Archívum → Kritika

Új könyv Németh Lászlóról

Békés Márton: A hagyomány forradalma
Monostori Imre
2010. július

Olasz Sándor szép pályaképe után a 2009-es év még egy Németh Lászlóról írott könyvet hozott Békés Márton, a legifjabb tudósnemzedék tagja jóvoltából. (A kötet alcímét: Németh László politikája, máris érdemes korrigálni, hiszen – a szerző is így értelmezi a továbbiakban – valójában inkább Németh László metapolitikájáról vagy politikai nézeteiről van szó, semmint politikájáról. A cím viszont telitalálat: a könyv lényegi mondandóját ragadja meg.) Békés Márton nemcsak jó filológus, valamint filozófiai műveltséggel felvértezett kutató, de személyében, írói hangvételében azt az új értelmiségi magatartást is üdvözölhetjük, amely számára már végképp nincs „tabutéma”, e magatartás képviselői megszabadultak az új tekintélyelvűség nyomasztó terhétől; szabadon és könnyedén mozognak az (új) ideológiai tilalomfák között, s végképp nem törődnek a „politikai korrektség” kicsinyes kívánalmaival. Jól látja a korábbi ideológiai akadályokat is; egy helyütt megjegyzi, hogy bár a Németh Lászlóról szóló diskurzusokba „korán bekerült eszméinek vizsgálata, de az lényegében csak a marxizáló »tudomány« halála után lehetett szabad és érvényes”. Magunk hozzátesszük ehhez, hogy a „marxizáló” szemléletbe és gyakorlatba – vagy amellé – helyezhetjük a „posztmarxizáló”, illetve az „álliberális és álliberalizáló” ideológiákat is.

A Németh Lászlóról szóló hatalmas szakirodalom összképe Békés Márton könyve által azzal a markáns szakmai felfogással erősödött, mely szerint a nyelvi analízis – Németh esszéírása legfontosabb metaforáinak pontos és hiteles leírása – nélkül nem érhető meg teljes mélységében (illetve könnyen félremagyarázható) ennek a filozófiai és metapolitikai töltetű világképnek a tartalma, belső összefüggésrendszere. Nagy érdeme a szerzőnek az is, hogy a legszélesebb körbe helyezte a Németh-szövegeket: a korabeli európai szellemi áramlatok körébe. (Természetesen mindkét – most említett – módszertani törekvésnek, elsősorban Grezsa Ferencnél, léteztek már az előzményei, ám ez a feszült intenzitással végigvitt „hermeneutikai” jellegű kísérleti bizonyítássor mindenképp figyelmet érdemel.) Habár Békés Márton könyve – különösen az utolsó negyedében – nyilvánvalóan túlírt (sok az ismétlés, a már egyszer megoldott probléma újratárgyalása), s nyilván lehet vele néhány ponton vitázni, mégis azt mondjuk, hogy a szerző ezzel a művével új színt hozott a Németh László-kutatásba. És ez nem kis érdem. Ez komoly teljesítmény.

A könyv Németh László „öntörvényű forradalmáról” szól – sok metszetben, sok oldalról megközelítve. Alaptézise a következő: Németh László életművének kulcsfogalma a „minőség forradalma”. Ez eddig is közismert volt. De mit jelent ez valójában? A szerző válasza: „olyan akciót jelöl, amely forradalmi lendületű – némi reformátori dühvel és salakként utópikus felhangokkal terhesen –, de szándéka szerint a múlt értékes tartalmát hozza vissza. Az emberi létezést akarja minőségivé tenni. Nem azért, mert ezzel majd jobb lesz az ember, hanem mert valamikor ilyen volt. Nem előrehaladó forradalom ez, hanem restauráló.” (Kiemelések – a továbbiakban is – a szerzőtől.) Nem a korszerűt kereste, hanem „a mindig időszerű tartalmat” – akár a görögségbeli „pajtáshagyományt”, akár a „mélymagyarságot” élesztgette. Békés könyve ennek a fő tézisnek a fölállítása és bizonyítása.

Saját feladatát abban jelöli meg, hogy új módon közelítsen Németh László szövegeihez, vagyis hogy leírja és értelmezze a vonatkozó esszék nyelvi logikáját, s hogy összefüggéseket találjon e metaforarendszeren belül. Mivel ezen írások fő működési elve a növényi létforma, a hétköznapi nyelvezet szerint is értelmeznie kell e nyelvi rendszer gócaiban álló és működő burok-metaforákat. Minderre azért van szükség – hangsúlyozza –, mert a Németh László-i politikai gondolkodás súlya, jelentősége, fontos és érdekes gondolati kísérlete ezt megkívánja; csakis így lehet eredményes az az eszmetörténeti megközelítés, amely „a hagyomány és a forradalom – Németh által javasolt – lehetséges szintézisét vizsgálja”.

Békés Márton alaposan tájékozott Németh esszévilágának nem éppen egyszerű, „növényi” szerkezetében. Mindenekelőtt a két világháború közötti időszakot vizsgálja (a „hosszú harmincas évek” idejét: a húszas évek végétől a negyvenes évek elejéig). Ez a korszak volt ugyanis Németh „sorskérdés-látó korszaka” (Domokos Mátyás), nemcsak az eszmék gyökérvidéke, de magának e politikai gondolkodásnak a kiteljesedése is. (Szűkebben véve: 1932 és 1935 között.) A Tanú-korszak az – írja a szerző pontos hangsúllyal –, „amelyben Németh a minőség forradalmát, a harmadik oldal politikai metaforáját és a mélymagyarság előelméletét kidolgozta, ezeken túl az összes, metaforikusan, de politikailag is értelmezhető eszmei alakzatát tartalmazza, azok filozófiai konzekvenciáival együtt”.

Az alábbiakban a könyv gondolatmenetének fölidézésére (és kommentálására) teszünk kísérletet.

*

A Németh László metapolitikája című fejezetben először a „politikai platonizmus” tartalmát és értelmét boncolgatja a szerző. Németh politikus alkat volt természetesen, azonban ez az adottság és törekvés akkor vált valódi értékké, amikor kívül esett a direkt politizáláson. (Az utókor valószínűleg a konkrét politikai utópiái között találhatja a legtöbb bírálnivalót.) Fontos észrevenni azt is, hogy ez a politikai attitűd egyszerre közösségi jellegű és az egyéni üdvözülést szolgáló állapot és cselekvési terep: a magyarság sorsának javítási szándéka egyszersmind egzisztenciális feladat. A politikai platonizmus lényege abban ragadható meg – mondja Békés –, hogy „az ideális normatartalom gyakorlatra való minél megfelelőbb átváltódását érti politika alatt”. A „szellem embere”, az „új nemesség”, az „értelmiségi” feladat és szerep vállalása az egész életművét áthatja; színdarabjai és regényei hasonló gondolati körökben játszódnak; legfontosabb tanulmányainak főhősei (például Berzsenyi, Széchenyi, Kemény, Ady) úgyszintén ideaemberek. Minden hősében – mondhatnánk: természetesen – önmagát írta meg. Az életmű egységét éppen az adja, hogy a szépirodalmi művek személyes háttere, lelki töltése megegyezik a metapolitikai fejtegetéseit író Németh Lászlóéval. Hamar rátalált fő ideájának forrásvidékére, az ókori görögök életérzésére: „A görögség mint eszmény, mint az emberi minőség ideája, az élet teljessé élésének jelképe azt a tartalmat mutatja fel, amely elhalványult és kiveszett a létből.” (Láttató párhuzammal mutatja meg a szerző, hogy Németh László erős vonzódása Berzsenyi világához és esztétikájához éppen a régi görögség szellemére való hasonló reagálásukon alapszik. Szép a párhuzam Hamvas Béla – ide kapcsolható – ideájával, és meggyőző a különbségtevés is: Hamvas a „magas”, a felfelé nyíló utat keresi, Németh a „mély” felé tekint: „Erdély”, „bazalttömb”, „sziget”, „mélymagyarság”, „Európa alatti” stb.)

Németh László metapolitikai elvei mögött – folytatja a gondolatmenetet a szerző – a „szervező ősmotívum” a közösség iránti hűség. E közösség többszintű: nép, nemzet, Európa. Az egyénhez, önmagához való hűség nála nem létezik a kollektívum iránti hűség nélkül. Ezen összekötő szálakat elmetszeni „morális halált” jelentene. A kultúra szintén a hűség révén él tovább: hagyományozódik. Röviden: Németh László „mélység”-képzete úgyszintén metafizikailag értendő: „a mélység őrzi azt, ami áhított, visszahozni akart, megvalósítandó tartalom”.

Elkerülhetetlen, hogy fejtegetései során Békés Márton az utópia világát, Németh László oly sokat emlegetett (és kárhoztatott) utópiatanát ne érintse. Amellett foglal állást – Németh László szövegeivel összhangban –, hogy az utópia egyáltalán nem eleve tévelygés a realitásérzéket feltételező történelemértelmezések között, hanem adhat releváns választ is aktuális kérdésekre, amennyiben – hatva a gondolkodásra és a cselekvésre – „új kiáramlást indíthat útjára”. A Németh László-i utópiák két csoportra oszthatók a szerző szerint. Az egyik típus az imént jelzett, cselekvő erőt létrehozó, a másik, amelyik közvetlenül akar az emberek életébe beleszólni, ezek azonban rendszerint életképtelenek. Fontos észrevétel, hogy Németh László az utópiáival nem kora ellen akart fellépni, hanem – Ortegával egyezően – „kora teljességéért”. Ebben az összefüggésben nem illik bele a klasszikus utópiaszerzők sorába: ő nemzetben gondolkodott, „ez pedig távol tartotta a planetáris emberi haladás kozmopolita álmától”. Némethnél az utópia végül is nem a politikai gondolkodás kereteként jelenik meg, hanem „mentális háttér az üdvösségharc mögé”.

*

A következő fejezet Békés Márton könyvében Németh László „politikai környezetét” vizsgálja, alaposan és érdekesen. A „marxizáló” és „álliberalizáló” megközelítések ugyanis a legutóbbi időkig azt igyekeztek bizonygatni, hogy Németh mint politikai gondolkodó nem volt számottevő alakja, képviselője a 20. századi magyar szellem történetének, sőt innen-onnan átvételeivel nemritkán kényes helyzetbe hozta önmagát, mintegy kompromittálta életművének ezt a – nem csekély – részét: a szépirodalmi, illetve a történeti (irodalomtörténeti) munkásságán kívül szinte mindent. Szerzőnk viszont – friss szemmel, inponáló felkészültséggel és elfogulatlan közeledéssel – egészen más eredményre jut. Azt mondja például, hogy a tízes–húszas–harmincas évek Európájának szellemi nagyságait nem lehet a hagyomány bal–jobb kettéosztás valamelyikébe beleszorítani. (A fentebb említett gondolkodásmódok egyik kedvenc fogása éppen a kiszorítás, máshonnan nézve: a kirekesztés volt és maradt.) E kettéosztás helyett – írja Békés – „egy mentalitást kell feltérképeznünk, amely a tragikus, heroikus, realista, az »antimodern« és a »görög« nevekkel, ezek politikai metaforáival is illethető”.

Németh Lászlónak a Proust-élmény volt a legkorábbi vonzalma a középkor iránt s tovább: legjelentősebb olvasmányai révén meglehetősen egységes és egy irányba mutató életérzés, metapolitikai mentalitás alakult ki benne. Ortega többek között azt erősítette meg, hogy képesek lehetünk mi magunk is történelmünk alakítói lenni; továbbá azt, hogy csak a világnak a maga egészében való értelmezése adhat fogódzót ebben a cselekvésben. Fontos ortegai gondolat – amellyel szintén azonosult Németh László – a demokrácia kritikája. Eszerint a „kevesek” társadalomalakító joga ősibb és fontosabb, mint a „tömegeké”. Ortegai ösztönzés az is, hogy a régi elitet leváltó válságmegoldásban el kell kerülni a társadalmi, a tényleges forradalmat. Spengler inkább mint elutasított alternatíva szerepel Németh gondolkodásában: fatalizmusával nem ért egyet, ehelyett a józan emberi veszélytudat sugallatát követi. Dilthey nemcsak mint a szellemtörténeti iskola nagy alakja hatott rá, hanem azzal a történetfilozófiai szintézisével is, amelyben „egyéni üdvözülés, nemzeti küldetés és embertörténet” egybefonódik.

Új szemlélettel közelít Békés Márton a Die Tat (A Tett) című német folyóirat és ennek köre (Hans Zerer, Werner Sombart, Ferdinand Fried és mások) működési, világnézeti, politikai elveihez és ezeknek Németh László gondolkodására való hatásához. Megértéssel beszél (többek között ez is újdonság a korábbi „marxizáló” és „álliberalizáló” felfogással szemben) erről a szellemi útkeresési lehetőségről, elméleti kísérletről, amely abból indul ki, hogy „Európa korábbi, polgári-liberális korszaka politikailag és gazdaságilag lezárult […]. A liberális kapitalizmus és a lap részéről kritizált nemzetiszocialista tömegforradalom között a Tat-Kreis [Tat-kör] meghirdette a Dritte Front koncepcióját, amely a hatalmat az értelmiségnek szándékozott juttatni […]”. A kapitalizmus és a bolsevizmus ellen egyaránt fellépett, nemzeti autarkiát hirdetett, a középről induló változást akart. „Revolution der Mitte”, „Qualitätsozialismus”, „Gartenland”: Németh László metaforaszótárából is ismert kulcsfogalmak. Végül is a Tat-kör a konzervatív forradalom ideológiáját képviselte a maga „politikai heroizmusával”. Békés Márton azonban nem esik abba a – torzításhoz vivő – hibába (miként a téma némely korábbi kutatói), hogy a Tat-kör hatását egyszerűen másolásként értékelje Némethre vonatkozóan. Finom distinkciót tesz e történetfilozófiai iskola és magyar tanulmányozójának eszmerendszere közé. Azt viszont – helyesen – állítja, hogy Németh „(meta)politikai gondolkodása legszorosabb rokonságban a konzervatív forradalom paradigmájával volt”.

Szemléletes fejtegetést olvashatunk Németh László tragikus életérzésből fakadó heroizmusáról. Párhuzamot von a szerző Nietzsche „Über” fogalmának tartalmával („emelkedés”, „önlegyőzés”, „önátlényegítés”), amely tartalom az „új nemességre” is illik, nem szólva a több helyütt előbukkanó fejtegetéseiről, amelyeknek központi alakja a „kivételes ember”. Ez a kivételes ember Németh Lászlónál a „heroikus realizmust” képviseli, aki felméri a sors által diktált, megteremtett helyzetét, s dönt, majd cselekszik. Mélymagyar hősei (Berzsenyi, Arany, Kemény, Ady) nem rémlátók, de nem is bizakodnak, hanem realisták. Magányos küzdelmük felőrlődéssel jár. Ezek a kivételes emberek sorslátó, komor realisták: egyéni üdvösségük és a közösség ügye összefonódik bennük. Nem kétséges: Németh László maga is ehhez az embertípushoz tartozott, számos helyen találhatjuk meg ennek nyomát az életműben (esszéiben, tanulmányaiban és szépirodalmi műveiben egyaránt). A heroizmus egyébként aktív állapot: lázadás a fennállóval szemben, lázadás a hanyatlással szemben.

*

Németh László és a népi mozgalom kapcsolatát – meggyőző érveléssel – ambivalensnek írja le Békés Márton. Nehéz is lett volna harmonikusan beleilleszkednie abba a mozgalomba, amely önmagában is rendkívül heterogén volt: számos oldalra, csoportra, szárnyra, körre osztódott. Annyi persze megállapítható, hogy a népi doktrína hármas vonulatként értelmezendő: nemzeti önvédelem, szociális felszabadulás, önkormányzati demokrácia. Ennek a stratégiai összetevőnek a kereteiben Németh László „harmadik oldal” típusú társadalomátalakító eszmerendszere is értelmezhető – habár nem mindig „igen” kicsengéssel.

Az előzmények – miként ez közismert – a húszas évek végéhez nyúlnak vissza (Bartha Miklós Társaság; a művész a „parasztság” képviselője; az irodalom nemcsak művészet, hanem közösségi ügy is stb.), majd a Nyugattal való szakítás előtt tudatosodik benne, hogy ez az esztétizáló irodalom (akárcsak – a másik oldalon – a konzervatív folyóiratok passzivitása) hitelét vesztette: Németh László, a kritikus új oldalt, harmadik oldalt keresett. Az ő népisége – mondja Békés – „azon európai értelmiségi magatartás kortársává teszi, mint amilyet Dosztojevszkij szlavofilizmusa és Unamuno kihotizmusa is jelent: egyéni, belső üdvösségüket mindhárman saját népük közösségi emelkedésével és tökéletesedésével kötötték össze”.

Helyesen látja a szerző, hogy: „a »harmadik oldal« megértése egyenlő Németh megfejtésével”. (Zárójelben megjegyezzük viszont, hogy – Békés állításával szemben – Németh László használta a „harmadik út” fogalmat, fogalomkört is: ez – az ő értelmezésében – kísérletet jelent „európai és magyar magatartás szerves összefűzésére”: ő maga is ezt próbálta meg a Tanúval. – Vö. Magyarság és Európa. Franklin, Bp., 1935, 114. Az összkiadás megfelelő helyén is „harmadik út” szerepel.) A harmadik oldal mint politikai és ideológiai faktor – jelentős észrevétel ez is – „kívül helyezkedik el a bal–jobb univerzumon”. Arról volt szó – Gombos Gyulát idézve –, hogy a jobboldali vezetésű Magyarország nem jó, a baloldali megoldás pedig (ideértve a liberális, a szociáldemokrata és a kommunista álláspontokat) nem kell. Ez a közvetlen társadalompolitikai vetülete a harmadik oldalnak. A harmadik oldal, a harmadik Magyarország a legfőbb nemzeti, a legfőbb magyar érdekek és értékek oldala. Ez tiszta okfejtés, becsületes nyíltság – tehetjük hozzá. Mert hiszen milyen lehetne Magyarország nem magyar, nem nemzeti érdekek nélkül? (Példákat bőven láthattunk előtte is, utána is.) Azt is észreveszi Békés Márton, hogy ez a „harmadik oldal”-fogalom sokféle tartalmat vont magába, ennélfogva minőségében különbözött a népi mozgalom ideológiai struktúrájától: „nemcsak politikai mondanivalóval bírt (azzal is persze), hanem önnönmagára és a magyarság helyzetére reflektáló kulturális, szellemi, lelki, metafizikai jelentéstartalmat is hordozott”.

*

Erős fejezete a könyvnek az európai krízisirodalmat áttekintő része is, mely háttér előtt Németh László „titáni” megoldást sürgető konzervatív forradalma új értelmezést, színezetet kap. A válságot mint az egyik létformából a másikba való átmenetet értelmezte, a megoldást pedig a visszatérésben látta. Felfogása szerint a 18. század nagy szellemi teljesítményeit autokratikusan kisajátították. A 19. század ezt erősen módosította ugyan, de a kapitalista civilizáció a mennyiség diadalában eltorzult. Németh László új szintézist hirdet, hiszen a modernizáció kiölte a harmóniát. A 19. század vakbuzgó hite a haladásban az emberek nemesebb igényeit megbénította. A racionalizmus tévútja az volt, hogy szakított a hagyománnyal, s az örökös haladáshit (hit az örök haladásban) elnyomta a múlt iránti érdeklődést: a század önhitten rúgta el hagyományait. A haladáshit optimizmusa kiölte a heroizmust, a leghasznosabb emberi reakciót.

Németh László válasza, terápiajavaslata az „Európa alatti” mélységhez fordulás. Egy helyütt ezt írja: „A kiterjedt, elsivatagosodott és válságában tehetetlen Európa […] felszín. Alatta a válság rángásain át is kivehető a másik, amely nem terjed ki, hanem összeszedi magát, nem sivatagot terít, hanem kutat ás, kutat a sivatagnak.” (Látható: egész metaforasor kapcsolódik egybe ebben a terápiajavaslatban.) Németh „mélység”-fogalma – habár váltakozva kerül elő a különböző szövegekben – egyszerre jelenti a klasszikus görögséget, a középkori keresztény világot; magyar vonatkozásban Erdélyt (mint a „mélymagyar” kultúra leghitelesebb őrzőjét), valamint – népcsoport szerint – a paraszti világban felhalmozódott önismeretet. Az európai és magyarországi válságból való kilábalást a hagyomány forradalmával képzeli el: ez az új humanizmus képes megtörni „a haladás modern önhittségét”.

A szóban forgó könyv szerzője kitér arra is – nagyon helyesen –, hogy a „mély magyarság” etnikai vonatkoztatása felületes és előítéletes megközelítés. A fogalom tartalma ugyanis már jóval az 1939-ben íródott Kisebbségben című nagyesszé előtt kialakult – a fentebb körvonalazott értelemben –, a gondolat tömörített jelentése Békés szerint „a felszín hatalma alól a mélyben elrejtőzött hagyomány erejének elementáris felszabadítása, forradalmi restaurációja”. A mélység forradalma tehát. (Megjegyezzük: természetesen – 1939-ben például – sokan érezhették, s nemcsak az asszimilánsok, hogy nem tartoznak a Németh László által nagy szellemi erővel és sokszor hivatkozott magyar mélységek, nagy hagyományok örökösei közé. Ez a hivatkozás azonban önmagában nem használható fel egy korábbi évtizedben élővé és hatni tudóvá csiszolt európai és nemzeti filozófiai gondolkodás eleve elítélésére, azaz politikai-aktuálpolitikai – és ideológiai, „aktuálidelógiai” – szempontból kártékonnyá nyilvánítására. Lásd az utóbbi évtizedek publicisztikai – néha tudományos mezt öltő – támadássorozatát Németh László ellen.) A mélység forradalmát – világképbeli alapállásának megfelelően – két szinten, de egyszerre és egymásba fonódva képzeli el: az anyagi (társadalmi) és a szellemi (mentális) szférákban. E sajátos, új típusú képződmény emberközeli, marxizmus nélküli szocializmus: a „minőségszocializmus”. Szemben a modernitás negatívumával, a hagyományos demokrácia számtalan visszásságával, a liberális kapitalizmus tömegtermelésével és tömegtársadalmi mentalitásával. Németh László emberközeli („görögösebb”, „proustibb”, „európaibb”) szocializmust kíván, amely felszabadítja az emberi tevékenységet, s fölemeli az embert.

Békés Márton végigelemzi Németh marxizmuskritikáját (összevetve azt az európai gondolkodók ezzel kapcsolatos nézeteivel), majd rátér a minőségszocializmusnak mint elméleti konstrukciónak a vizsgálatára. (Beemelve a „harmadik oldal” kategóriarendszer keretei közé.) Nem kerüli meg azt a kérdést sem, mi volt a gyakorlati értéke ennek az eszmerendszernek. Ugyanis ha kinagyítjuk a részleteire bontott koncepció egyes területeit, majd az ezeken belüli részkérdéseket: a valódian konkrét (államigazgatási, politikai, szociológiai, gazdasági stb.) elemeket, kiderül, hogy egyre bizonytalanabb, az irrealitás felé tartó tartalmakhoz jutunk. Másképpen szólva: addig meggyőző Németh László minőségszocializmusa, ameddig nem kerül sor a politikai-társadalmi gyakorlatban elkerülhetetlen szembesítésére a mindennapi valósággal. Ez a perspektíva azonban korántsem jelenti azt – miként ezt a marxista, majd a marxizáló kritika alaptézisnek tekintette –, hogy érvényteleníteni kellene az egész minőségszocializmus-koncepciót. Azt kell ezzel kapcsolatban (is) látni, hogy a filozófiai indíttatású és szintű teóriák elsősorban mint megtermékenyítő gondolatok vannak (voltak) jelen az emberiség történetében, jobb esetben irányokat jelöltek, az emberek, a társadalom (az emberiség) üdvét keresve. Ugyanígy a minőségszocializmus alaphangja és alapirányai: az egyén harmonikus kibontakozását, a vállalkozás nemességét, az egyén és a közösség értelmes egymásra találását, a minőségi termelést, a kisüzemi szemléletet, a kertgazdálkodást, a tömegélettel szembeni személyes minőségi életet teszi kívánatossá. Függetlenül attól, hogy állami méretekben, törvényekben kodifikálva ezeknek meg kéne jelenniük az éppen aktuális uralmi, államirányítási folyamatokban. Ezek az elemek ugyanis a kisközösségekben jórészt megvalósíthatóak, másrészt – a távlatok rendszerében gondolkodva – törekedni lehet, kell feléjük. A kisközösséggel összeforrt egyén jobbulására, üdvére. (Nem véletlenül nevezik az efféle ideákat – világszerte – üdvtannak.)

Visszatérve Békés Márton könyvére, az is előtérbe kerül, hogy Németh László ezen „utópikus” gondolkodása kiterjedt az életszerűen (többnyire rosszul) működő tényleges politikai gondolkodás szférájára is. A szerző elemzései ezen a – kevésbé vonzó és Németh László gondolatmeneteinek a gyengéit is feltérképező – területen is megbízható pontossággal működnek. Békés itt is elfogulatlan, görcsmentes, nem apologetikus. Németh metapolitikai javaslatának gyakorlati (mindennapi) része, oldala – írja – „a »telepes ország« koncepciójába sűrűsödik össze”. Ez a „telepes” gondolat azonban meglehetősen problematikus. A vegyes tulajdonú földbirtok mibenléte például (a földbirtok nem felosztása, hanem „megszállása”, különleges szövetkezetekké alakítása); a „telepítés” tényleges társadalmi, szociológiai s egyéni emberi nehézségei, a „munkahadsereg” alkalmazása (egyáltalán, a hadseregnek üdvhadsereggé átalakítása) már-már a falanszterrendszer ridegségét, mechanikus spártaiságát juttatja eszünkbe. Az is nyilvánvaló, hogy az efféle gazdasági-társadalmi gondolkodás messze esett a korabeli magyar valóságtól (egyáltalán, a valóságtól), melyben a parasztság nem telepes szövetkezetet, hanem földet akart.

Különös a Németh László-féle forradalmi jellegű reformgondolatok között a társadalom önigazgatásáról szóló fejezet is. Elveti az alárendeltségi viszonyokat, s minden lépcsőben a „mellérendelés művészetét” szeretné látni: a társadalmi és politikai mellérendeléseket, vagyis az egyenlő értékű érdekkifejeződéseket. Elképzelése szerint a parlament első kamaráját a „tájhazák” (kisebb régiók) önkormányzatai adnák, a második kamarát az egyes foglalkozások képviselői töltenék meg. Németh László nagy ellenszenvvel viseltetik a liberális kapitalizmus politikai pártrendszereivel szemben, ebből következően az ő programjában nincs helye pártoknak. Életszerű konklúzióként állapítja meg Békés Márton: „Németh konkrét, azaz gazdaság- és társadalompolitikai, illetve közigazgatási elméletei legfeljebb gondolatkísérletként kezelendőek.”

Mit jelent Németh László metaforavilágában a megvalósuló forradalom? Szerzőnk pontos értelmezése szerint ez olyan „radikális tett, amely újraaktiválja azt, ami a mélységben rejtőzött el”. Egyszerre anyagi és szellemi vonatkozású: az élet minden területén érvényes „kiáramlás”. (Ihletői – jegyzi meg – Eötvös József és Széchenyi István.) A már többször említett „mélység”-metafora (görögség, középkori Európa, mély-Magyarország stb.) kategóriái mellett fontos elem még – a megvalósulás szempontjából – a „közép” fogalma és ennek tartalma. Ugyanis a mélység forradalmának leginkább lehetséges realizálói Németh szerint a társadalmi középen elhelyezkedők („új nemesség”, „értelmiségi társadalom”, „új középosztály” stb.), mert hiszen a hatalmon, a fent lévők nem akarják a radikális változást, a tömegek társadalmi forradalma pedig káoszhoz vezet. A harmadik metafora – épp ebben a vertikális „forradalom”-konstrukcióban a belső, amely már egzisztenciális jellegű és érvényű: „a minőség forradalma iránt elkötelezett ember üdvösségének lakhelye”. (Békés Márton számos finom analízisének egyikéből például elénk tárul, hogy Berzsenyi esztétikai nézetei is hatottak Németh fenti értelemben vett „közép”-metaforájának tartalmára.)

*

Könyvének végén a szerző két fő gondolatkört összegez. Az egyik az életmű e vonulatának (mint programnak) következetessége (koherenciája), a másik: hogyan rendezhető egybe a hagyomány forradalma jegyében Németh László metapolitikai metaforarendszere.

Az első téma történeti visszapillantás: a harmincas évek (a maga egészében) nagy szellemi teljesítmény ebben az életműben. Már az 1933-as Debreceni Kátéban megjelennek azok a metaforikus alapmotívumok, melyek a Kisebbségben-ig (1939) terjedő időben bővültek és színesedtek, alapvetően azonban nem változtak, s amelyek a Magyarság és Európa című könyvében (1935) történelmi távlatokat és hitelesedést nyertek.

A „hagyomány forradalma” – összegez a szerző – metaforaláncolatban vonul végig Németh László harmincas évekbeli gondolatvilágában. A „mélység” történelmi és népi értelemben összegződik az „Erdély”-ideában (amely a „harmadik oldal” ősképe, „a magyarság görögség-programjának megvalósítója, a középkori magyarság máig élő archaikus szigete”), Bethlen Miklós és Bethlen Kata alakjában személyesedik meg, Berzsenyi »a magyar görögség mitikus alakja, Széchenyi a reformer megtestesítője, Kemény Zsigmond a mélymagyarság első követelője«, a »reakciós forradalom« komor realistája, Ady Endre a magyar jelleg forradalmának objektiválódása. Németh László sok tekintetben antimodernista, konzervatív forradalma a „nem haladó” irányból kívánta „a haladást meghaladni. 1942-ben írta: „Hagyomány és forradalom nem ellenségek: hanem egy olló két szára; múltból és jelenből támadó mélymagyarság.” A hagyomány forradalma a tévútra siklott modernitás elleni szellemi törekvés és program a görögséggel egyszer már volt „minőségi ember örök, visszakövetelt létmodellje” érdekében.

Békés Márton könyve, A hagyomány forradalma a Németh László politikai nézeteiről szóló munkák legjobbjai közé tartozik. Imponáló anyagismerete, az európai források újraföltárása és újraértelmezése, következetesnek mutatkozó elemzőkészsége, elfogulatlan szaktudósi megközelítése, világos beszédmódja széles körű szakmai figyelmet érdemel. (Kortárs Kiadó, 2009)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.