Archívum → Kritika

„Visszatérő” irodalom?

Pomogáts Béla: Magyar irodalom Erdélyben (1918–1944)
Láng Gusztáv
2010. július

Vannak paradoxonok, melyeknek minden nemzedék újra meg újra nekigyürkőzik. E tekintélyes terjedelmű és elegáns megjelenésű könyv is ilyen nekigyürkőzés.

A paradoxon a könyv tárgyában rejlik. Az erdélyi irodalom léte és mibenléte a kezdetektől viták tárgya. Ezek a viták először az úgynevezett „schizma-pörben” lángoltak fel, amikor Berzeviczy Albert, majd Ravasz László a magyar irodalom „kettészakításával” vádolta meg az erdélyi írókat, féltve, úgymond, a magyar irodalom nemzeti egységét. Az erre adott válaszok két irányba mutattak. Egyik volt az erdélyi irodalom viszonylagos önállóságának az elve, amelyet még Szekfű Gyula is elismert, másik az „egység a különbözésben” elve, melyet az erdélyi írók közül leghatározottabban Makkai Sándor vallott, a magyarországi írók közül Babits Mihály – hogy csak e két példát ragadjam ki a sok közül.

Mára az utóbbi álláspont látszik diadalmaskodni; ez az alapállása Pomogáts Béla könyvének is. Tükröződik ez már címében is: nem az „erdélyi irodalomról” szól, hanem „magyar irodalomról Erdélyben”.

A paradoxon azonban ezzel nincs feloldva. Azt a magyar (ha úgy tetszik: összmagyar vagy – más szóhasználattal, melyet Pomogáts Béla is kedvel – egyetemes magyar) irodalomtörténetet ugyanis, mely integratív módon tartalmazná az erdélyi, szlovákiai, vajdasági stb. irodalmi jelenségeket, még nem írták meg, és a közelmúlt idevágó tapasztalatai alapján erős kétségeink lehetnek az iránt, hogy a közeljövőben megírják.

Felemás kísérletek történtek ugyan ennek az ellentmondásnak a fel- és megoldására. Ilyen volt a hatkötetes (majd pótkötetekkel kiegészített) akadémiai irodalomtörténet, melynek szerzői elé azonban áthághatatlan akadályokat állítottak a szovjet szövetségi rendszer ideológiai korlátai. A szomszéd országokban létező magyar irodalmakat (vagy a magyar irodalom más országokban létező részeit) ugyanis az érintett országok – hivatalosan – szintén saját kultúrájuk részének tekintették, elsősorban (vagy kizárólag) azért, mert minden „magyar – magyar” összetartozásban az elcsatolt területek státusának megkérdőjelezését látták. Ilyetén „érzékenységük” budapesti „kíméléséből” következett a kisebbségi irodalmak egyfajta (kényszerű) leválasztása a magyar irodalom egészéről. Megjegyzendő ezzel kapcsolatban, hogy a román irodalomtörténet-írás a Romániában létező magyar irodalommal – mely saját állításuk szerint a romániai kultúrához tartozott – egyáltalán nem foglalkozott, vagy ha igen (mint Nicolae Balotá vagy később Gavril Scridon könyve példázza), akkor ugyancsak külön jelenségként. Ennek az ideológiai viszálynak volt a következménye, hogy Magyarországon a hatalom sokáig ferde szemmel nézett minden Erdéllyel és az erdélyi magyarság irodalmával foglalkozó szerzőre és írásra.

Az ebből következő károk talán legsúlyosabbika az volt, hogy a magyar kisebbségek irodalma csaknem teljes egészében kimaradt a magyarországi irodalomoktatásból is (akárcsak Erdély története a történelemtanításból). Magyarországon nemzedékek nőttek fel úgy, hogy sejtelmük sem volt olyan magyar szerzőkről, akiknek életműve vitathatatlanul megérdemelte volna az iskolai bemutatást. Hiányos történelem- és irodalomismeretek alapján pedig csak hiányos nemzeti identitástudat alakulhat ki; erre hívtam fel a figyelmet egy előadásomon rögtönzött bonmot-val, hogy „Csonka-Magyarországon csonka magyarok élnek”. Meg kell mondanom, hogy az iskolai irodalomtanításban ez a helyzet máig sem javult sokat; irodalmunk „összmagyarságának” bemutatása most is csak egyes tanárok jóindulatán és elkötelezettségén múlik.

Említést érdemel ennek az anomáliának a marxista indoklása is. Eszerint az irodalom olyan „felépítmény”, mely a társadalom „alapjától” (értsd: termelési viszonyoktól) meghatározott. Ebből következően egy másik országban (és így társadalomban) kibontakozó irodalom, magyarnyelvűsége ellenére, az őt meghatározó alap révén az illető ország „felépítményrendszeréhez” tartozik. Ezt persze marxista érvekkel nehéz cáfolni; nem is kell. Magukat a premisszákat kell megváltoztatni, például úgy, hogy – Northrop Frye-ra hivatkozva – az irodalmi művet ne a „társadalmi alapból”, hanem korábbi irodalmi művekből, pontosabban az adott nyelv irodalmi hagyományából vezessük le. Nemrégiben – Kányádi Sándor nyolcvanadik születésnapja alkalmából – csodálkozásomnak adtam kifejezést amiatt, hogy a költő valamennyi – szigorúan! – válogatott kötetébe felvette Arany János kalapja című fiatalkori, remekműnek korántsem mondható költeményét. Ennek csattanója, hogy a fiatal poéta felpróbálja a nagyszalontai Arany János Múzeumban a nagy klasszikus kalapját, mely azonban több számmal nagyobb a kelleténél. „No de, sebaj! Belenövök” – vigasztalja magát a lírai hős. A fenti paradoxonon töprengve megértettem, hogy a vers – freudi értelemben vett – elszólás; a „romániai magyar költő” tudatalattija felismeri, hogy az ő leendő költészete Arany Jánosból következik, nem az őt körülvevő „társadalmi valóságból”. Ha szabad hazabeszélnem, ilyen „elszólás” volt a Kántor–Láng bevezetőjében közölt meghatározás, mely szerint a romániai magyar irodalmat „a nyelv és a tágan értelmezett hagyomány azonossága” kapcsolja a magyar irodalomhoz. A fent említett marxista érvelésnek azonban volt egy rendkívül káros „mellékterméke” is, nevezetesen az „erdélyiség” és a „romániaiság” szembeállítása a kisebbségi irodalom vonatkozásában, nem utolsósorban Gaál Gábor egy tendenciózusan félremagyarázott eszmefuttatása alapján.

De a paradoxon további boncolgatása helyett tekintsünk a paradoxonnal szembenéző könyvre. Bármilyen furcsa, Pomogáts Béla munkája úttörő a maga tárgyában. Az előzményeinek tekinthető munkák ugyanis csak részkorszakokat tárgyaltak (ilyen volt Ion Chinezu munkája, az Aspecte din literatura maghiará din Transsilvania, mely az erdélyi irodalom első tíz évét foglalta össze; ilyen Tolnai Gábortól Erdély magyar irodalmi élete, alig hosszabb időszakaszról). Egyetlen teljes áttekintést – a már említett akadémiai irodalomtörténeteken kívül – Sőni Pál egyetemi tankönyve nyújtott (A romániai magyar irodalom története) 1969-ben, amelyre azonban rányomta bélyegét az a dogmatikus szemlélet, mely azokat az erdélyi írókat, akik nem voltak a „tiszta osztályvonal” értékrendjébe helyezhetők, vagyis nem feleltek meg a szocreál kánon követelményeinek, csak kellő (és illő) fenntartásokkal tárgyalta. Különösen szembetűnő hiányossága továbbá minden korábbi összefoglalásnak amaz öt évnek a kerülgetése, mely a második bécsi döntés (1940) és 1945 közé esik, amikor is az erdélyi irodalom „visszatért” és – úgymond – betagozódott az anyaországi irodalmi életbe. Pomogáts Béla könyve az erdélyi irodalmi múltnak ezt a különleges szeletét is érdeme szerint tárgyalja, nem utolsósorban annak a kritikusi rokonszenvnek köszönhetően, mely ezen évek egyik fontos szereplőjéhez, Jékely Zoltánhoz fűzi.

Az anyagismeretet talán illetlenség egy olyan nagy múltú irodalmár munkájában dicsérni, mint Pomogáts Béla, az erdélyi irodalom azonban nagy számban vonultathat fel mára – okkal vagy ok nélkül – feledésbe merült szerzőket és műveket. Ebben jelentős szerepet játszott a szándékos feledtetés; az ötvenes és a hatvanas években, jórészt politikai indítékokból, írók és költők tucatjai váltak hozzáférhetetlenné a közkönyvtárakban, újabb kiadásukról pedig szó sem lehetett. Tudom, hogy ez anyaországi szerzőket is érintett, ezek legjavát azonban a magyarországi kritika igyekezett menteni és visszajuttatni az irodalmi vérkeringésbe. Az erdélyi szerzők azonban – legtöbbször már tematikájuk miatt is – a fentebb említett „szomszéd népek érzékenysége” kategóriába tartoztak, ami súlyosbította helyzetüket. Amikor „teszteltem” hallgatóimat a szombathelyi főiskolán, egyetlen erdélyi prózaírót tudtak megnevezni, Tamási Áront, és egyetlen költőt, Áprily Lajost. Természetesen szakember számára az „elfeledettek” is léteztek, nevetséges lenne dicsérni Pomogáts Bélát azért, mert „újra felfedezte” Bánffy Miklóst vagy Berde Máriát. A kihullás az olvasottság eleven áramából azonban „megviseli” a műveket. Az irodalom művek rendszere is; az olvasó számára a kortárs művek egymást segítenek értelmezni, bekerülnek egy értelmezési hálóba, s amely mű ebből kimarad, évek vagy évtizedek múltán aligha számíthat kedvező – vagy értékének megfelelő – fogadtatásra. A fent említett szerzőket nem kellett tehát felfedezni, de újraolvasni és újraértelmezni igen, éppen annak érdekében, hogy hosszú lappangásuk ellenére visszatalálhassanak az olvasókhoz. Az olyan szerzőket pedig, mint Kemény János vagy Ignácz Rózsa, csakugyan a (csaknem) teljes feledésből kellett elővarázsolni. Igaz, egy kézikönyv nem vállalkozhat ezen életművek tanulmány terjedelmű bemutatására, az egyes művek értéklényegére mutató ítéletei azonban világosan indokolják „rendszerbe illesztésüket”.

Külön kiemelném azoknak a szerzőknek a tárgyalását, akik az „átjárhatóság” példái is lehetnek. Vagyis akik egyszerre tartoznak a magyarországi és az erdélyi irodalomhoz. Jékely Zoltán „magyarországi” volta vitathatatlan, de éppily vitathatatlan A marosszentimrei templomban című versének szoros kapcsolata az erdélyiségeszmével, akárcsak 1940 utáni kolozsvári tevékenységéé. Ugyanez elmondható Cs. Szabó Lászlóról is, aki munkássága utolsó szakaszában ráadásul az „emigráns író” skatulyájába is bekerült. Mindkettejük – de különösen Jékely – esetében példaszerű, ahogyan Pomogáts Béla kimutatja alkotásaikban azt, ami „erdélyi gyökerekre” vezethető vissza, és azt is, hogy éppen e jellegzetességekből következnek azon értékeik, melyekkel az összmagyar irodalmat gazdagították.

Ennek az összetartozásnak azonban nem csak ezekben a csakugyan „határhelyzetekben” keresi és találja meg a kulcsát a könyv szerzője. A Magyar irodalom Erdélyben valóban irodalomról szóló fejezetei azt az irodalomtörténészi hagyományt folytatják, mely az egyes életművek külön, monografikus tárgyalásával mutatja be egy korszak irodalmát. Ezek csak akkor nem hullnak szét portrésorozattá, ha valamilyen strukturáló keretbe illeszkednek; ha valóban köréjük szövődik az az „értelmezési háló”, mely összefogja, egységbe szervezi őket. A könyvben két ilyen „keret” is kivehető. Egyik a poétikatörténeti, másik az irányzattörténeti. Az első különösen a prózaírók arcképcsarnokát egyesíti, amennyiben a könyv szerzője kimutatja azt az erdélyi szerzőkre jellemző prózapoétikát, mely rokonítja őket, elméletileg megalapozva „egymást értelmező” olvasatukat. A regénynek, az elbeszélésnek van tehát egy erdélyi műfajtörténete, mely ugyanakkor „áthat” a magyar irodalom egészére, annak poétikai „készletét” gazdagítva. Ez is a feledés ellen hat: a történelmi regény erdélyi elsőbbségeit hangsúlyozva Pomogáts Béla felhívja a figyelmet arra, hogy az erdélyi irodalom nemcsak „beilleszthető” összmagyar irodalmi tendenciákba, hanem bizonyos területeken akár kezdeményező szerepet is tulajdoníthatunk neki. Ha valamit szemére vetnék a szerzőnek, az éppen ennek az elvnek a helyenkénti megtorpanása. Éppen Kuncz Aladárról – Pomogáts Béla első nagy erdélyi témájáról – mondható el, hogy Fekete kolostora a dokumentáris széppróza ilyen úttörő és kezdeményező példája, hiszen a műfaj mindkét „klasszikusát”, a Puszták népét és az Egy polgár vallomásait évekkel megelőzi. De ilyen kezdeményező szerep illeti meg Szántó György Stradivariját is, melynek a történelmi és a jelenkori regény szálait egybeszövő szerkezetében akár Esterházy Harmonia caelestisének előképére ismerhetünk. Az ilyen „kezdeményező” könyvek természetesen nem mindig remekművek, ezért lehetséges, hogy későbbi, nyomdokaikon létrejövő alkotások elhomályosítják őket. Műfajtörténeti helyük azonban vitathatatlan.

Ugyanez elmondható a „helikoni líráról” szóló fejezetről, melyben a természetélményben – és a tőle elválaszthatatlan idillkeresésben – találja meg a könyv az összmagyar és az erdélyi költészet összekötő szálait. Hangsúlyozva – a Szerb Antaltól átvett – természet és táj oppozícióval azokat az árnyalatkülönbségeket, melyek például Áprily vagy Dsida ilyen verseit erdélyiként megkülönböztetik. Azt is hozzá kell tennem, hogy az említett poétikai jellemzők mind a prózai epika, mind a lírai költészet esetében végső soron az erdélyi gondolatra vezettetnek vissza, az erdélyiség tehát nemcsak mint identitástudat és elkötelezettség jelenik meg a könyvben, hanem mint formateremtő energia is.

Az irányzattörténeti keretek azért tanulságosak, mert bizonyítják, hogy a magyar irodalom Erdélyben ugyanazon erővonalak mentén alakult és változott, mint a magyarországi. Vagyis a Nyugat „romantikus szimbolizmusa” és az avantgárd különböző tendenciái nagyjából egy időben hatottak „kint” és „bent”. (Ami, mellesleg, ismét bizonyság az irodalom önelvű fejlődési folyamatai mellett.) Vitatkoznivalóm természetesen lenne ezzel kapcsolatban is; nem mintha az elvet tagadnám, hanem mert a XX. századi magyar irodalom irányzattörténetét másképpen képzelem el, mint a könyv szerzője. Ez azonban nem tények és igazságok, hanem hipotézisek különbsége; ha lesz rá módom, talán írásban részletesebben kifejtem. A lényeg azonban a módszer érvényessége. Mind a műfajtörténeti, mind az irányzattörténeti beállítás messzemenően lehetővé teszi, hogy az erdélyi irodalom beilleszkedjék az összmagyar irodalom hasonló kereteibe, megőrizve és fenntartva ugyanakkor a „külön tárgyalás” lehetőségeit.

Külön lehetne – és kellene – szólnom a történelmet és a művelődéstörténetet tárgyaló, terjedelmes fejezetekről, melyek nemcsak a magyar átlagolvasó általam is jelzett ismerethiányait vannak hivatva pótolni, hanem az erdélyi irodalom létrejöttének és belső mozgásainak rajta kívül álló okaira is fényt derítenek. Ezekre is illik az, amit az egész könyvről elmondhatunk, s amire – ha metaforikusan is – a legjobb jellemzés: eposzi tárgyilagosság. Erdély magyar irodalmi élete ugyanis éppen úgy telítve volt ellentétekkel, konfliktusokkal, vitákkal, mint minden korszaké. A múltbeli vitákat azonban „békévé oldja az emlékezés”, az egymással szemben álló szerzők művei egymás mellé kerülnek, és ezt a kölcsönös elfogadottságot szemlélteti Pomogáts Béla könyve is. Rokonszenves vonása a könyvnek – mely feltehetőleg a szerző jelleméből következik –, hogy a hajdani vitákban nem akar igazságot tenni, és legkevésbé politikai vagy ideológiai indítékokra hallgatva. Ilyetén rokonszenvei természetesen Pomogáts Bélának is vannak; talán nem tévedek, ha gondolkodásához legközelebb állónak a XX. század elejének polgári radikalizmusát tekintem. Ez azonban nem vezet más irányok elítéléséhez; a Magyar irodalom Erdélyben a „másságok” együttélésének és egyenjogúságának nagyszabású bemutatása is. És ugyanez érvényesül a történelmi keretek megvonásakor is. Kettős tükörben, amennyiben nemcsak a kisebbségi lét keletkezéstörténetének tényeit mutatja be, hanem azt is, ahogyan e tények a kisebbségi irodalom képviselőinek gondolkodásában lecsapódtak, és tudat- és identitásformáló hatásokká váltak. Mondhatjuk, hogy ez a türelmes tárgyilagosság a transzszilvanizmus hatása a szerzőre, de talán azt is, hogy szerzőnk e jellemvonása tette fogékonnyá már évtizedekkel ezelőtt a transzszilvanizmus megértésére. (Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2008)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.