Novotny Tihamér
„Eőry
Emil – Eőry Emil után”
Hogyan is kezdhetnénk ezt a méltatást
és elemzést másként, mint így: íme az ember! –
és: íme a művész!, aki 2009. június 8-án töltötte
be hetvenedik életévét. S 2010-ben már a hetvenegyből majd
ugyanennyit (!) Érden töltött a Győr-Sopron megyei
Rábacsécsényből egyéves korában idekerült, akkor még csak
gyermekemberecske, ma tisztes kort megért, igen alacsony sorból
szívós munkával kiemelkedett, szerteágazó tehetségű,
életműdíjas képzőművész. Az ő pályája is, mint szinte
minden e közép-kelet-európai régióban született
sorstársáé, természetes és ösztönös művészeti
megnyilvánulásokkal, nehézségekkel, buktatókkal és
vargabetűkkel teli.
Egy vele készült riportban1
meséli, hogy édesapja elszegényedett parasztember, majd
falemezgyári munkás, 1944-től katona, aki 1946-ban angol
hadifogságból szabadulva tér haza. Édesanyja három
gyermekével férje nélkül vészeli át a háború alatti és
utáni súlyos éveket, Érden… Az amúgy kemény és nehezen
megnyíló Emil ma is elérzékenyül, ha erre gondol, hiszen
csodával határos, hogy ilyen körülmények között
egyáltalán életben maradhattak…
Az ezermesteri életet élő földműves
ősöktől örökölt kézügyessége és zenei tehetsége
(természetes és kézzelfogható módon) már igen korán
megnyilvánult. Első apró gipszfaragványainak születését az
ófalusi templomban látott karácsonyi betlehem inspirálta, s
ugyancsak maga készítette első, valósághűségre törekvő
(játék) hegedűjét, amelyen (kis túlzással élve) zenélni
tanult hatodik elemista korában. Mindent lerajzolt, ami a keze
ügyébe került, a Török Pál utcai Képző- és
Iparművészeti Gimnáziumba azonban nagy bánatára mégsem
tudott bekerülni, így lakatos- és
szerszámkészítő-mesterséget tanult, majd később felnőtt
fejjel leérettségizett, és oktatói diplomát szerzett a
Budapesti Műszaki Egyetemen. Művészi vénája azonban
mindeközben továbbra sem hagyta őt nyugodni, pályáját ugyan
dzsesszzenészként kezdte (az Országos Szórakoztató Zenei
Központban kapott képzést, 1963-ban minősített klarinétos
lett), végül a képzőművészet iránti vonzalma (s élete
alakulása) legyőzte benne a virtuóz muzsikust:
szobrászművész és festő vált belőle.
A Derkovits Képzőművészeti Körbe járt,
amikor 1966-ban (saját bevallása szerint) legalább tízszer
megnézte a Mai francia festők című kiállítást,2
majd 1967-ben Henry Moore angol szobrászművész tárlatát
a Műcsarnokban.3 A kitartó és alapos önképzés
és önművelés évei ezek, amikor is segítőkre és
pártolókra talált.
Gyémánt Lászlóval 1967-ben ismerkedik meg a
Mednyánszky Teremben,4 de csak 1968-ban válik
szorosabbá a kapcsolatuk, miután Eőry egy hasonló
kvalitású, Abraham Lincolnról készült ceruzarajzát dugja a
festő orra alá, mint amilyet előzőleg látott tőle a
tárlatán. Ettől kezdve amolyan magántanítványként feljár
Gyémánt Széher úti műtermébe csendéleteket és
tanulmányokat festeni (lásd Csendélet almával, 1968; Hangszereim,
1968 című képeit, amelyek a maguk nemében mesterségbelileg
semmivel sem rosszabbak választott „tanárának”
szürnaturalista, [mágikus] realista, pop-artos
festményeinél). S ugyancsak Gyémánt hívja őt az akkor
frissen alakuló Szőnyi István Képzőművészeti
Szabadiskolába tanulni és segédkezni Zebegénybe, ahol 1972-ig
két-két nyarat tölt, először a festőosztályon, majd
Csíkszentmihályi Róbert irányítása mellett a szobrászaton.
Valójában itt válik, itt érik igazi művésszé. Az első
maradandó szenzibilis-realista portréját (bronz
körplasztikáját) is itt készíti édesapjáról (Apám,
1970). Tehát itt sajátítja el a szobrászat alapjait (Sziszifusz,
1972), a mintázást, a negatívkészítést stb. (Hangzavarban,
1971; Fiú kockával, 1971). Később, a ’70-es évek
végén egy Branko Ruzi´ nevű, horvát születésű (akkor
jugoszláviai) szobrászművész hatására, aki láncfűrésszel
alakította ki faplasztikáit, kezd el faszobrokat készíteni. S
bár időközben festészetét hosszabb ideig szünetelteti, a
szobrászat és a grafika mellett a ’90-es évektől újra s
egyre többet dolgozik ebben a műfajban is.
Eőry Emil a szó legnemesebb értelmében
autodidakta művész, hiszen a Képzőművészeti Főiskolára
sem sikerült bejutnia. Mindenkitől tanult, de nincsenek
mesterei, inkább példaképei: olyanok, mint Auguste Rodin,
Pablo Picasso, Constantin Brâncułi vagy Giacomo Manzů!5
Talán magas mércéjével, óvatosságával és alaposságával
magyarázható, hogy már érett művészként, első önálló
kiállítása után kérte felvételét a Magyar
Népköztársaság Művészeti Alapjába, 1980-ban (1992-től
MAOE, azaz Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete).
Életműve tehát szívós és kitartó
serénykedésével meggyőzően és sokágúan kiteljesedő,
hiszen alkotásról alkotásra alakuló munkássága már vagy
harminc-negyven éve folyamatosan révbe érkező, a túlsó
partra kapaszkodni – hál’ istennek! – egyelőre még
nem igyekvő, inkább amolyan moralizáló, töprengő szerzet.
Az a sziszifuszi alkotótípus, akit „nem elcsorgat –
táplál verítéke”.6
Egyugyanazon udvarban található mindkét
műtermébe jó érzés belépni! Az alacsonyabb kisebbikben a
készülő művek sokasága lepi meg az embert. Az impozáns
levegőjű nagyobbikban a töméntelen sok kőből, bronzból és
fából alkotott szobor ápolt, rendezett, folyamatos ünneppé
komponált tiszta és áttekinthető látványa, a
manzárdrészen pedig a polcokról elővehető, megnézegethető,
több stílusnak hódoló, mégis határozott karakterű kis,
nagy és közepes méretű festmények tucatjai fogadják és
varázsolják el a látogatót. Hogy a mappákban és fiókokban
lapuló grafikákról már ne is beszéljünk.
Vannak művészek, akiknek „egyéni
fejlődése gyakran két-három irányzaton is áthalad –
mondja Herbert Read, a modern festészet és szobrászat kiváló
ismerője –, a Picasso-szerű eklektikus művészek pedig
végigjárnak vagy fél tucat stíluskategóriát, nem
egyébért, mint amiért mi időről időre levegőváltozást
kívánunk”.7
Eőry Emil is hasonló alkat. Tudniillik
szobrain és festményein sokféle stílus szellemében és
ismeretében, illetve sokféle művészettörténeti ismerettel
és mintával a tarsolyában dolgozott és dolgozik. A
realizmustól az absztrakcióig; a tömbszerű
formatömörítéstől a kecsesen dekoratív szimbolizmusig; az
organikus jelteremtéstől a konstruktív emblematikáig; a
kubisztikus formafelbontástól az átemberiesített, vázszerű
architektúráig; az expresszív neoprimitivizmustól a
letisztult, bölcseleti metafizikáig; az új tárgyiasságtól
az allegorikus képfelfogásig; a klasszikus értékrendtől a
még teremtő (!) avantgárd modernségéig stb.
Ám ezeken felül mégiscsak van egy senki
máséval össze nem téveszthető, sajátos stílusa, amelynek
oka és milyensége egy – talán egyik legfőbb
példaképétől, Picassótól ellesett – különös
módszerben keresendő, amelynek „elrejtő átírás”
a megnevezése. Ezt a kifejezést Perneczky Géza alkotta meg a Picasso
– Picasso után (!) című könyvében, ahol többek
között így ír erről a korszakos súlyú jelenségről:
„Picasso a művészettörténet és a mitológia fordulatait,
allegóriáit stilizálja át, a metaforikus képeknek
különös, visszafelé, az archaikus, illetve a tárgyi világ
felé utaló funkciókat ad. Ezeket a roppant mély és a
humanitás tradícióit rejtőzködve továbbfejlesztő munkákat
éppen a művészet jelentéstanával és allegorikus
tartalmával összefüggő vonásai miatt talán ikonológiai
elrejtésnek lehetne nevezni. (…) Munkássága során
annyira kitágította az allegóriákra jellemző
szerepcsere-technikát, és oly mélyen, a formák elemi
szintjén kezdte el ezt a munkát, hogy nem könnyű észrevenni:
mindvégig »jelentéstani« kérdésekkel foglalkozott, és egy
sajátos értékvilág érvényesítését kereste. A fokról
fokra haladó behelyettesítések dialektikáján át jutott el
oda, hogy lassacskán az egész XX. századi képzőművészet
nyelvét és értékrendszerét átalakította.”8
Eőry Emil képeit és szobrait nézve tehát a
fentebb leírtak szellemében valami hasonló érzésünk támad.
Tudniillik minden művének léteznek elrejtett mitológia-,
művészet- és kultúrtörténeti, ikonográfiai és
ikonológiai szálai, forrásai, átérzései és mintái,
amelyeket roppant nehéz felfedeznünk munkáiban, ezek ugyanis
olyannyira jól sikerülten átírtak, átértelmezettek és a
saját alkatára, gondolkodásmódjára, esztétikai és etikai
értékrendjére átformáltak és átköltöttek, hovatovább
egyénítettek, hogy ez már a rész–egész összefüggésében
egy saját stílusnak tekinthető. Megkockáztathatjuk, az ő
önállósága bonyolult kölcsönhatások áttételein
keresztül születik és formálódik valami egészen különös,
sosem volt karakterű, örök érvényű kérdéseket feszegető,
személyes újjá.
Az a keresztmetszetszerű, a szobrászati és
festészeti tevékenységét nagyjából fele-fele arányban
tárgyaló életmű-katalógus, amely tavaly jelent meg – s
amelynek képanyagát a művész maga válogatta, és
forgatókönyvét is maga szerkesztette, s amelyből ugyan több
száz mű kimaradt –, összességében jól tükrözi ezt az
állandó megújulásra kész, ugyanakkor mértéktartó stílust
(és „stílusokat”) eredményező speciálisan Eőry Emil-es
magatartás-, gondolkodás- és szemléletmódot.
Megfigyelhető, hogy mindig valamilyen
határozott értékrend, kerek értékvilág szerint alkot. Nem
híve a divatoknak, munkáiban a belső meggyőződése vezeti,
nem a külső elvárások. Művészete széles skálán mozog,
ugyanakkor ösztönösen kerüli a felforgató szélsőségeket,
az önismétlést, az üres formajátékokat és az öncélú
ötleteket. Leginkább a pontos, tömör, feszes, egyetemes
érvényű, leegyszerűsített, áttekinthető és lényeglátó
megfogalmazásokra törekszik. A művészet egyensúlyteremtő
szerepét és nem érzelmi kitöréseit hangsúlyozza. „A
szépség abszolút kiegyenlítettség” – citálhatná másik
példaképének, Brâncułinak szavait.
Plasztikai világában bölcsen kacsint össze
a Rodin által megújított klasszikus szobrászszemlélet
(tudniillik visszaszerezni a műfaj becsületét, teljességét!)9
az érzékeny szubjektivizmussal; az utánzás, a mimetikus
ábrázolás a látási élmény visszaadásával; az
összbenyomás megragadása a látási élménynek jelekkel és
jelképekkel történő helyettesítésével; az ősiség, a
prehistorikus, a néprajzi és a román kori formavilág a XX.
századi modernséggel; a mágia és spiritualizmus a mindig
újrafogalmazódó humanizmus eszméjével; az idea, az
általános, a fogalmi, az intellektuális megközelítés a
felületi fenomén, az esendő jelenség, a múlékony tünemény
illúziójával; a játékosság ösztöne a sorskérdések
komolyságával; a súlyos tömeg a konstruktív szerkezettel; a
gondolattömörítés az antropomorf felépítménnyel.
Festészeti törekvéseit pedig úgy foghatjuk
fel, mint egy olyan sajátosan átszemélyesített, önértékű
és egyedi stílusjegyekkel felruházott modern
izmustörténetet, amelynek pedagógiai funkciói,
példázatszerű céljai, allegorikus és metaforikus
szándékai, esszenciális élettanulságai és megszívlelendő
létfilozófiai közlendői vannak a nézők, az emberek, az
emberiség számára. Ugyanakkor morális tartalmakat is
megfogalmazó racionalizált formakincsében és emblematikus
jelrendszerében, valamint szellemes vonalkultúrájában és
tiszta kompozíciós szerkezeteiben, illetve intellektuális
színhasználatában és filozofikus térfelfogásában az
európai stílustendenciák számtalan törekvését ismerhetjük
fel a realizmusoktól (!) a szimbolizmusig; a kubizmustól a
konstruktivizmusig; az art decótól a nyers művészetig; az
expresszionizmustól a neoprimitivizmusig; a metafizikától a
szürrealisztikus jelképteremtésig.
Eőry Emil művészetét tehát általában egy
mindig megújulni kész, egyéni ízű, tiszta ideákat és
paradox helyzeteket egyaránt felmutatni képes, józan
modernség jellemzi. S ezért e becses józanságért se
életében, se művészetében nem hajlandó átlépni bizonyos
határokat. Alkotásaival tehát nem felforgatni és
megbotránkoztatni akar, nem a sötét erőket kívánja
felébreszteni az emberben, épp ellenkezőleg,
mértéktartásával, bölcsességével, egyensúlyozó
magatartásával, formai és kompozíciós bravúrjaival,
esetenként heroizmusával, keser-iróniájával és lényegre
tapintó groteszkségeivel az értelem és a lélek gondolati,
esztétikai és erkölcsi megtisztulását kívánja szolgálni.
A művészet lényegéről, szerepéről,
alapfunkciójáról alkotott véleménye minden bizonnyal
megegyezik Herbert Read véleményével, aki ezzel kapcsolatban
így fogalmaz: „a művészet minden fajtájának, legyen az
idealista vagy realista, szürrealista vagy konstruktivista,
(…) meg kell felelnie egy egyszerű követelménynek ahhoz,
hogy egyáltalán művészeti alkotásnak nevezhessük: olyan
tárgy kell legyen, amely elmélkedésre késztet. Az
elmélkedést némi esztétikai jogosultsággal
helyettesíthetjük az igézettel is, ami a szépség és a
vitalitás moore-i megkülönböztetésének felelne meg. De míg
az elmélkedés derűt és szeretetet szül, az »új realizmus«
igézete rettegést és gyűlöletet ébreszt.”10
Eőry Emil Sziszifuszt tehát „az
enyészettől máris megkülönböztetik”11 tettei
és művei. Vagy ahogy ő fogalmazza Hét sorba szedve
röviden:
„Lettem emberféle ¦ azután tanulóféle ¦
munkásféle ¦ tanárféle ¦ művészféle ¦ és talán leszek
szellemféle.”12
Mert, mint mondottam volt, s toldom meg most:
személyében, íme a tapasztalt és esendő ember! –
és –, íme a bölcs és hosszú életű művész!
Jegyzetek
1 Kéri
Mihály: Formákba zártan – Eőry Emil szobrászművész
műtermében. Duna-Part, 2003/4.
2 Pontosan: Mai
francia festők (Hartung, Manessier, Marechal, Poliakoff,
Soulages, Vasarely). Műcsarnok, 1966. május 28–június
26.
3 1967. május
18–június 18.
4 1967.
április 15–29.
5 Erre a
tényre szintén felhívja a figyelmet Kelényi István Eőry
Emil művészetének állomásai című tanulmányában,
amely a művész katalógusában jelent meg. (Érd Város
Polgármesteri Hivatala, Érd, 1990.)
6 Tudniillik
Jehoda János írt egy verset Üzenet Sziszifusztól címmel
Eőry Emil első Sziszifusz című szobráról. In
Kelényi István: i. m.
7 Herbert
Read: A modern szobrászat. Corvina Kiadó, 1971, 9.
8 Perneczky
Géza: Picasso – Picasso után. Pantheon, Corvina, 1989,
21. és 30.
9 Herbert Read
írja a már említett könyvében: „Rodin célja az volt, hogy
a szobrászatnak visszaszerezze a Michelangelo halálával
1564-ben elvesztett műfaji teljességét.” Szobrászati
alapelveiből pedig a következőket idézi: „a formákat
ragadd meg mélységükben. Jelezd világosan a legfontosabb
síkokat. A formákat úgy tekintsd, mintha mind feléd
irányulna; minden élet egy központból sarjad, belülről
árad kifelé. Rajzoláskor ne a körvonalra, hanem a
domborulatokra ügyelj. A domborulatok határozzák meg a
körvonalat. Az a fontos, hogy érezz, szeress, remélj, élj.
Elsősorban ember légy, s csak aztán művész.” I. m. 13.
10 Uo. 264.
11 Jehoda
János: Üzenet Sziszifusztól.
12 In Nyolcvanegy
jeles hetvenes. Napút Évkönyv, 2008/10. 81.