Kortárs

 

Novotny Tihamér

„Eőry Emil – Eőry Emil után”

 

 

 

 

 

Hogyan is kezdhetnénk ezt a méltatást és elemzést másként, mint így: íme az ember! – és: íme a művész!, aki 2009. június 8-án töltötte be hetvenedik életévét. S 2010-ben már a hetvenegyből majd ugyanennyit (!) Érden töltött a Győr-Sopron megyei Rábacsécsényből egyéves korában idekerült, akkor még csak gyermekemberecske, ma tisztes kort megért, igen alacsony sorból szívós munkával kiemelkedett, szerteágazó tehetségű, életműdíjas képzőművész. Az ő pályája is, mint szinte minden e közép-kelet-európai régióban született sorstársáé, természetes és ösztönös művészeti megnyilvánulásokkal, nehézségekkel, buktatókkal és vargabetűkkel teli.

Egy vele készült riportban1 meséli, hogy édesapja elszegényedett parasztember, majd falemezgyári munkás, 1944-től katona, aki 1946-ban angol hadifogságból szabadulva tér haza. Édesanyja három gyermekével férje nélkül vészeli át a háború alatti és utáni súlyos éveket, Érden… Az amúgy kemény és nehezen megnyíló Emil ma is elérzékenyül, ha erre gondol, hiszen csodával határos, hogy ilyen körülmények között egyáltalán életben maradhattak…

Az ezermesteri életet élő földműves ősöktől örökölt kézügyessége és zenei tehetsége (természetes és kézzelfogható módon) már igen korán megnyilvánult. Első apró gipszfaragványainak születését az ófalusi templomban látott karácsonyi betlehem inspirálta, s ugyancsak maga készítette első, valósághűségre törekvő (játék) hegedűjét, amelyen (kis túlzással élve) zenélni tanult hatodik elemista korában. Mindent lerajzolt, ami a keze ügyébe került, a Török Pál utcai Képző- és Iparművészeti Gimnáziumba azonban nagy bánatára mégsem tudott bekerülni, így lakatos- és szerszámkészítő-mesterséget tanult, majd később felnőtt fejjel leérettségizett, és oktatói diplomát szerzett a Budapesti Műszaki Egyetemen. Művészi vénája azonban mindeközben továbbra sem hagyta őt nyugodni, pályáját ugyan dzsesszzenészként kezdte (az Országos Szórakoztató Zenei Központban kapott képzést, 1963-ban minősített klarinétos lett), végül a képzőművészet iránti vonzalma (s élete alakulása) legyőzte benne a virtuóz muzsikust: szobrászművész és festő vált belőle.

A Derkovits Képzőművészeti Körbe járt, amikor 1966-ban (saját bevallása szerint) legalább tízszer megnézte a Mai francia festők című kiállítást,2 majd 1967-ben Henry Moore angol szobrászművész tárlatát a Műcsarnokban.3 A kitartó és alapos önképzés és önművelés évei ezek, amikor is segítőkre és pártolókra talált.

Gyémánt Lászlóval 1967-ben ismerkedik meg a Mednyánszky Teremben,4 de csak 1968-ban válik szorosabbá a kapcsolatuk, miután Eőry egy hasonló kvalitású, Abraham Lincolnról készült ceruzarajzát dugja a festő orra alá, mint amilyet előzőleg látott tőle a tárlatán. Ettől kezdve amolyan magántanítványként feljár Gyémánt Széher úti műtermébe csendéleteket és tanulmányokat festeni (lásd Csendélet almával, 1968; Hangszereim, 1968 című képeit, amelyek a maguk nemében mesterségbelileg semmivel sem rosszabbak választott „tanárának” szürnaturalista, [mágikus] realista, pop-artos festményeinél). S ugyancsak Gyémánt hívja őt az akkor frissen alakuló Szőnyi István Képzőművészeti Szabadiskolába tanulni és segédkezni Zebegénybe, ahol 1972-ig két-két nyarat tölt, először a festőosztályon, majd Csíkszentmihályi Róbert irányítása mellett a szobrászaton. Valójában itt válik, itt érik igazi művésszé. Az első maradandó szenzibilis-realista portréját (bronz körplasztikáját) is itt készíti édesapjáról (Apám, 1970). Tehát itt sajátítja el a szobrászat alapjait (Sziszifusz, 1972), a mintázást, a negatívkészítést stb. (Hangzavarban, 1971; Fiú kockával, 1971). Később, a ’70-es évek végén egy Branko Ruzi´ nevű, horvát születésű (akkor jugoszláviai) szobrászművész hatására, aki láncfűrésszel alakította ki faplasztikáit, kezd el faszobrokat készíteni. S bár időközben festészetét hosszabb ideig szünetelteti, a szobrászat és a grafika mellett a ’90-es évektől újra s egyre többet dolgozik ebben a műfajban is.

Eőry Emil a szó legnemesebb értelmében autodidakta művész, hiszen a Képzőművészeti Főiskolára sem sikerült bejutnia. Mindenkitől tanult, de nincsenek mesterei, inkább példaképei: olyanok, mint Auguste Rodin, Pablo Picasso, Constantin Brâncułi vagy Giacomo Manzů! Talán magas mércéjével, óvatosságával és alaposságával magyarázható, hogy már érett művészként, első önálló kiállítása után kérte felvételét a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjába, 1980-ban (1992-től MAOE, azaz Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete).

Életműve tehát szívós és kitartó serénykedésével meggyőzően és sokágúan kiteljesedő, hiszen alkotásról alkotásra alakuló munkássága már vagy harminc-negyven éve folyamatosan révbe érkező, a túlsó partra kapaszkodni – hál’ istennek! – egyelőre még nem igyekvő, inkább amolyan moralizáló, töprengő szerzet. Az a sziszifuszi alkotótípus, akit „nem elcsorgat – táplál verítéke”.

Egyugyanazon udvarban található mindkét műtermébe jó érzés belépni! Az alacsonyabb kisebbikben a készülő művek sokasága lepi meg az embert. Az impozáns levegőjű nagyobbikban a töméntelen sok kőből, bronzból és fából alkotott szobor ápolt, rendezett, folyamatos ünneppé komponált tiszta és áttekinthető látványa, a manzárdrészen pedig a polcokról elővehető, megnézegethető, több stílusnak hódoló, mégis határozott karakterű kis, nagy és közepes méretű festmények tucatjai fogadják és varázsolják el a látogatót. Hogy a mappákban és fiókokban lapuló grafikákról már ne is beszéljünk.

Vannak művészek, akiknek „egyéni fejlődése gyakran két-három irányzaton is áthalad – mondja Herbert Read, a modern festészet és szobrászat kiváló ismerője –, a Picasso-szerű eklektikus művészek pedig végigjárnak vagy fél tucat stíluskategóriát, nem egyébért, mint amiért mi időről időre levegőváltozást kívánunk”. 

Eőry Emil is hasonló alkat. Tudniillik szobrain és festményein sokféle stílus szellemében és ismeretében, illetve sokféle művészettörténeti ismerettel és mintával a tarsolyában dolgozott és dolgozik. A realizmustól az absztrakcióig; a tömbszerű formatömörítéstől a kecsesen dekoratív szimbolizmusig; az organikus jelteremtéstől a konstruktív emblematikáig; a kubisztikus formafelbontástól az átemberiesített, vázszerű architektúráig; az expresszív neoprimitivizmustól a letisztult, bölcseleti metafizikáig; az új tárgyiasságtól az allegorikus képfelfogásig; a klasszikus értékrendtől a még teremtő (!) avantgárd modernségéig stb.

Ám ezeken felül mégiscsak van egy senki máséval össze nem téveszthető, sajátos stílusa, amelynek oka és milyensége egy – talán egyik legfőbb példaképétől, Picassótól ellesett – különös módszerben keresendő, amelynek „elrejtő átírás” a megnevezése. Ezt a kifejezést Perneczky Géza alkotta meg a Picasso – Picasso után (!) című könyvében, ahol többek között így ír erről a korszakos súlyú jelenségről: „Picasso a művészettörténet és a mitológia fordulatait, allegóriáit stilizálja át, a metaforikus képeknek különös, visszafelé, az archaikus, illetve a tárgyi világ felé utaló funkciókat ad. Ezeket a roppant mély és a humanitás tradícióit rejtőzködve továbbfejlesztő munkákat éppen a művészet jelentéstanával és allegorikus tartalmával összefüggő vonásai miatt talán ikonológiai elrejtésnek lehetne nevezni. (…) Munkássága során annyira kitágította az allegóriákra jellemző szerepcsere-technikát, és oly mélyen, a formák elemi szintjén kezdte el ezt a munkát, hogy nem könnyű észrevenni: mindvégig »jelentéstani« kérdésekkel foglalkozott, és egy sajátos értékvilág érvényesítését kereste. A fokról fokra haladó behelyettesítések dialektikáján át jutott el oda, hogy lassacskán az egész XX. századi képzőművészet nyelvét és értékrendszerét átalakította.”

Eőry Emil képeit és szobrait nézve tehát a fentebb leírtak szellemében valami hasonló érzésünk támad. Tudniillik minden művének léteznek elrejtett mitológia-, művészet- és kultúrtörténeti, ikonográfiai és ikonológiai szálai, forrásai, átérzései és mintái, amelyeket roppant nehéz felfedeznünk munkáiban, ezek ugyanis olyannyira jól sikerülten átírtak, átértelmezettek és a saját alkatára, gondolkodásmódjára, esztétikai és etikai értékrendjére átformáltak és átköltöttek, hovatovább egyénítettek, hogy ez már a rész–egész összefüggésében egy saját stílusnak tekinthető. Megkockáztathatjuk, az ő önállósága bonyolult kölcsönhatások áttételein keresztül születik és formálódik valami egészen különös, sosem volt karakterű, örök érvényű kérdéseket feszegető, személyes újjá.

Az a keresztmetszetszerű, a szobrászati és festészeti tevékenységét nagyjából fele-fele arányban tárgyaló életmű-katalógus, amely tavaly jelent meg – s amelynek képanyagát a művész maga válogatta, és forgatókönyvét is maga szerkesztette, s amelyből ugyan több száz mű kimaradt –, összességében jól tükrözi ezt az állandó megújulásra kész, ugyanakkor mértéktartó stílust (és „stílusokat”) eredményező speciálisan Eőry Emil-es magatartás-, gondolkodás- és szemléletmódot. 

Megfigyelhető, hogy mindig valamilyen határozott értékrend, kerek értékvilág szerint alkot. Nem híve a divatoknak, munkáiban a belső meggyőződése vezeti, nem a külső elvárások. Művészete széles skálán mozog, ugyanakkor ösztönösen kerüli a felforgató szélsőségeket, az önismétlést, az üres formajátékokat és az öncélú ötleteket. Leginkább a pontos, tömör, feszes, egyetemes érvényű, leegyszerűsített, áttekinthető és lényeglátó megfogalmazásokra törekszik. A művészet egyensúlyteremtő szerepét és nem érzelmi kitöréseit hangsúlyozza. „A szépség abszolút kiegyenlítettség” – citálhatná másik példaképének, Brâncułinak szavait.

Plasztikai világában bölcsen kacsint össze a Rodin által megújított klasszikus szobrászszemlélet (tudniillik visszaszerezni a műfaj becsületét, teljességét!) az érzékeny szubjektivizmussal; az utánzás, a mimetikus ábrázolás a látási élmény visszaadásával; az összbenyomás megragadása a látási élménynek jelekkel és jelképekkel történő helyettesítésével; az ősiség, a prehistorikus, a néprajzi és a román kori formavilág a XX. századi modernséggel; a mágia és spiritualizmus a mindig újrafogalmazódó humanizmus eszméjével; az idea, az általános, a fogalmi, az intellektuális megközelítés a felületi fenomén, az esendő jelenség, a múlékony tünemény illúziójával; a játékosság ösztöne a sorskérdések komolyságával; a súlyos tömeg a konstruktív szerkezettel; a gondolattömörítés az antropomorf felépítménnyel.

Festészeti törekvéseit pedig úgy foghatjuk fel, mint egy olyan sajátosan átszemélyesített, önértékű és egyedi stílusjegyekkel felruházott modern izmustörténetet, amelynek pedagógiai funkciói, példázatszerű céljai, allegorikus és metaforikus szándékai, esszenciális élettanulságai és megszívlelendő létfilozófiai közlendői vannak a nézők, az emberek, az emberiség számára. Ugyanakkor morális tartalmakat is megfogalmazó racionalizált formakincsében és emblematikus jelrendszerében, valamint szellemes vonalkultúrájában és tiszta kompozíciós szerkezeteiben, illetve intellektuális színhasználatában és filozofikus térfelfogásában az európai stílustendenciák számtalan törekvését ismerhetjük fel a realizmusoktól (!) a szimbolizmusig; a kubizmustól a konstruktivizmusig; az art decótól a nyers művészetig; az expresszionizmustól a neoprimitivizmusig; a metafizikától a szürrealisztikus jelképteremtésig.

Eőry Emil művészetét tehát általában egy mindig megújulni kész, egyéni ízű, tiszta ideákat és paradox helyzeteket egyaránt felmutatni képes, józan modernség jellemzi. S ezért e becses józanságért se életében, se művészetében nem hajlandó átlépni bizonyos határokat. Alkotásaival tehát nem felforgatni és megbotránkoztatni akar, nem a sötét erőket kívánja felébreszteni az emberben, épp ellenkezőleg, mértéktartásával, bölcsességével, egyensúlyozó magatartásával, formai és kompozíciós bravúrjaival, esetenként heroizmusával, keser-iróniájával és lényegre tapintó groteszkségeivel az értelem és a lélek gondolati, esztétikai és erkölcsi megtisztulását kívánja szolgálni.

A művészet lényegéről, szerepéről, alapfunkciójáról alkotott véleménye minden bizonnyal megegyezik Herbert Read véleményével, aki ezzel kapcsolatban így fogalmaz: „a művészet minden fajtájának, legyen az idealista vagy realista, szürrealista vagy konstruktivista, (…) meg kell felelnie egy egyszerű követelménynek ahhoz, hogy egyáltalán művészeti alkotásnak nevezhessük: olyan tárgy kell legyen, amely elmélkedésre késztet. Az elmélkedést némi esztétikai jogosultsággal helyettesíthetjük az igézettel is, ami a szépség és a vitalitás moore-i megkülönböztetésének felelne meg. De míg az elmélkedés derűt és szeretetet szül, az »új realizmus« igézete rettegést és gyűlöletet ébreszt.”10 

Eőry Emil Sziszifuszt tehát „az enyészettől máris megkülönböztetik”11  tettei és művei. Vagy ahogy ő fogalmazza Hét sorba szedve röviden:

„Lettem emberféle ¦ azután tanulóféle ¦ munkásféle ¦ tanárféle ¦ művészféle ¦ és talán leszek szellemféle.”12   

Mert, mint mondottam volt, s toldom meg most: személyében, íme a tapasztalt és esendő ember! – és –, íme a bölcs és hosszú életű művész!

 

 

Jegyzetek

 

1 Kéri Mihály: Formákba zártan – Eőry Emil szobrászművész műtermében. Duna-Part, 2003/4.

2 Pontosan: Mai francia festők (Hartung, Manessier, Marechal, Poliakoff, Soulages, Vasarely). Műcsarnok, 1966. május 28–június 26.

3 1967. május 18–június 18.

4 1967. április 15–29.

5 Erre a tényre szintén felhívja a figyelmet Kelényi István Eőry Emil művészetének állomásai című tanulmányában, amely a művész katalógusában jelent meg. (Érd Város Polgármesteri Hivatala, Érd, 1990.)

6 Tudniillik Jehoda János írt egy verset Üzenet Sziszifusztól címmel Eőry Emil első Sziszifusz című szobráról. In Kelényi István: i. m.

7 Herbert Read: A modern szobrászat. Corvina Kiadó, 1971, 9.

8 Perneczky Géza: Picasso – Picasso után. Pantheon, Corvina, 1989, 21. és 30.

9 Herbert Read írja a már említett könyvében: „Rodin célja az volt, hogy a szobrászatnak visszaszerezze a Michelangelo halálával 1564-ben elvesztett műfaji teljességét.” Szobrászati alapelveiből pedig a következőket idézi: „a formákat ragadd meg mélységükben. Jelezd világosan a legfontosabb síkokat. A formákat úgy tekintsd, mintha mind feléd irányulna; minden élet egy központból sarjad, belülről árad kifelé. Rajzoláskor ne a körvonalra, hanem a domborulatokra ügyelj. A domborulatok határozzák meg a körvonalat. Az a fontos, hogy érezz, szeress, remélj, élj. Elsősorban ember légy, s csak aztán művész.” I. m. 13.

10 Uo. 264.

11 Jehoda János: Üzenet Sziszifusztól.

12 In Nyolcvanegy jeles hetvenes. Napút Évkönyv, 2008/10. 81.

 

 



Nyitólap