Márkus Béla
Emlékek tükrében Sütő
András
I. rész
Hogyan él Sütő András a jelen
emlékezetében, mielőtt végleg a múlt emlékezetévé válna?
Élete, emberi személye, sorsa él-e inkább, vagy életműve,
írói pályája, művészi teljesítménye? Esetleg egyformán,
arányosan mindkettő? A válaszadásban – a teljességre
hiába is törekedve – különböző műfajú írások
segítenek: vallomások, nyilatkozatok, naplók, levelek,
jegyzőkönyvek, memoárok. Közös bennük, hogy
közzétételük kivétel nélkül mind a diktatúra bukását
követő esztendőkből való, a korlátlanul szabad
véleménynyilvánítás idejéből. Egy részük még az író
életében napvilágot látott, eljuthattak hozzá, tudomást
szerezhetett róluk, módja lehetett reflektálni rájuk; más
részük már a halála után jelent meg, esetenként azonban
olyan közleményekként – főleg a levelek –, amelyek
mellett vagy ott szerepel közvetlenül az ő válasza is, vagy
közvetve tartalmazzák a megjegyzéseit, észrevételeit,
reakcióit. Akár – Pierre Nora francia történész
napjainkban sokat szerepeltetett kifejezésével élve – az
„emlékezet helyeinek” is nevezhetnénk őket. Nem
topográfiai pontokként persze, hanem olyan alkotásokként,
amelyek a személyesen megélt és természetes módon ható
emlékezet, vagyis a hagyomány és a történelem, tehát a
rekonstruált múlt metszéspontján keletkeztek, illetve
jelentek meg. Méghozzá abban a helyzetben, olyan pillanatban,
amikor még van mire emlékezni, amikor az emlékezet
folytonossága még nem szakadt meg, még nem távolított el az
íróval együtt megélt saját múlttól.
Nincs messze azonban az idő, amikor az
emlékezet átalakul történelemmé, főleg a szocializmus
viselt dolgait illetően; amikor a közösségi életre, a
romániai magyar nemzetiség létformájára vonatkozó közös
emlékezet elhalványultával egy ideig az egyes személyek
bármily elfogult, rokon- vagy ellenszenv irányította
emlékezése kelt érdeklődést, ingerli a köztudatot. Mintegy
igazolandó az állítást – Gebhard Rusch tételét –, mely
szerint az emlék az idegrendszer „öngerjesztő és
önreferenciális működése során”, az
„idegsejtstruktúrák tevékenysége” nyomán felelevenített
múlt. Így jutunk el odáig – s ez nyilván nemcsak Sütő
Andrással összefüggésben hozható fel –, hogy a múltat
mint tisztán szellemi konstrukciót képzeljük el, „melynek
segítségével érzéki és mentális tapasztalatainkat
egységes rendszerbe próbáljuk szervezni”. Hasonló a helyzet
a másféle tapasztalatokkal, élményekkel, gondolatokkal,
véleményekkel és ítéletekkel. A pszichológia és a
neuropszichológia mai álláspontja szerint (Gyáni Gábor
összegzésében) az emlékezés teljes mértékben konstruálás
eredménye; a mélyen bevésett emlékek ugyanúgy konstrukciók,
mint a felszínesek, „szó sincs tehát a tapasztalatok
valósághű rögzítéséről”. Daniel L. Schacter eme
véleménye egybecseng azzal, amire úgy nyolcvan évvel ezelőtt
Az emlékezés című könyvében Frederic C. Bartlett
figyelmeztetett: „Az első elképzelés, melytől meg kell
szabadulnunk, az az, hogy a memória elsősorban vagy a szó
szoros értelmében megismétlő vagy retrospektív jellegű”,
„az emlékezés sokkal inkább konstrukciós kérdés, semmint
puszta reprodukció”. Mindennek a fölemlegetése bizonyosan
túl kevés az emlékezéselméletek-szemléletek
sokféleségének és bonyolultságának érzékeltetéséhez –
ám túl sok lehet ahhoz, hogy kételyeket keltsen a
különböző műfajú írások tükrözte Sütő András-kép
hitelességét tekintve, illetve hogy kedvet csináljon az
íróra emlékezők nyomába eredni.
Az emlékezet helye: 1956
Az emlékezet folytonosságának
megszakadásáról, a saját múlttól való eltávolodásról
tanúskodik, hogy az író pályakezdésének eseményei,
indulásának magánemberi s társadalmi-történelmi
körülményei szinte teljes egészében említés nélkül,
felidézetlenül maradnak. Ami megjegyzés, észrevétel elvétve
mégis fölmerül, az elbeszélések menetében az sem kap még
epizódszerepet sem, esetleírássá sem kerekedik – talán
azért nem, mert az emlékek mintegy áttűnnek egymásba, mintha
mellékes volna, a múlt melyik szeletét metszik ki. A negyvenes
évek végét, az ötvenes évek legelejét-e vagy az 1956 utáni
esztendőket, amikor is ismételte magát az idő, ugyanazt a
két, szigorúan számon kért leckét adta fel. A falvak
népéhez kötődő közembernek a mezőgazdaság szocialista
átszervezését, a parasztok termelőszövetkezetekbe,
kolhozokba, vagy ahogy Romániában mondták: kollektívákba
tömörítését. Az írótól, újságírótól pedig úgy
általában a szocializmus építése ügyének szolgálatát, a
pártosságot követelte meg, a sematizmussal és dogmatizmussal
azonos szocialista realizmus osztályharcos normái szerint.
Megfigyelhető, hogy amikor – nem mindig értetlenkedve, de
mindig számonkérően – Sütő pályájának ezt a két,
egymással szorosan érintkező, néhány pillanatra mégis
elváló szakaszát az emlékezők szóba hozzák, akkor a
példáikat ugyan innen is és onnan is veszik, a meg-, illetve
az elítélés hangsúlyát azonban az ötvenes évek végére, a
hatvanasak elejére teszik. Ha nem is elhanyagolhatóvá, de
viszonylagossá válik ezáltal, aminek pedig meghatározó
jelentősége lehetett – mind az emberi sors, mind az alkotói
pálya alakulásában: 1956.
(Szeptember 29–30.) 1956, de nem
október 23-a, hanem szeptember 29-e és 30-a. E napok a közös
emlékezetből teljesen kiestek, a memoárok, naplók
feljegyzései közül hiányoznak, pedig az erdélyi magyar
írók, irodalmárok kiállása és önbecsülése
szempontjából talán még meghatározóbb szerepük lehetett,
mint a következő hónap végi eseményeknek. Ez utóbbiaknak
többnyire távoli szemlélői lehettek, az előbbiek viszont
kényszerítő erővel hatottak, hogy önmagukról s ami később
szinte azonos lehetett ezzel, önmagukra valljanak. Az alkalmat a
Román Munkáspárt Kolozs Tartományi Bizottsága teremtette meg
azzal, hogy gyűlést hívott össze kolozsvári és
marosvásárhelyi írók, szerkesztők részvételével. A
gyűlés jegyzőkönyveit és más dokumentumokat tartalmazó
kötetnek a sajtó alá rendező Benkő Levente jó okkal adta Az
őszinteség két napja címet – az összejövetel, amely a
legkevésbé sem tanácskozás, sokkal inkább személyeskedő
szóváltások, kíméletlen bírálatok és önbírálatok
alkalma volt, Sütő Andrást is vallomásra indította.
Méghozzá annyira őszintére, leplezetlenül kitárulkozóra,
amihez fogható talán nem is akad még egy a pályáján – ha
a gyűlésen maga is felszólaló Székely János évtizedekkel
később emlékezetébe idézi ezt a vallomást, akkor aligha
csak azt írja A bűntudat természetrajzában, hogy
„Sütő néha jólelkű, néha komisz, de sohasem töredelmes;
sokat ad a látszatra”. Persze messze távlatokból
szemlélhető úgy is, hogy amitől a megnyilatkozók
bátorítást kaptak, a Szovjetunió Kommunista Pártja 1956.
februári, XX. kongresszusa, az maga sem volt egyéb a
szocialista rendszer változtatásának látszatánál. Továbbá
– ami visszatérően szóba került, és ami szintén
indokolhatta a gyűlés megtartását – Leninnek a nemzetiségi
kérdésekről szóló, a Társadalmi Szemle 1956.
júniusi–júliusi számában közölt tanulmánya is csak
látszatra lehetett annyira veszedelmes, a kisebbségi
politikának új irányt jelölő, hogy a romániai sajtóban ne
engedjék, merjék közölni. „Érthetetlen az emberek előtt,
hogy miért titkolták ezeket a dokumentumokat” – vetette
föl Sütő, általánosságban fogalmazva, s ezzel ismét csak
látszatot keltve. Azt, mintha a lenini elvek nyilvánosságra
hozatalától várták volna helyzetük változását az
„emberek”, köztük a romániai magyarok. A pártzsargonra,
brosúraszerű fordulatokra épülő felszólalás mindenesetre a
nemzetiségi politika több olyan területét érintette, amelyet
a későbbi írói publicisztikák, riportok is figyelemben
részesítettek. „A nemzetiségi kérdés tekintetében komoly
tanulmányokat kell folytatni, hogy a felmerült komoly bajokat
megszüntethessünk (!)” kitételét követően sorolni kezdi,
ami máig megkerülhetetlen gond. Anyanyelvi szakoktatásra van
szükség, mezőgazdasági – „agrotechnikai” – szaklap
indítására; a „rákényszerített együttműködés
elvén” pedig lazítani kell, mert, példája szerint, a
vegyesen lakott vidékeken a „kulturális életet gátolja” a
„ne különüljünk el egymástól” jelszava. Az irodalom
dolgai közül szóvá teszi: a XX. kongresszus után hiába
várták, hogy „változni fog minden”, semmi jele sem volt
„a dogmatizmus elleni harcnak”. Kijelenti: a „Központi
Vezetőség sajtószekcióin” megsértették a vita
szabadságszellemét – hiába írta meg, például, hogy nem
volt igaza Kovács Györgynek, amikor Földes Lászlót
„burzsoá liberalistának” minősítette, a cikk felét
kihúzták, s beleegyezése nélkül így jelentették meg. A
romániai írók 1956. június 18-a és 24-e között megtartott
kongresszusát alacsony színvonalúnak minősíti, mint aki
magától értetődőnek tartja, hogy „a külföldi írók
gúnyosan kommentálták”. Az Igaz Szót illetően egyrészt
felveti, hogy nevezzék el például Romániai Magyar Írók
Lapjának, másrészt kéri, tekintsenek el attól, „mert ezt a
magyar irodalmi élet sínylené meg”, ha a főszerkesztővel
személyi ellentétei vannak némelyeknek.
Mindennek persze a töredelmességhez vajmi
kevés köze van. A hang számon kérő s nem számvető. De
akkor sem önleleplező, amikor mintegy a tehetetlen
tanácstalanságát osztva meg, páratlan őszinteséggel
kérdezi: „Nem tudom, megértik-e annak az írónak a
helyzetét, akit Balogh Edgár kivett az iskolából, és
kommunistává nevelt, s ezt a Balogh Edgárt mellőle
letartóztatták, vagy annak az írónak a helyzetét, akinek az
édesapja által épített házból az édesanyját kitették –
harminc évig építette azt a házat – és a hóba
térdepeltették, annak az írónak, akinek a novelláját Gaál
Gábor javította ki, és ebbe a Gaál Gáborba minden semmi
ember beletörölhette a lábát??!!” Már nem megértésért
esedezik, továbbjutva a beismerésben az ugyancsak 1956.
szeptemberi keletkezésű Lantosok és kritikusok
példáival. Az előbb a bukaresti kiadású Irodalmi
évkönyv 1957 lapjain, majd csaknem egy negyedszázad
múlva az Évek – hazajáró lelkekben megjelent
számvetés a szellemi élet vargabetűjének nevezi a személyi
kultuszból fakadó dogmatizmust, nem tagadva le, hogy – az ő
képeivel – a fekete felhőt sokszor maga is rózsaszínűnek
látta, hogy a különböző kinyilatkoztatások az ő szemére
is hályogot vetettek. Mérlegre téve, amit alkotott, főleg
két novelláskötetét, van, amit vállal, van, amit megtagadna.
„Sok győzelemről írtam, a magam módján sok földre vert
kisember fölemelkedését és »elindulását« jeleztem ámuló
szavakkal, a kommunizmus felé tartó kornak kijáró
kalaplevevéssel – összegez, bevallva: – bennem eleven még
annak a meg nem énekelt földosztó ősznek az emléke.” Az
Anikónén felébred viszont az ő mérlegén is könnyűnek
találtatik, mert – ismét a saját szavaival – ott
szomorkodik benne az elaltatott írói lelkiismeret. Társaival
együtt részese volt a „jövőbe mutatónak” a
kimondásában, de az elhallgatásnak is a „kényes
kérdésekben”. S itt idézi, anélkül, hogy név és cím
szerint említené, az Illyés-vers, a Bartók aforizma
érvényű sorát: „Mert növeli, ki elfödi a bajt”,
kinyilvánítva elszánását: „semmiféle lektori vagy rosszul
értelmezett irodalompolitikai kívánalom el nem téríthet az
írói igazmondástól. A mi életünk van olyan szép, hogy ne
szoruljon mesterséges megszépítésre, s van olyan nehéz, hogy
ne tagadjuk el a bajainkat.”
Tudjuk, nem így történt. A mesterséges
megszépítés, az elhallgatás újabb időszaka következett.
Ahogy az Évek – hazajáró lelkekben magyarázza: a
valósággal való szembenézésben ez a kevés is soknak
bizonyult; okkal lehetett tartani attól, hogy a hatalom az
erdélyi magyar íróknak „az őszinteség két napjával”, a
gyűlés megszervezésével csapdát állított. Hasonlót ahhoz,
mint amilyenbe pár hónappal korábban az úgynevezett
„Jar-ügy” főszereplője, Alexandru Jar juttatta magát,
amikor a párt, sőt személyesen Gheorghiu-Dej ösztönzésére
előbb a nyilatkozataiban, majd az írók 1956. májusi
pártgyűlésén keményen bírálta a sztálinista önkényt, a
művészetek „proletkultizmusát”, a munkásmozgalom
korifeusainak istenítését, mondván, „nemcsak
faszénfüsttől, hanem tömjénfüsttől is meg lehet
fulladni”. Az egyenes beszéd következménye: mind a párt,
mind az írószövetség soraiból kizárták. Ugyanilyen sors
várhatott volna a szeptember 29-én és 30-án felszólalók
némelyikére talán akkor is, ha nem jön október 23-a, s nem
tör ki Magyarországon a forradalom. A szomszédos országot
gyanúval szemlélték egyébként is, és nemcsak amiatt, mert a
Szovjetunióban történtekről nyíltabban szólt, az említett
lenini téziseket, köztük A nemzetiségek kérdéséről,
vagyis az „autonomizálásról” című iratot pedig
részletesebben ismertette. A gyanúra – feledésbe merült
mára már – mindenekelőtt az a cikk adott okot, amely 1956.
szeptember 9-én Közös dolgaink címmel jelent meg a
Szabad Népben, mégpedig – ki gondolná? – Pándi Pál
tollából, s amelynek pusztán az első két mondata elegendő
indokot szolgáltatott ahhoz, hogy ezt a lapszámot ne engedjék
terjeszteni, később pedig, az ’56-os romániai perekben
bűnjelként számítson. A terjedelmes publicisztika így
kezdődik: „Hazudik az a magyar, aki Biharkeresztesnél
átlépve a határt »külföldön« érzi magát. Érdekel
bennünket a tahiti lakosság élete, nem lehetünk közömbösek
a fokföldiek iránt sem – de a történelmi fejlemények
természetes következménye az, hogy bennünket, magyarokat
különösen érdekel és érint a Román Népköztársaság
élete s ezen belül is a csaknem kétmilliónyi magyarságé”,
majd így folytatódik: „Valljuk meg, hogy ennek az
érdeklődésünknek – amely szocialista és magyar voltunk
okán egyként jogos, sőt kötelező – kevés jelét adtuk az
utóbbi években.” Sütő erről a cikkről, amelyet a
gyűlésen a többség „károsnak” minősített, úgy
vélekedett, hogy „helyesebb volna”, ha átvenné a romániai
sajtó, hiszen a „házakban titokban” úgyis olvassák. A
felvetés utólag félelemmel tölthette el, hiszen a
nacionalizmus gyanújába keveredhetett, noha a gyűlésen ez a
vád egészen különleges összefüggésben fogalmazódott meg.
Csehi Gyula beszélt arról, hogy korábban, az írókongresszus
előestéjén a Központi Bizottság által összehívott
értekezleten „terror alatt” érezte magát, mert három
marosvásárhelyi író, név szerint Hajdu Zoltán, Hajdu
Győző és Papp Ferenc nem kevesebbet állítottak, mint hogy a
„kolozsvári” írók „a magyar burzsoá nacionalizmus
hatása alatt vannak, ellenségei a (Magyar) Autonóm
Tartománynak”. Elmondta azt is – ami majd három év múlva,
1959 elején, Földes László pártfegyelmi ügyének
tárgyalásakor, illetve az ezt az ügyet 1982-ben elsőként
fölvető Huszár Sándor-könyv, a Sorsom emlékezete
óta nemegyszer megfogalmazódott –, hogy a háttérben a
Kolozsvár–Vásárhely-, illetve az Igaz Szó–Utunk-„probléma”
áll. Amelyeket ő, tapasztalatai alapján, nem létezőknek
tekintett, érvként hozva fel, hogy „miért is
léteznének”, amikor a Vásárhelyen élők között ott
vannak olyanok, mint például Sütő András, akik „semmilyen
formában sem azonosították magukat” Hajduék és Papp
vádaskodásaival. Ennek pedig amiatt van jelentősége, mert az
emlékezők egy része úgy idézi fel az ötvenes évek
közepét – és a későbbi esztendőket is –, mint amikor
Hajdu Győző és Sütő András között a barátságig teljes
volt a nézetazonosság.
(November 2–4.) Némelyek erre hozzák
fel bizonyítékként a bő egy hónappal később, 1956.
november legelején történteket is. Akár az emlékezés
emlegetett konstrukciós jellegét, akár az idegrendszer
öngerjesztő működését is szemléltethetné, hogy a magyar
forradalom erdélyi visszhangjának, friss fogadtatásának
emlékezete majdhogynem teljesen kimerül egy vagy két
nyilatkozat megszületési körülményeinek taglalásában. A
pesti srácok harcai, a magyarság szabadságküzdelme helyébe
az tolakszik, azt boncolgatják, hogy a Román Munkáspárt
Központi Bizottságának megbízásából Marosvásárhelyen
ténykedő Fazekas János, illetve a Kolozsvárott fellépő
Miron Constantinescu november elején mivel és hogyan vette rá
az írókat itt is, ott is olyan levelek aláírására, amelyek
címzettje egyik esetben az RMP Központi Bizottsága, a másikat
pedig a magyarországi íróknak szánták. Mintha a
világraszóló „októberi eseményeknél” fontosabbak lettek
volna, érdemesebbek a megörökítésre a politikai
manipulációk, az ideológiai meggyőzések helyi esetei,
mintái. Az áldozatok, a mártírok példái helyett az
aláírások elhárításának – s nem a megtagadásának –
gyatra kísérletei tűnnek föl az emlékezés horizontján.
1956 így mutatkozik meg A bűntudat
természetrajzában is. Bár Székely János az, aki
kertelés nélkül kimondja: noha szorongó szívvel szurkolt a
forradalomért, igazi mivoltát tekintve ugyanolyan „nemzeti
szerencsétlenségnek” tartotta, mint Mohácsot, Nagymajtényt,
Világost, „olyan történelmi vállalkozásnak, amely nem
veszi tekintetbe a valóságbeli lehetőségeket, a tényleges
nemzetközi erőviszonyokat”, ahogy Kossuth Lajos se vette
1849-ben, s „eb ura fakó – csak azért is detronizált”.
Nyilván a forradalmak történelmi szerepének olyanfajta
megítélése mondatja ezt vele, mint amilyen a
Kossuth–Széchenyi vagy Kossuth–Görgey szembeállításból
is ismerős a közgondolkodásunkban. Amit viszont az
aláírásokról állít, abban bizonytalan, hogy egy vagy két
ívet kellett volna-e ellátni a kézjegyükkel, vagyis hogy a
belpolitikai nyomást szolgáló levél a pártközponthoz, a Lelkiismeretünk
parancsszavára ugyanakkor fogalmazódott-e meg, mint a
magyar íróknak szóló. Hogy az előbbit milyen körülmények
között írta alá, arra pontosan emlékszik; a jelen idő
nyomatékos használata árulja el, hogy a felidéző én
évtizedek múlva sem tud mit kezdeni a felidézett én
kiszolgáltatottságával: „Hát most mit csináljak? Ha nem
egyéb, most mindjárt belekevernek a politikába: akár
aláírom, akár nem, nyakig a politikában vagyok.”
Másféle kiszolgáltatottságról,
szorongatásról számol be Szabó Gyula. A Képek a
kutyaszorítóból I. kötetében azt hangsúlyozza, hogy a
kolozsvári írókat a vásárhelyiek készülő nyilatkozatával
„szorította sarokba” Constantinescu, „a vásárhelyi
»példamutatás« végképp nehéz helyzetbe hozta” őket.
Nehéz volna eldönteni, a mentegetőzés vagy a
felelősségáthárítás szándéka beszélteti-e az
emlékezőt, esetleg a megnyugváskeresésnek a Nagy László
táncszavából ismerős önbiztató gesztusa, a „tyuhahé,
rókaprém, más is kurva, nemcsak én, húzd!”. Az viszont
eldönthető, hogy bár az akkori körülmények tragikomikus
színezetűek – Nagyváradon, ahol az ötvenéves Horváth
Imrét köszöntötték, hívják fel őket egy szállodai
telefonon, hogy a „távolból” írják alá a Kolozsvárott
már jóváhagyott nyilatkozatot –, a mai értelmező hang egy
árnyalatnyira sem humoros. „Mi úgy adtuk a
beleegyezésünket, mint akik az írói testület demokratikus
határozatát teljesítjük a bekövetkezett súlyos fordulat
körülményei között” – ennyi az összegzés, mielőtt
kivonatolná az Előre november 5-i számában közölt
nyilatkozatukat. Hogy lehetett, volt egy másik aláírnivaló,
hozzá az ívvel – ez nem foglalkoztatja. Talán nem is
keresték meg, talán nem is értesült róla. Ezt engedi
sejtetni Robotos Imrének, az Előre akkori főszerkesztőjének
emlékirata. A Pengeváltás ’56 decemberére teszi
ennek az akciónak az idejét, a szerzőt akkor hívta fel
telefonon Fazekas János, aki mintegy továbbította a Magyar
Szocialista Munkáspártnak a román párt Központi
Bizottságához érkezett kívánságát, hogy „győzzék meg
az erdélyi-romániai magyar írók egy részét, küldjenek
nyilvános üzenetet a magyar írókhoz”. A cél – a
főszerkesztő legalábbis így tartotta meg emlékezetében,
bár ez sokkalta inkább a későbbi idők pártóhaja lehetett
–: „függesszék fel hallgatásukat, támogassák
írásaikkal a kívánatos konszolidációt.” A felhívás
mindenesetre megjelent az Előrében, méghozzá az első
oldalon, afféle „újévi üzenetként”, tizenöt
aláírással, aztán, 1957. január 4-én közölte a
Népszabadság is. Asztalos Istvántól Balogh Edgáron, Kacsó
Sándoron, Tompa Lászlón és Szilágyi Andráson át Bartalis
Jánosig és Nagy Istvánig csupa korosabb író, költő
vállalta nevének szerepeltetését. Fiatalok nem voltak
köztük; Sütő András sem.
Ott volt viszont a Lelkiismeretünk
parancsszava november 2-i aláírói között. Azok sorában,
akik miközben aggodalmukat fejezték ki a Magyarországon
történtek miatt, hitet is tettek Románia mellett: „Ebben a
szívünknek annyira drága hazánkban a mi Pártunk teremti meg
a boldogságot… Ezt a hazát védjük és szolgáljuk utolsó
leheletünkig… A garázdálkodó nyilasok réme kísért
Magyarország felett! A pokol szabadulhat rátok!” Még az
aláírás napján, mielőtt a tiltakozás-hitvallás a sajtóban
megjelent volna, Sütő töröltetni akarta a nevét, három
társáéval együtt, s ezt az Előre főszerkesztője meg is
ígérte neki. „Biztosítottam – emlékszik Robotos Imre –,
hogy nem adom közre az írók nyilatkozatát. Így
önműködően kimarad az ő neve is.” Nem maradt ki. Kimaradt
viszont – Robotos értékelő szavával – a
„legjelentékenyebb” marosvásárhelyi íróé: Székely
Jánosé. Akitől magától tudjuk, hol s miként írt alá.
Feledékenység? Tévedés? Talány? Inkább, amit a Pengeváltás
állít: „Az aláírások persze nem igazítanak el.” A nevek
éppúgy elrejtik a megalkuvás kényszerét, ahogy a buzgó
párthűséget is.
Mindenesetre a tiltakozások és a
hűségnyilatkozatok után nem az őszinteség napjai, évei
jöttek. Nemcsak az tetézte a bajt, növelte az erdélyi magyar
írók kiszolgáltatottságát és a félelmét, hogy bármikor
emlékeztetni lehetett őket arra, amit a csaknem egy évtizedes
némaságból kitörve a szeptemberi gyűlésen nyíltan
felpanaszoltak és számon kértek, hanem hogy feledésbe kellett
meríteniük, amit október végén, november elején ismét
magukba rejteni, elhallgatni kényszerültek. A szellemi életben
az erélyes „rendcsinálás” vette kezdetét – állítja
Sütő Andrásnak a Lantosok és kritikusokhoz fűzött
kurta megjegyzése –, olyan rendteremtés, tehette volna
hozzá, amelyik az írói igazmondás törvényétől mégiscsak
és megint csak eltéríthetett. Eltérítette őt is –
önítélete szerint is, amit talán a Ferenczes Istvánnak, a
Székelyföld főszerkesztőjének szóló levelében
fogalmaz meg a legegyértelműbben, a folyóiratban közölt
Székely János-írásra reflektálva. A bűntudat
természetrajza állítását – miszerint Székelyt
Sütőnek az 1958-ban hozzá írott nyílt levele miatt
fosztották meg publikálási jogától – tényekkel cáfolja,
de abban látja (s emeli ki dőlt betűkkel) a kettejük sorsa,
szerepe közötti különbséget, hogy ő nem mondhatja el, amit
a költő állít magáról: „mindig kényszerített voltam,
sohasem kényszerítő”.
Az emlékezet helyei:
1958, 1959
A maga emlegette rendcsinálásnak
eszerint nemcsak szenvedő, hanem cselekvő részese is volt. Az
emlékezők, kivétel nélkül, az utóbbira teszik a hangsúlyt,
a történtek óta se nagyon csillapodó indulatukkal adva
nyomatékot neki. Két területre összpontosítanak. Az
elsőhöz, a mezőgazdaság „szocialista átalakításához”
szinte illik is a hevületük, hiszen a falusi osztályharc
frontjait, győzelmeit és vereségeit idézik fel. A második az
irodalom terepe, az itt kapott s évtizedekig őrzött sebek,
sérelmek és sértések nyomait tárják közszemlére
vallomásaikban, önéletírásaikban.
(A falusi osztályharc) Sajátos, hogy a
bírálat érvényének kiterjesztésében az megy el a
legmesszebbre, aki élete, sorsalakulása egyetlenegy epizódját
sem köti Sütő Andráshoz; még arról sem beszél, hogy
ismerték volna egymást. Varró Jánosról van szó, a Kós
Károly-monográfia szerzőjéről, aki az Erdélyi
sorsvallató című – és Egy erdélyi 56-os utolsó
vallomása alcímű – könyvében a monográfia ötletével
és keletkezésével kapcsolatban előbb általában szól a
romániai magyar irodalom képviselőiről, majd az ifjabbak
közül, egyedül, Sütőről. Már önmagában azzal, hogy „az
ún. felszabadulástól eltelt húsz év” távlatából
szemlél és emel ki műveket, alkotói magatartásokat,
folytonosságot teremt az 1956 előtti és utáni folyamatok,
felfogások, módszerek között. Erősen elmarasztalja azokat,
akik a hivatalos ideológia nyomán egymást túllicitálva
siettek ábrázolni a romániai magyarságon belül dúló
osztályharcot, kompromittálni a magyar
„osztályellenséget”, a „mindenre képes erdélyi magyar
tőkéstől a hülye magyar arisztokratán és álszent magyar
papon át a szegény emberek vérét szívó kulákig”. Akiken
elveri a port: az „egykor igen tehetséges” Kovács György (Foggal
és körömmel), Nagy István (A legmagasabb hőfokon), a
Solohov-utánzó Horváth István (Törik a parlagot).
Egyedül a Szél fúvatlan nem indul szerzője, Asztalos
István törekvését méltatja, mert valós problémához, az
erdélyi nemzetiségi kérdéshez nyúl hozzá, „igen
óvatosan, de megalkuvás nélkül”. S a fiatalabb író
másfél évtizednyi szépírói pályájára ezután tér rá.
Mintha egyenesen Sütőnek az „őszinteség két napján”
elhangzott kérdésére – „Nem tudom, megértik-e…” –
válaszolna, igen keményen hangzó „nem”-mel. Hogy nem, nem
érti meg, amit íróként cselekedett. Érthetetlennek tartja,
hogy miközben „a román államhatalom szétverte a romániai
magyarság demokratikus politikai szervezetét, a Magyar Népi
Szövetséget, bebörtönözte a magyar kommunista vezetőket, s
tízezerszámra tette kuláklistára, fosztotta meg földjétől
és otthonától az erdélyi magyar parasztság legéleterősebb
és nemzetiségileg legaktívabb rétegét – benne a Sütő
András szüleit is! –, Sütő András egyre-másra jelentette
meg kulákellenes és ún. antiklerikális novelláit”.
Szigorú ítélete szerint – amelyik egyáltalán nincs
tekintettel sem az Évek – hazajáró lelkek, sem az Anyám
könnyű álmot ígér „beismerő” vallomásaira – a
„teljes skizofrénia”, a társadalmi valóság és az
irodalmi ábrázolás közötti ellentmondás az ő írásaiban
csúcsosodott ki.
Egészen más hangot üt meg Pusztai János
vaskos Önéletrajza: csípőset, csúfondárosat. Így
láttatja az „állami díjas írót”, a romániai magyar
irodalom „élő klasszikusát”, aki „fenemód szépen
örökítette meg Zidáru Mariska nénit”, a Szocialista Munka
Hőse cím kitüntetettjét. Hogy mikori, milyen műfajú az
irónia tárgyává tett írás, ez nem derül ki. Talán azért
sem, mert Pusztai számára meg az nem világos, hogy miket
vihetett véghez a díjazott pálfalvai parasztasszony, a
kollektív gazdasági elnöknő. „Különbül kapálta meg a
krumpliját, mint mások? A vetőmagburgonyát nem csíráztatta,
hanem jarovizálta, a trágyát nem érlelte, hanem
komposztálta?” – teszi föl a nyilván gúnyos és
megválaszolhatatlan kérdéseket. Nem azért, hogy az állami,
társadalmi elismerések, jutalmazások rendszerének groteszk
voltáról értekezzék, hanem hogy az asszonyt körüllengő
tömjénfüsttel ellentétben arról beszéljen, mi fojtogatta
akkor őt. Pontosabban nem is őt, az életrajzi ént, hanem az
alteregójaként felléptetett Janit, akinek mint írónak nem
jutott eszébe egyetlen valamirevaló, „kerek” téma sem.
„Belehallgatózott életébe; érdektelen volt, lapos,
»hamis«, a szocializmustól messzire kanyarodó” – ezzel a
sötét képpel állítja szembe a lakkozó sematizmus hamis
fényét. A kritikus magatartást a lantoséval – hivatkozás
nélkül hagyva ezt a kontrasztot. De azt sem élezve ki, hogy
miközben „Sütő mester” meghatóan beszél az
öregasszonyról meg Sztálin Jóska bácsiról, aki Moszkvában
„csucsujgatta”, aközben ő szinte biztos abban, hogy
előbb-utóbb ki fog derülni, „nem híve a rendszernek”. A
végeredmény, az olvasásé: „Jani kissé indulatosan
kirekesztette fejéből Sütőt.” És Hornyák Józsefet is,
teszi hozzá, aki szintén írt az asszonyról. Hogy ki mindenkit
rekesztett még ki ekkor és később, név szerint, ez is
világossá válik majd. De az sem marad homályban, hogy ez a
kirekesztés bizonyosan a lélektanból ismert indulatátvitel
eredménye: a hetvenes évek végi Csipkerózsika-vita keltette
indulatát vitte át, vitte vissza Zidáru Mariska néni
történetére.
Noha talán több oka lehetne rá, nem ennyire
éles hangot üt meg Páll Lajos, aki egy epizódot ragad ki az
1958 utáni évekből. Igazában nem is ő a történet
szereplője, hanem az édesapja, aki faluja, Korond
kultúrházában, ahol szinte mindennap volt a „kollektívbe”
való belépésre buzdító gyűlés, azt volt kénytelen hallani
az agitáló Sütő András és Hajdu Győző szájából:
„milyen nagy szégyene az a falunak”, hogy a fia, az akkor
még börtönben ülő költő és festőművész itt született.
Az apa kivonulásával tiltakozott a megbélyegzés ellen. A fiú
azzal, hogy emlékezetben tartotta, és több mint ötven év
múltán kibeszélte. Ám hogy a sérelem, ha lappangva is, de
végig hideggé tette kettejük viszonyát, erről egy Páll
Lajos felidézte pletyka s még inkább a hozzá fűzött
megjegyzése árulkodik. A történet magva, hogy egy
marosvásárhelyi kiállítás képei láttán a
„kotnyelesek” közé tartozó hölgy megkérdezte Zsögödi
Nagy Imrétől, nem kéri-e vissza „az ujjasát” Páll
Lajostól mint nyilvánvaló utánzójától, s ez aztán úgy
terjedt el, mintha „Imre bácsi” egyenesen felszólította
volna: „Add vissza az ujjasomat.” A történetet –
állítólag – Sütő kerekítette tovább, miszerint Páll
Lajos azt mondta volna: „Hess a sírba, szent öreg!”
Az emlékező megjegyzése, általánosító érvénnyel: „Ez
is arról árulkodik, hogy Sütő csak a saját írásait
olvasta, mert ezt a mondatot Szabó Dezső mondta Benedek
Eleknek.”
Az agitátort – de nemcsak őt – lépteti
elő Szabó Gyula emlékezete is. Előbb a kritikusként
fellépő írót, egy 1955-ös, Utunk-beli vitacikk szerzőjét,
utóbb, 1958-ban és ’59-ben, a Gondos atyafiság II.
kötetének kiadása körüli időkben járva az esszéíró,
kritikus mellett egy gyűlés meghívott vendégét, szónokát
is. Itt is, mint Varró János könyvében, összekapcsolódik az
ötvenes évek eleje a végével; a szemrehányás azonban
erősen személyes jellegű, s mintegy szemléltetésül is
szolgálhat az emlékezés konstrukciós – nem pedig
reprodukciós – természetéhez. Sütő a kolozsvári
hetilapban Fodor Sándor Az állatfelelős című
novellájának hősszemléletét bírálta (Hozzászólás
Vargyas Áron felvételéhez) – azt, hogy a történet
szerint olyan embert javasol a falu alapszervezete párttagnak,
aki a munkahelyén, a kollektív gazdaságban, de otthon, a
családjában is hirtelenkezű, osztja a pofonokat. Márpedig ez
a magatartás – a művek teremtett világát a való világgal
azonosító kritikus szerint – a „régi fajta
őrmesterekéhez” hasonlít, a diktátor módra
parancsolókéhoz, az alapszervezeté pedig egy polgári
legényegyletére, s nem a „kommunisták harcos
közösségére”. Az efféle fogyatékosságokkal terhelt
embereket, köztük Vargyast viszont – s ezt már a novellát
védelmébe vevő Sőni Pálnak válaszolja Sütő – „az
írónak pártos szenvedéllyel, kímélet nélkül kell
ostoroznia”, máskülönben – mint korábban írta – azok
mellé áll, „akik az erőszak eszközeivel próbálják
bomlasztani a kollektív gazdaságot”. Utónézetből
bármennyire felfoghatatlan is ez a pártos szenvedély, a
kolhozok harcos védelmezése, az mégse nagyon igazolható, vagy
ha igen, akkor több eset ecsetelésével és összevetésével,
hogy az akkori idők „légkörének” ez lett volna a
„legjellemzőbb” képe, s hogy Sütő jóvoltából
„mintegy szellemi ostromállapot uralta el az »irodalmi
frontot«”. Emez (osztály)harcias kifejezések ugyanakkor azt
tanúsítják, hogy az emlékezőt nagyon is magával ragadta a
kor propagandája, a nyelvnek mint eszköznek a használata. Ez
tán nem annyira mellesleg érdemel említést, mint ahogy – az
„egyébként” határozószóval bevezetve – közli: ’55
júliusában már kerek egy éve az egyetemi alapszervezet által
„felvett” párttagjelölt volt.
A falusi osztályharc állásának
mutatójaként szerepel aztán az említett folytatásos Szabó
Gyula-regény II. kötetének sorsa is. Hogy a kézirat –
úgymond – épp akkor szabadult ki, 1958 elején, a huzamos
„vizsgálati fogságból”, amikor Sütő András az Igaz
Szóban hozzákezdett Tűnődés magunk fölött alcímmel
egy sorozat közléséhez, és mindjárt az első részben
elmarasztalta az I. kötet „szűnni nem akaró
alsószoknya-kultuszát”, „már-már öncélúan erotikus
világképét”. A regényíró évtizedek elteltével is fel
tudja idézni, mi volt ezt olvasván a „legelső” érzése.
Az, hogy az irodalomban is járnak adóvégrehajtók, az eszmei
„adózás” foglaló fináncai. Jelesül: Sütő András.
Groteszk fintora az irodalmi életnek, hogy a közbülső időket
s bennük a saját „prózai kísérletének” elképzelt
útját követve a saját Önéletrajzában Pusztai János
újabb fináncokra bukkan. Jelesül (Hornyák József mellett):
Szabó Gyulára. Szinte látja, amint ők ketten,
„karöltve”, hogyan fogadják a „folyton-folyvást a
nemiség” dolgaiban vájkáló alkotását, s hogy kezdenek
hozzá, „Kedves Pusztai Elvtárs” megszólítással az
elutasító válaszhoz: „Nem tagadjuk, vannak benne
előremutató elemek, de azok eltörpülnek az igen-igen
hátramutató (mozdító) elemek mellett.”
Amikor aztán Sütő tűnődéseinek második
része is megjelent, benne a félmondattal: „nem hiszem, hogy
Szabó Gyula a falunak csak az ösztönvilágában tájékozódna
oly biztosan”, akkor a szerző végleg veszélyben érezte a Gondos
atyafiság folytatásának megjelenését. Pedig az
esszéíró a romániai magyar irodalom „valóban tehetséges
képviselői” között emlegette a nevét. Igaz, korábban is
mint „csillogó tehetséggel” indulót dicsérte. Ennek
ellenére bizonyára eljátszott a válasz gondolatával is. Hogy
igazából mikor, ez azért nem egyértelmű, mert a felidéző
és felidézett én között nem tesz különbséget. A
visszavágásnak csak a hevülete bizonyos, az ideje nem az:
„nevetségesnek találtam volna – írja Szabó Gyula – egy
olyan cikkezéssel állni elő, hogy Sütő András írásainak
női hősei olykor már-már férfiak, amint vagy nemzetgyűlési
képviselőként testesítik meg az »újat«, vagy egy paraszt
bácsi hetedik leányaként, aki bár legkisebb a leányok
sorában, nadrágban járó traktoristaként pipálja le a
férfiakat.” Hogy nevetség tárgyává teszi írónemzedékük
– az ő jelzőivel – „akkori legnevesebb és
»legbefutottabb« tagját”, a visszavágás akkori vagy mai
vágya teszi érthetővé. Arra viszont nehéz magyarázatot
találni, hogy miért idézi Kányádi Sándor a Más utam
nincs című versének több szakaszát. Csúfolódni támadt
kedve ezzel is? „Más utam nincs és nem lehet. / Ez az én
kiváltságom: / a törhetetlen milliók / egyetlen útját
járom. // Pártom sincs más, csak ez a párt. / S ezt akkor sem
vonnám vissza, / még akkor se, ha nem volnék, / ha nem lennék
kommunista” – ehhez a komikus hatású hitvalláshoz megint
csak Pusztai János ironikus ítélete társítható. A fiatalabb
kolléga Szabó Gyulában – egészen biztosan épp a Képek
a kutyaszorítóból lapjain amúgy az unalomig kivonatolt Gondos
atyafiság alapján – a „mezőgazdaság
kollektivizálásának öntudatlan bajnokát” látja. Majd
ismét képzeletének vásznaira vetíti a két szerkesztő
alakját, amint a hozzájuk küldött kéziratai fölött
tépelődnek. „Abban a »szerencsétlen« esetben, ha rosszul,
»pártszerűtlenül« érzékelné, látná, ragadná meg a
»szocialista valóságot«, a szelíd, tetőtől talpig
emberséges Hornyák József milyen fájdalmas-becsapottan
méltatlankodna, »poszogna«, Szabó Gyula, a Gondos
atyafiság szerzője, az Állami Díj várományosa
neheztelése határozott kifejezéseként tiltakozó levélben
azon nyomban rádörögne” – íme a kép. Amit ki tudja,
milyen tapasztalat, élmény festetett Pusztai Jánossal Szabó
Gyuláról. Legfőbb vonásaiban nemigen tér el attól, amilyet
Szabó Gyula festett Sütő Andrásról. Legfeljebb az a
különbség, hogy egyikük inkább az álmaira, a
fantáziájára bízza magát, másikuk viszont a nehezen
ellenőrizhető beszámolókra, híradásokra és
híresztelésekre. Ebbe a körbe sorolható, ami Páll Lajos
gyötrő emlékének ismeretében meg is történhetett, és ami
miatt Szabó még inkább üldözöttnek érezhette magát s
regényét – nevezetesen, hogy egy volt osztálytársa szerint
egy erdőszentgyörgyi gyűlésen Sütő azt tanácsolta
(parancsolta? „úgy nyilatkozott”) a rajoni
könyvtárosoknak: a Gondos atyafiság II. kötetét „ne
adják a parasztok kezébe”, mert „sok helyen a könyvre
hivatkozva tagadják meg a falusiak a »belépést a
kollektívbe«, mondván, hogy »abban meg van írva«: senkit
nem lehet kényszeríteni”.
Íme, a mesei fordulat: a regényt olvasó
parasztok, amint útmutatást keresnek, muszáj-e az agitátorok
szavára hallgatniuk. A Földes-vitán Hajdu Győző mintha ezt
tudva feleselt volna, állítván: az udvarhelyi pártkonferencia
résztvevői „tiltakoztak és felálltak az ellen, hogy Szabó
Gyula ne rágalmazza a székelyföldi parasztok életét”. Itt
azonban még nincsen vége. Csak a falusi osztályharcnak.
(Kinyírás, feljelentés, leleplezés)
Az irodalom frontján, mint idéztük a szószaporító
emlékezőt, még ennél is riasztóbb a szellemi ostromállapot.
„Némelyünknek az életében, tollforgató munkájában
közvetlen hatása volt annak – állítja a Képek a
kutyaszorítóból II. kötete –, hogy Hajdu Győző és
Sütő András mint a pártos irodalompolitika »vonalának«
legharcosabb vásárhelyi képviselője milyen »csatázásokat«
folytatott a kolozsvári »Földes-körrel« szemben, melynek
során folyamatosan megnyilvánult kettejük töretlen
nézetazonossága.” Pár sorral később megismétli, amit a
két „legkeményebb csatázó” egymástól elválaszthatatlan
ügyeiként – vagy inkább: ütközeteiként – már
elősorolt: „Székely János »megtörése« és Földes
László »elhallgattatása« után a Gondos atyafiság
lett a csatázás kicsúcsosodó célpontja.”
A célpont, amint kicsúcsosodik: alighanem
brosúrába való, szemléltető ábraként, a Szabó Gyula,
illetve a Pusztai János megadta paraméterekkel. Ám hogy a
célt, katonai szakszót kölcsönözve, a két kemény
csatázónak nem sikerült megsemmisítenie, erre nemcsak az a
bibliográfiai tény szolgál bizonyítékul, hogy 1961-ben már
a regény III. kötete jelent meg, hanem azok a tanulmányok,
összefoglalások is, amelyekből a szerző bőségesen idéz,
művét méltatandó. Az I. kötet után, 1956 tavaszán egy, az
Új Hangban megjelent írása alapján Illyés Gyula, a „magyar
írótekintély” a „magyar próza legbiztatóbb
ígéretének” nevezte, az ő nevét szerette volna „mindenki
figyelmébe vésni”. Alig egy hónapra rá a bukaresti Előre
közölte Nagy Istvánnak, az írószövetség kolozsvári
fiókja elnökének társjelentését, amelyet a romániai
nemzeti kisebbségek irodalmáról készített a romániai írók
első kongresszusára, s amelyben túl a „meglepetés
erejével” ható regényén, több novellája művészi
hitelességét is dicsérte. „Joggal látjuk benne új
prózánk nagy ígéretét” – mondta. De kellemes a
„kutyaszorító” 1959 körül is, ha a regényt az Utunk
„utóünnepi” számában Csehi Gyula A nagy téma és
ábrázolása összefoglaló cím alatt hozza fel példának.
Ott vannak aztán „a célpont visszalő” esetei – maga
Szabó idézi őket. Hogy ugyancsak az Utunkban – ’59
májusában – egy Nagy Pálnak szóló válaszban megmondhatta
a véleményét a Hajdu és Sütő esetében „általánosan
érvényesített csatázási módról”, harckészségükről
és pártos szenvedélyükről. Hogy augusztus elsején pedig az
Előre közölte, méghozzá az ünnepi ankétsorozatában, a
levelét, benne a büszke kijelentéssel: „a regényírás
»zavartalanul« folyik tovább, és »önkritikára« nincsen
kilátás”. Ilyen egy szorongatott helyzetűnek a hangja,
ennyire öntudatos, határozott? Vagy az tette magabiztossá,
hogy közben – a pontos dátumát is megadja – összehívták
az alapszervezetet, párttagsága „véglegesítésének” –
így! – céljával? Bekerülhet, miután bekéredzkedett, a
kutyaszorítóba?
A következő, aki Szabó Gyula emlékezete
szerint szintén Sütő „kődobáló tűnődéseinek”
áldozata lett, miután az Idegen életek küszöbén
című írásában a „heves kiközösítés hangján” írt
róla: Székely János. A közlés nem látszik elfogultnak,
egyoldalúnak, hiszen a másik oldalról maga az érintett,
Székely is úgy foglalja össze a verseiről szóló esszé
megjelenésének tanulságát, hogy bár a szerkesztőtársa
„egyszerűen csak igazat írt”, „épp akkor talán mégsem
kellett volna nyilvánosságra hoznia igazmondását, mert adott
konstellációban ez egyértelmű volt a kinyírással, a
feljelentéssel, a politikai leleplezéssel”. Az
önkicsinyítő szabadkozásban és mentegetőzésben páratlan
elbeszélőtől hiába várnánk feleletet, hogy az ismétlés
vagy a fokozás alakzatait sorakoztatta-e itt egymás után, vagy
csupán a részvétkeltésnek oly remek lehetőségével élt,
mint amikor „megírandó regénye”, A másik torony
íróját „megzápult” agyúként, „szó- és
betűtévesztő” kezűként mutatta be. Nem mindegy, már a
vád súlyos volta miatt sem, hogy három különböző tettről,
minősíthető esetről van-e szó, azaz Sütő egy személyben
leleplező, feljelentő és kinyíró volt-e. Netán,
bizonyíték hiányában, egyik sem közülük; csak cikkíró
volt, megírt egy cikket – Székely bántó közvetlenséggel
feltételezi: „gondolom, mások íratták meg szegény
Andrással” –, aminek az lett a következménye, hogy a
megbírált költőt „ebzárlat alá” helyezték. „Nem volt
szabad többé publikálnom” – panaszolja, mint akinek
végleg befellegzett. Vagy ha nem is végleg, de hosszú időre.
Zaklatott emlékezetében mintha évek torlódnának egymásra.
Pedig csak hónapok; a legrosszabb esetben is egy fél esztendő
az a „többé”: Sütő tűnődésének megjelenése után
három hónappal, júniusban még jelen van az Utunkban,
decemberben pedig az Igaz Szóban közzéteszi A
valóság kötelez címmel az önkritikáját,
amelyet, ő mondja – egy nagyobb dolgozat részeként –,
baráti biztatásra írt meg, s amelynek a keletkezési
körülményeiről, valamint egy titokzatos zsűri elé
kerüléséről oly hosszan értekezik, mint aki restelli, amire
az alcím céloz, az önvizsgálatát és a tűnődés nyomán
támadt felismerését. Abban viszont nem talál semmi
kivetnivalót, sőt dicséri Hajdu Győzőt, a főszerkesztőjét
miatta, hogy ugyanebben az évben, 1958-ban, amikor „többé”
nem publikálhatott, úgy volt, úgy lehetett egyéves
szabadságon (kórházban feküdt tüdőtuberkulózissal), hogy
„mindvégig teljes fizetést kaptam, mintha csak tényleg
dolgoztam volna”. Miféle „kinyírás” ez? Ilyen
következményekkel járna a „feljelentés”? De a
„leleplezés” is – utólag – tőle magától eredhet.
Abból, hogy elárulja: „elkötelezett verselményeit”,
penzumait azért írta meg, hogy mentse a kommunizmusról
szörnyűségeket fecsegő édesapját. A két késősematikus
kötete, amit Sütő a Ferenczes Istvánnak küldött levelében
hoz fel példának, az Itthon vagyok, 1961-ből és egy
évvel később a Küldetések pedig az önértelmezés
szerint azért születtek, hogy velük kiszabadíthassa a
börtönbüntetésre ítélt apját. Hitványságnak, sőt
gazemberségnek tartja, hogy „hazug verseket” írt; bánja
is, de megbánni sose fogja, s újra megtenné, ha ez lenne
szülei szabadulásának ára. E hatásos retorikai fordulatok
sem teszik azonban bizonyossá, hogy valóban ez volt-e az ár,
vagy a rá való hivatkozás is, mint más esetekben, valóban
– ahogy szelíd önmarcangolással mondja – „csak kibúvó,
mentegetőzés, a boldog önáltatók rendes szokása”.
Mindenesetre Sütő András azzal hárította el az őt ért
vádakat, hogy Székely Jánost „soha senki nem fosztotta meg a
közlés jogától. Soha sehol semmilyen hátránya, zaklatása
nem támadt amiatt, hogy verseit bíráltam.”
Hajdu Győző meg egyenesen a megbírált
költő védelmére kelt, segített neki, tanácsokkal látta el.
Szabó Gyula mégis vád alá vonja őt is, arra se szolgáltatva
bizonyítékot, hogy regényének megjelenését akadályozta
volna. E két esetben semmi sem indokolja, hogy mint
társtettesről beszél róla. De azt sem, hogy a harmadik
esetben, Földes fegyelmi ügyében viszont enyhébben ítéli
meg a szerepét, mint a Sütő Andrásét. Ha a Képek a
kutyaszorítóból szerzője valamennyire is tárgyszerű és
tárgyilagos akart volna lenni, akkor nem kizárólag annak a
tárgyalásnak a jegyzőkönyvére bízza magát, amelyiken ott
sem volt, hanem támaszkodik a jelenlevők vallomásaira, mások
emlékezéseire is. A Székely Jánoséra legalább, és még a
szocializmus ősidejéből, a Huszár Sándoréra. Az
előbbiére, mert leírja, véletlenül fültanúja volt annak az
Igaz Szó szerkesztőségi szobácskájában lejátszódó
jelenetnek, amikor Gálfalvi Zsolt, Hajdu Győző és Sütő
András társaságában Földes azt magyarázta, hogy a
Duplagyurinak becézett Gheorghe Gheorghiu-Dejnek, a párt
főtitkárának „most már aztán igazán mennie kell”. Hogy
mit magyarázott még, nem tudja, de utólag „úgy mondták”
neki, az ott elhangzottakból lett a baj. Ez szolgált alapul
ahhoz a feljelentéshez, amelyet „hárman (vagy csak ketten,
vagy ki tudja, hányan)” megszerkesztettek, miután az Utunk
főszerkesztője „elkövette az illetlenséget, hogy
nyilvánosan belelőtt az Igaz Szóba”. Az igehasználat a
célpontot idézi fel ismét. Mert ha a Székely emlegette
„adott konstellációban” a Sütő-bírálat egyenlő volt a
kinyírással, a politikai leleplezéssel, akkor a
Földes-bírálat is fölért egy feljelentéssel. Jó barátja,
Huszár Sándor így jellemzi az írást: „Földes valami
egészen hihetetlen – hiába, ezt kell mondanom –
butaságról, a taktikai érzék teljes hiányáról és nem
utolsósorban, sajnos, emberi gyengeségekről, súlyos
gyengékről tesz tanúbizonyságot.” Mit hányt például az
Igaz Szó szerkesztőinek, szerzőinek szemére? Egyrészt, hogy
amikor Hajdu kiadta a jelszót: „tegyük az esszét uralkodó
írásformává”, akkor a szubjektivizmus programját hirdette
meg, másrészt – és ez a súlyosabb vád – „kétségbe
vonta a szocialista realizmust mint ábrázolási módszert, s
csupán világnézeti jelentőséget tulajdonított neki”.
Gálfalvi Zsolt vétkéül rója fel, harmadrészt, hogy
elködösíti a „nemzeti értékeket”, mégpedig azáltal,
hogy nála nincs „osztálytartalma” a magyarságnak. A hibák
okát és forrását azoknak az elméleteknek a hatásában leli
fel, amelyek „a munkásosztály ideológiáját támadták és
támadják ma is” – így a cikk, az Irodalombírálatunk
eszmei tisztaságáért. Ennek a támadása ellen védekeztek
feljelentéssel ketten, hárman vagy ki tudja, hányan.
Szabó Gyula tudja: Sütőt nevezi meg, mint
akinek a felszólalása után „a gyűlés menetében fordulat
állt be”. A fordulat persze, az ő szavaival, akkor állhatott
volna be, ha a korábban megnyilatkozók közül legalább
egyvalaki pártfogásába vette volna Földest, egyet nem
értésének adott volna hangot, ami miatt a gyűlést
háromnegyed éven belül immár ötödször is összehívták: a
pártból való kizárás dolgában. Ez azonban nyilván el volt
döntve előre; a pártbüró nem javaslatot, hanem határozatot
terjesztett elő „vitára”, mert hiszen – maga Szabó
összegez így – az érintett a különböző bírálatokon,
„szankciófokozatokon” túl már négy hónapja eljutott arra
a pontra, hogy az „utolsó figyelmeztetést” jelentő
„pártmegrovásban” részesült, ami miatt mint
főszerkesztőt le is váltották. De az se jelenthetett
fordulatot, hogy a gyűlésen Földesnek nyíltan színt kellett
vallania, hiszen ő meglehetős egykedvűséggel fogadta ezt a
kényszerítést: „négyszer volt alkalmam szembenézni
hibáimmal, ma nézek ötödször szembe”. Amit hozzáfűzött,
az kétségessé teszi, hogy a pártellenessége perében Sütő
lett volna a fővádló. „Egészében véve számomra valahogy
elképesztő – rögzíti a jegyzőkönyv –, ahogy én az
ellenforradalmi eszméimmel mindig elmegyek Hajdu Győzőhöz,
akivel immár öt éve gyűlölködöm, és mindig elmondom neki
az én nézeteimet.” Az indulatos védekezés sejteti: a
feljelentők mégsem egyen voltak. Nemcsak Sütő, aki – mint
vallotta – a Földes-írás, a „visszavágó” cikk után
tartotta „erkölcsileg” lehetségesnek, hogy bizalmas,
négyszemközti beszélgetések tartalmáról beszámoljon a
párt Központi Vezetőségének, valamint a kolozsvári írók
pártalapszervezetének. A bizalmas epizódok egyike – amikor
Földes kijelentette: „nem békél meg a Központi
Vezetőséggel”, akkor ezt „olyan nagy megindultsággal
tette, hogy sírt” – éppúgy érzékeltetheti a kor ma már
felidézhetetlen pártos hitét és hangulatát, mint ahogy Az
őszinteség két napjának egyik mozzanata is. Azon az
’56. szeptemberi gyűlésen Kányádi Sándor beszélte el:
sírva fakadt egy költőtársa lakásán, „miért mondta Hajdu
Zoltán, hogy a román nép fanarióta, és én kellett
megvédjem a román népet”. Az is a rendcsináló párt
szellemét és módszereit jellemzi aztán, ahogy Pavel Tugui, a
Földes kizárására kiküldött központi bizottsági
képviselő Sütőéket védelmébe vette: „nekünk ezt
a dolgot nem úgy kell tekintenünk, mint egy feljelentést,
hanem úgy, mint a párt értesítését, és mi köszönjük az
elvtársaknak, akik feltárták nekünk, mi történik”. A
pártszerűségért való köszönetmondás, de az egész
történet olyan – az Illyés-vers, a Bartók egy
sorával –: „amit nem érthet, aki nem érte meg”.
Az emlékirat szerzője, a jegyzőkönyvek
elemzője azonban törekedhetne a megértésre, a történtek
minél több oldalú megközelítésére és megvilágítására.
A Képek a kutyaszorítóból szerzője például arra,
hogy megpróbálja értelmezni a sokak által vakhitűnek tartott
Szilágyi András felszólalását. Azt a bátor, párhuzamot
vonó felvetését, hogy ha egy hadbírósági tárgyaláson
nincs védő, akkor az egyik hadbírót teszik meg védőnek.
„Én magamat teszem annak, ha az ő barátai és a fiatalok ezt
nem tették meg, Kacsó és Sütő kivételével” – így az
összegzés. Ami azért más szellemre, szemléletre vall, mint
amit Szabó Gyula idéz meg, amikor a gyűlést magát
„példátlannak” tartja, mégpedig „a romániai magyar
irodalmi élet történetében”. Elég különös, mondhatni
– a Földes emlékét firtató Gáll Ernő szavával (lásd az
1988 júniusában Szász Jánoshoz írt levelét) –,
„fájdalom”, hogy ez az irodalomtörténet, mintha nem lenne
fontosabb dolga, annyiszor visszatért már rá. Annak a Földes
Lászlónak az ügyére, akinek az értékelésében,
„fájdalom”, osztozunk a Gáll megkérdezte Mózes
Attiláéval. Aki „hiányolta az életművet, nehezményezte a
dogmatikus kritikáit, és nem volt hajlandó – talán
közvetlen ismeretek hiányában is – szerkesztői
tehetségét, teljesítményét méltányolni”. Így aztán a
története mindenekelőtt azé a párté, amelynek tagjává
lenni az emlékező oly igen áhítozott.
Végezetül, a kivételként emlegetett Kacsó
és Sütő szereplésének volt egy olyan mozzanata, amely
mellett elsiklott az emlékezők figyelme. S ez Páskándi Géza
ügye. Amely – mellesleg – nem úgy végződött, mint a
pártból kizárt Földesé, aki Vasile Vaida, az RMO Kolozsvár
tartományi bizottsága első titkárának jóvoltából –
Huszár Sándor számol be róla – „egészen haláláig a
marxista esztétika egyetemi előadó tanáraként
működött”, működhetett. A kizárás mégsem jelentett
kinyírást. Ugyanebben az időben Páskándi börtönben ül.
Földes becsületére legyen mondva, korábban az alapszervezeten
belül is felvetette, „valóban jogosan van-e bíróság
előtt”, „vajjon – Nagy István tolmácsolásában –
nem-e elfogultan jutottak” vele oda, ahova jutottak. Kacsó(h)
– a jegyzőkönyvvezető egy h-val megtoldotta a
vezetéknevét, mintha Pongrác lenne, s nem Sándor –
emlékeztette magát s magukat, hogy „nem helyeseltük a
kemény adminisztratív intézkedéseket. Páskándi ügyét
hibásnak minősítettük, nem szabad ilyen eszközökhöz
folyamodni.” Az utóbbi mondat félreérthető ugyan, de
egészen biztosan nem a raboskodó költőt kárhoztatja, hogy
hibázott volna az eszközök kiválasztásakor. Ezzel szemben
Sütő véleménye csak annyiban számíthatott a Szilágyi
András példálózta védelemnek, hogy kijelentette,
nyilvánvalóan az „őszinteség két napján” tett saját
vallomására utalva: „Földes tévelygéseinek bírálata az
én személyemnek is a bírálata. Közös elgondolásokkal,
cikkekkel, hangulattal szálltunk síkra annak idején az
ideológiai negatív kérdésekben.” Páskándi dolgának
megítélésében azonban – nem tudni, mióta – más
véleményen van, mint Földes, aki szerinte „nem a Párt
álláspontját képviselte”. Továbbmegy: „Nem tudom
megérteni – mondja –, hogy akármilyen tehetséges is legyen
valaki, ne kelljen megbüntetni. Ha Páskándi
Szovjetunió-ellenes verseket írt, akkor az ő bűne nagyobb,
mert a nagyközönséghez szóló írásról van szó.”
Ahogy Páll Lajos, úgy Páskándi Géza is
tudhatott arról, a szabadulásuk után egészen biztosan, hogy
miképp vélekedett róluk Sütő András. Nincs mit csodálkozni
azon, ha a hallottak rossz szájízt hagytak bennük. Ezek
alapján talán hitelt lehet adni azoknak az írásos
emlékezetbe – tudomásunk szerint – nem került
híreszteléseknek is, amelyek szerint az ’56-os elítéltek,
romániai magyar értelmiségiek, írók, költők, mind
börtönéveik idején, mind szabadulásuk után rossz néven
vették, nehezményezték, hogy Sütő semmit sem tett az
érdekükben. Hogy tehetett volna-e, s milyen minőségében,
szerepében? – ez tán még a legsúlyosabban vádaskodók
eszét sem járta meg. Az azonban tisztán látszik, hogy a maga
emlegette 1956 utáni rendcsinálást tekintve ebben az időben a
rendcsinálók pártjára állt. Inkább a kényszerítők, mint
a kényszerítettek mellé.