Lacza Éva
Emlékek
és adalékok egy Dúdor István-képhez
Megyek Dúdorral az utcán. Melyik utcán? Az isten
tudja. Leszáll elénk egy galamb. Énekelni kezdenék:
„Midőn Havannában hajóra szálltam én…” Pista ránéz a
galambra, megrökönyödve, s ezt mondja: „Picasso, te
piszok!”
[Részlet Zs. Nagy Lajos „Ne üssetek agyon!”
(Dúdor István kérése) című írásából]
Dúdor István halálának első
évfordulóján, 1988-ban, a Marcelházai Művelődési Otthon
kiadásában (Juhász R. József, Németh Ilona és Soóky
László szerkesztésében) egy sokszorosított kiadvány jelent
meg a dereski festőről. Képzőművészek, írók, költők
emlékeztek rá, a festőre és jelenségre, akit nagyon sokan
ismertek, s akiről a korabeli szlovákiai magyar értelmiségnek
(és nemcsak annak) különös, nem mindennapi emlékei voltak,
vannak. Ezek az emlékek (feldolgozva, tehát írásban is
megőrizve, és feldolgozatlanul, szájhagyomány útján
terjedve) máig élnek, hiszen a nemzedék képviselői (a mai
ötvenesek, hatvanasok), akik közelebbi kapcsolatban álltak
vele, gyakran felemlegetik a történeteket, amelyek a festőhöz
kötődnek. Az említett, sebtében összeállított füzetet a
képzőművész, költő és performer Juhász R. József (Rocco)
vezeti be. Egy rövid „életrajz” is eligazítja az olvasót
a tekintetben, hogyan is találta meg rövid életére szóló
hivatását Dúdor:
„Dúdor István úgy került be a prágai
Képzőművészeti Akadémiára, hogy éppen elfogyott a pénze.
A Moldva partján lévén, kihez is fordulhatott volna kópés
bátorságával kölcsönért, ha nem a kor egyik legjelesebb
cseh képzőművészéhez, František Jiroudekhez. A neves tanár
nem rúgta ki a sötét bajszú fiatalembert, hanem megkérdezte,
ki fia-borja. Ő pedig azt felelte, hogy piktor, ezért is fordul
hozzá, a kollégához. Jiroudeknek megtetszett a férfi, persze
nemkülönben előkerült munkái. És rövid időn belül a
dereski villanyszerelő, aki iparművészeti középiskolában is
eltöltött egy esztendőt, érettségi bizonyítvány nélkül
Jiroudek nemzeti művész tanítványa lett. Hetvenkilenc
júniusában, kölcsönkapott, szürke öltönyben, teljesen
kopaszra nyírtan, családtagok és barátok nagyon is hiányolt
társasága híján, árván vette át az elismervényt arról,
hogy művész. Képzőművész. Ami ezután következett, ugyanaz
volt, ami előtte. Dúdor csak festeni és rajzolni tudott, a
gyakorlati élethez annyi érzéke volt, mint csecsemőnek a
cipőfűzőhöz. Csakhogy a mindennapi élethez szükséges
önszervezés hiányosságai az egyetemi évek után
fölnagyítva mutatták magukat. Magánéletében sokat
küszködött, el-elbizonytalanodott, képzőművészként
viszont következetesen ugyanazt mondta. Korunk létkérdéseire
kereste s adta a feleleteket. Kínok, keservek, lemondások,
vereségek közepette. Szinte teljes elzártságban. Pályáját
tökéletesre teljesítette ki legkegyetlenebb festménye, amit
testének véres-habzó színeiből formált,
nyögött-jajgatott-nyöszörgött világgá 1987. június 23-án
a tornaljai parkban. Ma (1988-ban – a szerző megjegyzése),
egy esztendővel meggyilkolása után is hihetetlen, hogy ez a gömöri
tündérfi, mellesleg öntudatlan világpolgár, a
magyar képzőművészet világféltője, nem él. Élt nem
egészen harmincnyolc évet. Bár pontosabbak lennénk, ha ezt
írnánk: lehetetlen tudni, mennyit élt. »Már százezer
éve nézem« – mondta nemegyszer, s mi néha el is hittük
neki…”
A busafejűnek nemcsak a kollégái
között voltak ivócimborái, hanem, mint minden ügyes
riporternek, széles ez országban. Mindig akadt valaki, akivel
megállhatott a szerkesztőségi épület elé állított üres
hordónál, amely a szabadtéri kocsmaasztalt helyettesítette, s
a mögötte funkcionáló csapszék bőséges kínálatából
választani lehetett a várost körülvevő szőlőültetvények
nedűiből. A busafejű inkább a savanykás borokat kedvelte, de
a sör, a pálinka, a konyak, a vodka és más röviditalok is
lementek a torkán. Egyszóval: mindenivó volt. Egyébként
nagyszerű üzleti szellem vezette a hordó és a csapszék
„üzemeltetőjét”, hogy épp a szerkesztőség előtt
próbált szerencsét, mintha csak tudta volna, hány
szerkesztőnek csillan fel a szeme minden reggel munkába menet,
amikor a hordóra pillant.
A busafejű kezdetben a pohárroppantgató
bajuszossal, majd Zsével, a költővel, közben-közben a
hosszú lábú Kapitánnyal és M. J.-vel is sokat álldogált a
hordónál, és egy időben Dúdorral, a festővel, akivel abban
az időben egyre gyakrabban találkozgatott a kocsmaasztalok
félhomályában.
A szerkesztő rettegett a közös szolgálati
utaktól. A képmutató rendszer kevés dolgot tűrt el, de az
italozást igen. Az ilyen utakon pedig – egyeseknek –
lehetőségük adódott az ingyen ivásra, s így a hazautazás
időpontja bizony sokszor eltolódott.
Szóval az alkoholfogyasztás nem volt
főbenjáró bűn, jobban figyeltek a közerkölcs romlásának
más vonatkozásaira.
De vissza a hordóhoz, amely a munkahely
bejáratától alig néhány méterre hívogatta a delikvenseket,
no meg a másik helyhez, a csaknem látótávolságban leledző,
szinte mindig nyitva tartó Karcsi-kocsmához. Ezek a helyek –
és a többi is, amelyekre most nem térünk ki – nagy
szolgálatot tettek a mindenkori társadalomnak az emberi lelkek
állandó karbantartása tekintetében. Az idelátogatók
kimulatták, kiböfögték magukból a napi gondot,
megváltották a világot, közösen oldottak meg vélt vagy
valós problémákat, és szolidárisak is voltak egymáshoz,
főleg a hazafelé úton, egymás támogatásában. S a végén
– mintegy kicsúcsosodásként – aludtak rá egy jót. A
munka pedig megvárta őket, nem szaladt el. (A főnökök,
mindenkori vezetők másutt, jobb helyeken csinálták ugyanezt,
sokszor kötelezően, mert a bevett szokásrend megkövetelte,
hiszen csak fehérasztalnál lehetett nagy horderejű köz- és
magánproblémákat elrendezni, elintézni, de ez egy másik
szféra, egy más történet.)
Nos, egy szép napon – korábban nyilván a
hordót is érintve – egyszer csak egy ember jelent meg a
szerkesztő cigarettafüstös, ütött-kopott szobájában,
valahol a harmadik emeleten.
– Te vagy T. felesége? – kérdezte
mosolyogva, lágy, puha hangon. – Őt már… régen ismerem
– mondta kissé dadogva, a palócos á-t furán megnyújtva,
majd pillanatnyi szünet után, nyakát kissé behúzva, a
jellegzetes gömöri szófordulattal kezdve a mondatot,
folytatta.
– Igaze, ő kapott el, amikor ki
akartam ugrani az ablakon. Azóta haragszom rá – tette még
hozzá huncut mosollyal, amely mögött érezhetően ott bujkált
valami más is, valami rejtett szomorúság.
A szerkesztő bólintott, hogy ismeri az
esetet. Azt is tudta, Duraynál történt meg, a Káptalan
utcában. Duray Miklós ott lakott akkor albérletben, Németh
Pistával, a filozófussal egyetemben, s néha ott szállt meg
Dúdor is, amikor Pozsonyban járt, s átmenetileg Miklósnál
helyezte el képeit. A szerkesztő a történetből csak azt nem
értette, hogyan emlékezhet valaki minderre, amikor
„hótrészegen” akarta átvetni magát az ablakpárkányon.
Ezt azonban nem mondta ki hangosan, inkább szemügyre vette a
„betolakodót”, akiről már sokat hallott, érsekújvári
kiállítását is látta nemrégen.
– Igen, én vagyok a felesége – mondta.
Ekkor lépett be a szobába a busafejű, s mint
aki egy időre le akarja rázni ivócimboráját, beajánlotta a
festőt riportalanynak, mondván: ő egyhamar nem lesz szabad,
addig jó lesz, ha lefoglalja valaki. Összeköthető a kellemes
a hasznossal. Nos, munkára fel!
A festő rögtön el akart menekülni, de
végül nagy nehezen mégis kötélnek állt, előtte azonban a
nagy-nagy izgalomban, reszkető kézzel elővett a zsebéből egy
gyufásdobozt, s a gyufaszálak közül előkapart néhány pici,
kerek, rózsaszínű tablettát, amit gyorsan bedobált a
szájába. – Nyugtató – mondta –, mert ideges vagyok. –
E mondatokat, kis szünet után, még megtoldotta egy kérdéssel
is, ami arról árulkodott, hogy gondolatait éppenséggel nem
látszólagos idegességének csillapítása köti le. – Jó
kan? – kérdezte még az előbb emlegetett férjre célozva
úgy, mintha köszönne a megismerkedés pillanatában.
A szerkesztő nem válaszolt, de nem is
lepődött meg, a viselkedés természetes része volt a
jelenségnek, amely a Dúdor névvel konkretizálódott.
Nos, ez volt az első találkozás. Később
még nagyon sokszor összehozta őket a sors, Pista mindig
váratlanul bukkant fel a városban, ahol átmenetileg Zsénél
vagy másoknál horgonyzott le néhány órára, esetleg napra.
Sok embernek van ilyen-olyan Dúdor-élménye, mert ki ne ismerte
volna a dereski festőt, amíg élt. Kedves volt, természetes,
őszinte, tiszta szívű, s ugyanakkor erőszakos, kezelhetetlen,
öntörvényű, sokszor makacsul önpusztító. Nem lehetett őt
nem szeretni, mégis sokan mondták egymásnak: „Csak a
lakáscímedet ne add meg neki, mert beállít részegen.”
Az élmények mozaikszerűen rendeződnek, s a
fel-felvillanó emlékképek mögött ott bújik meg a hajdan
volt arc: a kikopott haj nyomán kialakult magas, boltíves
homlok, fölötte a koponyát takaró gyenge haj, a kissé tömpe
orr s az élénk, barna szem.
Aznap, a klubesti szerdán a pozsonyi József
Attila Ifjúsági Klub zsúfolásig megtelt, de hogy Galán Géza
verses estje volt-e a vonzerő, vagy Zalabai Zsigmond versmondó
csoportjának a bemutatkozása, esetleg Rácz Tibor
harmonikaművész műsora, netán Sándor György humoralista
fellépése, vagy valamilyen más program, esetleg a kis bor,
amit a rögtönzött söntésnél meg lehetett inni – ki tudja
már? De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a műsor után egy
kis csapat elindult a pozsonyi éjszakában, hogy valahová
letelepedve tovább múlassa az időt. A belváros kacskaringós
kis utcái több borozót is rejtegettek, de mindegyikük dugig
volt emberrel, talán azért is, mert kellemes, langyos éjszaka
volt. Végül a Tokaj nevű borozóban kötöttek ki ők hatan,
Dúdor, Dusza István lapszerkesztő, Tőzsér Árpád (akkor
még nem Kossuth-díjas) költő, feleségével, Erzsivel, meg a
szerkesztő a férjével, T.-vel, de mivel ott sem volt elég
hely, Dusza Pista, megunván a meddő bolyongást, elbúcsúzott
tőlük. Ők azonban, tovább keresve a megfelelő helyet,
kikötöttek egy borozóban valahol a Korzón. Pista még le sem
ült, máris rendelt, és iszonyatos gyorsasággal emelgette a
poharakat, miközben szlovákiai költők meg Ady, József Attila
verseit mondta puha hangján – fejből és pontosan. Amikor a
negyedik kancsó bort is megrendelte, a többiek összenéztek,
tekintetükkel jelezték, ideje indulni, de Pista hallani sem
akart róla.
– Tőzsér! Te boszorkány vagy! –
hajtogatta, és közel hajolva Árpádhoz, orruk majdnem
egybeért. – Boszorkány! Boszorkány! – kiabált elcsukló
hangon, felállt az asztaltól, hadonászni kezdett, és amikor
már az ingét kezdte tépni magán, a társaság felállt,
fizettek és elindultak. A festő – más lehetősége nem
lévén – utánuk kullogott. Egy ideig még látták
botorkáló alakját a sötétben. – Lepsénynél még megvolt
– jegyezték meg, s mire a buszmegállóhoz értek, végleg
eltűnt, mint Petőfi a ködben. Úgy szívódott fel, ahogy
megjelenni szokott, mint egy hajó a tengeren: először csak
kéményfüstje látható, majd körvonalazódik az egész
hajótest. Dúdor cigarettafüstje is sokáig ott kavargott
mögöttük, valahol a pozsonyi éjszakában, alakja is
fel-felbukkant még, feketén, homályosan, aztán, huss,
elszállt ő maga is, mint a füst vagy a pára. Hogy mi lett
vele aznap éjjel, sosem derült ki, de ez nem is érdekes.
Egy másik alkalommal történt. Ott álltak
ők ketten egy pozsonyi buszmegállóban, valahol az Ymca előtt,
a késő délutáni őszi párában. A város ezen a helyen
mindig hangos, zajos, szinte kellemetlen. Az autók több sávban
rohannak fel és alá, a főpályaudvar, illetve ellenkező
irányban, a városközpont felé. Ebből a félig-meddig
szervezett káoszból úszott elő a széles út túloldalán,
úgy, mintha a körülötte zajló világhoz semmi köze sem
lenne. Amint könnyű lábbal közeledett, alakjának vonala
élesebb kontúrt kapott. Megszokott öltözékében, a kinyúlt
térdű kordbársony nadrágban, a szintén kinyúlt, egyszerű,
agyonmosott pólóban és egy derékig érő béleletlen
kabátban – amelyet tájainkon „vetrovká”-nak hívnak –
navigálta önmagát valami felé, ami adott esetben a
szerkesztő és férje volt a forgalmas autóút túlsó
oldalán. Pista könnyedén áthaladt rajta, széttárt
kabátját az enyhe szellőre bízta, kevés haja csapzottan ült
a fején.
Lassan bontakozott ki a felszálló párából,
arcára kisfiús mosoly ült ki, két keze zsebre dugva. Mintha
tegnap váltak volna el, pedig hónapokig kergette a szerkesztő.
Kutatott utána, telefonozott Gömörbe Dereskre, a rokonokhoz
is, mindhiába. Pista eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. S
most, amikor már utána vannak a dolognak, hirtelen felbukkan,
könnyedén, mosolyogva, mint korábban is mindig. S most
hozzájuk lép, kisfiús, bocsánatkérő ábrázattal.
A Csehszlovák Rádió új, pozsonyi
székházát 1985-ben adták át, akkor költöztek át a
szerkesztőségek a volt Lenin térről és a Zoch utcából. A
korszerű és érdekes, figyelemre méltó építészeti objektum
egy fejtetőre állított piramisra hasonlított, s
birtokbavételekor a maga érintetlen szűziességében talán
még szép is volt. A falak, a berendezés, az ajtók, a
szőnyegek összehangolt színvilága harmóniát sugárzott. A
nagy terek, tágas csarnokok – az akkori viszonyok között
szokatlan elegancia – kellemessé tették benne a létet. A
munkát már kevésbé.
Minden a helyén volt tehát, csak a
művészeti alkotások hiányoztak a főnöki irodák faláról,
pontosabban néhány szép üvegtárgy már helyet kapott a
konferenciaasztalokon, csak a drapp anyaggal bevont falak
(amelyekről később kiderült, hogy azbesztborításúak)
voltak csupaszak.
Egy szép napon a főnök a szobájába
hívatta a szerkesztőt, és megkérdezte tőle – mint attól,
aki képzőművészekkel gyakorta foglalkozik műsoraiban –,
hogy nem tudna-e ajánlani egy magyar nemzetiségű
festőművészt, aki a főszerkesztői szoba falára néhány
képet találna szállítani. A kérés szokatlan, mondhatni,
meglepő volt, de mint kiderült, a feladattal megbízott s az
erre elkülönített nagyobb pénzösszeg fölött rendelkező
ukrán nemzetiségű igazgatóhelyettes kikötötte, hogy a
magyar részlegre csak magyar alkotótól ildomos rendelni.
(Néha vannak csodák!) Különben régen megoldotta volna a
problémát – vallotta be a főnök –, de magyar
nemzetiségűt nem ismer, így a közbenjárását kéri. A
meghökkent szerkesztő Dúdort ajánlotta, akit a következő
napokban sikerült mozgósítania, berendelnie a
szerkesztőségbe. A főnökkel való megbeszélésen a festő
meglepően „jól teljesített”, felszabadult volt, kedves,
megnyerő, és főleg józan. A nagy összegű megrendelésen
túl egy képet grátisz is felajánlott. (Ez nem volt rossz
ötlet.) Más már nem is volt hátra tehát, mint az itt-ott és
Deresken a fal mellé sorakoztatott képek közül néhányat
elhozni, és a megrendelőre bízni a választást. Utána zsebre
lehet vágni az akkor igen nagy összegnek számító 50 ezer
csehszlovák koronát, mert ennyi volt a taksa. (Ha
belegondolunk, hogy egy szerkesztő átlagfizetése akkortájt
1500 korona volt, nem ígérkezett rossz üzletnek.)
Pista elégedett volt, de a megbeszélt
időpontban csak nem jelentkezett, s a következő hónapokban
sem. A főnök türelmetlenkedésére a szerkesztő
kétségbeesett keresésébe fogott, de sem Deresken, sem az
ismerősöknél nem tudta fellelni. A képek leadásának
limitált időszakasza lejárt, az üzlet nem köttetett meg, ami
a szerkesztőt módfelett bosszantotta, mert tudta, hogy
Pistának, bár tehetséges, sosincs pénze (lehet, hogy a kettő
összefügg?), s jól jönne neki egy „kis” pénzmag. S itt
térjünk vissza a történet elejéhez, ahhoz a ponthoz, amikor
Dúdor az út túlsó felén kibontakozott az őszi párából, s
bűnbánó arccal, kisfiús mosollyal bevallotta, hogy hónapokig
zsinórban ivott, s nem volt ideje foglalkozni a képeladással.
Mert mit neki 50 ezer korona, amikor „más dolga” van.
Potomság!
A szerkesztő egy szép nap estéjén –
szolgálati útjáról megérkezvén – egy hatalmas olajképpel
állított haza. A Dúdor-festmény egy gömöri tájkép volt
(105 x 85 cm). A művész – láthatóan – széles
ecsetvonásokkal, lendületes ecsetkezeléssel, vastagon vitte
fel a vászonra a festéket. A képen a zöld szín dominált,
számtalan árnyalatát megvillantva. A helyenként előbukkanó
kékesszürke szín harmonikusan illeszkedett hozzá. A festmény
előterében, a tájba ágyazva, egy magányos fa állt a vihart
jelző időben.
A szerkesztő később, valahányszor a képre
tekintett, Pistára gondolt, s arra a történetre, amelyet a
kép hordozott.
Komáromban járt szolgálati úton, s a
múzeumban Dúdorba ütközött. A hirtelen örömben
megbeszélték, egy óra múlva találkoznak a
művészettörténész Farkas Veronika irodájában, s ott majd
egy beszélgetést is megejtenek a most befejeződött és
szétszedett tárlatról.
Vera múzeumi irodája zsúfolt volt, a falhoz
támasztott Dúdor-képek szinte minden szabad helyet
elfoglaltak. Nagy vásznak voltak ezek, sűrűn felvitt festék,
dinamikus kézjegyek, expresszív indulatok jellemezték a
főként tájképekből és néhány alakos képből álló
gyűjteményt. Pista már várta, Vera rögvest magukra hagyta
őket. Amint egyedül maradtak, a festő rögtön előadta a már
jól ismert, sokszor hallott szövegét, nyilván állandó
szorongásai, félelmei kibeszélésére. Lényege az volt, hogy
ő hamarosan meg fog halni. A szerkesztő nevetett, az „ugyan,
Pista, miket beszélsz, miért halnál meg, nem vagy te beteg,
csak kevesebbet kellene inni” nem nagyon ért el Dúdor
tudatáig. Nagy sóhajjal, megadva magát, s belenyugodva abba,
hogy az ő nagy gondja a halállal most másodrendű kérdés,
mert le kell bonyolítani egy verbális aktust, aminek a
valósághoz annak ellenére sincs köze, hogy csupa konkrétumot
közöl, türelmesen várta, amíg bekapcsolják a magnetofont,
és a szája elé nyomják a mikrofont, s rögzítik a
beszélgetést. (Mint később kiderült, az egyetlen felvétel,
amely megőrizte a festő hangját.)
Fél év óta nem voltam otthon,
hazamentem. Csak egy nap voltam Deresken, kimentem a tájba, és
rögtön csináltam öt rajzot. Ezek a táj hatására azonnal
megszülettek. Pedig csak annyi volt, hogy kimentem sétálni.
Tus, ecset, és egyből megszületett az öt kép. Én még nem
voltam Párizsban, de nem hinném – ezt őszintén mondom, és
ezt több festő mondta már –, szóval én nem
hinném, hogy huzamosabb ideig tudnék valahol külföldön
élni. Deresk, a gömöri táj mindig visszavonz. Most is, ugye,
itt vagyunk Komáromban, itt készül ez a beszélgetés, és itt
sem érzem otthon magam. De Prágában sem. Mindig hazavágyom.
Ezt nem lehet megmagyarázni, hogy miért van. A szülőföld
szeretete genetikusan benne van az emberben, nem lehet
kitörölni, és kódolva van a tájban is. Ha egy fát megfestek
Gömörben, az őszinte. Itt, Komáromban legalább egy hétig
kellene ugyanazon a fán bütykölődnöm, festegetnem, hogy
olyan természetesen hasson, mint az a gömöri fa. Érdekes
dolog, de különben így van. Legalábbis bennem.
Meddig bírod ki, hogy nem mész haza? Sokat
bolyongsz, hol itt, hol ott bukkansz fel. Ritkán jársz haza.
Lélekben mindig otthon vagyok. Nem múlik
el egyetlenegy nap sem, hogy ne jutna eszembe a testvérem,
édesanyám, édesapám, egyetlenegy nap nem múlik el. Ha még
nekik úgy tűnik is, hogy hűtlen vagyok hozzájuk, de egyetlen
nap nem telik el nélkülük. Anélkül, hogy ne gondolnék haza.
Bacskai Béla, aki a tanítómesterem volt, mindig azt
mondta nekem: Pistu – mert így hívott, hogy Pistu –, te ne
menj el Gömörből, mert neked itt van a legjobb lehetőséged a
festésre végbevinni azokat a dolgokat, amiket szeretnél,
amiket csak te tudsz megoldani. Szabó Gyula is ezt
mondta. A festő nem szeret festeni, a festőnek muszáj, kell
festeni. Érted? Belső kényszer, mint Gömör, ahová
egyszerűen muszáj hazajönni. Valahogy ez a szívben van benne.
Annak idején én is sokszor kapáltam, arattam, ilyen dolgok is
voltak. Nem véletlen, hogy asztagokat is festek. Egyébként
ebben az évben elkészítettem vagy százötven dolgot… Nem
tudom, láttad-e a kiállításomat Érsekújvárban. Ott is ki
volt állítva egy Cseh tájkép című képem, de az is
gömöri volt. Ezt nem lehet letagadni, meg ugye csehszlovákiai
magyar vagyok. Prágában is azért szeretett meg a tanársegéd
meg a professzorom is, mert mindig magamat adtam.
Pista a rövid beszélgetés után
váratlan ötlettel állt elő: – Válassz magadnak a képek
közül egyet, fogadd el tőlem ajándékba, te meg T., hiszen
úgyis nagyon régen akartam nektek adni egyet, de nem volt rá
alkalom.
A hirtelen megdöbbenés, az öröm és a
kétkedés láttán megragadta a nő kezét, és odavonszolta a
fal mellett sorakozó, a kiállításról frissen leszedett
képekhez. – Ne félj, ez nem függ össze a beszélgetéssel,
engem ez nem érdekel. Azért adom nektek, hogy otthon
akasszátok majd fel a falra, és gondoljatok rám jó szívvel,
mert én hamarosan meg fogok halni, és jobb, ha olyanoknál
lesznek a képeim, mint ti vagytok, különben valami raktár
mélyén porosodnának.
A szerkesztő nem tudta, mit mondjon. Dúdor
ismét megfogta a kezét, és ráhelyezte a glédában álló
képekre. – No, válassz már!
Szívét öröm lepte el, válogatni kezdett,
döntögette a képeket előre-hátra, már amennyire ez ilyen
álló helyzetben megvalósítható volt. Gondolatban
kiválasztott magának egy tájképet, amelynek homlokterében
egy viharban álló magányos fa töltötte ki a teret, de mivel
a képet túl nagynak találta, nem mert rámutatni,
szemtelenségnek tartotta volna, s inkább a legkisebbet jelölte
meg, amely szintén tájkép volt, hasonlóan szép. Pista
könnyedén átdobott rajta egy papírt, és a kezébe nyomta.
Felszedelőzködött hát a képpel, és
kiérve az épületből a távolabb várakozó kocsi felé vette
az irányt, szívében az örömmel és az aggodalommal, hogy mit
szólnak majd hozzá otthon, hogy csak úgy, ajándékba,
fizetés nélkül… Mindegy – gondolta, magával és a
helyzettel megalkudva éppen, amikor kiabálásra lett figyelmes.
Vera integetett mögötte:
– Várj meg, azt ne vidd el, az már el van
adva!
Nem tudta eldönteni, megkönnyebbült-e, hogy
vissza kellett adnia a képet, vagy éppenséggel a
csalódottság az, ami úrrá lett rajta. Szomorúan visszaadta a
képet, és tovább-ballagott. Már majdnem a kocsihoz ért,
amikor ismét hangot hallott a háta mögött:
– Éva, hallod-e, várj meg! – kiabálta
ezúttal Pista, aki lélekszakadva rohant utána egy hatalmas
képpel a kezében. – Ez a tiétek, ezt még nem adtuk el! –
mondta elfúló hangon, homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek,
kinyúlt kordbársony nadrágjának szára lobogott utána a
futásban.
– Ne is tiltakozz, nem viszem vissza –
mondta, s már rakta is be a kocsi csomagtartójába. A viharos
tájat ábrázoló kép volt a fával. Honnan tudhatta, hogy ez
tetszett a legjobban? – tette fel magának a költői
kérdést, de hangosan nem merte mondani, csak állt az estébe
hajló délutánban, szemben a festővel, aki jobban örült,
mint ő, ki tudja, minek, s mielőtt elbúcsúztak volna, huncut,
kisfiús mosollyal megkérdezte tőle: – Nincs kölcsön öt
koronád? Vennék egy bablevest.
A szerkesztő „nagy pénzt”, kerek
ötvenest talált a pénztárcájában, átadta neki azzal a
feltétellel, hogy nem a kocsmában áll meg, hiszen Vera várja.
– Most úgy néz ki, hogy egy ötvenesért
vettem egy nagy olajképet – jegyezte meg, de Pistát ez
végképp nem érdekelte, felszabadult volt, mondhatni, boldog,
zsebre dugta az ötvenest, és vidáman, láthatóan könnyű
szívvel elindult az egyik utca felé, de hogy végül hová
ment, sosem derült ki. A hangfelvétel azonban megmaradt, puha
hangján, palócos hanghordozásával arról beszél, hogy
Deresken más az élet íze, mint bárhol a világban, édesebb.
„Ott minden őszinte. Még egy fa is az, amit megfestek.”
Újra felbukkan
T. mesélte, aki a Hét hetilapnál egy
időben a kulturális rovatot szerkesztette, megörökölvén azt
Varga Erzsébettől, akit az Irodalmi Szemle főszerkesztőjévé
nevezték ki, hogy Erzsi is „foglalkoztatta” Dúdort,
időnként közölte tusrajzait. Egy szép napon, nem sokkal a
rovatszerkesztő-váltás után, a festő újra felbukkant a
szerkesztőségben, mondván, hogy valami fekete dossziéért
jött, ebben adta át Varga Erzsinek – hosszú éveknek előtte
– tusrajzait, közlésre. T. nem tudott semmiről, benézett
Erzsitől örökölt fiókjába, de az üres volt.
– Nincs itt, nem tudom, hogy hol van,
kérdezd meg Erzsitől – mondta. Pista azonban kötekedő
kedvében volt, nem tágított, s megfenyegette T.-t, hogy ha
azonnal nem adja elő, megöli, beleszúrja a bicskáját. És
nem hajlandó máskor, később visszajönni, neki most kellenek
a rajzok, azonnal, ebben a percben. T. mérgesen bár, de
feltúrta a szerkesztőséget, mégsem találta a rajzokat.
– Nincs meg – mondta.
– Akkor cseréljünk nadrágot – állt elő
a festő egy újabb ötlettel, ami nem volt szokatlan tőle,
hiszen mindenütt, ahol megjelent, előbb-utóbb nadrágot
szeretett volna cserélni valakivel, de T.-nél ez az ötlete sem
volt nyerő, ezért Pista ismét az elbitangolt rajzokat kezdte
követelni.
– Nem jól keresed! Megöllek, ha nem adod
vissza! – kiabálta, s nem volt vicces kedvében.
T. ismét túrni kezdett a kéziratok között.
Évtizedes, poros papírlapoknak küldött hadüzenetet. A
legtöbbjük a kosárban landolt.
– Éppenséggel nem ma terveztem rendet
csinálni, kéziratokat, rajzokat nem őrzünk meg – morogta,
de hosszas kutatás után a maradék paksaméta alján mégiscsak
felbukkant a fekete dosszié, benne a tusrajzokkal. Pista
felkapta őket, s elviharzott, T. nagy megkönnyebbülésére.
Néhány órával később, az estébe hajló
délutánon T. hazafelé menet a szerkesztőségből, a Széplak
utca végén Tőzsérbe botlott. A költő örömmel újságolta,
hogy aznap véletlenül találkozott Dúdorral, és néhány
remek rajzot vett tőle. Nagyon-nagyon jó áron.
A történet itt örökre megszakad,
legalábbis a korábban emlegetett két ember számára,
pontosabban csak félig, mert a festő, sok-sok év után is,
emlékként vissza-visszajár, előtte azonban egy napon
halálhírét hozza a szél. A halálban a soha többé a
szörnyű. Az életben legalább benne van a lehet, a talán,
a majd, a csaknem, a valószínű, a lehetséges,
a minden bizonnyal, s egy kis reménnyel fűszerezve
még a soha is más dimenzióba lép át, például: nekem
soha, de legalább másnak…
A halálban már semmi sincs benne, s még a soha
is elveszti szóban kódolt értelmét.
Aznap, a troliban megszólította valaki.
Magas volt, nagydarab, kissé talán kövér, de nem elomló,
inkább hegyszerű. Az egész megjelenése valahogy szokatlan
volt, talán az akkoriban divatosnak éppenséggel nem nevezhető
„frizurája” miatt is, amely az elöl kissé kopaszodó
férfi fejének sajátos formát adott. A korábban nullás
géppel, ha nem is kopaszra, de sörtésre lemetszett gyenge,
fekete haj a koponya legtetején, a hajforgónál önálló
életet kezdett élni, s egy fűcsomóra emlékeztető alakzatban
égnek meredt. Az amúgy meglehetősen intelligens és kellemes
arc így kissé nevetséges, orangutánszerű „fejfazont”
kapott.
– Ako? (Hogy s mint?) – kérdezte
hosszan, s miután jobban szemügyre vette a nőt, hozzátette
még: – Preyo ste taká smutná? (Miért olyan szomorú?)
A férfit még a kórházból ismerte, a
hónapokig tartó ottlétkor az intézmény szinte minden
alkalmazottját megismerte. Az orvost is.
– Csak nincs valami baj? Nem látszik
betegnek – folytatta.
– Meghalt egy jó ismerősöm. Fiatal
festő… Volt… Maliar…
– Szobafestő?
– Nem egészen.
– Akkor egy kis Picasso?
– Olyasvalami.
– Miben halt meg? Rák?
– Megölték.
„Bezárva okos őrültek
közé...”
„Gyémánthegyen
állunk,
De
zsebünkben kavicsok vannak.
Nagyon
elfelejtettük, hogy angyalok voltunk,
Kövér
vánkosokba tömtük fehér szárnyaink.”
(J.
A.)
Ha alkalom nyílt rá, és megvolt a
megfelelő hangulat, Dúdor Pista szeretett verset mondani. Puha
hangján sok-sok szlovákiai magyar költő szólalt meg,
Tőzsér, Dénes György, Tóth László, Kulcsár Ferenc és
mások, no meg Ady és József Attila. Ha tudta volna, hogy
Attilával egyszer majd egy kötetbe kerül! Hatalmas olajképei
mozgalmasak, robbanékonyak, sokszor fájdalommal telítettek,
és nem hagyják hidegen az embert. Nyilván szubjektív
benyomás, de e sorok íróját Pista rajzai kevésbé ragadták
meg, s ezért egy kicsit úgy fogta fel a kötet megjelenését,
mint adalékot, mint emlékezést és emléket. A dunaszerdahelyi
könyvbemutatón számosan jelen voltak, barátai, ismerősei,
főleg annak a nemzedéknek a képviselői, amelyhez a festő is
tartozott. Mint fentebb szó volt már róla, a Gyémánthegyen
című könyvet Dúdor Istvánra való emlékezésként is
felfoghatjuk, a bemutató nyomán készült cikkecskét pedig
egyfajta beszámolóként.
A Lilium Aurum gondozásában megjelent
tenyérnyi könyvet Bettes István állította össze,
Dúdor István a lekéri elmegyógyintézetben, 1984-ben
készült rajzsorozatának egyes darabjait és az ezekhez
társított József Attila-versidézeteket fogja egybe. A
rajzokat a Simonyi Alapítvány bocsátotta a kiadó
rendelkezésre. A kötetet a dunaszerdahelyi Vámbéry Irodalmi
Kávéházban mutatták be, ahol Farkas Veronika
művészettörténész Dúdor István művét méltatta,
Bettes István a könyv megalkotásának
körülményeiről beszélt az érdeklődőknek, Mészáros
András professzor pedig érdekes filozófiai
eszmefuttatásában a kép és szöveg szinkronját, egymásra
hatását, a két műfaj röpke találkozásának új
dimenzióját boncolgatta.
Vajon Bettes miért éppen József Attilát
társította Dúdorral, hiszen társíthatta volna más
költővel is. A festő szerette a költészetet, rengeteg verset
tudott fejből. József Attila mindig „vele volt”, ezt Bettes
is jól tudta.
– Mondhatnám, hogy Dosztojevszkij, Ady
és József Attila világában élt szinte állandóan. Sokat
vívódott velük, idézte és megidézte őket, és ha
beszélgettünk, mindig ők bukkantak fel. Dosztojevszkij,
József Attila, Ady.
– Lehetett volna akár
Dosztojevszkij-idézeteket is választani a rajzokhoz, vagy
Adytól verssorokat, de úgy érzem, József Attila egész
habitusa túl közel áll ahhoz a környezethez, amelyben Dúdor
e rajzainak többsége megszületett, hogy mást kellett volna
választanod.
– Igen, a rajzokat a lekéri
elmegyógyintézetben varázsolta papírra. A versekkel való
társítás egyszerűen zajlott. Szétraktam a rajzokat a
szobámban, felütöttem a József Attila-„összest”, és
minden rajzhoz találtam egy odaillő idézetet. Dúdor nem volt
provinciális festő, rajzoló. Mind szellemben, gondolatban,
mind az ember megformálásában valóban méltó volt József
Attilához. Olyan hőfokon égett ő is, mint Attila. Hasonlóan
gondolkodott és láttatott.
– Van egy képe, a Könyöklő Krisztus.
Úgy hallottam, születéséhez neked is van némi közöd.
– Majdnem azt mondhatnám, hogy „közös”
művünk. Én akkortájt a rimaszombati múzeumban dolgoztam
idegenvezetőként, és találtam egyszer a raktárban egy
Krisztust ábrázoló szobrocskát. Később, amikor az
iratanyagot rendezgettem a múzeumban, ráakadtam a szoborhoz
tartozó cédulára is. Kiderült, hogy a szobrocska egy
Madách-ereklye. Hajdanán Madách Imre íróasztalán állt.
1903-ban az alsósztregovai patikus átadta a plébánosnak,
legyen nála, nehogy elkallódjon. Végül a plébános átadta a
szobrot a Gömör-Kishonti Múzeumnak, én pedig 1978-ban vagy
1979-ben megtaláltam. Furcsa pózban könyöklő Krisztus-alakot
vésett fába a művész. Én ezt a szobrocskát
lefényképeztem, és a képet elküldtem Dúdor Pistának,
Dereskre. Ő elkezdte rajzolgatni, grafittal, tussal. Mindig
elküldte nekem a legújabb változatokat, én meg válaszoltam
neki, hogy még nem jók, gyengék. Később aztán egyszer
beállított a legújabb munkával, s az már nagyon tetszett
nekem. Ez lett tehát a „közös” művünk. Először azt a
címet adtam neki, hogy Az ember tragédiája, majd Psalmus
hungaricus, A feltámadás szomorúsága. Pista rám bízta a
címadást, én vagyok tehát a kép keresztapja. Végül a Könyöklő
Krisztus lett a címe.
Farkas Veronika művészettörténész
elmondta, hogy a könyvben prezentált ábrázolási mód
más variációban is megjelenik Dúdor művészetében.
Harmadéves korában hidegtűvel készített leheletfinom
variációkat Krisztus-témára. Az említett szobrocska, amelyet
Bettes Pista megtalált, egy népi faragású barokk szobor.
Valóban ez ihlette Dúdort a Könyöklő Krisztus megalkotásakor,
amelynek az Ecce homo címet is adhatnánk. Maga a téma
mindig is érdekelte őt, hiszen Dúdor Istvánt leginkább az
igazság, az őszinteség, az egyszerűség foglalkoztatta a
művészetben. Amit ő lerajzolt, megfestett, a szó legszorosabb
értelmében igaz és őszinte volt. Soha nem tudott szépelegni,
finomkodni, az elvárásnak megfelelően dolgozni. Mindig úgy
festett, ahogy a lelkiismerete, tehetsége diktálta. Talán
Kondor Béla habitusához hasonlíthatnánk a Dúdorét, és
olyan mélységeket s bánatokat hordott magában, mint József
Attila. De mondhatnánk azt is, hogy García Lorca-féle gömöri
mélységet, ami annak idején a szintén gömöri, pelsőci
Rudnay Gyulában is benne volt, persze egészen másképp, hiszen
ő a századfordulón alkotott. Számukra – de említhetnénk
másokat is – létforma a művészet. Dúdor István
önnönmagát, az életét festette bele minden művébe, átvitt
értelemben és konkrétan is. Az állandó lelki
felfokozottság, a folytonos égés, lángolás végül oda
vezetett, hogy valóban elégett. Fizikai léte addig tartott,
ameddig. Nem közhely, hogy elégett a művészet oltárán.
Mészáros András professzor
megjegyezte, a kötetnyitó sorok helyett akár más versidézet
is kerülhetett volna a könyv élére, mintegy mottóképpen. Az
indító sor, amelyre gondolt, összekötötte volna azt, ami
szóban kifejezhető, képben gyakran kifejezhetetlen. „A
semmi ágán ül szívem”, írta József Attila. Ebből a
megközelítésből a rajzok József Attilát invokálják, mert
valóban a „semmi ágán” ülnek ezek az
elmegyógyintézetbeli szívek, a rajzokon megörökített
lelkek. Vizsgálhatók a versrészletek és a rajzok a beteg
József Attila szempontjából is, a lelki beteg költő
aspektusából. Azonban a leginkább izgató kérdés valóban
az, hogyan működhet együtt kép és szöveg. Milyen belső
erők, kifejezhető és kifejezhetetlen, látható és
láthatatlan, olvasható és a sorok között, a
vonalak mögött rejtező kapcsolatok kötik össze a szót a
vonallal, a lelket a lélekkel.
Dúdor István (1949. november 11.
– 1987. június 23.) munkái magánszemélyeknél és a
következő intézményekben találhatók meg: Bányász Múzeum
– Rozsnyó, Csallóközi Múzeum – Dunaszerdahely, Duna Menti
Múzeum – Komárom, Gömöri Múzeum – Rimaszombat, Kortárs
Magyar Galéria – Dunaszerdehely, Nógrádi Galéria –
Losonc.