Kortárs

 

Lacza Éva

Emlékek és adalékok egy Dúdor István-képhez

 

Megyek Dúdorral az utcán. Melyik utcán? Az isten tudja. Leszáll elénk egy galamb. Énekelni kezdenék:
„Midőn Havannában hajóra szálltam én…” Pista ránéz a galambra, megrökönyödve, s ezt mondja: „Picasso, te piszok!”

[Részlet Zs. Nagy Lajos „Ne üssetek agyon!” (Dúdor István kérése) című írásából]

 

Dúdor István halálának első évfordulóján, 1988-ban, a Marcelházai Művelődési Otthon kiadásában (Juhász R. József, Németh Ilona és Soóky László szerkesztésében) egy sokszorosított kiadvány jelent meg a dereski festőről. Képzőművészek, írók, költők emlékeztek rá, a festőre és jelenségre, akit nagyon sokan ismertek, s akiről a korabeli szlovákiai magyar értelmiségnek (és nemcsak annak) különös, nem mindennapi emlékei voltak, vannak. Ezek az emlékek (feldolgozva, tehát írásban is megőrizve, és feldolgozatlanul, szájhagyomány útján terjedve) máig élnek, hiszen a nemzedék képviselői (a mai ötvenesek, hatvanasok), akik közelebbi kapcsolatban álltak vele, gyakran felemlegetik a történeteket, amelyek a festőhöz kötődnek. Az említett, sebtében összeállított füzetet a képzőművész, költő és performer Juhász R. József (Rocco) vezeti be. Egy rövid „életrajz” is eligazítja az olvasót a tekintetben, hogyan is találta meg rövid életére szóló hivatását Dúdor:

„Dúdor István úgy került be a prágai Képzőművészeti Akadémiára, hogy éppen elfogyott a pénze. A Moldva partján lévén, kihez is fordulhatott volna kópés bátorságával kölcsönért, ha nem a kor egyik legjelesebb cseh képzőművészéhez, František Jiroudekhez. A neves tanár nem rúgta ki a sötét bajszú fiatalembert, hanem megkérdezte, ki fia-borja. Ő pedig azt felelte, hogy piktor, ezért is fordul hozzá, a kollégához. Jiroudeknek megtetszett a férfi, persze nemkülönben előkerült munkái. És rövid időn belül a dereski villanyszerelő, aki iparművészeti középiskolában is eltöltött egy esztendőt, érettségi bizonyítvány nélkül Jiroudek nemzeti művész tanítványa lett. Hetvenkilenc júniusában, kölcsönkapott, szürke öltönyben, teljesen kopaszra nyírtan, családtagok és barátok nagyon is hiányolt társasága híján, árván vette át az elismervényt arról, hogy művész. Képzőművész. Ami ezután következett, ugyanaz volt, ami előtte. Dúdor csak festeni és rajzolni tudott, a gyakorlati élethez annyi érzéke volt, mint csecsemőnek a cipőfűzőhöz. Csakhogy a mindennapi élethez szükséges önszervezés hiányosságai az egyetemi évek után fölnagyítva mutatták magukat. Magánéletében sokat küszködött, el-elbizonytalanodott, képzőművészként viszont következetesen ugyanazt mondta. Korunk létkérdéseire kereste s adta a feleleteket. Kínok, keservek, lemondások, vereségek közepette. Szinte teljes elzártságban. Pályáját tökéletesre teljesítette ki legkegyetlenebb festménye, amit testének véres-habzó színeiből formált, nyögött-jajgatott-nyöszörgött világgá 1987. június 23-án a tornaljai parkban. Ma (1988-ban – a szerző megjegyzése), egy esztendővel meggyilkolása után is hihetetlen, hogy ez a gömöri tündérfi, mellesleg öntudatlan világpolgár, a magyar képzőművészet világféltője, nem él. Élt nem egészen harmincnyolc évet. Bár pontosabbak lennénk, ha ezt írnánk: lehetetlen tudni, mennyit élt. »Már százezer éve nézem« – mondta nemegyszer, s mi néha el is hittük neki…”

 

A busafejűnek nemcsak a kollégái között voltak ivócimborái, hanem, mint minden ügyes riporternek, széles ez országban. Mindig akadt valaki, akivel megállhatott a szerkesztőségi épület elé állított üres hordónál, amely a szabadtéri kocsmaasztalt helyettesítette, s a mögötte funkcionáló csapszék bőséges kínálatából választani lehetett a várost körülvevő szőlőültetvények nedűiből. A busafejű inkább a savanykás borokat kedvelte, de a sör, a pálinka, a konyak, a vodka és más röviditalok is lementek a torkán. Egyszóval: mindenivó volt. Egyébként nagyszerű üzleti szellem vezette a hordó és a csapszék „üzemeltetőjét”, hogy épp a szerkesztőség előtt próbált szerencsét, mintha csak tudta volna, hány szerkesztőnek csillan fel a szeme minden reggel munkába menet, amikor a hordóra pillant.

A busafejű kezdetben a pohárroppantgató bajuszossal, majd Zsével, a költővel, közben-közben a hosszú lábú Kapitánnyal és M. J.-vel is sokat álldogált a hordónál, és egy időben Dúdorral, a festővel, akivel abban az időben egyre gyakrabban találkozgatott a kocsmaasztalok félhomályában.

A szerkesztő rettegett a közös szolgálati utaktól. A képmutató rendszer kevés dolgot tűrt el, de az italozást igen. Az ilyen utakon pedig – egyeseknek – lehetőségük adódott az ingyen ivásra, s így a hazautazás időpontja bizony sokszor eltolódott.

Szóval az alkoholfogyasztás nem volt főbenjáró bűn, jobban figyeltek a közerkölcs romlásának más vonatkozásaira.

De vissza a hordóhoz, amely a munkahely bejáratától alig néhány méterre hívogatta a delikvenseket, no meg a másik helyhez, a csaknem látótávolságban leledző, szinte mindig nyitva tartó Karcsi-kocsmához. Ezek a helyek – és a többi is, amelyekre most nem térünk ki – nagy szolgálatot tettek a mindenkori társadalomnak az emberi lelkek állandó karbantartása tekintetében. Az idelátogatók kimulatták, kiböfögték magukból a napi gondot, megváltották a világot, közösen oldottak meg vélt vagy valós problémákat, és szolidárisak is voltak egymáshoz, főleg a hazafelé úton, egymás támogatásában. S a végén – mintegy kicsúcsosodásként – aludtak rá egy jót. A munka pedig megvárta őket, nem szaladt el. (A főnökök, mindenkori vezetők másutt, jobb helyeken csinálták ugyanezt, sokszor kötelezően, mert a bevett szokásrend megkövetelte, hiszen csak fehérasztalnál lehetett nagy horderejű köz- és magánproblémákat elrendezni, elintézni, de ez egy másik szféra, egy más történet.)

Nos, egy szép napon – korábban nyilván a hordót is érintve – egyszer csak egy ember jelent meg a szerkesztő cigarettafüstös, ütött-kopott szobájában, valahol a harmadik emeleten.

– Te vagy T. felesége? – kérdezte mosolyogva, lágy, puha hangon. – Őt már… régen ismerem – mondta kissé dadogva, a palócos á-t furán megnyújtva, majd pillanatnyi szünet után, nyakát kissé behúzva, a jellegzetes gömöri szófordulattal kezdve a mondatot, folytatta.

Igaze, ő kapott el, amikor ki akartam ugrani az ablakon. Azóta haragszom rá – tette még hozzá huncut mosollyal, amely mögött érezhetően ott bujkált valami más is, valami rejtett szomorúság.

A szerkesztő bólintott, hogy ismeri az esetet. Azt is tudta, Duraynál történt meg, a Káptalan utcában. Duray Miklós ott lakott akkor albérletben, Németh Pistával, a filozófussal egyetemben, s néha ott szállt meg Dúdor is, amikor Pozsonyban járt, s átmenetileg Miklósnál helyezte el képeit. A szerkesztő a történetből csak azt nem értette, hogyan emlékezhet valaki minderre, amikor „hótrészegen” akarta átvetni magát az ablakpárkányon. Ezt azonban nem mondta ki hangosan, inkább szemügyre vette a „betolakodót”, akiről már sokat hallott, érsekújvári kiállítását is látta nemrégen.

– Igen, én vagyok a felesége – mondta.

Ekkor lépett be a szobába a busafejű, s mint aki egy időre le akarja rázni ivócimboráját, beajánlotta a festőt riportalanynak, mondván: ő egyhamar nem lesz szabad, addig jó lesz, ha lefoglalja valaki. Összeköthető a kellemes a hasznossal. Nos, munkára fel!

A festő rögtön el akart menekülni, de végül nagy nehezen mégis kötélnek állt, előtte azonban a nagy-nagy izgalomban, reszkető kézzel elővett a zsebéből egy gyufásdobozt, s a gyufaszálak közül előkapart néhány pici, kerek, rózsaszínű tablettát, amit gyorsan bedobált a szájába. – Nyugtató – mondta –, mert ideges vagyok. – E mondatokat, kis szünet után, még megtoldotta egy kérdéssel is, ami arról árulkodott, hogy gondolatait éppenséggel nem látszólagos idegességének csillapítása köti le. – Jó kan? – kérdezte még az előbb emlegetett férjre célozva úgy, mintha köszönne a megismerkedés pillanatában.

A szerkesztő nem válaszolt, de nem is lepődött meg, a viselkedés természetes része volt a jelenségnek, amely a Dúdor névvel konkretizálódott.

Nos, ez volt az első találkozás. Később még nagyon sokszor összehozta őket a sors, Pista mindig váratlanul bukkant fel a városban, ahol átmenetileg Zsénél vagy másoknál horgonyzott le néhány órára, esetleg napra. Sok embernek van ilyen-olyan Dúdor-élménye, mert ki ne ismerte volna a dereski festőt, amíg élt. Kedves volt, természetes, őszinte, tiszta szívű, s ugyanakkor erőszakos, kezelhetetlen, öntörvényű, sokszor makacsul önpusztító. Nem lehetett őt nem szeretni, mégis sokan mondták egymásnak: „Csak a lakáscímedet ne add meg neki, mert beállít részegen.”

Az élmények mozaikszerűen rendeződnek, s a fel-felvillanó emlékképek mögött ott bújik meg a hajdan volt arc: a kikopott haj nyomán kialakult magas, boltíves homlok, fölötte a koponyát takaró gyenge haj, a kissé tömpe orr s az élénk, barna szem.

Aznap, a klubesti szerdán a pozsonyi József Attila Ifjúsági Klub zsúfolásig megtelt, de hogy Galán Géza verses estje volt-e a vonzerő, vagy Zalabai Zsigmond versmondó csoportjának a bemutatkozása, esetleg Rácz Tibor harmonikaművész műsora, netán Sándor György humoralista fellépése, vagy valamilyen más program, esetleg a kis bor, amit a rögtönzött söntésnél meg lehetett inni – ki tudja már? De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a műsor után egy kis csapat elindult a pozsonyi éjszakában, hogy valahová letelepedve tovább múlassa az időt. A belváros kacskaringós kis utcái több borozót is rejtegettek, de mindegyikük dugig volt emberrel, talán azért is, mert kellemes, langyos éjszaka volt. Végül a Tokaj nevű borozóban kötöttek ki ők hatan, Dúdor, Dusza István lapszerkesztő, Tőzsér Árpád (akkor még nem Kossuth-díjas) költő, feleségével, Erzsivel, meg a szerkesztő a férjével, T.-vel, de mivel ott sem volt elég hely, Dusza Pista, megunván a meddő bolyongást, elbúcsúzott tőlük. Ők azonban, tovább keresve a megfelelő helyet, kikötöttek egy borozóban valahol a Korzón. Pista még le sem ült, máris rendelt, és iszonyatos gyorsasággal emelgette a poharakat, miközben szlovákiai költők meg Ady, József Attila verseit mondta puha hangján – fejből és pontosan. Amikor a negyedik kancsó bort is megrendelte, a többiek összenéztek, tekintetükkel jelezték, ideje indulni, de Pista hallani sem akart róla.

– Tőzsér! Te boszorkány vagy! – hajtogatta, és közel hajolva Árpádhoz, orruk majdnem egybeért. – Boszorkány! Boszorkány! – kiabált elcsukló hangon, felállt az asztaltól, hadonászni kezdett, és amikor már az ingét kezdte tépni magán, a társaság felállt, fizettek és elindultak. A festő – más lehetősége nem lévén – utánuk kullogott. Egy ideig még látták botorkáló alakját a sötétben. – Lepsénynél még megvolt – jegyezték meg, s mire a buszmegállóhoz értek, végleg eltűnt, mint Petőfi a ködben. Úgy szívódott fel, ahogy megjelenni szokott, mint egy hajó a tengeren: először csak kéményfüstje látható, majd körvonalazódik az egész hajótest. Dúdor cigarettafüstje is sokáig ott kavargott mögöttük, valahol a pozsonyi éjszakában, alakja is fel-felbukkant még, feketén, homályosan, aztán, huss, elszállt ő maga is, mint a füst vagy a pára. Hogy mi lett vele aznap éjjel, sosem derült ki, de ez nem is érdekes.

Egy másik alkalommal történt. Ott álltak ők ketten egy pozsonyi buszmegállóban, valahol az Ymca előtt, a késő délutáni őszi párában. A város ezen a helyen mindig hangos, zajos, szinte kellemetlen. Az autók több sávban rohannak fel és alá, a főpályaudvar, illetve ellenkező irányban, a városközpont felé. Ebből a félig-meddig szervezett káoszból úszott elő a széles út túloldalán, úgy, mintha a körülötte zajló világhoz semmi köze sem lenne. Amint könnyű lábbal közeledett, alakjának vonala élesebb kontúrt kapott. Megszokott öltözékében, a kinyúlt térdű kordbársony nadrágban, a szintén kinyúlt, egyszerű, agyonmosott pólóban és egy derékig érő béleletlen kabátban – amelyet tájainkon „vetrovká”-nak hívnak – navigálta önmagát valami felé, ami adott esetben a szerkesztő és férje volt a forgalmas autóút túlsó oldalán. Pista könnyedén áthaladt rajta, széttárt kabátját az enyhe szellőre bízta, kevés haja csapzottan ült a fején.

Lassan bontakozott ki a felszálló párából, arcára kisfiús mosoly ült ki, két keze zsebre dugva. Mintha tegnap váltak volna el, pedig hónapokig kergette a szerkesztő. Kutatott utána, telefonozott Gömörbe Dereskre, a rokonokhoz is, mindhiába. Pista eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. S most, amikor már utána vannak a dolognak, hirtelen felbukkan, könnyedén, mosolyogva, mint korábban is mindig. S most hozzájuk lép, kisfiús, bocsánatkérő ábrázattal.

A Csehszlovák Rádió új, pozsonyi székházát 1985-ben adták át, akkor költöztek át a szerkesztőségek a volt Lenin térről és a Zoch utcából. A korszerű és érdekes, figyelemre méltó építészeti objektum egy fejtetőre állított piramisra hasonlított, s birtokbavételekor a maga érintetlen szűziességében talán még szép is volt. A falak, a berendezés, az ajtók, a szőnyegek összehangolt színvilága harmóniát sugárzott. A nagy terek, tágas csarnokok – az akkori viszonyok között szokatlan elegancia – kellemessé tették benne a létet. A munkát már kevésbé.

Minden a helyén volt tehát, csak a művészeti alkotások hiányoztak a főnöki irodák faláról, pontosabban néhány szép üvegtárgy már helyet kapott a konferenciaasztalokon, csak a drapp anyaggal bevont falak (amelyekről később kiderült, hogy azbesztborításúak) voltak csupaszak.

Egy szép napon a főnök a szobájába hívatta a szerkesztőt, és megkérdezte tőle – mint attól, aki képzőművészekkel gyakorta foglalkozik műsoraiban –, hogy nem tudna-e ajánlani egy magyar nemzetiségű festőművészt, aki a főszerkesztői szoba falára néhány képet találna szállítani. A kérés szokatlan, mondhatni, meglepő volt, de mint kiderült, a feladattal megbízott s az erre elkülönített nagyobb pénzösszeg fölött rendelkező ukrán nemzetiségű igazgatóhelyettes kikötötte, hogy a magyar részlegre csak magyar alkotótól ildomos rendelni. (Néha vannak csodák!) Különben régen megoldotta volna a problémát – vallotta be a főnök –, de magyar nemzetiségűt nem ismer, így a közbenjárását kéri. A meghökkent szerkesztő Dúdort ajánlotta, akit a következő napokban sikerült mozgósítania, berendelnie a szerkesztőségbe. A főnökkel való megbeszélésen a festő meglepően „jól teljesített”, felszabadult volt, kedves, megnyerő, és főleg józan. A nagy összegű megrendelésen túl egy képet grátisz is felajánlott. (Ez nem volt rossz ötlet.) Más már nem is volt hátra tehát, mint az itt-ott és Deresken a fal mellé sorakoztatott képek közül néhányat elhozni, és a megrendelőre bízni a választást. Utána zsebre lehet vágni az akkor igen nagy összegnek számító 50 ezer csehszlovák koronát, mert ennyi volt a taksa. (Ha belegondolunk, hogy egy szerkesztő átlagfizetése akkortájt 1500 korona volt, nem ígérkezett rossz üzletnek.)

Pista elégedett volt, de a megbeszélt időpontban csak nem jelentkezett, s a következő hónapokban sem. A főnök türelmetlenkedésére a szerkesztő kétségbeesett keresésébe fogott, de sem Deresken, sem az ismerősöknél nem tudta fellelni. A képek leadásának limitált időszakasza lejárt, az üzlet nem köttetett meg, ami a szerkesztőt módfelett bosszantotta, mert tudta, hogy Pistának, bár tehetséges, sosincs pénze (lehet, hogy a kettő összefügg?), s jól jönne neki egy „kis” pénzmag. S itt térjünk vissza a történet elejéhez, ahhoz a ponthoz, amikor Dúdor az út túlsó felén kibontakozott az őszi párából, s bűnbánó arccal, kisfiús mosollyal bevallotta, hogy hónapokig zsinórban ivott, s nem volt ideje foglalkozni a képeladással. Mert mit neki 50 ezer korona, amikor „más dolga” van. Potomság!

A szerkesztő egy szép nap estéjén – szolgálati útjáról megérkezvén – egy hatalmas olajképpel állított haza. A Dúdor-festmény egy gömöri tájkép volt (105 x 85 cm). A művész – láthatóan – széles ecsetvonásokkal, lendületes ecsetkezeléssel, vastagon vitte fel a vászonra a festéket. A képen a zöld szín dominált, számtalan árnyalatát megvillantva. A helyenként előbukkanó kékesszürke szín harmonikusan illeszkedett hozzá. A festmény előterében, a tájba ágyazva, egy magányos fa állt a vihart jelző időben.

A szerkesztő később, valahányszor a képre tekintett, Pistára gondolt, s arra a történetre, amelyet a kép hordozott.

Komáromban járt szolgálati úton, s a múzeumban Dúdorba ütközött. A hirtelen örömben megbeszélték, egy óra múlva találkoznak a művészettörténész Farkas Veronika irodájában, s ott majd egy beszélgetést is megejtenek a most befejeződött és szétszedett tárlatról.

Vera múzeumi irodája zsúfolt volt, a falhoz támasztott Dúdor-képek szinte minden szabad helyet elfoglaltak. Nagy vásznak voltak ezek, sűrűn felvitt festék, dinamikus kézjegyek, expresszív indulatok jellemezték a főként tájképekből és néhány alakos képből álló gyűjteményt. Pista már várta, Vera rögvest magukra hagyta őket. Amint egyedül maradtak, a festő rögtön előadta a már jól ismert, sokszor hallott szövegét, nyilván állandó szorongásai, félelmei kibeszélésére. Lényege az volt, hogy ő hamarosan meg fog halni. A szerkesztő nevetett, az „ugyan, Pista, miket beszélsz, miért halnál meg, nem vagy te beteg, csak kevesebbet kellene inni” nem nagyon ért el Dúdor tudatáig. Nagy sóhajjal, megadva magát, s belenyugodva abba, hogy az ő nagy gondja a halállal most másodrendű kérdés, mert le kell bonyolítani egy verbális aktust, aminek a valósághoz annak ellenére sincs köze, hogy csupa konkrétumot közöl, türelmesen várta, amíg bekapcsolják a magnetofont, és a szája elé nyomják a mikrofont, s rögzítik a beszélgetést. (Mint később kiderült, az egyetlen felvétel, amely megőrizte a festő hangját.)

 

Fél év óta nem voltam otthon, hazamentem. Csak egy nap voltam Deresken, kimentem a tájba, és rögtön csináltam öt rajzot. Ezek a táj hatására azonnal megszülettek. Pedig csak annyi volt, hogy kimentem sétálni. Tus, ecset, és egyből megszületett az öt kép. Én még nem voltam Párizsban, de nem hinném – ezt őszintén mondom, és ezt több festő mondta már , szóval én nem hinném, hogy huzamosabb ideig tudnék valahol külföldön élni. Deresk, a gömöri táj mindig visszavonz. Most is, ugye, itt vagyunk Komáromban, itt készül ez a beszélgetés, és itt sem érzem otthon magam. De Prágában sem. Mindig hazavágyom. Ezt nem lehet megmagyarázni, hogy miért van. A szülőföld szeretete genetikusan benne van az emberben, nem lehet kitörölni, és kódolva van a tájban is. Ha egy fát megfestek Gömörben, az őszinte. Itt, Komáromban legalább egy hétig kellene ugyanazon a fán bütykölődnöm, festegetnem, hogy olyan természetesen hasson, mint az a gömöri fa. Érdekes dolog, de különben így van. Legalábbis bennem.

Meddig bírod ki, hogy nem mész haza? Sokat bolyongsz, hol itt, hol ott bukkansz fel. Ritkán jársz haza.

Lélekben mindig otthon vagyok. Nem múlik el egyetlenegy nap sem, hogy ne jutna eszembe a testvérem, édesanyám, édesapám, egyetlenegy nap nem múlik el. Ha még nekik úgy tűnik is, hogy hűtlen vagyok hozzájuk, de egyetlen nap nem telik el nélkülük. Anélkül, hogy ne gondolnék haza. Bacskai Béla, aki a tanítómesterem volt, mindig azt mondta nekem: Pistu – mert így hívott, hogy Pistu –, te ne menj el Gömörből, mert neked itt van a legjobb lehetőséged a festésre végbevinni azokat a dolgokat, amiket szeretnél, amiket csak te tudsz megoldani. Szabó Gyula is ezt mondta. A festő nem szeret festeni, a festőnek muszáj, kell festeni. Érted? Belső kényszer, mint Gömör, ahová egyszerűen muszáj hazajönni. Valahogy ez a szívben van benne. Annak idején én is sokszor kapáltam, arattam, ilyen dolgok is voltak. Nem véletlen, hogy asztagokat is festek. Egyébként ebben az évben elkészítettem vagy százötven dolgot… Nem tudom, láttad-e a kiállításomat Érsekújvárban. Ott is ki volt állítva egy Cseh tájkép című képem, de az is gömöri volt. Ezt nem lehet letagadni, meg ugye csehszlovákiai magyar vagyok. Prágában is azért szeretett meg a tanársegéd meg a professzorom is, mert mindig magamat adtam.

 

Pista a rövid beszélgetés után váratlan ötlettel állt elő: – Válassz magadnak a képek közül egyet, fogadd el tőlem ajándékba, te meg T., hiszen úgyis nagyon régen akartam nektek adni egyet, de nem volt rá alkalom.

A hirtelen megdöbbenés, az öröm és a kétkedés láttán megragadta a nő kezét, és odavonszolta a fal mellett sorakozó, a kiállításról frissen leszedett képekhez. – Ne félj, ez nem függ össze a beszélgetéssel, engem ez nem érdekel. Azért adom nektek, hogy otthon akasszátok majd fel a falra, és gondoljatok rám jó szívvel, mert én hamarosan meg fogok halni, és jobb, ha olyanoknál lesznek a képeim, mint ti vagytok, különben valami raktár mélyén porosodnának.

A szerkesztő nem tudta, mit mondjon. Dúdor ismét megfogta a kezét, és ráhelyezte a glédában álló képekre. – No, válassz már!

Szívét öröm lepte el, válogatni kezdett, döntögette a képeket előre-hátra, már amennyire ez ilyen álló helyzetben megvalósítható volt. Gondolatban kiválasztott magának egy tájképet, amelynek homlokterében egy viharban álló magányos fa töltötte ki a teret, de mivel a képet túl nagynak találta, nem mert rámutatni, szemtelenségnek tartotta volna, s inkább a legkisebbet jelölte meg, amely szintén tájkép volt, hasonlóan szép. Pista könnyedén átdobott rajta egy papírt, és a kezébe nyomta.

Felszedelőzködött hát a képpel, és kiérve az épületből a távolabb várakozó kocsi felé vette az irányt, szívében az örömmel és az aggodalommal, hogy mit szólnak majd hozzá otthon, hogy csak úgy, ajándékba, fizetés nélkül… Mindegy – gondolta, magával és a helyzettel megalkudva éppen, amikor kiabálásra lett figyelmes. Vera integetett mögötte:

– Várj meg, azt ne vidd el, az már el van adva!

Nem tudta eldönteni, megkönnyebbült-e, hogy vissza kellett adnia a képet, vagy éppenséggel a csalódottság az, ami úrrá lett rajta. Szomorúan visszaadta a képet, és tovább-ballagott. Már majdnem a kocsihoz ért, amikor ismét hangot hallott a háta mögött:

– Éva, hallod-e, várj meg! – kiabálta ezúttal Pista, aki lélekszakadva rohant utána egy hatalmas képpel a kezében. – Ez a tiétek, ezt még nem adtuk el! – mondta elfúló hangon, homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek, kinyúlt kordbársony nadrágjának szára lobogott utána a futásban.

– Ne is tiltakozz, nem viszem vissza – mondta, s már rakta is be a kocsi csomagtartójába. A viharos tájat ábrázoló kép volt a fával. Honnan tudhatta, hogy ez tetszett a legjobban? – tette fel magának a költői kérdést, de hangosan nem merte mondani, csak állt az estébe hajló délutánban, szemben a festővel, aki jobban örült, mint ő, ki tudja, minek, s mielőtt elbúcsúztak volna, huncut, kisfiús mosollyal megkérdezte tőle: – Nincs kölcsön öt koronád? Vennék egy bablevest.

A szerkesztő „nagy pénzt”, kerek ötvenest talált a pénztárcájában, átadta neki azzal a feltétellel, hogy nem a kocsmában áll meg, hiszen Vera várja.

– Most úgy néz ki, hogy egy ötvenesért vettem egy nagy olajképet – jegyezte meg, de Pistát ez végképp nem érdekelte, felszabadult volt, mondhatni, boldog, zsebre dugta az ötvenest, és vidáman, láthatóan könnyű szívvel elindult az egyik utca felé, de hogy végül hová ment, sosem derült ki. A hangfelvétel azonban megmaradt, puha hangján, palócos hanghordozásával arról beszél, hogy Deresken más az élet íze, mint bárhol a világban, édesebb. „Ott minden őszinte. Még egy fa is az, amit megfestek.”

 

 

Újra felbukkan

 

T. mesélte, aki a Hét hetilapnál egy időben a kulturális rovatot szerkesztette, megörökölvén azt Varga Erzsébettől, akit az Irodalmi Szemle főszerkesztőjévé nevezték ki, hogy Erzsi is „foglalkoztatta” Dúdort, időnként közölte tusrajzait. Egy szép napon, nem sokkal a rovatszerkesztő-váltás után, a festő újra felbukkant a szerkesztőségben, mondván, hogy valami fekete dossziéért jött, ebben adta át Varga Erzsinek – hosszú éveknek előtte – tusrajzait, közlésre. T. nem tudott semmiről, benézett Erzsitől örökölt fiókjába, de az üres volt.

– Nincs itt, nem tudom, hogy hol van, kérdezd meg Erzsitől – mondta. Pista azonban kötekedő kedvében volt, nem tágított, s megfenyegette T.-t, hogy ha azonnal nem adja elő, megöli, beleszúrja a bicskáját. És nem hajlandó máskor, később visszajönni, neki most kellenek a rajzok, azonnal, ebben a percben. T. mérgesen bár, de feltúrta a szerkesztőséget, mégsem találta a rajzokat.

– Nincs meg – mondta.

– Akkor cseréljünk nadrágot – állt elő a festő egy újabb ötlettel, ami nem volt szokatlan tőle, hiszen mindenütt, ahol megjelent, előbb-utóbb nadrágot szeretett volna cserélni valakivel, de T.-nél ez az ötlete sem volt nyerő, ezért Pista ismét az elbitangolt rajzokat kezdte követelni.

– Nem jól keresed! Megöllek, ha nem adod vissza! – kiabálta, s nem volt vicces kedvében.

T. ismét túrni kezdett a kéziratok között. Évtizedes, poros papírlapoknak küldött hadüzenetet. A legtöbbjük a kosárban landolt.

– Éppenséggel nem ma terveztem rendet csinálni, kéziratokat, rajzokat nem őrzünk meg – morogta, de hosszas kutatás után a maradék paksaméta alján mégiscsak felbukkant a fekete dosszié, benne a tusrajzokkal. Pista felkapta őket, s elviharzott, T. nagy megkönnyebbülésére.

Néhány órával később, az estébe hajló délutánon T. hazafelé menet a szerkesztőségből, a Széplak utca végén Tőzsérbe botlott. A költő örömmel újságolta, hogy aznap véletlenül találkozott Dúdorral, és néhány remek rajzot vett tőle. Nagyon-nagyon jó áron.

 

A történet itt örökre megszakad, legalábbis a korábban emlegetett két ember számára, pontosabban csak félig, mert a festő, sok-sok év után is, emlékként vissza-visszajár, előtte azonban egy napon halálhírét hozza a szél. A halálban a soha többé a szörnyű. Az életben legalább benne van a lehet, a talán, a majd, a csaknem, a valószínű, a lehetséges, a minden bizonnyal, s egy kis reménnyel fűszerezve még a soha is más dimenzióba lép át, például: nekem soha, de legalább másnak…

A halálban már semmi sincs benne, s még a soha is elveszti szóban kódolt értelmét.

 

Aznap, a troliban megszólította valaki. Magas volt, nagydarab, kissé talán kövér, de nem elomló, inkább hegyszerű. Az egész megjelenése valahogy szokatlan volt, talán az akkoriban divatosnak éppenséggel nem nevezhető „frizurája” miatt is, amely az elöl kissé kopaszodó férfi fejének sajátos formát adott. A korábban nullás géppel, ha nem is kopaszra, de sörtésre lemetszett gyenge, fekete haj a koponya legtetején, a hajforgónál önálló életet kezdett élni, s egy fűcsomóra emlékeztető alakzatban égnek meredt. Az amúgy meglehetősen intelligens és kellemes arc így kissé nevetséges, orangutánszerű „fejfazont” kapott.

– Ako? (Hogy s mint?) – kérdezte hosszan, s miután jobban szemügyre vette a nőt, hozzátette még: – Preyo ste taká smutná? (Miért olyan szomorú?)

A férfit még a kórházból ismerte, a hónapokig tartó ottlétkor az intézmény szinte minden alkalmazottját megismerte. Az orvost is.

– Csak nincs valami baj? Nem látszik betegnek – folytatta.

– Meghalt egy jó ismerősöm. Fiatal festő… Volt… Maliar…

– Szobafestő?

– Nem egészen.

– Akkor egy kis Picasso?

– Olyasvalami.

– Miben halt meg? Rák?

– Megölték.

 

 

 

„Bezárva okos őrültek közé...”

 

„Gyémánthegyen állunk,

De zsebünkben kavicsok vannak.

Nagyon elfelejtettük, hogy angyalok voltunk,

Kövér vánkosokba tömtük fehér szárnyaink.”

(J. A.)

 

Ha alkalom nyílt rá, és megvolt a megfelelő hangulat, Dúdor Pista szeretett verset mondani. Puha hangján sok-sok szlovákiai magyar költő szólalt meg, Tőzsér, Dénes György, Tóth László, Kulcsár Ferenc és mások, no meg Ady és József Attila. Ha tudta volna, hogy Attilával egyszer majd egy kötetbe kerül! Hatalmas olajképei mozgalmasak, robbanékonyak, sokszor fájdalommal telítettek, és nem hagyják hidegen az embert. Nyilván szubjektív benyomás, de e sorok íróját Pista rajzai kevésbé ragadták meg, s ezért egy kicsit úgy fogta fel a kötet megjelenését, mint adalékot, mint emlékezést és emléket. A dunaszerdahelyi könyvbemutatón számosan jelen voltak, barátai, ismerősei, főleg annak a nemzedéknek a képviselői, amelyhez a festő is tartozott. Mint fentebb szó volt már róla, a Gyémánthegyen című könyvet Dúdor Istvánra való emlékezésként is felfoghatjuk, a bemutató nyomán készült cikkecskét pedig egyfajta beszámolóként.

 

A Lilium Aurum gondozásában megjelent tenyérnyi könyvet Bettes István állította össze, Dúdor István a lekéri elmegyógyintézetben, 1984-ben készült rajzsorozatának egyes darabjait és az ezekhez társított József Attila-versidézeteket fogja egybe. A rajzokat a Simonyi Alapítvány bocsátotta a kiadó rendelkezésre. A kötetet a dunaszerdahelyi Vámbéry Irodalmi Kávéházban mutatták be, ahol Farkas Veronika művészettörténész Dúdor István művét méltatta, Bettes István a könyv megalkotásának körülményeiről beszélt az érdeklődőknek, Mészáros András professzor pedig érdekes filozófiai eszmefuttatásában a kép és szöveg szinkronját, egymásra hatását, a két műfaj röpke találkozásának új dimenzióját boncolgatta.

Vajon Bettes miért éppen József Attilát társította Dúdorral, hiszen társíthatta volna más költővel is. A festő szerette a költészetet, rengeteg verset tudott fejből. József Attila mindig „vele volt”, ezt Bettes is jól tudta.

 

– Mondhatnám, hogy Dosztojevszkij, Ady és József Attila világában élt szinte állandóan. Sokat vívódott velük, idézte és megidézte őket, és ha beszélgettünk, mindig ők bukkantak fel. Dosztojevszkij, József Attila, Ady.

– Lehetett volna akár Dosztojevszkij-idézeteket is választani a rajzokhoz, vagy Adytól verssorokat, de úgy érzem, József Attila egész habitusa túl közel áll ahhoz a környezethez, amelyben Dúdor e rajzainak többsége megszületett, hogy mást kellett volna választanod.

– Igen, a rajzokat a lekéri elmegyógyintézetben varázsolta papírra. A versekkel való társítás egyszerűen zajlott. Szétraktam a rajzokat a szobámban, felütöttem a József Attila-„összest”, és minden rajzhoz találtam egy odaillő idézetet. Dúdor nem volt provinciális festő, rajzoló. Mind szellemben, gondolatban, mind az ember megformálásában valóban méltó volt József Attilához. Olyan hőfokon égett ő is, mint Attila. Hasonlóan gondolkodott és láttatott.

– Van egy képe, a Könyöklő Krisztus. Úgy hallottam, születéséhez neked is van némi közöd.

– Majdnem azt mondhatnám, hogy „közös” művünk. Én akkortájt a rimaszombati múzeumban dolgoztam idegenvezetőként, és találtam egyszer a raktárban egy Krisztust ábrázoló szobrocskát. Később, amikor az iratanyagot rendezgettem a múzeumban, ráakadtam a szoborhoz tartozó cédulára is. Kiderült, hogy a szobrocska egy Madách-ereklye. Hajdanán Madách Imre íróasztalán állt. 1903-ban az alsósztregovai patikus átadta a plébánosnak, legyen nála, nehogy elkallódjon. Végül a plébános átadta a szobrot a Gömör-Kishonti Múzeumnak, én pedig 1978-ban vagy 1979-ben megtaláltam. Furcsa pózban könyöklő Krisztus-alakot vésett fába a művész. Én ezt a szobrocskát lefényképeztem, és a képet elküldtem Dúdor Pistának, Dereskre. Ő elkezdte rajzolgatni, grafittal, tussal. Mindig elküldte nekem a legújabb változatokat, én meg válaszoltam neki, hogy még nem jók, gyengék. Később aztán egyszer beállított a legújabb munkával, s az már nagyon tetszett nekem. Ez lett tehát a „közös” művünk. Először azt a címet adtam neki, hogy Az ember tragédiája, majd Psalmus hungaricus, A feltámadás szomorúsága. Pista rám bízta a címadást, én vagyok tehát a kép keresztapja. Végül a Könyöklő Krisztus lett a címe.

Farkas Veronika művészettörténész elmondta, hogy a könyvben prezentált ábrázolási mód más variációban is megjelenik Dúdor művészetében. Harmadéves korában hidegtűvel készített leheletfinom variációkat Krisztus-témára. Az említett szobrocska, amelyet Bettes Pista megtalált, egy népi faragású barokk szobor. Valóban ez ihlette Dúdort a Könyöklő Krisztus megalkotásakor, amelynek az Ecce homo címet is adhatnánk. Maga a téma mindig is érdekelte őt, hiszen Dúdor Istvánt leginkább az igazság, az őszinteség, az egyszerűség foglalkoztatta a művészetben. Amit ő lerajzolt, megfestett, a szó legszorosabb értelmében igaz és őszinte volt. Soha nem tudott szépelegni, finomkodni, az elvárásnak megfelelően dolgozni. Mindig úgy festett, ahogy a lelkiismerete, tehetsége diktálta. Talán Kondor Béla habitusához hasonlíthatnánk a Dúdorét, és olyan mélységeket s bánatokat hordott magában, mint József Attila. De mondhatnánk azt is, hogy García Lorca-féle gömöri mélységet, ami annak idején a szintén gömöri, pelsőci Rudnay Gyulában is benne volt, persze egészen másképp, hiszen ő a századfordulón alkotott. Számukra – de említhetnénk másokat is – létforma a művészet. Dúdor István önnönmagát, az életét festette bele minden művébe, átvitt értelemben és konkrétan is. Az állandó lelki felfokozottság, a folytonos égés, lángolás végül oda vezetett, hogy valóban elégett. Fizikai léte addig tartott, ameddig. Nem közhely, hogy elégett a művészet oltárán.

Mészáros András professzor megjegyezte, a kötetnyitó sorok helyett akár más versidézet is kerülhetett volna a könyv élére, mintegy mottóképpen. Az indító sor, amelyre gondolt, összekötötte volna azt, ami szóban kifejezhető, képben gyakran kifejezhetetlen. „A semmi ágán ül szívem”, írta József Attila. Ebből a megközelítésből a rajzok József Attilát invokálják, mert valóban a „semmi ágán” ülnek ezek az elmegyógyintézetbeli szívek, a rajzokon megörökített lelkek. Vizsgálhatók a versrészletek és a rajzok a beteg József Attila szempontjából is, a lelki beteg költő aspektusából. Azonban a leginkább izgató kérdés valóban az, hogyan működhet együtt kép és szöveg. Milyen belső erők, kifejezhető és kifejezhetetlen, látható és láthatatlan, olvasható és a sorok között, a vonalak mögött rejtező kapcsolatok kötik össze a szót a vonallal, a lelket a lélekkel.

 

 

Dúdor István (1949. november 11. – 1987. június 23.) munkái magánszemélyeknél és a következő intézményekben találhatók meg: Bányász Múzeum – Rozsnyó, Csallóközi Múzeum – Dunaszerdahely, Duna Menti Múzeum – Komárom, Gömöri Múzeum – Rimaszombat, Kortárs Magyar Galéria – Dunaszerdehely, Nógrádi Galéria – Losonc.

 

 

 

 

 



Nyitólap