Hász Róbert
Júliával az út
(Részletek)
– Imre nagybátyámék házában egy
angyalka lakott. Az angyalkának szőke haja volt, és nagy,
fekete szeme. Vendégségbe indulni Imre bácsiékhoz számomra
azt jelentette, hogy megyünk angyalkát nézni. Miközben
jöttem-mentem a házukban, amerre a kíváncsiságom vezetett,
vagy ültem az ebédlőben a családi étkezések során, és a
levest kanalaztam, akármerre pillantottam, körös-körül, a
falakról, a szekrények üvegablakai mögül, a
porcelánkutyusok és a kristálypoharak elé állítva, a
keretek örökkévalóságába zárva, mindenfelől egy kislány
képe nézett vissza rám. Volt ott kicsi keret, nagy keret,
vékony, széles, kockás, ovális, világos és sötét, de
benne mindig ugyanaz a kislány. Eleinte, ha megkérdeztem,
kicsoda ő, azt felelték, egy angyalka. És Klári nénit
ilyenkor rendre elfogta a szipogás. Szerettem egyedül
bóklászni Imre bátyámék házában. Kerestem az angyalkámat,
akinek ott kellett laknia valahol, hiszen kép is készült
róla. Még a játékai is ott álltak a polcokon, a rongybabák
és az összerakott építőkockák, amikhez nem volt szabad
hozzányúlnom, de nem is bántottam volna őket semmi pénzért,
hiszen azok a játékok az angyalka játékai voltak. Óvatosan,
csendben nyitogattam az ajtókat, nehogy elijesszem,
lábujjhegyen jártam szobáról szobára, kukkantottam be
izgatottan a hatalmas naftalin- meg levendulaillatú
gardróbszekrényekbe. De sosem sikerült a nyomára akadnom.
Anyám azt mondta, ez egy olyan angyalka, amelyik csak a képeken
létezik, meg a szívünkben, amíg emlékszünk rá. Én
onnantól kezdve valamennyi falra akasztott vagy vitrinbe
állított kislányarcot szomorúnak láttam: akinek az a sorsa,
hogy kizárólag fényképen meg a szívünkben létezzen, és
sosem jöhet el megkóstolni a születésnapi tortát, amit
Klári néni minden évben rendre elkészít a számára, az nem
lehet boldog, hiába mosolyog a képeken. Az angyalkának neve is
volt: Mária. Mária, Mária, ismételgettem magamban többször,
nem hívhatnak egy angyalkát Máriának, az olyan szenteknek
való, nehéz, templomi szobrokhoz illő név, mint amilyen a mi
falunk templomában is volt, mindjárt a bejárat mellett,
karján kisbabával.
Egyetlenegy szobába nem volt ildomos betenni a
lábam, mégpedig Imre bátyám dolgozószobájába. Imre
bátyám már akkor írta könyvét, amit sose fejezett be, de
én, titokban, ha senki sem figyelt, bekukkantottam oda is. Egy
nagy tölgyfa íróasztal állt a szoba közepén, rajta fekete
írógép, régi, ódivatú, kerek billentyűkkel. Ezen az
írógépen írta Imre bátyám a történelmi könyvét, a
„népek országútjáról”, a Vajdaságról, kezdve a római
időktől napjainkig. Az íróasztalon már akkor tornyokban
álltak a könyvek meg a gépelt oldalak, amikor kicsi koromban
belestem a szobába, jóllehet azok a könyvek meg papírhegyek
évekkel azután is ugyanúgy álltak.
Anyám egyszer elmesélte az írógép
történetét. Bánát német megszállása alatt nagyapámék
Nagybecskereken tanítottak, ahol SS-parancsnokság székelt.
Egyik napon egy fekete ruhás német tiszt toppant be hozzájuk.
Nagyszüleim megrémültek, el sem tudták képzelni, mit akarhat
tőlük az SS. Ahogy vendéget illik, pálinkával kínálták,
az nem is zavartatta magát, elfogadta, amit nagyapa remegő
kézzel kitöltött neki, elbeszélgetett velük, majd fölállt,
s megkérdezte, körülnézhet-e a házban. Választ nem várva
körbejárta a szobákat, végül megállt a nagy, fekete
Bösendorfer zongora mellett. Kibökte, hogy tulajdonképpen a
zongoráért jött, a tiszti kaszinóban nincsen zongora, csak
zongorista, s hogy ő ezt most elrekvirálná. Minden bizonnyal
nem vaktában jött éppen őhozzájuk, valaki megsúghatta, hogy
Tölgyessy Mihálynál, a zenetanárnál találnak megfelelő
hangszert a kaszinóba. Egy SS-tiszttel nem volt ildomos vitába
szállni. Mégis, nagyapa megpróbált hatni rá, tett egy
erőtlen kísérletet, eldadogta, hogy neki ez a munkaeszköze, a
kenyere, ebből él, ám a német tiszt szívét nem sikerült
megpuhítania. Annyit ért el csupán, hogy az megígérte, ha
nagyapa aláír egy papírt, melyben kijelenti, hogy önként
járult hozzá a hangszer átadásához, cserébe kap egy másik
billentyűs szerkentyűt, igaz, valamivel kisebbet a
versenyzongoránál. Nagyapa aláírta, gondolván, ha nincs ló,
jó lesz a szamár is, megelégszik egy csembalóval, ha azt
tudnak cserébe fölkínálni, hát legyen, a frontszolgálatnál
mégiscsak jobb, végtére háborús időket éltek, annak is
örülni kellett, hogy ennyivel megússzák. Másnap egy
közkatona beállított hozzájuk az írógéppel. A tiszt
betartotta a szavát. Amit küldött, kicsi is volt, billentyűs
is.
Az angyalka képe ott állt abban a szobában
is, a terebélyes íróasztalon, bekeretezve; ha fejemet bedugtam
az ajtón, éppen rám nézett szomorú szemével a fekete
írógép mögül. A kislány a képeken hosszú ideig hozzám
hasonló korúnak látszott. Utóbb azonban, ahogy az én éveim
szaporodtak, ő egyre fiatalodott a fotókon. Talán mert az
angyalkák ideje visszafele fogy, véltem. Imre bátyámék
Mária nevű kislányát néhány héttel a hatodik
születésnapja előtt vitte el valami gyógyíthatatlan
betegség. Kicsi voltam még akkor, nem emlékezhettem az igazi,
evilági Máriára. Imre bátyám meg Klári néni évekig éltek
egymás mellett úgy, mintha a kicsi Mária még mindig ott
járna közöttük. Játékait nem rakták el, szobáját
megőrizték olyannak, amilyennek itthagyta, és a
születésnapjára minden évben tortát sütöttek.
Hermina nagynéném Károly bácsival, a
mérnök úrral meg Zsuzska unokahúgommal szintén megjelentek
ezeken az évfordulókon. Zsuzska két évvel fiatalabb volt
nálam, és amikor Imre bátyáméknál a nyakamba varrták, hogy
játsszak vele, úgy éreztem, egy kisbabát kell pátyolgatnom,
aki még azt sem képes felfogni, hogyan kell angyalkát keresni!
Örökké hangoskodott, összevissza rohangált, hiába
magyaráztam neki, hogy az angyalkák a csöndet szeretik, a
lármától elmenekülnek! Ötéves voltam, Zsuzska három, ez
abban a korban még nagy különbség. Húztam-vontam magammal;
ha meguntam, bedugtam egy szobába, és egyedül indultam tovább
az angyalka nyomában.
Akkoriban semmire sem vágytam jobban, mint
hogy egyszer nekem is legyen otthon egy ilyen angyalkám.
Januárban volt a kicsi Mária születésnapja, hideg volt,
amikor nagybátyámékhoz mentünk, és nagy havak estek.
Gyerekkorunkban mindig térdig érő havak hulltak, te is így
emlékszel?
– Gyerekkorunkban a térdünk is közelebb
volt a földhöz – feleltem.
– Na persze. De hidegnek azért hideg volt,
annyi szent, folyton fáztam az úton, kocsink nem volt, busszal
utaztunk Versecre, jeges volt minden, fagyos, a reggeli
sötétben ballagtunk ki a megállóhoz. Anyám és apám
karonfogva jöttek velem az utcán, semmi hangos szó, a buszon
mögöttem ültek, én külön ülésen, az ablak mellett,
homlokomat a jégvirágos üvegnek nyomtam, a fehérbe és
szürkébe öltözött téli tájat néztem, a hófoltos
szántóföldeket, a ritkás erdőket a távolban. Alig vártam,
hogy odaérjünk nagybátyámékhoz, lerúgtam a csizmámat,
ledobtam magamról a télikabátot, s nekitámasztottam hátamat
a forró cserépkályhának. Teát ittam, citromosat, a
konyhából édeskés vaníliaillat áradt. Megilletődött
csendesség vett bennünket körül, akárha szenteste lett
volna, békés, gyertyafényes szenteste, holott Imre bátyám
meg Klári néni szívében ez a gyász napja volt. Én akkor
még nem tudtam, hogy a torták és a szülinapok szomorúak is
lehetnek. Én boldog voltam. Karácsonynak hittem, áldott,
boldog karácsonynak, ráadásnak az igazi után. Minálunk
otthon a karácsony olyan volt, mint egy selyemfolt a szakadt
ruhán. Klári néniék konyhájában finom ebéd várt ránk,
sütemény-, fahéj- és frissenőröltkávé-illat. Ez az idilli
időnkívüliség csak addig tartott, amíg Zsuzskáék meg nem
érkeztek. Zsuzska hangja már a folyosóról behallatszott, alig
léptek be a házba, ő már előreviharzott, belém
csimpaszkodott, és játszani akart. Mire szülei, Károly bácsi
meg Hermina néni beértek a nappaliba, én már Zsuzska
fogságában sínylődtem. Ha nem sikerült leráznom, akkor
megfogtam a kezét, jól meg is szorítottam, ha nem akart szót
fogadni, és elindultam vele a házban angyalkát keresni. Aztán
ebédeltünk, finom húslevest, jól emlékszem a sárga
répakarikákra, mert anyám otthon sosem karikázta fel a
répát a levesbe, csak úgy, egy darabban belehányta, nem
vacakolt ilyesmivel. Különös, nem, hogy korai gyerekkorunkból
nem emlékszünk a kimondott szavakra? Mintha ezeket az
emlékeinket némafilmrészletekből vágták volna össze. Nem
emlékszem, hogy ötévesen mit beszéltek a felnőttek
körülöttem. Látogatásainkból csak a képek maradtak meg, a
sárgarépa-karikák a levesben, és ahogyan járom a szobákat
az angyalka után kutatva…
[…]
– Ezután majd egy hétig nem láttam.
Nem szólt előre, hogy nem jön, én meg, akár egy
katonafeleség, aki a frontról várja haza az urát, és naponta
kijár a pályaudvarra, hátha valamelyik szerelvénnyel
megérkezik, minden délután meg este elsétáltam a kapuig.
Álltam ott néhány percig, majd visszafordultam, s mint mikor
az embernek elfogy a cigarettája, és már sokadszorra kutatja
át kabátzsebeit egy gyűrött szál után, holott tudja, nem
talál ott semmit, benéztem a kunyhóba. Csak akkor nyugodtam
meg, mikor saját szememmel győződtem meg róla, hogy üres.
Gyászba azért nem borultam,
délelőttönként eljártam fürödni, süttettem magam a
strandon. Lassan telő, forró napok, fülledt, álmatlan
éjszakák köszöntöttek rám. Úgy tűnt, mintha valaki
szándékosan fogná vissza az idő múlását, egyenként mérve
ki a perceit minden órának. Tanulni sem tudtam, tíz perc
olvasás után a betűk összefolytak a szemem előtt, és
egyfajta álomtalan kábulatba estem, amiből ha felébredtem,
hajnalig bámultam a sötét mennyezetet. Végső soron nem volt
okom panaszra. Valami hasonlóra számít az ember, ha
nyaralásra adja a fejét: andalító semmittevésre. Délelőtt
a strandon, délután a házban, behúzódva a szobába, míg a
hőség alább nem hagyott, aztán estefelé a kötelező
zarándokút a kunyhóhoz, majd még egyszer, sötétedés után,
lefekvés előtt. Esténként néha, ha kedvünk támadt, Oszi
bácsival kiültünk az olajfa alá, s egy pohár sör vagy bor
mellett beszélgettünk mindenféléről. Többnyire rólam, a
családomról, a jövőmről. Mintha azonban valami hiányzott
volna ezeken az estéken, mintha egy kissé alábbhagyott volna a
lelkesedésünk a közös múltunk feltérképezésében, mintha
mialatt csevegtünk, kortyolgattuk a sört, és a ciripelő
tücsköket hallgattuk, mindketten vártunk volna valamire. Azt
hiszem, ez volt életem leghosszabb hete.
Ennek a végtelenbe folyó hétnek az utolsó
napján, talán hogy visszabillentsen a valóságba, Oszi bácsi
azzal fogadott a reggelinél, hogy kísérjem el beszerző
körútjára. Láttam én mindennap, hogy a reggeli után,
gyakran meg sem várva, hogy kikászálódjak az ágyból, s
leérjek a konyhába, elindul dolgára, legtöbbször a kocsi
berregésére ébredtem, amikor kiállt a garázsból, de sosem
firtattam, hova, merre megy. Most kiderült, hogy volt egy kisebb
kamionja, amit Marijáék portáján tárolt.
Marijáék újonnan épült, fehérre meszelt
háza egyedül állt egy zöld domboldalon. Kerítése nem volt,
két tehén és egy póznához kikötött kecske legelészett a
közelben. Kötélen száradó ruhákat lobogtatott a szél.
Amikor kiszálltunk a kocsiból, Marija sietett
elénk, dušo, dušo, mondta, s még mielőtt kivédhettem
volna, háromszor arcon csókolt.
– Gyertek csak, gyertek – invitált befelé
a házba –, mindjárt főzök egy kaficát, egy jó
erős kávé nélkül dolgozni sem lehet, igaz-e, jeli? Osika tudja,
az én kávémnak nincsen párja!
Majd félrefordult, és a melléképület felé
kétszer elkiáltotta a Vujadin nevét.
– A mihaszna, sosincs kéznél!
Oszi bácsi megnyugtatta, hogy most nincs
szüksége a Vujadinra, de a kávét szívesen megisszuk. Tágas,
modern, szépen berendezett ebédlője volt a háznak, a konyhát
és az étkezőt fugázott, piros téglás boltív választotta
el egymástól. Habár az elektromos kávéfőző ott állt a
konyhapulton, Marija elővett egy sárga rézfindzsát,
megtöltötte vízzel, és fölrakta a villanytűzhelyre. Az
asztallal szemközti falon egy ikon, Sveti Nikola nézett
le ránk megbocsátó, atyai tekintetével, aranyló,
napkorongszerű glóriával a feje fölött.
– Üljetek, no, üljetek már le! –
terelgetett bennünket az asztalhoz.
Oszi bácsi megkérdezte, hogyan áll a
lakodalmi készülődéssel, mire Marija először összecsapta,
majd széttárta kezeit, és belekezdett egy befejezetlen
mondatokból álló panaszáradatba. Mivel engem is úgy kezelt,
mint aki tisztában van a családi viszonyaival, nagyon kellett
figyelnem, hogy csapongó, széttartó meséjéből kihámozzam
az összefüggéseket.
Kisebbik fia, a Miladin gastarbajterként dolgozott
Nyugat-Németországban, Hannoverben, évente háromszor szokott
hazajönni, újévkor, húsvétkor meg augusztusban, ezt a házat
is ő építtette, apródonként, ahogy hozta vagy küldte haza a
pénzt, Vujadin meg szervezte a mestereket, de tavaly a Miladin,
ott kint, Hannoverben megismerkedett egy lánnyal, hát nem crnogorka,
igaz, ami igaz, muslimka, Marija pravoszláv keresztet
vetett, három ujjal, kétszer is gyorsan egymás után, de mit
mondjon, aranyos a lány, szorgalmas, az ő családja is odakinn
él már évek óta, bosnyákok, bosanci iz Tuzle,
egyszer jártak itt mind a hárman, a násza egy jókedvű,
vicces ember, a nászasszonya inkább hallgatag, de kedves, mint
Merima, a leendő menye, azért nem bánja, Isten bocsássa meg
neki, hogy ilyesmi egyáltalán az eszébe jut, hogy az ura, az
öreg Peki´ – így, vezetéknevén szólította megboldogult
urát – nem érte ezt meg, persze más időket élünk, de
akkor is, egy muslimka, tudja fene, a rokonok mit
szólnak… őszre tervezik az esküvőt, itt, a háznál, össze
is vesztek a fiával, mert pópát nem akar, elég lesz a
polgári, mondta Miladin, mert ha pópát hívnak, akkor
Merimáékkal mi legyen, neki a muftit rendeljék ide? Aztán meg
majd összevesznek itt a papok az istenen… Na de ki hallott
már ilyet, sopánkodott Marija, esküvő, pap nélkül, Isten
őrizz, hát nem vagyunk mi kommunisták, bog nas sayuvaj…
Mire megittuk a méregerős kávét, Vujadin is
előkerült, zsebre dugott kézzel várt kint a ház előtt,
odaköszönt a bajusza alatt, lopva rám pillantott, majd gyorsan
megkérdezte Oszi bácsitól, kell-e valami segítség, šefe,
vagy mehet vissza a jószághoz? Ma én leszek a kísérője,
közölte az vele, végezze csak a dolgát idehaza. Beültünk a
furgonba, kitolattunk, majd visszahajtottunk a főútra.
– Körbejárunk néhány gazdaságot –
tájékoztatott. – Felszedünk ezt-azt.
S miközben gurultunk a furgonnal,
megkérdeztem tőle:
– Sosem fordult meg a fejedben, hogy
visszaköltözz Északra?
– De igen, csak már nem lett volna értelme.
Várt, mintha hezitált volna, hogyan
folytassa.
– Amikor leszereltem, a nagyapád
felajánlotta, hogy vegyük ketten kezelésbe a gazdaságot.
Apádra nem számított, ő kijelentette, nem érdekli a föld,
inkább elszegődik a Szövetkezethez, beiratkozott esti
iskolába, leérettségizett, amíg én katona voltam. Eleinte
elfogadtam, hogy ez van, ez a sorsom, ide születtem, nincs más
választásom. Traktor akkoriban magángazdaságban még nem
létezett, volt két lovunk, a nevükre is emlékszem: a Lisza
meg a Vihar. A nap a lovakkal kezdődött, és velük
végződött. Reggel itatni, etetni, este, hazaérkezve a
határból, kitakarítani az istállókat, újra itatni, szénát
hordani nekik. Marháink is voltak, eladásra neveltük őket,
borjak meg két tehén, nagyanyád, akit te nem ismerhettél,
reggel és este fejte őket, ebből jutott némi aprópénz a
konyhára. Csak azután ültünk le enni, miután az állatokat
elláttuk. Mert az volt a rend, hogy előbb a jószág, utána az
ember. Az ember várhat, szokta mondani nagyapád, neki van
magához való esze, de az állatnak nincs. Anyánk otthon
maradt, vezette a háztartást, intézte a baromfit, főzött,
gondozta a konyhakertet. Napszámosokra akkor még nem telt,
ketten végeztünk nagyapáddal mindent. Virradatkor biciklire
ültünk, és kikerekeztünk a határba kukoricát kapálni. Öt
órakor álltunk be a sorokba, megállás nélkül dolgoztunk
tízig, tizenegyig, és mielőtt tetőzött volna a kánikula,
hazatértünk. Egyik napon nagyanyád arra lett figyelmes, hogy a
lovak cirkuszolnak az istállóban. A Lisza nyugodt állat volt,
de a Viharnak olykor keménykedni szottyant kedve, a nevét is
innen kapta, raplis lett, bele-belerúgott az istálló falába,
harapdálta a másikat. Apám ilyenkor úgy szokta, hogy fogja a
kisebbet, a Liszát, kivezeti az istállóból, amíg amaz meg
nem nyugszik, nehogy a két ló kárt tegyen egymásban.
Ugyanígy akart cselekedni nagyanyád is, eloldozta a Liszát, de
ahogy fordult volna vele kifele, a Vihar hátrarúgott, és
gerincen találta. Annyi ereje maradt, hogy kivonszolja magát az
udvarra, nehogy az állatok összetapossák. Ott találtunk rá,
amikor hazaértünk a kapálásból, a hátsó fészer előtt, a
baromfik között feküdt. Tudatánál volt, el is mesélte, mi
történt. Orvosért rohantunk, majd szóltunk apádnak, és a
Szövetkezet autóján bevitettük a verseci kórházba. Többé
már nem állt talpra. Két hónapig feküdt a kórházban,
naponta látogattuk, felváltva, hol nagyapád, hol én, hol
apád, de állapota csak rosszabbodott, utóbb már többnyire
eszméleténél sem volt, ha igen, olyankor is csak
érthetetlenül motyogott, bámult valahová a fejünk fölé,
mintha lenne ott valami más is a fehér mennyezeten kívül.
Egyik nap aztán, amikor bementünk, már nem élt.
Közben Oszi bácsival megálltunk egy albán
háznál, salátával, paprikával teli rekeszeket pakoltak a
furgonba. Fehér főkötős asszonyság rendelkezett, a két fia
rakodott, az ura a ház falánál guggolt, cigarettázott.
Kávéval kínáltak ott is, de nem fogadtuk el, még az előző
íze is ott volt a szánkban. Visszaültünk a furgonba, és
továbbindultunk.
– Nekem addigra kezdett nagyon elegem lenni a
földműveséletből. Nagyapád még annál is kukacosabb lett,
mint amilyen addig volt. Semmi nem volt jó neki, folyton belém
kötött, mindent kritizált, mindenben hibát talált.
Haragudott apádra, amiért a legidősebb fia nem törődik a
birtokkal. A mérgét meg rajtam töltötte ki. Felajánlottam
neki, adja be a földjét a Szövetkezetbe, cserébe kap érte
némi nyugdíjat, földet ott is művelhet, ha már nem bír
meglenni szántás nélkül. Ne tudd meg, mit kaptam tőle!
Ezeknek, kérdezte tőlem gyűlölködve, miután leteremtett a
sárga földig, ezeknek adjam? Ehhez tudnod kell, hogy negyvenöt
előtt nagyapádék középbirtokosok voltak, meg nem mondom
neked, mennyi földön gazdálkodtak, de a háború után a
hatalom nagy részét elvette, s csak annyit hagyott meg,
tizenhét holdat, amennyiben az egyéni földtulajdont
maximálta. Nagyapád azonban nem bocsátott meg a rendszernek,
nem vigasztalta, hogy a szomszédos Magyarországon irigyelnék
azért, amennyije maradt. Inkább beledöglött a munkába
egyedül, de a földjét nem adta be a közösbe. Én viszont nem
akartam a földbe beledögleni. Éjszakánként a tengerről
álmodtam, a hegyoldalak napfényben izzó, fehér szikláiról,
a fügefákról, a parti sétány kertvendéglőiből
kihallatszó harmonika hangjáról, és lassan érlelődött
bennem az elhatározás. Volt itt lenn egy ismerős család, a
Pekanovi´ék, akkor barátkoztam össze velük, amikor egy
alkalommal tűz ütött ki a Volujicán, égett a bozótos, s mi,
bakák négy napig oltottuk, lapátokkal csapkodtuk a parazsat,
az ő gyümölcsösét is így sikerült megmentenünk.
Hálából amíg itt szolgáltam lenn, többször vendégül
láttak engem meg néhány társamat, etettek-itattak, mintha
csak a saját fiaik lettünk volna. Titokban írtam nekik, hogy
tudnának-e valami munkát szerezni nekem idelenn. Hamarosan
válaszoltak, hogy igen. Amennyiben a favágástól nem
idegenkedem, és szívesen lakom az erdőben hetekig, távol
minden civilizációtól. Több sem kellett nekem! Éppen ez volt
az, ami után akkor a leginkább vágytam. Nem a munkától
féltem, nem a munka elől menekültem otthonról sem. Hanem az
egyhangúság elől. A
mindig-mindent-ugyanúgy-mert-csak-úgy-jó élet elől. Féltem
bejelenteni nagyapádnak, mire készülök. Tisztában voltam
vele, hogy döntésemen nincs mit szépíteni, éppen akkor
hagyom cserben, amikor a legnagyobb szüksége lenne rám.
Húztam az időt. Hetekig gyűjtöttem a bátorságot, majd egyik
este rászántam magam, és a vacsora közben közöltem vele,
hogy elutazom a tengerre dolgozni. Sok mindenre föl voltam
készülve, csak arra nem, hogy szó nélkül fogadja a
bejelentésemet. Vacsora után kiült a verandára, amíg én
elmosogattam – esténként az én dolgom volt a konyhában
rendet rakni magunk után, amióta anyánk elment –, odakinn
cigarettázott, mert csak este szívta, mikor letette a munkát,
napközben soha, megvárta, hogy csatlakozzam hozzá,
rágyújtottam én is, és akkor megkérdezte, hogy annyira rossz
itthon? Erre a kérdésre nem lehetett őszintén felelni. Ezért
azt válaszoltam, nem itthon rossz, hanem odalenn jó. Hogy
hiányzik a tenger. Valamit művelt velem, megbabonázott,
szüntelen visszahív magához, magyaráztam neki, de az ő
szemében ezek nem voltak meggyőző érvek, nem volt vevő a
szentimentális ömlengésekre. Marhaság, válaszolta, ha menned
kell, hát menj, mindegy, mi okból, csak azt ígérd meg, hogy
ha beleuntál a csavargásba, hazajössz. Úgy hitte, múló
kalandvágyból vágok neki a világnak. Én meg nem siettem
kiábrándítani. Inkább megígértem, amit kért. Mert én
olyan könnyen teszek mindig ígéreteket, amiket aztán nem
tudok betartani… Apáddal nehezebb volt, amikor vele is
tudattam elhatározásomat, mérges lett. Nem is kicsit. Ő
árulásnak vette. Mit kezdjek egyedül az öreggel, kérdezte
tőlem elkeseredetten. Neki is megígértem, csak kis időt
kérek, és nemsokára hazajövök. Addig bírja ki valahogyan.
Körülnézek a nagyvilágban, aztán hazatérek. Ebből persze
semmi nem lett. Két év favágás után munkát kaptam egy
hajón. A világ egyik pillanatról a másikra kitágult…
rövidesen már az óceánok foglya lettem.
Lovas szekér állt előttünk az út szélén.
Oszi bácsi lehúzódott mellé. A szekérről dinnyét,
narancsot, fügét rakott át hozzánk egy szótlan,
atlétatrikós fiatalember. Oszi bácsi kérdéseire csak
hümmögött vagy bólogatott.
– Apád kísértése után, vagy nem tudom,
minek nevezzem azt az élményemet a hajón, mikor elvágtam
azokat a gyökereket, a messzeségek, amik korábban vonzottak, a
hajók, melyek idegen tájakra vittek, nem jelentettek többé
kihívást a számomra. Rájöttem, hogy hiába indulok el akár
a Föld legtávolabbi vidékei felé, s teszek meg ezer és ezer
mérföldeket, vízen vagy szárazon, akkor sem jutok messzebb,
mint ha otthon ülnék egész hátralevő életemben. Azok az
utak, amik igazából vezetnek valahová, nem evilági utak.
Annak a másik világnak a tükrében, ami a halál küszöbén
egy villanásra feltárulkozott előttem, a földkerekség
valamennyi egzotikuma jelentéktelenné és haszontalanná
kicsinyült. Ma már azt vallom, keress magadnak egy helyet a
világban, ahol jól érzed magad, nevezd, aminek akarod,
otthonnak, hazának, menedéknek, akárminek, lakd be, gondozd,
vigyázd, tisztelt a szomszédjaidat, bárkik legyenek is,
bármilyen színűek, vallásúak, bármilyen nyelvet
beszéljenek, s amíg ezt a tiszteletet kölcsönösnek érzed,
élj te is békében. A ház, a házad, amit neked építettem,
ilyen hely. Ahol békére lelsz, ha eljön az ideje. Tartsd
mindig eszedben, bárhova is vessen a sorsod, hogy van egy hely a
világon, ahol menedékre találsz.
A gyümölcsöket meg a zöldségféléket
elszállítottuk a sušicai piacra. Segítettem neki széthordani
a rekeszeket meg a dinnyéket, kettőt le is ejtettem, durranva
robbantak szét. Akik látták, jót szórakoztak rajtam.
Oszi bácsi vigasztalásul megkérdezte:
– Mit szólsz, ha ma itt ebédelünk?
Elsétáltunk a burekoshoz, vettünk két
húsosat zsírpapírba csomagolva, hozzá hideg joghurtot,
leültünk a parkoló kerítésláncát tartó kőkockákra, és
kézből, ahogy a burekot enni illik, falni kezdtük az omlós
tésztát.
– Holnap három napra el kell utaznom
Titogradba. Elleszel egyedül?
– Nem vagyok már gyerek.
– Azt tudom. Láttam, ahogy Ágostonnal
kerülgetitek egymást. Ha ez segít, szépen összeilletek…
– Oszi bácsi, ne romantikázz!
Majd így folytattam, csak hogy ellenkezzem:
– Az az igazság, hogy kissé nagyképűnek
találom a fiút.
– Az önteltség gyakran az önbizalomhiányt
leplezi.
– Sajnálnom kellene?
Nem tudom, mi kényszerített arra, hogy
Ágoston ellen beszéljek, hacsak az nem, hogy napok óta hiába
vártam rá.
– Tehetséges?
Megfontoltam a választ.
– Úgy hiszem, igen. Csak önfejű. Nem is
kicsit.
– De nem beképzelt – állította
határozottan Oszi bácsi.
– Ha te mondod.
– Képzeld magad a helyébe: egyszerű
munkáscsaládból származik, ahol a könyv, pláne valamiféle
művészeti foglalatosság hiábavaló, céltalan naplopásnak
számít. Ismerem a helyzetet, mert hasonlóban nőttem föl
jómagam is. Csakhogy, Ágostonnal ellentétben, nekem nem voltak
művészi hajlamaim. Képzelem, mi várt volna rám, ha lettek
volna. Egy olyan környezetben, ahol közömbösen, hovatovább
lekicsinylő megvetéssel viseltetnek különcséged iránt, vagy
megtörsz, és ebben az esetben meghasonulsz önmagaddal, vagy
kemény páncélt növesztesz, és cinikussá válsz. Ami nem
baj. Sokakkal ellentétben én a cinizmust nem tartom
feltétlenül elítélendőnek. A cinikus ember mindig résen
van, egyfajta örökös készültségben él, s nem egykönnyen
esik bele a balga eszmék csapdájába.
– De az üdvösökébe sem.
– Az a kérdés, vannak-e üdvös eszmék.
– Ha balgák vannak?…
– S ha minden eszme balga?
– Oszi bácsi – ingattam a fejem –, nem
éppen te vagy cinikus?
Lassítottam.
– Nézd! – mutattam Júliának. –
Pljeskavica. Alig emlékszem az ízére. Nem vagy éhes?
Balkáni gyorsétterem állt az út mentén.
Pljeskavica, cseváp, rostélyos.
– Mint a farkas – bólintott Júlia. –
És szomjas, egy pohár hideg sörre.