Bereti Gábor
Serfőző Simon:
Fészekhagyók
Széphalom Könyvműhely, 2009
Van, aki az izgalmas történetekért,
van, aki a szép mondatokért, van, aki a furfangos szereplők
kalandjaiért, van, aki egyszerűen csak a mesélő lebilincselő
stílusáért fog bele egy-egy elbeszélés vagy kisregény
olvasásába. Nos, Serfőző Simon kötetében mindez együtt
van. Az olvasás nyújtotta igényes időtöltést és a nemes,
színvonalas szórakozást tizenkét novella és egy, a kötettel
azonos című kisregény biztosítja. E könyvével a szerző,
akit korábbi munkássága alapján számos díjjal – többek
között Radnóti-, Szabó Lőrinc-, Kölcsey-, Arany János-,
József Attila-díjjal és Balassi Emlékkarddal – kitüntetett
kiváló költőként tisztelhettünk, immár rutinos
prózaművészként is bizonyít. Írásaival a gyermek- és az
ifjúkor kalandos és viszontagságoktól sem mentes időszakába
kalauzolja az olvasót. A kötet első fele a korábban Varjúleves
címmel, egy kivételével már önálló kötetben megjelent
novellákat, míg a másik fele a Kortárs folyóiratban
publikált Fészekhagyók című kisregényt tartalmazza.
Novelláiban mintha költészete folytatódna.
Ezekben a nyelvi megjelenítés kimunkáltsága, a stiláris
finomságok mind a szöveg egységét szolgálják. Üdítően
hat a téma és a beszédmód közvetlen kapcsolata.
Górcső alá véve írásait föltűnik, hogy
a cselekmény majd minden esetben két fő szál körül
indázik: a kor anomáliáinak (téeszesítés, kitelepítés)
és a főhős életlehetőségeinek (a „maradni” vagy a
„semmi nem állhatja utamat”) alternatívái körül. Az
előbbieket többek között A finánc, A tízforintos
vagy a Porban megterítve, míg az utóbbiakat a Varjúleves
vagy az Irány a világ! példázza. A többi elbeszélés
egy-egy kerekded, az olvasó szívét-lelkét melengető,
csattanós élménytörténet.
Az elmúlt ötven-hatvan évről lehetnek
eltérőek a vélemények, de a serdülő kiskamasz sorsdöntő
felismeréséről („Egyik napról a másikra arra döbbentem
rá, hogy a fejemen úgy néz ki a haj, félrefésülve, mint az
ól fedele”) már csak egyféleképp vélekedhetünk: a frizura
átalakításához azonmód hozzá kell fognia. S ha még arról
is értesülünk, hogy a fiú anyja a hét végén egy
titokzatos, másnemű világ követeiként két süldőlányt hoz
a házhoz, mert ezek „még sose láttak közelről tehenet, s
szeretnék megnézni, meg a tanyát is, mert még azt se
láttak”, akkor bizonyosak lehetünk az átalakítás
fontosságában (A két seprűnyél). A felhőtlen idill
kalandjai a titokzatos zenélő és beszélő dobozzal, a
rádióval megesett első találkozás történetével vagy a
cipőkrémesdobozokból fabrikált telefon életre szóló
élményével bővülnek szivárványszínű egésszé (A
telefon). A gondtalan napok közé azonban aggodalom és
szorongás is vegyül, amikor a kis, pátyolgatott malackát,
hogy hízóvá serdült, s eljött az ideje, mégiscsak le
kellett vágni (Hadnagyokból főhadnagyok), vagy amikor
Füge, a legeltetéshez gondjára bízott tehénke elvész (A
szökevény).
Az ábrázolásban ugyanakkor ott tükröződik
az írói vállalás, melynek különböző mértékben bár, de
több helyütt az esztétikum is csupán eszköze: igyekezet a
lét, a megélt és mulandó élet történelmi emlékezetbe
emelésére, örökül hagyására. S hogy mindez egyszerre
legyen a jelen számára felmutatott figyelmeztetés és
útbaigazító mementó is.
A novellák ezért inkább a gyermeki
élményvilág áttételek nélkül, egyes szám első
személyben fogalmazott skiccei. Inkább a szegénységet is
gazdagon megélő színes vágy, ambíció, gyanútlan kifelé
tekintés, avagy a tanyavilágot körüllengő korszellem
ösztönös elutasítása. Inkább a horizont múltból induló
és jelenbe érkező végein egy-egy történet jelenésszerűen
felvillanó képei.
A tizenkét novella mindegyike kiválóan
megformált, feszes ritmusú, az olvasó figyelmét végig
magához bilincselő munka. Ahogy a kisregény is, amely a
klasszikus magyar prózairodalom legjobb hagyományát folytató,
megújító vállalkozás. A műfaji eltérésekből
természetesen különbségek is adódnak.
A kisregény novellákhoz hasonló minőségű
megformálásához a szerzőnek másfajta képességeit kellett
mozgósítania. A különbséget a novellaszerkezet eredendő
horizontalitása és a kisregényszerkezet vertikalitása
közötti eltéréssel érzékeltethetjük. Míg a novellák
nyelvi, stiláris, tematikus komponensei az időbeliség által
körülhatárolt térben az esztétikai hatás egyenrangú,
egymással horizontális viszonyban levő hordozói, addig
ugyanezek a komponensek a kisregényszerkezetben egymással
vertikális, az esztétikai hatást egymással hierarchikus
viszonyba rendeződött módon szolgálják. Így hát a
kisregény kompozíciójának egy állandó mozgásban levő
hierarchikus rendszer egyensúlyi állapotának kell megfelelnie,
míg a novellákban az egyenrangú komponenseknek egy statikus
egyensúlyi állapot részeiként kell funkcionálniuk.
A Fészekhagyók hőse a novellákban
ábrázolt tanyai környezet fészekmeleg világát – „ahogy
akkoriban a falvak tulajdonukból, megélhetésükből,
szokásaikból kivetett népe” – az adott kor
intézkedéseinek engedve kénytelen odahagyni. A történet
szerint ifjú hősünk Budapesten próbál szerencsét, ahol
átmeneti időre albérlőként egyik rokonánál húzza meg
magát. Ám a súrlódások és a szűkös körülmények miatt
idővel még három albérletet lesz kénytelen végigpróbálni.
Munkát keres, és egy falubelije révén egy drótüzemben
helyezkedik el. Itt kezdetben a leginkább lenézett munkákat
végzi, de a nehézségeket legyűrő akarata és a sorsszerű
történelem utat nyit számára. Később felköltözik
Budapestre korábbi szerelme, Rebike is. A mozaikszerű
visszaemlékezésekből összeálló pannó egy küzdelmes kornak
szerelemmel, vereségekkel és sikerekkel átszőtt képét
tárja elénk. Az életmódváltás korszakos feladatának
politikai hátországa is fel-felvillan. Ám a történet
alaphangját mégis az a kisregény végén játszódó
jelenetsor adja meg, amit a váratlanul elhunyt apa temetése
után az istállóból a vágóhídra elhajtott állat sorsa
szimbolizál: „Az átvevő a hátsó kapun vezette ki a
tehénkét. Onnan föl a gátra. Mikor elhaladtak valameddig,
visszafordította fejét szegény jószág, mintha megérezte
volna, hogy utoljára látja az istállót, az udvart, gazdáját
a töredezett kerítés mellett. Elbődítette magát, ami
inkább hatalmas ordítás volt, fájdalmas búcsúzás, talán a
falu másik végén is hallani lehetett. / Azon is túl. /
Mindenütt a világban.”
A kisregény fiatal hősét válaszútjain,
hányattatásaiban a bensőjében élő s őt mindvégig
elkísérő lelkiség igazítja el. Ez a tanyavilág küzdelmes
közegét magában hordozó, ez a természettel és a társadalmi
környezettel a maga igazságkereső küzdelmeit vívó
értékrend válik magatartása kulcsává. Innen, ebből a
szegénységet vállaló, de azt meghaladni akaró pozícióból
érthető meg a kor kulisszái közt befutott pálya. Innen a
szülői házhoz fűző – egzisztenciális
ellehetetlenülésként megélt, a külvilág által
ellenségeskedésekkel, sebző brutalitással terhelt s végül
az otthon elhagyására késztető – viszony, ami egyszerre old
és köt is.
Izgalmas megfigyelni, ahogy Serfőző főhőse
számára mindig etikai kérdésként merül fel a választás,
amit végső fokon itt egy ösztönös lelki értékvilág
vezérel. Hogy aztán a Fészekhagyók nemzedéki
szimbolikájának szintjén történet, konfliktus, ítélet,
egymást kiegészítve, a nyelviség eszközei által
domborodjanak allegorikus, metafizikai egésszé.