Péter László
A napló elmélete és
gyakorlata
Ortutay Gyula naplójának
második kötete
Ortutay fő műve a naplója.
Már első kötetének megjelenésekor kialakult ez a
meggyőződésem. A második, amely 1955 és 1966 közt
íródott, megerősített ebben. Tudom, lesznek, akik nem
értenek velem egyet, hiszen éppen én, „iskolájának”
híve, sőt 1947 óta hirdetője, tagadhatom legkevésbé, hogy a
folklorisztikában két tárgykörben is jelentős műveket tett
az asztalra. A Székely népballadák (1935) elsősorban a
mindig is kiváló tudományos ismeretterjesztőt dicsérik, de a
Fedics Mihály mesél (1940) a gyűjtőt és az
elméletalkotót, a folklorisztika sajátos teoretikusát, „a
magyar iskola” megteremtőjét. Bizonyos, hogy tudományos
reputációjához, főként külföldön, hozzájárult
közéleti szerepe, elsősorban rendkívül fiatalon kapott
miniszteri megbízása, de írásos életműve ettől
függetlenül is jelentős. Hazai megbecsültségén sokat
rontott az iskolák államosításában, az egykori piarista
diáknak, Sík Sándor támogatott tanítványának eljárása, a
Rákosi-diktatúra kulturális megalapozásában viselt
elítélendő szerepe. Ezt ő is tudta, naplójában gyakran föl
is emlegette.
Mégis azt mondom: naplójával, az eddig
megjelent két vaskos kötettel nemcsak meglepte kortársait,
barátait, a tárgyalt kor kutatóit, hanem fontos ismereteket
örökített meg, amelyek máris nélkülözhetetlen történelmi
forrásokká váltak.
1
Az ő naplója is igazolja a
naplóírásnak mint műnemnek alapját jelentő
törvényszerűségét, amelyet a napló antinómiájának
neveztem. Ez abban áll, hogy a napló éppen akkor hiányos,
amikor írójával a legtöbb és legfontosabb események esnek
meg: azokban a napokban ugyanis éppen ezek miatt a fontos
események miatt nem ér rá megörökíteni, ami vele történt.
1964-ben Ortutay ezt írta: „Tegnap is sok minden történt.
Mindennap annyi a lejegyeznivaló, hogy ezért aztán ezernyi
anekdotikus részletet elhagyok, meg az egész jegyezgetést
is” (248).
Több ízben is próbált a kényszerű
szüneteken segíteni azzal, hogy utóbb, hónapokkal később, a
korábban zsebnaptárába rótt slágvortjai alapján
megkísérelte utolérni magát. Ám jellemző, hogy az ilyen
kézírásos jegyzeteiből utóbb szavakat ő maga sem tudott
elolvasni! (160) Ebben a naplókötetben az effajta pótlás
kétszer nagyjából sikerült is. Először 1955. április
14-én kezdődő, egy hónapra tervezett csehszlovákiai útját
próbálta nyári vakációján, Balatonvilágoson így
rekonstruálni, de augusztus 25-én kénytelen volt önmagának
bevallani: „Megbuktam mint jó naplóíró s különösen mint
úti emlékezések írója. Már a párizsi 1939-es utam óta
hány külföldi út leírásába fogtam bele, s aztán hagytam
abba” (65). Ezek az utólagos emlékidézések szemmel
láthatóan nem igazán pótolják a frissen, napra készen
papírra vetett eseményleírásokat. Többnyire azonban
végképpen elvesztek napok, hónapok, sőt évek is…
1956-ban a forradalom alatt és a forradalom
eltiprásának idején több mint fél évig nem írt naplót.
1957. június 10-én így kezdte: „Tavaly október 24-én
írtam az utolsó jegyzeteket. Aztán már napról napra
jegyezgettem a naptáramba néhány sort, emlékeztetőt.”
Azután hévízi pihenője, ízületi bántalmai elleni kúrája
idején megkísérelte, hogy slágvortjai alapján pótolja az
elmulasztottakat, de maga is tisztában volt vele, hogy ez nem
ugyanaz, mint ha akkor, frissen, napra készen vetette volna
papírra élményeit. „Mire emlékszik később az ember?”
– kérdi ő maga is, magától (258). „Hiszen ha időm lenne!
Mennyi mindenről írhatnék, s kellene írnom” (uo).
1957. augusztus 29-e és 1958. augusztus 30-a
között kerek egy esztendő kimaradt a naplóból. Ezt már
pótolni sem tudta. Utána újból hiányzik fél év 1959.
február 22-ig. Ez is csak egyetlen nap, amelyről ír.
Panaszkodik, de ez dicsekvésnek is hat: „Már rektorkodni is
alig érek rá, elnyel a Népfront, elnyel a sok értekezlet.”
A naplóból nem tudjuk meg, csak utalásokból sejthetjük, hogy
1958-tól ismét országgyűlési képviselő, sőt egyúttal az
Elnöki Tanács tagja; a Hazafias Népfront főtitkára, az
Eötvös Loránd Tudományegyetem rektora. (Ezért célszerű
lett volna függelékül életrajzi időrenddel áttekinthetővé
tenni az olvasó számára életrajzát. Még nem késő: a
harmadik kötetben pótolható.) Ortutay, önmagát is áltatva,
gyakran siránkozik, hogy visszatérne csak az egyetemi
katedrájára, könyveket írna; ám voltaképpen akkor volt
elemében, amikor egyszerre három-négy vezetői tisztet
láthatott el. A tanszéken kívül még az akadémiai néprajzi
kutatócsoport igazgatását is…
Néha maga is fölismerte, hogy legbensőbb
természete, alkata ellene mond a józan ésszel fölismert
célszerű magatartásának. Amikor – nem utolsósorban
ördögi sugalmazója, Hont Ferenc ösztönzésére –
kihallgatást kért Rákosi Mátyástól, megrótta önmagát:
„Mi a fene az a gyűlöletes nyugtalanság és
csillapíthatatlan karriervágy, ami erre a dög lépésre
vitt” (23). Három összefoglaló monográfia megírására
készült folyton; jól érezte, hogy ezt várja tőle a szakma
itthon és a világban is: egyet a népmeséről, egyet a
balladáról és egyet a népdalról. Ha ezeket megírta volna,
most nem állíthatnám, hogy a naplója vált fő művévé…
„Húsz év után tavaly decemberben két
hétig voltam Finnországban, jártam ott is, ahol húsz év
előtt…” Ez megint végképp elveszett, pedig ezekhez a
napokhoz is fűződik egy később fölemlegetett szerelmi kaland
a német folklorista lánnyal, Ingrid Schelbachhal. De most meg
több mint egy év hiányzik: csak 1960. március 20-án tudta
folytatni, megint egyetlen napra. Mert ezután bő három év
(1960–1963) szünet van a naplóban. Hatévi (!) rektorság
után két nap (1963. okt. 1., 9.) megírására futotta. Negyed
év elteltével, 1964. január 5-étől tudta ismét rendszeresen
folytatni, különösen amikor a Népfront-főtitkárságtól
megszabadult, s csak tiszteletbeli posztra, alelnökké
választották. De ekkor is a zsúfolt programok miatt elmaradt
egy-egy fontos beszámoló. 1964. október 30-tól november 14-ig
Moszkvában volt. 21-én néhány epizódra tudott csak
visszatérni az egyébként hasznosnak minősített útjára.
„Egy jegyzetben aligha meríthetem ki témáit, pedig
rendszerint nincs időm egy-egy utazásra még egyszer
visszatérni” (300). Csak grúziai és litvániai
kiruccanásaikról villantotta föl néhány élményét, az
utóbbiban ismét egy szerelmes litván fiatalasszony, a
folklorista Bronislava Kerbelyté emlékével (302). 1966-ban –
most mindössze háromheti kihagyás után – meg így vallott a
naplóírás nehézségeiről: „Régóta nem írtam – sem
időm, sem kedvem nem volt. Ez a fordulat nem ismeretlen ezeken
az oldalakon” (410). Most közben Göttingában járt. „Jó
lenne megírnom az egész utat – nincs erre idő” (411).
2
A naplóírásnak ugyanilyen izgalmas
alapkérdése, hogy ki miért ír naplót. Nem csupán lélektani
kérdés ez, hanem fontos a leírtak hitelességének
megítéléséhez is. Nincs gond, ha az író eleve a
nyilvánosságra szánja, amit megörökít: ekkor tudjuk, hogy
aligha őszinte, mert a jó oldalát akarja az olvasójával
megismertetni; szépít, elhallgat, netán hazudik is.
Más kérdés, ha az emberi lélek
megmagyarázhatatlan törvényszerűségének, valamiféle lelki
kényszernek hatására, önmaga „kifejezésére” írja
naplóját írója. A szélsőséges példa Füst Miláné. Ám
tizenhárom és huszonegy éves korom, 1939 és 1947 közt én is
naplót vezettem, s most, mielőtt meghalok, meg fogom
semmisíteni azt a huszonhét iskolai füzetbe és nyolc vastag,
kemény kötésű „könyvbe” írt följegyzéseimet, mert
szégyellném, ha ma már érthetetlen, az emberi lélek
legmélyebb bugyraiban rejtőző kibeszélési kényszereimben
megörökített disznóságaimon az utókor csámcsogna. Nem
tudom, Szabó Lőrinc mire gondolt Kis piszkosságok
című versének írásakor, de úgy sejtem, ilyesmire, mint amit
én a naplómban ostobán megörökítettem. Ámbár a Vers
és valóság (1990) naplószerű vallomásaiban ő is
leleplezte magát. Textológusként Rónay György tételével
értek egyet: „A költő égesse el, amit akar, de utána az
utókor ne égessen el semmit.” Ez a naplóíróra fokozottan
érvényes.
A politikai rendőrség 1965-ben lefoglalta
Bálint Sándor naplóját, s bár a naplót elvben nem lehet
izgatás vádjára használni (hacsak írója nem terjesztette),
a benne olvasottakat ellene fordították. Éppen én írtam meg Ortutaynak
segítségét kérő levelemben, hogy Sándor bátyám
naplójában „vannak pro és kontra adatok”. Úgy értettem:
a rendszer mellett és ellen szólók. Erre Ortutay – megint
ironikusan – saját naplójában így reagált: „Hát
általában a naplók teli vannak pro és kontra dolgokkal, ezt
magamtól is elképzeltem volna” (361).
Ortutay ugyan, míg élt, elrejtette családja
elől naplóját, baráti köre sem tudott arról, hogy ilyet
ír, de nem semmisítette meg, tehát hagyta, hogy az utókor
előtt lelepleződjék. Fiának, Ortutay Tamás
szobrászművésznek óriási tette, hogy miután megtalálta
apjának hagyatékában, nem égette el, s noha apjára számos
kérdésben kedvezőtlen fényt vet, a „vad szerelmek”
megvallásával pedig édesanyjának emlékét is sérti,
kezdeményezte a terjedelmes napló kiadását. Nagy szolgálatot
tett vele mind a magyar történeti kutatásnak, mind a
tudománytörténetnek.
Egy helyt Ortutay ezt írta: „De hát amúgy
is csak magamnak írok, megkönynyebbülésül, néha ezeket a
sorokat” (107). Lehetne ezt képmutatásnak is vélni, de én
elhiszem neki. Ám közvetlenül ezelőtt, mintha közösségi
célra szánná naplóját, ezt írta: „Pedig később nem a
magam kis vacak ügyei lehetnének fontosak ebben a
napló-kásahegyben, hanem mindaz, ami a világ
hullámveréséből hozzám elért.” Másutt meg ellenkezőleg,
naplójának szűk egyéni hivatását hangoztatta. „Csak
világpolitikai események vannak (bőven), s ezekről mit is
írnék” (435).
De becsapta önmagát, mert gyakran és
érdekesen írt az országos és a világpolitikáról is. Éppen
ebben látom naplójának átlagon fölüli, kivételes
jelentőségét: egyéni sorsát, a vele történteket remekül
fonta össze az ország, a világ eseményeivel, s ezért lesz
egyszer történeti forrásmű. Mint valami hírszerző központ,
értett ahhoz, hogy „kegyvesztettsége” idején is megkeresse
a közéletben változatlanul forgolódó barátait, a Dobi-alapszerv
(317), a Dobi-csoport (318) tagjait (az Elnöki Tanács
elnökét, Dobi Istvánt; Barcs Sándort, az MTI
vezérigazgatóját; Bognár Józsefet, a Világgazdasági
Kutatóintézet igazgatóját; Oltványi Imrét, a Nemzeti Bank
egykori, ekkor már szeme világát egyre inkább vesztő
elnökét), és összeszedje tőlük a párton és az állami
vezetésen belüli híreket. Olykor pletykákat, amelyek nagyon
is a kort jellemző pletykák voltak, s éppúgy szemléletes
adalékai lehetnek a későbbi történetírásnak, mint az
igaznak bizonyult titkok.
Ugyanakkor naplóját a maga belső
kényszereinek kifejeződéséül fogta föl: „egész napomat
elherdáltam, de hogy ezt a néhány sort lekopogtam, máris jobb
a kedvem” (297). Másutt is úgy nyilatkozott, hogy csak
magának írja följegyzéseit. Átmeneti mellőzöttségét a
kedves ifjú tévébemondónőhöz, az ország kedvencéhez,
Tamási Eszterhez fűződő és Kádár János fülébe is
eljutó szerelmi kalandjával kapcsolta össze: „Hogyan s
miért is lettem kegyvesztett, ez is részben Eszter
történeteihez tartozik, majd elmondom magamnak, hiszen a
naplóíró szenvedélyem mindig akkor lépett elő 1945 után,
ha kimaradtam a politikából” (230). Kevéssel utóbb
zárójelek közé tette ezt az önironikus megjegyzést:
„Igaz, a napló se más, magunk körüli fontoskodás” (239).
3
Azt már az első kötetből is láttuk,
hogy környezetének kevés szereplőjéről képes jót mondani.
Tudós vetélytársaival, bírálóival szemben végletesen
elfogult: Vargyas Lajos vagy Gunda Béla aljas, galád fickó;
nekik nem bocsát meg. Korábban Bálint Sándorról, aki pedig
pályakezdésekor segítségére volt, csak rosszat írt, de
miután ő elnyerte a pesti egyetem néprajzi tanszékét, sőt
kultuszminiszter lett, megengedhette magának, hogy 1947-ben ő
nevezze ki korábbi riválisát az addig vágyott szegedi
tanszékre. (Az ország valamennyi néprajzi tanszékét a
szegedi egyetem magántanára nyerte el: Pesten Ortutay Gyula és
Tálasi István, Szegeden Bálint Sándor, Debrecenben Gunda
Béla. Pécsett csak 1989-ben lett néprajzi tanszék.) Most,
hogy már nem látott benne konkurenciát, Ortutay annyira
megenyhült Bálint Sándor iránt, hogy izgatási ügyében még
el is járt érte. (Ahogy 1957-ben Baróti Dezsőért meg értem
is.) „Az utóbbi évek enyhítették iránta érzett
neheztelésemet, megint jó szívvel gondoltam rá” (362).
Általában, napló nélkül is, eléggé ismeretes volt Ortutaynak
egyik (sok ismerője szerint egyetlen) jó tulajdonsága:
segítőkészsége.
4
A napló történetiforrás-értéke akkor
érvényesül, ha előforduló nevei, eseményei, utalásai az
utókor számára érthetők. Nélkülözhetetlenek tehát a
szakszerű, pontos magyarázó jegyzetek. Az első kötet
kapcsán kénytelen voltam ki- és bemutatni, hogy a kötet
szerkesztője, Markó László nem állt hivatása magaslatán,
és magyarázatai egyrészt fölöslegesen bőbeszédűek,
ráadásul mellébeszélők, másrészt tévesek (Csapnivaló
jegyzetek, Élet és Irodalom, 2009. szept. 25.). Hiába
figyelmeztettem az Alexandra Kiadót, nem változtatott a
bizonyítottan műkedvelő szöveggondozó módszerén. A
második kötet ugyanazokban a hibákban leledzik, mint az első.
Ahhoz, hogy a közönség használhassa, most sem kerülhető el
a figyelem fölhívása a hibákra és a lehető
helyesbítésekre.
A 644 lap terjedelmű kötetnek csaknem
harmada, kétszáz lap a jegyzet. Ez nem volna baj, ha
szükséges, érdemi mondanivalót jelentene. Egy részük
fölösleges. Petőfiről, Madáchról, Mozartról, Bartókról
nevetséges itt lexikális adatokat adni. De a legtöbb
eltékozolt helyet az olyasfajta „magyarázatok” teszik ki,
amelyek egyszerűen megismétlik az Ortutay szövegében már
olvasott adatokat. Sofőrjéről, Balla Dénesről (476), Tarnai
Margitról (494), bizonyos Endrényiről (56~476) ugyanazt
mondja, amit a naplóban (52, 102) Ortutay már leírt. Ugyanígy
Szűcs Lászlónéról, Baracsi Menyhértnéről és még sok
másról, akiről Markó László a nevének kétszeres
megismétlése (!) után azt a szenzációs megállapítást
teszi: „Ortutay Gyula ismerőse” (pl. 489, 511). Sablonos,
fölöslegesen helytékozló, százszámra visszatérő
szavajárása: „Gulácsy Györgyről van szó” (449). Mintha
a név, egyszer is, nem volna elegendő! De Kunz Richárd
ráadásul nem is ismerőse (512), hanem Bognár Józsefé, s
csak az ő révén, véletlenül került Ortutayval egy
gépkocsiba! (140)
De most is csaknem mindegyik magyarázat
másról beszél, mint Bodóné, mikor a bor árát kérdik…
Meggyőzésül csak néhány példát mutatok be. Hosszan
ismerteti az Irodalmi Újság történetét, ráadásul
félrevezetően, mert az 1956. november 2-i számával megszűnt,
s az emigrációban született változata élt csak 1989
novemberéig. Más összefüggésben ez nyilván érdekes, itt
azonban tökéletesen fölösleges; ami viszont a szöveg
magyarázatához nélkülözhetetlen volna, hiányzik. Nem adja
meg Molnár Miklós Ortutaytól említett (21) cikkének adatait,
címét, megjelenési helyét: Három megjegyzés az irodalmi
vitához. (46. sz.) Gerő Ernőnéről is teljes életrajzot
kapunk (476), de azt nem tudjuk meg, mit keresett Ortutayval
együtt Prágában (54). A RAPP ismertetése is elfogadható a
maga nemében, másutt (486), de itt nem erre volnánk
kíváncsiak, hanem arra, hogyan hazudott Illés Béla a RAPP-isták
elleni intézkedésekről, s hogyan tette őt nevetségessé Kuczka
Péter (83). Barabás Jenő életrajza (495) is korrekt, épp
csak az maradt ki, ami miatt Ortutayval való kapcsolata
különleges volt: amikor Ortutay a Múzeumok és Műemlékek
Országos Központjának (a gyakran idézett MMOK-nak) elnöke
volt, Barabás Jenő volt a néprajzi előadó. Sulyok Dezső
címszava (495–496) ellen sem lehetne kifogást emelni, de itt
fölöslegesen terjedelmes, miközben egy szóval sem mondja meg,
mi a címe a pamfletjának, amelyben Ortutayt a leghiúbb magyar
politikusnak bélyegezte. Sőt: illett volna szó szerint
idéznie, és az idézet helyét, lapszámát megadnia. Ez már
meghaladta a jegyzetkészítő látóhatárát.
Lutz Röhrich német mesemonográfiáját
említi Ortutay (126); a jegyzet megint életrajzát (504) adja,
idézett könyvének adatai (címe, megjelenési helye, éve)
nélkül. Sartre címszava (525) a Világirodalmi Lexikonba
való; innen viszont hiányzik, amiért a naplóba került:
híres cikke a magyar szabadságharcról (171). A Four Symposia
(1953) valóban Stith Thompson szerkesztette
néprajzi-folklorisztikai tanulmánykötet volt (540), de mi arra
volnánk kíváncsiak, milyen „ironikus megjegyzéseket” írt
benne Erixon Sigurd Gunda Béláról (199). Berda József új
verseskötetében Ortutay „le van okádva” (207). A jegyzet
(545) tömören, de itt így is terjedelmesen adja Berda
lexikális címszavát, de még a szóban forgó vers címét sem
idézi, nemhogy magát az eredeti szöveget, amelyet csupán Ortutay
tolmácsolásában olvashatunk. Hasonló a Kösztler Artúrról
elmondható. Terjedelmes életrajz (551), de utalás sincs a
cikkére, amelyre Ortutay hivatkozik (220), pedig ez és
hozzáférhetősége érdekelne bennünket. Mint Hevesi
Andrásnak a regénye (228), amelyről megint nem találunk egy
betűt sem (553). Molnár János (241) életrajzából is
hiányzik az 1956-ról írt kandidátusi értekezésének címe
(558). Viljo Tervonen (258) hál’ istennek, kilencvenkét
évesen, még él (karácsonykor beszéltem vele telefonon),
tehát a születési éve és a kötőjel után kissé elsietett
a kérdőjel (564). Hiányzik viszont magyar
tanulmánykötetének címe (Válogatott írásai a
finn–magyar kulturális kapcsolatokról, Bp., 1996).
Gomulka talált elismerő szavakat a
megbuktatott Hruscsov munkájára (291). A lelkiismeretes
jegyzetíró nem az életrajzáról csevegne (ezt a napló
olvasójától a szükségeshez mérten már ismertnek tételezi
föl), hanem szó szerint idézné (576). Amint Herder rigai
élményét a kis nemzetek belső erejéről (302~580). Vagy Dick
Dorson „pimasz, hátba támadó bevezetőjét” (368); hisz ez
nagyon fontos lehetett Ortutay számára „az amerikai
folklorisztika megalapítójától” (599). De Z. Nagy Ferenc
„szemtelen, hazug és ravasz” könyvének (384) adatait sem
árulja el nekünk a jegyzetíró (603). Sem itt, sem az 1.
kötetben, amelynek jegyzetéhez (740) utasít bennünket.
5
Más természetű hibái, hiányai is
vannak a jegyzetanyagnak. Kende Péter például Akadémiánknak
nem levelező vagy rendes, hanem külső tagja (448). Bóka
Lászlónak Németh László Petőfi Mezőberényben
című egyfelvonásosát támadó cikkének (6) szintén
hiányzik (448) a lelőhelye (Szabad Nép, 1954. dec. 19.).
Németh László „kis drámai jelenetét” a Népművelés
című folyóirat közölte. Ezt még a naplóírótól tudjuk
(17). A jegyzetírótól nem azt vártuk, hogy közölje velünk
az itt teljesen fölösleges tudnivalót, mely szerint e
folyóirat utódja a Népművelési Értesítő volt (456), hanem
azt, hogy tudassa: a Népművelés 1954. október–novemberi
száma közölte. Ha nagyon pontos akart volna lenni, tán még
azt, hogy a 113-tól a 127. lapig.
Elkelt volna a bibliografikus hivatkozás az
Illyés Gyula Kossuth-drámájával (Fáklyaláng)
kapcsolatos vitáról (7~449) is. Itt azonban Markó László
egyszeriben szűkszavú lett.
Ortutay „Hont Feriéket” várta
látogatóba 1955 újév napján (7). A jegyzet szerint Hont
Ferencet és Hont Erzsébetet (449). Csakhogy a feleség
halálozási évszámát olvasva ez aligha lehet helyes, mivel ő
1954. április 25-én elhunyt. (Úgy hallottam, férjének
hűtlensége miatt öngyilkos lett.) Hacsak a jegyzet kedvéért
föl nem támadt halottaiból. Johannes Bolte és George Polivka
annyira jelentős a nemzetközi folklorisztikában (452), hogy
alapművüket, mesekatalógusukat vétek cím szerint pontosan
nem idézni (Anmerkungen zu den Kinder- und Hausmärchen
der Brüder Grimm. 1–3. k. Lipcse, 1913–1918). Benda
Kálmánról (452) nemcsak azt kellett volna megmagyarázni, hogy
Ortutay miért Marcinak nevezi (barátai ugyanis általában így
becézték), hanem „kis” jelzőjét (11) is, nehogy
félreérthető legyen (pl. fiát véljék benne). Szó szerint
kis termetére utalt. Radnóti Miklósról szólva (12) már itt
(453) kellett volna fölsorakoztatni mindazt, amit Ortutay
költő barátjáról írt. Később elég lett volna ide
visszautalni. Koczkás Sándor valóban nem írt könyvet
Radnótiról (453), de 1954 nyarán megjelent –
kismonográfiával fölérő – terjedelmes bevezető
tanulmányával és jegyzeteivel Radnóti verseinek és
műfordításainak addig legteljesebb gyűjteménye. A napló
voltaképpen erre utal (13), de erről Markó nem vett tudomást.
Ugyanitt lett volna alkalom, hogy Tolnai Gábornak Radnótiról
írott emlékezéseit, tanulmányait, könyveit fölsorolja. Ezt
is elmulasztotta. Radnótiné szerint a költő halálának
tizedik évfordulója alkalmából született emlékező írások
közül egyedül Boldizsár Iváné volt „igazi kortársi
cikk” (13). Ezt állítólag Markó kereste, de nem találta
(454). Ha Kozocsa Sándor 1954. évi bibliográfiájában keresi,
a Boldizsár Iván szerkesztette Béke és Szabadság című
képes hetilap 47. számában, név nélkül ugyan, meglelte
volna.
1955-ben híre kelt, hogy Révai József
könyvet készül írni József Attiláról (19). (Engem is
megkeresett ekkor: a makói József Attila Múzeum igazgatója
voltam, s már néhány közleményem jelent meg a költő
életművéről. Levélváltásunkat A szerette Város
[1986] című könyvemben tettem közzé.) Markó László ezt
írta: „Révai József művéről van szó. Tanulmánya újra
megjelent a József Attila címmel kiadott, irodalmi
tanulmányait tartalmazó kötetben (1974)” (457). Az, hogy
Révai „művéről van szó”, már Ortutay szövegéből
világos, tehát ez az egész mondat fölösleges. Utána azt
írja, hogy „tanulmánya” „újra megjelent”; de nem
mondja, hogy először mikor: mert nem tudja, hogy ez a József
Attila-könyv a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Helikon Kiadó
képeskönyvsorozatának első darabjaként, ennek bevezető
tanulmányaként 1958-ban jelent meg; Szántó Judit
összeállításában. A második kiadásra meg elég lett volna
a fecsegés helyett így utalnia: = József Attila. 1974.
15–46. (Esztétikai Kiskönyvtár).
Ugyanebben a sorozatban jelent meg Baróti
Dezső szerkesztésében a Radnóti-képeskönyv (1959), amelyhez
meg Ortutay írt bevezető tanulmányt. Erre, nem pedig a Markótól
föltételezett (525) Beszélő házak (1957) című, Hatvany
Lajos szerkesztette gyűjteményes kötetre vonatkozik a napló
utalása: „Írom-írom Miklósról a cikket az antológia
számára” (170).
Szekfű Gyula felesége a jegyzet szerint (461)
osztrák zsidó családból származott. Markó László annyit
még megtehetett volna, hogy kinyomozza lánynevét és
születési meg halálozási adatait. Ilyen műben ez így
szokás. Aminthogy Pokorny Hermann vezérezredes sem annyira
érdekes, mint „ragyogó tekintetű lánya” (27), aki
szintén megérdemelte volna, hogy megörökítsük a nevét, de
a jegyzetíró még említésre sem méltatta (462). Bugár
Jánosról megtudjuk, hogy „Bugár Jánosné Végh Katalin
férje”! (463). Bugár Jánosnéról meg: „Bugár János
politikus felesége” (554). Nem is gondolná az ember, hogy egy
magyarázó jegyzet ilyen hallatlan fölfedezésekre képes! Nem
hiszem, hogy túl nagy kutatás kellett volna, hogy Honti János
(478), Boldizsár Iván (515), Bóka László (560) feleségének
vagy Ortutay Ilona férjének (490) nevét kiderítse. Aki talán
azonos Érlaki Istvánnal, akiről annyit tudunk csak, hogy Ortutay
sógora (521). Winkler Gyuláné (1924–1989) tanszéki
adminisztrátornak születési és halálozási évét sem lett
volna lehetetlen kinyomoznia (501). Utánanéznie: hol volt
főispán Szenthe László? (479.) Megkeresnie Radnóti összes
versei közt, melyikben írja: „mocskol e kor” (83). (Íme: Kortárs
útlevelére.) Kicsit több időbe telnék (én sem értem
rá), hogy megkeressük, mit mond a háláról a Pancsatantra
(90–91). De a jegyzetírónak nem lett volna szabad sajnálnia
az időt, s nem általánosságokat írnia a szanszkrit
mesegyűjteményről (490), hanem az Ortutaytól emlegetett
szövegrészt idéznie, lelőhelyét megadnia.
Még fontosabb lett volna pontosan idéznie Ortutaynak
első közleményét a néprajz szakfolyóiratában, amelyre –
25. évfordulóján – jólesően emlékezett (91). De itt is
csak a folyóiratról esik szó, nem a közleményről, a klárafalvi
pásztorgyerektől, Makai Dezsőtől gyűjtött
népdalszövegeiről (Népdalok. Ethnographia, 1930. 37.).
1955. március 8-án Ortutay Churchill
beszédére utalt a hidrogénbombának az emberiséget fenyegető
rémképével (35). A jegyzet semmit sem mond erről a
beszédről, pedig itt is elkelt volna néhány szemléletes
idézet (465). Mellékesen fölvetődik Sennyey Pál neve (38).
Megkapjuk terjengős életrajzát, csak éppen azt nem, hogy
került a naplóba, mi köze volt Szekfű Gyulához (466).
Ugyanitt van szó Szigeti Józsefnek Szekfű elleni cikkéről
(38), de a cikkből semmi, még a lelőhelye sem (466). Horváth
Imréről megírta, hogy 1957 májusától külügyminiszter
(468), de arról már megfeledkezett, hogy meddig: haláláig,
1958. február 3-ig. De a kezdetet sem jól adta meg, mert már
1956. július 30-tól külügyminiszter volt, a forradalom miatti
megszakítással (nov. 3–12.).
Beszámol Ortutay Bernáth Aurél és Németh
Lajos művészeti nyilatkozatairól is (44). Ezt is csak akkor
tudnánk igazán megérteni, ha a jegyzet mindkettejük
beszédéből idézne, vagy legalább lelőhelyüket megadná. Ő
azonban megelégedett a szokásos életrajzi kivonatokkal,
amelyek alig mondanak érdemben valamit a napló
értelmezéséhez (469–470). Szintúgy semmit sem tudunk meg
arról, mi volt Bognár József feleségének, Kutzián Idának
„ügye” (45), csak a sablonos lexikoncikket olvashatjuk
(471).
Lehet, hogy Csipka László 1949-ben az OSZK
gazdasági igazgatója volt (526), de ezért nem lett volna köze
Ortutayhoz. „A jó, emlékező beszélgetés” (170) a MMOK-ban
való együttműködésükre (1950–52) vonatkozott, amikor Ortutay
az elnöke, Csipka Laci meg gazdasági igazgatója volt. Írtam
már előző cikkemben, hogy én is mint karcagi, majd makói
múzeumigazgató akkor ismertem meg őt.
Jellemző, hogyan kerüli ki Markó László,
hogy írjon arról, amit nem tud. Ortutay a moszkvai
nagykövetnek, egykori külügyminiszternek Nyugatra szökött
fiát emlegeti (180). A jegyzet erre Boldoczki János teljesen
érdektelen, tüzetes életrajzát adja, de a fiáról egy szót
sem szól, még a nevét sem közli (529). Ugyanezzel az
eljárással kerüli el, hogy Pukánszkyné Kádár Jolán Béla
fiáról beszéljen (537); helyette anyjáról, apjáról.
Elismerem, nem könnyű a számos hasonló nevű közt
eligazodni…
Ortutay említi, hogy rólam, mint Németh
Lászlóról Pesten, 1956. „november végén” dicsérő
cikket írtak Szegeden: „íme, egy becsületes demokrata, aki
az ellenforradalom idején kiállt a szocializmusért…”
(196). Életrajzom korrekt (537), de az olvasó
tájékoztatására jó lett volna, ha legalább azt megírja,
hogy az akkori szegedi napilap, a Délmagyarországot
átmenetileg fölváltó Szegedi Néplap december 19-i számában
Szeged koszorús költője, Lődi Ferenc A humanizmus és a
demokrácia szószólója címmel „dicsőített meg”,
egyoldalúan úgy idézve november 4-i cikkemből (Humanizmust,
demokráciát!), hogy kompromittáljon. Ez ellen F. Nagy
István főszerkesztőhöz írt tiltakozó levelem lett egyik
oka, hogy 1957. március 12-én letartóztattak.
Szabolcsi Gábor életrajzát (538) finomítani
kell. 1948-ban Szentesről hazakerült Makóra, szintén a
szabadművelődési felügyelőségre, de nem vezetőnek
(Szentesen sem az volt). 1954–56 közt Szőregen volt
művelődésiház-igazgató; ő nevezte el intézményét
Tömörkény Istvánról. Máig ez a neve. Másutt adott
bibliográfiához hasonlóan róla van életrajzi irodalom;
szerénytelenség, hogy főként én írtam róla, de nagyon
fontos közeli munkatársának, Kovács Miklósnak emlékezése
is a Szeged című folyóiratban.
Ortutay futólag említi a Fortune című
amerikai gazdasági hetilapot (201). Természetesen ennek is
megkapjuk a fölösleges történetét. Miért fontos nekünk, az
Ortutay-napló olvasóinak ez a megállapítás: „A Fortune
magazin legnagyobb konkurense a Forbes Magazine” (540)?
Jancsóék említésekor (208) fölösleges a
„valószínűleg” határozószó, mert egyértelműen Jancsó
Miklós professzorékról „van szó” (546). Szegedi Ernőék
meg vannak csillagozva (209), még sincs róluk magyarázat. Már
előbb is előfordultak (196). Valószínűnek tartom, hogy a
szegedi születésű, Ortutayval majdnem egykorú
zongoraművészről, Szegedi Ernőről (1911–1992) „van
szó”. A 238. lapon ugyanígy csillagos Sebestyén Ica, de
róla sincs magyarázat. A névmutatóban ehhez a laphoz van
kapcsolva Sebestyén Nándorné; fölteszem, hogy azonos e
kettő. A 273. lapon a magyarázatot ígérő csillag Jovo Kopiši´
neve után áll, de ennek magyarázatával is adósunk a
szöveggondozó.
Perbíró József nem intézeti tanár, hanem
tanszékvezető egyetemi docens volt 1956-ban (533). Nem október
23-án, hanem 20-án elnökölt a MEFESZ-alapító szegedi
diákgyűlésen az Ady téri egyetem auditorium maximumában, a
forradalom bölcsőhelyén.
Pesovár Ernő pályája nem 1952-ben
kezdődött (534), hanem 1950-ben: mint Makóra küldött
múzeumigazgató ő adta a József Attila Múzeum nevét.
1952-ben tőle vettem át a stafétabotot, s a névhez
megteremtettem a gyűjteményt is. Ekkor lettem nyelvészből és
folkloristából irodalomtörténész (is).
Sík Sándor (1889–1963) Sík Endrének
(1891–1978) nem öccse (535), hanem bátyja volt. A de te
fabula narratur Horatius-idézetben nem énekről (536),
hanem meséről „van szó”. Péntek Jánosné Ortutaynak nem
„ismerőse” (536), hanem körösfői adatszolgáltatója
volt.
Ha Bácskai Tamásról elmondja a jegyzet, hogy
titkosszolgálati ügynök volt (569), miért nem mondja el
ugyanezt Szepesi Györgyről (552)?
Weil Emil szülőfaluja nem Dombegyháza, hanem
csak Dombegyház (556).
Érdekes volna tudni, mióta zarándokolt a
baloldali ellenzék Táncsics sírjához (241), de Markó
László nem látta fontosnak, hogy utánajárjon (557).
Nagy Lászlóról (1926–1994), a Tudományos
Ismeretterjesztő Társulat titkáráról is nagyon szűkszavú a
magyarázat, csak annyi, amennyi a naplóból magából tudható,
tehát fölösleges (558). Nekem szívügyem ő: 1946-ban mint a
Szegedi Egyetemi és Főiskolai Ifjúság (SZEFI) elnöke több
cikkben és élőszóval emeltem érte szót, hogy érettségi
nélkül fölvegyék a szegedi egyetemre. (Később ugyanilyen
alapon kerültek egyetemre a Révai-iskolások.) S bár
útjaink a politikában elváltak, megelégedéssel láttam
pályafutását: nem méltatlanra pazaroltuk támogatásunkat:
jogászprofesszor, rektorhelyettes lett Nagy Laciból…
Bődületes két magyarázatot olvashatunk az
558. és 559. lapon. Ortutay annyit írt: „Eötvös Loránd
egyeteme” (241). Markó László az elmefogyatékos olvasókra
számítva így kezdi magyarázatát: „A bp-i Eötvös Loránd
Tudományegyetemről van szó.” Utána előadja Eötvös
Loránd életrajzát. A következő lapon ezen is túltesz. Ortutay
azt írta: „Fürst Sándor utcája” (247). Miután a 245.
lapon Ortutay megadta Tamási Eszter pontos lakáscímét (Fürst
Sándor u. 12. II. 2.), teljesen fölösleges, hogy Markó
László elmondja nemcsak az utcanévváltozások történetét,
de még a névadó Fürst Sándor életrajzát is! Erre már csak
azt tudtam példányomba írni: Őrület!
Vészits Ferenc (Móra Ferenc híres unokája,
„a Vadember”) nyolc éven át osztálytársam volt a
gimnáziumban. Soha nem volt újságíró (570). Mérnöki
oklevelet sem szerzett, fölsőfokú tanulmányait nem fejezte
be. Ortutay vette szárnyai alá, még a Magyar Rádióban, így
hálálva meg nagyapjának támogatását, amikor apjának korai
halála után népes családjuk nyomorgott. Ortutay éveken át
vasárnapi ebédvendég volt Móráék asztalánál. A többi
stimmel.
Domján Edit megérdemelte volna, hogy A
bolond lány egyébként szükségtelenül bő adatai közt Markó
megemlítse: ő volt a címszereplő (581). Losonczi Pál meg
azt, hogy bár Dobi István nem szívelte, éppen ő lett utóda
az Elnöki Tanács elnökeként (590). Vészits Endréről
(1901–1979) mulasztás elhallgatni, hogy Móra Ferenc veje volt
(592).
A Tudományos Minősítő Bizottságról már a
376. lapon szó esik; magyarázatát mégis csak a 383. laphoz
fűzve kapjuk.
6
Vannak a jegyzetekben szarvashibák,
alapos mellékfogások is. Ilyen, hogy Markó László
összetévesztett azonos nevű szereplőket, intézményeket.
Például röviden megírta a Művelt Nép című folyóirat
(1947–1948), majd képes hetilap (1950–1956) történetét
(475). Csak fölöslegesen, mert Ortutay a Művelt Nép
Könyvkiadóról írt, amelynek a néven kívül semmi köze sem
volt a laphoz! Arról a kiadóról „van szó”, amely 1966-ban
megjelentette Ortutay Kis magyar néprajz című
könyvének 4. kiadását, s amelyről ennek kapcsán már Markó
László is ír (520).
Vezérszavas följegyzés 1957. január
10-ről: „Fábián Feri mulatságos szegedi és debreceni
történetei” (174). Nem arról a Fábián Ferencről „van
szó”, akit Markó vél, a Népszabadság munkatársáról.
Hanem a szegedi Fábián Ferencről (1918–1982), szintén
újságíró, többek közt a szegedi kisgazdalap munkatársa,
szerkesztője, ’56 szegedi eseményeinek szereplője. Pár
hónappal később aligha volt kedve anekdotákat mesélni
bárkinek, mert hat évre ítélték! Igaz, azt már én írtam
meg, hogy terjedelmes vallomásában, valahol a századik gépelt
lapon túl, rosszakat írt Bálint Sándorról és rólam. Ezt
vallatóm, Dobosi Imre százados olvasta föl nekem…
A 179. lapon Hegyi Gyula nevét olvassuk. Nem
tudom, ki írta rosszul, még Ortutay-e vagy Markó, de
nyilvánvalóan Hajdu Gyula (1886–1973) jogászprofesszorról,
akkor az Eötvös Loránd Tudományegyetemen a nemzetközi jog
tanáráról „volt szó”. Szektás bolsevik volt, Ortutay
talán ezért ódzkodott tőle. A sportvezető Hegyi Gyuláról
szóló jegyzetet (529) tehát ugyanúgy törölni kell, mint a
Fábián Ferencről szólót.
Meg a Komócsin Mihályról szólót is.
Komócsin Milu (202) ugyanis nem az idősebb Komócsin
Mihály, hanem ma is élő ( 1925), hasonnevű fia, Pol Pot megye
mindenható, szigorú, szektás párttitkára. Ő volt a szegedi
értelmiség gyűlölője, aki Baróti Dezsőn meg akarta
bosszulni ’56-ot: ragaszkodott elítéléséhez,
„presztízskérdést csinált belőle”. Rá vonatkozott ez a
mondat: „Neki sem fogom elfelejteni ezt az ügyet” (202).
A naplóban több Katona vezetéknevű
szerepel. Barátom, Katona Imre (1921–2004) Ortutay tanszéki
munkatársa, Katona István (1928–2006) politikus, ekkoriban az
Elnöki Tanács titkára. A jegyzetben (548) összekeveredett e
kettő: Istvánt is Imreként tárgyalta. Érdekes, a
névmutatóban jól elkülönülnek.
Bakonyi Béláról Markó László annyit tud,
hogy Ortutay gyermekkori jó barátja (468). Nem jól tudja.
Osztálytársak voltak a szegedi piarista gimnáziumban, az alsó
négy osztályban (1921–25). Ortutay a negyedik osztályt
abbahagyta, mert elbuktatták volna, főként latinból.
(Kultuszminiszter korában ellenfelei fejére is olvasták.
Különben naplójából is kiderül, hogy a nyelvekkel
hadilábon állt. Sokszor nekifohászkodott az angoltanulásnak
is, csekély eredménnyel. Sok kellemetlen órát okozott neki,
főleg külföldön, de vendégeket fogadva itthon is, hogy
igazán nem tudott nyelveket.) A negyediket ismételve lett
osztálytársa Bibó István, Reitzer Béla, Vas Tibor. Bakonyi
Béla 1928-ban tett érettségi vizsgát, Ortutayék 1929-ben. De
barátságuk, a naplóból kitűnően, olyan maradt, mintha mind
a nyolc osztályt együtt járták volna. Emlékezetes volt
számára gyermekkorában vendégeskedése Bakonyi Béla
(1911–2002) apjának, Bakonyi Imrének (1879–1969) szatymazi
tanyájában (365), és naplójában is lelkesen számolt be
megismételt látogatásáról 1966 Szent István napján (437).
(A neszűrjhegyi út elején levő villa, amelyet talán Novák
József szegedi városi főügyész építtetett valamikor a
19–20. század fordulóján, azóta német kézre került.)
A szatymazi kirándulást megörökítve Ortutay
többek közt ezt írta: „Fügét szedtünk Bélával…”
(437). A Bélához fűzött csillag magyarázatához (617)
lapozva megdöbbenve látom, hogy miután mindvégig, csaknem egy
teljes lapon keresztül Bakonyi Béláról „volt szó”, a
jegyzet azt írja: „Béla – Reitzer Béla.” A
munkaszolgálatosként a keleti fronton sebesülésében 1942.
december 15-én elhunyt Reitzer Béla Szatymazon 1966. augusztus
20-án!
7
Miután a jegyzetek hiányait, hibáit
típusonként elősoroltuk, hogy ki-ki példányában
helyesbíthesse, még végig kell mennünk a naplón is: mit
kellett volna még magyaráznia a jegyzetelőnek, ha
szakmájának színvonalán működik.
„A magam könyvtárának pusztulását
mégsem szeretném megérni” (11). Voigt Vilmostól tudom, hogy
a mintegy 20 ezer kötetből a tudományos műveket, többet,
mint felét, a művelődési minisztérium megvette az egyetem
folklórtanszéke számára. Érdekelne, mi lett a Ziniel Katival
készített (vagy csak tervezett?) 7–9 kötetes
magyarnépballada-szövegkiadás sorsa (12).
Rákosi 1955. február 3-án fogadta Ortutayt,
és rávette, hogy írjon cikksorozatot a Szabad Népbe. Ortutay
négy cikket írt, utóbb már kényszeredetten, az elsőt
kifejezetten megbánva, szinte visszavonva. Ez (A
„népiesség” kérdéséhez címmel, Múlt a jelen
helyett alcímmel) március 20-án jelent meg. Főként a
debreceni egyetem magyarprofesszorára, Juhász Gézára
zúdította támadását az Alföld márciusi számában Néhány
megjegyzés a népi írók „vitájához” címmel
megjelent tanulmányának ürügyén. Ortutay barátai (Szekfű
Gyula, Oltványi Imre stb.) helytelenítették írását. Ő maga
is: „a magam aljas fogalmazása nem ád vigaszt…” „Csak a
szégyenemről szóló vallomást akartam idevágni” (37).
A másik három cikket (Eleven vagy múzeumi
kultúra. Ápr. 17. – Mátyás király és Kossuth Lajos
nyomában. Máj. 22. – A munkásosztály
népköltészete. Jún. 20.) vállalta: ezeket fölvette
későbbi tanulmánygyűjteményeibe (Írók, népek,
századok, 1960 – Halhatatlan népköltészet,
1966); az elsőt soha.
Minderről Markó László tudomást sem vesz.
Nem adja meg a megfelelő helyeken a bibliográfiai
címleírásokat, nem magyarázza meg Ortutay önvádjának
okát.
Többször szó esik a naplóban Ortutaynak Szekfű
Gyuláról írott nekrológjáról. Ennek kivételesen megkapjuk
lelőhelyét is: a Csillag 1955. augusztusi számában jelent
meg. De ennél itt is több kellett volna. Ortutay ugyanis
bevallja, hogy cikkének befejezése „egyértelmű hazugság,
sajnos, ezt nem tagadhatom” (72). Nyilvánvaló, hogy a
jegyzetnek idéznie kellett volna ezt a befejezést. Idézem hát
most én. Erre a hazugságra gondolt Ortutay:
„Hite megszilárdul a munkásosztály és a
dolgozó parasztság államát építő népi demokráciában.
Könyve, a Forradalom után ennek a kibontakozó új
magatartásának tanúja, zárómondata új, erős hitének
kifejezője: »Hiszem, hogy […] az új társadalmi és
gazdasági formák közt néhány ezer vagy tízezer helyett
milliónyi igazi magyarok fognak élni, mint hosszú, százados
múltunk öntudatos örökösei.« Így engesztelődött meg,
ebben a biztos tudatban ez az ellentétektől, vívódásoktól
mindegyre megsebzett gazdag élet, utolsó, betegségtől
elgyötört éveinek erejét ez adta.”
Példányomban több mint fél évszázada,
amikor frissen olvastam, a lapszélen én is piros tollal
jelöltem meg ezt a szövegrészt. Nem kétségeimnek jeléül,
hanem ellenkezőleg – hitelt adva Ortutay állításának –, Szekfű
Gyula damaszkuszi útjának bizonyságát elfogadva, sőt
méltányolva.
1955. október 26-án jegyezte föl Ortutay,
hogy Veres Péter lemondott az elnökségről (81). A jegyzet
elfelejti velünk közölni, hogy az írószövetség
elnökségéről! November 11-én a Néprajzi Társaság
debreceni kongresszusáról beszél a napló (81); erről sem
tudunk meg semmi közelebbit, még arról sem, mi volt benne Ortutay
szerepe.
1956. február 10-én a naplóíró arról
számol be, hogy egyetemi előadás formájában megírta két
könyvét (98). Latolgatni kellene, melyekre gondolt.
A 112. lapon Tildy Zoltánt idézte: „ez a
szerencsétlen, agyonzilált, önbizalmát vesztett párt
visszanyerné erejét, ha ismét párt lenne, és én is részt
vennék a munkájában…” Mivel közvetlenül előtte arról
szólt, hogy Nagy Imre is hívta, látogassa meg, bizonytalan,
hogy a kisgazdapártra vagy a kommunista pártra (MDP-re)
vonatkozik-e. A következő lapon meg éppenséggel azt írta Ortutay:
„mennyire szerettem ezt a pártot, mennyire
elválaszthatatlannak éreztem életemtől a politikai
munkát…” Melyiket?
1956. november 10-i följegyzése: Barcs
Sándor híre szerint Hruscsov is Pesten volt (139). Ez nem
bizonyult igaznak; csak Szuszlov és Mikojan járt itt. A
jegyzetnek erre utalnia kellett volna.
Az 1957. június 14-i naplórészlet szerint
ismerkedett a Hazafias Népfront vezetőségével mint leendő
főtitkár (150). „Még nincs közöm hozzájuk” – írta.
Később sem derül ki a naplóból, mikor lett főtitkár. A
jegyzetnek kellett volna erről fölvilágosítani bennünket.
Amint a rektorságról is, mivel Ortutay ezt sem írta meg;
nyilván valamikor a naplóírás szüneteiben.
Munkatársát, Istvánovits Mártont gyanúba
vette, hogy beszervezett ügynök lett (162). Ezt Markó
Lászlónak a Történeti Hivatal segítségével meg kellett
volna kísérelnie tisztázni: ha igaz, erősítse meg; ha nem,
vegyük le a vádlottról a rágalmat. Ismertem őt, Katona Imre
szobájában faggattam is grúziai emlékeiről, s ennek alapján
valószínűtlennek tartom Ortutay gyanúját.
Kónya Albert kultuszminiszter 1957
áprilisában „példátlanul aljas felfüggesztő levelet”
küldött Baróti Dezsőnek (198). A jegyzetnek egyértelművé
kellett volna tennie, hogy a szegedi egyetem rektori tisztéből függesztette
föl Barótit, hogy utána a politikai rendőrség kisebb
föltűnéssel tartóztathassa le.
1957. július 7-én Dobi Istvánnál Ortutay,
Barcs, Bognár „firtatták” „Molotovék ügyét” (212).
Ez bővebb magyarázatot igényelt volna, hiszen a szovjet
bolsevik vezérkar szektás csoportjának lebukását jelentette,
Hruscsov átmeneti győzelmét fölöttük. A mai olvasó aligha
tud róla, aligha emlékszik már rá.
A 225. lapon idézőjelek közt olvassuk ezt a
pár szót: de „ez nem az igazi”. A mai olvasók
többségének fogalma sincs már arról, hogy ez a híres orosz
komikusnak, Arkagyij Rajkinnak (1911–1987) pesti
vendégszereplése alkalmával előadott, a tévéből
országosan ismeretessé vált, pompás jelenetéből vált
szállóigévé: „Vĺlĺmi vĺn, de nem ĺz igĺzi!” Talán
már a „vesék forró kútjain” idézetének (283)
forrását, József Attila Ódáját is meg kéne adni.
Azt mindenképpen, hogy a Dugonicstól idézett bölcsességnek
(Apáink ötték az almát, s a mi fogunk vásik belé) (284)
az Ószövetség (Jeremiás 31, 29) a forrása.
A 232. lapon sok szó esik Dobi István
készülő könyvéről, de Markó László nem árulja el,
melyikről. A 236. lapon meg „a Marosán-féle hülye
feljegyzésről”; de erről sem tudjuk, mi lehetett. A 237.
lapon Ortutay azt állítja, Kónya Albert kultuszminiszter 1956.
október 23-án betiltotta az orosz nyelv oktatását, és
elrendelte a kötelező fölvonulást. Ez nyilvánvaló
tévedés: csupán fakultatívvá tette az oroszt, és megengedte
a fölvonulást; de nem is ő, hanem a pártközpont.
„Annyian sírtak, mint egy Éry-cikkben”
(238). Ez mit jelent? Az átlagember régen sem tudta, a maiak
végképpen nem tudják már, mi volt „a piros csíkos
bizalmas” (244). Meg kellett volna magyarázni: kik kapták,
milyen gyakran ezeket a sokszorosított tájékoztató anyagokat,
és a kedvezetteknek hogy kellett velük bánni, s így tovább.
Még kevésbé tudhatnak a nem néprajzkutatók a Bertalaki
Figyelő mibenlétéről (386). Korompay (Krompecher) Bertalan
(1908–1995) a méltatlanul mellőzött nyelvész és
folklorista tudós a maga sorsáért jórészt Ortutayt tette
felelőssé (425). Egyetemen lett volna a helye, és
középiskolákban volt kénytelen robotolni. Sérelmeit házi
sokszorosítású időszaki kiadványában, a Bertalaki
Figyelőben kürtölte szét; ezt szakmabelieknek küldözgette
meg.
„Annyi családi szerencsétlenség
után…” (256). Ez is bővebb magyarázatot kívánna. Talán Ortutay
Tamás szolgálhatott volna velük.
Ortutay oroszországi útja kapcsán említ
két, emigrációban kint maradt magyart, bizonyos Natoneket és Geigert
(303). Markó nem mond, nem tud róluk semmit. Geiger Béla
történészdiplomával külügyi föladatokat látott el,
tolmácsolt Sztálinnak meg Molotovnak is, végül a moszkvai
irodalmi főiskola műfordítói tanszékének volt munkatársa.
Fordított magyar műveket oroszra. A másik valószínűleg Natonek
Imre volt; róla az internetről sem tudtam meg többet, csak
annyit, hogy 1956 után visszament a Szovjetunióba.
Ugyanezen a lapon (303) olvashatunk Teriről
és Giziről. Talán szintén Ortutay Tamás tudott volna róluk
többet. Nem vagyok sporttörténész, nem tudom, ki volt a
disszidált kajak-kenus olimpikon (304), de Markónak meg kellett
volna keresnie.
Idézni kellett volna Kállai Gyula és Erdei
Ferenc hivatkozott 1965. karácsonyi cikkeiből, vagy legalább
kivonatolni őket, hogy megértsük, miért lehetett rajtuk jót
mulatni (317). Ugyanígy Varga Sándor „igen ügyes”
cikkéből (322). Meg abból a müncheni lapból (a
Látóhatárból?), amely Ortutay bukásáról írt (322–323).
Marosán György önéletrajzi köteteinek (364) címe is
idekívánkozik (Tüzes kemence, 1968 – Az úton
végig kell menni, 1972 – Ember és kenyér, 1979).
Ez nem rokon- vagy ellenszenv kérdése; tudományos
kötelesség.
Azt írja Ortutay Szirmai Istvánról, hogy
mindent a maga néhány kényszerképzetére és „kiélhetetlen
kultúrpolitikai (hadd bosszantsam Kodályt) vágyaira” vezet
vissza (396). Itt megint magyarázatra szorul: miért
bosszantaná Kodályt? A Csillagnak ugyanabban a számában,
amelyben Ortutay Szekfű-nekrológja jelent meg (1955.
augusztus), látott napvilágot Kodály emlékezetes és akkor
nagy visszhangot keltő, mára sajnos feledésbe merült
tanulmánya (Szóval: kultúr?), amelyben a németesen
megcsonkított latin szavak, így a kultúra ilyen
összetételei (kultúrház, kultúrtörténet stb.) ellen
emelt szót. (Ezután lettek a művelődési házak!) Erre
utalt Ortutay.
Liptai Ervin ( 1927) hadtörténész,
akadémiai doktor, a naplóban említett időben (399) a
kultuszminisztérium múzeumi főosztályának vezetője. Ennek
ismerete híján aligha érthető, amit Ortutay a naplóban róla
megírt. Mint ahogy a következő lapon (400) a Ghánával
kapcsolatos eseményeket is ismertetni kellett volna. 1966.
március 6-án meg Veres Péternek a Népszabadságban megjelent
cikkét, mert nélküle nem érthető, hogy kikről és miért
„édesdeden” emlékezik meg… Ez nem izgatta Markó
Lászlót, mert ebből nem lehetett lexikoncikk kivonatolásával
terjedelmes magyarázatot gyártania.
Azt is sajnálatosan mulasztotta el, hogy
utaljon Ortutaynak 1966. április 4-én a közép-európai
szövetségről kifejtett gondolataira, amelyek az Európai Unió
előrevetített körvonalai (413). Ez rendkívül érdekes!
Nyíregyházi támogatójának, Turi Sándornak
azonos nevű unokáját Ortutay „falusi Buddenbrook-sarjadéknak”
minősíti (432). A Thomas Mann családregényére való utalás
nélkül ezt sem érti az olvasó. Még a naplóolvasó sem
föltétlenül, pedig tőle, érdeklődéséből következően,
átlagon fölüli tájékozottságot várunk.
1966. augusztus 29-én írt arról Ortutay,
hogy hozzákezdett a Magvető Kiadó gondozásában megjelenő
gyűjteményes kötetének korrigálásához (437). A
legtermészetesebb jegyzet ehhez az lett volna, hogy megadjuk
címét, megjelenési adatait. Ez is elmaradt. Az 510 lap
terjedelmű Halhatatlan népköltészet című kötetről
„van szó”. November 2-án már azt jegyezte föl Ortutay,
hogy néhány napja megjelent (439). Egyidejűleg jelent meg cseh
nyelven (a német, angol, finn kiadás után) a Magyar
népmesék is. „Ilyenkor egy kissé megbékélek örökké
békétlen magammal.”
8
A 101. lap közepétől kissé lejjebb a
sor első szava hibás. Nem már, hanem más a
helyes. Valami nem stimmel a 102. lapon sem. A följegyzés
dátuma március 18, de a szövegben Ulbricht április 4-i
cikkére utal. Alighanem Ortutay tévesztette el a keltezést,
valójában április 18-án írta.
Meglepő név: „Bognár Rezgőéknél…”
(208). Mindenki joggal hiheti elírásnak, nyomdahibának.
Először én is annak véltem, de Csákány Béla, a szegedi
egyetem hajdani (1985–1990) rektora – Grasselly Gyulától
(1920–1991), a Szegedi Akadémiai Bizottság egykori
(1983–1990) elnökétől kapott közlésre hivatkozva –
fölvilágosított, hogy baráti körben így becézték Bognár
Rezsőt. (Filep Antal szerint vásárhelyi kántor apjának rezegtetett
hangjáról.)
Valódi elírás vagy sajtóhiba a 388. lapon
az okoskodtam ehelyett: okosodtam. Ennél
súlyosabb, mert értelemzavaró nyomdahiba a 419. lapon ez a
Dobi Istvánnak Rákosit és Kádárt összevető vallomása:
„Rákosi sokkal jobban tisztelte bennem az embert is, az
elnököt is, így nem volt énvelem [helyesen: ellenem],
mint ezekben az esztendőkben…” Dobiban valósággal
sistergett a gyűlölet Kádár ellen. „Kádár is
meggyűlölte az öreget…”
Ortutay magas helyett következetesen magost
ír (passim). Erre vigyázott is. Amikor a
Tömörkény-emlékkönyv (1966) számára épp ennek a naplónak
írása idején előszót kértem tőle, meg is kérdezett, nem
változtattam-e meg a szokványos alakra. Megnyugtattam,
tisztában vagyok a stílus egyediségének jogával és
értékével. Ugyanígy sok helyt magánost írt magányos
helyett (pl. 186, 193, 263, 384). Ez azonban jelentéstani
szempontból más.
Nem hiszem, hogy Ortutay írta rosszul a 231.
lapon a szívleli szót, hiszen ő volt annyira jó
stiliszta, hogy tudta, itt a szíveli a helyes. Azt sem,
hogy a csínyjával helyett csinnyával alakot írt
volna (269). Hibás lehet a Pectors név is (286), amelyet
Markó magyarázatlanul is hagy, de helyes olvasatát, a Peeterset
(288) jól magyarázza.
A proszcéniumpáholy (207) az új Idegen
szavak szótára (Osiris, 2007) szerint a színpadhoz
legközelebb eső két páholy. Oly ritka szó, hogy érdemes
lett volna magyarázni. De a strébolni (209) ebben
a szótárban sincs. Ezt mindenképpen meg kellett volna fejteni.
Talán „stréberkedni” a jelentése? A badedast (271)
sem találom. A stuvi (305, 390) a szövegkörnyezetből
következtetve a stewardess becéző változata.
9
Dicséretes, hogy van mutató. Méghozzá
nemcsak név-, hanem helynévmutató is. Ámde nem hibátlan.
Mindenekelőtt érthetetlenül hiányoznak belőle a hatalmas
jegyzetanyag nevei, holott elsősorban ezeket keresi először az
olvasó, a kutató, hiszen itt találja az életrajzi adatokat.
Ez annál furcsább, mert viszont amikor e kötet jegyzetei az
első kötetben már előfordult nevekre hivatkoznak, – a dolog
természeténél fogva – szintén éppen az első kötet
jegyzetére kénytelenek hivatkozni.
Ugyancsak érthetetlen, miért hiányoznak Ortutay
utolsó nagy szerelmeinek, Tamási Eszternek és Tolnai Klárinak
(csak névrokona a neves színésznőnek) nevei mind a
jegyzetekből, mind a mutatóból. Tamási Eszter a naplóból
tudhatóan Mezőtúron született 1938. április 20-án.
Agydaganatban hunyt el Budapesten, 1991. december 16-án.
Ortutay „utolsó nagy szerelme”, Tolnai
Klári 1942-ben született. Amint fiának, Ortutay Tamásnak az
első kötethez írt bevezetőjében olvassuk, Klári, a Malév
stewardesse 1971. augusztus 28-án a Koppenhágában lezuhant
gépen volt. Erre a második kötetben utalni kellett volna.
Magyarázatukkal adósunk a jegyzet; nevük, még rövidített
változatban is, hiányzik a mutatóból. Ez utóbbit a könyv
használhatósága végett pótolom:
Tamási Eszter 220–234 237 243 245 247 249
253 254 259 267 268 270–275 285 312 354 423
Tolnai Klári 264 275 287 304 324 334 337
339 341 344 347 352 355 359 366 372 378 378 381 390 393 396 408
409 417 424 426–428 430 435 438 440
Olyan gond is van, hogy az azonos nevűek
egyetlen név alatt szerepelnek, mint a két Kardos László.
10
Ortutay írógéppel írta naplóját. Ezt
nehéz félreolvasni. Markó Lászlónak ez is sikerült. Nunc
venio ad fortissimum.
A szegedi születésű Erdey László
(1910–1970) kétszeres Kossuth-díjas egyetemi tanár,
akadémikus, Ortutaynak ugyanúgy volt osztálytársa a
piaristáknál, mint Bakonyi Béla: az első négy osztályban.
(Nevét Ortutay hibásan i-vel írta; Markó László
elmulasztotta, hogy kilétéről tájékoztassa az olvasót, s
egyben kijavítsa a naplóíró íráshibáját. A névmutatóban
is hibásan szerepel.) 1957 augusztusában együtt voltak a
moszkvai fesztivál záróünnepségén részt vevő magyar
küldöttségben, Szabolcsi Bencével és Tolnai Gáborral. Ortutay
erről sem tudott részletesen beszámolni, mert hazaérkezése
és „szusszanásnyi” vasárnapi pihenő után – mint
népfrontfőtitkárnak – már rohannia kellett gyűlésekre,
augusztus 20-i ünnepi beszédre Ceglédre stb. Mégis, pár
mondatos beszámolójában, fölsorolva említett útitársait, Erdey
Lászlóról ennyit írt: „Erdei Laca, aki ma kövér komikus,
valamikor gimnazista osztálytársam volt, és kitűnő ember”
(214). (A kiemelés tőlem.)
Erdey László akadémikus – kémikus volt.
Risum teneatis, amici!