Baán Tibor
Vathy Zsuzsa: Angolpark
Helikon Kiadó, 2009
Az író legújabb, önéletrajzi jellegű
novelláskötete egy olyan személyiség fejlődésének pontos
lenyomata, aki tudatában van annak, hogy tettei (tetteink)
erkölcsi megítélés alá esnek. A kötetnyitó témavonulatra (A
gyerekkor bűvölete) szervesen épül rá a térben és
időben kitáguló Utcák, terek, emberek írásainak
felnőtt problematikája mint a személyiség életküzdelmének
terepe. A hangsúly a személyiség önmeghatározására,
önmegvalósítására esik, aki a Rákosi-, majd a
Kádár-korszak sajátosan légritka, szabadsághiányos
terében, majd a felemásra sikerült rendszerváltás erkölcsi
ingoványában az emberhez méltó élet lehetőségeit kutatja.
Az idő egymásra rakódó rétegeit feltáró, szinte
tudományos alaposságú írói oknyomozás finoman egyensúlyoz
az objektív és a szubjektív ábrázolás látszólag
egymásnak ellentmondó, valójában egymást feltételező
aspektusai közt. A kötetzáró írásokban Vathy Zsuzsa a
Lázár Ervinnel töltött éveket (Játékaink) idézi
meg. A gyász fájdalmát oldó emlékezések,
„visszajátszások” Lázár Ervin meséinek szellemében, a
halált és a feledést legyőző mese és a valóság, az itt
és az odaát közötti szellemi kapcsolat kiépítését
jelentik. Az idő átértelmezését, ahol a múlt, mint örök
jelen, nem zárul le, hanem folytatódik a mítosz kortalan és
örök világidejében.
Vathy Zsuzsa írói módszerének alapja a
szuperérzékenységű leírás, amelybe különböző
beszédelemek szüremlenek. A Ki nevet a végén? című
drámai hangoltságú kötetnyitó elbeszélésben így: „A
családfő pedig, aki miatt ez a barátságtalan reggeli
ébresztés történt, aki vagy elkövetett valamit, vagy nem, de
olyan idők jártak, hogyha nem, az is elég volt, odahajolt a
kilencéves nagylányához, gyorsan a fülébe súgta: ha
fegyvert dugnak el valahova, azonnal kiálts.”
A család életét meghatározó dráma
leírása csak és kizárólag tényeket és az ezekhez
kapcsolható hideglelős érzékenységű megfigyeléseket,
mikrorealista pillanatképeket mint az irracionális
történések tárgyiasított jelképeit tartalmazza. A
szereplők közérzetét a kibontakozó trauma valósággal
ködszerű, feltérképezhetetlen módon üli meg. A jóérzésű
rendőr sem képes magyarázatot adni: „Őt nem avatták be
semmibe, csak magukkal hozták.” Ez a lidércnyomásos
valóság tárgyi bizonyítékként kerül bele a tudat
raktárába, csak később válik értelmezhetővé. Jó példa
erre a kötetcímadó remeklés (Angolpark), amely egy
börtönlátogatás eseményét idézi fel, mégpedig az anyát
elkísérő gyermek szemszögéből, aki voltaképpen nem érti,
nem értheti a felnőttek világát, anyja szomorúságát,
hiszen látszólag csupa jó dolog történik. A gyermek
számára az utazás, az apával való találkozás, majd a
gyermeki vágyálom teljesülése, az Angolpark örömei
(hullámvasút, csónakázás stb.) egyértelműen pozitív
jelentésű: „Nem értette, miért lett szomorú az anyja,
hiszen olyan szép nap volt!” A kijelentés abszurditása
összevethető a korai Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovics egy
napja című kisregénye helyzetértékelésével, így
azzal a rendszer bűneit artikuláló, mind a mai napig aktuális
novellatípussal is, amelyben nincs szó a valóság nyílt
kritikájáról, csupán a megmásíthatatlanságukban iszonyú
tényekről. Vathy Zsuzsa szikáran fegyelmezett írásaiban,
miközben saját családtörténetének mozzanatait tárja
elénk, pontosan érzékeli a család kisvilágának eseményei
mögött a nagy történelem irracionális működését.
Részben ez a körülmény magyarázza, hogy a novella szereplői
– miképp egy abszurd drámában – mint apa, anya, gyerek
kerülnek elénk. Egyéni sorsukban nem egyszerűen önmagukat,
hanem a kollektív tragédiát élik át. Annak emberi, erkölcsi
dimenzióit. Az én ebben a történelmi konstellációban az
anyag engedelmességével süllyed alá, tűnik el, hasonul a
hasonlókhoz, újfajta mimikriket, hatékony túlélési
technikákat próbál ki.
A kötet második ciklusában a korábbi
objektív novellatípus, melyben a család élete mint
viselkedés-lélektani tényanyag került elénk, azaz kikerülve
a szereplők helyzetükre vonatkozó reflexióját, érezhetően
megváltozik. Már csak azért is, mert az írásművekben
ábrázolt gyermekek felnőnek. A felnőtté válás, a
társadalmi beilleszkedés küzdelmeiről szóló művek
író-narrátora már képessé válik arra, hogy a félmúltban
felejtett, hibernált élményeit és érzéseit kibontsa. Ennek
következtében az állóképek megmozdulnak, sokjelentésű
életregénnyé szerveződnek. A regényillúzió természetesen
nem véletlen, hanem egy nagyon is átgondolt írói stratégia
következménye, amely a novellákba tömörített
időpillanatokat ok-okozati viszonyokként helyezi egymás
mellé. A szereplők sorsszerű összekapcsolódásában élesen
elválik egymástól a jó és a rossz, az emberség és az
embertelenség. Az igazság keresése elválaszthatatlan a
személyiség autonómiáját kifejező belső beszédtől, amely
az önreflexió egyik leghatásosabb kifejezési módja. A
létezés korábban csupán a gépies önismétlésre, azaz a
túlélésre korlátozódott, most az egyre önelégültebb
diktatúra elkényelmesedésének köszönhetően lehetőséget
kínál a megértésre. Az én üvöltéseim énje
önmagát keresve nem tud és nem akar betagozódni a társadalom
kínálta szerephelyzetbe („Mérnök vagyok, gyárban, porban,
veszettül csattogó szivattyúk, komoran izzó kemencék,
zuhogó kalapácsok, kék hegesztési fények, tolató mozdonyok,
füstöt lihegő kémények és jajgató szelepek
között…”), valami mást keres, a gyermeki mindenhatóság
kozmoszélményét, a létezés összhangját. A Szégyen
című írás tanúsága szerint ez az összhang éppenséggel
nem magától értetődő. A kórházba cipelt „farkasarcú”
férfi, aki oly sokat tett a család tönkretételéért, a
„visszagyűlöllek” reakcióját ébreszti a volt
áldozatban. A gyűlölet azonban az áldozat arcát is
eltorzítja. Túl kell tehát lépnie a gyűlölet
hatás–ellenhatás-törvényén, hogy egy magasabb lelki
szinten képessé legyen a megbocsátásra.
A városi létmódban szorosan egymás mellett
élő, mégis idegen, de szívós, növényi elszántsággal
kapaszkodó sorsok és életek megértése fokozatosan mélyül
el a szenvedőkkel és a megszomorítottakkal való
azonosulásig. A megélt szenvedések valóságos táptalajává
válnak az élet elfogadásának, mint ez a Hrabal Kispesten
víziójában megfogalmazódik. Hrabal halálát Vathy Zsuzsa,
szembehelyezkedve az öngyilkosság eshetőségével, így
értelmezi: „Aztán Maga, Mester, megint a háztető felé
fordult, a galambcsapat épp az ablaka előtt húzott el, fejük
búbja kék volt… És akkor Maga ellenállhatatlan vágyat
érzett, a tenyerébe fogni valamelyiket, és megmondani neki,
mennyire módfelett szereti…” A valóság ezúttal is a
konkrétumok mögött rejtőzik. Cselekedeteink mögött
félelmetesen hosszú ok-okozati lánc húzódik meg. A múlt nem
múlik el, hanem a vízbe dobott kavicshoz hasonlóan egyre
nagyobb körgyűrűket vetve folytatódik. Az okra következő
okozat időnként olyan messzire kerül egymástól, hogy
könnyű róla megfeledkezni. Így aztán annál nagyobb a
döbbenet, amikor a múlt következménye, mint valami
Gorgó-fej, megjelenik. A rendszerváltás utáni, nem könnyen
artikulálható korszak egyik kulcsnovellája a Búrkifli,
mely a máig lezáratlan, de minduntalan felbukkanó
ügynöktémát sajátos szemszögből mutatja. A somlói
galuskát kanalazó lányától az „életgyónását” végző
anya nem kaphatja meg feloldozását: A lány „…amikor
látta, hogy a cukrászdában az arcok feléje fordulnak,
elváltoztatta a hangját, s rikácsoló hangon tovább
kiáltozott: búrkifli, szerelmes papucs, túrós levél,
őznyelv, pálmalevél, dobostorta, gyümölcstorta,
franciakrémes…”. A hisztérikus kitörés
ábrázolásában a kimondhatatlan és feldolgozhatatlan
tragédia körvonalazódik. Az elparentált korszak hullaszaga
a tömör falak mögül folyamatosan ontja dögszagát. Az
egymást követő generációk többé-kevésbé ugyanazokat a
bűnöket követik el. Hol félelemből és kényszerből vagy
– az emlegetett elbeszélés erről szól – a haszonért, a
jólétért, az életcukrászda kínálatáért.
Lázár Ervin a magyar irodalom igazi
szívembere volt, mint Móra Ferenc, Benedek Elek, Gelléri Andor
Endre, Krúdy Gyula, Tamási Áron, Sütő András, és
folytatható a sor. Mi köti össze ezeket a tüneményes
mesélőket? A stílusukból áradó lírai érzékenység,
erkölcsi tisztaság, hogy az érzelmek nyelvén tudtak szólni,
hogy tegező viszonyba kerültek a világgal, ahogyan csak a
mesék hősei, zsebükben a szépen szóló furulyával.
Írásaikban az érzékeny líraiság megállíthatatlanul
bugyogó forrása az igazi részvét és az igazi emberség,
amely naivnak tűnik, s mégis bölcsnek, kikezdhetetlennek, mint
a jól megőrzött gyerekkor játékossága. Lázár Ervin és
Vathy Zsuzsa kapcsolatát, a kötet szívközeli írásainak
tanúsága szerint, nem utolsósorban a valóságnak fügét
mutató játékosság (Játékaink, Még egy játék)
jellemezte. A Paradicsommadárban ez a játékosság
végső lobbanására készülő lángként újra meg újra
felcsap. A még és a már közötti létezés
határsávjában az idő múlása ünnepélyesen lelassul, majd
felgyorsul, minden készen áll az élettanulság
megfogalmazására. „A Nő nem tudta levenni szemét a Férfi
arcáról, akinek keleties szeme most egy másféle világot is
felidézett, ott volt benne a tüneményes fény, ami az
embervoltunk jele, ha jótettek, jó cselekedetek és jó szív
is tartozik hozzá, és nem fog elveszni, csak még nem tudjuk,
hova lesz, mi őrzi meg.”
Vathy Zsuzsa könyve minden személyességével
együtt (hiszen minden írása a teljes személyiség
kifejezése) képes meghaladni az egyszemélyes igazság
kereteit. Énjét a nagy kollektív történés apró és
akaratlan tanúságtevőjeként állítja elénk, akit a
történelem nagy mozgásainál jobban érdekel a
megrázkódtatások következménye, a magánéletet és
magántörténelmet deformáló utórezgések természete. A
bűnösöket nem menti fel, de tisztában van azzal a
háttérrel, ingatag mentő körülménnyel, amely
elválaszthatatlan a korszak inspirációjától és
kényszerétől.