Főhajtás XXXI.
Az öreg gróf
– Arisztokraták? Azok a… azok a…
nemesek…
A múlt század hetvenes éveiben történt.
Ifjú egyetemi oktatóként így kezdtem egy mondatot: Az
arisztokraták… Láttam a velem szemben ülő hallgatók
szemében a zavart. Az arisztokraták – ismételtem meg
némiképpen elbizonytalanodva, s kérdően néztem az egyik
őzikeszemű, csinos leányzóra.
Áhítatos csend borult a szemináriumi
szobára.
– Tehát kik azok az arisztokraták? –
tettem fel újra a kérdést, komolykodó tanári modort
erőltetve magamra.
– Hát a… gazdag nemesek…
– A nagyon gazdag nemesek! – igyekezett
valaki okosabb lenni az előtte szólónál.
– Maguk már tanultak politikai
gazdaságtant, hallottak valamit a pénzarisztokráciáról, de
hát érettségiztek is…
Csak hajzuhatagokat, lehajtott fejeket láttam
magam előtt, szemeket nem.
– Magyar szakos egyetemi hallgatók, tényleg
nem tudják, kik azok az arisztokraták? Az ötvenes években
népnyúzó arisztokratákról tanultam az iskolában, az
árvízi hajós Wesselényiről elfelejtették megemlíteni, hogy
báró, a legnagyobb magyarról, hogy gróf. De maguk a hetvenes
években érettségiztek, csak hallottak valami érdemlegeset a
magyar arisztokráciáról…
Egy perc néma csend. A hallgatók bírták
jobban a hallgatást.
– Ha a nagyon gazdag nemes kifejezésből
elhagyjuk a gazdag szót – próbáltam kikecmeregni a
kátyúból –, tekintettel arra, hogy voltak elszegényedett
arisztokraták is, akkor a nagyon nemesek kifejezés már
találó, ha megfejtik, kik lehettek azok a nagyon
nemesek…
– A grófok – kiáltott fel valaki boldogan
– meg a bárók!
– És a hercegek!
Senki sem akart lemaradni.
– És a királyok!
– Az beosztás, nem rang – szólalt meg a
sarokban egy korábban mindig néma lány.
– Szóval a bárók, a grófok és a hercegek
az arisztokraták – foglaltam öszsze közös gondolkodásunk
eredményét. És a tanórából hátralévő tíz percben
példabeszédekkel szórakoztattam az ifjúságot.
A József Attila Gimnáziumban kezdtem 1956-ban
középiskolába járni, kezdtem, mert aztán
tantestületi rovóval harmadikban eltávolítottak. (Éreztem,
ez jó bevezetés, ilyen mondattal a tanár belophatja magát
tanítványai szívébe.) Osztálytársam, Kálmán Laci 1958
nyarán meghívott hozzájuk látogatóba, Érdre. Ott
találkoztam az öreg Pallavicini gróffal, aki akkor talán még
hatvanéves sem volt, de nekem nagyon-nagyon bácsi. Naphosszat
kertjében az őszibarackfáit ápolgatta, és ha leültünk
mellé, mesélt.
– 1945-ben – komótosan rágyújtott –
minden rokonom Nyugatra menekült, hívtak engem is, de én a
barackfáimat nem óhajtottam itthagyni. Minden hónapban
küldtek száz dollárt, akkoriban ez nagyon nagy pénz volt, én
abból éldegéltem itthon. Hát egy délután beállít hozzám
három katonaruhás, rám ripakodnak, hogy csomagoljak, este
visznek teherautóval falura, ez vár minden népnyúzó
arisztokratára. Reggelre már a pusztán találtam magamat,
mondták, itt fogok a birkák mellett dolgozni. Dolgoztam. Szép
meleg nyár volt. Eltelt két hónap, hát egy reggel beállít a
két katonaruhás, szigorú pofával vallatnak, hogy mi van a
száz dollárral, nem érkezett meg a postán. Hellyel kínáltam
a tiszt urakat, mondom, írtam a rokonaimnak, hogy én most
dolgozom, eltartom magamat, nincs szükségem apanázsra. Másnap
visszahoztak Érdre, megint írtam a rokonoknak, újra itthon
vagyok, kertészkedem, küldjék a pénzt, szükségem lenne rá.
Hála istennek, a kommunistáknak rettenetesen kellett a dollár.
Így aztán békében elvoltunk egymással.
Gróf Pallavicini volt az első arisztokrata,
akivel életemben találkoztam, akivel beszélgettem, akitől
kamaszfejjel tanultam meg, mit jelent az, hogy emberi tartás, s
hogy van olyan ember, akiről lepereg a világ mocska.
Festetics Gyuri bácsit 1965-ben ismertem meg,
a Színháztudományi Intézetben dolgoztunk mind a ketten.
Rosszakarói a háta mögött azt fecsegték, hogy nem a család
grófi ágából származik, de ez sem Gyuri bácsit, sem engem
nem érdekelt.
Kérlek szépen, ebben az esetben… Ha
megszólalt, rendre így kezdte a mondatot. Gyuri bácsinak
szólítottam, de ha a hivatalosok közül bosszantani akartam
valakit, előttük gróf úrnak tiszteltem.
– Rendes embernek látszol – mondta első
találkozásunkkor az öreg gróf, s barátságába fogadott.
Híre ment, hogy bevezetik minden második
héten a szabad szombatot. Értekezlet, hivatalos bejelentés,
mindenki boldog, szóródnánk széjjel, de az öreg gróf
magasra emeli a kezét, szólni akar.
– A javaslattal nem értek egyet. Kérem
szépen, ebben az esetben a Színháztudományi Intézet
könyvtára minden második szombaton zárva lesz. Ez, kérem,
képtelenség. Már Lenin úr hangsúlyozta a tudás
fontosságát, a könyvtárt nem lehet szombaton zárva tartani.
Dermedt csend. Gyuri bácsihoz hajolok,
suttogok.
– Szabad szombat, Gyuri bácsi, hoszszú
hétvége, nem kell dolgozni, szabadság, hagyd a fenébe most a
Lenint!
Az öreg grófot régifajta fából faragták,
nem hasonlított a szabad szombat bűvöletében élni
vágyókhoz.
– Nem, a könyvtárt nem lehet az
érdeklődőktől elzárni.
Mindenki pisszeg, mindenki mocorog,
nyilvánvalóan megőrült az öreg, nem érti, miről van szó.
Röpködnek a megjegyzések. Az öreg gróf újra és újra
megismétli álláspontját. Dr. Székely György
igazgatóhelyettes zavartan széttárja a karját.
– De hát akkor mi legyen, Gyuri bácsi?
– Kérem szépen, ebben az esetben vállalom
minden szombaton az ügyeletet.
Megkönnyebbült sóhaj, mindenki boldog,
mehetünk haza.
Kettesben ballagunk a Krisztina-templom felé.
– Mondd, Gyuri bácsi, ezt miért csináltad?
Komolyan gondoltad, hogy minden szombaton…? Lenin úr, Lenin
elvtárs, azért ez hülyeség…
– Kérlek szépen, ebben az esetben tévedsz.
Abszolúte komolyan gondoltam. Mert ebben az esetben a szombat
délelőttöket nem kell otthon töltenem az anyósommal.
Szervusz, kérlek, elidőzök még egy kicsit a templomban.
A hallgatók nevettek, de halkan. Próbáltam
hinni abban, hogy azt is kihallották a történetekből: voltak,
vannak arisztokraták, akik soha, semmilyen körülmények
között nem adják fel saját értékrendjüket. Tartásuk van,
egyenes gerinccel élnek minden helyzetben, ha Lenin elvtárs az
úr, ha Lenin úr az elvtárs, ők mindig vállalják önmagukat.
Amit már nem mesélhettem el a
tanítványaimnak, jóval később történt, a nyolcvanas évek
végén. Telefonon hívott távoli rokonom, parányi segítséget
kért. Egy Németországban élő magyar kislány nyaral náluk,
s egy napra a Budai Várral ismerkedik. Este hét órára kellene
érte menni, hazahozni, ha megtenném stb. Pontban hét órakor
csöngettem a várbeli lakás kapujában. A hajdani főúri
lakás leválasztott, kopott bútorokkal zsúfolt maradékában
élt az öreg testvérpár, két arisztokrata férfi. Terített
asztallal vártak.
– Remélem, kedves uram, velünk vacsorázik!
Megviselt, de patyolattiszta damasztabrosz,
szalvéta, zöld Apponyi-mintás herendi porcelán
lapostányéron mélytányér. Metszett vizespohár, ezüst
szalvétakarika, ezüst evőeszköz, ólomkristály vizeskancsó.
Spenót, bundás kenyér, csapvíz. Néma ima vacsora előtt,
vacsora után. A szellem és az erkölcsi tartás eleganciája. A
gazdagsághoz, jóléthez, nyugat-németországi civilizációhoz
szokott kislány megilletődötten vacsorázott: átélte a
szegénységben a gazdagságot.
Később tudtam meg: a külhonban nevelkedett,
tanult két öreg báró harminc évig szenet lapátolt egy
tüzelőanyag-telepen.
Gyuri bácsival sok-sok évig nem találkoztam.
Aztán a nyolcvanas évek végén hajdani tisztelt, becsült,
szeretett történelemtanárom, Vasbányai tanár úr meghívott
a József Attila Gimnázium öregdiákjainak 1987. január 12-én
tartandó baráti találkozójára.
– Tanár úr, nem is a József Attila
Gimnáziumban érettségiztem – szabadkoztam.
– Az nem számít, gyere el – volt a
válasz.
Elmentem Anna lányommal, aki akkor
„jóskás” diák volt abból a megfontolásomból, hogy jó,
ha családunkból valaki mindig boldogítja a nagy hírű
tanintézetet.
Baktatunk a Villányi úton, a gimnázium
bejárata előtt beleütközünk Gyuri bácsiba. Régi, pattogó
hangján üdvözöl.
– Szervusz, kérlek! Örülök, hogy látlak.
Ezek szerint te is ciszter diák voltál.
Nem kérdezi. Állítja.
– Gyuri bácsi, akkor már államosították
a Szent Imre Gimnáziumot, én két és fél évig a József
Attila állami középiskolába jártam.
– Az nem számít, kérlek szépen, ebben az
esetben az mindegy, te is ciszter diák voltál. Szervusz,
kérlek, fönt találkozunk.
Indulna, észreveszi a lányomat, udvariasan
meghajol.
– Kezét csókolom, ebben az esetben
örülök, hogy megismertem – és katonás léptekkel halad
fölfelé a lépcsőn. Lányom halkan érdeklődik.
– Papa, ki volt ez a figura?
– Gróf Festetics György.
– Papa, ne hülyéskedj!
– Nem hülyéskedem. Ez a szálfatermetű
öregúr gróf Festetics György.
– Papa, honnan ismered te ezt a grófot?
– Tudod, amikor huszonévesen a
Színháztudományi Intézetben dolgoztam, ha valamit olvasni
akartam a könyvtárban, az öreg gróf hozta ki a raktárból, s
tette elém az asztalra a könyvet. Ő volt évtizedeken át a
könyvtári segédmunkás.
Szótlanul ballagunk fölfelé a díszes
lépcsősoron a feszes léptekkel előttünk haladó öreg gróf
után.
Néma előjáték a történelmi
érettségihez.
Szigethy Gábor