Hegedűs Imre János
Lőrincz László: Város a
koponyámba zárva
Széphalom Könyvműhely, 2008
Akaratlanul is Krúdyra gondol az olvasó,
ha Lőrincz László címadó novellájának első mondatán
töpreng: „Ne haragudj rám, kedves városom, amiért
megállítottam fölötted az időt.” És két bekezdéssel
odébb: „Nincs idő. Az óra ketyegése nem hajtja a
mánusokat.”
Sepsiszentgyörgy ez a koponyába zárt város,
az Ojtozi-szorossal szemben, az Olt vize mentén keletkezett
konglomerátum, ma a Székelyföld egyik legfontosabb, magyar
nyelvű, magyar kultúrájú központja. A késői íróutódnak,
Csiki Lászlónak, aki ugyancsak itt született, elviselhetetlen,
monoton, szürke porfészek volt, de Petőfinek a fészekrakó
fecskék jutottak eszébe, amikor átutazott rajta: „Előbbi
levelemben írtam, hogy Csik-Szeredának és
Kézdi-Vásárhelynek gyönyörű vidéke van,
Sepsi-Szentgyörgyé talán még szebb, a város is jobban
tetszik. Majd körülményesebben megvizsgáljuk, ha együtt
utazzuk be Háromszéket, mint a fészket rakni akaró
fecskék.”
Lőrincz Lászlót is elkísérte emlékével
kínlátott, keserves életútján Szibériáig, onnan vissza
az anyaországba, Magyarországra, igaz, ő sem a szívébe,
hanem a koponyájába zárta, s ez mégiscsak nagy különbség.
Alig van olyan írása, amelynek szövetén ne ütne át, ne
rajzolódna ki a háttérben halványan Háromszék
központjának és környékének hegy- és vízrajza, ne
derengne fel a város egy-két objektumának körvonala, a
megyeháza, ahol elhangzott Gábor Áron híres mondata: „Lesz
ágyú!”, a Vártemplom, a Főtér, a központi park,
végében a katolikus templommal, a rakoncátlan Debren pataka,
az Előpatak felé kanyargó völgy, a Kézdivásárhely és
Kovászna irányában szétterülő síkság, a székely Alföld;
Szépmezőnek hívják az itt lakók.
Különös „szerelmes földrajz” a
Lőrincz Lászlóé. Távolodik szülőföldjétől,
bevallottan hűtlen hozzá, de az idő múlásával erősödik
benne a nosztalgia, birkózik rossz lelkiismeretével, és
feledve emlékezik. Ami riasztotta Csiki Lászlót a
hetvenes–nyolcvanas években, az tarka, színes
balkanizálódó kaleidoszkópként rögzült a
húszas–harmincas években Lőrincz László
„koponyájában”.
Szűk egy évvel a trianoni békeszerződés
aláírása után, 1921. március 18-án született, így
gyermekkora arra az időszakra esik, amelyet Erdélyben „régi
román világnak” neveznek. (A bécsi döntés utánit
„magyar világnak”, végül „új román világnak”
hívják a második világháborút követő kort, amit már
bolsevista csomagolásban kapott meg az itt élő magyarság.)
Mi tölti ki ezekben a klasszikus szerkezetű,
kedves írásokban és vallomásokban az érzelmi és gondolati
tereket?
Domináns jegy, illetve téma kétségkívül a
népélet, amelyet szép harmóniába sző a pompás
természettel. A rónára emlékeztető medence, a
Keleti-Kárpátok kanyarulata és a Brassóból idelátszó
Nagycenk határozza meg a vidék jellegét, ami az egykori
román–magyar határ közelségét is jelenti. Ó-Romániával
mindig volt kapcsolata a gyepűvédő székelyeknek, de a
diktátum után nagy, túlságosan is nagy adagokban kapta meg az
őrködés bérét. Pöffeszkedő, félanalfabéta őrmesterek
százait, ezreit telepítik a hegyeken túlról az erdélyi
lakosok nyakára (Tamási trilógiájából ismerjük ezt a
korrupt, élősködő alakot, Surgyelánt); civil házakhoz
katonatiszteket kvártélyoznak be, velük csak szótárak
segítségével tud értekezni a színmagyar lakosság; a földi
isten, a román prefektus kivágatja a park fáit, látni akarja
a főteret, ha kitekint az ablakán, nehogy paráznaságon kapja
a felesége, hisz magyar szeretőjével, Benedek Mariskával
szerelmeskedik a hivatalban (Csodálatos szeretők; Város a
koponyámba zárva).
A magyar lakosság összetételét sem könnyű
meghatározni. A dzsentrik és a hivatalnokok elmenekültek,
repatriáltak Magyarországra, a helyben maradtak se nem
parasztok, se nem urak, legtöbb köztük a kézműves:
varrónők, építőmesterek, dohánygyári munkások. Ki nem
mondottan, de mégis kimondva benne van ezekben az írásokban a
keserű igazság: ha élni s főleg ha érvényesülni akar itt
az, aki magyarnak született, nemcsak románul kell megtanulnia,
hanem mindenben alkalmazkodnia kell a nagy étvágyú, kapzsi,
mohó hatalomhoz, alá kell vetnie magát az új urak
kénye-kedvének, át kell venni a hangoskodó, csiricsáré,
gyorstalpalással hivatalnokká avanzsált réteg mentalitását,
meg kell hőkölni a közhatalom és a közrend talmi önkénye
előtt, és aztán hízelegni is illik szeszélyei láttán, sőt
a korrupció minden eszközével kell befészkelődni a kegyeibe,
egyszóval balkanizálódni muszáj.
Ez Lőrincz László ereje. Ennek a felemás
társadalomnak a rajzolata. S ráadásul egy kamaszodó kisgyerek
(feltételezhetjük, ő maga) szemével pásztáz, vizsgálódik,
nemegyszer kukucskál. (Jelenkori példa: Dragomán György: A
fehér király.) A Város a koponyámba zárva
novellában a városi suhancok fát aprítanak a cselédnek, és
az, fizetésképpen, megengedi, hogy kulcslyukon keresztül
meglessék asszonyát, a szépséges Blondellnét a
fürdőkádjában.
Abban is rendhagyó szerző Lőrincz László,
hogy történeteinek tere átnyúlik az egykori határon,
eseménysorok játszódnak le a régi Románia területén,
ahonnan különös híreket hoz. Az éjszakai kutyában
nem az okozza az izzást, hogy a gyártulajdonos kutyái
szétmarcangolják a hírhedt Doftána börtönből szökött
rabot, a „komunisztot”, hanem a kamasz gyerek lelkében
keletkezett izgalmak, örvények. „Amikor az ember még csak
tizennégy éves, mint amennyi voltam abban az időben, olyan
csodálatos körülötte minden” – írja. A
Prahova-völgyében cserép-, illetve téglagyár működik, s
ott férfiakkal versenyezve növendék lányok is dolgoznak, akik
– munka végeztével vagy ebédszünetben – fürödnek a
bányatóban, s ez a látvány a kisfiú számára a világ
minden attrakciójánál többet ér: „A kissé agyagos, sárga
színű, vizes ing úgy rátapadt a lányok buggyanásos
testére, mint akiket agyagból éppen megmintáznak, de még
nincsenek készen egészen.”
Szemérmes és levegős erotika sodorja, viszi,
gomolygatja az eseményeket. Vagy szüli őket? Itt-ott az az
érzésünk, hogy az erotika keltette izgalom az írói cél,
amiatt meséli el történeteit, s percig sem titkolja, hogy a
két nem közti felkavaró különbség, az egymásban keltett
gerjedelem forrása egyik legfontosabb mozgatója a nagy emberi
színjátékoknak. Ez közismert téma a világirodalomban,
Lőrincz László viszont pedagógus, sőt évtizedekig országos
hírű szakíró volt, de szerencsére úgy oldja fel a szakma
szemérmes etikuma és a kitárulkozó testiség közti
ellentmondást, hogy soha nem válik didaktikussá. Rendszerint
egy zsenge fiatal hős szemlélődik, de minden rezdülésben ott
érezzük mögötte a felnőtt írót.
S amelyik írásából hiányzik a gyermekhős,
ott gátlástalanul érvényesülnek a legősibb emberi
(állati?) ösztönök, a szép és nemes erotikát meggyalázza
a nemi önkény. Akár a nagy naturalista mesterek munkáival is
összevethető a Mezítlábas olajkirály. Ez esetben
ugyancsak a Prahova-völgye a színtér, itt emelkedik ki a sok
toprongyos paraszt közül egy ziháló, lihegő fiatalember,
Dumitráche. Begyűjti a távoli falvak kútjaiból kimert
kőolajat, s ezzel „korlátlan urává tudott válni az egész
vidéknek, akár az évszázadok alatt kialakult hierarchiában a
bojárok”. Nem úgy szédítette meg a gazdagság, mint az
egykori gyárosokat, nem halmozott fel vagyont, nem lett
tőkepénzes, a hatalom az ösztöneit mozgatta meg. „Megvette
a környék egyetlen darálóját, s egy fél véka kukoricából
öt véka puliszkalisztet darált a kívánatos asszonyoknak. –
Semmit sem ingyen, galambocskám, semmit sem ingyen –
mondogatta –, de pénzért sem. A szegény ember azzal
fizessen, amije van, galambocskám – ölelgette az
asszonyokat.”
Sablonnak is felfogható: a felkapaszkodott
újgazdag tulaj a világ bármelyik szegletében az alkalmazott
lányok, aszszonyok szoknyája után kapkod, de a Prahova hőse
túllépi a zsarolás, az erőszak, a kényszer határait, ő a
közeli árvaház kiskorú leánykáit hajtotta időnap előtt
igába: „Amikor már tizenhárom évesek lettek, és szépen
domborodni kezdett a mellük meg a fenekük, Dumitráche
gyakran esténként is a darálóba rendelte őket.” Rendhagyó
bűnügyi eset. Nem az úr rendeli itt ágyba a szolgálót, még
csak nem is Túri Dani, a nagygazda legyeskedik az amúgy is
adakozó kedvű menyecskék körül, hanem az emberi és az
állatvilág határmezsgyéjén álló dúvad vágja
(ember)húsba agyarát. De ettől függetlenül van valami
különleges, elszomorító, deprimáló ebben a történetben:
mindenki, még az árvaház igazgatónője is természetesnek
tartja mindezt, és ez már nem Európa, nem is a Balkán, ez
már Dél-Ázsia, Latin-Amerika morálja.
S mintha csak úgy véletlenül jegyezné meg
Lőrincz László, mintha csak helyszínrajznak szánná az okot,
amiért ilyen borzalmak megtörténhetnek a Kárpátokon túl:
„Az utca egyik oldalán, napraforgó szárából készített
kerítések mögött, még ott álltak roskadozva a vályogból
készült viskók, az udvaron visítoztak a kikötött, horpadt
malacok. Kötéllel a nyakukon úgy tartották a sertéseket,
mint máshol a kutyákat. Különben összetörték volna a
napraforgószárból készült kerítéseket.” Ez az
ellenpólusa, ez a filmnegatívja kedves szülővárosának,
Sepsiszentgyörgynek, Háromszéknek, a Székelyföldnek. De van
érzéke, tapintata, ösztöne ahhoz, hogy ne írjon
tézisirodalmat, Lőrincz László írásaiból hiányzik a
dogma, a tetten érhető politikum, ő már egyetemista korában,
közgazdászhallgatóként az Erdélyi Helikon és az Erdélyi
Szépmíves Céh Könyvkiadó szépirodalmi szerkesztője volt,
tehát jó iskolán nevelkedett, az olvasónak viszont eszébe
juthat, és eszébe is jut: innen s ehhez hasonló vidékekről
toborozták Trianon után az erdélyi falvakba delegált
őrmestereket, a Dumitráchékból lettek a Surgyelánok.
Irodalomtörténeti közhely: a jó novellák
kiváló ötletekre épülnek. Az Indiáner az emlékezés
nagy elbeszélése. Remek írás, amelyben Lőrincz László is
az „eltűnt idő nyomába” lép, lépked, vagy inkább
tapogatódzva botorkál. Fehér bottal a kezében, nagykorú
lánya karján vak öregúr érkezik ifjúkora híres városába.
A település nevét nem említi, de Brassó az, ahol Lőrincz
érettségizett. A Fekete-templomba térnek be, a négyszögletes
főteret csodálják, illetve csak a lánya, hisz az apa nem
lát, jobban mondva lát, de valahogy úgy, ahogy a süket
Beethoven komponált. Belső látással, szenvedélyesen
magyarázza a lányának, milyen volt az ő diákkorában ez a
város, hol ismerte meg az édesanyját, sőt, amikor felvonóval
a Nagycenkre is felmennek, a tájat, a környező hegyeket is
látni véli. „Az apja nem rokonokat, nem embereket
akart meglátogatni annyi év után…, hanem az ifjúságát.
Egy kicsit az egykori saját magát jött meglátogatni most a
lányával.”
Ez teszi rendhagyóan széppé, nemessé ezt a
novellát. Hogy emlékeinkkel visszatérünk önmagunkhoz.
Önmagunkba. Ha látna az apa, véndiák-találkozók hangulatát
éreznők csupán. De így a vak ember (kétségtelenül
önarckép!) belső lélekmozgása határoz meg mindent. Valóban
megáll az idő. Csalás és ámítás, sőt önámítás az
egész, a lánya az egykori gimnázium helyett a Bíróság
épületének második emeletére viszi föl az apját, az
illúzió mégis tökéletes. Minden megváltozott a
valóságban, de az apa őrzi a múltat, amit azért nem tud most
már kitörülni senki az emlékezetéből, mert – nem lát.
És aztán… tartalmaz néhány olyan
elbeszélést a könyv, amelyeket a Szolzsenyicin vaskos
kötetein edzett olvasó is csak elszoruló torokkal tud olvasni.
Lőrincz Lászlót 1944 őszén elhurcolták az
oroszok Szibériába, és csak 1947-ben szabadult. A Vörös
Hadsereg úgy zabrált civil férfiakat, akárcsak
szarvasmarhát, takarmányt, élelmet, karórát vagy szeszt.
Lőrincz 1944-ben a kolozsvári néprajzi gyűjteményt védte,
innen vitték el marhavagonban Ázsia irdatlan sztyeppéire.
Olyan szűzföldekre kerültek, ahol tulajdonképpen ők, a Gulag
rabjai kezdték el nullpontról megalapozni az emberi
civilizációt. S ha találkoztak is gyér lakossággal,
különös, nagyon különös tüneteket figyelhettek meg a
szabadság földjének kikiáltott Szovjetunióban:
„…mindenfelé őrtornyok magasodtak a sztyeppén, mert a
helybéli lakosság csak a számára kijelölt körzethatárig
mehetett. Ott őrtornyok állták útját. Egy ideig azt hittük,
hogy miattunk állnak ezek az őrtornyok. Éveknek kellett
eltelniük ahhoz, hogy rájöjjünk: mi szabadabbak vagyunk” (Szibériai
priccseken III.).
Pedig hullottak a foglyok, mint a legyek.
Negyvenfokos tél csonkolta őket, férgek marták véresre a
lepusztult testet, a végelgyengülés legalább olyan gyakori
halálok volt, mint a vérhas vagy a tífusz. Csendes, halk
szavú mesélő Lőrincz László ez esetben is, de éppen ezzel
a hangfogózott, indulatmentes hozzáállással bizonyítja:
lassított holokauszt folyt éveken keresztül a fasizmust
legyőző országban, csakhogy Sztálin jobban álcázott, mint
Hitler. Döbbenetes, a köztudatban aligha rögzült
tudósítás: „Az ember el se hiszi, hogy jó pár évvel a
háború után még mindig összefogdosott emberekkel teli
szerelvények mennek Szibéria felé… a bentlévők a
szögesdrótokkal rácsozott ablakon keresztül kidugták a
markaikat kunyerálva, és kórusban kiabálták, hogy polszki!,
polszki!… Biztosan ők váltottak fel minket.”
(Szibériai priccseken, VI.)
Alig lehet irodalomkritikát írni Szibériai
priccseken című „montázsáról” és a szörnyű
élményt megörökítő elbeszéléseiről. Van ugyan
előzménye a lágerkrónikáknak az erdélyi irodalomban,
például Markovits Rodion Szibériai garnizonja, de az
robbanó propagandaanyag volt a két háború között, a
marxista irodalomtörténet a „militarizmus posztumusz
ágálásának” nevezte eseménysorát, és okkal-joggal
osztályharcos ideológiát fedezett fel a kommunista
komisszárrá lett magyar író munkájában. Lőrincz László
visszaemlékezéseiben akképpen őrzi emberségét és
magyarságát, ahogyan Kuncz Aladár a Fekete kolostorban.
Őreiben embert és nem ellenséget lát, s a túlélés
érdekében sem tipor soha társaira. Sajátos látószög akkor
dereng fel újólag, amikor a hazatérés megrázó, felemelő,
számára mégis lesújtó élményére sor kerül. Európa majd
minden nációja jelen van a táborokban, hazatérni – még
hazatérni is! – magyarnak a legnehezebb: „S mivelhogy abban
az időben, hogy leggazdagabb legyen a világon, aki magyar,
annak több hazát is csinált az élet, nem szállt le a
vonatról ott, ahol született, hagyta, hogy eggyel tovább
vigyék.” (Ágnes)
Ilyen és ehhez hasonló, nagyon egyéni,
nagyon emberi észrevételei, meglátásai miatt érdemes
(újra)felfedezni Lőrincz Lászlót.