Kortárs

 

Hegedűs Imre János

Lőrincz László: Város a koponyámba zárva

Széphalom Könyvműhely, 2008

 

Akaratlanul is Krúdyra gondol az olvasó, ha Lőrincz László címadó novellájának első mondatán töpreng: „Ne haragudj rám, kedves városom, amiért megállítottam fölötted az időt.” És két bekezdéssel odébb: „Nincs idő. Az óra ketyegése nem hajtja a mánusokat.”

Sepsiszentgyörgy ez a koponyába zárt város, az Ojtozi-szorossal szemben, az Olt vize mentén keletkezett konglomerátum, ma a Székelyföld egyik legfontosabb, magyar nyelvű, magyar kultúrájú központja. A késői íróutódnak, Csiki Lászlónak, aki ugyancsak itt született, elviselhetetlen, monoton, szürke porfészek volt, de Petőfinek a fészek­rakó fecskék jutottak eszébe, amikor átutazott rajta: „Előbbi levelemben írtam, hogy Csik-Szeredának és Kézdi-Vásárhelynek gyönyörű vidéke van, Sepsi-Szentgyörgyé talán még szebb, a város is jobban tetszik. Majd körülményesebben megvizsgáljuk, ha együtt utazzuk be Háromszéket, mint a fészket rakni akaró fecskék.”

Lőrincz Lászlót is elkísérte emlékével kínlátott, keserves életútján Szibé­riáig, onnan vissza az anyaországba, Magyarországra, igaz, ő sem a szívébe, hanem a koponyájába zárta, s ez mégiscsak nagy különbség. Alig van olyan írása, amelynek szövetén ne ütne át, ne rajzolódna ki a háttérben halványan Háromszék központjának és környékének hegy- és vízrajza, ne derengne fel a város egy-két objektumának körvonala, a megyeháza, ahol elhangzott Gábor Áron híres mondata: „Lesz ágyú!”, a Vár­templom, a Főtér, a központi park, végében a katolikus templommal, a rakoncátlan Debren pataka, az Előpatak felé kanyargó völgy, a Kézdivásárhely és Kovászna irányában szétterülő síkság, a székely Alföld; Szépmezőnek hívják az itt lakók.

Különös „szerelmes földrajz” a Lő­rincz Lászlóé. Távolodik szülőföldjétől, bevallottan hűtlen hozzá, de az idő múlásával erősödik benne a nosztalgia, birkózik rossz lelkiismeretével, és feledve emlékezik. Ami riasztotta Csiki Lászlót a hetvenes–nyolcvanas években, az tarka, színes balkanizálódó kalei­doszkópként rögzült a húszas–harmincas években Lőrincz László „koponyájában”.

Szűk egy évvel a trianoni békeszerződés aláírása után, 1921. március 18-án született, így gyermekkora arra az időszakra esik, amelyet Erdélyben „régi román világnak” neveznek. (A bécsi döntés utánit „magyar világnak”, végül „új román világnak” hívják a második világháborút követő kort, amit már bolsevista csomagolásban kapott meg az itt élő magyarság.)

Mi tölti ki ezekben a klasszikus szerkezetű, kedves írásokban és vallomásokban az érzelmi és gondolati tereket?

Domináns jegy, illetve téma kétségkívül a népélet, amelyet szép harmó­niá­ba sző a pompás természettel. A rónára emlékeztető medence, a Keleti-Kárpátok kanyarulata és a Brassóból idelátszó Nagycenk határozza meg a vidék jellegét, ami az egykori román–magyar határ közelségét is jelenti. Ó-Romániával mindig volt kapcsolata a gyepűvédő székelyeknek, de a diktátum után nagy, túlságosan is nagy adagokban kapta meg az őrködés bérét. Pöffeszkedő, félanalfabéta őrmesterek százait, ezreit telepítik a hegyeken túlról az erdélyi lakosok nyakára (Tamási trilógiájából ismerjük ezt a korrupt, élősködő alakot, Surgyelánt); civil házakhoz katonatiszteket kvártélyoznak be, velük csak szótárak segítségével tud értekezni a színmagyar lakosság; a földi isten, a román prefektus kivágatja a park fáit, látni akarja a főteret, ha kitekint az ablakán, nehogy paráznaságon kapja a felesége, hisz magyar szeretőjével, Benedek Mariskával szerelmeskedik a hivatalban (Csodálatos szeretők; Város a koponyámba zárva).

A magyar lakosság összetételét sem könnyű meghatározni. A dzsentrik és a hivatalnokok elmenekültek, repatriáltak Magyarországra, a helyben maradtak se nem parasztok, se nem urak, legtöbb köztük a kézműves: varrónők, építőmesterek, dohánygyári munkások. Ki nem mondottan, de mégis kimondva benne van ezekben az írásokban a keserű igazság: ha élni s főleg ha érvényesülni akar itt az, aki magyarnak született, nemcsak románul kell megtanulnia, hanem mindenben alkalmazkodnia kell a nagy étvágyú, kapzsi, mohó hatalomhoz, alá kell vetnie magát az új urak kénye-kedvének, át kell venni a hangoskodó, csiricsáré, gyorstalpalással hivatalnokká avanzsált réteg mentalitását, meg kell hőkölni a közhatalom és a közrend talmi önkénye előtt, és aztán hízelegni is illik szeszélyei láttán, sőt a korrupció minden eszközével kell befészkelődni a kegyeibe, egyszóval balkanizálódni muszáj.

Ez Lőrincz László ereje. Ennek a felemás társadalomnak a rajzolata. S ráadásul egy kamaszodó kisgyerek (feltételezhetjük, ő maga) szemével pásztáz, vizsgálódik, nemegyszer kukucskál. (Jelenkori példa: Dragomán György: A fehér király.) A Város a koponyámba zárva novellában a városi suhancok fát aprítanak a cselédnek, és az, fizetésképpen, megengedi, hogy kulcslyukon keresztül meglessék asszonyát, a szépséges Blondellnét a fürdőkádjában.

Abban is rendhagyó szerző Lőrincz László, hogy történeteinek tere átnyúlik az egykori határon, eseménysorok játszódnak le a régi Románia területén, ahonnan különös híreket hoz. Az éjszakai kutyában nem az okozza az izzást, hogy a gyártulajdonos kutyái szétmarcangolják a hírhedt Doftána börtönből szökött rabot, a „komunisztot”, hanem a kamasz gyerek lelkében keletkezett izgalmak, örvények. „Amikor az ember még csak tizennégy éves, mint amennyi voltam abban az időben, olyan csodálatos körülötte minden” – írja. A Pra­hova-völgyében cserép-, illetve téglagyár működik, s ott férfiakkal versenyezve növendék lányok is dolgoznak, akik – munka végeztével vagy ebédszünetben – fürödnek a bányatóban, s ez a látvány a kisfiú számára a világ minden attrakciójánál többet ér: „A kissé agyagos, sárga színű, vizes ing úgy rátapadt a lányok buggyanásos testére, mint akiket agyagból éppen megmintáznak, de még nincsenek készen egészen.”

Szemérmes és levegős erotika sodorja, viszi, gomolygatja az eseményeket. Vagy szüli őket? Itt-ott az az érzésünk, hogy az erotika keltette izgalom az írói cél, amiatt meséli el történeteit, s percig sem titkolja, hogy a két nem közti felkavaró különbség, az egymásban keltett gerjedelem forrása egyik legfontosabb mozgatója a nagy emberi színjátékoknak. Ez közismert téma a világirodalomban, Lőrincz László viszont pedagógus, sőt évtizedekig országos hírű szakíró volt, de szerencsére úgy oldja fel a szakma szemérmes etikuma és a kitárulkozó testiség közti ellentmondást, hogy soha nem válik didaktikussá. Rendszerint egy zsenge fiatal hős szemlélődik, de minden rezdülésben ott érezzük mögötte a felnőtt írót.

S amelyik írásából hiányzik a gyermekhős, ott gátlástalanul érvényesülnek a legősibb emberi (állati?) ösztönök, a szép és nemes erotikát meggyalázza a nemi önkény. Akár a nagy naturalista mesterek munkáival is összevethető a Mezítlábas olajkirály. Ez esetben ugyancsak a Prahova-völgye a színtér, itt emelkedik ki a sok toprongyos paraszt közül egy ziháló, lihegő fiatalember, Dumitráche. Begyűjti a távoli falvak kútjaiból kimert kőolajat, s ezzel „korlátlan urává tudott válni az egész vidéknek, akár az évszázadok alatt kialakult hierarchiában a bojárok”. Nem úgy szédítette meg a gazdagság, mint az egykori gyárosokat, nem halmozott fel vagyont, nem lett tőkepénzes, a hatalom az ösztöneit mozgatta meg. „Megvette a környék egyetlen darálóját, s egy fél véka kukoricából öt véka puliszkalisztet darált a kívánatos asszonyoknak. – Semmit sem ingyen, galambocskám, semmit sem ingyen – mondogatta –, de pénzért sem. A szegény ember azzal fizessen, amije van, galambocskám – ölelgette az asszonyokat.”

Sablonnak is felfogható: a felkapaszkodott újgazdag tulaj a világ bármelyik szegletében az alkalmazott lányok, asz­szonyok szoknyája után kapkod, de a Prahova hőse túllépi a zsarolás, az erőszak, a kényszer határait, ő a közeli árvaház kiskorú leánykáit hajtotta időnap előtt igába: „Amikor már tizenhárom évesek lettek, és szépen domborodni kezdett a mellük meg a fenekük, Du­mitráche gyakran esténként is a darálóba rendelte őket.” Rendhagyó bűnügyi eset. Nem az úr rendeli itt ágyba a szolgálót, még csak nem is Túri Dani, a nagygazda legyeskedik az amúgy is adakozó kedvű menyecskék körül, hanem az emberi és az állatvilág határmezsgyéjén álló dúvad vágja (ember)­húsba agyarát. De ettől függetlenül van valami különleges, elszomorító, deprimáló ebben a történetben: mindenki, még az árvaház igazgatónője is természetesnek tartja mindezt, és ez már nem Európa, nem is a Balkán, ez már Dél-Ázsia, Latin-Amerika morálja.

S mintha csak úgy véletlenül jegyezné meg Lőrincz László, mintha csak helyszínrajznak szánná az okot, amiért ilyen borzalmak megtörténhetnek a Kárpátokon túl: „Az utca egyik oldalán, napraforgó szárából készített kerítések mögött, még ott álltak roskadozva a vályogból készült viskók, az udvaron vi­sítoztak a kikötött, horpadt malacok. Kötéllel a nyakukon úgy tartották a sertéseket, mint máshol a kutyákat. Különben összetörték volna a napraforgószárból készült kerítéseket.” Ez az ellenpólusa, ez a filmnegatívja kedves szülővárosának, Sepsiszentgyörgynek, Háromszéknek, a Székelyföldnek. De van érzéke, tapintata, ösztöne ahhoz, hogy ne írjon tézisirodalmat, Lőrincz László írásaiból hiányzik a dogma, a tetten érhető politikum, ő már egyetemista korában, közgazdászhallgatóként az Erdélyi Helikon és az Erdélyi Szép­míves Céh Könyvkiadó szépirodalmi szerkesztője volt, tehát jó iskolán nevelkedett, az olvasónak viszont eszébe juthat, és eszébe is jut: innen s ehhez hasonló vidékekről toborozták Trianon után az erdélyi falvakba delegált őrmestereket, a Dumitráchékból lettek a Surgyelánok.

Irodalomtörténeti közhely: a jó novellák kiváló ötletekre épülnek. Az Indiáner az emlékezés nagy elbeszélése. Remek írás, amelyben Lőrincz László is az „eltűnt idő nyomába” lép, lépked, vagy inkább tapogatódzva botorkál. Fehér bottal a kezében, nagykorú lánya karján vak öregúr érkezik ifjúkora híres városába. A település nevét nem említi, de  Brassó az, ahol Lőrincz érettségizett. A Fekete-templomba térnek be, a négyszögletes főteret csodálják, illetve csak a lánya, hisz az apa nem lát, jobban mondva lát, de valahogy úgy, ahogy a süket Beethoven komponált. Belső látással, szenvedélyesen magyarázza a lányának, milyen volt az ő diákkorában ez a város, hol ismerte meg az édesanyját, sőt, amikor felvonóval a Nagycenkre is felmennek, a tájat, a környező hegyeket is látni véli. „Az apja nem rokonokat, nem embereket akart meglátogatni annyi év után…, hanem az ifjúságát. Egy kicsit az egykori saját magát jött meglátogatni most a lányával.”

Ez teszi rendhagyóan széppé, nemessé ezt a novellát. Hogy emlékeinkkel visszatérünk önmagunkhoz. Önmagunkba. Ha látna az apa, véndiák-találkozók hangulatát éreznők csupán. De így a vak ember (kétségtelenül önarckép!) belső lélekmozgása határoz meg mindent. Valóban megáll az idő. Csalás és ámítás, sőt önámítás az egész, a lánya az egykori gimnázium helyett a Bíróság épületének második emeletére viszi föl az apját, az illúzió mégis tökéletes. Minden megváltozott a valóságban, de az apa őrzi a múltat, amit azért nem tud most már kitörülni senki az emlékezetéből, mert – nem lát.

És aztán… tartalmaz néhány olyan elbeszélést a könyv, amelyeket a Szolzsenyicin vaskos kötetein edzett olvasó is csak elszoruló torokkal tud olvasni.

Lőrincz Lászlót 1944 őszén elhurcolták az oroszok Szibériába, és csak 1947-ben szabadult. A Vörös Hadsereg úgy zabrált civil férfiakat, akárcsak szarvasmarhát, takarmányt, élelmet, karórát vagy szeszt. Lőrincz 1944-ben a kolozsvári néprajzi gyűjteményt védte, innen vitték el marhavagonban Ázsia irdatlan sztyeppéire. Olyan szűzföldekre kerültek, ahol tulajdonképpen ők, a Gulag rabjai kezdték el nullpontról megalapozni az emberi civilizációt. S ha találkoztak is gyér lakossággal, különös, nagyon különös tüneteket figyelhettek meg a szabadság földjének kikiáltott Szovjetunióban: „…minden­felé őrtornyok magasodtak a sztyeppén, mert a helybéli lakosság csak a számára kijelölt körzethatárig mehetett. Ott őrtornyok állták útját. Egy ideig azt hittük, hogy miattunk állnak ezek az őrtornyok. Éveknek kellett eltelniük ahhoz, hogy rájöjjünk: mi szabadabbak vagyunk” (Szibériai priccseken III.).

Pedig hullottak a foglyok, mint a legyek. Negyvenfokos tél csonkolta őket, férgek marták véresre a lepusztult testet, a végelgyengülés legalább olyan gyakori halálok volt, mint a vérhas vagy a tífusz. Csendes, halk szavú mesélő Lőrincz László ez esetben is, de éppen ezzel a hangfogózott, indulatmentes hozzáállással bizonyítja: lassított holokauszt folyt éveken keresztül a fasizmust legyőző országban, csakhogy Sztálin jobban álcázott, mint Hitler. Döbbenetes, a köztudatban aligha rögzült tudósítás: „Az ember el se hiszi, hogy jó pár évvel a háború után még mindig összefogdosott emberekkel teli szerelvények mennek Szibéria felé… a bentlévők a szögesdrótokkal rácsozott ablakon keresztül kidugták a markaikat kunyerálva, és kórusban kiabálták, hogy polszki!, polszki!… Biztosan ők váltottak fel minket. (Szibériai priccseken, VI.)

Alig lehet irodalomkritikát írni Szibériai priccseken című „montázsáról” és a szörnyű élményt megörökítő elbeszéléseiről. Van ugyan előzménye a lágerkrónikáknak az erdélyi irodalomban, például Markovits Rodion Szibé­riai garnizonja, de az robbanó propagandaanyag volt a két háború között, a marxista irodalomtörténet a „militarizmus posztumusz ágálásának” nevezte eseménysorát, és okkal-joggal osztályharcos ideológiát fedezett fel a kom­munista komisszárrá lett magyar író munkájában. Lőrincz László visszaemlékezéseiben akképpen őrzi emberségét és magyarságát, ahogyan Kuncz Aladár a Fekete kolostorban. Őreiben embert és nem ellenséget lát, s a túlélés érdekében sem tipor soha társaira. Sajátos látószög akkor dereng fel újólag, amikor a hazatérés megrázó, felemelő, számára mégis lesújtó élményére sor kerül. Európa majd minden nációja jelen van a táborokban, hazatérni – még hazatérni is! – magyarnak a legnehezebb: „S mivelhogy abban az időben, hogy leggazdagabb legyen a világon, aki magyar, annak több hazát is csinált az élet, nem szállt le a vonatról ott, ahol született, hagyta, hogy eggyel tovább vigyék.” (Ágnes)

Ilyen és ehhez hasonló, nagyon egyéni, nagyon emberi észrevételei, meglátásai miatt érdemes (újra)­felfe­dez­ni Lőrincz Lászlót.

 

 

 

 



Nyitólap