Sebők László
Reményfok
Szőke nő könyve
A vasúti szolgálattevő azt állítja,
hogy semmit sem látott pontosan, mert amikor a pályaudvaron
forgalmi ok miatt megállt a 11 256-os nemzetközi gyors, valaki
rázárta szobájának ajtaját, és nem tudott kimenni az
épületből, hogy utánanézzen, mi a fene történhetett.
Telefonált az állomásfőnöknek, ám ő nem vette fel a
kagylót, talán nem volt otthon, esetleg mélyen aludt, hiszen
már majdnem éjfélre járt az idő, és akkortájt nem volt
ügyeletben. A szolgálattevő úgy döntött, hogy a vasráccsal
lezárt ablakon keresztül próbál segítséget kérni
valakitől, bár erre a kései óra miatt alig volt esélye, de
legnagyobb csodálkozására két férfit pillantott meg odakinn,
akik talán zsákot vagy valamilyen nagyobb tárgyat vonszoltak
az állomásépülettől a vágányok felé. Az arcuk mindvégig
homályban maradt, ám jobban szemügyre véve őket észrevette,
hogy a két férfi egy magatehetetlen szőke nőt tart a
hónaljánál fogva. Hogy mi történt később, azt a
szolgálattevő nem tudta elmondani, mert az állomáson éppen
akkor áthaladó 504-es távolsági teherszerelvény eltakarta
előle a két férfit és a feltehetőleg magatehetetlen nőt.
Pár perc múlva tisztult a kép, de már senki nem volt a
vágányok között. A szolgálattevő azt gondolta, hogy a két
férfi és a (talán) magatehetetlen nő valamilyen úton-módon
felszállt a még mindig a négyes vágányon álló, 11 256-os
lajstromszámú nemzetközi gyorsra. Intézkedni nem tudott, mert
be volt zárva, mégis dörömbölt az ajtón, s eközben látta,
hogy a nemzetközi gyors is szabad jelzést kap, és lassan
kihúz az állomásról.
A cigarettázó utas a 11 256-os
nemzetközi gyorson másként látta a történteket. Utóbb
elmondta, gyakran jár erre, általában kétnaponta. A szomszéd
ország egyik határ menti kisvárosában van üzlete, ahol két
napig a felesége dolgozik, két napig pedig ő; váltják
egymást. Mivel itt, Reményfokon nem szokott megállni a vonat,
a fülkéjéből kilépett a peronra, hogy megnézze, mi
történt. Meglehetős csend volt, a közeli mezőről odahalló
tücsökciripelést leszámítva néma csend, amikor is a sötét
állomásépületnél valamiféle mozgás támadt, s ezzel
együtt elfojtott, ideges hangok vegyültek a tücsökzenébe. A
cigarettázó utas a zaj irányába fordult, és az álló
szerelvényből kiszűrődő gyér lámpafényben megpillantott
két férfit, akik egy magatehetetlen, középkorú, szőke nőt
vonszoltak a vonat felé. A nő egyik lábán fekete körömcipő
lifegett, végigszántva a vágányok közti, döngölt salakkal
borított térséget. A nő másik lábáról már alighanem
leesett a cipő, meztelen talpa föl-le ugrált a talaj
hepehupáin. Az utas kihajolt az ablakon, hogy lássa, mi
történik. Megdöbbenve tapasztalta, hogy a két férfi a
kezénél és a lábánál fogva megemeli a magukkal vonszolt
asszonyt, meglóbálják, mint egy zsákot, s feldobják a
mellettük levő vágányra érkező teherszerelvény egyik
nyitott vagonjára. Csak úgy laspadt – mesélte az
utas.
A szőke nőt a targoncás pillantotta
meg, amikor a tehervonat megérkezett a reményfoki ipartelepre.
Minden nap percre pontosan 7 óra 15-kor a szállítmányozási
osztály munkásai elkezdik a be- és kirakodást: targoncával
hordják a ládákba pakolt alkatrészeket a vagonokból az
ipartelep raktáraiba, és ennek végeztével a késztermékeket
viszik az időközben kiürített szerelvénybe. Ezen a napon a
harmadik vagon rakodásánál a targoncás leszállt a
gépéről, és tanácstalanul körbenézett, tekintetével a
raktár üvegezett falú irodájában ülő diszpécsert kereste.
A diszpécser eleinte nem vette észre, hogy valami gond van,
mert reggelizett, tojásos zsemlét és tejet, s közben a
sportújságot olvasta. A targoncás kopogtatására nézett csak
fel, nem érette, mit akar tőle a beosztottja, miért nem ül a
targoncáján, miért nem rakodik.
Egy nő fekszik a vagonban – hallotta. Ezt
sem értette, nem ért el a tudatáig, de mert a targoncás nem
tágított, követte az izgatott férfit. Amikor benézett a még
üres vagonba, hitetlenkedve konstatálta, hogy valóban egy nő
fekszik a csupasz padlón. Mivel a nő nem mozdult, megkérdezte
a targoncást: meghalt? A targoncás közölte, hogy nem tudja,
nem mer a közelébe menni.
Középkorúnak mondanak, negyven-ötven
év körüli, sovány testalkatú, hiányos fogazatú, dús
hajzatú szőke nőnek. A hajam tényleg szép volt, s még
mindig szép, bár itt-ott ragad a sártól. A fényképem benne
lesz az újságban, úgy, mint valamikor régen, a kezdetekkor,
az én történetem kezdetekor, csak akkor még ismerték a
nevem. Most pedig úgy írnak majd le, mint egy ismeretlen nőt,
aki kalauzruhát viselt. De ez tévedés, mert a kalauznők
számára munkaruhaként nincs rendszeresítve rakott szoknya,
nekem pedig kék rakott szoknyám van. Nem a legpraktikusabb
hordani, alighanem el van szabva, és járás közben a szoknya
alja minden második lépésnél a térdem fölé csúszik.
Ettől aztán úgy tűnik, mintha sántítanék, pedig nem. Benne
lesz a fényképem az újságban, és biztos nem festek majd
valami jól. Láttam már hasonló képeket, és sohasem tudtam a
holtak arcát elnézve elképzelni, hogy milyenek lehettek
valójában, amikor még éltek. Talán a Nesztel lányok
megismernének így, annyi év után, holtomban is.
Nézd, mondaná az egyik a fényképem
láttán, ez nem a Réfli Aranka? Inkább a Terka – felelné a
másik. Nem tudnák eldönteni, melyikünk az, én vagy az
ikertestvérem, Terka. A hatóság elkezd majd tanúkat keresni:
azok jelentkezését várva, akik utoljára láttak élve. Nem
hiszem, hogy sokan jelentkeznének. Ki akar magának bajt?
Egyébként régóta készültem erre az
utazásra. Mióta nem láttam a fiamat, mióta elveszett. Nehéz
erről beszélnem. Azért, mert korábban elfogadtam, ami
történt. Igazából nem bántam, hogy gondozásba adtam.
Megszültem, mert szerettem a gyerek apját. Abban reménykedtem,
hogy együtt élünk majd. De aztán kiderült, hogy ebből semmi
sem lesz. Azt mondták rólam, hogy eldobtam a gyereket, de nem
dobtam el, mert tudtam, hova került, egy tanyára, jó kezekbe.
Néha meglátogattam, s amikor volt pénzem, küldtem neki
ruhát. Az egyik karácsonyra szépen festett fűrészelős
bádogembert kapott tőlem. Fel kellett húzni a játékot, s
akkor a bádogember fűrészelt. Aztán, amikor ismét férjhez
mentem, jobban mondva, amikor először mentem férjhez, nem
tudom, miért, de nem mondtam el az uramnak, hogy nekem már van
egy gyerekem. Talán szégyelltem, azt gondoltam, minek
terhelném ezzel, hiszen semmi köze hozzá, látni nem fogja,
számára nem létezik. Az én dolgom, hogy mit kezdek vele.
Ettől kezdve két életem lett. Egy titkos és egy nyilvános.
Magamban soha nem tagadtam meg a fiamat, de ahogy telt az idő,
egyre kevesebbet gondoltam rá. Miután férjhez mentem, már nem
látogattam a gyereket. Néhányszor érdeklődtem utána az
ismerősöknél, de hírt sem hallottam róla, nyoma veszett.
Meglehet, soha nem kerül sor erre az
utazásra, de pár hónapja kezembe került egy újság, innen,
Reményfokról. Olvastam benne valamit, ami meggyőződésem
szerint róla, a fiamról szólt, és ott volt egy kép is, ami
hasonlított rá. Vagyis olyan volt, mint amilyen szerintem most
lehet a fiam. Attól a pillanattól kezdve nem volt maradásom,
elhatároztam, hogy segítek neki, mert úgy éreztem, bajban
van.
Találkozni akartam a régi ismerőseimmel is,
gondoltam, megnézem a Nesztel cukrászatot az ikerlányokkal,
akik alig egy órával voltak idősebbek, mint mi ketten: a
testvérem, Terka meg én. A születésünkből, a két ikerpár
egyidejű születéséből annak idején kisebb szenzációt
kerekített a Zengő. Azt írta az újság, hogy Reményfok
történetében ilyesmi még nem fordult elő. Sok mindent
akartam látni, de a fiamon kívül valójában csak egyvalakire
voltam kíváncsi, Rudolfra. Híre jött, hogy megint visszatért
Reményfokra. Na, ebből a megjegyzésből a Nesztel lányok már
tudnák, hogy a Réfli ikrek közül én az Aranka vagyok, mert
nekem elég sok megbeszélnivalóm lenne Rudolffal, a gyerekem
apjával. Amikor már terhes voltam, lelépett, és otthagyott
egymagamban. Sejtettem, hogy ez lesz a kapcsolatunk vége, mert
soha nem ülhetett meg a seggén, és szinte percenként akarták
agyoncsapni a nőügyei miatt, de a fejembe vettem, hogy
bebizonyítom, mellettem megnyugszik, megmarad. Szereztem neki
állást a vasútnál, ott voltam kalauz, ezért tudom, hogy a
rakott szoknya, ami most rajtam van, nem kalauzruha. A
kalauzlányok sima vonalú, kék szövetszoknyát hordanak. Az
volt nekem is kalauz koromban: két váltás szoknya meg két
fehér vászonblúz. Magam mostam-vasaltam a ruháimat a
pályaőrházban, amit Rudolf révén kaptunk, mert ő meg
vasúti térközőr lett. Az őrházhoz kis kert is járt,
tartottunk nyulat, néhány tyúkot, s kaszálhattuk a vasúti
töltésoldalt. Nem házasodtunk össze, de együtt éltünk, és
ki volt tűzve az esküvőnk napja is, mert terhes lettem. Aztán
az esküvő előtt egy héttel Rudolf eltűnt. Nem mondhatnám,
hogy váratlanul. A pályamester szerint sokat ivott. Ivott, az
igaz, de ivott más is. Nem az volt a baj, hanem hogy ahány
bakterné csak volt a rábízott pályaszakaszon, mindet
megkörnyékezte. Nem került elő, hiába keresték. Azt
mondták, hogy valaki agyoncsapta és elásta. Két hétig
vártam rá, két hétig keresték, még a Borzát is
végigcsáklyázták, hátha vízbe fúlt, de nem dobta föl a
folyó. Két hét után összepakoltam a holmimat a
pályaőrházban, és elköltöztem a városból, úgy gondoltam,
hogy örökre. Elutaztam Terkához, aki akkor már férjhez ment.
Ő is egy vasutashoz, de rosszul mondom, csak ő ment férjhez
egy vasutashoz. Ottó, így hívták Terka férjét, de bár sose
ismertem volna meg ezt a nagy testű, örökké izzadó férfit.
Pedig eleinte folyton elnevettem magam, ha ránéztem. Az elemi
iskolás olvasókönyvemet juttatta eszembe, abban volt a
mondóka, hogy Ottó ütött, talált ötöt. Biztos kuglizott.
Szolgálati lakásuk volt Terkáéknak, nem nagy, sőt egészen
kicsi. A szentesi vasúti laktanyában kapták meg a folyosó
végi kis hajlékot. Egy köves konyha volt benne, meg egy
ajtóval leválasztott benyíló, azt használták szobának.
Befogadtak, mondták, maradhatok, míg lebabázok, s tervezve
volt, hogy idővel nekem is szereznek vagy egy szobát a
szállón, vagy egy kis lakást a környéken. Szeptember elején
érkeztem Szentesre, meleg volt, nehezen bírtam a nagy hasamat.
Kívánós voltam, folyton gyümölcsöt ettem volna, de ott csak
dinnye termett rogyásig, az meg felfújt, rosszul lettem tőle.
Aztán egy nap észrevettem, hogy gyönyörű kék szilva érik a
szomszéd kertben, s az egyik ága átnyúlt a vasúti laktanya
udvarába. Kivittem egy hokedlit, hogy arra felállva szedek majd
magamnak néhány szem szilvát, de a szomszéd rám kiáltott,
hogy ne lopjak, én pedig megijedtem, és a földre estem. Jól
megütöttem magam, de még nem éreztem semmit, aztán este
vérezni kezdtem, elment a magzatvizem, jött értem a mentő,
bevitt a szentesi kórházba. Azonnal megcsászároztak, így
született meg két hónappal hamarabb a fiam. Pici volt még,
éretlen, el kellett vinni a szegedi klinikára, mert Szentesen
meghalt volna. Én meg ott maradtam a kórházban, sírtam az én
kicsi fiam után, hogy nincs, aki szoptassa, nincs, aki
dédelgesse. Az orvosok már azt hitték, hogy valami baja van a
fejemnek, azon tanakodtak, átvisznek az idegosztályra, de
szerencsémre észre térített egy asszony, aki ugyanabban a
kórteremben volt, amiben én, és már korábban szült három
gyereket, és a negyediket várta. Ez az asszony, egy
tanyásgazda felesége, azt mondta nekem, hogy ne ríjak, mert
akkor elmegy a tejem, s ha majd a fiamat visszakapom, nem lesz
mivel felhizlalnom, megerősítenem. Én pedig megfogadtam a
szavát, és attól fogva fejtem mind a két mellem, nehogy
elapadjon a tejem, mire az én fiam megjön.
A műtét után két héttel kikerültem a
kórházból, vissza a vasúti laktanyába a Terkáékhoz. Volt
egy kevéske megtakarított pénzem, és a naponta lefejt és
összegyűjtött tejemet megvette tőlem a szülészet. Nem sokat
kaptam érte, de megvoltam. Nem tudom, mi történhetett velem,
de csak úgy ömlött a tejem. Jószerével sehova sem tudtam
elmenni, mert a mellemnél azonnal átütött a nedvesség, a
szagom is olyan volt, mint egy tehéné. Naphosszat ültem
otthon, hallgattam a vezetékes rádiót, s mire Terka megjött a
boltból, ahol dolgozott, én már megfőztem a vacsorát.
Decemberre hazaadták a gyereket, örültem neki nagyon.
Hasfájós volt a baba, sokat sírt, s a kicsi lakásban nehezen
fértünk meg négyen úgy, hogy ketten dolgozni jártak. Hiába
ettem fazékszám a köményes levest, mert azt mondták, hogy
attól a tejem is köményes lesz, ami jó a hasfájásra, de a
baba csak sírós maradt. Éreztem én, hogy útban vagyok, de
nem volt hova mennem. Próbáltam magam hasznossá tenni, amit
lehetett, elvégeztem a háztartásban. Kimostam, kivasaltam a
ruhákat, pedig nem volt könnyű, mert csak bádogteknőben
lehetett a szennyest beáztatni, kisikálni. A vizet a folyosó
másik végéről hoztam, az egyetlen csapból, és a sparherten
forraltam fel, majd megszakadtam a sok emelgetésben. Fürdeni
egy héten egyszer tudtunk, szabott időben. Egyetlen
fürdőszoba volt az épület alagsorában, fafűtéses
hengerrel, káddal, azt használta az állomásfőnök családja
is, mert nekik sem volt otthon fürdőszobájuk. Így aztán be
volt osztva, hogy ki mikor kerül sorra, nekünk a szombat
délelőtt jutott. Előbb a Terka fürdött le, aztán én,
végül az Ottó. Sietni kellett mindenkinek, hogy még az
utolsónak se hűljön ki a vize a kádban.
A karácsony előtti szombaton Terkának benn
kellett maradnia a boltban, s az Ottó azt mondta, befűt nekem
meg a gyereknek a fürdőben, aztán elmegy fenyőfáért.
Gondoltam, jót pancsolunk a babával, urasan. Addig maradok a
vízben, amíg ki nem hűl, akár egy óra hosszát is. Az Ottó
tényleg jól befűtött, vörösen izzott a vízmelegítőből a
kéménybe vezető füstcső, mondtam is, majd még meggyullad
valami, de az Ottó csak nevetett. Vöröslött a képe a
melegtől, de lehet, hogy pálinkát is ivott már. Vártam,
mikor megy el végre, de csak rakta a fát a tűzre. Féltem,
hogy lejár a ránk kiosztott egy óra, ezért megeresztettem a
vizet, kibontottam a gyereket a pólyából, hogy tisztába
tegyem. Aztán amikor mosni kezdtem a baba popsiját a vízzel
teli engedett kádban, Ottó egyszer csak átölelte a derekamat,
és én hiába tiltakoztam, hogy mit csinálsz, takarodj, nem
tágított. Azt mondta, hogy a falhoz csapja a gyereket, ha
megnyikkanok. Nem tudtam mit tenni, kezemben a babával. Nagyon
féltem, hogy valami baja esik a gyereknek, mert az Ottó
teljesen kifordult magából. Lehúzta a bugyimat, és hátulról
esett nekem. Ráadásul amikor végzett velem, belefeküdt a
kádba. Sírva szaladtam vissza a lakásba, és hideg vízzel
sikáltam le magam. Úristen, micsoda karácsony volt! Terka
aranyos, hímzett rugdalózót hozott a fiamnak, azt hitte,
örömömben sírok, de hallgattam, nyeltem a könnyem, mit
mondhattam volna neki szenteste. Attól kezdve az Ottó használt
engem. Nincs erre jobb szó. Mivel két műszakban dolgozott,
sokszor maradtam vele kettesben a lakásban. Azt mondta,
megőrjíti a tejszagom, ő is szopta a mellem, és a szőrös
pofáján csorgott le a tejem. Okádni tudtam volna tőle, s
amikor bennem volt, becsuktam a szemem, hogy ne lássam a rusnya
kopasz fejét, és az én Rudimra gondoltam. Tavaszig tartott ez
az őrületes üzekedés, akkor teherbe estem tőle, és elapadt
a tejem. Hivatalosan nem lehetett elcsinálni a magzatot, pénzem
pedig nem volt. Mondtam az Ottónak, hogy mi történt, adjon
pénzt abortuszra, de kiröhögött, közölte velem,
kurválkodjam össze, szerez nekem kuncsaftokat. Elöntötte a
vér az agyamat, és mindent bevallottam Terkának, aki aztán
adott pénzt, de közölte, soha többé nem akar látni. Így
veszítettem el a testvéremet – előbb a lelkét, később
testi valójában is. Megvolt még a tanyasi asszony címe,
akivel együtt voltam a kórházban, elmentem hozzá. Nála
hagytam a gyereket, úgy terveztem, csak addig, arra a kis
időre, amíg kikaparnak, s fel nem gyógyulok. De olyan jól
érezte ott magát az én kicsi fiam, nekem meg nem volt fedél a
fejem fölött, így aztán megállapodtunk az asszonnyal: neveli
a gyereket, míg annyira össze nem szedem magam, hogy legyen
hova vinnem. Így telt el két év, háromhavonta
látogatásokkal, aztán az utolsó alkalommal azt kérdezte az
én kicsi fiam a nevelőanyjától: Ki ez a néni, mámika? S
akkor az a tanyasi asszony azt mondta nekem, ne küldjek több
pénzt, elfogadja sajátjának a fiamat. A Rudika, mert az apja
után így hívták, fogta az asszony szoknyáját, és azt
mondta: Gyere, mámika, menjünk a kiskacsák után, mert
megfogja őket a róka. Így veszítettem el a gyerekemet.
Az állomás semmit sem változott, mióta
elköltöztem Reményfokról, de a városban egy csomó új
épületet húztak fel, mióta nem jártam erre, és eltüntettek
öreg házakat, például a Terményforgalmi Vállalat
zöldségraktárát az állomás előtti téren. Ismertem ott egy
embert, Dezső bácsit. Agronómus volt, legalábbis annak mondta
magát. Tőle kaptam életem első kotongumiját, mégpedig egy
majálison. Az első pillanatban azt hittem, hogy Dezső bácsi a
Gránátkocka nevű csokival kínál, az a kis kartontasak, amit
felém nyújtott, messziről arra hasonlított, de miután
kibontottam az ajándékot, legnagyobb meglepetésemre édesség
helyett valamiféle luftballont találtam a papírban, s nem
értettem, hogy miért röhögtek rajtam a felnőttek, amikor
felfújtam. Anyám, amint észrevette, hogy mit művelek,
elkobozta tőlem a felfújt óvszert, én pedig, mivel
elragadták tőlem a játékom, bömbölni kezdtem. Hogy
valamiképpen megbékítsen, Dezső bácsi valódi luftballonnal
meg medvecukorral kárpótolt, de csak pár esztendő múlva
kaptam többé-kevésbé pontos választ a kérdésemre, hogy mi
a koton, éles bevetésben pedig jóval később ismerhettem meg.
Dezső bácsi egyébként meglehetősen sokat részegeskedett,
néhányszor nálunk, a mi házunkban is megfordult, és egyszer
akaratlanul is az életére törtem. Közös vécéje volt az
emeletünknek, megnyitottam a klozetajtót, és a mit sem sejtő,
hátát az ajtónak döntve vizelő Dezső bácsi hanyatt
kizuhant a folyosóra. Úgy emlékszem, zuhanás közben is
spriccelt, s talán egy ideig még az után is, hogy földet
ért. De ez nem biztos, lehet, hogy csak utólag gondolom így.
Az viszont biztos, hogy torkaszakadtából ordított, anyám
szerint úgy, mint a sebzett oroszlán. Amikor meghallotta Dezső
bácsi bömbölését, kiszaladt a lakásból megnézni, mi
történt. Nevetett, potyogtak a könnyei a nagy jókedvtől, és
azt mondta: Dezső, maga majdnem olyan, mint a főtéri
szökőkút. Ez azonban erős túlzás volt, mert a
szökőkútból sohasem spriccelt föl a víz.
Később, gimnazista lány koromban nyaranta
Dezső bácsi keze alatt dolgoztam a Terményforgalminál,
eleinte takarítottam, cefréstartályba hordtam a rohadt
gyümölcsöt, de végül magam is rendszeres túrajáratos
lettem. Volt a terményforgalmi kirendeltségnek egy
galambszürke, oldalkocsis BMW motorja, még a háborúból
megmentett Wehrmacht-darab, azzal jártuk – Dezső bácsi meg
én – a vidéki begyűjtőhelyeket. A parasztok úgy
emlegették a motort: szürke róka, merthogy mindent elvittünk
a falvakból. Az oldalkocsira ügyesen pakolva nyolc-tíz zsák
is felfért, gyümölcsösrekeszből valamivel kevesebb. A
Terményforgalmi Vállalat beszerzési rendszere úgy
működött, hogy Dezső bácsi megtelefonálta, megtáviratozta
falusi megbízottainak a felvásárolható zöldségek,
gyümölcsök kilónkénti árát, s hetente egyszer vagy
kétszer összeszedte az árut, és kifizette az érte járó
pénzt. Darócfalva, Luccos, Kiscsehi, Rezedércs és
Bükkösvelemér – ezek voltak a reményfoki járás népesebb
falvai, ahova rendszeres terményfelvásárló túrajáratokat
indított a Terményforgalmi Vállalat, nevezetesen Dezső
bácsi. Nekem jutalomutazás-számba ment otthagyni a kopott,
porszagú reményfoki telepet, s kimotorozni a harsogóan zöld
dombvidékre. Amikor bedöcögtünk mondjuk Rezedércsre, akkor a
községi hangosbemondó tudtul adta, hogy megkezdődött a
terményátvétel. Néha megesett, különösen ha tavaszi fagy
apasztotta a termést, hogy pár napot vártunk a helyszínen,
hogy összejöjjön a kellő mennyiségű gyümölcs. Ilyenkor
ott aludtunk a tanácsházán valami rissz-rossz kanapén, vagy
mint Rezedércsen, egy jó emberünknél, Kelemenéknél. Nekem a
szénapajtában vetettek fekhelyet, Dezső bácsinak azonban a
tisztaszobában bontottak ágyat a gazda lányai. Ketten voltak,
nagydarab, piros arcú, kék szemű teremtés mind a kettő –
szőke hajukat hosszú, vastag copfban hordták, olyanformán
befonva, mint az istállójukban álló két muraközi ló farka.
Nyilván azért, mert az apjuk keze erre a fonásra állt rá,
ugyanis a gazda egyedül nevelte a lányait. Felesége a lányok
négyesztendős korában megszökött egy cirkuszossal.
Első közös látogatásunkkor a két lány
nem engedett be minket a házba, mert a gazda még nem volt
otthon. Hiába mondta Dezső bácsi, hogy hiszen ismertek, csak
akkor nyitottak ajtót, mikor az apjuk hazatért. Később aztán
egyre felszabadultabban viselkedtek, incselkedtek Dezső
bácsival, az ölébe ültek, hívták, hogy menjen velük este
az istállóba megfejni a Riskát meg a Mukit. Amikor harmadjára
jártunk ott, gyanút fogtam. Feltűnt, hogy vacsora után a
lányok rögtön a tehénfejésre terelték a szót. Mivel engem
nem hívtak, úgy tettem, mintha lefeküdtem volna aludni, de
amikor elindultak a tejessajtárral az istálló felé, utánuk
osontam. Nem tudom, mire számítottam, de amit láttam, arra
nem. A lányok megmosták az egyik tehén tőgyét, Dezső bácsi
pedig elővett egy kotont, ráhúzta a tehén csecsbimbójára,
és fejni kezdte az állatot. A kicsorgó tej egy idő után
összegyűlt a gumióvszer orrában, kislabda méretű gömböt
formálva. A tejet beleöntötte a sajtárba, s Dezső bácsi
biztatta a lányokat, hogy próbálják ki ők is ily módon a
fejést. Nem értettem, mi örömük telik benne, de mindkét
Réfli lány nagyokat nevetett, aztán rájöttem jókedvük
okára. Dezső bácsi négykézlábra ereszkedett, s mekegni
kezdett. Ez valóban váratlan fordulat volt, de a folytatás is
tartogatott meglepetést. A lányok ugyanis az óvszert Dezső
bácsi időközben megkaparintott fütykösére húzták, és
miként a Riskát meg a Mukit, őt is fejni kezdték.
Mivel a lányok apja az egyik fülére süket
volt, a másikra pedig nagyothallott, az istállóban
ügyeskedőknek nem kellett attól tartani, hogy felébred
üzekedésük zajára. Nem is emiatt buktak le. Valamit
elvéthettek az egyik kecskefejésen, mert pár hónap után
mindkét lány hasa gömbölyödni kezdett, s ettől elszállt a
vidámságuk. Mikor már a vak is láthatta, hogy valaki
felcsinálta őket, Dezső bácsi kerülni kezdte a házat,
legszívesebben még a falut, Rezedércset is leradírozta volna
a térképről, de nem tehette.
Időközben megérkezett az ősz, én már
megint iskolába jártam, s csak ritkán találkoztam Dezső
bácsival. Egyik reggel észrevettem, hogy csődület van a háza
előtt. Odasiettem, hogy kiderítsem, mi történt, s bizony
időbe telt, míg a sok izgatottan karattyoló embertől
megtudtam a választ: Dezső bácsi meghalt, füstmérgezésben.
A szomszédasszonya talált rá, ő szaladt segítséget hívni.
A rendőrség még nem ért oda, egy férfi strázsált az
ajtóban, s próbálta elhessegetni a bámészkodó
asszonynépet, mert minden vénasszony látni akarta a
kiterített Dezső bácsit. Azt beszélték, holtában is állt a
fütyije, ráadásul fekete színű koton volt a farkán, amilyet
még senki sem látott. A nem mindennapi halálesetről aztán
még sokáig vitatkoztak Reményfokon a hozzáértők. Azzal
mindenki egyetértett, hogy asszony járt Dezső bácsinál
élete utolsó estéjén, igen ám, de honnan szerzett fekete
színű kotont, amikor olyan a reményfoki férfinép szerint nem
is létezik. Abban maradtak, hogy a cigarettaparázstól
meggyúlt dunyha kormozhatta be az óvszert. Logikusnak tűnt a
magyarázat, ám arra nem adott választ, hogy ki járt Dezső
bácsinál, és hogyan távozott a házból. Mert a lakás ajtaja
belülről zárva volt, az erős füstszag miatt törték be a
szomszédok, miután hiába dörömböltek.
A rendőrségi vizsgálat sem vezetett
eredményre, balesetnek minősítették a történteket,
megadták az engedélyt a temetésre. Magam a temetés után
elmentem a Terményforgalmi Vállalathoz, hátha ott mondanak
még valamit Dezső bácsiról. Csak annyit sikerült megtudnom,
hogy télálló bőralmát vásárolt az utolsó héten
Rezedércsen. Kiderült az is, hogy az öreg Kelemen néhány
hete felakasztotta magát az istállóban, mert ahogy annak
idején búcsú nélkül elhagyta a felesége, most a két lánya
is hasonlóképpen bánt el vele, eltűntek otthonról. Pedig én
őket vagy az apjukat sejtettem Dezső bácsi halálának
hátterében. Ezek után viszont nem gondolhattam mást, mint
amit néhány vénasszony híresztelt a fekete óvszer láttán,
hogy halálának éjszakáján az ördög járt Dezső
bácsinál. Minden bizonnyal nőstény ördög.
Ennyit Dezső bácsiról és a lebontott
Terményforgalmiról, ahonnan a buszmegállót áthelyezték a
Selyemgyár elé. Nem is baj, gondoltam. Jobb lesz besétálni a
városba, útközben eldönthetem, hogy hol szálljak meg,
miként lássak hozzá a fiam felkutatásához. Sok mindent
elbontottak, átépítettek, de a kaszagyári csatorna mellett
megmaradt a Krecsmár-féle kocsma. Rudolf gyakran emlegette,
hogy kitől mit hallott a Krecsmárnál. Nem szerettem, ha erről
beszélt, mert én is hallottam egyet-mást róla, Rudolfról meg
a Krecsmár feleségéről. Tagadott persze, ha szóba hoztam,
vagy azt mondta, régen volt. Ebbe a kocsmába jártak
műszakváltás után a Kasza- és a Selyemgyárból a férfiak,
a Dohánygyárból csak azért nem, mert azt pár éve
bezárták, és az épületből bolondokháza lett. Onnan is
járt a Krecsmárhoz néhány ápoló, meg persze az
állomásról a vasutasok, Rudolffal az élen.
A kocsmában nem ismert meg senki, de ezzel
így voltam én is: egyetlen arc láttán sem derengett fel, hogy
esetleg találkoztunk, vagy láttuk volna egymást valaha is.
Amikor az ivóban megkérdeztem, hogy a jelenlévők tudnak-e
valamit Rudolfról, úgy tettek, mintha azt kérdeztem volna,
mikor járt itt a Dalai Láma. Amikor pedig a kocsmáros
feleségét, Emmát említettem, elnémultak az emberek, nem is
néztek rám. Elfordultak tőlem, mintha valami nagyon illetlen
dolgot műveltem volna. Nem értettem, miért zárultak be
hirtelen, hiszen a Krecsmár Emmája már az én időmben is
városszerte ismert kurva volt, a kocsmáros állítólag
kártyán nyerte el az első urától, a reményfoki vágóhidat
működtető Anton hentestől, vagyis a dagadt Antontól. Aztán
később, már az utcán, utánam jött egy férfi, és azt
mondta:
– Tudom, ki maga, és azt is tudom, hogy kit
keres. Itt van a városban.
– Kicsoda? – kérdeztem.
– Hát Rudolf. A hentes Antonnal beszélt
itt, a kocsmában, együtt mentek el a vágóhíd felé. Máskor
is láttam, két nappal ezelőtt. Akkor azzal a férfival
sutyorgott, aki nemrég érkezett a városba, és a doktornak
segédkezik.
– Honnan tudja, hogy Rudolf volt?
– Ismerem, mondtam már. Azt is tudom, hogy
maga kicsoda. Gondoltam, hogy felbukkan, számítani lehetett rá
azok után, ami a fiukkal történt. De azt hittem, hogy együtt
jönnek. Úgy hallottam, hogy összeházasodtak, és mindketten a
vasútnál dolgoznak. Együtt látták magukat valamelyik közeli
állomáson.
– És maga mit akar tőlem?
– Semmit. Csupán segítek, megmondom, merre
találhatja meg a férjét.
– Nem a férjem.
– Nekem mindegy. Akar vele találkozni, vagy
nem?
Az ismeretlen férfi bogarat rakott a fülembe.
Ha igaz, amit mond, Rudolf itt van a közelben. S bár nem volt
valami bizalomgerjesztő a környék, gondoltam, annyit azért
megkockáztatok, hogy kimegyek az Anton-féle vágóhídra,
hátha ott van Rudolf. Nem lehettem mindennapi látvány kék
rakott szoknyában, fehér blúzban, fekete körömcipőben a
vágóhídra vezető, iparcsatorna melletti földúton. Amerre
mentem, kiskertek sorakoztak, s a legtöbbjében dolgoztak,
öregedő férfiak és nők, s körülöttük fiatal gyerekek –
alighanem az unokáik – próbálták valami egyszerű
játékkal agyoncsapni az időt.
A vágóhídra nem engedtek be az
állítólagos járványveszély miatt. Ez megerősítette a
gyanúmat, hogy Rudolf ott rejtőzik, és nem akar velem
találkozni. Elhatároztam, hogy kivárom, míg feltűnik a
színen. A közeli dögtemetőben vertem tanyát, volt ott egy
kis kalyiba, amiben a gyepmester tarthatta a holmiját. A
kalyibából jó rálátás nyílt a környékre, s azt
reméltem, onnan könnyedén felfedezem majd Rudolfot, ám mintha
a föld nyelte volna el. Az állomás felé is elsétáltam
néhányszor, hátha valahol a nyomára bukkanok, de hiába.
Engem viszont az utolsó estémen megtámadott valaki. A
közelgő vihar elől igyekeztem visszatérni a fedett
kalyibámba, amikor a sötétből rám kiáltott egy férfi:
Emma, Emma! Nem láttam tisztán az arcát, csak az elmosódott
alakját, s bár nem vagyok Emma, de igencsak megijedtem,
futásnak eredtem, belevetettem magam az út menti, sűrű, már
embermagasságú kukoricásba. Hirtelen az eső is rázendített,
dörgött, villámlott, és egyszeriben besötétedett. Azt
reméltem, ha leguggolok, akkor nem vesz észre. Nem tudom,
miért, de hirtelen Rudolf jutott az eszembe: az első alkalom,
amikor együtt voltunk. Én addig még sose voltam férfival, és
csak sejtettem, mi fog történni velem. Rudolf pedig borzasztó
gyengéden addig duruzsolt a fülembe, míg elaludtam. Aztán az
éjszaka közepén arra ébredtem, hogy hátulról bököd a
farka, s akkor átnyúltam a két combom között, és fejni
kezdtem, ahogy a Kelemen lányok tették Dezső bácsival. S
amikor langyos magja a tenyerembe ömlött, mintha forrás tört
volna fel az ölemből, az alfelem csupa víz lett, és akkor
magamba fogadtam Rudolfot. De most nem így történt.
Felsikoltottam ijedtemben, mert váratlanul egy férfiarc tűnt
fel mellettem. Az Ottóé. Ez nem lehet igaz, a Terka férje. Az
állomástól kezdve követett. Ott volt a nyomomban, csak nem
vettem észre. Várt rám, hosszú évek óta. Csapdát
állított nekem, és én besétáltam a csapdájába.
Összeesküdött ellenem ő meg Kontra, a
reményfoki rendőrfőnök. Ezek mindketten szentesiek voltak
valaha, gyerekkori cimborák. Kontra mint beosztott nyomozó a
rendőrségen, Ottó pedig a vasútnál dolgozott. Egész vagon
gabonákat loptak és adtak el közösen. Ottó szervezte az
üzletet, Kontra meg eltüntette a nyomokat. Terka
öngyilkossága ügyében Kontra vezette a vizsgálatot. Mert
miután én eljöttem tőlük, hogy a bábával elcsináltassam
az Ottó gyerekét, a testvérem felakasztotta magát. A
búcsúlevelében megátkozott, hogy veszítsem el azt, aki a
legkedvesebb nekem. Az Ottó a rendőrségen azt vallotta, hogy
kellettem magam, s hogy egyszer, egyetlenegyszer nem volt elég
erős. Engem is kihallgatott a Kontra, s én elmondtam rendre
mindent, ami köztem és az Ottó közt történt. Hazug
kurvának nevezett, és megígérte, hogy kicsinál. Ennek már
húsz éve, s azóta Kontra idekerült Reményfokra, és az Ottó
is áthelyeztette magát. Megtollasodtak az embercsempészetből,
s most mind a ketten főnökök: Kontra a rendőrségen, Ottó az
állomáson. Valahogy megszerezték a gyerekem fényképét, és
betették az újságba, hogy eltűnt. Elintézték, hogy
megkapjam azt a lapot, elküldték postán, ismeretlen
feladóval. Attól kezdve nem volt más dolguk, mint megvárni,
míg felbukkanok Reményfokon.
Mindez a Kontra ötlete lehetett, mert az
Ottónak nincs agya az ilyen finomságokhoz. Csak törni-zúzni
tud. Brutális állat. Hanyatt döntött, rám vetette magát, s
miközben rajtam volt, lihegett és nyögött, és én mindvégig
arra gondoltam, hogy hol fogom kimosni a ruhámat. Csak egyet nem
tudok: ki kiabált rám a sötétben, hogy Emma, Emma, Emma?