Kelemen Lajos
Kódfejtő
Ha csak a jelek alja
jut el
idáig, hol fülelek résein e rossz napoknak,
csakis a silánya –
a rejtélyt, vajon e hűvös korvégnek mit szánsz
csattanóul,
hogyan is érteném, Uram, tiszta képletében,
elénk adtál mintául egy létet –
s mint ezer évek óta, őrlődik itt,
rendje, káosza szeret ma átüzenni egymáson,
összekeveredni,
ahogy annyi dolog egy ferde szájhúzással
egybeolvasható –
s mert lelkekben tanúsítatlan bent vész: mi legyen,
nem teheted, hogy nem te mondod, mint egyszer
kódod szerint:
minden pályánk a megmaradás –
kérhetnénk-e,
hogy ezt lekopogd?
Delfinek
Eszesség gyöngéje te
bent vívódva – s még vonna beljebb
a rendeltetés –
nem látod? mindig is
visszavet függővé ameddig dacosan próbálod
szólaltatni lelkedet
odatúl meg ragyog színektől újdonan
átszépült élet –
kiugorhatnánk nemde játszani a napsütésben
aztán a roncslélek-háttérre képünk ha visszanéz
micsoda álmunk volna:
megint határoktól mentté lett tér a lételemünk
innen a falak közül a kiváltás –
és több tengeren át sodródnánk
s úsznánk úsznánk
haza