Bogdán László
Vaszilij
Bogdanov
Vaszilij Bogdanov (1895–1982)
méltatlanul elfelejtett orosz költő életművének
jelentékeny része egészen a legutóbbi időkig lappangott, de
aztán előkerültek a költő füzetei, és unokája, Tatjána
Bogdanova, a Harvard Egyetem szlavisztikai tanára megkezdte a
szentpétervári, szibériai és amerikai füzetek anyagának
közreadását, magyarázó jegyzetekkel természetesen, amelyek
sokat elárulnak a korról és a váltakozó
irodalomfelfogásról, s arról is, hogy milyen kevéssé
értjük a sztálinizmust, irodalmáról és
kényszerhelyzeteiről nem is beszélve. Az arisztokrata
katonacsaládból származó Vaszilij Bogdanov – unokája már
dolgozik a költő biográfiáján is – Párizsban kezdte
pályáját, a tízes években két kötete is megjelent (Üvegvilág,
1917, Árnyak délutánja, 1919). 1916-ban vette
feleségül Léna Nyezvanovát, a neves költő unokahúgát, az
ismert pétervári belgyógyász kisebbik lányát. Noha szüleik
már nem éltek (édesapja tüzértábornokként a galíciai
fronton halt hősi halált, édesanyjára a lázadó muzsikok
gyújtották rá a kastélyt, apósát részeg vörösgárdisták
lőtték le a nyílt utcán, anyósa a tizennyolcas spanyolnátha
áldozataként halt meg… „A család körül – Andrej Belij
szerint – körözött a halál fekete madara!”), Bogdanov és
felesége a húszas évek elején mégis, barátaik kifejezett
ellenkezése dacára is, úgy döntött, hazatelepszenek.
Szentpéterváron, 1924-ben még megjelent egy verseskönyve (Orosz
ábrándok), de hamarosan a gonosz, rosszindulatú
támadások kereszttüzébe került, s az irodalom peremére
sodródott, verseit nem közölték, Dumas, Victor Hugo, Verne
és Walter Scott regényeinek fordításából élt, s
következő könyve, A szuzdáli harangok negyven év
késéssel, 1964-ben, a hruscsovi olvadás utolsó pillanatában
jelenhetett meg, alaposan kiherélve, ami el is vette a költő
kedvét a további próbálkozásoktól, ezután már csak
íróasztalfiókjának írt… Utolsó éveinek nagy élménye
egy különös amerikai utazása volt… Imádott leánya, Tánya
még az ötvenes évek elején ment férjhez a moszkvai amerikai
követség harmadtitkárához, és távozott az Egyesült
Államokba, de a költő útlevélkérelmét következetesen
elutasították, míg kevéssel halála előtt, 1979-ben mégis
kiengedték, s néhány felejthetetlen hónapot töltött
Berkeleyben, megismerkedett Mi©ossal és Robert Lowell-lel,
mindketten kiálltak versei mellett, s az orosz kiadást jóval
megelőző angol és lengyel válogatások utószavait is
jegyezték… Mi most a Tatjána Bogdanova gondozta kritikai
kiadásból válogatunk, de szándékunkban áll Bogdanov egész
hozzáférhető életművét s unokája életrajzát is
lefordítani...
(A
fordító)
Hajnalok a kerti házban
A feketerigó ébreszt, a szibériai rigóm
testvére,
már vörösödik a láthatár, de még nem kel fel a nap,
a tó fölött ködgomolyok úsznak, Hannibál elefántjai.
Tornászom, sétálok a kertben, felszedem az elhullott
almát, körtét, szilvát. Didergek a szeptemberi hajnalban.
Hallgatom a tolvaj szarkák csörgését, el-elszédülök,
elfeketedik előttem a villogó világ.
Hatvankét éves vagyok, számtalan nyár halálát
élhettem már végig, távozó barátaim árnyalakjai is
egyre itt köröznek körülöttem, mintha akarnának valamit.
Mostantól a történet mind fontosabb.
Bemegyek a nyári konyhába, a petróleumfőzőre
odakészítem a findzsát, vizet forralok a kávénak,
alágyújtok a szamovárnak, s közben a láthatár
egyre vörösebb lesz, hamarosan felkel a nap,
elűzve a tó fölül Hannibál fehéren borongó elefántjait.
Várom, hogy a gyümölcsfák között mikor tűnik fel
és kerít hatalmába a lopakodó öregség,
amelytől rettegek, mert a versek sem tudják távol tartani.
„Szúr a jobb szeme, többet kellene sírnia…” –
mondta minap a kedves orvosnő, miután sokáig vizsgált,
és új szemüvegeket rendelt, külön az utcára,
külön írásra-olvasásra. „Szárad a szeme, Bogdanov úr –
mosolygott még –, a könnycsatornák bedugultak,
beszáradtak!… Mikor sírt utoljára?” És felírt valami
cseppeket,
de a szúrás, ha vissza is húzódott, azért nem tűnt el,
időnként a szemem előtt vibráló fekete pontok között
tűnik fel, és kirajzolja az átlátszó levegőbe a bizonytalan
jövőt.
Ilyenkor idegesen hunyom le a szemem,
s igyekszem kideríteni, mikor is sírtam utoljára,
de nem emlékszem. Talán amikor értesültem apám
és bátyám hősi haláláról, vagy amikor öreg dajkám
elmesélte, hogyan égett benn a kastélyban szegény
édesanyám?
Talán amikor lányom születésnapján berúgtunk Asztrovval?
Vagy amikor Anna elmesélte, hogyan halt meg
Marina és Oszip? Az egyik felkötötte magát,
reménytelen dühében, a másik éhen halt a lágerben,
mialatt én a tajgában kóvályogva ismerkedtem
a természettel. Nem tudom. Nem emlékszem, mikor
sírtam utoljára. És sírtam-e egyáltalán? Mindenesetre
régen, nagyon régen. A nap harsogó fénye tölt be mindent,
élesen rajzolódnak ki a fák, bokrok körvonalai
végre könnyező szemem előtt, és nem tudom,
mennyi lehet még hátra, de érzem, hátam mögött ott
ólálkodik a rettentő, a könyörtelen árnyék.
A szamovár sipítása térít magamhoz, forr
a findzsában is a víz, beleszórok négy kanál kávét,
fellobban, elhúzom a lángról, hagyom, hogy megszálljon,
leszűröm, és kitöltöm két porceláncsészécskébe.
Ezeket is a dajkám adta vissza, ennyit sikerült megmentenie
a családi készletből. Sárkányok nyújtózódnak
a fehér csészék oldalán, s megrezzennek, amikor
a csészéket tálcára téve, a cukortartó mellé,
két kiskanalat keresve indulok befele, ébreszteni Lénát.
A teát majd később isszuk meg, már a kerti asztalnál.
Megkezdődik a nap. A szemem előtt újra vibráló pontok,
a balsejtelem lüktető pontocskái, egy arcot rajzolnak ki,
egy női arcot, akit sehogyan sem tudok azonosítani.
Didergek.
A vers, amely sokat elárul nagyapám
ötvenes évekbeli életéről, a füzete időbeosztásából
kiindulva valamikor 1957 tavaszán íródhatott. Akkoriban már a
Pétervár melletti kis faházukban éltek, tavasztól őszig. S
hála Anna Seghers mérföld hosszú regényeinek, amelyeket
nagyapám fordíthatott, s jól megfizették, viszonylag
gondtalanul. Szó esik halottairól, amelyek kísértetekként
bukkannak fel verseiben. Édesapjáról és bátyjáról,
Andrejről, akik az eső világháborúban, a galíciai fronton
haltak hősi halált, édesanyjáról, akire lázadó muzsikjai
gyújtották rá a kastélyt 1919-ben, költőbarátairól,
Marina Cvetajeváról, aki öngyilkos lett, és Oszip
Mandelstamról, aki lágerben halt éhen… A versből mégsem
csupán ezért árad valami nyomasztó, komor hangulat. „Nem is
értem – nézett rám Léna nagymama. – De hiszen olyan
boldogok voltunk akkor…” – Tatjána Bogdanova
Ugyanez másképp, lassabban
Csak az a fontos ebből, amit rád vonatkozik.
Hátha kitarthatnál még a jövő tavaszig.
Csak a boldog szédület, megint fütyült a rigó.
Csörögtek tolvaj szarkák, hullámzott, pipált a tó.
Ködgomolyból Hannibál fehér elefántjai
villogtak. Szúrt a szemem. Szerettem volna szállani,
felhőelefántok között, a szeptemberi égen.
Nem égni tovább a szégyen szovjet éjjelében.
Az sem fontos ebből, ami rám vonatkozik.
És miért is tartanék ki a jövő tavaszig?
Ez a rövidebb vers közvetlenül az
előző után íródhatott. Több változatban is őrzi a füzet,
s mintegy az előző darab utóhangjaként is felfogható. „De
hát akkor még nem is volt beteg, halálfélelmei sem voltak –
töprengett Léna nagymama. – Valószínűleg örökös
veszélyérzete riadóztatta, bár akkoriban már nem éreztük
állandóan életünkben a KGB buzgó ügynökeinek nyomasztó
jelenlétét.” – Tatjána Bogdanova
Sírfelírat
Itt nyugszik pán Bogdanov. Nem érdekelte semmi.
Keveset írt, többet ivott. Csak lenni akart, lenni!…
Ez a tréfás sírfelirat édesapja
egyik sokat mesélt családi legendájára utal, miszerint a
Bogdanovok lengyel származásúak lettek volna. Ezt viszont
nagyapám levéltári kutatásai nem támasztották alá. –
Tatjána Bogdanova
Az utazó
Schumann: Karnevál IX. Búcsú
Fújhat már tájfun,
passzát, bóra, misztrál,
míg a tájra ráunt
orkán ministrál,
és szelek dáridója
vet keresztet a hóra,
ő is megérkezik,
tegnapra virradóra,
aláereszkedik,
átlátszó buborékban.
Árnyéka átlósan vetül ránk,
nem élhet nélkülünk!
Itt az utazó! Itt van újra!
(De hát velünk se élhet,
nem hallgat csendre, szóra!)
Hirtelen feléled,
semmi el nem sodorja,
köré gyűlnek a csillagok.
A táj már nem fáj! Még ragyog!
A reménykedő házak,
a vesztesek is rá várnak,
várja meg-megtörő liturgia,
mániánknak vet ágyat,
hazátlan hazáknak
hazajáró fia!
Fújhatja tájfun,
passzát, bóra, misztrál,
amíg a szél
keresztet vet a hóra,
ránk ő nem un,
csak nézelődik,
szemhéjig buborékban.
Itt az utazó! Itt van újra!
Egy exkavátort bámul,
s az omló templom faláról
ráhull a vakolat.
Meg nem érintheti.
Noha még szól a zsoltár,
szétesőben az oltár.
A gyülekezet a másvilágról
türelmetlenül átszól –
tolmácsuk maga a pap –:
Jöhetnek immár? Még várjanak?
Feltámad a szél,
víziók, tömbházak mállanak,
esztendőket, tükröket,
lótetemeket
sodor az áradat.
IDŐD BETELT, URAM,
S NEM VOLT NYARAD!
De ő csak ül,
ül a buborékban,
nem válaszol, nem kérdez,
fáradt,
mögötte porrá omlanak
kaszárnyák, álmok, betonkártyavárak.
Toronykeringő.
Hotelmazurka.
Polkázó felhőkakukkvárak.
Találkozunk
majd egyszer, lenn a porban,
és a makk ászok hullanak,
a tök filkókat a vihar elsodorja.
Eldöntendő:
misztrál? tájfun? bóra?
S míg ő a huzatban lebeg,
kifut a táj alóla.
Grimászkodik az ipar hányadéka,
csövek, vastraverzek, vezetékek,
sárgás-zöldes rozsda…
Süllyednek hírhedett temetők,
erdők, mezők,
metropolisok.
Az utazó továbbtántorog.
Szalonok fölött száll.
Tizenkét virágdáma,
harangozó krinolinban,
szerencséjét várja,
kötőtűk vezénylik a tavaszt.
Indulhat világot látni.
ÁCSI!
Néhány elvtárs mulat,
néhány muzsik?
Bankók a cigány homlokán,
zsebében, vonóján.
Lesz visszaút?
Talán.
De ő csak lebeg,
lebeg a buborékban.
Megtart? Elveszít a hagyomány?
Ez már a német erdő,
sodorja orkán, sátánkeringő.
Wotan, Thor, a német istenek
hívják magukkal, mélán integet.
Siegfried kardja
most eltakarja.
És eltűnik,
képzelgésig buborékban.
A versnek négy változata is
szerepel a hagyatékban, Az utolsó mellett döntöttem. Az
ötvenes évek végén írott verseit tartalmazó füzetében
található. Feltevésem szerint 1958-ban íródhatott. Ide
annyit, hogy Schumann nagyapám egyik kedves zeneszerzője volt,
nagymamám megmutatta a fekete bakelit hanglemezeket, a Zongoraverseny
mellett a Karnevált és az Erdei képeket, a Gyermekjátékokat
is gyakran hallgatta. Az Erdei képek tételeire verseket
is írt, de csak a IX. darab, a Búcsú ihlette verset
hagyta meg, amely – legalábbis nagyapám versei között –
szokatlan, már-már abszurdba átcsapó látomás: a képzelt
buborékban utazó szemével láttatja az őt körülvevő
valóságot. Beküldte egyszer egy folyóirathoz, választ sem
kapott. – Tatjána Bogdanova
A vörös ruhás
lány
A kísértő álom
Ama lányt látom
mostanában,
bokorugró piros ruhában,
aki ötven éve kísért,
soha meg nem tudom, miért.
Álmomban is, ébren is látom,
nem tűnik el, hisz nem is álom,
szembejöhet velem az utcán,
tenger partján, az ukrán pusztán,
villamosok, autók között,
el nem takarhatják ködök,
hóbuckákból villan ki combja,
de hogy mit akar, meg nem mondja,
kopár fennsíkon ellebeg,
könnyei fehér fellegek.
Találkoztunk kamaszkoromban,
de az a régi fiú hol van?
Hatvanhárom éves vagyok,
bármikor meg is halhatok,
ő nem öregszik, nem felel,
rám mosolyogva lebeg el.
Fogalmam sincs, hogy ki lehet.
Csak azt látom, hogy kinevet,
mint akkor, ott, a Péter parkban,
mikor elrabolta nyugalmam,
s eltűnve fák, bokrok között,
örökre belém költözött.
Hogy kamaszkorom visszahozza,
imádkozok is néha hozza.
Ilyenkor Andrej hangját hallom,
és megint ott vagyunk a parton,
káprázatok közé kever,
és hullámok közt tűnik el.
Szertefoszlik, vissza se néz,
tört arcom vodka tükrébe vész.
Képzelgéseim démona,
nem hagyhat el végleg soha.
Amíg a versem róla írom,
árnyékát látom a papíron.
Puhán tarkómhoz ér az arca,
készülhetek megint a harcra.
Lobog előttem átabotában,
karmazsinvörös ruhácskában.
Soha meg nem tudom, miért,
immár ötven éve kisért.
A vörös ruhás lány – a vers
1958-ban íródott – nagyapám magánmitológiájának
különös alakja. Egyik korábbi verse tanúsága szerint
kamaszként látott egy titokzatos, piros ruhás lányt
Peterhofban, a sétányon, de amint elindult utána, a lány a
bokrok között eltűnt… Mesélt róla bátyjának, Andrejnek
is, s a lány, akinek akkor nem is láthatta a arcát, álmában
is, ébren is rendszeresen kísértette. – Tatjána
Bogdanova
Amikor először és utoljára láthattam
Lenint
1915 telén Lénával átruccantunk Svájcba
síelni,
és az alpesi menedékházból jövet betértünk Genfbe.
Kávét akartunk immár inni, méregerős feketekávét,
a dundi fogadósné tejeskávéi után,
amelyekből néhány nap alatt elegünk lett.
Mint az eszelősek rohantunk be az első cukrászdába,
ahol egy diáktársammal találkoztam.
Pierre francia volt, de baloldali.
Soha nem vitáztam vele, ez idegesítette,
de azért kitörő örömmel üdvözölt,
és titokzatos arccal az egyik sarokasztal felé intett:
„Az ott tudod, ki?” „Nem, honnan tudnám?!”
„Az ott Lenin, a nagy orosz anarchista forradalmár!”
Óvatosan pillantottam arrafele, óvatlanul belenyalva
párolgó kávémba, meg is égettem a nyelvem.
Ez mintha előrevetítette volna a jövőt.
Persze akkor nem is sejtettem semmit,
eltolva forró feketémet dühösen kértem egy whiskyt.
Kicsiny, kopasz emberke ült az asztalnál,
a sarokban, talán hogy szemmel tarthassa a termet,
s fel sem nézve, szélsebesen jegyezgetett
egy kemény fedelű füzetbe, mintha attól félt volna,
ha nem írja le azonnal, ami foglalkoztatja,
egyszerűen elfütyül a fejéből, elfelejti.
Előtte kávéspoharak, egy fél üveg ásványvíz.
Léna visszatérve az illemhelyről (Svájcban csak
a tiszta illemhelyeket szerette, az országot,
a polgári pedantériát szívéből unta és utálta)
belecsókolt a whiskymbe, ő is kért egy felest,
amíg a kávéja kihűl és fogyasztható lesz.
„Mit nézel?” – kérdezte. „Lenint!” – válaszoltam
suttogva.
„Kicsodát?” – meredt rám döbbenten, mint aki nem hall
jól,
és hirtelen felugorva oroszul kezdett kiabálni.
„Tudom, hogy megcsaltál, te gazember, tudom!…
A lányokat még csak-csak elviseltem, de most már fiúkkal
is!…”
És szitoközönt zúdított rám. Pierre döbbenten nézett,
a vendégek is felfigyeltek, én, miközben fél szemmel
Lenint figyeltem, ernyedten védekeztem.
Az orosz beszéd láthatólag nagy hatással volt rá,
fölemelte a fejét, fürkészve nézett ránk,
kalmük szeme gyanakvóan kerekre tágult,
de nem mosolygott, bronzarca merev maradt,
táskájába süllyesztette ceruzáját, füzetét,
pénzt hagyott az asztalon, és enyhén bicegve,
szinte menekülésszerűen távozott. Valószínű,
nem akart ismerkedni, vagy egyszerűen gyanakvó volt,
titkosrendőröknek nézett bennünket, akik feleslegesen
provokálni akarjuk, vagy a cár ügynökeinek?
Soha nem tudom meg. Amire magamhoz tértem,
és kirohantam az utcára, hosszú, bokáig érő,
fekete köpönyege már eltűnt a sarkon,
és a Genfi-tóban úszó kacsák kötötték le figyelmem.
Noha akkor kellett volna utánamennem,
és egy csendes utcán lelőnöm, mint egy veszett kutyát.
Az egész világtörténelemnek más irányt szabhattam volna.
Én lehettem volna az első orosz király.
A vers szintén az ötvenes évek
végén íródhatott, Léna nagymama szerint minden úgy
történt, ahogyan nagyapám megörökítette, ma is előtte van
Lenin gyanakvó arca s összeszűkülő szeme, amint rájuk
pillantva sürgősen összecsomagol, s szinte menekülésszerűen
hagyja el a helyiséget. „Hogy meg kellett volna ölnie? –
mosolygott nagymama. – Ugyan, ugyan. Nagyapád egy légynek se
tudott volna ártani. Az viszont, hogy egy Lenin elleni,
esetleges és sikeres merénylet más irányt szabhatott volna a
világtörténelemnek, igaz lehet, ő erőszakolta ki a bolsevik
hatalomátvételt. De hogy nagyapád lehetett volna az első
orosz király? Nevetnem kell… Egyébként ez volt a mániája,
megszüntetni a cárságot, bevezetni a királyságot, s ő, mint
a lengyel származású Bogdanovok, akikben a Jagellók vére is
csörgedez, eséllyel pályázhatott volna a királyi címre.
Amikor ezeket előadta, mindig kinevettem, s ez láthatólag
rosszulesett neki. S akkor már, ezt se felejtsd el, tombolt a
szovjet terror… Nagyapád királyságának esélyei a nullával
voltak egyenlők. Meg is kértem, ne hangoztassa, mert a végén
még lágerbe hurcolják vagy főbe lövik. Ennél kevesebbért
is haltak meg akkor emberek, a bolsevista hatalomnak – hogy is
mondjam, Tatjanuska? – nem volt humorérzéke. Arányérzéke,
realitásérzéke se nagyon volt, mindebből tudvalevőleg
számtalan bonyodalom származott.” – Tatjána Bogdanova