Kortárs

 

Bogdán László

Vaszilij Bogdanov

 

 

 

 

 

Vaszilij Bogdanov (1895–1982) méltatlanul elfelejtett orosz költő életművének jelentékeny része egészen a legutóbbi időkig lappangott, de aztán előkerültek a költő füzetei, és unokája, Tatjána Bogdanova, a Harvard Egyetem szlavisztikai tanára megkezdte a szentpétervári, szibériai és amerikai füzetek anyagának közreadását, magyarázó jegyzetekkel természetesen, amelyek sokat elárulnak a korról és a váltakozó irodalomfelfogásról, s arról is, hogy milyen kevéssé értjük a sztálinizmust, irodalmáról és kényszerhelyzeteiről nem is beszélve. Az arisztokrata katonacsaládból származó Vaszilij Bogdanov – unokája már dolgozik a költő biográfiáján is – Párizsban kezdte pályáját, a tízes években két kötete is megjelent (Üvegvilág, 1917, Árnyak délutánja, 1919). 1916-ban vette feleségül Léna Nyezvanovát, a neves költő unokahúgát, az ismert pétervári belgyógyász kisebbik lányát. Noha szüleik már nem éltek (édesapja tüzértábornokként a galíciai fronton halt hősi halált, édesanyjára a lázadó muzsikok gyújtották rá a kastélyt, apósát részeg vörösgárdisták lőtték le a nyílt utcán, anyósa a tizennyolcas spanyolnátha áldozataként halt meg… „A család körül – Andrej Belij szerint – körözött a halál fekete madara!”), Bogdanov és felesége a húszas évek elején mégis, barátaik kifejezett ellenkezése dacára is, úgy döntött, hazatelepszenek. Szentpéterváron, 1924-ben még megjelent egy verseskönyve (Orosz ábrándok), de hamarosan a gonosz, rosszindulatú támadások kereszttüzébe került, s az irodalom peremére sodródott, verseit nem közölték, Dumas, Victor Hugo, Verne és Walter Scott regényeinek fordításából élt, s következő könyve, A szuzdáli harangok negyven év késéssel, 1964-ben, a hruscsovi olvadás utolsó pillanatában jelenhetett meg, alaposan kiherélve, ami el is vette a költő kedvét a további próbálkozásoktól, ezután már csak íróasztalfiókjának írt… Utolsó éveinek nagy élménye egy különös amerikai utazása volt… Imádott leánya, Tánya még az ötvenes évek elején ment férjhez a moszkvai amerikai követség harmadtitkárához, és távozott az Egyesült Államokba, de a költő útlevélkérelmét következetesen elutasították, míg kevéssel halála előtt, 1979-ben mégis kiengedték, s néhány felejthetetlen hónapot töltött Berkeleyben, megismerkedett Mi©ossal és Robert Lowell-lel, mindketten kiálltak versei mellett, s az orosz kiadást jóval megelőző angol és lengyel válogatások utószavait is jegyezték… Mi most a Tatjána Bogdanova gondozta kritikai kiadásból válogatunk, de szándékunkban áll Bogdanov egész hozzáférhető életművét s unokája életrajzát is lefordítani...

 

(A fordító)

 

 

 

Hajnalok a kerti házban

 

A feketerigó ébreszt, a szibériai rigóm testvére,
már vörösödik a láthatár, de még nem kel fel a nap,
a tó fölött ködgomolyok úsznak, Hannibál elefántjai.
Tornászom, sétálok a kertben, felszedem az elhullott
almát, körtét, szilvát. Didergek a szeptemberi hajnalban.
Hallgatom a tolvaj szarkák csörgését, el-elszédülök,
elfeketedik előttem a villogó világ.
Hatvankét éves vagyok, számtalan nyár halálát
élhettem már végig, távozó barátaim árnyalakjai is
egyre itt köröznek körülöttem, mintha akarnának valamit.
Mostantól a történet mind fontosabb.
Bemegyek a nyári konyhába, a petróleumfőzőre
odakészítem a findzsát, vizet forralok a kávénak,
alágyújtok a szamovárnak, s közben a láthatár
egyre vörösebb lesz, hamarosan felkel a nap,
elűzve a tó fölül Hannibál fehéren borongó elefántjait.
Várom, hogy a gyümölcsfák között mikor tűnik fel
és kerít hatalmába a lopakodó öregség,
amelytől rettegek, mert a versek sem tudják távol tartani.
„Szúr a jobb szeme, többet kellene sírnia…” –
mondta minap a kedves orvosnő, miután sokáig vizsgált,
és új szemüvegeket rendelt, külön az utcára,
külön írásra-olvasásra. „Szárad a szeme, Bogdanov úr –
mosolygott még –, a könnycsatornák bedugultak,
beszáradtak!… Mikor sírt utoljára?” És felírt valami cseppeket,
de a szúrás, ha vissza is húzódott, azért nem tűnt el,
időnként a szemem előtt vibráló fekete pontok között
tűnik fel, és kirajzolja az átlátszó levegőbe a bizonytalan jövőt.
Ilyenkor idegesen hunyom le a szemem,
s igyekszem kideríteni, mikor is sírtam utoljára,
de nem emlékszem. Talán amikor értesültem apám
és bátyám hősi haláláról, vagy amikor öreg dajkám
elmesélte, hogyan égett benn a kastélyban szegény édesanyám?
Talán amikor lányom születésnapján berúgtunk Asztrovval?
Vagy amikor Anna elmesélte, hogyan halt meg
Marina és Oszip? Az egyik felkötötte magát,
reménytelen dühében, a másik éhen halt a lágerben,
mialatt én a tajgában kóvályogva ismerkedtem
a természettel. Nem tudom. Nem emlékszem, mikor
sírtam utoljára. És sírtam-e egyáltalán? Mindenesetre
régen, nagyon régen. A nap harsogó fénye tölt be mindent,
élesen rajzolódnak ki a fák, bokrok körvonalai
végre könnyező szemem előtt, és nem tudom,
mennyi lehet még hátra, de érzem, hátam mögött ott
ólálkodik a rettentő, a könyörtelen árnyék.
A szamovár sipítása térít magamhoz, forr
a findzsában is a víz, beleszórok négy kanál kávét,
fellobban, elhúzom a lángról, hagyom, hogy megszálljon,
leszűröm, és kitöltöm két porceláncsészécskébe.
Ezeket is a dajkám adta vissza, ennyit sikerült megmentenie
a családi készletből. Sárkányok nyújtózódnak
a fehér csészék oldalán, s megrezzennek, amikor
a csészéket tálcára téve, a cukortartó mellé,
két kiskanalat keresve indulok befele, ébreszteni Lénát.
A teát majd később isszuk meg, már a kerti asztalnál.
Megkezdődik a nap. A szemem előtt újra vibráló pontok,
a balsejtelem lüktető pontocskái, egy arcot rajzolnak ki,
egy női arcot, akit sehogyan sem tudok azonosítani.
Didergek.

 

A vers, amely sokat elárul nagyapám ötvenes évekbeli életéről, a füzete időbeosztásából kiindulva valamikor 1957 tavaszán íródhatott. Akkoriban már a Pétervár melletti kis faházukban éltek, tavasztól őszig. S hála Anna Seghers mérföld hosszú regényeinek, amelyeket nagyapám fordíthatott, s jól megfizették, viszonylag gondtalanul. Szó esik halottairól, amelyek kísértetekként bukkannak fel verseiben. Édesapjáról és bátyjáról, Andrejről, akik az eső világháborúban, a galíciai fronton haltak hősi halált, édesanyjáról, akire lázadó muzsikjai gyújtották rá a kastélyt 1919-ben, költőbarátairól, Marina Cvetajeváról, aki öngyilkos lett, és Oszip Mandelstamról, aki lágerben halt éhen… A versből mégsem csupán ezért árad valami nyomasztó, komor hangulat. „Nem is értem – nézett rám Léna nagymama. – De hiszen olyan boldogok voltunk akkor…” – Tatjána Bogdanova

 

 

 

Ugyanez másképp, lassabban

 

Csak az a fontos ebből, amit rád vonatkozik.
Hátha kitarthatnál még a jövő tavaszig.
Csak a boldog szédület, megint fütyült a rigó.
Csörögtek tolvaj szarkák, hullámzott, pipált a tó.
Ködgomolyból Hannibál fehér elefántjai
villogtak. Szúrt a szemem. Szerettem volna szállani,
felhőelefántok között, a szeptemberi égen.
Nem égni tovább a szégyen szovjet éjjelében.
Az sem fontos ebből, ami rám vonatkozik.
És miért is tartanék ki a jövő tavaszig?

 

Ez a rövidebb vers közvetlenül az előző után íródhatott. Több változatban is őrzi a füzet, s mintegy az előző darab utóhangjaként is felfogható. „De hát akkor még nem is volt beteg, halálfélelmei sem voltak – töprengett Léna nagymama. – Valószínűleg örökös veszélyérzete riadóztatta, bár akkoriban már nem éreztük állandóan életünkben a KGB buzgó ügynökeinek nyomasztó jelenlétét.” – Tatjána Bogdanova

 

 

Sírfelírat

 

Itt nyugszik pán Bogdanov. Nem érdekelte semmi.
Keveset írt, többet ivott. Csak lenni akart, lenni!…

 

Ez a tréfás sírfelirat édesapja egyik sokat mesélt családi legendájára utal, miszerint a Bogdanovok lengyel származásúak lettek volna. Ezt viszont nagyapám levéltári kutatásai nem támasztották alá. – Tatjána Bogdanova

 

 

Az utazó

 

                                           Schumann: Karnevál IX. Búcsú

 

Fújhat már tájfun,
passzát, bóra, misztrál,
míg a tájra ráunt
orkán ministrál,
és szelek dáridója
vet keresztet a hóra,
ő is megérkezik,
tegnapra virradóra,
aláereszkedik,
átlátszó buborékban.
Árnyéka átlósan vetül ránk,
nem élhet nélkülünk!
Itt az utazó! Itt van újra!
(De hát velünk se élhet,
nem hallgat csendre, szóra!)
Hirtelen feléled,
semmi el nem sodorja,
köré gyűlnek a csillagok.
A táj már nem fáj! Még ragyog!
A reménykedő házak,
a vesztesek is rá várnak,
várja meg-megtörő liturgia,
mániánknak vet ágyat,
hazátlan hazáknak
hazajáró fia!
Fújhatja tájfun,
passzát, bóra, misztrál,
amíg a szél
keresztet vet a hóra,
ránk ő nem un,
csak nézelődik,
szemhéjig buborékban.

Itt az utazó! Itt van újra!
Egy exkavátort bámul,
s az omló templom faláról
ráhull a vakolat.
Meg nem érintheti.
Noha még szól a zsoltár,
szétesőben az oltár.
A gyülekezet a másvilágról
türelmetlenül átszól –
tolmácsuk maga a pap –:
Jöhetnek immár? Még várjanak?
Feltámad a szél,
víziók, tömbházak mállanak,
esztendőket, tükröket,
lótetemeket
sodor az áradat.
IDŐD BETELT, URAM,
S NEM VOLT NYARAD!
De ő csak ül,
ül a buborékban,
nem válaszol, nem kérdez,
fáradt,
mögötte porrá omlanak
kaszárnyák, álmok, betonkártyavárak.
Toronykeringő.
Hotelmazurka.
Polkázó felhőkakukkvárak.
Találkozunk
majd egyszer, lenn a porban,
és a makk ászok hullanak,
a tök filkókat a vihar elsodorja.
Eldöntendő:
misztrál? tájfun? bóra?
S míg ő a huzatban lebeg,
kifut a táj alóla.
Grimászkodik az ipar hányadéka,
csövek, vastraverzek, vezetékek,
sárgás-zöldes rozsda…
Süllyednek hírhedett temetők,
erdők, mezők,
metropolisok.
Az utazó továbbtántorog.
Szalonok fölött száll.
Tizenkét virágdáma,
harangozó krinolinban,
szerencséjét várja,
kötőtűk vezénylik a tavaszt.
Indulhat világot látni.
ÁCSI!
Néhány elvtárs mulat,
néhány muzsik?

Bankók a cigány homlokán,
zsebében, vonóján.
Lesz visszaút?
Talán.
De ő csak lebeg,
lebeg a buborékban.

Megtart? Elveszít a hagyomány?

Ez már a német erdő,
sodorja orkán, sátánkeringő.
Wotan, Thor, a német istenek
hívják magukkal, mélán integet.
Siegfried kardja
most eltakarja.
És eltűnik,
képzelgésig buborékban.

 

A versnek négy változata is szerepel a hagyatékban, Az utolsó mellett döntöttem. Az ötvenes évek végén írott verseit tartalmazó füzetében található. Feltevésem szerint 1958-ban íródhatott. Ide annyit, hogy Schumann nagyapám egyik kedves zeneszerzője volt, nagymamám megmutatta a fekete bakelit hanglemezeket, a Zongoraverseny mellett a Karnevált és az Erdei képeket, a Gyermekjátékokat is gyakran hallgatta. Az Erdei képek tételeire verseket is írt, de csak a IX. darab, a Búcsú ihlette verset hagyta meg, amely – legalábbis nagyapám versei között – szokatlan, már-már abszurdba átcsapó látomás: a képzelt buborékban utazó szemével láttatja az őt körülvevő valóságot. Beküldte egyszer egy folyóirathoz, választ sem kapott. – Tatjána Bogdanova

 

 

 

A vörös ruhás lány

 

                                                               A kísértő álom

 

Ama lányt látom mostanában,
bokorugró piros ruhában,
aki ötven éve kísért,
soha meg nem tudom, miért.
Álmomban is, ébren is látom,
nem tűnik el, hisz nem is álom,
szembejöhet velem az utcán,
tenger partján, az ukrán pusztán,
villamosok, autók között,
el nem takarhatják ködök,
hóbuckákból villan ki combja,
de hogy mit akar, meg nem mondja,
kopár fennsíkon ellebeg,
könnyei fehér fellegek.
Találkoztunk kamaszkoromban,
de az a régi fiú hol van?
Hatvanhárom éves vagyok,
bármikor meg is halhatok,
ő nem öregszik, nem felel,
rám mosolyogva lebeg el.
Fogalmam sincs, hogy ki lehet.
Csak azt látom, hogy kinevet,
mint akkor, ott, a Péter parkban,
mikor elrabolta nyugalmam,
s eltűnve fák, bokrok között,
örökre belém költözött.
Hogy kamaszkorom visszahozza,
imádkozok is néha hozza.
Ilyenkor Andrej hangját hallom,
és megint ott vagyunk a parton,
káprázatok közé kever,
és hullámok közt tűnik el.
Szertefoszlik, vissza se néz,
tört arcom vodka tükrébe vész.
Képzelgéseim démona,
nem hagyhat el végleg soha.
Amíg a versem róla írom,
árnyékát látom a papíron.
Puhán tarkómhoz ér az arca,
készülhetek megint a harcra.
Lobog előttem átabotában,
karmazsinvörös ruhácskában.
Soha meg nem tudom, miért,
immár ötven éve kisért.

 

A vörös ruhás lány – a vers 1958-ban íródott – nagyapám magánmitológiájának különös alakja. Egyik korábbi verse tanúsága szerint kamaszként látott egy titokzatos, piros ruhás lányt Peterhofban, a sétányon, de amint elindult utána, a lány a bokrok között eltűnt… Mesélt róla bátyjának, Andrejnek is, s a lány, akinek akkor nem is láthatta a arcát, álmában is, ébren is rendszeresen kísértette. – Tatjána Bogdanova

 

 

 

Amikor először és utoljára láthattam Lenint

 

1915 telén Lénával átruccantunk Svájcba síelni,
és az alpesi menedékházból jövet betértünk Genfbe.
Kávét akartunk immár inni, méregerős feketekávét,
a dundi fogadósné tejeskávéi után,
amelyekből néhány nap alatt elegünk lett.
Mint az eszelősek rohantunk be az első cukrászdába,
ahol egy diáktársammal találkoztam.
Pierre francia volt, de baloldali.
Soha nem vitáztam vele, ez idegesítette,
de azért kitörő örömmel üdvözölt,
és titokzatos arccal az egyik sarokasztal felé intett:
„Az ott tudod, ki?” „Nem, honnan tudnám?!”
„Az ott Lenin, a nagy orosz anarchista forradalmár!”
Óvatosan pillantottam arrafele, óvatlanul belenyalva
párolgó kávémba, meg is égettem a nyelvem.
Ez mintha előrevetítette volna a jövőt.
Persze akkor nem is sejtettem semmit,
eltolva forró feketémet dühösen kértem egy whiskyt.
Kicsiny, kopasz emberke ült az asztalnál,
a sarokban, talán hogy szemmel tarthassa a termet,
s fel sem nézve, szélsebesen jegyezgetett
egy kemény fedelű füzetbe, mintha attól félt volna,
ha nem írja le azonnal, ami foglalkoztatja,
egyszerűen elfütyül a fejéből, elfelejti.
Előtte kávéspoharak, egy fél üveg ásványvíz.
Léna visszatérve az illemhelyről (Svájcban csak
a tiszta illemhelyeket szerette, az országot,
a polgári pedantériát szívéből unta és utálta)
belecsókolt a whiskymbe, ő is kért egy felest,
amíg a kávéja kihűl és fogyasztható lesz.
„Mit nézel?” – kérdezte. „Lenint!” – válaszoltam suttogva.
„Kicsodát?” – meredt rám döbbenten, mint aki nem hall jól,
és hirtelen felugorva oroszul kezdett kiabálni.
„Tudom, hogy megcsaltál, te gazember, tudom!…
A lányokat még csak-csak elviseltem, de most már fiúkkal is!…”
És szitoközönt zúdított rám. Pierre döbbenten nézett,
a vendégek is felfigyeltek, én, miközben fél szemmel
Lenint figyeltem, ernyedten védekeztem.
Az orosz beszéd láthatólag nagy hatással volt rá,
fölemelte a fejét, fürkészve nézett ránk,
kalmük szeme gyanakvóan kerekre tágult,
de nem mosolygott, bronzarca merev maradt,
táskájába süllyesztette ceruzáját, füzetét,
pénzt hagyott az asztalon, és enyhén bicegve,
szinte menekülésszerűen távozott. Valószínű,
nem akart ismerkedni, vagy egyszerűen gyanakvó volt,
titkosrendőröknek nézett bennünket, akik feleslegesen
provokálni akarjuk, vagy a cár ügynökeinek?
Soha nem tudom meg. Amire magamhoz tértem,
és kirohantam az utcára, hosszú, bokáig érő,
fekete köpönyege már eltűnt a sarkon,
és a Genfi-tóban úszó kacsák kötötték le figyelmem.
Noha akkor kellett volna utánamennem,
és egy csendes utcán lelőnöm, mint egy veszett kutyát.
Az egész világtörténelemnek más irányt szabhattam volna.
Én lehettem volna az első orosz király.

 

A vers szintén az ötvenes évek végén íródhatott, Léna nagymama szerint minden úgy történt, ahogyan nagyapám megörökítette, ma is előtte van Lenin gyanakvó arca s összeszűkülő szeme, amint rájuk pillantva sürgősen összecsomagol, s szinte menekülésszerűen hagyja el a helyiséget. „Hogy meg kellett volna ölnie? – mosolygott nagymama. – Ugyan, ugyan. Nagyapád egy légynek se tudott volna ártani. Az viszont, hogy egy Lenin elleni, esetleges és sikeres merénylet más irányt szabhatott volna a világtörténelemnek, igaz lehet, ő erőszakolta ki a bolsevik hatalomátvételt. De hogy nagyapád lehetett volna az első orosz király? Nevetnem kell… Egyébként ez volt a mániája, megszüntetni a cárságot, bevezetni a királyságot, s ő, mint a lengyel származású Bogdanovok, akikben a Jagellók vére is csörgedez, eséllyel pályázhatott volna a királyi címre. Amikor ezeket előadta, mindig kinevettem, s ez láthatólag rosszulesett neki. S akkor már, ezt se felejtsd el, tombolt a szovjet terror… Nagyapád királyságának esélyei a nullával voltak egyenlők. Meg is kértem, ne hangoztassa, mert a végén még lágerbe hurcolják vagy főbe lövik. Ennél kevesebbért is haltak meg akkor emberek, a bolsevista hatalomnak – hogy is mondjam, Tatjanuska? – nem volt humorérzéke. Arányérzéke, realitásérzéke se nagyon volt, mindebből tudvalevőleg számtalan bonyodalom származott.” – Tatjána Bogdanova

 

 

 

 

 

 

 

 



Nyitólap