Horváth Péter
Bogárvérrel
Forgácsok
egy fakeresztről
Simonyi Imre emlékének
Vasárnap
Beszélik, hogy a Mária-templom
kanonokjai asszonyokkal hálnak. Nem tudom, igaz-e. Minálunk,
itt, a kolostorban ilyen nem történhet. Nőszemély a kapunkon
soha be nem léphet.
– Veszedelmes az asszonyi állat – mondja
az apát úr. – Aranypohárban méregital.
– Nem hinném, hogy méreg – szóltam el
magam.
– Nocsak! Honnan veszed?
– A csődör meghágja a kancát. A kutyáim
egymásra másznak. A kakas kergeti a tyúkot. Még a bogarak is
szoktak… Egy se pusztul bele.
– Tévedsz – mondta. – Léteznek pókok,
amelyek nősténye felzabálja a hímet, miután párzott vele.
Nem gondoltam volna, hogy a bogarakhoz is ért.
*
– A szerelem az elme, a lélek és a
test közös betegsége! – fogalmaz Xavér testvér, az
ispotály felcsere. – Olyan fertőző nyavalya, melynek rontó
ereje az asszonyi nyállal, a csók útján kerül a férfiú
szervezetébe, s a párzás gesztusa során hatalmasodik el,
miközben az asszony és a férfi nedvei s vére keverednek. A
nő cudar lesz, a férfi megbolondul. – Ennyit vetett oda,
amikor a nőkről kérdeztem.
*
– A szerelem olyan fogyatékosság –
harsogja Pelbárt, mintha egész csődület lesné a szavait, nem
csak én –, amely vakká tesz! Nem lehet véletlen, hogy még a
legrandábbak is találnak valakit, aki bódultában szépnek
mondja őket. Isten az ő végtelen jóságában és
bölcsességében bocsátotta e nyavalyát az emberiségre. Ha
nem tenne vakká szépet és bolondot, ugyan miképpen
sokasodnának? De így, lázálmában szépnek képzelvén a
rútat, egyből összefekszik kövér a sovánnyal, óriás a
törpével, és megfordítva, hogy megfelelhessenek a sokasodás
parancsolatának.
– Azért szerelmes az ember, hogy
sokasodjék?
– Mi másért? – kérdezte. – Nekünk nem
lehetnek ivadékaink. Nem is szükséges, hogy saját folyásunk
legyen. Krisztus hívei mind a mi gyermekeink! – Nagyon tud
szavalni. Mélyen, telten zeng a hangja. – Ne
paráználkodjál, mondja az Írás. Onan próféta nem akart
gyermeket nemzeni, ezért magját a földre öntötte. Magam is
így teszek, ha nagy a hold odafent.
*
Rajtam alig segít a próféta példája.
Ha elalvás előtt magamhoz nyúlok, megkönnyülök tőle, de
azután mindjárt olyan magányosság kerít hatalmába, amelyre
nincsenek szavaim.
*
Johannes testvér gyűlöli a nőket.
– A nő tökéletlen és tisztátalan állat
– oktatott. – Milyen is lehetne, aki a férfi egyetlen
oldalbordájából lett a világra teremtve?
– A férfiból viszont azóta hiányzik amaz
oldalborda! – vélekedtem. – Ezért is lehet, hogy némelyek
olyannyira vágynak asszonyra.
– Ne beszélj zöldeket! – mordult rám.
– Az Úr csak kölcsönvette tőlünk azt az oldalbordát,
aztán visszaadta. Tessék. Számold meg a csontokat rajtam!
Nincs nehéz dolgom. Sovány mellkasából a
bordák szinte kiugranak.
– Éppen tizenkettő! – jelentem.
– Ott a tizenharmadik is. Kicsit lejjebb. –
Belemarkol a hajamba. – Ne félj tőle. Vérből van.
Elugrottam tőle. Maroknyi hajam kitépte.
– Nem szeretsz már, hűtlen?
– De igen – feleltem.
– Akkor miért…? Eh! – legyintett. –
Lódulj, ne lássalak többet!
Ablakán belesve az udvarról láttam, sírva
imádkozik, fejét veri a cella falába.
*
Nem tudom, hogy van ez. Nekem elég volt
csak megpillantanom Dorottyát, máris betege lettem. A minap egy
egész lapot teleírtam a nevével. Hétszázhuszonháromszor
fért ki: Dorkadorkadorkadorka…
*
Vasárnapra kelve már nem bírtam
magammal, beszöktem a várasi misére! Igazából persze nem
kellett szöknöm, jöhetek-mehetek, ahogy kedvem tartja, bár az
apát úr jobb szereti, ha szem előtt vagyok. Igyekszem a
kedvében járni, de már kora reggel kisütött a nap, az
éjjeli eső fürdette földek friss, tavaszi szaga
megrészegített. Diófánk ágai megduzzadtak, a kert fűszálai
közt hangyák masíroztak. Viszketett a bőröm, mintha magam is
rügyeznék. Ha behunytam a szemem, a nap bennem világított,
mintha Dorka fénylő arca volna.
*
Mióta a kolostorban hálok, nem jártam a
Mária-templomban. Zúgott az orgona, mire odaértem.
Álla az keserves anya
Keresztfánál siralmába
Látván függni szent fiát…
Százak zengték Mária himnuszát.
Lenyűgözött a sokaság s a magasba törő falak közt zúgó,
hatalmas ének.
Sebeivel sebesítsen,
Szent mámorba részegítsen
Szerelmetes Egyfiad…
A szentek aranyos szobrai ragyogtak a színes
ablakok szórta fényben, az oltár lángolt, a kupola magasában
repkedő, festett angyalok valóságosnak tetszettek. Oly
aprónak éreztem magam alattuk, mintha bogár volnék, s azok
közt is a legkisebb fertelmes.
Térdre sújtott a magasság.
Csak akkor mertem és bírtam mozdulni, amikor
a plébános a szentbeszédbe kezdett. Meghintettem magam a
kőcsésze vizével, s a jobb oldalhajó árnyában tipródó
meztéllábasok közt előrevergődtem. Szerencsém volt. Dorka a
harmadik padsor jobb szélén ült, apjaura mellett. Szebb volt,
mint álmomban. Gallér nélküli, égkék ruhát viselt.
Szeplőkkel pöttyözött arcából fitosan kancsított az orra
piszéje. Amint időnként egy áment elrebegve ajkai
megnyíltak, kivillant közülük fogának gyöngysora.
Rézhaján eltévedt fénysugár táncolt, mintha napfényből
vert diadém volna. Bóbitás fejét előrebiccentve lepillantott
ölében nyugvó kezére. Rózsás ujjai közt hímzett
keszkenőt forgatott, ám a keszkenő alatt…
Magasságos Isten!
Két ütést is kihagyott a szívem.
A keszkenő takarta rózsaujjak egy
vadgesztenyeszemből faragott, torz képű manót becéztek.
Az amulett!
Izgalmamban kis híján lenyeltem a számban
forgatott kavicsot.
Az ott, a kezében, az én bányászsipkás,
törpe Koponyicom! Hogy mondta a gyerek, akitől vettem?
Felforralja viselője vérét, s oly tüzet gyújt benne, melyet
csak annak a csókja csillapít, akitől a lány az amulettet
kapta. Hiszen ha megfertőzhetném szerelmem mérgével, miként
Xavér testvér mondta, és odakint az erdőn vagy fent, a nagy
tisztáson futhatnék utána, míg ruháját megoldva, megadón
ledőlne a fűbe, hogy magához engedjen… Utána akár meg is
halhatnék, mint azok a pókok, akik belepusztulnak az első
ölelésbe.
Mintha gondolataim elérték volna, Dorka lopva
ajkához emelte a vékony bőrmadzagon függő bányarémet.
Pregitzer megérezte lánya mozdulatát, rápillantott, majd
ismét fel, a szószéken prédikáló papra.
– Add ide! – suttogta.
– Nincs nálam semmi! – Dorka oly igen
ártatlannak látszott, mint Isten angyalai, kik a kupolában
fölöttünk röpdöstek. Csak bimbódzó halmocskáinak szapora
emelkedése és süllyedése árulkodott arról, mily sebesen
szaladhat a vére.
Apjaura jobb válla megmozdult, gyűrűktől
fénylő, vaskos ujjait leánya keszkenős kezére kulcsolta.
Némán huzakodtak. Dorka próbálta kiszabadítani ujjait az
apja szorításából. A manó leszánkázott a kék ruharáncok
közt, bukfencezett egyet, s elhevert a templom fényesre
koptatott kövén, arasznyira tőlem.
Csuhám alját kissé megemelve előrébb
mozdultam. Lassan térdre ereszkedtem, benyúltam a rongyos
szövet alá.
Megvan!
Patakokban folyt a verítékem. Rossz lábam
elzsibbadt, tarkóm viszketett, mintha valaki figyelne.
Dorka lángvörös arccal ült az apja mellett.
– Mit ficeregsz, mint akit besóztak?
– Bocsánat, apácska! Alig van levegő,
attól szédültem meg.
Látásomat elhomályosították az
izzadságcseppek, s amíg szememet dörzsöltem, elém villant
ama fáklyafényes Borbála-estének legszörnyűbb képe.
Láttam magamat, ahogy orra esem, kezem közül kirepül a
drágán vett amulett, a kémlész fia lehajol érte, s
magabízó, szemtelen mosollyal Dorkának nyújtja… Nem értek
a vajákossághoz, nem sejthettem, mi történik, ha nem az én
kezemből veszi át a csodatévő Schatzmännleinomat. Később
se tudtam meg, mivel a barátok nem sokkal ezután hazahurcoltak.
Az éjjeli istálló csendjében aztán oly képek leptek meg,
hogy nyüszítenem kellett. Két kutyám hiába nyaldosta a
képem, hiába dúrták puha orrukat a hónom alá, elhajtottam
őket, a törleszkedő szukát még jól oldalba is rúgtam.
Fejét a padlatra fektetve, alázatos szerelemmel lesett, míg
álomba nem sírtam magamat.
Bármi is esett Dorka és a kémlész fia
közt, Isten megsegített, oly alkalmat adván, amelyre nem
számíthattam. Ha Dorka az én kezemből kaphatja vissza a
törpincset, az immár engem juttat révbe!
Látásom kitisztult, de már nemcsak a
tarkóm, orrom is viszketett. Körbesandítottam. A Dorkáék
mögötti padsorban ott ült a városi kémlész, s mellette a
fia. Farkasszemet néztünk. Kényszerítettem magam, hogy merev
tekintetét pislantás nélkül kiálljam. Nem láthatta meg,
hogy a manó nálam van! De akkor mire ilyen fennhéjázón
büszke? Nem véletlen, hogy éppen egymás mögött ülnek? A
városi előkelőségek helyét rézből vert névtábla jelöli
az első padokban! Mégiscsak a fátum rendelte őket egymás
közelébe! Legszívesebben a ficsúr szemébe nevettem volna, de
ha megteszem, gyanút fog. Alázattal lesütöttem a szemem, s
kissé elfordultam tőle.
Az Úristen hatalmas, Krisztus kedvel engem!
Ám a szentbeszéd végén, mikor a plébános
imára szólította a híveket, a kémlész fia mindenki mást
megelőzve rogyott térdre, s mintha elvesztette volna az
egyensúlyát, áthajolt a padon, s valamit súgott Dorottyám
fülébe. Dorka is letérdelt, kezét imára kulcsolta, s
miközben a többiekkel együtt válaszolt a plébános szavára,
rám villant a szeme.
Tudja, gondoltam. Mind a kettő tudja.
Mit tegyek?
Segíts, Uramisten!
Ám ahogy addig se, most se szólított meg.
Csak a vérem zúgott, mintha ereimben hangyák
nyargalásznának.
Mi tagadás, azok ott ketten illenek
egymáshoz. A kémlész fia sudár, délceg fickó, sasorra van,
magas homloka, fekete szeme. Fejjel magasabb Dorkánál. Nem buta
gyerek, akárcsak az apja, maga is vizsgázott probátor,
savaival és lúgos vizeivel vagy olvasztókanállal vizsgál
ércet, fémet. Meg tudja mondani, melyikből, milyen arányban,
mit tartalmaz az érc, avagy az ötvözet. Saját pecsétje van,
pedig alig múlhatott húszéves. Ajka alatt új divatú,
akáclevélformára nyírt kis szakállat visel, melyet francúz
szóval mouche-nak, azaz légynek neveznek. Nagy szükségem van
a manó közbenjárására, hogy Dorka engem válasszon a
délceg, nyalonc ficsúr helyett. De – miként Pelbárt
testvér mondta – a szerelem vakká tesz. Egy Bergmonyiknak,
ahogy a tótok híják a bányarémet, meg se kottyan az efféle
varázslat. Jó szándékú törpincs, a rosszakat bünteti,
segíti a jókat, nógatja a lustát, s felébreszti az
elalvókat. Csak azt nem szereti, ha a bányában káromkodnak
vagy fütyörésznek. Jótéteményüket tilos kifecsegni. Ha
megsegít, sírig hallgatok róla.
Véget ért a mise. A plébános úrvacsorát
osztott. Dorka az apja nyomában araszolt ki a padból, hogy az
elsők között álljon be a sorba. A kapuban megvárom,
gondoltam, s mintha a távozó tömeg sodorna, mögé keveredek,
s kezébe csúsztatom az amulettet. Nem tudtam felállni,
csuhámat mintha hátul a földre szegezték volna.
– Megint itt vagy, kódis?
A kémlész fia taposta a ruhám szegélyét.
– Eressz! – nyikorogtam.
Térdével az arcomba rúgott. Nekiestem az
oszlopnak. Utánam nyúlt, megragadta a csuklómat.
– Add ide!
Beleharaptam az ujjaiba.
– Adakozz, nagyuram! – szólalt meg ekkor
egy hang mögötte.
A sekrestyés lépett hozzá, adománygyűjtő
perselyével.
– Takarodj innen! – mordult rá a ficsúr.
Az öreg nem tágított.
– Szükségünk van a péterfillérekre! –
szörcsögte. – Az ilyen szerencsétleneknek – hunyorintott
felém – nincs miből adniuk. De neked, nagyuram, bizonyára
tele az erszényed! – Megrázta a perselyt, a kifelé igyekvők
közül többen felénk fordultak. – Mutass jó példát,
Krisztus nevében! – kérlelte a ficsúrt. – Te meg hordd el
magad – horkantott rám –, és részegen ne gyere többé a
templomba!
– Nem részeg ez, de tolvaj! – sziszegte a
kémlész fia, ám látván, mennyien figyelik, eleresztett.
Iszkoltam, ahogy a rossz lábam bírta. Odakint
megcsapott a tavasz illata, de nem hozott örömöt. Nem nekem
bimbódzik a szentfa, pillantottam a templom előtt terpeszkedő,
kétszáz éves hársra, amely alatt – nem lehet ekkora
szerencsém! – Dorka és az apja vitatkoztak.
– Sietnünk kell! – topogott Pregitzer. –
Ebédvendégeink jönnek!
– De azt a keszkenőt asszonyanyám énnekem
hímezte! – fuvolázta Dorka. – Bizonyosan a padban feledtem
– pityergett. – Egy perc, és itt vagyok!
– Ne fuss! – szólt utána az apja. –
Csak cselédek szaladnak!
De ekkor már Dorka belépett a kapun.
Nyomába bicegtem.
A kőcsészénél térdelt.
Mögéje osontam, s a nyakába akasztottam a
bőrszíjat. Számított rám, nem fordult hátra. Elkapta a
kezem, s egy csókot lehelt ujjaim begyére.
– Szeretlek! – szakadt ki belőlem.
Oly sebesen ugrott talpra, mintha kígyó
csípte volna.
– Te?!
– Akarlak! – dadogtam. – Kívánlak…
– Nyomd a szamaradba irdatlan lőcsödet! –
Az arcomba köpött, és kiszaladt a kapun.
Édes volt a nyála.
*
– Ne lógasd az orrod, hanem eredj,
kapáld meg a kertet! – Pelbárt csípett nyakon, amint a
kolostor kapuján beoldalogtam. – És máskor ne csavarogj
dologidőben!
– Milyen dologidő? Hiszen vasárnap van!
– De nem neked, hékám! Az apát úr azt
mondta, aki elbliccelte az ünnepi ájtatosságot, az tegyen úgy
egész nap, mintha nem volna ünnep!
Dühödten csépeltem a földet, mintha minden
kapavágással a kémlész fiának nyakára sújtottam volna.
Megállj csak, gondoltam, lesz még ennek böjtje! Megkérem az
Istent, rontsa rád a bányát, mikor odalent vagy! Teljen meg a
torkod fekete földdel! Ne tudj lélegezni, moccanni se többet!
Bogarak zabálják minden porcikádat!
Úristen, hőköltem, miket nem beszélek!
Hiszen nem a légyszaros állú ficsúr az én nagy fájdalmam
fő okozója, hanem ama hűtlen, csélcsap, gyalázatos némber,
kinek édes nyála ízét még most is a számban érzem! Miért
bánik ily cudarul velem? Őt kéne átkoznom, szidnom,
gyűlölnöm! Mégiscsak igaza lehet Xavér testvérnek, nemcsak
a női csók, de maga a nyál is méreg! Csakugyan nagybeteg
lehetek, hogy nem haragszom a hűtlenre. Az is boldoggá tesz, ha
a nevét kimondom!
– Dorka, Dorka, Dorka!
Gyomrom összerándult, de nem a gyűlölet
marta. Ma még nem ettem! Mindegy, kibírom estig. Kibírok én
mindent!
Hamar végeztem a kerttel. Tagjaimat jóleső
fáradtság járta át. A konyha felől sült hús illata
terjengett. Bevittem a kapát a szerszámoskamrába, s a konyha
felé sündörögtem.
Tóbiás testvér bukkant fel a konyha
ajtajában.
– Ma téged vacsorálunk! – köszöntött
fülig érő szájjal. – Ott bent nyulat sütnek! – mutatott
selymán a konyha ajtajára. – Rozmaringos mártás lesz, dupla
porcióval! Merthogy vasárnap van. Tudtad, Nyuszigyerek?
Bőven jutott a húsos csontból nekem és a
két kutyának. Cuppogva zabáltunk az asztal alatt, míg
fölöttünk a barátok – mintha délelőtti kalandomról
tudhattak volna – nőkről beszélgettek.
– Szerzetesnek lenni – csámcsogott
Pelbárt – nehezebb s méltóbb, mint reverendás papnak. A mi
fogadalmunk teljes önmegtartóztatást ró ránk, hogy szívünk
és elménk minden erejével az utat hirdessük, amely Hozzá
vezet!
– Nekem volt asszonyom, de elhalt –
szólalt meg a kapus testvér. – Nem vettem másikat. Tudom,
hogy odafent ismét találkozom vele.
– Mindenben öröm van! – közölte Ferenc
atya, ki a kolostori rendre, tisztaságra ügyel, ami annyit
tesz, hogy napjában tízszer is kezet mos, lábat persze soha.
Nem véletlenül hívják a novíciusok a háta mögött
Feketebokájú Fehér Ferencnek. – Fában, kőben, vasban…
– mélázott –, tán az asszonyban is. De minden örömök
legszebbje maga a tisztaság.
– Ami engem illet – szólt Pius testvér
–, úgy emlékszem, szépek. De nincs időm feléjük gondolni.
Minden időmet betölti Krisztus lángoló szerelme.
Valamennyien az apát úr szavára vártak,
hogy szokása szerint összegezze a hallottakat. Csak a térdéig
láttam őt a kecskelábak közül, jóval később történt,
hogy laikus testvérré fogadtak, s magam is az asztalhoz
ülhettem, a lóca végére, fél üleppel. Ekkoriban még az
asztalról lehulló vagy szándékkal nekünk vetett maradékon
osztoztam a két ebbel, kiket titkon Sátánnak és Magdolnának
neveztem el. Az apát úr egymáshoz dörgölte fájós lábát,
csak azután szólalt meg.
– Talán nem véletlen, hogy épp az Énekek
Éneke az Írás egyik legszebb verse. Ímé, szép vagy én
mátkám, ímé, szép vagy…
– A te szemeid galambok a te fátyolod
mögött! – folytattam önkéntelen –, mint a karmazsin
cérna, a te ajkaid…
Nagy csend lett odafent. Eladdig sose
szólaltam meg.
– Lám, még a kutyák is ezt ugatják! –
Az apát úr kuncogott.
A testvérek vele hahotáztak.
– Mi az a vakszem? – kérdeztem nagy
bátran.
– Fiatal vagy te még ehhez, Nyulacska! –
mondta az apát úr, s kegyesen egy egész nyúlcombot
csúsztatott az asztal alá. Fürgébb voltam az ebeknél,
elvettem tőle a húst, s egy zsíros csókot cuppantottam
erekkel barázdált, reszketeg kezére.
– Krisztus sosem ismerte meg a szerelmet! –
dörögte Pius atya.
– Nem tudhatjuk – mondta az apát úr.
– Már megbocsáss… – folytatta volna
Pius, de az apát úr leintette.
– Vedd úgy, hogy már meg is bocsátottam! A
vacsorának vége. Elmehettek.
Megvártam, amíg a facipők kifelé kopognak,
aztán előbújtam, hogy segítsek a konyhás testvérnek
leszedni, majd szétszedni az asztalt. Tele hassal feküdtem le
aznap.