Kortárs

 

Horváth Péter

Bogárvérrel

Forgácsok egy fakeresztről

Simonyi Imre emlékének

 

 

Vasárnap

 

Beszélik, hogy a Mária-templom kanonokjai asszonyokkal hálnak. Nem tudom, igaz-e. Minálunk, itt, a kolostorban ilyen nem történhet. Nőszemély a kapunkon soha be nem léphet.

– Veszedelmes az asszonyi állat – mondja az apát úr. – Aranypohárban méregital.

– Nem hinném, hogy méreg – szóltam el magam.

– Nocsak! Honnan veszed?

– A csődör meghágja a kancát. A kutyáim egymásra másznak. A kakas kergeti a tyúkot. Még a bogarak is szoktak… Egy se pusztul bele.

– Tévedsz – mondta. – Léteznek pókok, amelyek nősténye felzabálja a hímet, miután párzott vele.

Nem gondoltam volna, hogy a bogarakhoz is ért.

*

– A szerelem az elme, a lélek és a test közös betegsége! – fogalmaz Xavér testvér, az ispotály felcsere. – Olyan fertőző nyavalya, melynek rontó ereje az asszonyi nyállal, a csók útján kerül a férfiú szervezetébe, s a párzás gesztusa során hatalmasodik el, miközben az asszony és a férfi nedvei s vére keverednek. A nő cudar lesz, a férfi megbolondul. – Ennyit vetett oda, amikor a nőkről kérdeztem.

*

– A szerelem olyan fogyatékosság – harsogja Pelbárt, mintha egész csődület lesné a szavait, nem csak én –, amely vakká tesz! Nem lehet véletlen, hogy még a legrandábbak is találnak valakit, aki bódultában szépnek mondja őket. Isten az ő végtelen jóságában és bölcsességében bocsátotta e nyavalyát az emberiségre. Ha nem tenne vakká szépet és bolondot, ugyan miképpen sokasodnának? De így, lázálmában szépnek képzelvén a rútat, egyből összefekszik kövér a sovánnyal, óriás a törpével, és megfordítva, hogy megfelelhessenek a sokasodás parancsolatának.

– Azért szerelmes az ember, hogy sokasodjék?

– Mi másért? – kérdezte. – Nekünk nem lehetnek ivadékaink. Nem is szükséges, hogy saját folyásunk legyen. Krisztus hívei mind a mi gyermekeink! – Nagyon tud szavalni. Mélyen, telten zeng a hangja. – Ne paráználkodjál, mondja az Írás. Onan próféta nem akart gyermeket nemzeni, ezért magját a földre öntötte. Magam is így teszek, ha nagy a hold odafent.

*

Rajtam alig segít a próféta példája. Ha elalvás előtt magamhoz nyúlok, megkönnyülök tőle, de azután mindjárt olyan magányosság kerít hatalmába, amelyre nincsenek szavaim.

*

Johannes testvér gyűlöli a nőket.

– A nő tökéletlen és tisztátalan állat – oktatott. – Milyen is lehetne, aki a férfi egyetlen oldalbordájából lett a világra teremtve?

– A férfiból viszont azóta hiányzik amaz oldalborda! – vélekedtem. – Ezért is lehet, hogy némelyek olyannyira vágynak asszonyra.

– Ne beszélj zöldeket! – mordult rám. – Az Úr csak kölcsönvette tőlünk azt az oldalbordát, aztán visszaadta. Tessék. Számold meg a csontokat rajtam!

Nincs nehéz dolgom. Sovány mellkasából a bordák szinte kiugranak.

– Éppen tizenkettő! – jelentem.

– Ott a tizenharmadik is. Kicsit lejjebb. – Belemarkol a hajamba. – Ne félj tőle. Vérből van.

Elugrottam tőle. Maroknyi hajam kitépte.

– Nem szeretsz már, hűtlen?

– De igen – feleltem.

– Akkor miért…? Eh! – legyintett. – Lódulj, ne lássalak többet!

Ablakán belesve az udvarról láttam, sírva imádkozik, fejét veri a cella falába.

*

Nem tudom, hogy van ez. Nekem elég volt csak megpillantanom Dorottyát, máris betege lettem. A minap egy egész lapot teleírtam a nevével. Hétszázhuszonháromszor fért ki: Dorkadorkadorkadorka…

*

Vasárnapra kelve már nem bírtam magammal, beszöktem a várasi misére! Igazából persze nem kellett szöknöm, jöhetek-mehetek, ahogy kedvem tartja, bár az apát úr jobb szereti, ha szem előtt vagyok. Igyekszem a kedvében járni, de már kora reggel kisütött a nap, az éjjeli eső fürdette földek friss, tavaszi szaga megrészegített. Diófánk ágai megduzzadtak, a kert fűszálai közt hangyák masíroztak. Viszketett a bőröm, mintha magam is rügyeznék. Ha behunytam a szemem, a nap bennem világított, mintha Dorka fénylő arca volna.

*

Mióta a kolostorban hálok, nem jártam a Mária-templomban. Zúgott az orgona, mire odaértem.

 

Álla az keserves anya
Keresztfánál siralmába
Látván függni szent fiát…

 

Százak zengték Mária himnuszát. Lenyűgözött a sokaság s a magasba törő falak közt zúgó, hatalmas ének.

 

Sebeivel sebesítsen,
Szent mámorba részegítsen
Szerelmetes Egyfiad…

 

A szentek aranyos szobrai ragyogtak a színes ablakok szórta fényben, az oltár lángolt, a kupola magasában repkedő, festett angyalok valóságosnak tetszettek. Oly aprónak éreztem magam alattuk, mintha bogár volnék, s azok közt is a legkisebb fertelmes.

Térdre sújtott a magasság.

Csak akkor mertem és bírtam mozdulni, amikor a plébános a szentbeszédbe kezdett. Meghintettem magam a kőcsésze vizével, s a jobb oldalhajó árnyában tipródó meztéllábasok közt előrevergődtem. Szerencsém volt. Dorka a harmadik padsor jobb szélén ült, apjaura mellett. Szebb volt, mint álmomban. Gallér nélküli, égkék ruhát viselt. Szeplőkkel pöttyözött arcából fitosan kancsított az orra piszéje. Amint időnként egy áment elrebegve ajkai megnyíltak, kivillant közülük fogának gyöngysora. Rézhaján eltévedt fénysugár táncolt, mintha napfényből vert diadém volna. Bóbitás fejét előrebiccentve lepillantott ölében nyugvó kezére. Rózsás ujjai közt hímzett keszkenőt forgatott, ám a keszkenő alatt…

Magasságos Isten!

Két ütést is kihagyott a szívem.

A keszkenő takarta rózsaujjak egy vadgesztenyeszemből faragott, torz képű manót becéztek.

Az amulett!

Izgalmamban kis híján lenyeltem a számban forgatott kavicsot.

Az ott, a kezében, az én bányászsipkás, törpe Koponyicom! Hogy mondta a gyerek, akitől vettem? Felforralja viselője vérét, s oly tüzet gyújt benne, melyet csak annak a csókja csillapít, akitől a lány az amulettet kapta. Hiszen ha megfertőzhetném szerelmem mérgével, miként Xavér testvér mondta, és odakint az erdőn vagy fent, a nagy tisztáson futhatnék utána, míg ruháját megoldva, megadón ledőlne a fűbe, hogy magához engedjen… Utána akár meg is halhatnék, mint azok a pókok, akik belepusztulnak az első ölelésbe.

Mintha gondolataim elérték volna, Dorka lopva ajkához emelte a vékony bőrmadzagon függő bányarémet. Pregitzer megérezte lánya mozdulatát, rápillantott, majd ismét fel, a szószéken prédikáló papra.

– Add ide! – suttogta.

– Nincs nálam semmi! – Dorka oly igen ártatlannak látszott, mint Isten angyalai, kik a kupolában fölöttünk röpdöstek. Csak bimbódzó halmocskáinak szapora emelkedése és süllyedése árulkodott arról, mily sebesen szaladhat a vére.

Apjaura jobb válla megmozdult, gyűrűktől fénylő, vaskos ujjait leánya keszkenős kezére kulcsolta. Némán huzakodtak. Dorka próbálta kiszabadítani ujjait az apja szorításából. A manó leszánkázott a kék ruharáncok közt, bukfencezett egyet, s elhevert a templom fényesre koptatott kövén, arasznyira tőlem.

Csuhám alját kissé megemelve előrébb mozdultam. Lassan térdre ereszkedtem, benyúltam a rongyos szövet alá.

Megvan!

Patakokban folyt a verítékem. Rossz lábam elzsibbadt, tarkóm viszketett, mintha valaki figyelne.

Dorka lángvörös arccal ült az apja mellett.

– Mit ficeregsz, mint akit besóztak?

– Bocsánat, apácska! Alig van levegő, attól szédültem meg.

Látásomat elhomályosították az izzadságcseppek, s amíg szememet dörzsöltem, elém villant ama fáklyafényes Borbála-estének legszörnyűbb képe. Láttam magamat, ahogy orra esem, kezem közül kirepül a drágán vett amulett, a kémlész fia lehajol érte, s magabízó, szemtelen mosollyal Dorkának nyújtja… Nem értek a vajákossághoz, nem sejthettem, mi történik, ha nem az én kezemből veszi át a csodatévő Schatzmännleinomat. Később se tudtam meg, mivel a barátok nem sokkal ezután hazahurcoltak. Az éjjeli istálló csendjében aztán oly képek leptek meg, hogy nyüszítenem kellett. Két kutyám hiába nyaldosta a képem, hiába dúrták puha orrukat a hónom alá, elhajtottam őket, a törleszkedő szukát még jól oldalba is rúgtam. Fejét a padlatra fektetve, alázatos szerelemmel lesett, míg álomba nem sírtam magamat.

Bármi is esett Dorka és a kémlész fia közt, Isten megsegített, oly alkalmat adván, amelyre nem számíthattam. Ha Dorka az én kezemből kaphatja vissza a törpincset, az immár engem juttat révbe!

Látásom kitisztult, de már nemcsak a tarkóm, orrom is viszketett. Körbesandítottam. A Dorkáék mögötti padsorban ott ült a városi kémlész, s mellette a fia. Farkasszemet néztünk. Kényszerítettem magam, hogy merev tekintetét pislantás nélkül kiálljam. Nem láthatta meg, hogy a manó nálam van! De akkor mire ilyen fennhéjázón büszke? Nem véletlen, hogy éppen egymás mögött ülnek? A városi előkelőségek helyét rézből vert névtábla jelöli az első padokban! Mégiscsak a fátum rendelte őket egymás közelébe! Legszívesebben a ficsúr szemébe nevettem volna, de ha megteszem, gyanút fog. Alázattal lesütöttem a szemem, s kissé elfordultam tőle.

Az Úristen hatalmas, Krisztus kedvel engem!

Ám a szentbeszéd végén, mikor a plébános imára szólította a híveket, a kémlész fia mindenki mást megelőzve rogyott térdre, s mintha elvesztette volna az egyensúlyát, áthajolt a padon, s valamit súgott Dorottyám fülébe. Dorka is letérdelt, kezét imára kulcsolta, s miközben a többiekkel együtt válaszolt a plébános szavára, rám villant a szeme.

Tudja, gondoltam. Mind a kettő tudja.

Mit tegyek?

Segíts, Uramisten!

Ám ahogy addig se, most se szólított meg. Csak a vérem zúgott, mintha ereimben hangyák nyargalásznának.

Mi tagadás, azok ott ketten illenek egymáshoz. A kémlész fia sudár, délceg fickó, sasorra van, magas homloka, fekete szeme. Fejjel magasabb Dorkánál. Nem buta gyerek, akárcsak az apja, maga is vizsgázott probátor, savaival és lúgos vizeivel vagy olvasztókanállal vizsgál ércet, fémet. Meg tudja mondani, melyikből, milyen arányban, mit tartalmaz az érc, avagy az ötvözet. Saját pecsétje van, pedig alig múlhatott húszéves. Ajka alatt új divatú, akáclevélformára nyírt kis szakállat visel, melyet francúz szóval mouche-nak, azaz légynek neveznek. Nagy szükségem van a manó közbenjárására, hogy Dorka engem válasszon a délceg, nyalonc ficsúr helyett. De – miként Pelbárt testvér mondta – a szerelem vakká tesz. Egy Bergmonyiknak, ahogy a tótok híják a bányarémet, meg se kottyan az efféle varázslat. Jó szándékú törpincs, a rosszakat bünteti, segíti a jókat, nógatja a lustát, s felébreszti az elalvókat. Csak azt nem szereti, ha a bányában káromkodnak vagy fütyörésznek. Jótéteményüket tilos kifecsegni. Ha megsegít, sírig hallgatok róla.

Véget ért a mise. A plébános úrvacsorát osztott. Dorka az apja nyomában araszolt ki a padból, hogy az elsők között álljon be a sorba. A kapuban megvárom, gondoltam, s mintha a távozó tömeg sodorna, mögé keveredek, s kezébe csúsztatom az amulettet. Nem tudtam felállni, csuhámat mintha hátul a földre szegezték volna.

– Megint itt vagy, kódis?

A kémlész fia taposta a ruhám szegélyét.

– Eressz! – nyikorogtam.

Térdével az arcomba rúgott. Nekiestem az oszlopnak. Utánam nyúlt, megragadta a csuklómat.

– Add ide!

Beleharaptam az ujjaiba.

– Adakozz, nagyuram! – szólalt meg ekkor egy hang mögötte.

A sekrestyés lépett hozzá, adománygyűjtő perselyével.

– Takarodj innen! – mordult rá a ficsúr.

Az öreg nem tágított.

– Szükségünk van a péterfillérekre! – szörcsögte. – Az ilyen szerencsétleneknek – hunyorintott felém – nincs miből adniuk. De neked, nagyuram, bizonyára tele az erszényed! – Megrázta a perselyt, a kifelé igyekvők közül többen felénk fordultak. – Mutass jó példát, Krisztus nevében! – kérlelte a ficsúrt. – Te meg hordd el magad – horkantott rám –, és részegen ne gyere többé a templomba!

– Nem részeg ez, de tolvaj! – sziszegte a kémlész fia, ám látván, mennyien figyelik, eleresztett.

Iszkoltam, ahogy a rossz lábam bírta. Odakint megcsapott a tavasz illata, de nem hozott örömöt. Nem nekem bimbódzik a szentfa, pillantottam a templom előtt terpeszkedő, kétszáz éves hársra, amely alatt – nem lehet ekkora szerencsém! – Dorka és az apja vitatkoztak.

– Sietnünk kell! – topogott Pregitzer. – Ebédvendégeink jönnek!

– De azt a keszkenőt asszonyanyám énnekem hímezte! – fuvolázta Dorka. – Bizonyosan a padban feledtem – pityergett. – Egy perc, és itt vagyok!

– Ne fuss! – szólt utána az apja. – Csak cselédek szaladnak!

De ekkor már Dorka belépett a kapun.

Nyomába bicegtem.

A kőcsészénél térdelt.

Mögéje osontam, s a nyakába akasztottam a bőrszíjat. Számított rám, nem fordult hátra. Elkapta a kezem, s egy csókot lehelt ujjaim begyére.

– Szeretlek! – szakadt ki belőlem.

Oly sebesen ugrott talpra, mintha kígyó csípte volna.

– Te?!

– Akarlak! – dadogtam. – Kívánlak…

– Nyomd a szamaradba irdatlan lőcsödet! – Az arcomba köpött, és kiszaladt a kapun.

Édes volt a nyála.

*

– Ne lógasd az orrod, hanem eredj, kapáld meg a kertet! – Pelbárt csípett nyakon, amint a kolostor kapuján beoldalogtam. – És máskor ne csavarogj dologidőben!

– Milyen dologidő? Hiszen vasárnap van!

– De nem neked, hékám! Az apát úr azt mondta, aki elbliccelte az ünnepi ájtatosságot, az tegyen úgy egész nap, mintha nem volna ünnep!

Dühödten csépeltem a földet, mintha minden kapavágással a kémlész fiának nyakára sújtottam volna. Megállj csak, gondoltam, lesz még ennek böjtje! Megkérem az Istent, rontsa rád a bányát, mikor odalent vagy! Teljen meg a torkod fekete földdel! Ne tudj lélegezni, moccanni se többet! Bogarak zabálják minden porcikádat!

Úristen, hőköltem, miket nem beszélek! Hiszen nem a légyszaros állú ficsúr az én nagy fájdalmam fő okozója, hanem ama hűtlen, csélcsap, gyalázatos némber, kinek édes nyála ízét még most is a számban érzem! Miért bánik ily cudarul velem? Őt kéne átkoznom, szidnom, gyűlölnöm! Mégiscsak igaza lehet Xavér testvérnek, nemcsak a női csók, de maga a nyál is méreg! Csakugyan nagybeteg lehetek, hogy nem haragszom a hűtlenre. Az is boldoggá tesz, ha a nevét kimondom!

– Dorka, Dorka, Dorka!

Gyomrom összerándult, de nem a gyűlölet marta. Ma még nem ettem! Mindegy, kibírom estig. Kibírok én mindent!

Hamar végeztem a kerttel. Tagjaimat jóleső fáradtság járta át. A konyha felől sült hús illata terjengett. Bevittem a kapát a szerszámoskamrába, s a konyha felé sündörögtem.

Tóbiás testvér bukkant fel a konyha ajtajában.

 – Ma téged vacsorálunk! – köszöntött fülig érő szájjal. – Ott bent nyulat sütnek! – mutatott selymán a konyha ajtajára. – Rozmaringos mártás lesz, dupla porcióval! Merthogy vasárnap van. Tudtad, Nyuszigyerek?

Bőven jutott a húsos csontból nekem és a két kutyának. Cuppogva zabáltunk az asztal alatt, míg fölöttünk a barátok – mintha délelőtti kalandomról tudhattak volna – nőkről beszélgettek.

– Szerzetesnek lenni – csámcsogott Pelbárt – nehezebb s méltóbb, mint reverendás papnak. A mi fogadalmunk teljes önmegtartóztatást ró ránk, hogy szívünk és elménk minden erejével az utat hirdessük, amely Hozzá vezet!

 – Nekem volt asszonyom, de elhalt – szólalt meg a kapus testvér. – Nem vettem másikat. Tudom, hogy odafent ismét találkozom vele.

– Mindenben öröm van! – közölte Ferenc atya, ki a kolostori rendre, tisztaságra ügyel, ami annyit tesz, hogy napjában tízszer is kezet mos, lábat persze soha. Nem véletlenül hívják a novíciusok a háta mögött Feketebokájú Fehér Ferencnek. – Fában, kőben, vasban… – mélázott –, tán az asszonyban is. De minden örömök legszebbje maga a tisztaság.

– Ami engem illet – szólt Pius testvér –, úgy emlékszem, szépek. De nincs időm feléjük gondolni. Minden időmet betölti Krisztus lángoló szerelme.

Valamennyien az apát úr szavára vártak, hogy szokása szerint összegezze a hallottakat. Csak a térdéig láttam őt a kecskelábak közül, jóval később történt, hogy laikus testvérré fogadtak, s magam is az asztalhoz ülhettem, a lóca végére, fél üleppel. Ekkoriban még az asztalról lehulló vagy szándékkal nekünk vetett maradékon osztoztam a két ebbel, kiket titkon Sátánnak és Magdolnának neveztem el. Az apát úr egymáshoz dörgölte fájós lábát, csak azután szólalt meg.

– Talán nem véletlen, hogy épp az Énekek Éneke az Írás egyik legszebb verse. Ímé, szép vagy én mátkám, ímé, szép vagy…

– A te szemeid galambok a te fátyolod mögött! – folytattam önkéntelen –, mint a karmazsin cérna, a te ajkaid…

Nagy csend lett odafent. Eladdig sose szólaltam meg.

– Lám, még a kutyák is ezt ugatják! – Az apát úr kuncogott.

A testvérek vele hahotáztak.

– Mi az a vakszem? – kérdeztem nagy bátran.

– Fiatal vagy te még ehhez, Nyulacska! – mondta az apát úr, s kegyesen egy egész nyúlcombot csúsztatott az asztal alá. Fürgébb voltam az ebeknél, elvettem tőle a húst, s egy zsíros csókot cuppantottam erekkel barázdált, reszketeg kezére.

– Krisztus sosem ismerte meg a szerelmet! – dörögte Pius atya.

– Nem tudhatjuk – mondta az apát úr.

– Már megbocsáss… – folytatta volna Pius, de az apát úr leintette.

– Vedd úgy, hogy már meg is bocsátottam! A vacsorának vége. Elmehettek.

Megvártam, amíg a facipők kifelé kopognak, aztán előbújtam, hogy segítsek a konyhás testvérnek leszedni, majd szétszedni az asztalt. Tele hassal feküdtem le aznap.

 

 

 

 

 



Nyitólap