Tüskés Tibor

„Vesztét kellett látnom…”

Kodolányi János levelei Fischer Bélának a negyvenes évekből

A Janus Pannonius Irodalmi Társaság alakuló közgyűlésére, melyre a Kisfaludy Társaság üdvözletét a hajdani pécsi diák, Babits Mihály hozta el, és amelyen Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter tartott előadást, 1931. június 10-én került sor a pécsi Nemzeti Kaszinó dísztermében. Az irodalmi társaság alapításának a gondolatát a Bácskából Baranyába települt, jogász végzettségű költő, Lovász Pál hozta Pécsre.¹ Ő készítette el a társaság alapszabályainak tervezetét, és ő nyerte meg Fischer Bélát, Baranya megye alispánját, hogy legyen az előkészítő bizottság elnöke. A társaság első elnöke Surányi Miklós, két társelnöke Fischer Béla és Tolnai Vilmos, titkára Lovász Pál volt. Surányi Miklós (1936), majd Tolnai Vilmos halála (1937) után, 1941-ben az elnökség átalakult, és a társaság elnöki tisztét Fischer Béla vállalta, a társelnökét Kodolányi János kapta, az alelnök Várkonyi Nándor lett.

Fischer Béla 1877. május 1-jén Gyöngyösön született.² Középiskolai tanulmányait a pécsi ciszterci gimnáziumban végezte, majd a pécsi jogakadémián szerzett jogi végzettséget. Ezt követően a Baranya megyei közigazgatás szolgálatába állt. Amikor az első világháború után Dél-Baranyát a szerb katonaság megszállta, többször letartóztatták. 1925-ben alispánná nevezték ki. 1937-től a felsőház tagja a vármegye képviseletében. A „méltóságos” megszólítás járt neki. 1941-ben az alispáni címe előtt már a „nyugalmazott” jelzőt találjuk. 1941-ben a pécsi Erzsébet Tudományegyetem állam- és jogtudományi karán díszdoktorrá avatták. Életében nyomtatásban (akkor is társszerzőként) megjelent egyetlen munkája: Fischer Béla – Németh Imre: Surányi Miklós Széchenyi-regényéről (Janus Pannonius Társaság kiadása, Pécs, 1936). A második világháború után feleségével nehéz körülmények között élt, 1951-től nyugdíjat sem kapott. 1953. február 11-én hunyt el Pécsett.

A Janus Pannonius Társaság működését az első tíz évben elsősorban a felolvasó ülések tartása és a Janus Pannonius Társaság Könyvtára nevű könyvsorozat kiadása jelentette. 1941-ben a társaság elindította folyóiratát, a Sorsunkat, amelynek szerkesztésére Várkonyi Nándor kapott megbízást. A folyóirat igazgatótanácsának elnöke Fischer Béla lett. A társaság főtitkára, Lovász Pál írta 1963-ban: „Megilletődéssel gondolok vissza Fischer Bélának arra a lankadatlanságára, amellyel az induláshoz szükséges anyagi kellékek megteremtésén évekig fáradozott.” A Sorsunk főszerkesztője, Várkonyi Nándor pedig ugyanakkor így emlékezett vissza: „Fischer Béla alispán, minden kulturális ügynek tevékeny, emelkedett szellemű és nagy tekintélyű pártfogója vitte végbe a lap anyagi megalapozásának munkáját; a vármegye támogatását már puszta személye biztosította… Ugyancsak Fischer Béla eszközölte ki a Pécsi Takarékpénztár és egyes mecénások, végül a miniszterelnökség pénzbeli segítését.”³ A Sorsunk első, összevont 1–2. száma 1941 nyarán látott napvilágot.

A fővárosban élő Kodolányi János és a pécsi Fischer Béla a Janus Pannonius Társaság keretei között találkozott először: Kodolányi már 1939-ben elbeszéléssel szerepelt a társaság felolvasó ülésén. Majd kapcsolatuk a Sorsunk megindulása után vált intenzívvé. Kodolányi és Várkonyi 1928 óta tartó kapcsolatát, majd barátságát is a Janus Pannonius Társaság és a Sorsunk fűzte szorossá. „Mint a legjelentősebbnek és kiváltképpen dunántúlinak, Kodolányinak elsődleges helyet kívántam biztosítani” (ti. a Sorsunkban) – írta Várkonyi.⁴

Fischer Béla özvegye, Márta asszony az ötvenes évek végén, amikor Pécs irodalmi hagyományainak fölkutatásával kezdtem foglalkozni, megmutatta – többek között – azokat a leveleket, amelyeket Kodolányi János írt férjének. A leveleket Fischer Bélánénak visszaadtam, majd amikor az özvegy Budapestre költözött, majd elhunyt, a levélanyagot szem elől tévesztettem. A közelmúltban különféle Kodolányi-témával foglalkozva ismét eszembe jutott a levelek ügye. Arra gondolva, hogy Fischer Béláné Pécsről való elköltözése előtt talán a pécsi Janus Pannonius Múzeumnak ajándékozott különféle tárgyakat, és azok között a Kodolányi-levelek is ott vannak, a múzeumban kerestem a leveleket. A múzeum leltárkönyvében találtam is özvegy Fischer Bélánétól a múzeumnak ajándékozott relikviákat, de a tételek között levelek nem szerepeltek. Aztán az F. Csanak Dóra szerkesztésében és gondozásában megjelent Fülep Lajos levelezése VII. kötetében⁵ váratlanul rábukkantam Fischer Béláné Fülep Lajosnak írt, 1970. április 14-én és július 1-jén kelt két levelére, és ezekből – valamint a levelekhez fűzött jegyzetekből – megtudtam, hogy a nehéz anyagi helyzetben élő özvegyen Fülep azzal próbált segíteni, hogy azt tanácsolta: a férje hagyatékában fennmaradt leveleket a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára Kézirattárának ajánlja föl megvásárlásra. „Más körülmények között szó sem lehetne megvételről, legszívesebben ajándékba adnám, de mindenképpen örülök, hogy a legjobb helyre kerülnek” – írta Fischer Béláné Fülep Lajosnak. A levélhez fűzött jegyzetből pedig megtudtam, hogy a levélcsomag – benne Kodolányi tizenhét levelével – F. Csanak Dóra közvetítésével valóban a kézirattárba került, és ott 21/1970. növedéknaplószám alatt megtalálható. Ezt követően Babus Antal, az MTA Kézirattárának munkatársa fölhívta figyelmemet a könyvtár Örökségünk, élő múltunk című kiadványára, amelyben Horányi Károly tanulmánya ismertette Kodolányi Jánosnak a kézirattárban őrzött hagyatékokban talált – több személyhez, Veres Péterhez, Fischer Bélához és Szabó Lőrinchez írott – leveleit.⁶

Ezután jutottam hozzá Kodolányi János Fischer Bélának írt leveleinek másolatához. 1941-ből nyolc, 1942-ből egy, 1943-ből hat, 1944-ből és 1947-ből egy-egy, összesen tizenhét Fischer Bélának írt Kodolányi-levelet ismerünk.

*

A negyvenes évek Kodolányi János életében és írói pályáján fontos, meghatározó időszak. 1941 és 1947 között életének színterei: Budapest, Balatonakarattya és Pécs. Ebben az évtizedben a folyóiratok közül a legszorosabb kapcsolat a Sorsunkhoz fűzte (hat év alatt itt tizenhét közleménye jelenik meg), ugyanitt a kritika is gyakran (hét év alatt tíz könyvkritika és egy hosszabb tanulmány) foglalkozik írásaival. A negyvenes évek első felében írt fontosabb tanulmányai: Kelet népe, 1941. január; Márai és a kultúra, 1942. április; Arvi Järventaus és egyéb emlékek, 1943. április; Zárt tárgyalás, 1943. május; Bevezető előadás a szárszói konferencián, 1943. augusztus.

A negyvenes évek elején még Emese álma címmel nagyszabású, hat kötetből álló regényfolyamot tervez a magyar honfoglalást követő időről, Szent István koráról. (A ciklusból az Istenek és a Holdvilág völgye, valamint az Ojbarsz futása című töredék lát napvilágot. A két teljes könyv később a Pogány tüzek címet kapta.) 1942 táján azonban (talán nem függetlenül Várkonyi Nándor Sziriat oszlopai című könyvének hatásától, de mindenképpen azzal párhuzamosan) szépírói érdeklődése megváltozik, a magyar előidőktől a mitikus idők felé fordul, és 1946 tavaszán belekezd Vízöntő című regényének írásába. (A mű később Vízözön címmel jelenik meg.) Ekkor – az évtized második felében – kezdetét veszi az író elhallgattatásának korszaka, de ez az az idő, amikor az írói pálya csúcsán az archaikus időkben játszódó, a babiloni és biblikus korokat megelevenítő regényei sorra születnek.

*

Említettük, 1941-ben Fischer Béla a pécsi Janus Pannonius Társaság elnöke, a Budapesten élő Kodolányi pedig a társaság alelnöke lett. Az év elején Pécsett már tervezik a társaság folyóiratának megjelentetését. Kodolányi – Fischer Béla kérésére – a fővárosból igyekszik segíteni az irodalmi vállalkozás elindítását.

1.

Budapest, 1941. március 11.

Kedves jó Béla Bátyám!

Nem írhattam korábban, mert embereimet nem tudtam idején előkeríteni. Most azonban örömmel közölhetem, hogy a főváros mindent meg fog tenni a folyóirat támogatása érdekében. Pénzbeli segítséget az első negyedév lepergése után fog nyújtani, annak ellenére, hogy a lap nem Budapesten jelenik meg. Hogy ez mennyi lesz, egyelőre nem tudom, külön megbeszélés tárgya. De bizton hiszem, hogy legalább ezer pengőre számíthattok. Ez, ha nem is sok, mégis valami.

Az EKÉ-ben tömörült egyesületek vezetői kitörő örömmel vették a folyóirat megindulásának hírét. Propagandával, előfizetésekkel támogatni fogják. Minthogy én állandóan közöttük vagyok s némi becsületem is van előttük, ez az ígéret nem lesz üres szó. Szívós, kitartó munkával megvetjük a folyóirat biztos alapját, hiszen mindenki megértette első hallásra, milyen fontos érdekeket szolgáltok.

Kérlek, add át kézcsókomat a Méltóságos Asszonynak. Szeretettel s mély tisztelettel köszönt igaz híved:

Kodolányi János

Géppel írt levél, kézi aláírással. 1 f. Boríték hiányzik.

EKE: Egyesületközi Együttműködés, országos társadalmi egyesületeket magában foglaló szövetség. 1938-ban alapították. Kodolányi a szövetség rendezőbizottságának a tagja volt.

Fischer Béla megköszöni Kodolányi levelét (Fischer Béla géppel írt levelének másolata is fennmaradt), és arról tájékoztatja Kodolányit, hogy a lap indítását Pécsett „egy felolvasó ülés keretében” kívánják bejelenteni. Jelzi a tervezett felolvasó ülés műsorát, szereplőit (elnöki megnyitó; gróf Révay János [helyesen: József] tanulmányát olvassa föl; Jankovich Ferenc néhány versével szerepel), és arra kéri Kodolányit, hogy egy elbeszélését ő is mutassa be. A felolvasó ülést áprilisban akarják megtartani. Továbbá szorgalmazza a személyes találkozást, akár több napra terjedő pécsi látogatását, mert a társaság „újjáalakításával kapcsolatban a személyi kérdések” megtárgyalásába is szeretné bevonni.

2.

Budapest, 1941. március 25.

Kedves Béla Bátyám!

Szíves meghívásodnak örömmel teszek eleget, akár április 19-én, akár 26-án kívánjátok megtartani az ülést.

Alig várom az alkalmat, hogy ismét Pécsett s Közöttetek lehessek s a lap valamint az egyesület dolgairól elbeszélgessünk.

Szeretettel köszönt s a Méltóságos Asszonynak kézcsókját küldi mély tisztelettel igaz híved:

Kodolányi János

Géppel írt levél, kézi aláírással. 1 f. Boríték hiányzik.

1941. április 3-án az ország miniszterelnöke, Teleki Pál öngyilkosságot követ el. Majd néhány nap múlva a magyar kormány döntésére a német katonasággal együtt a magyar katonai alakulatok is részt vesznek a Jugoszlávia elleni támadásban, Bácska és Drávaszög, az ún. „baranyai háromszög” visszafoglalásában. Kodolányi valóságos apátiába esik, Pestről balatonakarattyai nyaralójába menekül, és kétségbeesett levelet ír Várkonyi Nándornak. A levél hiányzik levelezésük nyomtatott gyűjteményéből. Néhány sorát Kodolányiról írott könyvemben idézem.⁷ (A levelet még Várkonyi mutatta meg nekem.) Kodolányi a teljes visszavonulást fontolgatja, írói pályájának végét sejti. Fischer Béla előbb táviratot küld, majd levelet ír Kodolányinak (nyilván vigasztalni próbálja, erőt önt belé), aki ezután hosszú levélben igyekszik megmagyarázni döntését és kétségbeesett lelkiállapotát.

3.

Budapest, 1941. április 21.

Kedves jó Béla Bátyám!

Táviratodat, amelyet 18-án adtál fel, ma délben kaptam meg. Leveledet pedig ebben a percben. Nagyon helyesen tetted, hogy írtál s hogy azt írtad, amit írtál. Kétségbeesett lelkiállapotomról nyilván Várkonyihoz intézett levelemből értesültél. Most meg kell egy kissé magyaráznom, miért írtam azt a kétségbeesett levelet. Bizonyára jobb lett volna, ha nem írom meg s azért mentem el Pestről is, hogy senkivel ne érintkezzem s ne terheljek senkit kétségeimmel s meghasonlásommal. Azonban Várkonyit sokkal közelebb éreztem magamhoz, semhogy hallgatni tudjak s így követtem el a hibát.

Gondold el mármost a következőket:

Teleki halálát megelőző szerdán volt a plágiumperem tárgyalása a táblán. Ez a tárgyalás olyan fertelmes volt, olyan undorító s elszomorító, ellenfelem, az ismeretlen fogorvos, valamint Németh Antal és Szűcs László szereplése olyan szánalomraméltó s megalázó, hogy teljesen feldúlva s mindentől megundorodva hagytam el a tárgyalótermet. (Ítéletet nem hoztak.) Másnap reggel telefonon közölte velem a Távirati Iroda egyik munkatársa Teleki halálhírét. Ez annyira fölkavart, sorsunk iránt olyan mély aggodalommal töltött el, hogy szinte szédelegtem belé. Szinte menekültem Akarattyára, ahol hóvihar, fagy, istentelen magány és siket csend fogadott. A Nagypéntek amúgyis lehangoló atmoszférájában kellett azután tépelődnöm az eseményeken – egyedül. Ne vitatkozzunk talán arról, hogy helyes volt-e a kormány lépése, avagy sem. Ez majd csak évek múlva derül ki talán. Ne vitatkozzunk arról sem, vajjon időszerű volt-e, avagy várhattak volna vele egy hétig. Erről nálam magasabb pozícióban lévő magyar s idegen politikusok több joggal vitatkoztak s vitatkoznak ma is. Félmillió magyar hozzánktartozása, vagy szenvedése engem is éppen úgy érint, mint Téged. Hogy végre visszakerültek, engem is örömmel tölt el. Nem erről van szó tulajdonképpen. Hanem arról, hogy egy, az én írói becsületemet gyökerében érintő tárgyalás, ellenségeimmel való szembenállás után vesztét kellett látnom az ország miniszterelnökének, azután pedig szoronganom azért, hogy az amúgyis veszőfélben lévő baranyai magyarság fölött a pusztulás veszedelme lebegett. Érző s érzékeny ember vagyok. Talán van hozzá némi jogom, hogy tépelődjem, hogy találgassam: így, vagy úgy lett volna-e jobb?

Várkonyinak nem azt írtam, hogy cserbenhagyom a lapot s a társaságot, hanem azt, hogy nem tudok írni, nem tudok olvasni, úgy érzem, le kell tennem a tollat, vissza kell vonulnom stb. Azt írtam, hogy leteszem minden tisztségemet s eltűnök a nyilvánosság elől. Ez több, mint amit Te írsz leveledben. Ez még attól a kétséges írói dicsőségtől való megundorodást is jelenti, amiben részem volt, pedig, meg kell mondanom, mindig iparkodtam elkerülni minden kitüntetést, ünneplést stb. Szó sem lehet tehát arról, hogy tollamat és szerény tehetségemet a magam fitogtatására használtam volna valaha. De az ember lelki egyensúlyának is vannak határai. Gondold csak el: könyveim nagyrészét baromi módon tönkretették, vagy egyszerűen elnémították. Színpad számomra nincs. Film nincs. Lap nincs. Pimasz támadások sorában részesültem az utóbbi hetekben. Egész életem, családom élete bizonytalan, hiszen állásom sincs. S mindezt megtetézték az említett események. Hát mondd igaz lelkedre, Te, Akinek minden szavából s mai leveléből kiérzem az őszinte szeretet melegét: vajjon, amikor látnom kell még mindezek tetejébe népem veszedelmét is, nem foghatnak-e el kétségek? Nem szabad éreznem a magam gyengeségét, munkám meddőségét, hasztalanságát? Te még sohasem voltál olyan lelkiállapotban, hogy azt hitted, nem tehetsz semmit a végzet vak erői ellen?

Add meg nekem a jogot, hogy néha, nagyon ritkán, évtizedenként csak egyetlen egyszer, én is kicsinynek, hasztalannak, értelmetlennek érezzem a magam erőit s kételkedjem munkám értékében.

Pestre visszajővén néhány barátom megmagyarázta, hogy sokkal inkább szükség van rám is, mint ahogy gondolnám. S éppen egyik barátomnak Keresztes-Fischer Ferenccel folytatott beszélgetése döntötte el, hogy nem szabad visszavonulnom, sőt többet s jobban kell dolgoznom, mint eddig. Ő ugyanis rólunk s írói tevékenységünkről azt a véleményt adta tudtunkra, hogy amiben lehet, segítségünkre lesz s egyenesen elvárja, hogy folytassuk tevékenységünket. (Itt az EKÉ-ről s más hasonló természetű dolgokról is szó volt.)

Most pedig megkaptam kemény leveledet.

Mindegy, akárhogy alakul a jövő, számítsatok reám.

Te pedig próbáld megérteni, hogy vannak az ember életében pillanatok, amikor úgy érzi, meginog a föld a talpa alatt.

A megígért cikket megírtam volna, ha idejében megkapom a finn statisztikai évkönyvet. Azonban csak elutazásom előtt két nappal kaptam meg s akkor már benne voltam abban az átkozott lelkiállapotban, amelyről Várkonyinak írtam. S ha nem lettem volna benne, akkor sem írhattam volna már meg, mert az idő elszaladt s egy vaskos és komplikált statisztikai kötetet nem lehet két-három nap alatt komolyan elolvasni. Már most nem tehetek mást, megírom a következő számra.

Jankovichtól hallottam, hogy a 26-ára tervezett összejövetelt elhalasztottátok júniusra. Ha kellek, okvetlenül ott leszek.

Várkonyitól pedig elvártam volna, hogy ír nekem egy baráti, vigasztaló és biztató levelet. Nagyon egyedül éreztem magam s ha arról lehet szó, hogy valaki valakit cserbenhagyott, akkor ő volt az, mert nem érezte meg, milyen ellentétes érzések között vergődöm s nem sietett hozzám humorával, hitével, szeretetével.

Nem, nem Titeket akartalak cserbenhagyni.

Cserbenhagytam magamat. Ez eddig nemigen történt meg velem. Nem is fog, remélem, bármi történjék is velünk.

Minderről jobb lett volna élőszóval beszélgetnünk. Te nyugodtabb, tapasztaltabb vagy, meghallgattad volna aggályaimat s kétségeimet s talán mosolyogtál volna rajtuk. A mosoly mindenesetre sokat számított volna azokban a napokban. De még nem késő. Kérlek, mosolyogj. Az ember nem véletlenül lesz íróvá. Kétségek, sőt kétségbeesések között keresi meg az egyetlen lehetséges utat. Ki láthat az ösztönök mélyébe? Az sem, aki elszenvedi hullámzásaikat.

Nagyon örülnék, ha néhány rövid sorban értesítenél, hogy levelemet megértetted s hogy bizalmadat nem vonod meg tőlem ezután sem. Köszönöm őszinte leveledet s azt, hogy a szál, amely engem Baranyához s így egész múltamhoz köt, olyan erős, amilyennek a leveledből kiáradó szeretet mutatja.

Méltóságos Asszonynak add át, kérlek, kézcsókomat. Őszinte híved és tisztelőd vagyok s maradok, abban a reményben, hogy barátságodra méltónak tartasz a jövőben is.

Kodolányi János

Géppel írt levél, kézi aláírással és kézi aláhúzásokkal. 2 ff. Boríték hiányzik.

Teleki halála: Teleki Pál miniszterelnök 1941. április 3-án lett öngyilkos. – Plágiumperem: Erdős László fogorvos azzal vádolta Kodolányit, hogy Földindulás című drámájának alapeszméjét, sőt egyes jeleneteit a Nemzeti Színházhoz benyújtott egyke-tárgyú drámájából vette át. Kodolányit a Kúria a plágium vádja alól fölmentette, de a per elhúzódó eseményei mélyen érintették. – Németh Antal (1903–1968): ekkor a Nemzeti Színház igazgatója. – Szűcs László [helyesen: István] (1901–1976): ekkor a Nemzeti Színház fődramaturgja. – Könyveim nagyrészét baromi módon tönkretették: a könyveivel szemben eljáró németbarát cenzúra tevékenységére utal. – Keresztes-Fischer Ferenc (1881–1948): politikus, ekkor belügyminiszter, Fischer Béla unokabátyja. – EKE: Ld. 1. sz. levél. – A megígért cikk: Kodolányi első finn tárgyú írása a lapban: Arvi Järventaus és egyéb emlékek I–II. Sorsunk, 1943. 2. sz.; 3. sz.

Fischer Béla újabb, 1941. április 28-án kelt gépelt levele másolatban maradt fenn. Ebben megértéséről biztosítja az írót, és örömét fejezi ki, hogy Kodolányi nem hagyja cserben a pécsiek törekvését. „Tehát a miénk maradsz és velünk dolgozol – ha ránk szakad is az ég, nem tágítasz Te sem.” A közbejött politikai események miatt azonban mind a tervezett felolvasó ülést, mind a Sorsunk megindításának bejelentését, mind a személyes találkozást a pécsiek későbbre halasztják. Fischer Béla a találkozásra, a felolvasó ülésre újabb, májusi terminust javasol. Ezekre várja Kodolányi válaszát.

Kodolányi megköszöni Fischer Béla 1941. április 28-i levelét. Ugyanakkor jelzi, hogy a felolvasó ülés megtartására javasolt májusi időpontok nem alkalmasak a számára. Pesten beszédet kell mondania, majd Erdélybe utazik. Csak júniusban tud Pécsre menni.

4.

Budapest, 1941. május 4.

Kedves Béla Bátyám!

Szíves soraiddal igen boldoggá tettél. Biztosíthatlak, hogy ismét a régi vagyok s többé nem is esem vissza vajdajánosi hangulatomba. Közben nagy levelet kaptam Várkonyitól is, barátságunk még jobban megerősödött.

Nem írhattam előbb, mert hasztalan kerestem Jankovich Ferencet. Végül beszéltem vele. Neki bármely időpont megfelel.

Sajnos, nekem viszont sok akadályoztatásom van. Mához egy hétre a finn tanfolyamok záróünnepélyén kell beszédet mondanom s ettől nem szabadulhatok, a meghívók már szétmentek. Holnaphoz egy hétre Erdélybe utazom s ott maradok 20-áig. Megvan a vasúti jegyem is, tovább nem halaszthatom az utat, mert a jegy 21-én érvényét veszti s akik utaztatnak, számítanak reám. Utazásomig még függőben lévő adó és kamarai ügyeimet kell személyesen rendeznem. Viszont 26-án folytatódik a Táblán plágiumügyem tárgyalása, személyesen ott kell lennem. Ezután végre szabadulnék, de akkor már benne vagyunk júniusban, ami Nektek okoz nehézséget.

Mindezt sehogysem tudom megoldani. Április jó lett volna, ha közbe nem jön a csetepaté, annakidején éppen azért terveztük áprilisra pécsi utamat, mert később szanaszét vonszolnak nem is egészen kellemes ügyekkel.

Így áll az én dolgom. Kérlek, rendezzétek el valamiképp az irodalmi összejövetelt másképp, vagy nélkülem s én azután június elején leutaznék mindazok megbeszélésére, amiket szükségesnek tartasz.

Változatlan, igaz szeretettel köszönt s Méltóságos Asszonynak kézcsókját jelenti szolgálatodra kész híved és tisztelőd:

 Kodolányi János

Géppel írt levél, kézi aláírással. 1 f. Boríték megvan. Címzés: Méltóságos Fischer Béla úrnak, ny. alispán, főrendiházi tag. Pécs. Feladó: hiányzik.

Fischer Béla május 7-én újabb időpontot javasol, június 7-ét, szombatot. Ez a nap Kodolányinak is megfelel. A felolvasó ülést ekkor valóban megtartották.

5.

Budapest, 1941. május 9.

Kedves Béla Bátyám!

Május 7-én kelt soraidat, csodálatosképpen, már tegnap este megkaptam. Az említett terminus megfelel, de csak 6-án tudok utazni, mert 5-én egy igen fontos és nagyszabású kultúresten kell bevezetőt mondanom a Városi Színházban.

Ilyenformán minden jó rendben lévén, szeretettel köszöntelek s kézcsókomat jelentve maradok igaz tisztelőd s hű barátod:

 Kodolányi János

Géppel írt levél, kézi aláírással. 1 f. Boríték hiányzik.

A felolvasó ülésről fennmaradt meghívó szerint a műsor végül így alakult: 1. Fischer Béla: Elnöki megnyitó. 2. Várkonyi Nándor: Dunántúl történeti hivatása. 3. Jankovich Ferenc: Versek. 4. Kodolányi János: Elbeszélés.

Kodolányi Pécsről Balatonakarattyára tér vissza. Megköszöni a vendéglátást, és visszanyerve lelki egyensúlyát újból kifejezi háláját Fischer Béla áprilisi, vigasztaló, „szigorú” leveléért.

6.

 Balatonakarattya, 1941. június 16.

Kedves jó Béla Bátyám!

Most, hogy ismét itthoni magányomban vagyok, nem mulaszthatom el, hogy köszönetet ne mondjak Neked azért a meleg szeretetért, amiben pécsi látogatásom során részesítettél. Felüdülve, jókedvben s hitemben is megerősödve tértem vissza körötökből s mennél jobban távolodtam Pécstől, annál inkább fájt, hogy el kellett hagynom. Igazi otthonomnak mindig Pécset és Baranyát érzem s ha körülményeim engednék, ott telepednék meg, mint a tékozló fiú, visszatérvén testben is oda, ahová lélekben végképpen visszatértem.

Most vagyok hálás igazán azért a szigorú levélért, amit elkeseredésem idején írtál, mert ráébresztettél kötelességemre s feladataimra. Ha azt a levelet s szeretetedet csak részben is meg tudom hálálni azzal, hogy munkatársadként szolgálom Pécset, Baranyát s azokat a célokat, amiket Te oly tiszta hittel s példátlan idealizmussal szolgálsz, igen meg leszek elégedve magammal.

Minden jót, főként jó egészséget kívánok Neked is, kedves Családodnak is. Szentül bízva munkánk sikerében, kérlek, használj fel mindig, amikor szükségét érzed.

Igaz szeretettel köszönt s a Méltóságos Asszonynak kezét mély tisztelettel csókolja híved, öcséd és szerény munkatársad:

 Kodolányi János

Géppel írt levél, kézi aláírással. 1 f. Boríték hiányzik.

Kodolányi később is többször szerepel a Janus Pannonius Társaság felolvasó ülésén (például 1941. október 18-án, a társaság megalakulásának tizedik évfordulója alkalmával rendezett ünnepi ülésen Az apa és a fiú című elbeszélését olvassa föl), és többször ad kéziratot a Sorsunk folyóiratnak. A szerkesztésben Várkonyi Nándor egyik legfőbb tanácsadója.

1941-ben Emese álma címmel hat kötetből álló regénysorozatot tervez. Ennek első része az Istenek. Már 1941 őszén, a regény befejezése után, a kiadás során különféle nehézségei támadnak a műben kifejezésre jutó németellenesség miatt. A cenzúra fontos részleteket kíván a kéziratból törölni. Kodolányi ekkor Fischer Bélához fordul, segítségét és közbeavatkozását kéri. Fischer Béla előbb táviratot küld Kodolányinak, majd levélben tájékoztatja. Kodolányi megköszöni Fischer Béla eredményes segítségét és közbelépését a belügyminiszternél, egyúttal jelzi, hogy az ügyészség eljárása egy másik könyvével, cikkgyűjteményével kapcsolatban is aggodalmat ébresztett benne.

7.

 Budapest, 1941. november 21.

Kedves Béla Bátyám!

Végtelen hálával köszönöm tegnapi táviratodat, mai leveledet s azt az erélyes és szeretetteljes intézkedést, amellyel segítségemre siettél. Nem volt más választásom, mert most befejezett történelmi regényemből olyan fontos, költői és az egész mű szempontjából szükséges részeket töröltek, amelyek nélkül meg kellett volna tagadnom az egész művet s kétséges, hogy lett volna-e kedvem és lelkierőm egyáltalában folytatni. Fölzaklatva attól a szívós üldözéstől, amiben több mint egy év óta különböző német lapok, folyóiratok bujtogatására műveimet részesítik s amely ellen eddig tehetetlenül léptem fel minden elképzelhető helyen, most már Hozzád kellett fordulnom, ha meg akarok még maradni írónak. A legártatlanabb részeket is egészen kifürkészhetetlen szempontok szerint megcsonkítják s ez már elviselhetetlen volt. Új művemet nem dobhattam teljesen áldozatul, ha belenyugodtam is abba, hogy kisebb-nagyobb részeket kihúztak.

Közbelépésed teljes sikerrel járt, a kihúzott részeket még tegnap engedélyezték s remélem, a könyv lényeges csonkítások nélkül jelenhetik most már meg.

Így új könyvemet, de munkakedvemet is Neked köszönhetem most. Sohasem felejtem el jóságodat, igaz barátságodat, segítségedet!

Még ma levelet írok a belügyminiszter Úrnak is, hogy megköszönjem megértő viselkedését.

Egyébként valószínűleg a miniszter Úr közbelépésének tulajdoníthatom, hogy másik könyvem – cikkgyűjteményem – anyagát ma az ügyészég nem adta vissza, hanem, Isten tudja, miért, fölküldte a miniszterelnökségre. Ez viszont aggaszt.

De ettől eltekintve bízom benne, hogy ezután emberségesebb viszonyok közé kerülünk mi, írók, különösen én, aki már egy sort sem merek leírni, mert a legképtelenebb módon teszik tönkre írásaimat.

Ha minden jól megy, új regényem december 8-án megjelenik. Nagy kő esik le a szívemről, nehéz körülmények között, igen megerőltető munkával írtam. Remélem, tisztességes mű lesz s nem kell szégyenkeznetek, hogy annyi szállal kötöttetek Magatokhoz és Pécshez.

Köszönöm mégegyszer, kedves Béla Bátyám, hogy segítségemre siettél. Kérlek, add át tiszteletteljes kézcsókomat a Méltóságos Asszonynak, Téged végtelen szeretettel és igaz hűséggel ölel híved:

 Kodolányi János

Géppel írt levél, kézi aláírással. 1 f. Boríték hiányzik.

Belügyminiszter: Keresztes-Fischer Ferenc. Ld. 3. sz. levél. – Cikkgyűjteményem: Kodolányi János: Esti beszélgetés. Magyar Élet, Bp., 1941. („Ez a könyv megjelent 1941. őszén…” – olvassuk a könyv belső címlapjának hátoldalán.)

Még ugyanebben az évben, 1941 novemberében Fischer Bélát a pécsi egyetemen tiszteletbeli doktorrá avatták. A jókívánságok kifejezését Kodolányi fölhasználja arra, hogy írói helyzetéről, életkörülményeiről, az ügyészséggel folytatott harcáról is tájékoztassa a nyugalmazott alispánt. A levélben még mindig főként az Istenek című regénye körüli cenzúrázási ügyekről esik szó.

8.

 Budapest, 1941. december 5.

Kedves jó Béla Bátyám!

Engedd meg, hogy díszdoktorrá-avatásod alkalmával szívből jövő jókívánságaimat fejezzem ki. A lapokból értesültem róla s olvastam beszéded kivonatát is. És nagy lőn én szívemnek ő gyönyörűsége! Szép a kitüntetés, mert méltó helyre jutott, s nagyszerű a beszéd. Kemény, egyenes válasz a Deutsche Zeitungnak s mindazoknak, akik a mi bőrünkre isznak.

Egyébként életem immár teljességgel tűrhetetlenné vált. Írnom lehetetlen. Az igazságügyben vizsgálatot rendeltek el a cenzúrázások ügyében, ezért regényem befejező részét az ügyészség felküldte az igazságügybe vitéz Tamási László főügyészhelyettesnek. Most ott hever. A nyomda nem tudja nyomtatni. Áll a munka. Lee ügyész úr ilyen üzeneteket küldöz nekem: „Vajjon baj-e az, hogy az orvos túlságosan ápolja a beteget?” A hasonlat csapnivaló. Mert én, az író vagyok egészséges, a kor s a szellem életére baromian sandító rendszer a beteg. Ezt üzentem neki: „Vajjon jó-e az, ha a fogorvos az ember valamennyi fogát kihúzza?” Egyébként ott már reszketnek az idegességtől. Lee ráripakodott az irodahölgyre: „Kodolányi ügyeit ne is említse, elég volt a molesztálásból!” S húznak rendületlenül. Azt sem mondhatja a pogány magyar: „Az istenét neki!” Ezt írják bele: „A mindenit neki.” S így tovább.

Hogyan írjam meg a hat kötetre tervezett művet, ha már az elsővel ennyi bajom, keserűségem van? Az Athenaeum sincs arra berendezve, hogy egy-egy íróval hónapokig bajlódjék a cenzúra miatt. Éppen most vigasztal Bary főügyész úr: „Nehéz ma az írók helyzete, mert jó cenzúra nem lehetséges.” No, de ilyen rossz?! Tegnap meséli Kállay Miklós, hogy a Wallenstein-előadás bírálatát, amit a Nemzeti Újság számára írt, kidobták, mert bírálta a rendezést. A lap erre írt egy sort: „Az előadásról bírálat saját hibánkon kívül nem jelenhetett meg.” S az ügyész ezt sem engedélyezte.

Rabszolgaság ez, nem élet. Abba kell hagyni az írást. A szellem meghalt, megfojtották. S nemcsak azt a részét, ami külpolitikai szempontból „kényes”, hanem az egészet mindenestül, totálisan, hogy így mondjam. Nem szabad emlegetni a Bach-korszakot sem. Nem szabad leírni, hogy Szent Gallenben egy Heribald nevű ütődött barát találkozott a magyarokkal, a Szent Gallent kihúzzák. Sőt: kihúznak ragokat, képzőket is. Kötőszavakat helyettesítenek. Stilizálnak. Borzalmas!

Most hát az a helyzet, hogy regényemnek azt a részét, amelynek érdekében szíves voltál közbelépni s amelynek kapcsán a belügyminiszter úr a cenzúra dolgát szóvátette, visszaállították. Ellenben az egész mű kinyomását lehetetlenné tették egy vizsgálattal, amelynek kimenetele igen kétséges, de jó arra, hogy a karácsony-előtti torlódó munka megálljon s a vállalat kárt szenvedjen, az író pedig sürgősen kötelet és kampót keressen, hogy elintézze az egész irodalmat az élettel együtt.

Még egy érdekes dolog: a Tiszántúlból népi napilapot csináltunk, én végzem a budapesti szerkesztői teendőeket. Vasárnap Debrecenben föladtak a Honszeretet egyesület budapesti címére kétezer példányt. Szerdán közölte a postás, hogy a 72. postahivatalnál egy nagy csomag van. Tegnap kimentek a csomagért: nyoma veszett. Fölforgatták az egész raktárt: nincs sehol. A posta átadta nyomozó szervének az ügyet, szagolja ki: hogyan s kik tüntették el a lapot. Ugyancsak eltűntek a Magyar Élet dec. 1-i számai is. Csak egyes kerületekben kapták meg az előfizetők. Íme, kedves Béla Bátyám, ilyen időket élünk.

Én hát végkép elkeseredve, megbénítva, reményemet és hitemet vesztve gyömöszölöm egyik napomat a másik után. Nincs mentség. Most már a regényem, szívem kedves gyermeke sem jelenhetik meg karácsonyra – s egyáltalában mikor láthatom? És milyen állapotban? S vajjon nem húzzák-e rám a vizes lepedőt, mert egyáltalában panaszkodni mertem?

Szorongó aggodalmak között élek, szinte tehetetlenül. Még jó, hogy vannak olyan vigasztaló jelenségek, mint a Te beszéded s Nándor tanulmánya, amit kéziratban megküldött.

Kiöntvén keserűségemet, mégegyszer Isten áldását kérem Reád s őszintén gratulálok a díszdoktorsághoz. Bár a pécsi egyetem ismét teljessé válnék a Te közbenjárásodra. Mert hogy Pécs magyar marad, abban nem kételkedem a pokol minden mesterkedése ellenére sem. (Mert ez nem a kultuszminisztertől függ!)

Méltóságos Asszonynak, kérlek, add át tiszteletteljes kézcsókomat. Téged, kedves Béla Bátyám, nem változatlan, hanem egyre növekvő szeretettel köszönt s szolgálatodra mindig készen áll igaz híved:

 Kodolányi János

Ne írjak meg mindent a belügyminiszter úrnak?

Géppel írt levél, kézi aláírással. Az aláírás utáni mondat is kézzel írott. 1 f. Boríték hiányzik.

Kállay Miklós (1885–1955): író, kritikus. – Wallenstein-előadás: Friedrich Schiller drámájának előadása. – Tiszántúl: „A népi Magyarország független napilapja” Debrecenben jelent meg 1941 decembere és 1942. július 31. között. Szerkesztője Simándy Pál (1891–1978), Kodolányi János a szerkesztőbizottság tagja volt. – Magyar Élet (1936–1944): havonta megjelenő „nemzetpolitikai szemle”. Kodolányi rendszeresen írt bele. – Nándor tanulmánya: Várkonyi Nándor: Regények és regényírók. Kodolányi János. Sorsunk, 1941. 3. sz. – Kultuszminiszer: 1941 decemberében Hóman Bálint (1885–1951). – Belügyminiszter: Keresztes-Fischer Ferenc. Ld. 3. sz. levél.

Míg az 1941-es évből Kodolányinak Fischer Bélához írt hét levelét ismerjük, 1942-ből Fischer Béla hagyatékában csupán egyetlen Kodolányi-levél – pontosabban: képeslap – található, amely akkor íródott, amikor Várkonyi Nándor meglátogatta Kodolányit Balatonakarattyán.

9.

 Postabélyegző: Székesfehérvár, 1942. június 22.

Szeretettel köszöntünk mindnyájan a béke és lustaság e csendes házából. Méltóságos Asszonynak kézcsók, Téged ölel

 Kodolányi János

 Várkonyi Nándor

 Kodolányiné

Kézzel írt, balatonakarattyai témájú képeslap. Címzés: Méltóságos Fischer Béla úrnak ny. alispán, felsőh. Tag. Pécs, Káptalan u. 4. Feladó: hiányzik.

1943-ban ismét felélénkül a levélkapcsolat Kodolányi János és Fischer Béla között. 1943 első négy hónapjából hat Fischer Bélának írt Kodolányi-levelet ismerünk.

Kodolányi ideje nagy részét Akarattyán tölti, leveleit innét írja. Feleségével csaknem „önkéntes száműzetésben” él a Balaton-parti telepen. Fischer Bélának írt levelei hűen tükrözik ekkori életkörülményeit, „remetei” magányát, lelkiállapotát, szorongató gondolatait.

10.

Balatonakarattya, 1943. február 4.

Kedves jó Béla Bátyám!

Egy hete, hogy szép és értékes ajándékodat megkaptam, de bizony nem írhattam eddig, mert nincs, aki elvigye a levelemet. Ma remélem, hogy a kenesei jegyző meglátogat s így írok. Ha szerencsém lesz, elküldhetem vele. (De lehet, hogy nem jön át s akkor Isten tudja, mikor kapod meg. Mindegy.)

Éppen Budapestről érkeztem haza, egy ürömmel és egyéb keserűségekkel teli bírósági tárgyalásról, amikor szereteted szép jelét kaptam, mintegy vigasztalásul a Lendvai-okozta újabb bántalmak után. Egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy ajándékod az Isten figyelmeztetése: ne kedvetlenedjem el, ne bánkódjam és ne érezzek bosszút, lám, van, aki szeret, gondol rám s éppen azokban a pillanatokban ajándékoz meg, amikor úgy térek vissza Akarattyára, mint valami önkéntes száműzetésbe az emberi gonoszság, aljasság és cinizmus elől.

Köszönöm! De csakugyan nem szolgáltam rá. Szeretlek, mert jó és igaz vagy hozzám s mert apai barátom vagy. Ez olyan természetes érzés, hogy nem kell lekötelezettnek érezned Magad miatta. Egész nehéz életemben sóvárogtam olyan emberek után, akiket szerethetek. Te tudod, milyen sivár életem volt ebből a szempontból. Nekem öröm és nekem gazdagodás, hogy a barátod lehetek. Bár szolgálatodra tudnék lenni valamiben, bár több jelét is adhatnám barátságomnak, mint azt a néhány, éppen nem értékes könyvet!

Amint mondom: tárgyalásom volt, mert Lendvait a tizennegyedik gyalázkodó cikke után csakugyan föl kellett már jelentenem. Ő ezúttal az odacsődített magaszőrű újságíróknak kiripacskodott egy beszédkét, amelyben újabb és újabb rágalmakkal tetézte, illetve vastagította már megírt rágalmait. Ezek a firkászok pedig, a „hív szellemhez” ragaszkodva közöltek mindent. Lendvai barátunk még egy zászlóaljnyi tanút is bejelentett annak bizonyítására, hogy pornográf vagyok s ezenfelül hazaáruló, hogy kiszolgáltam Benest és pénzért megcsókoltam a kétfarkú cseh oroszlánt. Tanúi között látjuk Nyisztor tisztelendő urat – akit csak nemrégiben nevezett a Magyar Nemzet egy nagy cikkben „hazugnak” – és Szüllő Gézát, akivel volt szerencsém a Te vendégszerető házadban a népzenéről vitatkozni s meggyőződni arról, hogy nemcsak cinikus ember, de műveletlen is. Hiába, mindenképpen hálóba akarnak keríteni, mint egy nagy harcsát, ha egyik háló nem elég, fonnak másikat. Majd csak kivonszolnak egyszer – gondolják. És hiába szólalt föl ez ellen az aljas módszer ellen Lillafüreden Tóth László, a Nemzeti Újság főszerkesztője, maga a sajtófőnök és a Sajtókamara elnöke is, hiába bélyegezte meg őket az egész írókongresszus, nem lehet befogni a szájukat.

No, mindegy, tegyük ezt félre. Majd csak vége lesz egyszer. Mondhatom azonban, van mit tűrnöm és nyelnem már 1939 óta.

Ma végre kisütött a nap és kiülhettem a padra. Milyen csodálatos érzés ez ilyen nehéz és magányosan eltöltött tél után. A hó alól már kiütközik a föld, sőt a cinke is rákezdte már tavaszi nyitnikék-jeit. Jön a tavasz és rohanvást következnek a háború végének tragikus eseményei. Örülök a napfénynek és szorongok az események miatt. Sajnos, úgy látom, jól ítéltem meg a helyzetet…

Hogy áll az egyetem ügye? És a Dunántúlkutató Intézeté? Most kellene megcsinálni, addig, amíg még lehet. Nemsokára már más gondjaink lesznek. Nagy szomorúsággal olvasom Várkonyi levelében, hogy a Janus Pannonius tervezett könyvsorozatát nem lehet megvalósítani. Vajjon csakugyan pénzhiány az oka? Azért most már megírom a Sorsunknak a tervezett Järventaus-cikket, itt van a folytatása készen, borítékban, megcímezve már harmadik napja, de nem tudtam kivel elküldeni. Nagy baj ez. Holott a posta úgyis olyan lassú és bizonytalan. De hát az egész telet segítség nélkül húztuk ki, cselédet semmi áron sem lehet kapni s akit lehet, kész csapás. Gondold el, szegény feleségem maga takarít, főz, mos, vasal, tüzelőt, vizet hord, disznókat etet, baromfival vesződik, havat lapátol, lisztért utazik Kenesére, tejért megy Csajágra, egyéb szükségesekért gyakran gyalog Kajárra… s a tetejébe szívbeteg. Én bizony nem nagyon tudok segítségére lenni e miatt a gyalázatos rossz lábam miatt. Bizony, jobb lett volna, ha nem jön hozzám feleségül, nyavalyáshoz. Még szerencse, hogy egy jóravaló napszámos néha beállít. Legalább fát nem kell vágnia a feleségemnek. Igaz, hogy ilyenformán a gyerekek jól el vannak látva, de milyen áron s milyen nehézségek között.

Most dolgoznom kellene a regényciklus folytatásán, de igen nehezemre esik az írás. Jobban szeretnék elmenni egy hétre Pécsre, hogy kiszellőztessem a fejemet. Kezdek beléhülyülni a remeteségbe.

Méltóságos Asszonynak, kérlek, add át tiszteletteljes kézcsókomat. Mindnyájan minden jót kívánunk. Én pedig abban a reményben, hogy a Suomi-könyvben találtál valami használható adatot a népfőiskola-terveidhez, vagyok és maradok igaz barátod és ölellek teljes szívvel.

 Kodolányi János

Géppel írt levél, kézi aláírással és aláhúzásokkal. 1 f. Boríték hiányzik.

Értékes ajándékodat: nem ismerjük az ajándékot, amit Kodolányi Fischer Bélától kapott. – Egy ürömmel és keserűségekkel teli bírósági tárgyalás… a Lendvai-okozta újabb bántalmak: Kodolányi János Lendvai István (1888–1945) újságíró, költő ellen indított rágalmazási sajtópert a Magyar Nemzet 1942. április 15-i számában megjelent cikke miatt. – Benes: Eduard Beneš (1884–1948) cseh államférfi, 1936-tól köztársasági elnök. – A kétfarkú cseh oroszlán: Csehszlovákia akkori címerében szerepel. – Nyisztor [Zoltán] (1893–1977): a Magyar Kultúra szerkesztője. – Szüllő Géza (1873–1957): politikus. – Lillafüreden: az 1942. november 20. és 22. között tartott írói értekezlet, melyen Kodolányi János is részt vett, és többször felszólalt. A lillafüredi írói értekezlet. (1942. november). Szerkesztette Kristó Nagy István. Bp., é. n., k. n. – Tóth László (1889–1951): a Nemzeti Újság szerkesztője. – A sajtófőnök: Ullein-Reviczky Antal (1894–1955). – A Sajtókamara elnöke: Kolozsváry-Borcsa Mihály (1896–1946). – Az egyetem ügye: a pécsi Erzsébet Tudományegyetem bölcsészeti karát 1941-ben átköltöztették Kolozsvárra. – A Dunántúlkutató Intézet: helyesen: Dunántúli Tudományos Intézet, a német befolyás ellensúlyozására alakult Pécsett. – Järventaus-cikk: Ld. a 3. sz. levél. – Suomi-könyv: Kodolányi János: Suomi. [A csend országa + Suomi titka.] Turul kiadás, [Bp.] , é. n. [1943.]

Kodolányi János ebben az időben már ritkán mozdul ki akarattyai magányából. Ritkán és csak kényszerűségből utazik a fővárosba, ahol hivatalos ügyeit kell intéznie. 1942 novemberében a lillafüredi írói értekezleten vett részt. Pécsre a Janus Pannonius Társaság ülései és ottani barátai szólítják. Az alábbi három dokumentum a társaság 1943. március 27-re tervezett felolvasó ülésével kapcsolatos.

11.

 Balatonakarattya, 1943. március 10.

Kedves jó Béla Bátyám, kifogyván a levélpapírból, szíves engedelmeddel így közlöm, hogy a Janus Pannonius szóbanforgó ülését talán legjobb lenne március 27-én délután tartanunk. Ha ez a dátum megfelel, nekem a legjobb volna, mert 26-án leutaznék s visszajőve, még Pesten el tudnám intézni hóvégi dolgaimat. Aztán már bármelyik nap esedékessé válhatik finnországi felolvasóutam, s így pécsi megjelenésem bizonytalan. S Debrecenbe is el kellene már mennem egyszer!

Várkonyitól értesültem, hogy Karácsony Sándor és Harsányi Lajos meghívását helyesled, talán találtok melléjük egy pécsi írót, esetleg Zsikót. Most már őt is horogra kell vennünk végre. De ha nincs, hárman is megtöltjük a műsort. (Hacsak engem nem sokallnak már.)

Várom a dátumról szíves értesítésedet s Méltóságos Asszonynak tiszteletteljes kézcsókomat jelentve, Téged igaz szeretettel és hűséggel ölellek.

 Kodolányi János

Ui.:

Ezt az utóiratot a vonaton írom, úton Pest felé. Most olvastam leveledet. Mit tegyünk? Hétfőn bőven írok!

 J.

Géppel írt levelezőlap, kézi aláírással. Az utóirat kézzel írott. Címzés: Méltóságos Fischer Béla úr, ny. alispán, a Felsőház tagja. Pécs, Káptalan ucca 4. Feladó: hiányzik.

Karácsony Sándor (1891–1952): pedagógiai és filozófiai író, egyetemi tanár. – Harsányi Lajos (1883–1953): író, költő. – Zsikó [Gyula] (1908–1965): költő, újságíró. – Most olvastam leveledet: hiányzik.

12.

 Balatonakarattya, 1943. március 16.

Kedves Béla Bátyám!

Örülök, hogy az ülés időpontját sikerült összeegyeztetnünk. A műsor tehát szerintem így alakulna – föltéve, ha a másik két úr is rendelkezésünkre tud állni –: én bevezető előadást tartanék az ellentétekről magyar és magyar között (azzal a tanulsággal, hogy tegyük túl magunkat rajtuk). Karácsony Sándor a magyar lelkialkat jellemző vonásairól beszélne, Harsányi Lajos pedig költeményeit olvasná fel.

Miután most ezt a levelet a fiam magával viszi, zárom is. Délben jöttem meg a celldömölki prédikációról s ebéd után elszundítottam, ezért a nagy sietség. Holnap pótolom a mulasztottakat.

Kézcsókomat jelentve, igaz szeretettel ölellek:

 Kodolányi János

Levelezőlap nagyságú kartonlapra géppel írt levél, kézi aláírással. Boríték hiányzik.

Celldömölki prédikáció: a celldömölki református egyházközség 1943. március 15-én, hétfőn este 7 órai kezdettel a Grill Szálloda nagytermében irodalmi estet rendezett, melyen Kodolányi János előadást tartott „a magyar problémákról, a magyarság helyzetéről”, Sinka István pedig verseiből olvasott föl. Az eseményről felhívást és tudósítást közölt: Kemenesalja, 1943. március 14. és 1943. március 21.

13.

 Balatonakarattya, 1943. március 23.

Kedves Béla Bátyám!

Lovász Palitól már kaptam táviratot, Harsányi pedig írt. Örülök, hogy mégis meglesz az ülés. Mennék azonnal, de dolgaim csak szombaton engednek. Azzal a reggeli vonattal utazom, amit ajánlasz. Talán odaér a Nálad tartandó baráti ebéd kezdetére.

A viszontlátásig tiszteletteljes kézcsókomat küldöm a Méltóságos Asszonynak s Téged igaz szeretettel ölellek.

 János

Levelezőlap nagyságú kartonlapra géppel írt levél, kézi aláírással. Boríték hiányzik.

Lovász Pali [Pál] (1896–1975): költő, a Janus Pannonius Társaság titkára, majd főtitkára.

Kodolányi János 1943-as tavaszi pécsi látogatása alkalmával – Fischer Béláné közvetítésével – pécsi szőlővesszőket rendelt, melyeket akarattyai telkén kívánt elültetni. A vesszők némi késéssel megérkeztek Akarattyára. A következő két levél ezzel az üggyel van kapcsolatban.

14.

Balatonakarattya, 1943. április 8.

Kedves Béla Bátyám,

aggaszt a szőlővessző elmaradása. Talán kifogyott már ott, ahová a Méltóságos Asszony telefonált? Légy oly jó, közöld velem egy lapon, hogy várjam-e, vagy máshol próbáljak szerezni. (Ha ugyan lehet.)

Olyan jót tett a pécsi látogatás, hogy egyvégtében megírtam a Järventaus-cikk hátralevő részét!

Méltóságos Asszonynak kezét csókolom. Hűséges szeretettel ölel:

 János

Kézzel, tintával írt levelezőlap. Címzés: Méltóságos dr. Fischer Béla úrnak, a Felsőház tagja. Pécs, Káptalan u. 4. Feladó: Kodolányi János, Balatonakarattya.

A Järventaus-cikk: Ld. a 3. sz. levél.

15.

Balatonakarattya, 1943. április 20.

Kedves Béla Bátyám!

Tegnap jöttem meg Pestről s olvastam leveledet. Méltóságos Asszony levelét, persze, már korábban megkaptam. A szőlővesszők annak rendje-módja szerint megérkeztek s nyomban földbe kerültek. Szíves fáradozásotokért fogadjátok őszinte, hálás köszönetemet. Sajnos, számlát nem kaptam, így nem tudom, mit kell fizetnem, de nem bánom, akármit, az a fő, hogy elintéztük ezt az ügyet s most már virulhat a szőlő és csordulhat a bor! Remélem, nem kell addig várnunk, amíg ebből ihatunk a háború befejezésére és a béke elérkezésére!

Jövőre majd egyenesen ehhez az előzékeny és tisztességes céghez fordulok vesszőkért, most már tudom, hogy ez is van és hogy hol van. Mert még vagy 4-500 tőkét fogok telepíteni. Akkor aztán megterem bőségesen az egész évi borom és csemegeszőlőm.

Írod, hogy Te is Budapesten jártál. Így bizonyosan pontosan értesültél a várható kellemetlen eseményekről. Én is attól félek, hogy napi négy fillér ellenében valami teutónt telepítenek a lakásomba. De erről ne többet, fölforr bennem a vér.

Nyári hőség, szárazság. Gyönyörűek a gyümölcsfáim, rogyásig vannak virággal. De a föld kemény, mint az aszfalt. A búza kezd vörösödni. Csak ez kell még…

Ismét köszönöm a szíves baráti fáradozást s Méltóságos Asszonynak külön is a kedves, megnyugtató sorokat. Fogadja hálás kézcsókomat.

 Igaz szeretettel, hűséggel ölel s bár kedvességedet megszolgálni tudná:

 János

Géppel írt levél, kézi aláírással. Boríték hiányzik.

Leveledet. Méltóságos Asszony levelét: hiányoznak. – A várható kellemetlen események: a megsejtett német megszállás következményei.

1943 augusztus végén zajlott a szárszói konferencia, ahol az összegyűlt írók már a háború és a német vereség utáni lehetőségeket latolgatták, és ahol Kodolányi János „a szavak inflációjának” veszélyéről szólt bevezető előadásában. 1944. március 19.: Magyarország német katonai megszállásának a napja. Megkezdődik a magyarországi zsidóság tömeges deportálása. Az angolszász légierő rendszeresen támadást intéz magyarországi célpontok ellen. Kodolányi Balatonakarattyán él. Az ország és a magyar nép jövendő sorsát mérlegeli. Tudatosul benne: „el kell készülnünk a legrosszabbra is”. Részt vesz a fegyverszüneti puccs írásos előkészítésében. Július 10-én kelt levele életkörülményeinek, kétségbeesett lelkiállapotának és a hazai viszonyoknak hű tükre. Vágya, hogy Pécsett hosszabb időt töltsön, csak a háború után valósul meg: 1945 tavaszától 1946 tavaszáig Pécsett él.

 16.

 Akarattya, 1944. július 10.

Kedves Béla Bátyám!

Leveled több, mint egy könyvért mondott egyszerű, kedves köszönet. Magányt, társtalanságot, aggódást érzek ki belőle – ugyanazt, ami énbennem is van. Ezért engedd meg, hogy néhány sorral fölkeresselek.

Mint tudod, régóta tervezem, hogy hosszabb időre fölkeresem Pécset. Nem titok Előtted sem, mennyire szeretem ezt a várost, mennyi szép emlék fűz hozzá s milyen erős szeretetet érzek azok iránt, akiket barátaimnak érzek. Mindig úgy volt, hogy már-már indulok, egyszer a vasúti jegyet is megváltottam már, azonban örökké beleköpött valami a levesembe. Volt úgy, hogy a feleségemet kellett orvosi kezelésre vinnem kórházba, volt úgy, hogy magam nyavalyásodtam meg – különösen a lábam miatt szenvedek sokat –, úgy is volt, hogy méregdrága pénzen csináltatott vadonatúj cipőm bizonyult használhatatlannak – majd a légitámadások sorozata kezdődött s újabban már olyan méreteket öltött, hogy számot kellett vetnem azzal is: hátha órákig kell lapulnom valami árokban a pályatest mellett, vagy éppen gyalogolnom néhány kilométert, mert föltépik a vasutat, ahogy ez már mifelénk nemegyszer megtörtént. Ilyen körülmények között újra meg újra le kellett mondanom kedves tervemről. Holott nagyon nehezemre esik ez az önkéntes internáltság, barátoktól távol, egy padhoz vagy nyugágyhoz szegezve a kertben, legjobb esetben egy-két napos időzés Pesten anyagi ügyeim miatt s itt-ott találkozva valakivel. Nem tudom tehát, mikor mehetek Pécsre. Hiszen most már el kell készülnünk a legrosszabbra is. Véletlen, hogy még utazni lehet, holnap talán már nem is élünk.

Az események olyan formában következnek egymásra és bontakoznak ki, ahogy legsötétebb óráimban sem mertem elképzelni. Ezen kívül a márc. 19-én bekövetkezett események és azok következményei is szörnyűeknek látszanak számomra. Végezetül visszakísért az a levelem is, amit Teleki halálakor írtam Várkonyinak s amiért Te akkor apai szigorral meg is dorgáltál. Mondjam, ne mondjam, hogy milyen tisztán látom sorsunkat, állapotunkat? És hogy milyen lelki gyötrelmeket állottam ki a Kállay-politika korlátolt, szemtelen, kihívó s a magyar erőket cinikusan félretoló korszaka alatt? S milyeneket az óta a márciusi dátum óta? Bizonyára hallottad, hogy egy sort sem tudok dolgozni, szépen indult regényem abbamaradt s egész szellemi tevékenységem abban merül ki, hogy görcsös tehetetlenséggel kutatok számunkra kivezető út után. Bizonyára nem állok ebben egyedül, legjobb íróinkról ugyanezt mondhatom.

Most azután bekövetkezett a szinte teljes és általános szellemi hűdöttség állapota országszerte. Vad törtetők, politikai, gazdasági és egyéb dilettánsok életveszélyes társasága lepte el a gyöpöt s birkózik életre-halálra. Egyetlen probléma a háború – mondják, írják mindenfelé, de hány probléma fonódik-szövődik össze ebben az „egyetlen” problémában? A háború maga nem is probléma, hanem tevékenység – a probléma ennek a tevékenységnek a folytatása, végbevitele. S hány komponensből kell kialakulnia ennek az eredőnek? Viszont éppen a komponensek tárgyilagos felismerését, felmérését és megítélését nem látom sehol. Ellenkezőleg: kapkodást, ellentétes megítéléseket és cselekedeteket látok. De miért elemezzem ezt is? Miért részletezzem? Te éppúgy látod bizonyára, mint én.

Tenni azonban magamfajta embernek ebben a pillanatban semmit sem lehet. Miután a bírálat ma életveszélyes, hallgatok. Miután szabadon gondolkodni ma nem tanácsos, hallgatok. Miután ma olyan emberek cselekszenek, akik azt hirdetik, hogy a gondolat a tett megölője: hallgatok. Vetted észre, hogy minden valamirevaló magyar író hallgat?! És milyen érdekes és jellemző: Finnországban minden író szól! Ez a különbség. Jellemző.

Olvasgatok, úgy teszek, mintha tanulnék s gyűjteném az anyagot elkövetkező művek számára. Történelmet, néprajzot s effélét. Most ismét elolvastam szegény néhai Surányi Széchenyi-regényét is. Újra megcsodáltam s bámultam rettentő erőfeszítését, a sok-sok szenvedést, amit ebben a műben formába öntött s fájlaltam, hogy torzónak maradt. (Akár az én történelmi regény-ciklusom.) És költőket olvastam, mondhatom, most jobban beléjük hatoltam, mint bármikor. Sőt: most értettem meg őket igazán.

Az élet egyébként csendes, túlságosan is csendes körülöttem. Kertünk dús és szép, teli van virággal, a fák kövérek. Disznó az ólban, a gyepen baromfi, még egy kecske is kérődzik a fák alatt és ellát tejjel. Fiam a Leventeközpontban könyvtárt rendez, nem sikerült a terv, hogy Pécsre kerüljön, túlságosan sokáig húzódott az ügy. E hó végén pedig bevonul katonának. Feleségem dolgozik a kertben egy rendkívül ostoba és lusta székely leány társaságában, aki valósággal az ősi primitív mágikus világban él, akár egy bantu-néger. Lányom is belátta, hogy háború van, itthon varrogat, olvas. Pestre sem kívánkozik annyira a múlt vasárnapi borzalmas, nyolcszáz-gépes támadás óta. (Ezt a támadást Óbudán, egy barátom lakásában éltem át, mégpedig nem az óvóhelyen, hanem a lakásban. Iszonyú órák voltak, azt hittem, ottpusztulok.) Így éldegélünk nagy magányban, túlságosan is nagyban. Még szomszédom, Dömötör, a kitűnő néprajzos is bevonult katonának.

Várkonyi írta, hogy 5-6-a körül meglátogat, vártam, de eltűnt nyomtalanul, ahogy szokott. Cikkel tartozom neki, persze, nincs annyi lelkierőm, hogy hozzáfogjak. Kicsinységem, gyengeségem, tehetetlenségem érzése olyan erős, hogy szinte már betegessé fajul. Lehet-e csodálni? Hiszen úgy látszik, minden munkánk hiábavaló. (De, ha személyesen noszogatna, megírnám s tudom az eszemmel, hogy ez volna a helyes.)

A parlamenti gyorsírók törzsfőnöke említette nekem, mit mondtál, amikor részt vettél a Felsőház ülésén. Örültem megjegyzésednek, de szomorú, hogy arra a megjegyzésre egyáltalán sor került…

Ezekután egész családodnak minden jót kívánok s elköszönök Tőled. A legfőbb jót kívánom: egészséget, nyugalmat és lelki békességet. Kérlek, add át kézcsókomat a Méltóságos Asszonynak.

Őszinte szeretettel ölel híved:

 János

Géppel írt levél, kézi aláírással. 2 ff. Boríték hiányzik. A levélben a harmadik bekezdés első mondata után tíz sor utólag az olvashatatlanságig tintával törölve van. A levél csak onnét olvasható: Ezen kívül…

Leveled: Fischer Béla valószínűleg Kodolányi János 1943-ban megjelent és a 10. sz. levélben említett Suomi című könyvét köszönte meg. A levél hiányzik. – Levelem is, amit Teleki halálakor írtam Várkonyinak: Vö. 3. sz. levél. – Kállay-politika: Kállay Miklós (1887–1967) miniszterelnök kormányának politikája. – Surányi Széchenyi-regénye: Surányi Miklós: Egyedül vagyunk (1936). – Fiam: ifj. Kodolányi János (1922–2008) néprajzkutató, múzeumi szakember. – Lányom: Kodolányi Júlia (1923), Apám címmel könyvet írt Kodolányi Jánosról (Magvető, Bp., 1988). – Dömötör [Sándor] (1908–1986): néprajzkutató. – Cikkel tartozom: Kodolányi Jánosnak 1944 júliusa után csak 1946 októberében jelent meg írása a Sorsunkban. – Mit mondtál, amikor részt vettél a Felsőház ülésén: ha Fischer Béla megjegyzését, illetve hozzászólását megőrizte a Felsőház Naplója, akkor azt ott kellene keresni.

Kodolányi Jánosnak még egy, Fischer Bélának írt levelét ismerjük. Ez a levél 1947 tavaszán kelt Akarattyán. Kodolányi visszatért Pécsről, és ismét Akarattyán él magányban és nehéz anyagi körülmények között. Mivel Pécsett személyesen nem találkozott Fischer Bélával, levélben számol be pécsi napjairól. Az újabb akarattyai tartózkodást bár rövidnek tervezi, mégis több évig tartó, csaknem végleges, a hatvanas évekig elhúzódó visszavonulás lesz.

A Kodolányi–Várkonyi-levelezésben az ötvenes évek elején többször előfordul Fischer Béla neve. Kodolányi üzen, üdvözletét küldi „Béla bácsinak”, a viszontlátást reméli. Majd 1953 tavaszán Kodolányi fájdalmasan regisztrálja a tényt: „sok volt a halottunk. Szegény Béla bácsit is el kellett búcsúztatnunk, ő nyitotta meg a sort.”⁸

17.

 Balatonakarattya, 1947. május 24.

Kedves jó Béla Bátyám,

leveledet csak ma kaptam meg, mert Pestről küldték utánam. Őszig itt leszünk a legteljesebb magányban, aminthogy különben Pesten is meglehetős magányban élek. Örülök, hogy végre hallok Rólatok valamit s pláne, hogy ismét valami szép ügyben fáradozol. Ebből arra következtetek, hogy lassan-lassan kezdesz ismét a régi lenni.

Mindenképpen csak helyeselhetem, hogy Temesivel akarod rendeztetni a tájszótárt. Szigorúan köztünk mondván, Hegedüsről nekem sincs jó véleményem. „Ormánsági beszélgetések” c. könyve, amit hanglemezekről készített, meglehetősen hézagos és gyenge munka, sok a hiba benne. Egyébként törtetőnek tartom – ezért nem is fog elérni igazán komoly eredményt. Temesit azonban figyelmeztetni kell, hogy Kiss Géza szótárában sok a dilettáns részlet, egyes szavakat az ő álmodozó módján magyaráz, s ezeket jegyzetben helyre kell igazítani, sőt megfelelő bevezetést is kell írni hozzá, vázolván Kiss Géza életét, alakját, munkásságát s rámutatva tiszteletreméltó naivságaira. Most már nem fog megharagudni érte, mint ahogy énrám megharagudott, mert valljuk meg, túlságosan apprehenzív lélek volt szegény. Tudományos szempontból azonban szükséges a hibák kiigazítása. Szomorúan hallom, milyen részvétlenség kísérte sírjába, de nem csodálkozom rajta. Elsősorban maga Nyáry Pál iparkodott annyi nehézséget gördíteni az útjába, amennyit egy kegyes képmutató csak gördíthet, azonkívül a szakemberek is mással foglalkoznak most, mint a jó magyarok munkásságával. A Magyar Néprajzban egyébként fiam búcsúztatja el szegényt. Dehát Berze Nagy is így ment el, kiadatlan műveket hagyva maga mögött s a pécsi „sajtó” még csak nem is károgott utána. Így járunk valamennyien, Béla Bátyám, ebbe bele kell törődnünk.

Igaz, hosszasan tartózkodtam Pécsett, azonban ki sem húztam a lábamat a szobából. A fiatalság, persze, megtudta, hogy ott vagyok s a kelleténél nagyobb figyelemben részesített, én azonban senkihez és sehová nem mentem. Igen megviseltek az utóbbi esztendők. Közéleti kérdésekkel nem foglalkozom, bár újabban húznak-vonnak mindenfelé, ha hagyom. De nem hagyom. Rendezzék az ország, Európa s a világ ügyeit, ahogy akarják. Engem többé szigorú magányomból nem csalnak ki ebben az életben. Sűrűn érdeklődtem Felőled ottlétemkor is, máskor is, legutóbb Harcos Ottót kértem meg, keressen föl nevemben és mondja el, ami a szívemen fekszik, dehát nem ért rá… Gyakran gondolok Rátok, kedves Béla Bátyám s nagy szomorúsággal. Lelkes beszélgetéseinkre kis kocsmákban, ebédekre nálatok s a nehéz idők ezer más apróságára. Jó volt hinni, küzdeni, tenni. Most már nem volnék képes úgy hinni sem, küzdeni pláne nem s cselekedni semmiképpen sem. Ha egyszer találkozunk, elmesélem kalandjaimat egy pohár bor mellett. Ámbár nemigen megyek mostanában Pécsre. A Batsányi Társaság s respektíve Csuka Zoltán részéről annyi s olyan megaláztatások értek, hogy nincs kedvem többé betenni a lábamat Pécsre. Pedig, pedig most is úgy szeretem, mint régen, sőt még jobban. Ha öregségem jövő napjaira gondolok, most is csak úgy képzelem el, hogy ott veszünk házat, kertet s a régi pécsi utcákon battyogok majd. Sokat beszélgettünk arról, hogy eladjuk ezt az akarattyai házat, kertet, a pesti lakást s lemegyünk Pécsre. De aztán csak elmarad. Fiam a Néprajzi Múzeumban dolgozik, lányom nem akarja elhagyni megszokott környezetét – s elszakadjunk tőlük, amíg még nem kell elszakadnunk egészen?!

Tavaly nyáron írtam egy nagy művet, az idén akarom megírni a II. részét. Várkonyi talán említette. Jó mű, dehát a kiadása… Már az ötödik kiadóval állok kapcsolatban s most végre remélem, őszre megjelenhetik. Okvetlenül küldök belőle, mint az eddigiekből is. Persze, minden attól függ, hogy azok, akik ma a szabad irodalmi és szellemi életet irányítják, méltóztatnak-e lehetővé tenni a megjelenését. Minden problematikus.

Mint mondom: nagy magányban, kiábrándultságban s időnként nehéz anyagi helyzetben tologatom egyik napot a másik után. Barátaim nagyrésze, persze, nem bizonyult barátnak. Még jó, ha nem tajtékzó ellenségnek. De hagyjuk. Az emberekről sohasem lehet elég rossz véleményünk.

Köszönöm leveledet, rám való gondolásodat, baráti meleg szívedet. Jó egészséget, lelki békességet kívánok. Feleségednek, kérem, add át kézcsókomat, amit a régi, változatlan tisztelettel küldök, Téged őszinte szeretettel ölellek.

 János

Géppel írt levél, kézi aláírással. 1 f. Boríték hiányzik.

Leveled: Fischer Béla levele hiányzik. – Temesi [Mihály] (1914–1988): nyelvész, pécsi főiskolai tanár. – A tájszótár: Kiss Géza (1891–1947) kákicsi református lelkész, néprajzi író kézirata. Megjelent: Ormánsági szótár. Kiss Géza szótári hagyatékából szerkesztette Keresztes Kálmán. Akadémiai Kiadó, Bp., 1952. – Hegedüs [Lajos] (1908–1958): nyelvész, könyve: Népi beszélgetések az Ormánságból. Pécs, 1946. – Nyáry Pál (1879–1955): pécsi református lelkész. – A Magyar Néprajzban egyébként fiam búcsúztatja el szegényt: helyesen: ifj. Kodolányi János írása megjelent: Ethnographia, 1947. – Berze Nagy [János] (1879–1946): néprajzkutató. Számos kéziratos mű maradt a hagyatékában, ezek csak halála után jelentek meg. – Harcos Ottó (1921–1990): Pécsett tanár, Várkonyi Nándor és a Sorsunk munkatársa. – A Batsányi Társaság: a háború után a Janus Pannonius Társaság örökébe lépő pécsi irodalmi társaság, 1949-ig működött. – Csuka Zoltán (1901–1984): költő, szerkesztő. 1945 után rövid ideig ismét Pécsett él. Rá is vonatkozik, amit Kodolányi 1963-ban Pécsre küldött üzenetében magnetofonszalagra mondott: „Ott Pécsett is a nehéz válságok idején nagyon sokan tagadtak meg engem, akik évtizedeken keresztül barátaimnak mutatkoztak, és nagyon sokan hagytak cserben akkor, amikor leginkább egyedül éreztem magamat.”⁹ – Tavaly nyáron írtam egy nagy művet: 1946 tavaszán Pécsett készül Vízöntő című regényének írására. A könyv 1948-ban jelent meg. Az újabb, 1967-es kiadásban Vízözön címmel lát napvilágot.

Jegyzetek

¹ Szirtes Gábor: Két szólamban. Lovász Pál pályaképe. Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2008, 47–87.

² Fischer Béla visszaemlékezései. Közreadja, a bevezetőt, a jegyzeteket és a mellékleteket írta Visy Zoltán. Pécs Történeti Alapítvány, Pécs, 2006. Az itt tárgyalt időről már nem szól az emlékirat.

³ Lovász Pál: Emlékeim a Janus Pannonius Társaságról. Várkonyi Nándor: A „Sorsunk” dióhéjban. Jelenkor, 1963, 10. sz.

⁴ Várkonyi Nándor: Pergő évek. Magvető, Bp., 1976.

⁵ Fülep Lajos levelezése VII. 1961–1970. Szerkesztette, a jegyzeteket és a mutatókat összeállította F. Csanak Dóra. MTA Művészettörténeti Kutatóintézet, Bp., 2007.

⁶ Horányi Károly: Kodolányi János levelei az Akadémiai Könyvtár Kézirattárában. Örökségünk, élő múltunk. Gyűjtemények a MTA Könyvtárában. Szerk.: Fekete Gézáné. Bp., 2001, 348–375.

⁷ Tüskés Tibor: Kodolányi János. Magvető, Bp., 1974, 129.

⁸ Levélről levélre. Kodolányi János és Várkonyi Nándor levelezése. Vál., szerk. és az utószót írta ifj. Kodolányi János. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Bp., 2000, 511.

⁹ Kodolányi János üzenete Pécsre. In Tüskés Tibor: Az újraolvasott Kodolányi. Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2006, 300–304.

Nyitólap