Kovács István
A vakmerő remények
fővezérei
Hermann Róbert: Kossuth
hadserege, Kossuth fővezérei
1859-ben, a Franciaországnak és a
Szárd-piemonti Királyságnak Ausztria ellen vívott háborúja
idején, amikor a magyar ügy a nemzetközi politika erőterébe
került, Kossuth és Klapka – ellentéteiket félretéve –
több ízben tárgyaltak az együttműködésről. E
megbeszéléseik során azt fejtegette Kossuth, hogy
„forradalomban, mely háborúval van összekötve, a katonai
és polgári főhatalomnak együtt kell lenni. (…) csak így
lehet az egész nemzet nagy tartalékhadsereg, a hadsereg pedig
polgár”. Ehhez hozzátette: „A nép bizalma körültem
összpontosul. Más szavára nem fog a nemzet felkelni. Ha én
szólítom fel, felelős vagyok Isten, a világ s a nemzet előtt
azért, ami következni fog. Ha én vagyok a felelős, kell, hogy
én legyek a vezér.”
Elhatározottságát Kossuth azzal indokolta
Klapkának, hogy az elmúlt tíz esztendőben „minden üres
percét a hadtudománynak szentelte”, s hadvezérré képezte
magát. Ennek jegyében a politikai vezető mellett e másik
szerepet is vállalja. „Vagy így lépek fel, vagy
nem” – szögezte le Kossuth.
Való igaz, Kossuth már az emigráció
idején, Kütahyában hadtudományi órákat vett az általa
Törökországban tábornokká kinevezett Jerzy Bu©haryntól,
aki 1848 szeptemberében a lengyel légió felállítását
kezdeményezte.
Hermann Róbert monográfiájának I.
fejezetében – Kossuth és a magyar hadügy 1848–49-ben
– alapkérdéseket tisztáz. Kossuth, az 1848. július 11-én
tartott képviselőházi beszédén alapuló közhiedelemmel
ellentétben, a március 15-ét követő első fél esztendőben
nem vett részt a hadsereg szervezésében. Mint
pénzügyminiszternek köze volt ugyan a sorezredi alakulatok
ellátásához, de ez – mai szóval – egyfajta szolgáltatás
volt részéről. Kívülállását bizonyíthatja az is, hogy
nem bízott a Batthyány miniszterelnök által felállított
honvédzászlóaljakban. Szerinte a megbízható székely
határőrezredekre kellett volna támaszkodni a szerb
mozgolódás és a Jellayi´ neve által fémjelzett horvát
szakítópróba kezdetén. Batthyányék azonban csak azután
rendelkezhettek a székely határőrvidék katonai erejével,
miután az utolsó erdélyi országgyűlés elfogadta az uniót,
vagyis Erdély törvényesen egyesült Magyarországgal, s a
döntést az uralkodó szentesítette.
Kossuthnak a székely határőrezredek kiemelt
jelentőségével kapcsolatos vélekedése nem vált
rögeszmévé. Amikor 1848 októberétől mind meghatározóbban
belefolyt a hadseregszervezésbe, felismerte „a magyar lábon
álló” honvédzászlóaljak előnyeit, s az idő múlásával
a sorezredek honvédzászlóaljakká történő átszervezését
pártolta. Ugyanúgy képes volt véleményének
megváltoztatására az általa szorgalmazott vadász- vagy
szabadcsapatok szervezése során is. (Erről Hermann Róbert Az
abrudbányai tragédia, 1849. Hatvani Imre szabadcsapatvezér és
a magyar–román megbékélés meghiúsulása című
monográfiájában ír bővebben.) A velük kapcsolatos
visszaélések – például az önkéntesség elvének
megsértése – nyomán az előírások szigorú betartására
adott utasítást. Hermann Róbert a Kossuth által pártolt
vadász- vagy szabadcsapatokkal szembeni kritikák ismertetése
mellett kiemeli, hogy ezek a honvédhad 7–10 százalékát
alkották, és soraikban olyan egyének szolgáltak, akik más
alakulatokba nem léptek volna be. Ez fontos szempontnak
bizonyult, mert már a nyár folyamán bebizonyosodott, hogy a
nemzetőrség hadműveleti feladatokra alkalmatlan, s az
önkéntes mozgó nemzetőrség is csak időben, térben,
minőségben korlátolt feladatok végrehajtására alkalmas.
Az ősz folyamán a mozgó
nemzetőr-zászlóaljak vagy feloszlottak, vagy átalakultak
honvédzászlóaljakká. Az I. fejezetben a szerző a
huszárezredekkel kapcsolatos gondokat, feladatokat is ismerteti.
Ezek régi cs. kir. alakulatoknak számítottak, amelyek
ragaszkodtak nevükhöz és számozásukhoz. Ennek
megváltoztatására ugyan kísérletet tett Kossuth, de miután
ellenállásra talált, az újonnan felállított
huszárezredeket ő illesztette folytatólagos számozásukkal a
régiekhez. Csupán azt az elvet sikerült keresztülvinnie, hogy
az újonnan szervezett huszárezredek a nemzet egy-egy
kiemelkedő hősének nevét vegyék fel. (Ahogy kezdetben a
szabadcsapatok is tették.) Így a 13. huszárezred Hunyadi, a
14. Lehel, a 15. Mátyás, a 16. Károlyi, a 17. Bocskai, a 18.
Attila nevével büszkélkedhetett.
Kossuthnak az a törekvése, hogy magyar
vértesezred alakuljon, megfeneklett a várható költségeken, s
dzsidásosztályok is csak a lengyel légió alkalmas
emberanyagának és helytállással alátámasztott
követelésének köszönhetően jöttek létre.
Hermann Róbert könyvének II. fejezete (Kossuth
és tábornokai) tartalmában mintegy összekapcsolja a két
tematikát bekeretező kötetcímet. A szerző leszögezi, hogy
„Kossuth és tábornokai egymásra voltak utalva 1848–49-ben,
s Kossuth számára 1848. szeptember végétől sokkal
fontosabbak voltak azok a személyi kapcsolatok, amelyek e
hadfiakhoz fűzték őt, mint a politikusokhoz fűződőek”. A
kérdéskör másik kiváló ismerője, Gergely András emeli ki,
hogy az önvédelmi háború oldalán eddig senki sem
rendelkezett nála átfogóbb kapcsolatrendszerrel, amely
kiterjedt az intézmények, hivatalok és a sajtó képviselőire
is.
Hermann Róbert Bona Gábornak a Kossuth
tábornokai című lexikonában is közzétett kutatásaira
hivatkozva ismerteti, hogy „a végigszolgáló 945 tényleges
és címzetes honvéd és nemzetőr törzstiszt mellett 182 a
kilépett tényleges és címzetes honvéd és nemzetőr
törzstisztek száma. Az összesen 1127 törzstisztnek tehát,
különböző okokból, kb. 16 százaléka hagyta el a
honvédsereget.” Ehhez hozzáteszi: „feltűnő, hogy a
legfelső szinten, a tábornoki karban szolgáló 40 személyből
10 fő lépett ki a honvédseregből: ez 25%-os arányt
jelent”. (…) „A kilépettek között 1848-ban a legmagasabb
rangfokozatban, tényleges vagy nyugalmazott altábornagyként 4,
ezredesként 3, őrnagyként 2, századosként 1 személy
szolgált. Tábornoki előléptetését tehát csak 6 fő
köszönhette a magyar kormánynak. A végig szolgálók között
1848 előtt csak 1 altábornagyot és 2 vezérőrnagyot
találunk, de közöttük két lengyel tábornok, Bem és
Dembi¬ski, akik nem a cs. kir. hadseregből kerültek át a
honvédseregbe. (…) A végig szolgáló tábornokok rendfokozat
szerinti további összetétele 1848-ban a következő volt: 2
ezredes, 3 alezredes, 6 őrnagy, 9 százados, 5 főhadnagy, 1
hadnagy és 1 tüzér hadapród.” Őket nevezi Hermann Robert
– Bona Gábor immáron három kiadást megért, századosokat
bemutató lexikonának címére utalva – Kossuth Lajos
tábornokainak, akiknek pályafutását Az önálló
tábornoki kar megteremtése és Az 1848. évi
kinevezések című alfejezetekből ismerhetjük meg.
Akikről a tábornokká kinevezések sorrendjében szó van: Kiss
Ernő (korábban ezredes), Görgei Artúr (főhadnagy),
Majthényi István (ezredes), Perczel Mór (tüzér hadapród),
Bakonyi Sándor (ezredes), Lázár György (százados), Vetter
Antal (alezredes), Schweidel József (őrnagy), Baldacci Manó
(ezredes), Fack József (ezredes), Répásy Mihály (őrnagy),
Bem József (tábornok a lengyel hadseregben), Friedrich Ede –
Eder von Eichenhain Friedrich (tábornok), Esterházy Sándor
(őrnagy), Vécsey Károly (őrnagy), Damjanich János
(főszázados), Gaál Miklós (alezredes), Csuha Antal (őrnagy),
Henryk Dembi¬ski (altábornagy a lengyel hadseregben), Hadik
Gusztáv (nyugalmazott alezredes), Aulich Lajos (alezredes),
Láhner György (őrnagy), Guyon Richárd (főhadnagy), Klapka
György (főhadnagy), Lenkey János (százados), Gáspár András
(százados), Czetz János (hadnagy), Knezi´ Károly
(főszázados), Józef Wysocki (a lengyel hadsereg tüzér
főhadnagya), Nagysándor József, Poeltenberg Ernő (százados),
Dessewffy Arisztid (főszázados), Kiss Pál (alszázados),
Leiningen-Westerburg Károly (alszázados), Kmety György
(főhadnagy).
Hermann Róbert az ő kinevezésüket szem
előtt tartva összegzi: „Kossuthnak nemcsak a magyar hadsereg
megteremtésében voltak komoly érdemei 1848–1849-ben, hanem a
hadsereg felső vezetésének kialakításában is.
Választásainak többsége jónak bizonyult, ami nem kis dolog
egy olyan politikus részéről, akinek 1848 előtt nem voltak
katonai tapasztalatai.”
Az 1848:3. törvénycikk 14 paragrafusa
rendelkezett arról, hogy a felelős magyar minisztériumnak
honvédelmi osztálya is legyen. Ez jelentette a törvényes
alapot az önálló magyar hadügyminisztérium
megszervezéséhez. Gondot jelentett, hogy a törvénycikkek nem
tisztázták a magyar kormány és az országban működő
főhadparancsnokságok kapcsolatát, sem pedig az Udvari
Haditanács örökébe lépő bécsi és magyar
hadügyminisztérium viszonyát. Az is homályban maradt, mit
jelent a magyar katonaság: az ország határain belül
állmásozó cs. kir. ezredeket – függetlenül azok etnikai
hovatartozásától – vagy a magyarországi kiállítású
alakulatokat? E kérdéseket Bécs és Pest a saját érdekeinek
megfelelően igyekezett értelmezni, de idővel, a politikai és
katonai kihívásoktól bonyolult nyári hónapokban, a magyar
hadügyminisztérium apránként érvényt tudott szerezni
felfogásának. Nem véletlen, hogy amikor a szerb felkeléstől,
a horvát mozgalomtól és a döntő itáliai győzelmektől mind
magabiztosabb bécsi udvar döntésre akarta vinni a dolgot,
többek között az önálló magyar hadügyminisztérium
felszámolását követelte. Ez a magyar kormány és
országgyűlés számára elfogadhatatlan volt, mivel a márciusi
vívmányok részbeni feladását jelentette volna. A magyar
részről megbékélés céljából Bécsbe küldött
delegációk dolgukvégezetlen tértek vissza.
Azt követően, hogy Jellayi´ szeptember
11-én betört Magyarországra, a két héttel később
megalakult Országos Honvédelmi Bizottmány fokozatosan átveszi
a kormány, az elnökké választott Kossuth pedig az addigi
honvédelem szervezésében jeleskedő Batthyány szerepét.
Kossuth a hadszervezésben azáltal szerez
magának országos hírnevet, hogy szeptember 24-én alföldi
toborzóútra indul, ahonnan három nap múlva tér vissza
Pestre. Nem egészen két napot töltve itt, szeptember 29-én
– a pákozdi csata napján – újabb, ezúttal hosszabb
toborzóutat tesz, amelynek során Hódmezővásárhelyre és
Szegedre is ellátogat. A legjelentősebb azonban Kossuthnak a
fővezéri főpróbaként is értékelhető, harmadik
toborzóútja. Erre a válságos október második felében
kerül sor, amikor a katonai és politikai mellett erkölcsi
kérdéssé vált Ausztria határának átlépése és a felkelt
Bécsnek nyújtandó segítség. „Bécs megsegítése mellett
szólt a bécsi forradalom és a magyar önvédelmi harc közös
érdeke, hiszen Jellayi´ viszonylag érintetlen hadsereggel
lépte át a Lajtát, s a magyar fél mindaddig nem lehetett
nyugodt, amíg ezt a hadsereget meg nem semmisítik vagy le nem
fegyverzik – írja ennek kapcsán Hermann Róbert. –
Ugyanakkor komoly katonai és jogi érvek szóltak az
előnyomulás ellen is: a támadó magyar hadsereg mind
létszámát, mind minőségét tekintve jóval alatta állott a
szemben álló ellenséges csoportosításnak. A háború
Ausztriába történő átvitele pedig támadó háborúnak
számított, holott a hadsereg tisztikarának többsége az
ország védelmére esküdött, s ezen az alapon szállt szembe
szeptember 29-én Pákozdnál a bán hadseregével.”
A táborban lévő kormánybiztosok is
bizonytalanok voltak azzal kapcsolatban, hogy helyes volna-e a
határátlépés. Az országgyűlés ugyan Kossuth javaslatára
azt az utasítást küldte meg október 10-én a seregnek,
„hogy Jellayi´ot Bécs falai alá is kövesse és
megsemmisítse. Szeme előtt tartva mindig azt, hogy az osztrák
határok átlépése a német és a magyar közös szabadság
érdekében, s nem mint ellenségeskedés történik.” Amikor
azonban a honvédhad zöme október 16-án végre átlépte a
határt, éppen Kossuth volt az, aki külön levélben és
országgyűlési határozattal visszaparancsolta a sereget,
mondván: csak akkor lehet Ausztriába benyomulni, ha Bécsből
hivatalosan segítségkérés érkezne. Ilyen kérést azonban
sem a városi tanács, sem a Reichstag nem küldött a magyar
politikai és katonai vezetésnek. Mind a két testület
hangsúlyozta az Olmützbe menekült uralkodó iránti
hűségét. Az október 15-én Bécs védelmi parancsnokává
kinevezett Bem bemutatkozó kiáltványában katonai lázadásnak
igyekezett beállítani Jellayi´ és Windisch-Grätz csapatainak
fővárossal szembeni mozgását, illetve azt, hogy a Karl
Auersperg tábornok által vezetett bécsi helyőrség e
reakciós vezérekhez csatlakozott.
Abban, hogy Kossuth október végén mégis a
határátlépés mellett döntött, az a levél is szerepet
játszott, amelyben bécsi kiküldötte, Pulszky Ferenc franciák
és angolok közvetítési ajánlatáról számolt be neki. Ez az
ellenőrizetlen hír lehetett a végső érv: Bécs
felszabadítása nyomán ki kellene használni az angolok és a
franciák közvetítési hajlandóságát. A cél eléréséhez
egy megerősített hadsereggel és egy céljaiban tudatos
tisztikarral kellett volna a határt átlépni. Ezért indult
október 17-én a sereghez azzal az elhatározással Kossuth,
hogy útközben nemcsak a már fegyverben álló csapatokat vonja
magához, hanem toborozni is fog. Vác, Esztergom, Győr,
Barátföld, Öttevény, Moson, Mosonmagyaróvár érintésével
egy hét múlva érkezett meg Parndorfba tízezer főnyi, vegyes
összetételű és felszereltségű fegyveres erő
kíséretében. Négy napot tartózkodott táborban, majd
október 28-án ő is követte a Lajtán immáron harmadszor
átkelt és ezúttal valóban Bécs felé nyomuló honvédhadat.
Hogy a sereg, elsősorban annak főtiszti és törzstiszti kara
vállalta a határátlépést, Kossuth meggyőzőképességét
bizonyítja, aki a morális indokok helyett a külpolitikai
érdeket állította előtérbe. A sikerhez a magyar fél
tárgyalási készségét tartalmazó memorandumot október
27-én „Lázadókkal nem tárgyalok!” szokványos fordulattal
visszautasító Winidisch-Grätz is hozzájárult, s nem
kevésbé az átkelést mindaddig ellenző Görgei is, aki –
környezetének megrökönyödésére – kijelentette: „nincs
választás, előre kell menni, mert ha nem megyünk, többet
veszítünk, mint ha három csatát veszítenénk.” Ennek
kapcsán jegyzi meg Hermann Róbert: „A támadást nem annyira
a katonai ésszerűség, mint inkább a hadseregen belüli
viszonyok tisztázásának igénye indokolta.”
A két nappal később vívott schwechati csata
volt az első olyan összecsapás, amelyben Kossuth részt vett.
Méghozzá tevékenyen – szögezhető le. Jelentésében ő
írta le, hogy „noha az ellenséget minden ponton
visszaverték, Móga és Kollmann József ezredes, vezérkari
főnök, azt állították, hogy a túlszárnyalás veszélye
miatt a csapatoknak a Fischa melletti állásba kell
visszahúzódniuk. »Én ellenben – írja – világosan
látván, hogy az elsőbb csatarendnek helyreállítása
lelkesült hadseregünket Schwechat elvételével vagy
győzelemre, vagy legalább tetemes térnyeréssel egy erős
védelmi pozíció elfoglalására legbiztosabban vezetheti,
Görgei ezredesért küldöttem, hogy azon határozottsággal,
melynek hiánya seregünk vezérlete körül hetek óta
tapasztalható, a parancsnokságot által vegye.«”
E jelentés legfontosabb adaléka Görgei
ezredes, akinek Kossuth már október 10-én kiállította a
tábornoki kinevezéséről szóló oklevelet. A zavart azonban,
amelyet a közibük csapódó ágyúgolyótól megfutamodó
komáromi kaszások idéztek elő, sem Görgeinek, sem magának
Kossuthnak nem sikerült eloszlatnia. A lováról leesett és
ennek ürügyén lemondott Móga János altábornagy helyébe
Kossuth Görgeit tette meg fővezérnek. A seregre vonatkozó
rendelkezéseket, így többek között a Magyarországra betört
és Nagyszombat ellen vonuló Simunich dandárjának
visszaverésére felhívó parancsokat november 5-ig Kossuth adta
ki, s Görgeinek nem volt ellenük kifogása. November 4-én
például többek között a dunántúli fölösleges
gabonakészlet felvásárlásáról és a Rudolf Beyer őrnagy
javaslata alapján a morva határ és Pest között
felállítandó elektromos távíróvonallal kapcsolatban
intézkedett. Utolsó katonai jellegű utasításként
jóváhagyta Görgeinek az utászkar felállítására vonatkozó
javaslatát, s kérte, parancskiadásoknál vezesse be a magyar
szolgálati nyelvet.
Hermann Róbert szerint „Kossuth a schwechati
csata és a Simunich elleni expedíció tapasztalatai alapján
kezdett megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy ő maga is
katona legyen”. Első katona – tegyük hozzá. Első: vagyis
fővezér. A fővezéri kérdés Schwechat után napirenden volt,
s egyre inkább égetővé vált, ahogy a Windisch-Grätz vezette
főhadsereg Pest-Buda felé közeledett. Görgei iránt
fokozatosan elpárolgott Kossuth bizalma, aki területet akart
védeni, s ezért döntő csatára biztatta a feldunai hadsereg
főparancsnokát. Görgei azonban legfeljebb csak akkor vállalta
volna a csatát, ha egyesül Perczel murai hadtestével. Azt
azonban az egyesülés előestéjén, december 30-án Mórnál
szétverte Jellayi´. Ezután Kossuth az általa inkább kedvelt
Perczelt sem tudta fővezérnek kinevezni.
Hermann Róbert a monográfiája felét kitevő
V. fejezetben tárgyalja a fővezérség 1849-ben újra meg újra
felmerülő kérdéseit. Az egymást követő alfejezetek a
szabadságharc történetének hosszabb-rövidebb
összefoglalói: Az első fővezér – Henryk Dembi¬ski; Egy
tehetséges fővezér – Vetter Antal; Egy önjelölt fővezér
– Kossuth Lajos (I); Az ideiglenes fővezér – Görgei
Artúr; Egy önjelölt fővezér – Klapka György; Egy
tehetséges fővezér – Józef Bem; Hadügyminiszter vagy
fővezér? – Görgei Artúr; Egy tehetetlen fővezér –
Mészáros Lázár; Egy lehetetlen választás: ki legyen a
fővezér – Perczel Mór vagy Henryk Dembi¬ski?; Egy vakmerő
fővezér – Józef Bem; Még egyszer Görgei; Két fővezér
között – a menekülő Kossuth; A kormányzót kereső
fővezér – Józef Bem.
Az 1849. január 5-én Vácott kiadott
proklamáció Görgeit politikailag hosszú időre
kompromittálta Kossuth szemében. A tavaszi harctéri sikerek
idején, amikor több napot töltöttek egymás társaságában,
Kossuth mintha azt érzékeltette volna, hogy napirendre tért az
adott helyzetben a hadsereg tisztikarának megtartását
szolgáló nyilatkozat fölött. Pulszky Ferenc szerint Kossuth
egyébként is csak azért bízott Görgeiben, mert az „annak
idején elhagyta a katonai pályát, s polgári foglalkozással
kereste kenyerét több évig”. A december közepétől az
erdélyi hadszíntéren sikert sikerre halmozó Bem 1849. január
13-án Marosvásárhelyen kapta meg Kossuthnak a fővezérség
átvételére vonatkozó felkérését, amit nem fogadott el,
mivel Dél-Erdély felszabadítására készült. Ekkor fordult a
figyelme egy másik lengyel tábornok, Henryk Dembi¬ski felé,
aki a magyar ügyet Párizsban képviselő Teleki László
ajánlásával 1849. január közepén érkezett Magyarországra,
s három hét múlva a magyar seregek fővezére lett. A hozzá
fűzött reményeket azonban – ellentétben Bemmel – nem
váltotta be. Minden februári hadmozdulata arra mutat, hogy az
ellenséggel kerülni akarja a megütközést. Felháborodottan
maga rökönyödik meg legjobban, amikor február 26-án hírét
veszi annak, hogy az általa vezetett sereg és Windisch-Grätz
császár-királyi főhadserege között érintkező harc
bontakozott ki Kápolnánál. A részéről ügyefogyottan
vívott csata elveszett, noha a magyar csapatok megállták a
helyüket. Az utóbbi tényt bizonyítja az is, hogy február
28-án a VII. hadtest lovassága Mezőkövesdnél megfutamítja a
visszavonuló honvédsereget üldöző osztrák lovasdandárokat,
s négy ágyút zsákmányol. A honvédek azt követelik, hogy
forduljanak vissza, s folytassák a harcot, Dembi¬ski azonban a
Tisza vonala mögé hátrált. Március 3-án az
elégedetlenkedő törzstisztek katasztrofális működése miatt
a jelen lévő Szemere Bertalan főkormánybiztos Dembi¬skit
elmozdította posztjáról. A Tiszafüreden fellépő katonák
élén – a közhiedelemmel ellentétben – nem Görgei
tábornok, hanem Klapka ezredes állt.
Kossuth kénytelen-kelletlen tudomásul veszi a
történteket, de a leváltott fővezér helyébe nem a téli
hadjárat győztesét, Görgeit állítja március 8-án, hanem
Vetter Antalt, akit ez alkalomból altábornaggyá léptet elő.
Minden látszat ellenére Kossuthnak ez a döntése szakmai
szempontból megalapozott, s ezt alfejezetcímével maga Hermann
Róbert is hitelesíti: „Egy tehetséges fővezér –
Vetter Antal”. Az az elgondolkodtató csupán, hogy a
későbbiek során Kossuth miért nem ragaszkodott Vetterhez, aki
1848 utolsó és 1849 első válságos heteiben legfőbb katonai
tanácsadója volt. Bátorságával, képzettségével nem
érdemtelenül. Talán amiatt vonta meg tőle a bizalmat, amit
Hermann Róbert is állít róla, márminthogy „személyével
egyetlen, ám annál fontosabb gond volt: nem volt népszerű a
hadsereg körében”.
Beosztott tábornokainak, elsősorban Görgei
és Damjanich ellenszenve mellett a március 16-án, 17-én
megindított „kora tavaszi” hadjárat kudarca s a többször
módosított haditervével szembeni kétely is hozzájárult
Vetter március 27-én bekövetkezett betegségéhez. Ekkor
merült fel Kossuthban először a gondolat, hogy neki kellene
megfelelő vezérkari főnök mellett a fővezérletet átvenni.
Klapka vélekedésére azonban elállt az ötlettől. Görgei
Artúr lett az ideiglenes fővezér, akivel kapcsolata az
elkövetkező hónapokban harmonikusan, már-már barátian
alakult. Ennek alapját persze a személyes találkozásokon
kívül a győzelmet győzelemre halmozó tavaszi hadjárat
vetette meg. Bizonyíthatja ezt az is, hogy a Függetlenségi
Nyilatkozat után a Szemere Bertalan miniszterelnöksége alatt
megalakult kormányba meghívta hadügyminiszternek. Igaz, ebben
benne lehetett az a meggondolás is, hogy két fontos posztot egy
személy nem tölthet be. Ha Görgei hadügyminiszter,
szükségképpen más kell legyen a fővezér. De ki? Kossuth
június 24-én tárgyalt Nagyváradon Bemmel a fővezéri poszt
átvételéről. Bem feltételül hat hét teljhatalmat
követelt. Ezt a törvényesség elvét szigorúan szem előtt
tartó Kossuth nem fogadhatta el.
Metsző élességgel június végén vetődött
fel a kérdés, s szoros kapcsolatban állt a magyar haderők
összpontosítási helyének eltérő koncepciójával. Görgei
szerint a koncentrációnak Komárom és Budapest térségében
kell végbemennie, s kellő gyorsaság esetén még az orosz
csapatok fővárosi megjelenése előtt döntő vereséget lehet
mérni az osztrák főhadseregre. Kudarc esetén Komárom
erődrendszere lehetőséget ad a harc, illetve a tárgyalások
folytatására. Dembi¬ski Szegedet javasolta az erőösszevonás
bázisául. Végül ez utóbbi terv győzött. Talán azért,
mert kudarc esetére nyitva maradt az út Törökország felé.
A kialakult helyzetben, amelynek minden
összetevőjét, ok-okozati összefüggését részletesen
ismerteti Hermann Róbert, Mészáros Lázár lett a fővezér,
vezérkari főnöke pedig Henryk Dembi¬ski. Hogy Mészáros
mennyire vakon bízott Dembi¬skiben, azt alábbi vallomása is
bizonyítja: „ha valamennyi magyar tábornok »tudománya egy
mozsárban töretnék össze, mégsem jönne ki annyi belőle,
mennyi magában Dembi¬skiben van«.” Mellettük Kossuth
számára csak a politikai megbízhatóságuk szólt, egyébként
kételkedett benne, hogy a betöltött poszton bármelyikük is
meg tudná állni a helyét. „A két öregurat illetőleg
igazad van. Az egyik (Dembi¬ski) mindent felejtett, a másik
(Mészáros L.) csak amannak szemeivel lát” – írta július
23-án Perczelnek. A fővezérpárost Perczel Mór tábornok
kinevezésük első pillanatától bírálta, mert – nem kis
túlzással – úgy vélte, hogy miután több győzelmet
aratott, mint az összes többi honvédtábornok együttvéve,
egyedül ő képes megmenteni a hazát. Ezt egyre nyíltabban és
ingerültebben is hangoztatta, s dühkitöréseinek savával
július végén maga marta szét Kossuthnak a nyár elején
iránta helyreállt bizalmát. A kialakult helyzetben Kossuthban
az a meggyőződés vert gyökeret: a legjobb megoldás az, ha ő
maga veszi át a hadak vezetését. Erre áttételesen Szemere
Bertalantól is biztatást kapott: „Önben sokkal több
tulajdon van meg, mint Görgeiben, de ez bír néhány olyant, mi
Önből hiányzik, pedig lényeges: szigor, következetesség,
állhatatosság az egyszer választott ösvényen. (…) De
éppen nevére is szükség van, már nevében is hatalom van.
Bűn volna az ország megmentésén túl, hiba volna addig nem
gyakorolni.”
Kossuth azonban változatlanul ragaszkodik
ahhoz, hogy minden döntésének törvényes, minisztertanácsi
vagy országgyűlési megalapozottsága legyen. Amikor július
24-én összeül a minisztertanács, amelynek egyetlen tárgya a
fővezérség kérdése, tétován előhozakodik saját
kinevezésének ötletével, de egyöntetű elutasításra
talál. Az általa támasztott zavar csak arra lehet jó, hogy
Görgei kinevezésének kérdését is elnapolják.
Az események ezután felgyorsulnak,
következményeik ismertek: július 31-én Kossuth Dembi¬skit
nevezi ki a Szegednél összevont magyar csapatok
főparancsnokának. Dembi¬ski gyakorlatilag azonnal felmondja az
engedelmességet a két nappal később Aradra átköltözött
kormánynak és képviselőháznak. Egyrészt nem vállal csatát
Szegednél, másrészt az összpontosítás új helyszíne, Arad
helyett Temesvár felé vonul vissza. Az erdélyi hadsereg
felmorzsolódásának végnapjaiban fővezéri kinevezést kapott
Bem augusztus 9-én reggel érkezik meg Temesvárhoz, s a
sértődött Dembi¬skitől átveszi a magyar had
parancsnokságát. Azonnal csatába kezd, amely katasztrofális
vereséggel végződik. A kudarchoz hozzájárult az is, hogy
Dembi¬ski elfelejtette őt arról tájékoztatni: a tüzérségi
lőszertartalékot már előreküldte Lugosra.
Kossuth számára Aradon nem maradt más, mint
az összpontosítás helyszínére időben pontosan megérkezett
Görgeinek átadni a katonai és polgári hatalmat…
Hermann Róbert az alábbiakban foglalja össze
a monográfiájában felvetett kérdéseket: „Kossuth a
fővezérek kiválasztásánál három komoly hibát követett
el: Dembi¬ski 1849. januári–februári és júliusi, valamint
Mészáros júliusi kinevezésekor. Mindhárom esetben a
politikai megbízhatóságot helyezte a szakmai teljesítmény
fölé; ám míg az első esetben ezt úgy tette, hogy nem tudta,
mit lehet várni Dembi¬skitől, 1849 júliusában már annak
ismeretében döntött így, hogy nagyon is tudhatta. Az pedig,
hogy a magyar hadsereg egyik legsikeresebb tábornokát 1849.
július elején az egyik legsikertelenebb tábornokkal,
Mészárossal váltotta fel, magyarázható, de nem menthető.
Kossuth ugyanis – Bemet és Damjanichot leszámítva – lelke
mélyén nem bízott a sikeres katonákban. Szinte érthetetlen,
hogy 1849 nyarán miért tartotta magától értetődőnek, hogy
Vetter nem alkalmas fővezérnek, ugyanakkor Mészárost, Kisst
és Dembi¬skit, de még önmagát is alkalmasnak vélte e poszt
betöltésére. Az okok nyilván a nézőpontból fakadtak:
Kossuth elsődlegesnek tartotta a politikai és katonai vezetés
közötti harmónia fenntartását, de még válsághelyzetben
sem volt képes az eredményességet a törvényesség fölé
helyezni. (…)
S ehhez járult még egy tényező: Kossuthnak
nemigen volt módja válogatni. A rendelkezésére álló
tábornoki karban (a képességeit a tavaszi hadjáratban
megcsillogtató, de aztán betegsége miatt alkalmatlanná vált
Aulich Lajost leszámítva) csupán ennyien jöhettek szóba
hadsereg-parancsnoki vagy a fővezéri pozícióra, s ha
Kossuthnak valamelyikükkel kapcsolatban fenntartása volt,
illetve valamelyikük betegség (Aulich, Vetter) vagy baleset
(Damjanich) miatt kiesett, a megmaradtakból kellett
választania.
Kossuth a fenti nehézségeket nem tudta
megoldani, csak kezelni. Ennek volt köszönhető, hogy az
emigrációban arra a meggyőződésre jutott: az
újraindítandó szabadságharc sikere akkor biztosított, ha ő
maga egy személyben egyesíti az államfői és a főparancsnoki
tisztet.” (Argumentum, 2007)