L. Simon László
Új tudás – régi
kormányzás
A Gyurcsány-kormány
utolsó évének kulturális politikájáról
Látszatkormányzás jellemzi a Hiller
István vezette Oktatási és Kulturális Minisztérium
tevékenységét. Megkezdett, majd félbehagyott programok,
forráselvonás, tűzoltás, álintézkedések, hangzatos
bejelentések – ezek a hilleri kultúrpolitika kulcsfogalmai. A
Népszabadságban már 2005-ben, Hiller első miniszteri
időszakának végén a kultúra látványmenedzserének
minősítették az éppen távozó minisztert. Ma már túlzottan
dicsérőnek tűnik a lap azon állítása is, hogy „Hiller
István legalább annyi megoldatlan ügyet hagy hátra a magyar
kultúrában, mint amennyit megoldott”.1 Egy
koncepciótlan, a kormányzati elosztórendszerben gyenge
érdekérvényesítő képességű, a még mindig jó
szakemberbázisnak, a tisztességes köztisztviselői karnak a
szellemi potenciálját kihasználni képtelen vezetés
vergődését láthattuk az elmúlt egy esztendőben is. Csakhogy
még az előző éveknél is gyengébb kiadásban. A botrányok
éve után a Gyurcsány-kormány utolsó évének kulturális
igazgatását a lagymatag evickélés évének minősíthetnénk.
Gyurcsány Ferenc szerint az „ocsmányságban mindig lesz
lejjebb”. Úgy látszik, a kormányzásban is ez a tendencia
érvényesült.
Húszéves a
köztársaság – Mire van pénz a költségvetésben?
A baloldal kommunikációjának – a
helyi politikai fórumokon különösen – hangsúlyos eleme,
hogy az önkormányzatok jobboldali vezetései felelőtlen
gazdálkodásukkal csődbe viszik a településeket és a
megyéket. Arról persze diszkréten hallgatnak, hogy a
kormányzat még a kötelező feladatok ellátásához
szükséges és elégséges forrásokat sem biztosítja,
figyelmen kívül hagyva törvényi kötelezettségeit. Bár a
kulturális ágazat a rendszerváltozás óta nem volt még olyan
rossz helyzetben, mint amilyenbe a Gyurcsány-kormány utolsó
évében került, a mindent a válságra kenő kormányzó párt
meghatározó kultúrpolitikusai ennek épp az ellenkezőjét
vizionálják. Vitányi Iván például a következőket mondta
az Országgyűlés Kulturális és Sajtóbizottságának 2008.
október 28-i ülésén: „A válság természetes dolog; ha azt
hisszük, hogy a válság rendkívüli, tévedünk. […] Amióta
mint kulturális szolga élem át ezt a dolgot, mindig úgy
láttam, hogy minden kormányzat első dolga válság esetében a
kultúrától elvenni azt a pénzt is, ami van. Ezt átéltem
Rákosi alatt, azt racionalizálásnak hívták, átéltem
Kádár alatt, átéltem az elmúlt tizennyolc évben is
néhányszor. Egy kivétel volt ebben történelmileg,
Klebelsberg Kunó. Egy másik kivétel van pillanatnyilag, a mai.
Szinte csodálattal nézem… (Közbeszólás: Ezt nem
hasonlítanám össze!) Hát mely pénzügyi kormányzat nem
mondja ilyenkor, hogy mi a túrónak annyi színház, mi a
túrónak annyi népművelési intézet vagy kultúrház, mi a
túrónak annyi kiállítóhelyiség, mi a túrónak annyi
fesztivál? Vegyünk el belőle, és kész lesz a dolog.
Viszonylag jók a kultúra pozíciói.”2
A hangzatos felszólalások ellenére az az
igazság, hogy a 2009-es költségvetés valójában
katasztrofális helyzetet teremtett a kulturális igazgatás
területén, különösen a vidéki közművelődési
intézmények életében. Hiába próbálja a kormányzat az Új
tudás program vidéket felemelni szándékozó
programpontjait kommunikálni, a megyei és települési
közművelődés finanszírozását szolgáló normatíva a hat
évvel ezelőtti szintre esett le. Ez reálértéken számolva
nem éri el az Orbán-kormány utolsó évében nyújtott
normatív támogatás mértékét sem. A megyei és a fővárosi
közművelődési és közgyűjteményi intézmények
fenntartásához nyújtott normatív támogatás 2002-ben 287,
2003-ban 373 Ft/fő volt, ez csökkent le 2009-re 350 Ft/fő-re.3
Ezekből az összegekből kellene fenntartani a
megyei múzeumokat, levéltárakat, könyvtárakat, művelődési
központokat, művelődési szakszolgálatokat.
A helyi önkormányzatok törvényben
rögzített kötelező kulturális feladatainak ellátásához
folyósított összeg is hasonló mértékben csökkent, a
normatívák reálértéken való tartása ködbe vesző álommá
vált, az önkormányzati vezetők, valamint a területen
dolgozó köztisztviselők és közalkalmazottak már a
normatíva nominális szinten tartását is kitörő örömmel
fogadnák.
A költségvetési törvény tervezetét
áttanulmányozók azzal is szembesülhetnek, hogy a válság
ellenére a köztársaság 20. születésnapjának
megünneplésére jócskán lesz forrás: a közkultúrára, a
kulturális vidékfejlesztés támogatására 2009-ben
fordítandó 4,1 milliárd forintot a költségvetési törvény
szöveges indoklása szerint a múzeumi szakmai programokon és a
vidék kulturális megújításán túl a 20 éves a
Köztársaság programjaihoz nyújtandó támogatásra is fel
fogják használni. Ennek várható mértékéről és
módjáról a törvényből többet nem tudunk meg. Vajon
helyes-e ez egy mindegyre fogyó költségvetés esetében? A
4,1 milliárdos tétel az előző évi tervhez képest 3,7
milliárddal emelkedett. Ugyanakkor kérdéses, hogy a
köztársaság fogalmával rendszeresen operáló Gyurcsány
Ferenc tavaszi bukása után lesz-e még erő és politikai
szándék az eddig még nem körvonalazott ünnepség
megtartására, vagy csak elfolyik valahol ez a pénz is, esetleg
a mindjobban táguló költségvetési lyukak egy részének a
betömésére fogják-e felhasználni.
Az ágazatban már 2005-től, a
maradványképzési kötelezettség miatt szembetűnő eltérés
mutatkozott az elfogadott költségvetés számai és a
tényleges folyamatok között.4 A második
Gyurcsány-kormány az őszödi beszéd utáni költségvetésben
már csökkentette a szakterület forrásait, s ha ehhez
hozzávesszük a növekvő inflációt, valamint a később
kialakult és rosszul kezelt válság hatásait, a kulturális
intézmények jelentős részét fenntartó önkormányzatok
forrásmegvonásait és saját bevételeik csökkenését, akkor
érthető, hogy mitől romlott 2009-re olyan drasztikus
mértékben az intézmények és szervezetek pénzügyi helyzete.
Már 2008-ban hozzá kellett volna nyúlni a
tárca költségvetéséhez, egyes területeken
átstrukturálásra, másutt forrásnövelésre lett volna
szükség, de a magas infláció ellenére is változatlan maradt
a támogatások összege. Ez reálértéken további csökkenést
jelentett. Ennek hatására a kulturális beruházások szinte
teljesen leálltak, aminek nemcsak szakmai következményei
vannak, hanem gazdaságiak is, gondoljunk csak a
nagyberuházások gazdaságélénkítő szerepére.
A színházak támogatása is csökkent,
ugyanakkor – néhány kivételtől eltekintve – sem az
állam, sem a fenntartó önkormányzatok nem törekednek a
színházi rendszerben meglevő jelentős források célszerűbb
felhasználására, a rendszer hatékonyságát növelő
átalakításra. 2009-re valamennyi színházi területen
forráscsökkenést érhettünk meg: nominálisan is kevesebb
lett a kőszínházak és a bábszínházak működési
támogatása, valamint a területre fordított központi
pályázati forrás.
A 2009-es kulturális költségvetésnek
azonban az a legnagyobb hibája, hogy folytatódik a tendencia,
hogy sorokat vonnak össze, azaz egyre átláthatatlanabb,
ellenőrizhetetlenebb a közpénzek felhasználása. Így viszont
lehetetlen a hosszú távú stratégiai kormányzás
megvalósítása. A már említett Új tudás – műveltség
mindenkinek című, összesen ötoldalas programra 13 611
millió forintot különítettek el a 2009-es költségvetésben.
Miközben szembetűnő, hogy éppen ennek a programnak az
esetében látható a tavalyi és a bázisévhez képest is
forrásnövekedés, a várható felhasználásáról csak keveset
tudunk meg. A sorok összevonása vagy túl tág fogalommal való
megnevezése és a szöveges indoklás általánossága miatt
igen nagy a mozgástere a közpénzeket elosztó
döntéshozóknak.
Az Új tudás program esetében egy
másik jól bevált trükköt is alkalmaznak: a látványos és
kommunikálni szándékozott forrásnövekedés mögött olyan
tételek is szerepelnek, amelyek eredetileg nem itt voltak, és
az adott feladatokat egyébként is végre kell hajtani. Tehát
nem forrásbővülésről, nem is új források, célok,
feladatok megnevezéséről, hanem a kabát átszabásáról van
szó. Például a költségvetés szöveges indoklásából
derül ki, hogy a múzeumi rekonstrukció ugyan a tavalyi 52,4
millió forintos előirányzatról 2009-ben 949 millióra nő, de
emögött is az Új tudás program áll. Az
örökségvédelmi fejlesztések 500 milliós növekedését,
azaz 943 millióra való növelését is innen finanszírozzák,
miként a nem állami intézmények felújítására fordítandó
2730,9 milliót is. Persze ezzel korántsem lehet ellensúlyozni
a másik oldalon megfigyelhető forráskivonást, gondoljunk csak
a normatíva csökkenésére. A normatívát különben is
mindenkinek meg kell adni, míg a felújítási támogatásokat
el lehet juttatni célzatosan, a szövetséges politikusok által
vezetett önkormányzatokhoz (talán nem véletlen, hogy a
részleteket egyébként kínosan kerülő indoklás mégis
megnevezi a Karsai József szocialista képviselő által
vezetett battonyai Művelődési Ház épületének
megvásárlásához nyújtott támogatás ez évi ütemét).
Pécs – folytatódó
botrány
„Mostantól kevesebbet kell beszélni s
többet tenni Pécsért” – mondta Hiller István 2008
februárjában, amikor Tóth Bertalannal, Pécs Megyei Jogú
Város alpolgármesterével közös sajtótájékoztatóján
bemutatta a 2010-es Európa Kulturális Fővárosa (EKF)
rendezvény Művészeti Tanácsát.5 A nagy
nevekből álló grémium ugyan megvan (tagjai: Horváth Zsolt, a
Pannon Filharmonikusok igazgatója, Lauter Éva, a Balassi
Intézet főigazgatója, Koncz Erika, a Magyar Iparművészeti
Múzeum főigazgató-helyettese, Pál Zoltán Munkácsy-díjas
szobrászművész, Giorgio Pressburger író, rendező, Vincze
János rendező, a Pécsi Harmadik Színház igazgatója), az
azóta eltelt időben viszont, úgy látszik, továbbra is csak
beszélnek a tettek helyett.
Pécs 2006. október 19-én nyerte el az
Európa Kulturális Fővárosa címet 2010-re. Már az
előkészítési szakaszban, de a cím elnyerése óta
különösen sok botrány kapcsolódik (vezetők lemondásától
a beruházások csúszásán át az autópálya
alagútépítéséig) a nevezetes projekthez, amely ugyan
alkalmas lenne az országimázs javítására, de jelen
állapotában csak nemzetközi szintű lejáratásunk
prognosztizálható.
2008. október 9-én újabb fejezettel bővült
a pécsi szappanopera: a városi közgyűlés döntött a
főigazgató menesztéséről. Tasnádi Péter polgármester
elmondta, hogy „a Mészáros András által vezetett
Menedzsment Központ nem tudott hathatós lépéseket tenni annak
érdekében, hogy az EKF kitörhessen a negatív kommunikációs
környezetből, a program társadalmasítása pedig jelentősen
elmaradt az elvárttól. Szólt arról is, hogy Mészáros a
kultúra területén meghatározó személyiségekkel
kifejezetten rossz viszonyba került.”6 A központ
ügyvezetőjének ifj. Ruzsa Csabát választották meg.
Mészáros lemondása nem volt egyedi jelenség, az EKF magasabb
rangú vezetői közül előtte már hatan mondtak le: Takács
József stratégiai főtanácsadó, Tarróssy István, a Pécs
2010 Menedzsment Központ igazgatója, Kiss Tibor főigazgató,
Freivogel Gábor építészeti igazgató, Méhes Márton
művészeti igazgató és Czakó Zsolt, az EKF arculatáért
felelős személy.
A helyzetet tovább bonyolította Tasnádi
Péter polgármester halála, hosszú időre első számú
vezető nélkül maradt a város.
Pécs nem mondhat magáénak igazi, nagy
rendezvények céljára megfelelő kulturális tereket, a 2005.
októberben elfogadott EKF-pályázatban is központi szerepet
kapott ezeknek a pótlása. A 7,9 milliárd forint tervezett
összköltségű öt legfontosabb kulcsprojekt a következő
volt: Koncert- és Konferenciaközpont, Zsolnay Kulturális
Negyed, Nagy Kiállítótér, Tudásközpont, Közterek és
parkok. Szinte valamennyi projekt csúszik, valószínűleg egy
nagyberuházást sem tudnak a fesztivál kezdetéig befejezni. A
szakmai-művészeti program sincs még készen, pedig egy ilyen
nagyságú fesztiválnak kevesebb mint egy évvel a nyitás
előtt már a közönségszervezéssel kellene foglalkoznia.
Hiller István a 2009. április 4-én, a
Bajnai-kormány beiktatása előtti miniszteri meghallgatáson
kitért a pécsi helyzetre is, de csak általánosságokat
mondott: „Értelemszerűen a Pécs városával folytatott
tárgyalások ha nem is szünetelnek, de most egy sajátos
állapotban vannak, hiszen a városnak nincsen polgármestere.
[…] a 2010-es programok előkészítése a minisztérium
részéről úgy financiális téren, mint a szerződések
tekintetében ugyanabban az ütemben halad, mint a 2009-eseké
tavaly ilyenkor; ott ilyen jellegű problémákat nem látunk.”
Ugyanekkor az MSZP-s Bókay Endre a felelősséget elhárítva
azt is kifejtette, hogy a beruházásokat nem is lehet
megvalósítani: „nem Pécs nem tudja megcsinálni, hanem ennyi
idő alatt nem lehet megcsinálni. Meg lehet építeni egy
szociális bérlakásrendszert, de egy koncert- és
konferenciaközpontot nem lehet.”7 Ezt vajon a
pályázat áterőltetésekor nem tudták?
Módosuló filmtámogatás
– eladó filmstúdiók
Az országgyűlés 2003 decemberében
fogadta el a filmtörvény néven ismertté vált jogszabályt (a
mozgóképről szóló 2004. évi II. törvény). A
mozgóképkultúra és a mozgóképipar támogatásának
rendszerét szabályozó, a nemzeti filmvagyon védelméről is
rendelkező, konszenzussal elfogadott törvény 2004. április
1-jén lépett hatályba. A törvényt 2006-ban módosították,
s bár részben az uniós szabályokkal is összehangolták, már
akkor jelezte az Európai Bizottság, hogy a filmtámogatási
program újabb vizsgálatára számíthatunk. 2007 végén a
magyar filmtámogatási program lejárt, ezért a szaktárca
kérte a támogatási program meghosszabbítását a 2008.
június és 2013. december 31-e közötti időszakra. Ám mindezt
késve tette, ezért Magyarország több tízmilliárdos
bevételtől esett el. Különösen nagy kár érte a nemrég
felépült, illetve még épülő filmgyártó bázisokat (Etyek
stb.), amelyeknek vezetőit a minisztérium azzal hitegette, hogy
változatlan formában fogja őket finanszírozni. Ugyanakkor –
hogy a magyar támogatási rendszer megfeleljen az uniós
szabályoknak – újra módosítani kellett a jogszabályt; ez
2008. június elején történt meg: az Országgyűlés 212 igen
szavazattal, 155 tartózkodás mellett fogadta el a filmtörvény
módosítását. A módosítás lényege, hogy a jövőben az
uniós szabályoknak megfelelően csak meghatározott kulturális
tartalmú filmek juthatnak támogatáshoz. A rendelkezés
pontrendszer alapján határozza meg a filmek állami
támogathatósága szempontjából releváns, minden filmes
műfaj kulturális tartalmára vonatkozó kritériumokat. A
jogalkotó rendelkezett a közvetlen és közvetett támogatás
mértékéről is, ami csak a film gyártási költségének
feléig adható, ha pedig koprodukciós alkotásról van szó,
akkor maximum a magyar hozzájárulás 50 százaléka ítélhető
oda. Kivételt képeznek az alacsony költségvetésű filmek,
ahol 90 százalékos támogatás is nyújtható (ha a gyártási
költség a magyar filmeknél 237 millió, koprodukcióknál 467
millió forint alatt marad – korábban egységesen 500 millió
forint volt a határ). Az úgynevezett „nehéz filmek”,
amelyeknek várhatóan nem térül meg a gyártási költsége,
szintén 90 százalékos támogatást kaphatnak, sőt a dotáció
elérheti a teljes gyártási költséget is, ha a film a
kulturális sokszínűséget szolgálja. Az EU elvárása az a
fontos újdonság, hogy a nemzeti támogatások legalább 20
százalékát más tagállamok részére is meg kell nyitni.
A szükségszerű módosítás és a törvény
egésze azonban továbbra sem képes kezelni alapvető, részben
művészi és nem szakpolitikai problémákat. Például azt,
hogy egy viszonylag rövid, átmeneti nézőszám-növekedés
után, az évtized közepétől ismét csökkent a hazai filmekre
beülő mozilátogatók száma. Továbbra sincs erős magyar
tévéfilmgyártás, a naponta átlagosan két órát
filmnézéssel eltöltő magyar emberek alig látnak magyar
filmeket. A kereskedelmi televíziók műsorszerkesztési
politikáját azonban a médiatörvény és a filmtörvény
összehangolt módosításával lehetne csak jó irányba
befolyásolni. Már az is sok vitát generál, hogy a jelenlegi
földi sugárzású kereskedelmi csatornák mit is tekintenek
közszolgálati műsornak, de az szintén sok kérdés vet fel,
hogy az ORTT miért engedi meg, hogy ezek a csatornák a
korábbinál kevesebb közszolgálati műsort sugározzanak, és
miért csökkentették a büntetések mértékét. Ezeknek és
még egy sor másik filmes problémának a megoldása egy
hatékony, értékközpontú kulturális igazgatásra vár.8
Filmes területen az elmúlt évben a
legnagyobb vihart a hazai filmstúdiók privatizációs
pályázata kavarta. A Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt.
novemberben nyilvános, kétfordulós pályázatot hirdetett a
Budapest Filmstúdió Kft., a Hunnia Filmstúdió Kft. és az
Objektív Filmstúdió Kft. százszázalékos üzletrészének
értékesítésére. Így akarták a három filmstúdió
működésének folyamatosságát garantálni. A pénzügyi
megbízhatóság és teljesítőképesség vizsgálata mellett a
várt szakmai pályázóknak a filmszakmai múltját, a magyar
filmgyártásban szerzett szakmai tapasztalatait, jelenlegi
filmszakmai tevékenységüket is értékelték volna. Halász
János a Parlamentben a pályázatok visszavonását követelte,
és a Magyar Producerek Szövetsége is tiltakozott a pályázati
feltételek miatt, mert szerintük indokolatlanul nagy előnyben
részesítik a filmstúdiók jelenlegi vezetőit és alkotóit.
Az elvárt minimálár az Objektív és a Hunnia esetében 11-11
millió, a Budapest Filmstúdiónál pedig 30 millió forint
volt. Halász János törvényjavaslatot is benyújtott „a
nemzeti filmvagyon privatizációjának megakadályozására”,
amely a filmtörvényt és az állami vagyonról szóló
jogszabályt módosítaná ennek érdekében.
Az MNV Zrt. 2008. december 15-én visszavonta a
filmstúdiók értékesítésére kiírt pályázatot,
állítólag a filmszakmai szervezettől érkeztek
észrevételek, különösen Kálomista Gábor, a Magyar
Producerek Szövetsége elnökének november 26-án kelt levele
miatt.
Sajtóhírek szerint a Nemzeti Vagyonkezelő a
visszavont pályázatok ellenére sem tett le a filmstúdiók
magánosításának szándékáról, ám januárban szakmai
konszenzus született a három állami filmstúdió
privatizációjának ügyében. A szakma kívánságára a
stúdiók végelszámolással, jogutód nélkül szűnnek meg.
Ezt a filmszakmai javaslatot továbbították a Magyar Nemzeti
Vagyonkezelő Zrt.-nek, a döntés az ő kezükben van.
Előadó-művészet –
színházügy
Hiller Istvánék nem ígérték meg az
előadó-művészeti terület törvényi szabályozását, ámde
a filmtörvény megalkotása után mindenki tisztában volt
azzal, hogy a fél évszázada szinte változatlan színházi
struktúrához hozzá kell nyúlni. A szakma is üdvözölte,
hogy „a kormányzat felismerte egy átfogó ágazati törvény
megalkotásának szükségességét”.9 Hiller
miniszterségének egyetlen számottevő eredménye ennek a
jogszabálynak az elfogadása lehetett volna, bizonyítandó,
hogy mégsem látszatkormányzás folyik, legalább egy
területen előrelépnek, átfogó, új szabályozást alkotva.
Éppen ezért presztízskérdéssé vált az ügy, ugyanakkor a
hosszú előkészítés után alig maradt idő az érdemi szakmai
vitára. Ez azonban elsietett, a szakma különböző csoportjai
által egyaránt bírált döntéshez vezetett. Az
Országgyűlés 2008. november 6-i ülésén az
előadó-művészeti törvény vitájában elhangzott
vezérszónoklatában Halász János fideszes képviselő is
kiemelte Marton László, Mácsai Pál, Pintér Béla és
Zsámbéki Gábor később visszavont nyílt levelét, amely
szerint „a tervezet sem preambulumában, sem szellemében nem
jó, ezért nem teremt olyan színházi közeget, amely
megfelelően reagálhatna a jelen és a jövő hatásaira. Úgy
látták, hogy a legfontosabb problémákra nem ad megfelelő
választ, hosszan sorolják ezeket: a különböző típusú
színházak szétválasztása, működési és finanszírozási
differenciálás, a színházi képzés anomáliái, az új
hivatalok és testületek felállítása felesleges, írják, a
munkajogi szabályok szerintük azonnali működési zavarokat
eredményeznek.”10 A törvény tervezetét
kritizálók leggyakrabban a szegényes elvi alapokat, az
előadó-művészeteken belül a különböző típusú
színházak szétválasztását, a kollektív szerződéseket
felváltó munkajogi szabályokat, a nézőszám alapú
finanszírozási kategóriákat, valamint a felállítandó
Előadó-művészeti Tanácsot, illetve Irodát emelték ki. Az
említett négy szakember szerint ez utóbbi „több kiadást
és bürokráciát biztosan okoz, megnyugtató megoldást
aligha”.
A törvény tervezete ellen leginkább a
vidéki színigazgatók, illetve a vidéki teátrumokat
fenntartó önkormányzatok (javarészt megyei jogú városok)
vezetői szólaltak fel. 2008. szeptember 25-én a vidéki
kőszínházak igazgatóit tömörítő Magyar Teátrumi
Társaság is nyílt levelet írt Hiller Istvánnak.11
Ők is kiemelték, hogy értelmetlen olyan Előadó-művészeti
Tanácsot létrehozni, „melynek sem döntési hatásköre, sem
szakmai legitimációja nincs. A testület létrejötte csupán a
szakmaiság hamis illúzióját keltené, anélkül, hogy a
leglényegesebb színházművészeti kérdésekre a valódi
bizalommal övezett színházi szakemberek érdemi befolyást
gyakorolhatnának. Az Előadó-művészeti Tanács léte, a
törvénytervezetben olvasható formájában, a művészeti élet
szabadságának alkotmányos elvét sértené.” Bujtor
Istvánék szerint nincs garancia arra, hogy „a színházak
jelenlegi forrásai átmenetileg, valamint hosszú távon a
jelenlegi helyzethez képest nem csökkennek”.
Miközben heves vitát váltott ki a vidéki
színházakat hátrányosan érintő, nézőszám alapú
finanszírozási kategóriarendszer, sajátos pénzügyi
ígéretek is belekeveredtek a szakmai vitába. A miniszter a
jogszabálytervezetet bírálókkal állítólag azt közölte,
hogy majd a szakmai szervezetek többségének támogatása
esetén folyósítják a már korábban megítélt
négymilliárdos többletforrást. Bár a nagy múltú Magyar
Színházi Társaság – a konfliktust tompítva – a
jogszabály elfogadásának általában vett fontosságát
hangsúlyozta, a beígért támogatások szép lassan felolvadtak
a válságkommunikáció olvasztótégelyében. A harmadik
költségvetési tervezetben, valamint a Pénzügyminisztérium
módosító indítványában az eredeti tervhez képest 13 870,1
millió forintnyi támogatás szerepel (ez 562 millióval
kevesebb a költségvetési terv első változatához képest). A
színházak normatív támogatását átlagosan 5 százalékkal
csökkentették.
A Magyar Teátrumi Társaság megalakulásakor
is komoly vitát váltott ki a Nemzeti Kulturális Alap
támogatási gyakorlata. Vidnyánszky Attila szerint 2008-ban a
Kulturális Alap pályázati pénzeinek 67 százalékát
fővárosi színházaknak ítélték oda.12
Harsányi László NKA-elnök konkrét számokkal utasította
vissza a debreceni direktor vádjait, szerinte nemcsak a
színházi, hanem a kiemelt programok szakkollégiuma is oszt
pénzt a színházaknak: „Együttesen tavaly 54:43 százalék
volt az arány a vidék javára. Az összesen 416 milliós
NKA-támogatásból a határon túli műhelyek 14 százalékban
részesedtek.”13 Ez azonban csupán játék a
számokkal, hiszen nehéz eldönteni, hogy a statisztikában hol
szerepeltessék a határon túli magyar színházak Budapesten
megrendezett fesztiválját (2008-as támogatása 3,2 millió
forint volt) vagy a Pécsen tartott, de egy sor fővárosi
társulatot felvonultató színházi fesztivált (a Poszt
2008-ban 75 millió forintot kapott). Mezei Kristóf is kiemeli a
Nézőpont Intézet elemzésében, hogy ez „az utóbbi tétel a
kuratórium színházi előadások támogatására szétosztott
271 millió forintjának a 27 százaléka, s az NKA minősítése
megtévesztő módon billenti nem fővárosi irányba a
támogatások mérlegét”.14 Ha az NKA-pénzből
származó miniszteri keret támogatásait is figyelembe
vesszük, akkor tovább árnyalódik a kép, hiszen a miniszter
döntéseinek majdnem 100 százalékában a kormánypárti
többségű önkormányzatok által fenntartott intézményeket
preferálta. Elég csak megnézni a miniszteri keretből
létrehozott ideiglenes kollégium 2008. májusi döntését a
Katona József produkciós pályázatról (bár itt szerencsére
határon túli magyar színházak is jócskán kaptak
támogatást).15
Ilyen előzmények után végül 2008
decemberében elfogadták az előadó-művészeti törvényt,
amelyről a szaktárca hivatalos tájékoztatóban adott hírt
2008. december 8-án.16 Ennek a jogszabálynak a
megszavazásánál már nem sikerült a filmtörvényhez hasonló
konszenzust megteremteni: 221 igen szavazattal 155 ellenében,
tartózkodás nélkül fogadták el. A tárca összefoglalója
szerint a jogszabály „szabályozza a színházak, zenekarok,
balett- és táncegyüttesek költségvetési támogatását,
valamint tartalmazza a színészekre, zenészekre és táncosokra
vonatkozó speciális munkajogi szabályokat”. A törvény
2009. március 1-jén lépett hatályba, a benne meghatározott
támogatás először 2010-ben vehető igénybe. A törvény
értelmében létrejött az Előadó-művészeti Tanács, amely a
miniszter javaslattevő, véleményező és
döntés-előkészítő feladatot ellátó testülete. Március
2-án bejelentették, hogy az Előadó-művészeti Iroda is
megkezdte működését: a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal
keretében működik, azon belül a Filmirodával közös
szervezeti egységet alkot Film- és Előadó-művészeti Iroda
néven. Az iroda az állami támogatást igénylő
előadó-művészeti szervezetekről vezet hatósági
nyilvántartást (2010-től csak a nyilvántartásba vett
szervezetek – színházak, balett- és táncegyüttesek,
zenekarok és énekkarok – kaphatnak központi támogatást).17
Szerzői jog –
elhalasztott PLR
2008. december 15-én fogadták el az új
szerzői jogi törvényt, amely tartalmazza a közkönyvtári
kölcsönzési jogdíj (Public Lending Right – PLR)
bevezetésére vonatkozó szabályozást. A jogdíjat azonban a
parlament döntésének értelmében csak 2012-ben fizetik ki
majd először, a 2011-es kölcsönzési adatok alapján, bár
korábban 2010-es kifizetéssel tervezték az unió
kívánalmainak eleget tevő jogszabályt meghozni. A PLR
kezelésére alapított Magyar Irodalmi Szerzői Jogvédő és
Jogkezelő Egyesület (MISZJE)18 hiába lobbizott az
eredeti határidő törvénybe iktatásáért, a
törvénytervezetet előkészítő két tárca, az Oktatási és
Kulturális Minisztérium, valamint az Igazságügyi és
Rendészeti Minisztérium forráshiányra hivatkozva 2011-re
módosította az adatgyűjtés kezdetét, s így nyújtották be
és fogadtatták el a törvénytervezetet. A MISZJE-n kívül az
európai írószervezeteket tömörítő Európai
Írószövetség elnöke, John Erik Forslund is levélben fordult
Szili Katalinhoz, az Országgyűlés elnökéhez, valamint Hiller
István kulturális miniszterhez, Navracsics Tibor
Fidesz-frakcióvezetőhöz és Pető Ivánhoz, az Országgyűlés
Kulturális Bizottságának elnökéhez. Forslund felhívta a
figyelmet arra, hogy mivel a közkönyvtári kölcsönzési
jogdíj európai uniós direktíva, azok ellen az országok
ellen, amelyek a jogdíj bevezetését elodázzák, az Európai
Bíróság kötelezettségszegési eljárást indít. Azt sem
szabad figyelmen kívül hagyni, hogy hazánk még a térségi
országokhoz képest is lemaradt, hiszen a legtöbb helyen jól
működik a közkönyvtári kölcsönzési jogdíj rendszere.19
A PLR bevezetése ugyanakkor nemcsak az uniós kötelezettség
miatt fontos, hanem – hála a várható felosztási
szabályoknak – végre részben gyógyírt jelentene az
irodalmi szervezetek, műhelyek vészes forráshiányára is.
A vég kezdete
Az elmúlt egy év kulturális politikája
lehangoló képet mutat. Az ágazat dolgozói, a
közművelődési szakemberek és a művészeti élet
képviselői egyaránt a reménytelenség, a kilátástalanság,
a pénztelenség állapotában működnek. Csak az ő
elhivatottságuknak és ügyszeretetüknek köszönhető, hogy
még nem omlott össze ez az alulfinanszírozott és a
presztízséből is sokat vesztett rendszer. Kész csoda, hogy
irodalmi, képzőművészeti, zenei, színházi életünk még
annak ellenére is kifejezetten gazdagnak és izgalmasnak
nevezhető, hogy a minisztérium szinte semmilyen érdemi
lépést nem tesz értük. Ez egy jól működő, gazdag és
békés országban természetes állapot lenne, de egy
válságokkal küszködő államban éppen a szaktárcának
kellene kezdeményeznie, irányítania.
Bajnai Gordon új miniszterelnök a baloldali
kormányzás utolsó évében mindenkitől további áldozatokat
vár: az újabb forrásmegvonásoknak, a várható
áfa-növekedésnek, az infláció emelkedésének, a forint
mélyrepülésének elképzelhetetlen hatásai lehetnek a
kulturális területre. Bele sem merünk gondolni, vajon mit
jelent majd az, ha Vitányi Iván a következő költségvetési
vitában is kiemeli, hogy „viszonylag jók a kultúra
pozíciói”.
Jegyzetek
1 Hálózati
verzió: www.nol.hu/archivum/archiv-348603.
2 A
jegyzőkönyv hálózati verziója:
www.parlament.hu/biz38/bizjkv38/KSB/0810281.htm.
3 Ennek
hatására a megyei intézményrendszer folyamatosan zsugorodik,
átalakul. A jelenlegi ciklus alatt Békés,
Borsod-Abaúj-Zemplén, Csongrád, Hajdú-Bihar, Heves,
Jász-Nagykun-Szolnok, Nógrád, Somogy és Zala megyében
szűntek meg, illetve alakultak át a megyei művelődési
központok. Erre az ad lehetőséget a fenntartó
önkormányzatoknak, hogy a Horn-kormány idején hozott döntés
értelmében a megyéknek nem kötelező feladatuk a
művelődési központ fenntartása. A kulturális
szakszolgálat-feladatokat elláthatja egy önkormányzati iroda
is. Az így megtakarított normatívarésszel próbálják
finanszírozni a kötelező feladatokat.
4 Závecz
Ferenc szakállamtitkár már 2006-ban elismerte a
Népszabadságnak, hogy „az évről évre ismétlődő
maradványképzéssel az egyszeri forráskivonás összege
eltűnik a tárcától, és így az intézményekből is”. A
maradványképzés 2005-ben „valamivel több mint 40, illetve
20 milliárd forintot tett ki az oktatási és a kulturális
területen”. (Forrás:
http://www.nol.hu/archivum/archiv-415387.)
5 Lásd
www.okm.gov.hu/main.php?folderID=3&articleID=230904&ctag=articlelist&iid=1.
6 Idézi az
index.hu portál: http://index.hu/kultur/pol/pecs2331.
7 Lásd a
parlamenti jegyzőkönyv vonatkozó részét, hálózati
változata: www.parlament.hu/biz38/bizjkv38/KSB/0904141.htm.
8 Elfogadása
óta folyamatosan bírálják a filmtörvényt. 2009
januárjában nyilatkozta a Heti Válasznak Kálomista Gábor
producer, a Magyar Producerek Szövetségének elnöke, hogy
lemondásra szólította fel Grunwalsky Ferencet, a Magyar
Mozgókép Közalapítvány elnökét, aki számos hibát
követett el a filmtörvénnyel kapcsolatban is. „A
filmtörvény nem rendelkezik a forgalmazásról, ezért a magyar
filmek a terjesztésben eleve hátránnyal indulnak idehaza.
[Grunwalsky] nem ragaszkodott a Medgyessy Péter
miniszterelnökkel kötött alku jogszabályba vagy szerződésbe
foglalásához, s így Gyurcsány Ferenc érkeztével az állami
források kiapadtak (a filmkészítési támogatás 2006-ban 10
milliárdról 3 milliárdra csökkent). Számos film
előmunkálatai már elindultak, amikor döntés született, így
sokan adósodtak el önhibájukon kívül. Amikor 2008. december
31-én lejárt a filmtörvény által biztosított 20
százalékos adókedvezmény a filmgyártásra, a
meghosszabbításáról nem gondoskodott egyik érintett fél
sem. Az Andrew Vajna és Demján Sándor által megbízott
lobbicsoport érte el, hogy a magyar filmiparban továbbra is
megmaradjon a kedvezmény, de addig is sok kár érte a
vállalkozásokat a visszamondott szerződések miatt. Kálomista
szerint a botrány jó alkalom, hogy a filmgyártásban is
megvalósuljon a rendszerváltás. Úgy véli, az alkotók
között is érik a felismerés, hogy a Közalapítvány
elosztási gyakorlata, a ’89 előtti privilégiumokat
zárványosító rendszerek hátrányosak a magyar film
jövőjére. A magyar filmiparban túltermelési válság van,
amin a szigorúan szakmai szűrés segíthet, és az, ha a
támogatásokat piaci elvek alapján osztanák el.” (Forrás:
http://www.hetivalasz.hu/cikk/0902/kie_lesz_nemzeti_filvagyon)
9 Részlet a
Magyar Teátrumi Társaság Hiller Istvánnak címzett nyílt
leveléből.
Forrás:
/www.demokrata.hu/napi-hir/magyar-teatrumi-tarsasag-nyilt-levele-hiller-istvannak.
10 Forrás:
www.halaszjanos.hu/dokumentumok.php?mode=view&category=2&cid=44.
11 Az új
szakmai egyesületet többen megpróbálták jobboldali
szervezetként beállítani, mivel azt javarészt a jobboldali
vezetésű önkormányzatok színházi vezetői hozták létre.
Létrejöttében bizonyosan fontos szerepet játszott, hogy
megítélésük szerint sem a Magyar Színházi Társaság, sem a
Vidéki Színházak Igazgatóinak Egyesülete nem képviselte
határozottan az érdekeiket, sőt bírálták is a Színházi
Társaság vidéki színházakkal kapcsolatos megállapításait.
„Nyilvánvaló, hogy a teátrumi társaság megszervezését
sokan kizárólag politikai alapú törekvésnek tekintik –
nyilatkozta Vidnyánszky Attila a Népszabadságnak. – Tény,
hogy az alapító színházak többségét jobboldali
irányítású önkormányzatok működtetik, és az
intézmények élén az elmúlt két évben kinevezett,
konzervatív értékrendjüket a nyilvánosság előtt is
vállaló direktorok állnak. Magam sem titkolom a jobboldali
elkötelezettségemet, ennek ellenére a teátrumi társaság
életre hívását mégsem politikai célok indokolták. Az
alapító színházakat elsősorban közös szakmai érdekek,
leginkább a vidéki színházakat sújtó gondok fűzik össze.
Vidnyánszky szerint az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor
a Nemzeti Kulturális Alap idei színházi pályázatán a
fővárosi színházak kapták az össztámogatás 67
százalékát, a határon túli teátrumok 8 százalékos
támogatása mellett pedig csupán a pénz egynegyede jutott a
vidéki kőszínházaknak.” (Forrás:
http://nol.hu/kult/lap-20081115-20081115-37.) A Hiller Istvánnak
írt levél aláíróinak listája azonban egyértelműen
túlmutat a pártpolitika dimenzióin, és rámutat a szakma –
csak részben politikai alapú – megosztottságára. A levél
aláírói: Bujtor István, a Veszprémi Petőfi Színház,
Vasvári Csaba, a székesfehérvári Vörösmarty Színház,
Cseke Péter, a kecskeméti Katona József Színház, Darvasi
Ilona, a Soproni Petőfi Színház, Balázs Péter, a szolnoki
Szigligeti Színház, Nagy Viktor, a győri Nemzeti Színház,
Fekete Péter, a Békés Megyei Jókai Színház, Vidnyánszky
Attila, a debreceni Csokonai Színház, Darvasi Cecília, a Turay
Ida Színház igazgatója, Gergely László, a szarvasi Cervinus
Teatrum művészeti igazgatója és Szűcs Gábor, a Mozaik
Művészegyesület elnöke.
12 Idézi a
Népszabadság: http://nol.hu/kult/lap-20081115-20081115-37.
13 Idézi a
Népszabadság: http://nol.hu/lap/kult/lap-20081118-20081118-8.
14 Válságban,
stratégia nélkül. Nézőpont Intézet, 2008, 45.
15 Vö.
www2.nka.hu/pages/dontesek/miniszteri_keretbol/katona_jozsef_080515.html.
16 A törvény
szövegének hálózati változatát lásd:
www.okm.gov.hu/main.php?folderID=2089&articleID=232328&ctag=articlelist&iid=1.
17 Lásd
www.okm.gov.hu/main.php?folderID=1437&ctag=articlelist&articleID=232586&iid=1.
18 Honlapja:
/www.miszje.hu.
19 Vö. www.mno.hu/portal/600838?searchtext=miszje.