Bogdán László
A könyv, a hó, a zene, a
szél
Lászlóffy Aladár
halálára
„Meglep az árnyék maradandósága,
/ meglep, hogy eltűnt emberek körül / ilyen nagyon és
pontosan és forrón / megmarad az űr” – írta Mint
egyszer Bartók című versében, s most, amikor végleges
áttűnése után megpróbálom magam elé képzelni, érzem ezt
a képzelt, végzetesen eltűnő arca, alakja, személyisége
helyén tátongó űrt. „Logikák járják előtte a
táncot, / kék pillék, kékebb fellegek, / lesem és meg fogom
szerezni őket, / mielőtt elmegyek.” A vers megírása
után még majdnem négy évtizede volt „megszerezni”,
remélhetőleg sikerült, iszonyú tudás halmozódott verseiben,
esszéiben, glosszáiban, regényeiben, elbeszéléseiben,
bölcsesség és tapasztalat. Ami az Ő esetében hihetetlen
hajlékonysággal és ambícióval párosult, „a világot
bármikor újraköltöm” – írta még fiatalon, s hogy ez
mennyire sikerült, mindenki megtapasztalhatja, aki teremtett
világa útvesztőiben bolyong…
„Mint tükre előtt a komédiás: /
mutatva, vagy csak meglepődve látod, / hogy kicserélik
hajzatod, kabátod / s kint csak egy tincs, egy színfoltocska
más, / s mi ismerős volt, máris látomás. / Erősen hinni
kell, tudni magunk, / hogy játszani küldhessük
látszatunk…”
Úgy képzeljük, a Lászlóffy-verset író
költőt – aki versről versre teremti újjá önmagát és a
világot, ezért kötetei példásan folytatják és
kiegészítik, kiteljesítik egymást –, hogy csak üldögél a
borgesi bábeli könyvtárban, künn, az ablakon túl a bizánci
nyüzsgésre vagy a bíborló trónon senyvedő Dózsára látni,
akinek fején lángol a tüzes vaskorona, mint a bábeli
könyvtár fölött úszó telehold, s a versek önmagukkal
kötik meg a régen beígért szövetséget, de a különös
történelmi tragédiák, paradox módon, nemhogy gyengítenék,
direkt erősítik a szövetség erejét, még akkor is, ha
leverően igaz Az elmozdult Termopülé című vers
tanulsága: „A meder kicsit fennebb volt, barátom, /
máshol esett és itt máshol látom – / a hősök feje
kilátszik az árból, / de rendszerint már testeiktől
távol.”
A bábeli könyvár fölött, az ezüstösen
szitáló holdfényben felragyognak, szikrázva érnek össze a
felismerések, gömböt formálnak, és ebben gömbben,
akárcsak az emlékezetben vagy a képzeletben, megvan minden
még és összetartozik, igen, itt lüktet az ezerarcú,
újraköltött világ, minden balsejtelem és rossz ómen dacára
megköttetett és összetart a szövetség, költő és olvasója
örök szövetsége.
És él!