Kortárs

 

Bogdán László

A könyv, a hó, a zene, a szél

Lászlóffy Aladár halálára

 

„Meglep az árnyék maradandósága, / meglep, hogy eltűnt emberek körül / ilyen nagyon és pontosan és forrón / megmarad az űr” – írta Mint egyszer Bartók című versében, s most, amikor végleges áttűnése után megpróbálom magam elé képzelni, érzem ezt a képzelt, végzetesen eltűnő arca, alakja, személyisége helyén tátongó űrt. „Logikák járják előtte a táncot, / kék pillék, kékebb fellegek, / lesem és meg fogom szerezni őket, / mielőtt elmegyek.” A vers megírása után még majdnem négy évtizede volt „megszerezni”, remélhetőleg sikerült, iszonyú tudás halmozódott verseiben, esszéiben, glosszáiban, regényeiben, elbeszéléseiben, bölcsesség és tapasztalat. Ami az Ő esetében hihetetlen hajlékonysággal és ambícióval párosult, „a világot bármikor újraköltöm” – írta még fiatalon, s hogy ez mennyire sikerült, mindenki megtapasztalhatja, aki teremtett világa útvesztőiben bolyong…

„Mint tükre előtt a komédiás: / mutatva, vagy csak meglepődve látod, / hogy kicserélik hajzatod, kabátod / s kint csak egy tincs, egy színfoltocska más, / s mi ismerős volt, máris látomás. / Erősen hinni kell, tudni magunk, / hogy játszani küldhessük látszatunk…”

Úgy képzeljük, a Lászlóffy-verset író költőt – aki versről versre teremti újjá önmagát és a világot, ezért kötetei példásan folytatják és kiegészítik, kiteljesítik egymást –, hogy csak üldögél a borgesi bábeli könyvtárban, künn, az ablakon túl a bizánci nyüzsgésre vagy a bíborló trónon senyvedő Dózsára látni, akinek fején lángol a tüzes vaskorona, mint a bábeli könyvtár fölött úszó telehold, s a versek önmagukkal kötik meg a régen beígért szövetséget, de a különös történelmi tragédiák, paradox módon, nemhogy gyengítenék, direkt erősítik a szövetség erejét, még akkor is, ha leverően igaz Az elmozdult Termopülé című vers tanulsága: „A meder kicsit fennebb volt, barátom, / máshol esett és itt máshol látom – / a hősök feje kilátszik az árból, / de rendszerint már testeiktől távol.”

A bábeli könyvár fölött, az ezüstösen szitáló holdfényben felragyognak, szikrázva érnek össze a felismerések, gömböt formálnak, és ebben  gömbben, akárcsak az emlékezetben vagy a képzeletben, megvan minden még és összetartozik, igen, itt lüktet az ezerarcú, újraköltött világ, minden balsejtelem és rossz ómen dacára megköttetett és összetart a szövetség, költő és olvasója örök szövetsége.

És él!

 

 

 

 

 

 

 



Nyitólap