Kortárs

 

Vathy Zsuzsa

Játékaink

 

Lázár Ervin emlékének

 

 

 

Kinn ültünk a kertben, a góréból átalakított lugasban, a kukszliban, ahogy te nevezted, szokatlanul meleg júniusi este volt, előbb a tücskök ciripeltek, később egy kabóca reszelt bele a csendbe.

Három kis történetet szeretnék megírni, mondta az én Legkedvesebb Társam. Alig tudtam visszatartani egy örömkiáltást, de azért visszatartottam. Csak nem? – ennyi lett belőle, olyan hiszem is, nem is, munkára biztató örömmel és kételkedéssel.

A szúnyogriasztóba beletettél egy spirál alakú füstölőt, meggyújtottad, és folytattad: a Bolond Lacigyereket, a Szárnyas Kisördögöt és a Távolálló szemű, patás Angyalkát.

Előbb a Szárnyas Kisördög jelent meg előttem, az asztalon. Akkora, mint a mutatóujjam, kantáros, fekete rövidnadrágban, rövid ujjú, fekete ingben, szarva nem volt, viszont a fején, a feje körül fekete – aranyfekete? – glória, mint egy sapka, olyan. De ennél fontosabb, hogy két szárnya is volt. Nem óriás szárnyak, a feje búbjától a derekáig értek, nem tollas, inkább pelyhes, mint a kiscsirkéké, olyan.

Szárny ide, szárny oda, ördögünk leginkább egy jóllakott, jókedvű óvodáshoz hasonlított, akinek az óvó néni megígérte, ha jó lesz, nem kell délután aludnia, és mert jó volt, tényleg nem kellett. Vidáman járkált fel-alá az asztalon, egyszer még bukfencezett is.

Egy pillanattal később a Kisangyal is megérkezett. A két szeme olyan távol állt egymástól, mintha tévedésből vagy éppenhogy szándékkal a halántékára tette volna valaki. Haja göndör és rövid volt, amikor fellépett az asztalra, szoknyáját villámgyorsan eligazította. Mikor megláttam az angyalt, ahelyett, hogy alaposabban szemügyre vettem volna, „Maruska”, ez a név jutott eszembe. Vagyis elkalandoztam. Maruska tíz évvel ezelőtt látott bennünket vendégül olaszországi otthonában. Mert nagy szíve volt, mindig lakott nála valaki, egy diák, egy világhírre vágyó magyar költő, festő, vagy egy történész, aki a kelták után akart kutatni Bolognában. A fürdőszobában a polcokon, a kád szélén, a tükör felett, a tükör mellett, a szappantartón, a csapok mellett porcelánangyalok álltak, nyújtózkodtak, egymásba kapaszkodtak, mosolyogtak. És angyal formájú alakok álltak a szobákban is, az ebédlőben, a konyhában, az előszobában, hiszen az angyalok azért vannak, hogy segítsék, védjék az embereket. De jó, gondoltam, hogy a bolognai angyalkákkal megismerkedtünk, nemcsak elkísértek bennünket, hozzánk is szegődtek, talán Szeretett Társam meséibe is bevonulnak.

Te Legkedvesebb, aki többször jártál már Olaszországban, legutoljára azért hívtak el, hogy a gyerekek ne csak olvassák a meséidet, hanem téged is lássanak, most, a kukszliban rámutattál az asztalon álló Kisangyal lábára. Azt kérdezted: látod? Láttam, de nem akartam hinni a szememnek. Az Angyalnak patában végződött a lába, középen felhasított patában, mintha a lábfeje két összenőtt, vastag köröm volna. Angyal, patával?, kérdeztem. Ördög, szárnyakkal?!

A levegőben ott úszott egy homályos sejtés, egy félig megszületett gondolat, és mint mindig, kikövetelte magának, hogy ne közelítsünk hozzá jobban, mint kellene, és főleg ne szavakkal, inkább képzelettel, érzelemmel.

Az éppen csak megismert szárnyas kisördög, a patás angyalka ránk nevetett, és olyan gyorsan, mintha ott se lettek volna, eltűntek. Nem volt nehéz dolguk eltűnni a sötétben, mégis furcsa módon tették, nem leléptek az asztalról, nem hátat fordítottak, hanem a szemünk láttára semmivé lettek.

Hallgattunk. Te elzavartál néhány óriás legyet, én elképzeltem, hogy – talán már holnap reggel? – itt ülsz a kukszliban, írod a történetet. Nézelődtünk, hallgattunk. Megvártuk, amíg szokott helyén, a szomszédtól elválasztó fal tetején végigszalad a nyest, éjszakai sétára indul a sün, azután elindultunk lefeküdni. Te megnézted még a csillagokat, a helyükön vannak-e, én egy szarvasbogár útját követtem, míg el nem tűnt előlem, és mintha csak nekünk akarna jó éjszakát kívánni, egy fülemüle rövid éneklésbe kezdett. Reggel fél hatkor egy papfülemüle ébresztett, mondtad. Vagyis egy pinty és egy papfülemüle.

 

Azután elmentél, Te, Legkedvesebb. Nem jöttél többet világvégi falunk világvégi házába, se a kukszliba. Pedig vártak a szomszédok, a barátok, várt a nyest, a borz, azóta is vár a patás Angyalka és a Kisördög. Szerencsére a Bolond Lacit megírtad.

Tudod mit? Játsszunk úgy, ilyent még úgysem játszottunk, hogy közösen megírjuk az ő történetüket. Te mondod, én írom. Vagy az egyik mondatot te mondod, a másikat én. Mit szólsz hozzá? Nézd, már jönnek is. Az Angyal a felsőkertből, a Kisördög az utca felől.

– Az asztal se ugyanaz, mint a múltkor. – Ezt a Kisangyal mondja, és elhúzza a száját.

– Ugyanaz – mondja a Kisördög –, csak másik terítő van rajta.

Az Angyal nem hagyja magát. – Ha ugyanaz, annál rosszabb. Olcsó műanyag, az egyik lába ferde, a másik még ferdébb. Ha lépek rajta, billeg. Minek az ilyent megvenni?

A Kisördög összecsapja a két tenyerét.

– Megint mérges vagy! Most kire haragszol?

Az Angyalka, kecskepatájával, a terítőt rugdossa. – Miért ne volnék mérges? Aki engem kigondolt, vagy figyelmetlen volt, vagy összekeveredett a fejében a Jó és a Rossz. Ha egyáltalán tudta, melyik micsoda. – Az Angyal szipogni kezd. – A teremtés csúfsága vagyok. Angyal, patával! Ki látott ilyent?

A Kisördög azt mondja, ő pedig Belzebub követe, és az a dolga, hogy glóriás arcával, szárnyakkal a hátán, bűnre csábítsa az embereket.

Az Angyal megtörli tenyerével a szemét, az orrát, arra gondol, tulajdonképpen mind a ketten a teremtés rossz tréfái, de hangosan annyit mond:

– Tudod is te, mi a bűn!

– Hogyne tudnám! Minden, ami rontás, engedetlenség, a Teremtő ellen fordulás.

Az Angyal összehúzza a szemét, úgy néz, mint egy szigorú tanítónő. – Fordulás a Teremtő ellen vagy ellenfordulás?

– Fordulás, fordulás – dúdolja a Kisördög, és két nagyot bukfencezik. Egy szaltóval is felér a két szép bukfenc.

Az Angyal mérgesen felfújja az arcát. – Akinek szárnya van és glóriája, ne bukfencezzen.

A Kisördög tovább dúdol: – Lopás, csábítás, hivalkodás, viszálykodás. – Azután ezzel folytatja: – Sátán, Belzebub, föl is út, és le is út.

– Az én nevem azt jelenti – mondja az Angyal –, hogy küldött, követ. Az a feladatom, hogy elvigyem a rám bízott üzeneteket. – Arca kipirul, újra elsírja magát. – Hogy vigyem el, ha nincs szárnyam? Ha nem tudok repülni? A vizek felett úszni? Csak két lábon járni?

– Semmiség – mondja a Kisördög. – Különben is, hátha holnap reggel arra ébredsz, kinőtt a szárnyad, a patád pedig eltűnt. Lehet, hogy négy szárnyad lesz.

Az Angyal eltátja a száját. – Négy? – Eszébe sem jutott, hogy lehetne négy szárnya, nemcsak kettő. Gondolkozik, látott-e négyszárnyú élőlényt, de bizony nem látott. Legyint. – Milyen ostobaságokat beszélsz! Négy lába lehet kutyának, lónak, disznónak, még ördögnek is, de négy szárnya se madárnak, se bogárnak, egyetlen angyalnak sincs.

– Én meg biztos vagyok benne, hogy van. Nem láttál még szárnyas hangyát? Szitakötőt? Parti legyet? – A Kisördög a fejébe nyomja a glóriáját, és nagyon komolyan azt mondja. – És jobb, ha eszedbe juttatom: az élőlény nemcsak teremtmény, hanem teremtő is, neki is hozzá kell tennie a maga részét a teremtéshez.

– Micsoda beszéd – kiált föl az Angyal. – Teremtőnek képzeled magad? – A két szeme most nemcsak távol van egymástól, hanem az egyik balra néz, a másik jobbra, és biztos, hogy mindegyik egészen mást lát.

– Mi az, hogy nem lehet? – A Kisördög most először lesz mérges, a szeme villámlik. – Te semmit nem akarsz teremteni? Csak szolgálni akarsz?

Az Angyal arcán a gúny és megszeppent csodálkozás váltogatja egymást. A gúny kerekedik felül.

– Dehogy vagy te ördög. Neked aztán mondhatja Belzebub, hogy csapd a falhoz, vágd le a fejét, tegyél mérget az ételébe, szúrd hátba, legyél gonosz!

– Neked pedig, hogy őrizd az embereket, vigyázz rájuk, a Jót ne csak pártold, hanem fordítsd át a Rosszat is Jóvá.

A Kisördög körbejárja az asztalt, leül, feláll, bukfencezik. Mint egy kis gömböc, olyan könnyen gurul, és amikor újra föláll, nagyon vidám az arca.

– Azt mondtad, hogy aki kigondolt bennünket, szórakozott volt, figyelmetlen? Hogy nincs patás angyal és szárnyas ördög?

– Igen.

A Kisördög kinyújtóztatja a szárnyait, összecsapja a két tenyerét.

– És ha éppen jókedvében tette?

Az Angyal bandzsít, ez azt jelenti, hogy a két szeme most pont úgy áll, mint bárki másnak.

– Hogy érted? – kérdezi.

– Úgy, hogy miért ne lehetnénk mi ketten együtt… olyan teremtmények… amilyen eddig nem volt. Egy angyal és egy ördög együtt. Nekem glóriám van, neked patád. Én tudom, mi a rossz, mitől kell megóvni az embereket, te tudod, mi a jó, mire kell rávezetni őket. Elérni, hogy jót cselekedjenek. Mi ketten együtt olyan teremtmények lehetnénk, amilyen eddig még nem volt.

Az Angyal tátva felejti a száját. – Együtt?

– Igen.

Összehúzza a szemét, fölemeli a lábát, és hosszan nézi a patáját. – Majd gondolkozom rajta – mondja. – Mindenekelőtt elhallgattatom a kabócát, sérti a fülemet ez a szörnyű karistolás.

A Kisördög felnevet. Olyan a nevetése, mintha vékony fűrésszel cserepet fűrészelnének. – Milyen szamár vagy! Hiszen jókedvében zenél.

Az Angyal csodálkozva néz. – Jókedvében? Biztos vagy benne? Nem bennünket akar bosszantani?

– Eszébe sincs. Most éppen azt énekli, hogy „lépcsőn kellett felmászni a fűzfára”.

Az Angyal elneveti magát, ugrik egyet az asztalon, erre-arra lépeget. Nevet az arca, a szája és mind a két szeme. A Kisördög megfogja az Angyal kezét, ezután együtt ugrálnak. A kabóca énekel, az Angyalördög és Ördögangyal ugrál. Majd csend lesz, és egy pillanat múlva eltűnnek az asztalról. Felfele vagy lefele, ki tudja? Együtt mennek el, annyi biztos. Meddig maradnak együtt, nem tudjuk.

 

Mit szólsz hozzá, Eltávozott Társam? Most úgy játszottunk, hogy közösen írtunk meg egy történetet. Ilyen még sohasem sem volt.

Hallgatsz.

Változtassunk rajta? Mondd, ha másképp képzeled!

Csend. A kerten átrepül egy éjszakai madár, a szél a lucernás felől hozza a hangod.

Nem akarok változtatni, mondod. Csak eszembe jutott, volt még egy negyedik történet is a fejemben.

Negyedik?

Igen, mondod. Egy mutatóujj nagyságú egyedekből álló család, akik hozzánk költöznek, és meg kell óvni őket a világtól.

A hangod már nagyon messziről jön, éppen csak hallom: Meg kell óvni őket. Vagy valamit kezdeni velük.

Valamit kezdeni, mondom. Igen, valamit kezdeni velük.

 

 

 



Nyitólap