Vathy Zsuzsa
Játékaink
Lázár Ervin emlékének
Kinn ültünk a kertben, a góréból
átalakított lugasban, a kukszliban, ahogy te nevezted,
szokatlanul meleg júniusi este volt, előbb a tücskök
ciripeltek, később egy kabóca reszelt bele a csendbe.
Három kis történetet szeretnék megírni,
mondta az én Legkedvesebb Társam. Alig tudtam visszatartani egy
örömkiáltást, de azért visszatartottam. Csak nem? – ennyi
lett belőle, olyan hiszem is, nem is, munkára biztató
örömmel és kételkedéssel.
A szúnyogriasztóba beletettél egy spirál
alakú füstölőt, meggyújtottad, és folytattad: a Bolond
Lacigyereket, a Szárnyas Kisördögöt és a Távolálló
szemű, patás Angyalkát.
Előbb a Szárnyas Kisördög jelent meg
előttem, az asztalon. Akkora, mint a mutatóujjam, kantáros,
fekete rövidnadrágban, rövid ujjú, fekete ingben, szarva nem
volt, viszont a fején, a feje körül fekete – aranyfekete?
– glória, mint egy sapka, olyan. De ennél fontosabb, hogy
két szárnya is volt. Nem óriás szárnyak, a feje búbjától
a derekáig értek, nem tollas, inkább pelyhes, mint a
kiscsirkéké, olyan.
Szárny ide, szárny oda, ördögünk
leginkább egy jóllakott, jókedvű óvodáshoz hasonlított,
akinek az óvó néni megígérte, ha jó lesz, nem kell
délután aludnia, és mert jó volt, tényleg nem kellett.
Vidáman járkált fel-alá az asztalon, egyszer még
bukfencezett is.
Egy pillanattal később a Kisangyal is
megérkezett. A két szeme olyan távol állt egymástól, mintha
tévedésből vagy éppenhogy szándékkal a halántékára tette
volna valaki. Haja göndör és rövid volt, amikor fellépett az
asztalra, szoknyáját villámgyorsan eligazította. Mikor
megláttam az angyalt, ahelyett, hogy alaposabban szemügyre
vettem volna, „Maruska”, ez a név jutott eszembe. Vagyis
elkalandoztam. Maruska tíz évvel ezelőtt látott bennünket
vendégül olaszországi otthonában. Mert nagy szíve volt,
mindig lakott nála valaki, egy diák, egy világhírre vágyó
magyar költő, festő, vagy egy történész, aki a kelták
után akart kutatni Bolognában. A fürdőszobában a polcokon, a
kád szélén, a tükör felett, a tükör mellett, a
szappantartón, a csapok mellett porcelánangyalok álltak,
nyújtózkodtak, egymásba kapaszkodtak, mosolyogtak. És angyal
formájú alakok álltak a szobákban is, az ebédlőben, a
konyhában, az előszobában, hiszen az angyalok azért vannak,
hogy segítsék, védjék az embereket. De jó, gondoltam, hogy a
bolognai angyalkákkal megismerkedtünk, nemcsak elkísértek
bennünket, hozzánk is szegődtek, talán Szeretett Társam
meséibe is bevonulnak.
Te Legkedvesebb, aki többször jártál már
Olaszországban, legutoljára azért hívtak el, hogy a gyerekek
ne csak olvassák a meséidet, hanem téged is lássanak, most, a
kukszliban rámutattál az asztalon álló Kisangyal lábára.
Azt kérdezted: látod? Láttam, de nem akartam hinni a
szememnek. Az Angyalnak patában végződött a lába, középen
felhasított patában, mintha a lábfeje két összenőtt, vastag
köröm volna. Angyal, patával?, kérdeztem. Ördög,
szárnyakkal?!
A levegőben ott úszott egy homályos sejtés,
egy félig megszületett gondolat, és mint mindig, kikövetelte
magának, hogy ne közelítsünk hozzá jobban, mint kellene, és
főleg ne szavakkal, inkább képzelettel, érzelemmel.
Az éppen csak megismert szárnyas kisördög,
a patás angyalka ránk nevetett, és olyan gyorsan, mintha ott
se lettek volna, eltűntek. Nem volt nehéz dolguk eltűnni a
sötétben, mégis furcsa módon tették, nem leléptek az
asztalról, nem hátat fordítottak, hanem a szemünk láttára
semmivé lettek.
Hallgattunk. Te elzavartál néhány óriás
legyet, én elképzeltem, hogy – talán már holnap reggel? –
itt ülsz a kukszliban, írod a történetet. Nézelődtünk,
hallgattunk. Megvártuk, amíg szokott helyén, a szomszédtól
elválasztó fal tetején végigszalad a nyest, éjszakai
sétára indul a sün, azután elindultunk lefeküdni. Te
megnézted még a csillagokat, a helyükön vannak-e, én egy
szarvasbogár útját követtem, míg el nem tűnt előlem, és
mintha csak nekünk akarna jó éjszakát kívánni, egy
fülemüle rövid éneklésbe kezdett. Reggel fél hatkor egy
papfülemüle ébresztett, mondtad. Vagyis egy pinty és egy
papfülemüle.
Azután elmentél, Te, Legkedvesebb. Nem
jöttél többet világvégi falunk világvégi házába, se a
kukszliba. Pedig vártak a szomszédok, a barátok, várt a
nyest, a borz, azóta is vár a patás Angyalka és a Kisördög.
Szerencsére a Bolond Lacit megírtad.
Tudod mit? Játsszunk úgy, ilyent még úgysem
játszottunk, hogy közösen megírjuk az ő történetüket. Te
mondod, én írom. Vagy az egyik mondatot te mondod, a másikat
én. Mit szólsz hozzá? Nézd, már jönnek is. Az Angyal a
felsőkertből, a Kisördög az utca felől.
– Az asztal se ugyanaz, mint a múltkor. –
Ezt a Kisangyal mondja, és elhúzza a száját.
– Ugyanaz – mondja a Kisördög –, csak
másik terítő van rajta.
Az Angyal nem hagyja magát. – Ha ugyanaz,
annál rosszabb. Olcsó műanyag, az egyik lába ferde, a másik
még ferdébb. Ha lépek rajta, billeg. Minek az ilyent megvenni?
A Kisördög összecsapja a két tenyerét.
– Megint mérges vagy! Most kire haragszol?
Az Angyalka, kecskepatájával, a terítőt
rugdossa. – Miért ne volnék mérges? Aki engem kigondolt,
vagy figyelmetlen volt, vagy összekeveredett a fejében a Jó
és a Rossz. Ha egyáltalán tudta, melyik micsoda. – Az Angyal
szipogni kezd. – A teremtés csúfsága vagyok. Angyal,
patával! Ki látott ilyent?
A Kisördög azt mondja, ő pedig Belzebub
követe, és az a dolga, hogy glóriás arcával, szárnyakkal a
hátán, bűnre csábítsa az embereket.
Az Angyal megtörli tenyerével a szemét, az
orrát, arra gondol, tulajdonképpen mind a ketten a teremtés
rossz tréfái, de hangosan annyit mond:
– Tudod is te, mi a bűn!
– Hogyne tudnám! Minden, ami rontás,
engedetlenség, a Teremtő ellen fordulás.
Az Angyal összehúzza a szemét, úgy néz,
mint egy szigorú tanítónő. – Fordulás a Teremtő ellen
vagy ellenfordulás?
– Fordulás, fordulás – dúdolja a
Kisördög, és két nagyot bukfencezik. Egy szaltóval is felér
a két szép bukfenc.
Az Angyal mérgesen felfújja az arcát. –
Akinek szárnya van és glóriája, ne bukfencezzen.
A Kisördög tovább dúdol: – Lopás,
csábítás, hivalkodás, viszálykodás. – Azután ezzel
folytatja: – Sátán, Belzebub, föl is út, és le is út.
– Az én nevem azt jelenti – mondja az
Angyal –, hogy küldött, követ. Az a feladatom, hogy elvigyem
a rám bízott üzeneteket. – Arca kipirul, újra elsírja
magát. – Hogy vigyem el, ha nincs szárnyam? Ha nem tudok
repülni? A vizek felett úszni? Csak két lábon járni?
– Semmiség – mondja a Kisördög. –
Különben is, hátha holnap reggel arra ébredsz, kinőtt a
szárnyad, a patád pedig eltűnt. Lehet, hogy négy szárnyad
lesz.
Az Angyal eltátja a száját. – Négy? –
Eszébe sem jutott, hogy lehetne négy szárnya, nemcsak kettő.
Gondolkozik, látott-e négyszárnyú élőlényt, de bizony nem
látott. Legyint. – Milyen ostobaságokat beszélsz! Négy
lába lehet kutyának, lónak, disznónak, még ördögnek is, de
négy szárnya se madárnak, se bogárnak, egyetlen angyalnak
sincs.
– Én meg biztos vagyok benne, hogy van. Nem
láttál még szárnyas hangyát? Szitakötőt? Parti legyet? –
A Kisördög a fejébe nyomja a glóriáját, és nagyon komolyan
azt mondja. – És jobb, ha eszedbe juttatom: az élőlény
nemcsak teremtmény, hanem teremtő is, neki is hozzá kell
tennie a maga részét a teremtéshez.
– Micsoda beszéd – kiált föl az Angyal.
– Teremtőnek képzeled magad? – A két szeme most nemcsak
távol van egymástól, hanem az egyik balra néz, a másik
jobbra, és biztos, hogy mindegyik egészen mást lát.
– Mi az, hogy nem lehet? – A Kisördög
most először lesz mérges, a szeme villámlik. – Te semmit
nem akarsz teremteni? Csak szolgálni akarsz?
Az Angyal arcán a gúny és megszeppent
csodálkozás váltogatja egymást. A gúny kerekedik felül.
– Dehogy vagy te ördög. Neked aztán
mondhatja Belzebub, hogy csapd a falhoz, vágd le a fejét,
tegyél mérget az ételébe, szúrd hátba, legyél gonosz!
– Neked pedig, hogy őrizd az embereket,
vigyázz rájuk, a Jót ne csak pártold, hanem fordítsd át a
Rosszat is Jóvá.
A Kisördög körbejárja az asztalt, leül,
feláll, bukfencezik. Mint egy kis gömböc, olyan könnyen
gurul, és amikor újra föláll, nagyon vidám az arca.
– Azt mondtad, hogy aki kigondolt bennünket,
szórakozott volt, figyelmetlen? Hogy nincs patás angyal és
szárnyas ördög?
– Igen.
A Kisördög kinyújtóztatja a szárnyait,
összecsapja a két tenyerét.
– És ha éppen jókedvében tette?
Az Angyal bandzsít, ez azt jelenti, hogy a
két szeme most pont úgy áll, mint bárki másnak.
– Hogy érted? – kérdezi.
– Úgy, hogy miért ne lehetnénk mi ketten
együtt… olyan teremtmények… amilyen eddig nem volt. Egy
angyal és egy ördög együtt. Nekem glóriám van, neked
patád. Én tudom, mi a rossz, mitől kell megóvni az embereket,
te tudod, mi a jó, mire kell rávezetni őket. Elérni, hogy
jót cselekedjenek. Mi ketten együtt olyan teremtmények
lehetnénk, amilyen eddig még nem volt.
Az Angyal tátva felejti a száját. –
Együtt?
– Igen.
Összehúzza a szemét, fölemeli a lábát,
és hosszan nézi a patáját. – Majd gondolkozom rajta –
mondja. – Mindenekelőtt elhallgattatom a kabócát, sérti a
fülemet ez a szörnyű karistolás.
A Kisördög felnevet. Olyan a nevetése,
mintha vékony fűrésszel cserepet fűrészelnének. – Milyen
szamár vagy! Hiszen jókedvében zenél.
Az Angyal csodálkozva néz. – Jókedvében?
Biztos vagy benne? Nem bennünket akar bosszantani?
– Eszébe sincs. Most éppen azt énekli,
hogy „lépcsőn kellett felmászni a fűzfára”.
Az Angyal elneveti magát, ugrik egyet az
asztalon, erre-arra lépeget. Nevet az arca, a szája és mind a
két szeme. A Kisördög megfogja az Angyal kezét, ezután
együtt ugrálnak. A kabóca énekel, az Angyalördög és
Ördögangyal ugrál. Majd csend lesz, és egy pillanat múlva
eltűnnek az asztalról. Felfele vagy lefele, ki tudja? Együtt
mennek el, annyi biztos. Meddig maradnak együtt, nem tudjuk.
Mit szólsz hozzá, Eltávozott Társam?
Most úgy játszottunk, hogy közösen írtunk meg egy
történetet. Ilyen még sohasem sem volt.
Hallgatsz.
Változtassunk rajta? Mondd, ha másképp
képzeled!
Csend. A kerten átrepül egy éjszakai madár,
a szél a lucernás felől hozza a hangod.
Nem akarok változtatni, mondod. Csak eszembe
jutott, volt még egy negyedik történet is a fejemben.
Negyedik?
Igen, mondod. Egy mutatóujj nagyságú
egyedekből álló család, akik hozzánk költöznek, és meg
kell óvni őket a világtól.
A hangod már nagyon messziről jön, éppen
csak hallom: Meg kell óvni őket. Vagy valamit kezdeni velük.
Valamit kezdeni, mondom. Igen, valamit kezdeni
velük.