Kortárs

 

Szentmártoni János

Bátornak lenni

Dobai Péter: Emlékek jövőidőben

 

Többségünk az időhúzás mentális csapdájában él. Anélkül, hogy tudnánk róla. Folyamatosan elodázzuk a kudarcainkkal, veszteségeinkkel, sőt az örömeinkkel való szembenézés kíméletlen pillanatait. Ezért nem tudjuk sokszor, mi az igazán jó s mi az igazán rossz nekünk. Ez egyik legfőbb emberi gyengeségünk, amely kihat embertársainkra is, s innentől a kérdés morális kérdés is egyben.

Dobai Péter nem ilyen. Legújabb verseskötetében is az egyik legsűrűbben előforduló szó a bátor/bátorság. Mert a szembenézéshez igenis bátornak kell lenni. A szembenézés egyik alapvető formája és módja az emlékezés. Így az emlékezéshez is bátorság kell, konok kitartás és költői hevület. Mindezt, azt hiszem, úgy hívjuk: számvetés. Dobai kezdettől fogva mestere ennek a belső küzdelemnek, kérlelhetetlen, önmagát sem kímélő bajnoka. Rendszerező, filozófusi hajlama megmenti attól, hogy elégjen benne, de mint lírikus mindvégig a katarzis zenitjén tartja intenzitását. Ehhez egy rendkívül tömör, viszonylag kevés szóból, de annál imponálóbb műveltséganyagból építkező versnyelvet kísérletezett ki pályája során, amely úgy tudja érzelmeiben is megrázni olvasóját, hogy első lépésben szinte csak gondolati úton fejti ki rá hatását, csábítja igéző kalandba. Szikár, látszólag tényközlő mondatai mögött a rádöbbenés csöndje várakozik ránk, amelybe ha sikerül átérkeznünk, tudatunk mélyén lámpák gyúlnak, melyek ösztöneink alvilágába is levilágítanak.

Az emlékek jövő ideje a jelen. Amit még alakíthatunk, jóvátehetünk, elronthatunk. Ez lehet egyik tartalmi töltete az új kötet címének és üzenetének. A másik, s erre a versek olvastán döbben csak rá az ember, hogy Dobai az emlékeket egy folyamatos jelenbe transzponálja át, egy állandó jelenben éli meg újra és újra, így azok egy kimerevített idő-térbe kerülnek, ahol rögzülnek, szüntelen kifejtik hatásukat, élnek. Kézenfekvő hát, hogy az idő zajlásából kiragadott s így időtlenített emlékek a jövőben sem fognak másképp viselkedni (megkopni, elsorvadni), ugyanúgy jelen lesznek jövőnkben is, hatnak személyiségünkre, világképünkre. S jelentik majd a lehetőségeinket is egyben, amelyek emberi arcunk megtartásában segítenek, hogy a múlt tanulságai, megtisztító tapasztalatai által jobbá s létünkre érdemesebbé tegyük magunkat s a momentán ninivei félhomályban vonagló civilizációt. Tart majd ez mindaddig, amíg tudatunk kanócát le nem csavarja egy földöntúli kéz, amíg testünk hajlandó szolgálni tudatunk odisszeáját… – mondhatnám, de nem lenne igazam. Mert ezeknek az emlékeknek időtlen helyét a versekben jelölte s építette ki a költő, így túlélik őt is, elevenné varázsolják majd akkor is, ha már nem lesz, üzenni fognak egy csavargó emberi szellem szent éhségéről, lázas bolyongásairól az idők végezetéig. Hacsak nem válik az egész földgolyó alexandriai könyvtárává önnön telhetetlenségünknek vagy épp egy legújabb kori barbarizmus kozmikus hordájának.

Mindezt figyelembe véve válik az emlék s általa a vers a költő létterévé.

 

Dobai másik legsűrűbben forgatott szava a honvágy. Honvágy a múlt után, amely elérhetetlen, de nem halott, betemetett földrész. Inkább lelkünk Ithakája, ahová a valóságban az idő törvényei miatt vissza soha nem térhetünk, de életünk végéig vágyakozunk rá, virtuálisan újrateremtjük, napról napra átélhetőbbé tesszük, belakjuk. Ez a honvágy, bármilyen fájdalmas is, nem megkeseríti, lecsavarja szívünkben az emlékezés ízeit, fényeit („…ó, hogy kínoz létezni / az időkben és menekülő emlékezetemben / minden, amit éltem: / egyszerre és viszontláthatatlanul”Tiszavirág-horizont) – épp ellenkezőleg: tovább mélyíti, árnyalja, szakrális síkra emeli.

A Dobai-versek azt az előrevetített, sűrített pillanatot rögzítik, dokumentálják, amelyben múlt, jelen, jövő (s bennük, általuk az egész élet) összeér, egyesül, fölszikrázik: „Megtörténnek minden utak…” (Utak). Mintha akkortól teremtődne meg csak igazán valaki, valami, amikortól emlékezni kezdünk rá. Mindez az újjászületés aktusával rokonítható: „emlékezni támadunk fel: ezért adassék meg / a remélt Öröklét, mert kezdetben volt az Emlék!” (Feltámadt fasorok) Kissé naiv reménynek tűnik ez elsőre, hiszen a halál után a távozó szempontjából jelentőségét veszíti minden emlék – írhatnám fölényesen és meggondolatlanul, ha nem foglaltam volna össze föntebb épp az ellenkezőjét. Mégis mintha egy életen belüli feltámadást jövendölne elsősorban, azt a már említett, megtisztult pillanatot, amikor az ember együtt lát mindent, végigtekint az életén, mielőtt a Semmibe hullna. Ehhez a pillanathoz visz Dobai minden verseskötete lépésről lépésre közelebb, amelyek egytől egyig a nagy előkészület meghatározó állomásai: „Egyszer… világtalanul leszünk emlékeinkbe zárva… / Pillanatig tart. (…) / …De hinni merni kell, / hogy személyünk szűntén (…) / … nem fog fájni (…) / … hogy Schumann Pillangója másoknak / milyen… egy következő Semmiben – – – –” (Minden már előre emlék).

Dobai szíve közepéig, lelke teljes megrendültségével sajnálja élete múlékonyságát: hogy az a sok élmény, amelyet érzékszerveivel és tudatával felfogott, memóriájában pedig elraktározott, vele együtt semmivé lesz. De bízik abban, mint mindannyian, hogy nem fogja másoktól elirigyelni, amikor neki már semmi köze sem lehet hozzájuk. Hiszen: „Az utak, amelyeken valaha elindultál, / mennek tovább, akár veled, akár nélküled.” (Utak)

A bátor emlékezés és a szűnni nem akaró honvágy kettős áramkörébe kötve a költő általános lelkiállapota így mi más lehetne, mint a búcsú. Nem a könnyed búcsúintés léha önhittsége, sem a hisztériaroham önsajnál(tat)ó patetizmusa, sem a kocsmapultról az alkohol csalóka horizontját merengőn fürkésző zavaros semmittevés – hanem amikor teljes valónkkal búcsúzunk, megrendülten és fegyelmezetten, szótlanul. S környezetünk erről a legtöbbször mit sem sejt. „A kezdetek zarándoka az ember / s létezésének legtisztább állapota: / a búcsú…” – írja Dobai az Emlékező tisztások című költeményében. A gondolat már az 1997-es, Önmúltszázad című kötetben is megfogalmazódik: „életünk legtisztább állapota: / a búcsú.” (Kihűlt harangok) Dobai ezt az állapotot tartósította magában, illetve ha kellett, mesterségesen, de alapvetően alkatából eredően, ebben az állapotban rekesztette meg önmagát, hogy verset tudjon írni, hogy ki tudja fejezni mindazt, amit átélt, amiben hisz, amit elítél, amitől retteg. Dobai a búcsú érzetéből meríti ihletét.

 

Múlékonyság és időtlenség összeölelkezésének pillanatát kutatja s találja meg a költő a képzőművészeti alkotásokban is, melyeket rajongva csodál. „Emlék és honvágy van a távolodó párban” – hangzik el az árulkodó mondat a Caspar David Friedrich vitorláshajói a baljós balti vizeken című költeményben. Számára ezek a festmények, szobrok nem a maguk korából üzennek, illetve nemcsak onnan, nemcsak arról – hanem minden időkből a mindenkori embernek. A tettek, gesztusok, álmok, vágyak, félelmek, melyeket megörökítettek, időtlenek, ezerféle megnyilvánulásai és rekvizitumai gyarló és valahol mégiscsak csodálatos önmagunknak. „Ugyan, hát jelenthet valamit is ötszáz év nem találkozás?” – semmisít meg Dobai fél ezredévet az Ifjú hölgyről festett egészalakos képmás – immár a semmiből néz ránk – képzelt neve: Antea című versben. Másutt meg, sőt többször is, egyre következetesebben és makacsabbul, egyetlen idődimenziót feltételez vagy inkább alkot, amelyben az emlékezés nemcsak hátrafelé, előrefelé is áramolhat, így azokra is „emlékezhetünk”, akik még meg sem születtek. Látnokok szemlélik így a jövőt, amely voltaképpen már ugyanúgy megtörtént vagy történik, akár a múlt vagy a jelen. Így Seneca öngyilkossága, a waterlooi ütközet, az első lépés a Holdon mind egyszerre zajlik, csak épp az emberi elme – korlátainak engedelmeskedve – fölszeleteli s emészthetővé teszi önmaga számára az egészet olyképpen, hogy időben-térben leválasztja egymásról az epizódokat; segíti ebben az, hogy a különböző dimenziók egymásba-tükröződése emberi szemnek láthatatlan. De nem az a filozófusi agyafúrtságnak és a költői képzeletnek.

Dobai csodájára jár a festmények, illetve egykori alkotóik pillanatrögzítő képességének, hogy roppant idők torlódnak össze és egymásra, e képek nem válnak áldozattá, bármikor életre kelnek az előttük ácsorgó képzeletében. Múlhatatlan emlékek:

 

…mély lombok árnyékán fénylik át
minden és mindaz, ami ő volt és ami ő maradt
mindörökre! Deli ifjúságát híven és időtlen tárja
elénk a festmény, hiába, hogy nem találkozhatunk
ezzel a kisasszonnyal soha, érezzük-szenvedjük: miénk.
S milyen veszettek-elveszettek-boldogok lehettünk volna
általa… ha életünk történése és sok bolyongó utunk:
véletlen arra téved, ahol ő vár,
mindegyre vár, mintha második életére,
oda, ahol
ő emlékezik mireánk,
igen, végzetesen emlékezik reánk:
messze előre.

(Vers-átirat Thomas Gainsborough Musidora című festményének inspirációs erőterében)

 

Izzanak, megelevenednek, testet kapnak hát ezek a képzőművészeti találkozások a költő felhevült, átforrósodott képzeletében, a maguk időn-kívüli, múlhatatlan pillanataikat lobbantva elénk, mítosszal és fülledt erotikával átitatottan. S maga a költő is szinte szereplőjévé válik történeteiknek, és fordítva: történeteik a költő képzeletében játszódnak vissza újra és újra: benne „másodszor élni” (Giovanni Battista Piranesi Sztálingrád-víziói; Szent Teréz eksztázisa; Két hellászi leányzó szobortorzója a római Capitolium csarnokában; Mária Rómában készült fotográfiáinak inspirációs erőterében írt vers stb.).

Nem csupán tulajdon életén tekint végig tehát a költő, hanem eksztatikus képzőművészeti élményeinek „erőterében” (és versei közvetítő, dokumentáló, pillanatsűrítő ereje által) a művészettörténet meghatározó vagy éppenséggel félhomályba tolt alkotásainak gazdag hányadán is. Pazar tabló áll össze a szemünk előtt, kockáról kockára, amely először elkápráztat, de minél többször és elmélyültebben olvassuk végig az Emlékek jövőidőben verseit, annál élesebben, sorról sorra kitisztul bennünk a kép: egy csordultig töltött élettől, műveltségétől, századától, korától, történelmétől, kedves helyszíneitől (Róma, Szigliget), feleségétől, a Dobai-versek múzsájától, Maritól búcsúzó ember megrendítő, hol imának tűnő, hol fohásznak ható szövegfolyama vagy inkább -tengere (s a költő tengerész múltját figyelembe véve stílusosabb, verseinek gondolati ritmikáját a szűnni nem akaró hullámzáshoz hasonlítva pedig találóbb a tenger szó), amelynek habjaiból hol a kudarc keserűsége csap föl („volt hajók siklanak felénk, / mintha céljuk lennénk. / S mire valaha ideérnek, / mi már nem leszünk sehol” – Utoljára Velencében, mintha legelőször), hol az isten-tudja-miből táplálkozó bizonyosság megnyugtató fénye fehérlik elő:

 

De emlék nem maradhat végleg emlék:
újralenni, másodszor élni, öröknek maradni akar,
hiába lehetetlen!
Hiába irtja idegeinket, hiába riasztja álmainkat
a felejtés, a másképpen-történt-kényszer-érzés,
egy valaha élt pillanatnál és
emlékénél:
megáll, eltéved a halál!

 

(Szigliget: alkonyi azúrfények mélyrepülésben)

 

Az emlékek egyetemes rendszerezésekor természetesen az önmúlt is sorra kerül, főleg a sokat emlegetett hatvanas évek; a búcsú a halott barátokhoz is szól, élükön a tragikus sorsú rendező és filmes harcostárs Bódy Gáborral (Bizony, ez a nagy balkáni út az, amelyen ifjúságunk elakadt; Kamera indul – si gira!; In loving memory of innocence shock and death Bódy Gábor 60. születésnapjára). A diktatúra zaklatott éveiben hiába érezték sokszor reménytelennek helyzetüket, az éjszakai búfelejtő tivornyákon túl („a bárpulti hitelek… taxiszámlák… Háh!”) mégiscsak volt valami, ami átsegítette őket minden nehézségen: a szívükben tomboló tűz, az ifjúság láza („Ó, amire nincsen szó, az maga az ifjúság, a szent, a hősi, a szép, / az alighanem-nem-megalkuvó”). Ellentétben a mával, amikor már őszülő halántékkal, kialvó tűzzel kénytelenek farkasszemet nézni egy ugyanolyan szörnyű világgal, amelyben egy értékvesztett, álélettel kábított, öntudatlan fogyasztóvá nyomorított, szellemileg rabszolgásított, morálisan lezüllesztett társadalom vonaglik masszaként plazákban, tereken, sugárutakon (Bizony, ez a nagy balkáni út az…; Eltűnt csendjeink; Becsomagolt tengerek). „Nem kell az élet sem mindenáron. / Nem megyek át minden áruházon!” – jegyzi meg lemondóan, kissé cinikusan Dobai a Bizony, ez a nagy balkáni út az… végén.

 

A forgatókönyvíróként is kimagasló (több nemzetközi díjat besöprő) és regényeivel is jelentőset alkotó (a történelmi regény új távlatait megnyitó: a tudatregénnyel ötvöző) Dobai az utóbbi évtizedben csak versekben ered az illanó idő nyomába, egyre szikárabb gondolati vázakkal támasztva ki a lélek csukódó ajtaját. Csinált már ilyet, de jelen kötetének anyaga sincs ciklusokba szétosztva, egy tömb az egész, illetve egy tenger, melynek folyton-folyvást ismétlődő gondolathullámai már-már kiszámítható ütemben csapnak bokán minket, olvasóit, akik Dobai égető kérdéseiben bizony magunkkal is szembesülünk, fogyatkozó örökségünkkel, eltékozolt lehetőségeinkkel. Már csak azért is, mert – ahogy nemzedéktársa és kiadója, Deák László fogalmazott egy korábbi, „Barth hadapród, becsületszavamra, visszatér a nyár” című kötetéről – ezt az „érzéki-gondolati-bölcseleti anyagot” áterezi a „személyesség, vallomásosság, érzelmi fokozottság sokszárú húrja, idege” (Legendák szabadja, Magyar Napló, 2006/6.). S manapság bizony már ehhez is bátorság kell. Vagyis ahhoz, hogy az ember teljes valójával ott álljon gondolatai, érzései, látomásai mögött, s ne csupán távolról piszkálgasson bottal holmi törmeléket. Tökéletesen egyetértek egy másik kritikusa, Szalai Zsolt a Ma könnyebb. Holnap messzebb című kötet apropóján született meglátásával is, miszerint „Dobai Péternél a világtörténelem, az erkölcs és a sors szinte elválaszthatatlanul fonódik össze, s e fogalmi háromszöget a szerző – csakúgy, mint regényeiben és forgatókönyveiben – parabolikus ívelésű szögekbe ágyazza”. Ebben rejlik művészetének ereje. És abban a fegyelemben, amellyel mindezt végrehajtja. Dobai minden aggodalma, félelme, keserűsége dacára fegyelmezett marad. Rendkívül illik rá egy idősebb pályatársa, a magyar irodalom egyik magányos doyenje, Monoszlóy Dezső  ifjúkori, Mozaik című versének második sora: „Komolyan csak a bátrak félnek”.

Dobai Péter arra figyelmeztet bennünket, hogy nem szabad felejteni. Mert a felejtés „második, a végleges halála” annak, akit vagy amit eltemettünk. Arra figyelmeztet bennünket, hogy a honvágy saját ifjúságunk, a világ és történelmének kulturális kincsei, a belső béke: Ithakánk után nem a gyengeség jele, épp ellenkezőleg, erőnket igazolja, hogy van bátorságunk szembenézni veszteségeinkkel, még úgy is, hogy tisztában vagyunk azzal, csak veszíthetünk a vártán. Ez a magatartás teszi élhetőbbé a világot, amely sajnos egyre kevésbé szerethető. Pedig szeretet nélkül nem fog menni semmi. Dobai arra figyelmeztet minket, hogy csak a humanizmusunk mentheti meg kárhozatra ítélt lelkünket. Arra, hogy „Isten az egyetlen bátor honvágy” (Terv – lenni lettél). Hogy voltaképpen emlékezünk egész életünkkel, amikor a szép, a megjelenik előttünk. Visszavágyunk belé, hogy újraegyesüljünk azzal, amiből kiszakadtunk. Hogy voltaképpen egész életünk öntudatlan emlékezés. (Orpheusz, 2008)

 

 

 

 

 



Nyitólap