Báró László
Praliné,
proliné
Anyám az egyik masnimmal kínlódott már
percek óta:
– Maradj kicsit veszteg, Edit, mert
nyakon váglak! Tekeregsz itt, mint a kívánság! – kiáltotta
közvetlenül a fülembe türelmetlenül, mert sehogy sem
sikerült neki a hajfonatomat karikába kötnie.
A Lehel piacra készültünk. Örültem neki,
mert szerettem a Pozsonyi utat, amin keresztül kellett vágnunk.
Nem tudtam akkor számot adni róla, de azon az utcán járva
mintha ünneplőbe öltöztettek volna. A szitakötő érezhetett
ilyet, akit a Kőtér egyik bokrán láttam megszületni, amikor
piszkos, elaggott bábjából még nedves, szivárványló
szárnyaival kibújt a napvilágra. Mi ugyanis a Duna
rakpartján, a Városi Házakban laktunk, majdnem Budapest
szélén. Habár tőlünk csak pár lépés volt a Malom, ami
után már az úri negyed következett. Barakkjainkat még az
első nagy háború alatt építették főleg hadifoglyoknak,
járvánnyal vert bakáknak. Karanténnak. Időlegesen. Ami
mifelénk leginkább hatvan-hetven évet jelent. Az ötvenhatos
földrengés után például már olyan patinásak voltak az
épületek, hogy a konyhánk falán nyílt résen át – ami
előtt én aludtam – láttam, ha felizzott a szomszéd
cigarettaparazsa. Átjött a savanyú, ételszagú füst is, ha
elégedetten rágyújtottak odaát. És a fenyőerdőkért sem
kellett a Tátrába mennem, mert ott gyantáztak a konyhában és
a szobában is a nemes vörösfenyő dúcok, amik az éjszakai
kihűlés alatt télen-nyáron úgy recsegtek, mintha egy bánya
akarna a fejünkre omlani. Az egyik épület homlokzatán ott
maradt halványan a Vöröskereszt jele, valamint a felirat:
A
Épület – ÓVÓHELY
Egy nagy, fehérre meszelt nyíl mutatott
messziről is jól láthatóan meredeken lefelé a bejáratára,
mintha maga a sors intene ízületig kopott, csontos ujjával: Ne
tovább!
Végre sikerült anyámnak mindkét
fonatomból perecet formálnia. Akkor még gesztenyebarna hajam
egészségesen, telten csillogott, és két oldalról úgy
keretezte fehérlő arcomat, mint a mákos patkó a tejes
kalácsot. Rendben voltunk hát mind a ketten, útra készen a
nagyvilágba. Katonák vizsgálgatják úgy a fegyverzetüket
roham előtt, ahogy anyám meg én igazgattuk a szoknyánk
gloknijait a szárnyas tükörrel szemezve. Ehhez persze kellett
némi elfogult képzelőerő, mert a foncsor a sok
költözéstől, konyhagőztől már ragyaverten sápadt és
homályos is volt, mint kiszáradt matrónák agyában a hetven
év előtti táncrend.
Kiléptünk hát az utcára, és megindultunk
befelé a városba. A Duna felől friss szellő futkosott
utánunk, bele-belekapott irigyen a ruhánkba, mint egy mérges
kiskutya, akinek otthon kell maradnia. De mi csak elszántan
távolodtunk, lélekben egyre gyorsulva. Gyakoroltuk a
távozást. Főleg anyám, akiben élénken élt a szándék,
hogy egyszer még visszaszerzi az Ipoly utcai lakás nehezen
kiérdemelt rangját, amiből kipofozta a balszerencse.
A második nagy háború után kerültünk a
telepre, mert apám nem jött vissza a frontról. Hiába vártuk
évekig. A nagy temesvári bekerítés után egy völgykatlanban
leültették őket az oroszok a hóba. Időlegesen. Amíg valami
jobb megoldás nem adódik az elhelyezésükre.
Anélkül, hogy előzőleg bárki lőtt volna
ránk, mi inkább a könnyebb sebesültek közé számítottunk a
lakók között, mert csak annyi bajunk akadt, hogy anyám a két
gyerekkel magára maradt Pesten. Így aztán nem lőhettünk
vissza senkinek sem. A Jancsi ugyan a szemközti épület sarka
mögül ki-kicélzott ránk madzagszíjú lécpuskájából, de
senkinek sem esett baja azonkívül, ami amúgy is vele
született.
Az Ipoly utcából, ahol a mozi felett laktunk
az udvarban, háromszobás lakásban, amit még apám bérelt a
Vízműveknél kapott pár tisztviselő pengőből, gyorsan
kikerültünk a partra. Ma úgy mondanák a trendiek, hogy a
Beachre. Mert anyámnak nem volt semmi szakmája. A háború
előtt – olyan tizennégy évesen – Zebegényből
felszökött a szüleitől Pestre. Darab ideig egy Baross utcai
tejcsarnokban mérte a tejet, túrót, miegyebet. De aztán
találkozott apámmal, akinek akkor már három krumplivirág
virított a gallérhajtókáján, és innentől kezdve egyenes
vonalban érkeztünk mi, a gyerekek. Tanulásra nem is
gondolhatott.
Eleinte nagyon hiányzott az Ipoly mozi feletti
gang, ahonnan nyári estéken le lehetett látni a nézőtérre,
mert széthúzták a tetejét. Ott csimpaszkodtunk, hintáztunk a
gang korlátján a bátyámmal meg a többi gyerekkel: a
Pucorral, Kocával, a Pókossal, Dagadttal, a Zorkóczy ikrekkel,
és bámultunk lefelé a forró, cigarettafüstös sötétbe. A
vásznat ugyanis nem láthattuk a mi zsöllyénkből, csak a sok
fejet: kopaszokat, hárésakat, daueroltakat. Leginkább egy
dauerolt, egy hárés ült egymás mellett. Furcsa volt, hogy
mind egy irányba néztek mereven, mint a földbe ásott
agyagkatonák Kínában. Az arcuk villogott az ellenfényben, ami
úgy áradt a vászon felől, akár a boldog jövő odakint
minden irányból. Azóta sem láttam, hogy harapós emberek
ennyire egyöntetűen és nyugodtan tudtak volna viselkedni.
A Jancsi néha-néha leköpött egy-egy
kopaszabb fejre, ami halványan kiderengett a sötétből, de ez
sem okozott nagy galibát, mert bennünket nem láthatott senki.
Esik – gondolták, és keresgélték a
jegyüket, hogy kéznél legyen, ha vissza kellene váltani.
Csak a szívszaggató párbeszédek, amik a
mélyből, valahonnan egy másik világból dörögtek fel
hozzánk természetellenesen, azok tartottak ott bennünket! Mert
érthetetlenül ámulatra méltó volt, hogy valaki azt suttogja
gyengédségtől elfúló hangon: – Szeretlek, Izabell! –,
és ettől összekoccantak a muskátliscserepek a párkányunkon.
Izgatott, hogy milyen lehet ez az Izabell – azt hiszem,
kicsinyt féltékeny voltam rája –, akit de profundis
üvöltve szeret valaki teljesen indokolatlanul. Jónás
udvarolhatott volna így a cethal gyomrából.
De hamar megszoktam a rakparton. A lábunknál
folyt a Duna. Nem annyira idillien, mint a versben, de kétség
nélkül fölényes pléhpofával. Néha még kéken is. Konok
hömpölygése, megállíthatatlan futása mintha elsodort volna
minket is. Tele volt hallal – többnyire snecivel –, és
olyan tiszta volt, hogy fürödhettünk benne. Persze ha koszos
lett volna, akkor is belementünk volna, mert kissé
fékezhetetlenek voltunk. Nekem is volt pecám: hajlított
gombostű volt a horga, spárga a damilja, és bodzabokor ága a
botja. Néha, meleg délutánokon kilószámra fogtuk a snecit,
ami pajkos neve ellenére paprikás lisztben meghengergetve,
megsütve isteni. Anyám utálta, de az udvarban mindig járt
arra valaki, aki segített elropogtatni a megpirult, ízletes
zsákmányt. Leharapott fejüket meg a farkukat kiköptük a
macskáknak, a többi pedig ment a hasunkba.
És a telep! A szoba-konyhás, konyha-konyhás
háziurak és delnők! Volt ott minden emberfajtából, főleg
kibombázottból, az élet piszkos hullámaiból partra vetett
kis és nagy emberből.
A Dragusz bácsi például a Telefongyár
igazgatója volt. Hozzájuk küldött át anyám, ha nem akartam
meginni a kamillateát. Gyakran fájt ugyanis a torkom, és csak
a Dragusz gyerekek nagy, zöld békás bögréjéből tudták
belém diktálni. Ez a bácsi szerezte az első rádiónkat is,
persze pénzért: ezernégyszáz forintért. Ráment anyám
négyhavi bére, de megérte, mert nem jutott akárki rádióhoz.
Másik szomszédunk, a Tomory bácsi a Dagály uszoda
párttitkára volt. Nagyon szerettem náluk lenni, mert sokszor
főztek szilvás gombócot, és akkor az összes telepi gyerek az
ő konyhájukban tolongott. Egyébként is kedvelte őket
mindenki, mert igen jó hangulatú, jókedvű család volt. Még
hétköznapon is megesett, hogy Tomory bácsi kitette a
rádióját az ablakba, és ott táncoltak az udvaron. Két
kisfia egymást kérte fel, a kislányát pedig ő maga.
Mulatságos reverenciával – amit talán az éppen akkor futó Királylány
a feleségemből lesett el – felkérte a kis Adélt, aki az
övéig sem ért. Keringőztek. Mindenki mosolygott rajtuk, aki
arra járt. Lenke néni éppen lecsót főzött, de azért
kiállt az ajtóba a fakanállal, és ellágyulva nézte őket.
Nagy hasa miatt az ajtófélfának dőlve, mert Adél volt a
szemefénye. Tomory bácsi beesett mellű, horpadt hasú,
csípőtlen-feneketlen ember volt, de maga a jóság. Négy
gyerekkel vette el asszonyát a háború után, aki valódi
bécsi származása ellenére ott ragadt valahogyan az
Angyalföld–Lipótváros határán, az ideiglenesen
elkárhozott lelkek purgatóriumában. Ötödik porontyuk is
útban volt akkor már, úgy látszik, Müller Lenke csodaképpen
lángra lobbantotta az aszott férfi kanócát.
És ott lakott a folyosó végén Korompatics,
a pénzügyőr is, aki egy csendes vasárnap délután
feldarabolta a feleségét. Magas, sudár férfi volt
egyébként, kicsit hasonlított a Hajósra a Heti Hetesből,
csak még akkor nem volt ősz. Udvarolt az anyámnak is, de ő,
amilyen kemény, büszke nő volt, kikosarazta. Kész szerencse,
nem igaz? Annak rendje-módja szerint felakasztották, pedig
igyekezett a nyomokat eltüntetni: hetekig égette az asszonyt a
sparheltjükben.
És persze volt rengeteg gyerek is: a háború
alatt és után bújtak elő, mint áztató eső elálltával a
gombák. A riadalom, az utolsó csók és a kényszerű elválás
hatékonyabb serkentő volt, mint ma a petebeültetés.
Szóval befordultunk a Pozsonyi útra.
Meleg ősz volt még, összeborultak sárgán a fák az úttest
felett. Leveleiken – mint öreg emberek kezén a hártyavékony
bőr – áttetszett, átmelegített a pisla fény. Alattuk
csendesen siklott a 15-ös villamos, mintha tudná az illemet,
hogyan kell előkelő helyen viselkedni. Bezzeg nálunk nem volt
ilyen szelíd. A sínek kettévágták a telepünket, és a
tűzfalaink között csak annyi helye maradt a kocsiknak, hogy le
ne karistolják a maltert a téglákról a száguldó,
makrancosan imbolygó, szökdécselő kocsik. Ezek csengetése
volt húsz évig az elalvásom és az ébredésem, mert este
tizenegyig és reggel öt után a kanyar előtt mindig rávert a
vezető gombafejű, kifényesedett szerszámjára, a ma már
ismeretlen mechanikus csengőre: csin-csin!
De nem sokat méláztam ezen, mert a Pozsonyi
úti házak falának fehér mészkő borítását nagyon
előkelőnek éreztem. Nekünk legfeljebb mészre tellett, ha
megszánt a FIK. Hamar észrevettem, hogy a mészkő lapokban
csigák, kagylók, tengeri állatok fekszenek laposan, mintha
valaki gondosan belepréselte volna őket. Ez elbűvölt. Anyám
is szokott csipkét verni, ha nagyon nagy bánata volt, de mi
lehet ez ahhoz a munkához képest, amit az végzett, aki a
kemény anyagba csinosan elrendezve belenyomogatta a kagylókat!
Anyámnak ilyenkor szabályosan vonszolnia kellett maga után,
mert én állandóan kapirgálni akartam a mintákat. Hátha
valamelyik kijár már egy kicsit, és akkor nekem is lesz.
Hazavihetem. Futólag be-belestem a kapuk alá is, ahol márvány
fénylett, meg pökhendien villogó tükrök a falakat borító
meggypiros, fényes faburkolatba metszve. A lépcsőkön
érthetetlen aranycsövek voltak minden fokon hosszában.
Kifényesítve, csillogón, mint nálunk néha a mozsár, amivel
harangozni szoktam, ha anyám nem volt a közelben. Ezekben a
házakban örök vasárnap lakott, úgy hiszem. Nem tudtam, hogy
valaha a karcsú csövek a vörös kókuszszőnyegeket
szorították a fokokra. Csak éppen a háború alatt
elfűtötték őket.
Nagy nehezen befordultunk a Gogol utcába,
ahol már nem volt semmi érdekes. Mentünk egymás mellett. Én
kapkodtam a lábaimat, mert anyám kilépett. Úgy éreztem, a
szokásosnál is türelmetlenebb. Erősen készült valamire,
mert felvette vadonatúj, kék, a kivágásoknál és a széleken
fehér rávarrásokkal díszített vászonruháját. Kicsit olyan
felnőtt matrózruhaszerű volt, de jól állt neki. A Makszimkában
viselt valami hasonlót a hajóskapitány. Nem szokott ilyet
hordani egyébként, mert nem volt kinek, minek. Nyakán tekla
gyöngysor pihent kevélyen, amit néha én is felvehettem, ha
igazán jó kedvében értem. És amit egyáltalán nem
értettem, amit még sohasem láttam rajta, az valami
kesztyűféle volt. Hófehér, áttört csipkéből. A csukló
feletti rész habosan körbevirágzott a karja körül. Nem
melegíthetett nagyon, de egyébként sem volt hideg még.
Október eleje lehetett. Csillogott egy olcsó óra is a csipke
alatt, lakkozott bőrszíján már feslett a varrás. Onnan
tudom, mert ahogy vonszolt, éppen szemmagasságba esett nekem a
szíj. Napokkal később tudtam meg, hogy Zorkóczy néni adta
kölcsön neki a csipkekesztyűt, aki egy híres festőművész
özvegye volt, tőlünk a második ajtó mögött. Akkoriban
ráadásul tartalékos jegyszedő a Vígszínházban. Tudta
tehát, hogy mi illik egy úrinőnek, ha kimegy az utcára.
Valamire készült anyám, de sejtelmem sem
volt, hogy mire. Ha több eszem van, elgondolkodtam volna azon,
hogyan fogja majd a nehéz cekkert meg a rémülten vergődő
csirke lábait csipkés micsodáival kezébe venni és cipelni.
Visszafordultunk már hazafelé, amikor kezdett
terhessé válni a tyúk. Ráadásul anyánk rám sem
számíthatott, mert undorodtam meg féltem is a büdös
állattól, amely fejjel lefelé vergődött a markában.
Addig-addig, amíg dühösen meg nem lengette maga mellett,
akárha a szenes vasalót, csak még annál is jobban: egészen
körbe. Mint amikor én átfordultam a hajóhintával. A tyúk
ettől megdermedt. Abbahagyta a rémült verdesést, és bénán
meresztette a lábait. Mintha már a levesbe fúlt volna. Mindig
az volt az érzésem, amikor nagy ritkán húslevest főzött
anyám, és a tálra nézhettem, hogy a csirke szeretne még
kiszaladni belőle, azért nyújtogatja kifelé a körmös
lábait, csak éppen hiába vár levágott feje utasítására a
szemétkosárból.
A Kávés Katica meg az édességbolt
előtt járhattunk, pár sarokra a Váci úttól, amikor át
akartunk vágni az úttesten a másik oldalra. Nem tudom, miért,
de én meg anyám is többnyire magunk elé néztünk az utcán,
mintha örökké keresnénk valamit. Nekem például most úgy az
úttest közepe táján a nagy, élénken gőzölgő lócitromok
tűntek fel legelőször. Érthetetlenül gömbölyűek voltak.
Pedig ahonnan kiestek, az jóval az én fejem fölött lehetett.
Féltem a lovaktól is, ezért jól ismertem őket, tudtam
tehát, hogy mi játszódhatott le itt nemrégen. Zorkóczy néni
néha megkért, hogy vigyek haza neki a vödrömben pár
lócitromot, mert mindenkinek volt egy falatnyi kis kertje az
ajtaja előtt, csak rossz volt a föld, és gyakran kellett
trágyázni. Sajnáltam, hogy nincsen nálam a vödröm, mert
nagyon csinos, élénk zabszagot árasztó gombócok voltak. De
észrevettem mást is közöttük: egy színes, felhasadt zacskó
feküdt ott. Pár apró, barna golyó futott ki félig nyitott
száján. Velem is megtörtént néha, hogy evés közben kicsit
nyitva maradt a szám, mert valami érdekeset mesélt valaki, és
kipotyogott belőle egy nagyobbacska krumplidarab. Persze a
zacskónak nem mesélt senki, de mégis valami ilyesmit éreztem.
Egyébként az apró, barna golyók leginkább arra a nyúlszarra
hasonlítottak, amit Pusztaszabolcson a nagyapám ólja körül
láttam nemrégen egy deszkán ugrálni. Anyám azonban
megtorpant:
– Praliné! – kiáltotta egyik kezében a
csirkével, másikban az én kacsómmal. Lecövekelt, és vele
én is megálltam. – A szemközti üzletben vehette valaki.
Szegény biztos leejtette! Pont itt! – mondta őszinte
együttérzéssel, ami nála szokatlannak hatott. – De nézd!
Csak alig pár szem futott el! Mintha tudták volna, hogy
jövünk!
Ferdén bámultam anyámra. Kísértett még a
nyúlszar, de a zacskó vidám színű képei – sárga
kiscsibék zöld réten kék virágok között gurigatták a
pralinétojásokat – már valami örömfélével töltöttek
el.
– Mi az a praliné? – kérdeztem, és az
érdeklődés meleg buborékjait éreztem magamban
felgyöngyözni.
– Nagyon finom édesség! – válaszolta
anyám – De ne légy málé, még visszajönnek érte! –
suttogta erősen, és kissé sunyin körülnézett.
Szerencsénkre a kutya sem törődött velünk. Forgalom sem volt
még akkoriban. Elmondhatott az ember akár tíz miatyánkot is
az úttesten, mire jött egy autó vagy motorbicikli.
Én azért haboztam. Nem idegenkedtem ugyan a
lószartól, mert mezőillata volt, és messziről a lovak
tulajdonképpen nagyon szép állatok. De valami mégsem volt
rendjén. Nem olyannak ismertem én a flasztert, mint amiről
enni lehet. Sokkal közelebbről láttam, mi szokott ott lenni,
mint anyám, aki már akkor is szemüveget viselt néha a
moziban. Szokatlan volt a lelkesedése is. A gátlástalansága.
Nem gondoltam rá, hogy akkorra a Déli pályaudvaron végzett
munkája megtörte ugyan, de meg is edzette.
Anyám végre megelégelte a tétovázásomat,
és elengedte a kezemet. Rám erőltette a tyúkot, amely a
rettegéstől bénán még mindig ott lógott a másik kezében.
Majd két ujja közé csippentette csipkekesztyűjét, és
gyorsan lehúzta jobbjáról. Erre már én is leguggoltam, hogy
közelebbről megvizsgáljam az esetet. Ma azt kiáltanám anyám
helyében: – Juj! Nem szabad! – Akkor azonban, mint két
kedvesnővér hajoltunk az eset fölé, és anyám egy ügyes
mozdulattal úgy fogta össze a zacskót, hogy ne repedhessen
tovább. Szinte veszteség nélkül sikerült a művelet.
Felegyenesedtünk, és látván anyám átszellemült mosolyát,
ahogy a zsákmányra nézett, már kezdtem sóvárogni az
ismeretlen édesség után.
Nevettünk! Összenevettünk, és anyám
ruganyosan, én pedig a tyúkkal szökdécselve, akárha
ugróiskoláznék, átmentünk a túlsó oldalra.
– Ugye, milyen szerencsénk van? –
kérdezte, és futólag rám pillantva gyorsan elpakolta a
ridiküljébe a pralinét. Kipirultam az örömtől! Részben a
várakozástól hogy édességhez jutok – valamiért erősen
bíztam ebben kezdettől fogva –, részben mert anyám nemigen
osztotta meg az örömeit velem. Feddő hangsúlyaival, gyors
kezével azonban – mondhatom – igen jó ismeretségben
voltam.
Arcáról eltűnt már a sunyiság. Inkább
kihúzta magát, és járt büszkén, mint az a vörös csíkos
nadrágú tábornok a szemlén. Ott láttam ilyet, amikor
kivittek minket integetni az iskolával a múzeum elé. Anyám
amúgy is híresen szép nőnek számított: a faros-bögyös,
jó kedélyű menyecske harmincas évei legelejét taposta akkor.
Vastag, fekete, bozontos szemöldöke alól kivillogó
zubbonykék szemei felnyársalták a férfiakat. Most valahogyan
én is többnek éreztem magamat mellette. Öntudatlanul
hozzáigazítottam hát a lépteimet, és cinkosan
össze-összenézve ment a két nő végig a kihalt Gogol utcán.
Láttam, ahogy időnként kedvtelve ellenőrizte saját
látványát az elhaladó kirakatokban, amik felvillanva sorra
készítették rólunk a magunknak küldött, diadalmas
üdvözlőlapokat, ahogy az egyre magasabban járó nap
bele-belevillogott az arcunkba. Engem kicsit zavart a petyhüdten
lógó tyúk a kezemben, mert így nem képzelhettem magamat
anyámmal egyenrangúnak, úgyhogy át is vettem a büdös
dögöt a másik oldalamra, hogy ne látszódjon a képen.
Hamarosan hazaértünk a telepre. Kora
délután lehetett, mert egyre többen érkeztek vissza a
hatórás műszakból. Nyíltak az ablakok,
tányércsörömpölés, kevergetés hangjai hallatszottak
mindenfelől. Meg ahogy a lábos széléhez veregetik a fakanalat
keverés után, hogy az se menjen pocsékba, ami rajta ragadt.
Több helyről is kiintegetett, kánonban szólt ugyanaz a friss
keringő:
Lágy zsongással köszönt a város,
sok derűs arc nevet felém.
A szívemet ki- meg kitárom,
drága Moszkvám, így köszöntlek én.
– Nusika! – kukkantott be hozzánk a nyitva
maradt ajtón Szuper Feri bácsi, a mozdonyvezető. – Ugye,
átjön este a Tomoryékhoz?
Anyám dúdolva pakolászott a konyhában, de
most abbahagyta, és odafordult:
– Már megint mulatnak? Nem szánják
szegény Lenkét? Pihennie kéne annak! – szólt félig
ingerkedve, félig katonásan, és ringó derékkal tett néhány
lépést a konyhaajtóban álló férfi felé.
– Kézcsókom, Nusika! Ne legyen olyan
szigorú! Beenged, ugye?
Persze anyám már reggel óta tudta, hogy a
Tomory fiát felvették a gödöllői Agrártudományi Egyetemre.
Kora hajnalban összefutott a munkába menő apával, mert a
fürdők külön rendelet alapján már ötkor nyitottak, hogy a
tüzéptelepi vagonrakók, éjszakás vasutasok műszak végén
azonnal lefürödhessenek. És ahogy a Tomory bácsi néha
tréfásan mondta: – Éberség, elvtársak! Az ellenség
gombás lába a medencékig is elér! Éberség!
Anyám is átjárt a Dagályba, ha nagyon
készülődött valamire. Csak most esett le nekem is a tantusz,
hogy mire készült hajnal óta.
– Jöjjön! De ebédet nem kap! –
kacérkodott anyám egy kicsit, mert elvei szerint a férfiakkal
keményen kellett bánni.
– Hová gondol, Nusika! – sértődött meg
majdnem a Szuper, de látva közben anyám kivirágzó mosolyát,
gyorsan észbe kapott. Boldogan téblábolt egy helyében,
próbált mindenáron alkalmazkodni a házirendhez.
– Magának a sámlin a helye, tudja jól! Ne
zavarjon itt engemet a főzésben! Ma még alig evett valamit ez
a gyerek!
Feri bácsi engedelmesen letelepedett a sarokba
állított sámlira, és onnan lentről figyelte anyám
sürgölődését, aki akaratlanul is tette-vette magát, mintha
színpadon lenne. Ügyesen összekötötte a már ébredezni
kezdő tyúk lábait egy cukorspárgával.
– Hadd lám, milyen férfi maga! – szólt a
bácsihoz, aki még alig helyezkedett el a vackán. – Ott a
kisbalta, csapja le a fejét ennek a tyúknak! Nem akarom
összevérezni a ruhámat. Edit! Vedd elő a lavórt, és
menjetek ki hátulra!
Utáltam, ami most következett, de anyámnak
nem lehetett ellentmondani. A ház mögött volt egy tuskó, azon
aprítottuk a fát. Odakészítettem mellé az ütött-kopott,
elszürkült alumíniumvájdlingot. Feri bácsi már jött is az
ébredező tyúkkal. Szegény állat valamit sejthetett, mert
meg-megújuló szárnycsapkodásával próbálta meggyőzni
magát, hogy van kiút, csak keresni kell.
– Kapd el a fejét, és vigyázz a kezedre!
– kiáltotta, és én nagy nehezen elkaptam az állat nyakát,
és fejem elfordítva a tuskóra húztam. Feri egyetlen
csapással vetett véget a komédiának, és azonnal az öblös
edénybe lökte a tetemet. Dőlt a vér. Még percekig verdestek
a szárnyak, időnként beleértek a vérbe is, és
szétpermetezték, mint valami pogány áldást. A fejet szinte
azonnal eldobtam, vagyis amikor már az undorral birkózó akarat
felengedett az ujjaimban.
– Ma nagykanállal esznek nálatok a
Bagiráék! – nézett rám a vájdling fölötti drámán
keresztül Feri bácsi, és a közeledő macskák felé intett a
fejével. A szája sarkán, barna bociszeme körül bűntudatos
mosoly futkosott ide-oda.
Visszamentünk a konyhába, ahol anyám már
pirította a hagymát, felütötte a tojásokat. Készült a
hagymás rántotta, tyúkvérrel. A Feri közben tekergette a
rádió gombját, mert hőstette valahogy nagyobb szabadságot
és merészséget adott neki. Gyorsan rátalált a dalra, valahol
a közepén:
Száll feléd énekem.
Sapkám vidáman meglengetem.
És a szél, és a szél vidám
bővérű nótára kél!
– Zárja már el! A könyökömön jön ki!
– kiáltott hátra anyám a válla felett, miközben
kavargatott. Szinte azonnal csend lett a konyhában, és Feri
bácsi visszaült a sámlira. Észrevettem, hogy valami vonzza a
tekintetét. Követtem, és megértettem, hogy anyám lábát
nézi. Vonásai a megalázottságtól még feszültek voltak, de
lassan, mint a téli pirkadat, valami lágy fény futott fel a
homlokáig. Vonakodva fordult felém, akiben szövetségest
sejtett:
– Mivel a bátyád nincsen itthon soha, úgy
látszik, majd tőled kell megkérnem az anyád… lábát –
szólt, és a hangjában egy kis fenyegetést éreztem, ami
azonban nem nekem volt címezve. Éreztem én azt jól! Anyám
sem szólt egy szót sem, csak kevergetett kissé lassabban, mint
azelőtt. A csönd kitöltötte a szűk konyhát, és szinte
megkötött, mint a gipsz. Merev volt benne a lelkünk is.
Végre elkészült az ebéd, és szemlesütve
nekiláttunk. Kerültük egymás tekintetét, mindenki más
okból: Feri talán túl hirtelen lázadt fel, és már bánta a
bátorságát, anyám a békekötés előnyös módozatain
tűnődött, én pedig szégyelltem magamat, mint az a katona,
aki két lövészárok közé került meztelenül, és ott
futkározik összevissza.
– Este majd mondok magának valamit, Nusika!
– törte meg a csendet végül is a mozdonyvezető. Ő volt
puhafából faragva, nem tehetett mást. Csönd fogadta a
bejelentést. A feszültség igazában csak a rántotta végére
engedett fel, amikor megtörültük a szánkat, és a felhevült
vér leszállt az alsóbb testtájakra. Mint a lufiból kitörő
levegő, esett össze a harag. Feri elment, egyedül maradtam
anyámmal.
– Megkóstoljuk? – kacsintott rám, és
elömlött rajta a jókedvű cinkosság. Elővette a
ridiküljét, és az aljáról óvatosan előkotorta a zacskót.
– Ne rágd szét azonnal! Szopogasd inkább! – utasított
lágyan. Egy pillanatra, de igazán csak egy pillanatra
felrémlett előttem a lószar, de elhessegettem. A pralinéból
áradt az édes csokoládészag, amit már éreztem egyszer,
valamikor nagyon régen. Nem tudom, mikor. Néztünk egymásra,
és csücsörítve forgattuk szánkban az édességet. Igyekeztem
utánozni anyámat, aki valakitől eltanulta, hogyan csámcsog
csukott szájjal egy úrinő, vagyis hogyan lehet elegánsan
élvezni úgy, hogy mindenki lássa, de azért mégse vessék
meg.
– Nehogy eljárjon a szád! – szólt,
amikor a második szemért nyúlt kifényesedett szemmel,
lenyelve a szájában már szétomlott maradékot. Nem indokolt,
csak közölt. Ettől nekem még édesebb volt a praliné, mert
szerettem volna ugyan eldicsekedni vele a többi gyereknek,
nagylelkűen kínálgatni őket, hogy végre én is legyek valaki
közöttük, de tudtam, hogy anyámmal közös titkunk jobban
melegít. Önkéntelenül is kihúztam magamat.
A délután többi része gyorsan telt már.
Persze valahogyan mindenki észrevette, milyen csiklandósan
nevetünk össze anyámmal, aki még énekelt is valamit bent a
szobában, míg én kint ugráltam az ablakunk alatt. De nem
sejtettek semmit. Tudtam sokatmondóan hallgatni.
– Maga rég nem lesz a világon, mikor én
még mindig imádom! Mikor én még mindig járok maga után! –
dúdolta anyám felszabadultan. Időnként be-bementem hozzá
egy-egy szemért, de nagyon vigyáztam, hogy ne legyen
csokoládés az ajkam, nehogy feltűnjön valakinek. Hol
egyikünk, hol másikunk hozta szóba az esetet: próbáltuk
újra- és újravirágoztatni a rátalálás örömét.
Istenem! Az a mit sem sejtő, buta boldogság!
Egy morzsája többet ér mindennél. Láttam a napokban egy
spanyol filmet. Egy befutott filmrendezőről szól, aki
mozigépész volt fiatal korában, és megtudja, hogy lebontják
a régi bodegát, ahol dolgozott. Nahát, nekem is bontják már
a mozijaimat. Eszembe jut minden, olyan is, amire már legalább
hatvan éve nem gondoltam. Alig is hiszem, hogy valaha tudtam
róluk. Mint amikor az öregasszonynak kezébe kerül az a képe,
amin rollerezik az anyja szoknyája mellett: az ember nem ismer
magára.
Valami opálos üvegen át emlékezek. A képek
életlenek, szétfolyók, csak a mögöttük lappangó öröm meg
főleg a fájdalom sajog ismerősen, rezeg, mint az ajtó
lapjába vágott jóféle bicska. Úgy kell összekaparni
hozzájuk innen-onnan az összefüggéseket.
Anyám sokáig próbálta megtartani a
látszatot: a tisztviselőné nehezen kivívott rangját, a
háromszobás, bár udvari lakás bérlői gőgjét. Valamit
kapott a rokonoktól is. De lassanként fenékig kiszáradtak a
türelmesen csordogáló erecskék, elfogyott a tartalék vagyon
és vele a távolból küldött szeretet is. Először a
lakásból kellett kimennie. Kapott is valami lelépést. Abból
még telt élelemre, rezsire egy darabig. De hamar elolvadt az
is. A rokonok már nem írtak, és főleg nem küldtek
szalonnát, kolbászt.
Anyám akkor felvette legjobb ruháját, és
elment a Baross téri központi munkaközvetítőbe, hogy
kiváltsa a munkakönyvét. Nagy hodály volt, régen cupringerek
támogatták a falait, most csupa öntudatos plakát duzzasztotta
onnan harsogó optimizmusát a levegőbe. Vastag, fekete
fémkorlátok terelték volna a munkát keresőket a
beszélgetőablak elé, ha jött volna valaki. De a régi idők
elmúltak. Nem volt senki a teremben. Úgyhogy anyám rögtön
sorra került, és méztől csöpögő hangon kérdezték tőle:
– Milyen munkát szeretne, kedveském? Mihez
ért?
Persze gyorsan kiderült, hogy a polgárit sem
fejezte be.
– Akkor mégis mire gondolt? – hűlt
érezhetően pár fokot az érdeklődés az ablak mögött.
– Valami könnyebbre. Tetszik tudni, két
gyerekem van: megviselt a szülés…
– Értem. Nehéz ügy. Pedig úgy látom,
rúzsra még telik. Meg ridikülre.
Anyám erre kihúzta magát, felegyenesedett az
alacsonyra tervezett ablak mellől. Megfeszült, mint az íj.
Már a tolóablak feletti plakátnak, a pörölyét magasra
lendítő, szilaj, vörösbe mártott magyar munkásnak
sziszegte:
– Mi köze hozzá? Törődök én azzal, hogy
maga mit hord a pofáján?
Egyébként egy szem festék sem volt rajta.
Nem festette magát soha. Nem szorult rá. Ridikülje viszont
valóban volt: egy régi, békebeli jobb darab. Krokodilbőr.
Pontosabban annak utánzata. Apám vette még neki az
esküvőjükre.
Csak annyit hallott még, hogy ingerülten
bevágták a tolóablakot a plakát alatt. Lassan elindult a
kijárat felé, hogy az akarata alá préselt, de kiszűrődni
készülő könnyeit ne lássák. Filmen láttam egyszer, hogy
némely mély tárnákban sír a szikla a nagy nyomás alatt.
Gyöngyök jelennek meg rajta, majd – ha van időd kivárni –
kis patakokká egyesülnek.
Az ajtó előtt megtorpant, és visszament az
ablakhoz. Lehajolt, hogy látva lássák. Addigra már egy férfi
ült odabent. Elhúzta az ablakot, és lágyan kiszólt:
– Volna itt valami a magafajta önérzetes
hölgynek, elvtársnő! Ha érdekli még egyáltalán.
– Érdekel – nyögte ki anyám a hangokat,
de halkan, alig hallhatóan, ahogy a nagyon távoli mennydörgés
gurul végig az égen.
– Egészségügyi munka. A Déli
pályaudvaron – szólt az előadó, és mosolygott, mint a
macska, miután lenyelte a kanárit. – Érdekli?
Anyám egy szemhunyásnyit hallgatott, mert
megsejtett talán valamit, majd felemelte a fejét, és a férfi
szemébe nézve nyersen válaszolt:
– Minden érdekel, amiért zsírt kapni.
Adtak neki egy zárt borítékot, valami
ajánlólevélfélét, amivel jelentkeznie kellett a pályaudvar
személyzeti osztályán, meg a vadonatúj, barna alapon sárga
búzakalászos, kalapácsos, vörös csillagos munkakönyvét is
átvehette.
Anyámban lassan engedett a feszültség. Úgy
érezte, hogy lett valaki. Köszönés nélkül kiment a
tavaszba, készen arra, hogy keresztülvillamosozzon a városon
leendő munkahelyére. Többször is át kellett szállnia, mert
az Erzsébet hidat is gondosan felrobbantották tisztafajú árja
szövetségeseink, és a sok széncsata, harsogó szónoklat,
naponta beérő munkasiker, pirospozsgás úttörő ellenére nem
jutott idő arra a háború utáni hat évben, hogy
visszaállítsák régi pompájában azt, amit a
feudálkapitalista, degenerált arisztokrata, magyargyűlölő
Ferenc József két év alatt teremtett meg. Anyám még
tizenhárom évet várhatott volna a Duna-parton, ha át akart
volna kelni rajta.
A Déli pályaudvaron nagy nehezen megtalálta
az irodát, ahová az ajánlólevele hatására varázslatosan
gyorsan beengedték. Már várták.
Egy hatalmas, faragott íróasztal mögül –
amin talán még maga Baross Gábor írta alá jövőbe ható
látomásait – egy kopasz, véraláfutásos szemű ürge
nézett fel gondjai felhabosodó felhői közül. Anyám – mint
afféle életen edzett, vérbeli nőstény ragadozó – mindent
felmért egyetlen pillantással: az íróasztal őzlábait, a
vörös műperzsát, az üveges, selyemfüggönyös
könyvszekrényt, amelynek díszes tetejét a sarkokon ember
nagyságú, ébenfából faragott, sisakos vasutasok tartották
vidáman, valamint a férfi pecsétes nyakkendőjét,
gyászkeretes körmeit.
– Mit keres itt, elvtársnő? Mit tehet
magáért a párt? – szólt lágyan, szórakozottan,
láthatóan lélekben távol a magas rangú tisztviselő.
Anyám átadta neki az ajánlólevelet meg a
friss munkakönyvet, ami feltáplálta valamennyire az
önérzetét. A férfi egy gyöngyház nyelű papírvágó
késsel óvatosan felvágta a borítékot, gonddal, mintha
Billroth nyitotta volna fel Sissi hasát. Végül sikerült
megemésztenie a leírtakat, és kissé elmélázva mondta a
tapétának:
– Ja! Maga az az izé… a fekália…
– Nem kérem, én Anna vagyok. Kun Anna.
Akkoriban ment egy szovjet daljáték a
rádióban, aminek Rozália Ivanovna volt a főszereplője.
Nehezen emésztettük az orosz neveket, és szegény anyám, hogy
felkészültségét mutassa, kissé melléje lőtt a célnak.
Eltartott egy ideig, amíg a félreértés sercegve égő
gyújtózsinórja végigégett a férfi agyában. Akkor hirtelen
felébredt. Egy pillanatig úgy látszott, hogy a visszafojtott
röhögéstől felrobban a feje, de valahogyan még idejében
erőt vett magán. Kivörösödött arcát két tenyerébe
temette, hogy ne látszódjon ki a véleménye, de a válla
persze rángatódzott. Anyám már azt hitte, rosszul van.
– Nagyon helyes, elvtársnő! Nagyon szép
neve van – szedte össze magát a hivatalnok. – Fontos
feladata lesz. Kap védőruhát, védőkesztyűt, meg mindent,
ami jár. Ha kimegy a kapun, jobbra fordul, és a peron végén
lesz egy alacsony épület. Megismeri, mert vörös kereszt lesz
rajta. Ott megkap mindent – szólt, és egy biccentéssel
elbocsátotta anyámat.
Mikor este hazamentem a napköziből, és
benyitottam az udvarról, sötét fogadott a konyhában. Csak
valami szokatlan nyüszítést hallottam az ajtó mögül, meg
dübögést, mintha dobolnának, döngetnének valamit.
Megrémültem, és már vissza akartam futni, amikor fölszakadt
egy irtóztató sóhaj, amit már megismertem, bár sohasem
hallottam még. Anyám hangja volt. Felkapcsoltam a villanyt, és
a kitárt ajtó mögé néztem, ahol a szennyesládát tartottuk,
rajta a mosdólavórral, ami azonban most a földön volt, a
konyha közepén. Körülötte tócsában állt a víz. Anyám a
szennyesládán ült, lábával kalimpált rajta, verte a
sarkával a deszkát veszettül, és zokogott. Csak egy szál
kombiné fedte testét a hűvös lakásban. Az arca kifordult
magából. Látszott rajta az erőlködés, ahogy küzdött a
belsőjét szaggató indulattal, mintha hatalmas szelek
bántották volna. Rám nézett, de nem látott, vagy inkább
keresztülnézett rajtam. Egyszerre görcsbe rándult, és újabb
zokogásroham szakadt fel belőle.
– Mit bámulsz? Menj innen! – vinnyogta,
és dühében még a dobolást is abbahagyta. Vadidegen volt az
arca. Erőlködnöm kellett volna, hogy ráismerjek és
megértsem. De inkább kifordultam az udvarra.
Csak napok múlva szedte össze magát anyám
annyira, hogy apránként elmondja, mi volt a baj.
Tulajdonképpen nem is velem közölte, csak hallottam a
szobából, amikor Feri bácsinak szaggatottan, dühtől remegve
beszámolt.
Az egészségügyi munka azt jelentette, hogy a
szakszóval fekáliának mondott szart, véres rongyokat,
vattákat kellett felszedegetnie a sínek közül. Ám az első
vágánynál, ahová a nemzetközi járatok érkeztek, gyakran
talált hosszúkás, gyűrött légballonokat is, csak gáz
nélkül. Némelyikben sűrű fehér massza maradékai
látszottak, ha közelebbről megvizsgálta az ember. De persze
azt is fel kellett szednie. Adtak neki fehér gumicsizmát,
gumikesztyűt meg egy öblös badellát, amibe a leleteket
gyűjtötte. Hajlongott a síneken. Lehetőleg este és
hajnalban, hogy ne lássák, mert megtörtént, hogy ismerősök
utaztak haza vidékre, és felismerték. Kis lapátkájával
gyűjtötte az anyagot. Ha végzett, jött egy férfi
kézihajtánnyal, és oltott meszet permetezett a talpfák és a
sínek fölé egy nagy fehér tartályból. Anyám az első
napokban megszállottan tisztálkodott még otthon is, ha
megjött a munkából, noha nyilván megfürdött a pályaudvaron
is.
De mindez egyszerre csak régmúlttá vált.
Anyám ereje, mint ma a présgépes szemétgyűjtő teherautó,
benyelte a munkát, és lassan, tempósan legyűrte valahová
mélyre. Nem is beszéltünk róla. És valamivel könnyebben
éltünk, mert anyám keresett. Az állása a pályaudvaron olyan
szilárd volt, mint a vörös gránit, amire Sztálin elvtárs
szobrát emelték lelkesült és áhítatos kezek.
És – szó, ami szó – azon a régi
októberi napon igazán szerencsések voltunk. Jót ettünk,
pedig csak szerda volt, nem vasárnap, amikor anyám általában
igyekezett kitenni magáért. Maradt még a tyúkból is a combja
meg a melle hétvégére. Beesteledett. Anyám átment
Tomoryékhoz, ahová apránként beszállingóztak a
meghívottak.
Engem még otthon tartott a csibés zacskó
tartalma. Felkucorodtam anyám ágyára, leoltottam a villanyt,
hogy ne lássák, mit csinálok, és szopogattam a pralinét.
Néha több szemet egyszerre, mert nem volt senki, aki
ellenőrizzen. Kibámultam a sötét szobából a gyéren
megvilágított udvarra, ahol a körtefánk már kezdett
kopaszodni, de azért még volt pár hűséges levél rajta.
Lestem az árnyakat, ahogy a Tomoryék felé imbolyognak.
Időnként már vaskos férfinevetés és kotkodácsoló női
hangok is beszűrődtek hozzám, ahogy hatni kezdett a kisüsti
meg a sör, amit a büszke apa tett a vendégek elé. Erősebb
lett a zene is, és összekeveredett az alapzajból
fel-felcsapódó mondatfoszlányokkal, csattanókkal, a
gépiesen, ütemesen kitörő szilaj nevetéssel egy-egy vicc
után. Ahogy a halak ugrálnak ki a Dunából estefelé egy-egy
ízesebb szúnyogért, majd nagy loccsanással visszahullanak.
Elfogyott a praliném. Megmostam a számat,
amit nyilván összemaszatoltam a sötétben, és elégedetten
kioldalogtam. Vonzott a mulatság, bár anyám megtiltotta, hogy
átmenjek. Ezért hátulról kerültem, hogy ne vegyenek észre.
Hát amint lopakodok, a pincefeljáróból hangokat hallok
kiszűrődni.
– Ne, nem akarom! Megláthatnak –
nyöszörögte egy női hang veszkődés közben, de a
hangsúlyai, a vontatottsága inkább hívogató volt, mint
elutasító. Bekukucskáltam egy résen át, és ott láttam
őket: anyámat és Szuper Feri bácsit összeölelkezve.
Feri bácsi karja átölelte anyám derekát,
aki hátrafeszült, és kezével a férfi mellét próbálta
visszanyomni. Így álltak egy darabig, mint két összetolt
fésű.
– Nem is érdekli magát, hogy mit ígértem
délután? Nem kíváncsi egy csöppet sem?
– Már megint meg akar kérni, gondolom.
– És az olyan nagy baj lenne? – engedte el
anyám derekát csüggedten Feri bácsi, és hátralépett.
Csönd támadt a pincében. A férfi hátat
fordított, és úgy mondta:
– Sikerült beszélnem a Szegfű elvtárssal.
Tudod: az übétitkárral. Megérti a helyzetedet. Segít.
Hétfőtől áthelyeznek laktanyásnak. Őrizheted majd a
fürdőszekrényeket.
Anyám csak nézett szélütötten. Nem akarta
elhinni. De mire a férfi megfordult, és nyílt arcába
nézhetett, felhasadt a jég benne:
– Feri! – kiáltotta, és a nyakába
ugrott, úgy csókolta.
Otthagytam őket, mert megijedtem.
Hazaszaladtam a kerítés mellett, és bebújtam az ágyamba, a
hideg lepedőre, párnára. Az államig húztam a takarót.
Apránként megnyugodtam, de az alvás nehezen ment, mert a
Tomoryéknál annyian voltak, hogy ki kellett nyitni az ablakot,
és kiáradt a zene. Előbb-utóbb persze elnehezedtem. Sok volt
nekem az a nap. Még csak arra emlékszem, hogy foszlányokban
elért hozzám az elnyűhetetlen, ringató keringő:
A nép te vagy,
a fiatal, büszke erő!
Üdvöz légy, üdvöz légy,
Moszkva, csillogó drágakő!