Ablonczy László
Sárgadinnye a fán
avagy: 2008 – de sosem Nyóc’
(Jegyzetek hónapról holnapra)
(II. rész)
CSŐD. Kornai János elemzéseiben (Szocializmus,
kapitalizmus, demokrácia és rendszerváltás, Akadémiai
Kiadó, 2007) bizonytalan jelzet marad, hogy a párttagok milyen
számban maradtak vezető helyzetben a fordulat után. Sok
százezer embernek a párttagság a tagdíj kötelezettsége
mellett már csak annyit jelentett a nyolcvanas években, hogy a
hétfői áremelésről az előző péntek délutáni
röpgyűlésen értesültek. Nem tisztázza Kornai professzor
könyvében, hogy a pártelithez számítja-e a KISZ központi bizottságának
társaságát. S hiányzik a kimutatás, mely körvonalazná,
hogy a régi rend lovagjai és baráti hálózata a nemzeti
vagyon mely tartományait és milyen módszerekkel
„magánosította”, mert ebben a tágasságban tárhatók fel
a rendszerváltás módszertani tanulságai is. Olyan szempontok,
amelyek tételesen igazolják, mely csoportok milyen
érdekeltségben, miként és milyen módszerekkel játszottak
át üzemeket, vállalkozásokat, avagy a vidéki
sajtóhálózatot külföldi cégeknek. Ami nálunk történt a
’90-es évek fordulóján, az nem a kapitalista gazdaság
szerkezeti alakulása, hanem sok tekintetben a politikai alapon
szerveződött maffiásodás története. Nyugati demokráciában
vadhajtásként mutatkoznak a törvénytelenségek, nálunk a
fordulat magában foglalta a törvénytelenül vagy akár a törvényességen
belül szerveződő illegális szövetkezések létrejöttét. Gyurcsány
Ferenc hálózata modellértékű – Szilvásy Györgyöstül.
Akit az átmenet idejéből Pozsgay Imre megbízható
hivatalnoknak jellemzett, majd Antall József kormányában
tekintélyes beosztásban dolgozott. Most folytonosan provokáló
hazugságaival a társadalom elbizonytalanításában mutatkozik
„hasznos” apparatcsiknak. És általánosítható észlelet,
immár felismert történelmi sajátosság: itt tündökölnek,
fosztogatják a közvagyont, s nyerik a baráti érdekeltségekre
formázott pályázatokat – az egész KISZ-társaság, fő- és
alosztályvezetőstül. Egy nemzetközi vizsgálat szerint a
magyar pályázati rendszer kilencven százalékát a korrupció
árnya lengi be. És az is kiderült: az üzlethez is
tehetségtelenek. Bajnai Gordon története is példázza ezt,
aki a Heti Válasz adatai szerint tíz vállalkozásával
megbukott, s most százmilliárdokkal, az ország holnapjával
gazdálkodik, garázdálkodik. Évente 400 milliárd forint
többletkiadást jelent az országnak a Gyurcsány-klán uralma,
s nemzetközi hiteltelenségük igazolása: a pénzpiacon
kamatarányunk 4-5 századponttal romlott. Debreczeni József Gyurcsány-könyve
(Osiris, 2006) azzal zárul, hogy a 2006-os választással „a
rendszerváltás egykori hőse csődöt mondott a volt
KISZ-tikárral szemben”. A pillanat dagályában is persze
sivár „politológiai” észlelet, de azóta nyilvánvaló
lett: Debreczeni állításából csak a CSŐD igaz. Az, amit az
egykori KISZ-titkár hozott. De nem a rendszerváltás
„hősére”, hanem az országra. És a „Dimitrov téri
fiúk” (Járai Zsigmond) végső csődje is, akik szellemében
kábulván a fogyasztói nacionalizmustól áthatva lenéztük a
térség, a lengyelek, románok, szlovákok gazdasági
tehetősségét. Utolsókká lettünk… – aláhullt a
sárgadinnye.
(Irodalmi és közéleti
megnyilatkozásokban az elmúlt két évtizedben az emberi
alakváltás jellemzéseként gyakran feltűnik a bibliai kép,
miszerint nagy forgalom mutatkozik a damaszkuszi úton.
Találónak látszik, ám fölöttébb felületes és pontatlan
kép. Mert nemcsak annyi történt, hogy Damaszkusz
városkapujához közelegve „nagy hirtelenséggel fény sugárzá
őt körül”; őt, vagyis: Saulust (ApCsel 9,3). Az Úr jele
és szólítása sorsos fordulatot hozott életében. Sorsos
fordulatot, mondom, tehát nemcsak azt, hogy a Krisztus-hívők
elleni harcát elhagyva az égi hangra apostoli hitvallóvá
vált. A damaszkuszi úton a megszólítás többet is jelentett Paulusnak
annál, hogy „fenyegetéstől és öldökléstől lihegő”
természetét feladja. Ananiás panaszolja is az Úrnak, hallott Saulusról,
„mily sok bosszúsággal illeté a te szenteidet
Jeruzsálemben”. Ananiást tehát Paulus hiteltelennek véli,
ám az Úr magyarázattal szolgál a paulusi sorsra: „én
megmutatom néki, mennyit kell néki az én nevemért
szenvedni” (ApCsel 9,16). A Szent Lélek betöltetése Pálnak
a szenvedést ígéri, mert elszánt inkvizítorból
üldözötté válik. Élete további fejezete tanúságtétel;
börtönrabságokon és szenvedéseken át a vértanúságig
sorsával igazolja a damaszkuszi lélekváltás hitelességét.
Nálunk éppen ez nem történt meg: a lelki megújulás. A
megszenvedett bocsánatkérés, amely a bűnelkövető
újvilágbeli hitelességét megalapozná. Max Weber képét
kölcsönkérve: a szocialista hernyó kapitalista pillangóvá
változott. S most csak csodáljuk röpködését! A
bolsevizmusból a kapitalizmusba vezető út felett égi fény
nem mutatkozott; csak az inkvizíció váltott alakot: a politika
uralma után a pénz diktátuma következett. Szenvedésmentesen.
A saulusok pedig saulusok maradtak, azaz: változatlanul
üldözők.)
SZÓ-KORDON ÉS KÍNPAD. Sarkozy
évtizedek omlási folyamatában választást nyert azzal, hogy
nem hitegetett. Kérlelhetetlen diagnózissal beszélt a francia
gazdaság és társadalom hogylétéről, kényelmetlen
intézkedéseket ígért elnöki korszakára. Könyvében Sévilla
(Túl jón és rosszon, Kairosz Kiadó, 2008), gazdasági
érveket kevéssé említve, inkább az erkölcsi és szellemi
leépülés tényeit szemlézi mint ’68 örökségét. Hogy a
gyermekek öntörvényűségének mindenhatóvá emelése
szétverte az oktatást; a másság iránti kritikátlan
diktátumos közbeszéd az öngyűlöletig fokozódott. Az
abszurditás tényeit sorolja a szerző: Franciaország
kritikátlanul befogadja azokat, akik nem szeretik az országot,
s e folyamat odáig jutott, hogy egy nemrégiben íródott
belügyminiszteri tanulmány a fehérek elleni nyílt
fajtagyűlölettel foglalkozik. A Libération, a Le Monde és
egyéb liberális lapok kellő komolysággal nem óhajtanak
tudomást venni az önpiszkító s romboló folyamatokról, az
anarchista csőcselék külvárosi pusztításairól, sőt,
éltetik azokat. Nekik mártírok az autógyújtogató
„csirkefogók” (Sarkozy kifejezése). S mint Sévilla írja:
a francia igazságszolgáltatás képtelenségét jelzi az a
tény, hogy egy év múltán a százas nagyságrendben
előállított vandál bandákból egy került bíróság elé.
De az említett francia lapok Magyarországra tekintve már
Orbán Viktornak és pártjának rémével fenyegetik Európát
– íme, az európai liberalizmus kettős látása. „Fizetett
semmittevők” pártfogói uralják a médiumokat, az anarchista
liberalizmus eredményeként megszűnőben van a családhoz, a
településhez és nemzethez való kötődés élménye, így az
egyén és az emberiség között eltűnik a fokozatosság,
mondja Sévilla. Akárha hazai látleletet olvasnánk. Csakhogy
ami a francia társadalomban meglehetősen jó gazdasági
teljesítmény mellett történik, és negyvenéves erózió, az
nálunk a vidék, a család gazdasági, oktatási,
egészségügyi összeroppantása néhány éven belül, a Kuncze–Magyar
Bálint–Kóka–Gyurcsány–Veres János-féle fúzió révén
végbement állami és pártmaffiásodás végterméke.
Kezdődött Szász Károly megveretésével, tettes persze nincs,
mint majd annyi terrorakciónál. S a most fellobbant amerikai
pénzügyi válság nyomán látjuk világosan, a
nyerészkedésre beállt pénzüzemek elsőrendű érdeke a
pénzügyi felügyeletek elgyöngítése és elbizonytalanítása
az állam életében. A bankhatalom kivételezettsége és a
gazdasági alvilágosodás eltűrése az ügyészi, bírósági
felügyelet felpuhításához vezetett; ugyanilyen eredménnyel
járt a katonai ügyészség ügyterelő technikája és a
nemzetbiztonságiak bevonása sötét provokációkba, anyagi
üzelmekbe. A rendészeti szervek folyamatos törvénysértései
nyomán nyilvánvaló: központi akarat, hogy az állam, a
köznyugalom rendje elernyedjen. Következménye az állampolgár
védtelensége, kiszolgáltatottsága minden területen – a
liberális anarchia így már tarolhat, és hatalmát
zavartalanul gyakorolhatja. A folyamat két évvel ezelőtt
elvezetett a nemzeti ünnep alkalmával elkövetett történelmi
bűntetthez: a miniszterelnök jóváhagyásával,
irányításával (?) s Bene–Gergényi–Dobozi vezényletével
2006. október 23-án a békés lakosság ellen vezetett
bestiális hadművelethez. De hogy ezt az országvezetést milyen
mélyről munkáló, valósággal elvakult hatalmi reflexek
(tudat alatti félelmek) irányítják, azt a legutóbbi idők
egyik képtelensége is kifejezi: a Bencze József-féle
rendőrség is harcba száll a nemzeti zászlókat lengetőkkel.
És világszabadalmat érdemelne az az idióta intézkedés, hogy
a labdarúgó-mérkőzések közönségének szókincsét és
gesztusait tilalmi listába, büntetőszabályzatba foglalják,
hogy majd a nyolc elemit végzett fakabátok az árnyalatos
kifejezések és gesztusok professzoraiként léphessenek fel a
stadionokban. Nem azért kordonozzák persze a szavakat, hogy a fradisták
és az újpesti drukkerek nyilvános disputáját szorítsák
nyelvi korlátok közé, hanem a magas vezetés félelmét
kívánják csillapítani. Dunaharasztin rendőrőrsre sem telik,
de arra igen, hogy hét közben és a hétvégi bajnoki
mérkőzéseken sokőrsnyi rendőr ellenőrizze és lesse a
transzparenseket. Azért, mert a nyilvános tévéközvetítések
alkalmával nagy a veszély, hogy tüntetés erejű
követelésként országos kórussá visszhangosodik a Gyurcsány
Ferenc és társaságának távozását követelő kórus, vagy
esetleg Kisteleki István szövetségi ügyleteit minősítik.
A nevek sorolása mellett immár a kollektív
felelősségről is ejtsünk szót. Mert ez az erkölcsiekben
megbukott és alkalmatlan vezetés csak úgy folytathatta
pusztításunk show-műsorát, hogy a
„szocialista-liberális” többség 2006 októberében
megerősítette. Csak önös hatalmi-szerzési érdekből vajon?
Ennél több, ami megmutatkozott akkor. A miniszterelnök
posztkommunista mivolta a kötelék. Lánczi András írja: „A
posztkommunista a lelke mélyén nem demokrata, megmaradt
ideológusnak. Fogalmakba szerelmes, mint az egyenlőség, a
szabadság, az autonómia, a tolerancia, a társadalmi
igazságosság, de konkrét helyzetekben a pőre individuális
érdek motiválja.” (Az utópia mint hagyomány – Attraktor,
2005) Ám a bizalmi szavazás óta eltelt két év már a
folyamatos és kollektív leértékelődés története. 2008
februárjában a kormánypárt büszkén megszavazta a
társadalombiztosítás magánosítását, aztán éppolyan
öntudatosan döntött a visszavonásáról, ugyancsak az
elvszerűség jegyében. És szaporodnak a pártképviselők
züllésének jelei: mekkora kormánypárti röhögési hullám
söpört végig egy őszi ülésen, amikor a polgári párt orvos
képviselője, dr. Nagy Kálmán szakmai érvekkel kívánt hatni
a szocialista-liberális tábor lelkiismeretére, mert
döntésük élet-halál kérdésekben végzetes lehet! Avagy
micsoda pökhendiség, amikor a jogot nem ismerő, sőt netán
egyetemet se végzett „szocialisták” hadnépe elutasítja a
Legfelsőbb Bíróság elnökének tisztére ajánlott Havasiné
jelölését! Csupán hogy erejüket mutassák? Vagy az ország
igazságszolgáltatását tudatosan gyöngítve és
elbizonytalanítva? Szegedi László kitűnő tanulmánya („Mi
vagyunk a világ” – Valóság, 2008/11.) Milton Friedman
figyelmeztetését idézi: „a politikai és a gazdasági
hatalom összefonódása zsarnoksághoz vezet”. Igen,
zsarnokságba hullottunk, megannyi színpad között a parlament
is „kínpad” (Illyés Gyula), s a tehetetlenség érzése
indulatokat gerjeszt a közemberekben a polgári párt ellen is.
A politika iránti bizalom súlyosan megrendült a
társadalomban, mert kimerült a reménység a jobb idők
beköszöntében. A föld- és a vállalkozói magántulajdon
elrablása, tíz- és százezrek kínzása, megfélemlítése, a
polgárság szétverése közepette Rákosi, aztán Kádár
Magyarországában ötéves tervek, majd kongresszusi tézisek
holnapjai a fán függő sárgadinnye termésével hitegették a
népet. Az 1990-es fordulat után az emberek sokasága a
demokrácia és a szabadság igézetében az egyéni
vállalkozások újkori csodájában reménykedett. S aztán,
mint a Csongor és Tündében Balgát a sült galamb és
egy palack bor, bennünket az EU-s tagság hitegetett hajnali
derengéssel. Ám telnek az évek, a kudarcok, s mint az ÁVH-s
foglárok kihallgatás előtt az alvó rabokat, folyton felvernek
álmainkból.
FÉLELEM – ÉL-ELEM. Csaba László
okkal aggódik: a közvélemény a gazdasági csoda
elmaradásáért „az uniós csatlakozást hibáztatja”. (Merre
tovább, Európa? – Magyar Szemle, 2008/5–6.) A
borúlátást és a rossz közérzetet a gazdaságiaknál a
társadalmi, erkölcsi romlás jelei erősebben igazolják. Amaz
illyési sárgadinnye ugyanis nem pottyant le a fáról
Brüsszelben. Hazug költségvetést küldtünk, mégis
sorozatosan falaztak Vereséknek. A 2006. október 23-i rendőri
bestialitás se mozdította meg az Európa Parlament
lelkiismeretét. A fehéroroszországi brutalitás
felháborodást váltott ki; az ahhoz hasonló az Európai Unió
tagországában nem kapott figyelmet, itt ez „belpolitikai
kérdés”. A ki- és berekesztések változatos és sunyi
európai szempontjai: meghökkenten hallgatjuk Gál Kingát (Echo
Tévé, november 22.), hogy milyen fokú tájékozatlanság
mutatkozik az őslakos kisebbségek ügyében Brüsszelben.
„Hogy kerülnek Szlovákiába magyarok?” – kérdezi egy
európai képviselő… Európai, aki másodrendűnek tekinti a
kelet-európai kérdéseket. A müncheni egyezményt követő
felsőbbrendűségi reflexek ma sem múltak ki – mondja Alain Finkielkraut
(A hálátlanság. Ford.: Várkonyi Benedek; Európa
Kiadó, 2001). Chartába foglalni jogaikat? Ugyan már, csak a
bevándorlók terhei nyugtalanítóak. Közöny és sunyítás
jellemzi a politikusokat és az európai testületeket, amidőn
például a beneši pontokat vagy a Fico–Slota-féle
magyarellenes politika tényeit felvetik. A dunaszerdahelyi
magyarverést és az MTI angol nyelven írott önpiszkító
világtudósítását pedig ugyan miért panaszoljuk? Azonosító
nélkül, viperával, felszólítás nélkül és
menekülő-útvonal elzárásával verni a magyart? De hiszen ez
ismerős Budapestről, a szlovák viperások csak követték Gyurcsány
Ferenc és Gergényi mester technológiáját. Egyébiránt pedig
miért reménylenénk megértést ügyünkben, ha
eszmei-erkölcsi koherencia alapkérdésekben sem működik a 27
állam brüsszeli „agytrösztjében”? A kommunizmus
százmilliós népirtását nem óhajtják a holokauszt
pusztításával egyenrangúsítani. S miért? Mert az Európai
Unió nyugati politikusainak s adminisztrációjának java a
vörös csillagra tekintve járta az egyetemet, tüntetett, s
vált politikussá. Hitték a fán termő sárgadinnye meséjét;
ekként eszményeik csődjét nem óhajtják belátni, és nem
engedik hivatalossá válni. S ezért sem volt és ma sincs
gátlásuk és undoruk, hogy a Nyugat piszkolásából élt
keleti bolseviki transzvesztitákkal erkölcsi fenntartások
nélkül tárgyaljanak és üzleteljenek. Terítik a vörös
szőnyeget az egykori terroristavezér, Kadhafi lába elé, és
nyikkanni sem mernek, amikor Soros György valamiféle
tiszteletbeli cigányvajda-megbízottként a közgyűlésen
Olaszországot oktatta ki, hogy a román bevándorlókat
ujjlenyomat szerint számon tartja. Ugyan miért nem kérdeztek
vissza: vajon az USA nem ezt cselekszi valamennyi európai
utassal? Giscard d’Estaing a törökök felvétele ellen mégis
azzal érvelt, hogy az európai történelemtől eltérő
vallási hagyomány miatt nem kerülhetnek az Unióba. Sévilla
már idézett könyvében Elie Barnavi történészt, Izrael
korábbi párizsi nagykövetét idézi: „Európa egyik
tragédiája éppen az, hogy azért nem képes fizikai határokat
szabni magának, mert szellemi határait sem képes rögzíteni.
Nem tudja elhatárolni az »ők«-et és a »mi«-t. A mi és az
ők közé emelt határ nem feltétlenül ellenségesség jele,
sőt nem kell az sem, hogy átjárhatatlan legyen. Ám ahhoz,
hogy átjárható és barátságos legyen, léteznie kell.”
Ott tartunk, hogy az antiszemitizmus elleni
harc is leértékelődőtt a „liberál-szociális” hatalom
hecckampányává – ahogy Európában, úgy hazai terepen is.
Egy hazai tévénéző valamennyi esti híradóban megkapja a
képes izraeli tudósítást náci eszméket hirdető zsidó
fiatalok elvakult akcióiról. De persze nem érti az itthoni
viszályt a Köves Slomó vezette zsidó szervezet és a Mazsihisz
között, nem érti, miért, hogy az előbbit a kormány sem
tekinti tárgyalópartnernek. Miért a megkülönböztetés, és
honnan tudható meg az emberi igazság? Mert nem politikailag,
hanem az emberiesség dolgában óhajtana tájékozódni a
jámbor polgár, de nem sokra jut, amikor gyermeküket,
férjüket és összeomlott házukat sirató palesztin
asszonyokat mutatnak, majd az izraeli hivatalosság a katonai
akció jogszerűségét tudatja a világgal. Gerillaterrorizmus
harcol állami terrorizmussal? És hol a szabadság ügye? –
kérdezi esendően, bátortalanul, hiszen arról is értesül
naponta, hogy hazájában növekszik az antiszemitizmus. Mára
oda jutottunk, hogy rettegünk a rettegőktől, mert havi
rendszerességgel tudatják, kit ítélnek antiszemitának, mint
legutóbb Halmai Gábor, a „liberális” jogtudor, aki a
választási bizottság tagjaként nem szűnik meg a demokratikus
rendet fesletni, s támadja Sólyom Lászlót, legutóbb silány
csúsztatással Lánczi Andrást rágalmazta.
Saron nem sokkal kómája előtt Chirac
elnököt, majd később Európát is leantiszemitázta.
Vélekedése szerint kollektív (keresztény?) emberi voltunk is
kérdésesnek mutatkozik. Évtizedek óta Magyarországon is a
baloldali politika üzembiztos sorozatvetője: az antiszemitizmus
vádja. Rendszerfüggetlenül, elvtelen percérdekek szerint. A
jelenség veszélyes voltára Alain Finkielkraut Beginnel
kapcsolatban utal: „Azáltal, hogy – egyébként teljesen
őszintén – minduntalan a holokauszt kegyetlenségeire
emlékezett, valóságos analógiaáradattal helyettesítette az
izraeli valóság és zsidó múlt analógiájának
elutasítását… Másképpen szólva, Beginnél a normalitás
lázas keresése visszafordult az örök anomália vibráló
hirdetésébe.”
(Egy éppen fél évszázados hazai
példával szolgálva: 1958 tavaszán Aczél György otromba
döntéseinek hajnalán leváltotta a Vígszínház – akkor
Néphadsereg Színháza – emberként is kitűnő igazgatóját,
Magyar Bálintot. Illyés Gyula Naplójában [1976.
április 24.] Czímer Józseffel beszélgetve felidézi az
egykori történetet: az új igazgató, Goda Gábor legfontosabb
programja így hangzott: „rendet csinálok a fasiszta
együttesben”. Nem volt kétséges tehát: Goda észjárása
szerint [s ebben is alighanem Aczél bátorította] Magyar
Bálint maga is fasiszta volt, hiszen a társulat szeretete és
becsülése vette körül, el kellett távolítani. Goda persze
egy év múlva repült, mert antifasiszta harcában látványos
alkalmatlansággal omlasztotta a Ruttkai Éva, Bulla Elma, Benkő
Gyula, Sulyok Mária, Páger Antal nevével is jegyzett kiváló
társulatot. Aczél György és kamarillája, az osztályharcos
szempontokat átváltva, évtizedeken át a szellemi életben
tudományos-szocialista rafinériával jelzőzött, rágalmazott
és megosztott.)
Visszás folytatás, hogy az ifjabb Magyar
Bálint által is jegyzett „szabad demokrata” párt (utóbb
már Gyurcsány Ferenc hangolásában is, mert ahogy az SZDSZ-es
alapító Somogyi János írja: ő az igazi vezető) és
baráti-gazdasági társasága húsz éve folytonosan az
„erősödő antiszemitizmus” vádját szórja az országra
és népére. Ez voltaképpen Rákosi „fasiszta nép”
formulájának korszerűsített, sunyira hangolt változata. Ha
ez a chartás program igaz volna, adódik a kérdés: az izraeli
befektetőknek miért jelentjük a legbiztosabb terepet
Kelet-Európában? Épeszű vállalkozó a bizonytalanságot, a
rasszista országot különösképp, elkerüli. S hiába a hazai
rémisztgetés, az izraeli utazási irodák folyamatosan és
emelkedő számban utaztatják ide a turistákat. Tony Judt a Le Monde
Diplomatique-ban írott cikkének már címében is jelzi: a
folyamatos veszélyeztetettség emlékezetvesztéshez vezet: Túl
sok soá megöli a soát (2008. június). Gondolatát
értelmezve mondja Judt: „Ha egy dolgot túl gyakran látunk,
mondunk, gondolunk, érzéketlenné tesszük iránta
közönségünket, »immunizáljuk« a rossz ellen, amelyről
beszélünk.” De másféle, leleplező heccet is említve: a
kilencvenes évek közepén a liberális hangadók még
tiltakoztak a cigány holokauszt ellen, ma már némák, ha a
roma áldozatok emlékét idézik. Aki áldozat, az áldozat volt
tegnap is, és ma is az – alávaló az egyéni és közösségi
tragédiát, tragédiákat napi politikai játszmává
zülleszteni. A Mágus persze antirasszista revükben
tündököl, médiaattrakcióvá silányítva a XX. század
rettenetét. De mint Hegedűs Zsuzsa elmondta a Hír TV-ben:
fasiszta érvelés volt a 23 millió románnal is fenyegetőzni,
így az őszödi nemzet(meg)vezető, aki szerzőként jegyzi az
alantas 2004-es kampányt, aligha tagadhatná: politikájának
alapvetése az uszítás: az egészségügyieket a betegekkel, a
tanárokat a diákokkal, a cigányokat a többséggel, az
utazóközönséget a sztrájkoló szakszervezetekkel, a hazai
választókat a határon túli magyarokkal fordítja szembe. Az
összeomlás küszöbén kiváltképpen politikai érdeke lett,
hogy a cigányság üldözöttségével műsorozzon. Táborának
díszromája, Teleki László még le is leplezi az alantas
célt: reméli, nyilatkozta, hogy a pécsi Molotov-koktélos
gyilkosságot magyarok követték el. Megemlítem, mert láttam:
2003 tavaszán a francia tévé egyik csatornája a
magyarországi cigányhelyzetről „liberális”
hangszerelésben készített riportfilmet vetített. A befejező
jelenetben Mohácsi Viktória – akkor minisztériumi
tisztviselő, ma EU-s parlamenter – azt üzente: nincs
kizárva, hogy a viszály polgárháborút lobbant romák és nem
romák között. Igen, vesztüket érző liberális, alvilági
erők a helyzethez méltó komoly megoldások, együttműködési
tervek helyett politikai érdekből szítják a viszályt. Félre
az erkölcsi igénnyel is; Gyurcsány Ferencet nem zavarja az
sem, ha egy büntetett előéletű panamista, Kolompár Orbán
húzza az antirasszista nótát. A kaotikus uszulásban pedig
egyre riadtabb a polgár, aki rettegi az erőszak bármi
formáját, s nyugságot akar magának és minden magyarnak
itthon és külföldön is.
Ám ha kitekint a világba is, nem érti, hogy
a 2007-es francia elnökválasztási kampány során a
franciaországi zsidók egy csoportja miért arra szólította
fel honfitársaikat, hogy Le Penre szavazzanak. Aki pedig
elhíresült antiszemitizmusáról. Az alkalmi ragaszkodás
rögvest kiviláglott: Le Pen garantálta a moszlim bevándorlás
megakadályozását! Az újkori „szocialista” politika
természete, hogy osztályharc helyett szélsőjobbot kreálva,
erősítve és démonizálva folytonos éberséget és harcot
láttasson, miszerint az „emberi” és megnyugtató
társadalomnak ők a letéteményesei. Világos a hazai
kormányzat guignoljának egyik ihletője: Le Pen Mitterrand nagy
játékának kreatúrája volt, mert így a francia szocialisták
folyamatosan demonstrálhatták, harsányan igazolhatták a
rasszizmus elleni éberségüket. Le Pen ellen bármikor
százezreket lehetett mozgósítani. A félelem pedig
percérdekek szerint manipulálható, esténként már
százmilliók idegrendszerét kezelhetik a demonstrációkról
készült képekkel. Kaliforniában nyugdíjas zsidó szervezetek
származása és bőrszíne folytán Obamától féltek. A
választások után kiderült: a zsidók 78 százaléka Obamára
szavazott. De honi médiumokban pácolódva kérdezem: hogyan
lehetett tudni s nyilvános adattárban közölni, hogy ki a
zsidó az USA-ban? Hasonló szempont felvetése nálunk
antiszemitizmus, s ugyan miként nézzük és ítéljük meg a
világ eseményeit? Kinek mire van felhatalmazása? A Mágus,
hogy bukását elködösítse, szeptemberig átfesztiválozta az
esztendőt, a Magyar Gárda elleni tettrekészségét
demonstrálva. Félelmet keltenek? De a törvény ellenében nem
cselekszenek. Bennem hányszor keltettek félelmet esténként a
romák a 30-as villamoson Pesterzsébetre zötykölődve –
mégse mentem bíróságra, mert külön bejáratú félelmem
még nem törvényi kategória. Most előálltak képtelen
rendészeti törvények ötletével, ki és milyen ruhában kelt
félelmet, és hagyhatja el az országot. Ami leleplező: észre
sem veszik, hogy az egyetemes emberi szabadságjogokat pökik le.
2006. október 23-a óta a polgárok ezrei rezzennek össze
rohamsisakos rendőrt látva, a sértettek feljelentését a
bíróság mégis sorozatosan elvetette. Nem kérdezi a polgári
párt sem Gyurcsány Ferenctől: ha ilyen érzékeny a
bandahangulatra, ugyan miért engedélyezi, hogy esztendőnként
minden februárban Nyugatról érkezett szélsőséges
bakancsosok masírozzanak a Hősök terén? Tudjuk a választ,
amit úgysem vall be: azért, mert a világba szétröpített
felvételek magyar történelmi helyszínen az ország náci
légkörét sugallják. A menetelők hovatartozása sem számít;
hogy Gyurcsány Ferenc azt üzenje a világnak: neki ilyen
közegben kell dolgoznia.
Ilyenképpen a hazai provincián a bakancsos
vonulók is az őszödi nemzetvezető hangját és cirkuszi
attrakcióit erősítik. Nemcsak Franciaországban, itthon is
érzékelhető a kérdés etikai súlya: mi a meghatározó egy
nemzeti-társadalmi létkeretben? – az egyetemes emberi,
polgári szempontok, avagy az önös politikai hisztéria, netán
az idegen államok mindenkori politikája? Említett, Le Monde Diplomatique-beli
terjedelmes írásában Tony Judt azt is kifejti, hogy
kockázatos a washingtoni Fehér Házból gerjesztett terrorizmus
elleni globális háborút vagy az antiszemitizmus veszélyét
kizárólagossá emelni. Mert efféle „csőlátással” a
demokrácia nem működhet megnyugtatóan, hiszen más
társadalmi bajokról, súlyos kérdésekről, „korunk számos
más kihívásáról nem veszünk tudomást”. Sütő András
gondolata is ideilleszthető: „A szenvedés joga nem
kisajátítható” – írta egy levélíró felháborodására,
aki elmarasztalta, mert erdélyi íróként a zsidó szenvedést,
az auschwitzi tragédiát az Álomkommandó című
drámájába foglalta. Az ország erkölcsi igénye, hogy a
homályos indulatok szövevényében tisztulás kezdődjék, ám
a nemzetvezető érdeke, hogy a hangulat tajtékosodjon. „Erópa”?
„Ájrópa”? Hol vagyunk, hova tartozunk? Még kiejteni sem
tudjuk helyesen. És magyarul.
DAGÁLY: a hamis gondolatok stílje, az
áltatás, a hazugság technikája. „Húspalota” – olvasom
a kiírást a bolt homlokán, ahol régen a hentes hirdette
magát, most akár Írországban csomagolt romlott és hitvány
áruval urizálnak. „Nemzeti vágta” – üzleti huszárkodás
a Hősök terén; muraközi fúzió, a liberális és a pénzes
hazafiak népfrontos ölelkezése Geszti Péter és Várhegyi
Attila szervezésében. „A szavak ereje” – hallom
reggelente a Rádió önreklámját, majd elhangzik a hír: nem
tudják azonosítani a képviselőt verő rendőröket, s hogy
tudjuk is, miről van szó: 2006. október 23-án „a tüntetők
és a rendőrök csaptak össze egymással” (2008. június
16-án a reggel 7 órai hírekben). Potomság, hogy az
„egymással” fölösleges; többről van szó. Igen, a
szavak, vagyis a hazug csúsztatás varázsereje a sok százezres
polgári gyülekezet fegyveres legázolását egyenlő felek
verekedésévé minősíti át. Hazudtak eleget, most
csúsztatnak, és önkéntelenül bevallják, mert nem
érzékelik az árnyalatos nyelvet, „a szavak erejét”
hangosítják, s nem az igazság erejét. Nekik a szavak jelentik
az igazságot, noha a szavak hazudhatnak is, és igazul is
szólhatnak, de a rádiós önajánló szerint nincs erkölcsi
felelősség az elhangzott anyagért. A közéleti nyelv, a
kimondott szó, kifejezés értelme is devalválódott; „Igazságossság”,
mondja a Mágus, és háromszorozva cifrázza az „s” hangot,
hogy nyomatékoljon. Őt ismerve azonban menten desifrírozzuk
szózatát: első a baráti betéti társaság, s majd segély
és ingyen száraztészta, honvédségnél lejárt húskonzerv
és Fideszt gyalázó szórólap mint életmentő csomag jár
nyomorultak sokaságának. „Reform”: rögtönzés az
anarchiában. „Államtitok”: harminc vagy hetven évre:
sötét vezetői és állampanamista dokumentumok törvényes
eltüntetése. Sorsukon érzik a romlást, és mégis Őt és
pártját akarják – még mindig elegen? Orbán-félelem,
megszállottság, a propaganda ereje? Igen, mindannyi érzemény
dolgozik; újabb honlapok szerveződnek százmilliókért,
másfél millió otthonba juttatott hazugságfüzet is
megérkezett, s áradnak a kis és nagy hirdetések a
„büszke” hazáról. Posztervilág, a patyomkini ámítás
mai formája. Újabban zakó nélkül, feltűrt ingujjban lép ki
szobájából: jelezvén a kamerákon át a világnak:
világválság van, s ő mennyire dolgozik. És hisznek neki
sokan, bámulják, mint Phaedrus meséjében a vásári bohóc
alakítását, aki utánozta a malacsivítást, mire a
népségben bámész paraszt odakurjantotta: rossz volt az
imitáció! Másnap a pódiumon a paraszt szerepelt a bohóc
után, de malachangját kifütyülték. A paraszt széttárta
köpenyét: mutatván, hogy takarásában igazi állat sivított!
És közölte a sokasággal: „Íme a bizonyság, láthatjátok,
mennyire vagytok ti tárgyilagos bírák!”
A hivalkodó látszatpolitikának természete a
szentimentalizmus is. Giccs, ahogyan Tőkéczki László írta. A
rend első számú embere, Kondorosi Ferenc órákon át a
tilosban parkolt. A példaembert a kihágás okáról kérdezik:
mered a kamerába, s közli: gyermekének kuglófot sütött. A
holnapi gyermeki édent sütögetik, lám, senki ne gondoljon mai
pecsenyére. A Mágus szívre téve kezét hallgatja a Himnuszt,
lássa a világ, hogy mily mély áhítattal óhajtja Isten
áldását a magyarra. S fel nem fogja, nem is akarja, mert
kitűnni és tündökölni akar, hogy a Himnusz épp a
közös imádság voltából következően közös gesztusokat is
kíván. Két éve még gyermekekkel vette magát körül a
Nemzeti Múzeum előtt, s a timpanonon vizslató, álarcos
terrorvadász-különítmény is nyugtatta: ő a miniszterelnök.
2008-ban alighanem titoknoka, Szilvásy György is
nemzetbiztonsági kockázatot látott színre lépésében, így
helyette Kossuth-díjasokkal ékesített lépcsőjátékot
láttunk a történelmi helyszínen: az egykor volt márciusról
rebegtek, s persze gyermekek csácsogásával édesítették a
negélyt. A felnőtt szereplőkről, a szép szövegeket sok
százezerért unottan rizsázó Jordán Tamásról szó se
essék; mert akkor tetőzött a szcéna, amikor az ünneplő
gyermek hazatért, és az ünnepen hallott Petőfi-élményére
utalva kérdi édesanyját: „én sehonnai bitang ember
vagyok?” Apályidők dagálya. A Gyurcsány-pótló matiné
szerzője nyilván miniszterelnökéről akarta a rátapadt
eposzi jelzőt lehántani, de hát őt ettől és más
Petőfi-átoktól semmi meg nem szabadíthatja, legkevésbé egy
kávéházi („Az irodalmi kávéház: mint egy
elmegyógyintézeti különterem” – Márai Sándor: Napló
1943–44) szerző.
„Illúziók nélkül kell tekintenünk az új
rendszerre”, tanácsolja Kornai János, s még abban is igaza
van, hogy „a parlamenti demokrácia nem az erkölcs diadala”
– de ezzel mi, egyszerű választók feladhatjuk igényünket
is? Soha és semmiképp. Újkori honi hozományként a
demokrácia történetében kivételes, ami a 2006. tavaszi
választáson történt: minden illúziók fölötti csőd,
vagyis a parlament, a közélet megbecstelenítése, hogy a
választási ígéretekkel hatalomra jutott kormánykoalíció az
ellenkezőjét műveli ígért programjának. Most, a politikai
csőd pánikjában pedig újkori, ligeti rögtönzés: a
szociáldemokrácia. Hiller István évek óta írja téziseit,
de még nem állt elő vele, mert az óránként változó
gyakorlatot, amely igencsak világszabadalom, bajos távlatosra
modellezni.
(A nyáron elhunyt Fejtő Ferenc a
kilencvenes évek elején magyarul is megjelent, a Szociáldemokrácia
tegnap, ma, holnap (Belvárosi, 1995) című munkájának
végén felveti a kérdést: az MSZMP utópártja mikor válhat
új értékek képviselőjévé? Fejtő válasza időszerű:
mindenekelőtt erkölcsi megújulás szükséges. A D–209-es
tündöklését bevégezvén, s utódjának múltját s néhány
alávaló hadműveletét ismerve 2004 tavaszán Párizsban Fejtő
Ferencnél vendégeskedve búcsúzáskor megkérdeztem: mikor
remélhetjük, hogy nemes igénye megvalósul az otthoni
szocialisták táborában? Fejtő, aki szerint Franciaországot
csak Sarkozy mentheti meg, szigorúan rám nézett, s így
szólt: Medgyessy Péter és Gyurcsány Ferenc tisztességes
emberek! Megköszönve vendéglátását, eztán már csak
elköszönni lehetett. Akkor pedig Fejtő Ferenc még nem volt a
Népszava örökös tiszteletbeli főszerkesztője, önnön
szobra se nyűgözte le a Pallas-páholyban, és a Duna TV
felszámolására se írt tervezetet a kormánynak. Kései
írásaiból, nyilatkozataiból kitűnik: a rendíthetetlen
antifasiszta és antikommunista Fejtő a hiúság vásárán
szavát és írását olcsón adta azoknak, akik óránként
hívogatták Pestről, és a polgári oldal alávaló voltáról
kérték szíves és színes vélekedéseit. S ő készségesen
és rendületlenül szállította, szezonvégi színvonalon.)
Demszky Gábor mondja, a Petőfi-szobor előtti
örökös márciusi szónok, hát hihetünk neki: „A rendszer
korántsem tökéletes.” Gyurcsány Ferenc pedig zavartalanul
sárgadinnyéket vizionál a fán, s naponként szuggerálja:
„A másság is én vagyok.” Önigazoló igyekezetében a
nemes, hazára, nemzetre utaló fordulatokat folyamatosan
tirádázza. Olyan kebelemelő szavakat használ és
szentségtelenít meg, amiktől pártja mindig viszolygott. Ám
egy szó, talán mert hitbéli, soha nem kerül nyelvére: a szeretet.
Amely gyémánttengelye holnapi reménységeinknek.
„JÖVŐ, MOST SEGÍTS MEG.” Juhász
Ferenc látomásos nagy verse, A halottak királya.
IV. Béla Trau várában, a szétszóratás árvaságában, a
pusztulás szakadékánál a tengerre mered: „Nagy Hajó,
Maradék Haza, Kincsem Szigete ring kopottan”. Tatár nem, de
magunkat dúltuk fel, és reményeinket apasztottuk el úgy, hogy
körbetekintve „béna, seholsevolt ország” képe rémlik
elő. A feladat egyben kötelezettség is: újra kell kezdeni.
Hajnalodik, de a zsugapartit nem óhajtjuk a Népfürdőben
végezni. Nincs tovább népjóléti áltatás: ismervén a
tényeket, kötelesség tudatosítani az országgal:
végkimerült az ország. A József Attila-i igaz és valódi
együtemű drámaiságában nyílik meg előttünk és bennünk.
Üres a fa, a sárgadinnye pedig a földön terem. Mert ami a
tápászkodásban következik, az nem egyszerűen a polgári
pártmunkások akciótervét igényli, hanem a közös
elszánást, a kollektív önépítkezést. Alapozásként pedig
a hitelesség megteremtése mindenekelőtt: a felelősök
jogszerű elszámoltatása! Indulatosságot és hajszás
célzatosságot elkerülve, kívánatos a törvényesség
visszaállítása, az emberi rend és nyugalom garanciája. A
gazdaság, a pénzügyi folyamatok megújító elképzelései
már eddig is formálódtak, de legalább ilyen parancsolat az
apátiába hullott ország lelki-szellemi ébresztése. Lánczi
András nyomán szólva: kívánatos a közjó nemzeti érdekké
való nemesítésének politikája. „Kis kovász az egész
tésztát megkeleszti” – olvassuk Pál apostolnál (Gal 5,9).
S ebben a kelesztési folyamatban, a közéleti együttműködés
megteremtésében elsőként a becsület példájával kell
előállni. A nyelv hitelességének visszaállítása sürgető
kötelezettség, ugyanis csak a „Mi történt velünk?”
kérdésére adott tiszta válasszal kezdhetjük el a demokrácia
visszahódításának keserves munkáját. Hogy az igazságosság
igazságosságot jelentsen, melynek szellemében a kormányzati,
közösségi és magánéleti cselekedetek együtemű
moralitással működnek. A remélt fordulat erkölcsi
változást követel, hogy például a ma virágzó
tízszázalékos bolsevik mutyi a polgáriak minden
közemberének politikai bukást jelentsen. S nem majd a
bíróság előtt, hanem azonmód, a hétköznapi
erkölcsiségben. Politikusnak, pártnak, közszolgának a
példát élni kell, ami a mindennapok hullámverésében a
polgárban a szabadság közösségi élményét ébresztheti,
tarthatja fenn. Az igazságosság mint közös morális alap
kérdéséről Ricoeur mondja: „…a morális szabályok
megfogalmazása közös lehet minden ember számára, akár
hívő, akár hitetlen, de az, ami a keresztény hitet
megkülönbözteti a többitől, annak a felismerése, hogy a
szabadság nem tulajdona, nem a maga alkotása, hanem kapja mint
ingyen ajándékot. Ennek az ajándéknak az elismerése jelenti,
hogy az ember szabad, felszabadultan szabad, és ez a morálisnak
a vallási dimenziója”. (Kultúra és hit. Az
interjúkat készítette: Illés Gyula Róbert. Párizsi Magyar
Szó, 1990) Egy hazában több kultúra létezik, mondja Ricoeur,
s ebben a feladat a közös jót megteremteni. Nem kényszerrel,
nem ellenséges indulatokkal, hanem a „barátság csatája”
által. S ami elnyomorodottságunkban kitüntetett feladat: a
szolidaritás átható működtetése. Állami, társadalmi,
jótékonysági szervezetek és egyházak összehangoltságában,
minden lakóhelyi rétegezettségben. Hogy a falvak népe
éppúgy érzékelje a törvényekben, a közbiztonságban, az
önkormányzatiság megannyi területén működő törődést,
mint a külvárosi cigánytelep lakói.
Az irodalom és művészetek terültén az
évtizedek óta tartó önpiszkító hadműveletekre ne a
siránkozó, búsmagyari önsajnálattal, hanem fölébük nőve
érvekkel, művekkel és magunkat lélekben növesztő öntudatos
cselekedetekkel válaszoljunk. A magunk-köpdösés művészi
programját pedig fizessék magánosok, ne az állami
pályázatok nyertes stíldivatjaként tündököljön. Mert
provinciális az a divatszempont, amely stílus- és
eszmediktátumokban látja és izzadmányozza a
„modernséget”. A végítélet káráló hangjait naponta
halljuk: az internet nyelvi voltunkat eltünteti a világháló
angol nyelvű káprázatában. Alain Finkielkraut idézett
könyvében Meillet „leereszkedő attitűdjével” szemben
Kosztolányi igazát erősíti a kis nyelvek és gondolkodás
dolgában. S azt is ő mondja: „A nép egysége a nemzeti
keretben tud a legkönnyebben egyetértésre lépni a
vélemények pluralitásával.” Nálunk az is kínja a nemzeti
keretnek, hogy a földrajzi határnál tágabban, más,
többségi, gyakorta szélsőjobboldali szítások fojtogató
légkörében és ellenében, határokat átívelve és
összekötve szükséges összehangolni érzelmekkel áthatott
érdekeinket. Ami önfeladás helyett a határtalanságában is
fokozott határozottságot és érzékenységet kíván. Paradox,
de a világegységesítő internet a nemzeti keret
megerősítését is szolgálhatja. Az összetartozás
változatos jelei, hírei, tényei villámpostával azonnal
címre érkeznek, s a ma is naponta áramló vészjelek azonmód
mozgósíthatnák a kormányt vagy a magyar társadalmat. Most
persze a lapítás és a hazudozás idejét éljük. Legutóbb
Göncz Kinga Szerbiában fölöslegesnek mondta a vajdasági
magyar autonómiát, majd az általános felháborodásra
szóvivője letagadta. Kárpátalján pedig elkezdődött az
anyanyelvi oktatás felszámolása, de a hazai hivatalosság
lapít – ennyit a magyar külpolitikáról, ami nincs.
Sok közeli keserves tanulság nyomán az is
mindenkori parancs: Budapestről sosem diktálhatják a
székelyföldi vagy a felvidéki és a bárhol élő magyarság
érdekképviseletét. Sőt, Budapest pártoskodás fölött, a
legfontosabb anyagi és egyéni kérdésekben zsarolásmentesen
köteles képviselni az egyetértés ügyét. Amint itthon is:
történelmi egyházak, szakszervezetek, nagycsaládosok,
sportegyesületek, civil társulások betegekért, gyermekekért,
roma önkormányzatok és zsidó szervezetek s annyi százan
szak- és érdekvédő társaságok, körök a napi politikától
elkülönülten, „a barátság csatájában” folyamatosan
munkálkodhatnak a megbékélésre alapozott és
kiegyensúlyozott társadalom eszméjének érvényesítésén.
Csak remélhetjük, hogy a 2002-es választási
kudarc során a polgári párt kiverejtékezte, megszenvedte
önnön kritikáját, felismerte a mulasztásokat, és hogy az
önhitt küldetéstudat bizalomvesztéssel jár. Az elmúlt hat
esztendő vezetői és emberi gyarlóságai mint az ország
vezetésének alkalmatlanságindexe és eseménytára parancsok
gyűjteménye: miként tilos a közjó szolgálata. A jövendő
korszak bölcs és bátor önkorlátozást követel. És
alázatot mindenekelőtt. Szavazatok vesztése mellett a lelki
sorvadás még súlyosabb következményt jelentett 2002-ben.
Mert az Orbán-kormány jó néhány hivatalnoka és politikusa
folyamatosan erodálta a polgári becsületet. S már a jövőre
nézve is figyelmeztet Madách Tragédiájában Lucifer:
„A bűnös önmaga a győzelem, / Mely szerte szór száz
érdeket”. Márpedig ha a külpolitikában kötelezettség,
úgy a kultúrában különösképp egyetértő nemzeti
stratégia kívánatos. És nem a napi pártérdek vagy anyagi
ihletés, avagy titoknokok és retardált műveltségű és
elfogult kancelláristák ötletrohamai szerint. Csak széles
egyetértésben kialakított tervek beteljesítése szervezheti a
nemzet oktatási, művelődési, kulturális, egészségügyi
holnapját. Száz érdek sorában a százegyedik a legfontosabb:
újra életre, bizalomra, hitre galvanizálni a lelkeket. Mert az
anyagi mellett a lelki elnyomorodásból is fel kell
tápászkodni. Ahány rendezvényen komoly, cselekvésre kész
emberekkel beszélgettem, egymásnak sorolt példák
összegzéseként közös volt a látlelet: eddig a polgári
politika belső köreiben tekintélyes kulturális erők
programosan nem működtek, nem működnek. Legfönnebb
alkalmas-alkalmatlan személyek jobbára napi kérdéseket vagy
hecceket értelmeznek. Ellentétben a gazdasági területtel,
ahol az irányváltásra tervek körvonalazódtak,
tanácstalanság mutatkozik a kultúra területén.* Kodály
Zoltán zenei programjának felújítása éppúgy
kötelezettség, mint a film, az irodalom, színház s mindannyi
művészet támogatásának átlátható, tisztázott rendje.
Ahogy a vidéki települések, a kisközségek
újraélesztésében az iskola, a közlekedés és a posta
mellett kitüntetett segítséget igényel, de adhat is, a
közösségek megtartása. Mert az egyén és a globális világ
között éppen a település és a család lehet az az erős
kötés, amely önvédelmi képességünket éltetve a nemzet
közösség voltának legnagyobb energiaforrását jelentheti.
Kopp Mária és munkatársai kutatásai azt igazolták, hogy
ebben a ránk szakadt világban, a szétzilált, párkapcsolatok
elleni hajszás közállapotban is az emberek kilencven
százaléka a családban és a gyermekben látja az élet
megtartó és reményes erejét. A nemzetközi kutatások azt
igazolják, hogy miközben a családszeretet még a fiatalok
körében is kiemelkedő érték, az egymás közötti bizalom
hiánya a korábbi negyvenötről nyolcvan százalékra
emelkedett az elmúlt években. Ami az ország vezetésének
hitelét is kifejezi. Önpiszkító fesztiválozók figyelmébe:
a nemzetközi vizsgálatok szerint hazánkban a befogadás és a
mások iránti tolerancia foka a legmagasabb – az Amerikai
Egyesült Államok mutatójával egyenértékű. E hajlandóság
azonban követelményt is támaszthat: az ideérkezők, a
honosodók az ország életének rendjét, szokásait
tiszteljék!
Most ott tartunk, hogy az énmámor, a
„rögeszmés múltüldözés” (Finkielkraut) programjában az
önmegvalósítók népsége uralja a szellemi, művészeti
életet. És a pénzosztók vitustáncot járnak a „kortársiság”
bűvszavára, ilyenképpen állami pecséttel a dilettantizmus
és az idiotizmus is változatosan tündökölhet. Semmi
csodálkozás és háborgás; az idétlen ötletelés és az
ízléstelen provokáció „liberális” politikai és
„művészi” területen egy ütemre lép, hiszen az
indíttatás azonos. Ami pedig a multikulturalizmus
próféciáját illeti: „Nem megvilágítók, hanem
legyalulók… Gondos vendégszeretetük valójában gonosz
szándékot takar. Az elismerés politikája lehetővé teszi,
hogy mindent lemetsszenek, ami kiemelkedik. Neheztelésük a
Másik árnyékában virágzik, a Másik buzgó hódolatában
tenyészik. Nietzsche helyesen látta: »A lelkesülőkhöz
hasonlítanak; azonban nem a szív lelkesíti őket, hanem a
bosszú.«” (Finkielkraut) S ha Gyurcsány Ferenc negédes
(rém)álma a pártok összefogásáról beteljesül? Láttuk az
eredményét: a Magyar Rádió módszeres elgyöngítése és
lefárasztása immár bekövetkezett, amelyben a polgári oldal
is áldásosan működött. S ma már az a siker, hogy a
számozott állami adók (MR-ek) visszakaphatták Kossuth,
Petőfi és Bartók nevét. De a Duna Tévé kulturális
küldetésének súlyát és holnapi, világméretű esélyét
sem méri fel a polgári párt, csak siket ellenérzéseit
hangoztatja. Alapkérdés: a Dunát, okiratát tekintve is,
végzetes tévedés a hazai nézettségi mutatók és a
kereskedelmi szennyműsorok versenyében mérni. És vigyázat! A
sárgadinnye nemcsak a bolseviki eszme káprázatát jelenti!
Magát áltatja, aki ebben a naponként 2,5 milliárddal
emelkedő adósság (nem is a kölcsön, hanem a kamata) alatt
rogyadozó országban már a 2020-as hazai olimpia
jótéteményében reménykedik. Néhány üzletember hajszolja a
képtelen tervet, s Demszky Gábor többségével a fővárosi
polgári frakció is népfrontos egységet alkotva menetel a
sárgadinnyés jövőbe.
A valóságfosztott politikusi elmékkel
érdemes tudatni: a legsúlyosabb az iskolaügy lepusztultsága.
S nem a pedagógusok fizetése miatt. Évtizedek múltán a
folytatólagos „iskolareform” ott tart, hogy az általános
iskolás gyermekek nagy százaléka már olvasni sem tud
folyékonyan. S áldatlan mánia a nemzeti intézmények
folytonos átalakítása is. Ha például országokra mérten
tisztázott a külföldi magyar intézetek szellemi és
működési feladata, akkor a „másságot” mint „igazgatói
koncepciót” nem lehetne remek ötletként hasznosítani.
Hasonlóképp a Nemzeti Színháznál vagy akár vidéki
művelődési intézményeknél sem. Most az örökös
megszakítottsággal az ebből következő intézményes
frusztráltságot és a folytonos rögtönzésből következő
sodródás állapotát éljük. Sodródunk minden területen, s a
tántorgásos kómára tartós, kiszámítható és távlatos
nemzeti, szellemi, művészeti, művelődési terv nem
építhető. A nemzeti kultúra megtartásának kötelezettsége
– ahogy Kodolányi Gyula fogalmazza – „a művészet
feladata. Mindig ez volt a dolgok rendje a történelem
folyamán, és nincs az a modernség, nincs az a specializáció,
amely ezen változtatna”. (A kultúra – ma, tegnap,
holnap. In Magyarország ma és holnap. Szerk.: Granasztói
György és Kodolányi Gyula. Magyar Szemle Könyvek, 2007.)
Ebben az áramkörben kapcsolódhatunk be sajátosságainkkal
Európába is – „mint hozzáadott érték”. „Szükség
van tehát egy hazai hagyományokra épülő és azokat ápoló,
világosan megfogalmazott, átfogó, időben tartósan
érvényesülő, alkalmas személyiségekre, szervezetrendszerre
és forrásokra támaszkodó magyar kulturális politikára”
(Király Miklós: Európai Unió és Kultúra. In Magyarország
ma és holnap). Sport, kultúra, tudomány, iskola s
valamennyi tere és alkalma életünknek akkor válik emberivé a
nemzeti keretben, és akkor válik érdemessé, ha Leonardo da
Vinci gondolatát, amelyet halála előtt, az amboise-i kasélyban
fogalmazott meg, beteljesítheti: „A jól átélt élet hosszú
élet. S a hosszú élet derűsebb halálhoz vezet.”
Ahogy ezeket a sorokat írom, újra és újra
egy színházi gondolat merül fel bennem. A milánói Dómban a Máté-passió
Jurij Ljubimov szcenírozta előadásában egy jégből
állított kereszt állt az énekesek mögött, s mire az
oratórium befejeződött, a megváltás közösségi jelképe, a
kereszt elolvadt. A feltámadás örömét hírelni és
szolgálni példasugárzó tanítványok kívántatnak. Hogy a
szeretetben és hitben fogant reménység áthassa az
életünket, mert tudván tudjuk: „tiportatunk, de el nem
veszünk” (Pál: 2Kor 4,9). Más csillagokat látunk, mint
Krúdy Gyula, midőn késmárki vagy margitszigeti
éjszakájában az égre tekintett? Igen, másokat. Krúdy
Magyarországa elsüllyedt. Azóta heroikus jajkiáltozók,
„aszkéta szívek” (Ady: És most már) hasítják át
az éjszakát. „S mert ránk szakadt minden vétek /Azért lesz
itt újból élet!” (Ady: Az ütések alatt) Juhász
Ferenc látomásos Kincses Szigete kopottan, de változatlanul
ring, miközben az önmérséklet és a közjó jegyében a menet
elindul a Jövő felé: „Mind a Nép, kocognak, ügetnek ott a
zöld vadonban merengve.” De most „nem Ő”, nem a Király a
remény, hanem az éltető, egyetértő szeretet világít.
(2008. XII. 22.)
* 2009
januárjában bemutatták a Fidesz Magyar Polgári Szövetség
kulturális alapelveit vázoló Minőség a kultúrában
(Magyarország kulturális stratégiájának alapjai) című
munkaanyagot. (A. L.)