Kortárs

 

Ablonczy László

Sárgadinnye a fán

avagy: 2008 – de sosem Nyóc

(Jegyzetek hónapról holnapra)

(II. rész)

 

 

CSŐD. Kornai János elemzéseiben (Szocializmus, kapitalizmus, demokrácia és rendszerváltás, Akadémiai Kiadó, 2007) bizonytalan jelzet marad, hogy a párttagok milyen számban maradtak vezető helyzetben a fordulat után. Sok százezer embernek a párttagság a tagdíj kötelezettsége mellett már csak annyit jelentett a nyolcvanas években, hogy a hétfői áremelésről az előző péntek délutáni röpgyűlésen értesültek. Nem tisztázza Kornai professzor könyvében, hogy a pártelithez számítja-e a KISZ központi bizottságának társaságát. S hiányzik a kimutatás, mely körvonalazná, hogy a régi rend lovagjai és baráti hálózata a nemzeti vagyon mely tartományait és milyen módszerekkel „magánosította”, mert ebben a tágasságban tárhatók fel a rendszerváltás módszertani tanulságai is. Olyan szempontok, amelyek tételesen igazolják, mely csoportok milyen érdekeltségben, miként és milyen módszerekkel játszottak át üzemeket, vállalkozásokat, avagy a vidéki sajtóhálózatot külföldi cégeknek. Ami nálunk történt a ’90-es évek fordulóján, az nem a kapitalista gazdaság szerkezeti alakulása, hanem sok tekintetben a politikai alapon szerveződött maffiásodás története. Nyugati demokráciában vadhajtásként mutatkoznak a törvénytelenségek, nálunk a fordulat magában foglalta a törvénytelenül vagy akár a törvényességen belül szerveződő illegális szövetkezések létrejöttét. Gyurcsány Ferenc hálózata modellértékű – Szilvásy Györgyöstül. Akit az átmenet idejéből Pozsgay Imre megbízható hivatalnoknak jellemzett, majd Antall József kormányában tekintélyes beosztásban dolgozott. Most folytonosan provokáló hazugságaival a társadalom elbizonytalanításában mutatkozik „hasznos” apparatcsiknak. És általánosítható észlelet, immár felismert történelmi sajátosság: itt tündökölnek, fosztogatják a közvagyont, s nyerik a baráti érdekeltségekre formázott pályázatokat – az egész KISZ-társaság, fő- és alosztályvezetőstül. Egy nemzetközi vizsgálat szerint a magyar pályázati rendszer kilencven százalékát a korrupció árnya lengi be. És az is kiderült: az üzlethez is tehetségtelenek. Bajnai Gordon története is példázza ezt, aki a Heti Válasz adatai szerint tíz vállalkozásával megbukott, s most százmilliárdokkal, az ország holnapjával gazdálkodik, garázdálkodik. Évente 400 milliárd forint többletkiadást jelent az országnak a Gyurcsány-klán uralma, s nemzetközi hiteltelenségük igazolása: a pénzpiacon kamatarányunk 4-5 századponttal romlott. Debreczeni József Gyurcsány-könyve (Osiris, 2006) azzal zárul, hogy a 2006-os választással „a rendszerváltás egykori hőse csődöt mondott a volt KISZ-tikárral szemben”. A pillanat dagályában is persze sivár „politológiai” észlelet, de azóta nyilvánvaló lett: Debreczeni állításából csak a CSŐD igaz. Az, amit az egykori KISZ-titkár hozott. De nem a rendszerváltás „hősére”, hanem az országra. És a „Dimitrov téri fiúk” (Járai Zsigmond) végső csődje is, akik szellemében kábulván a fogyasztói nacionalizmustól áthatva lenéztük a térség, a lengyelek, románok, szlovákok gazdasági tehetősségét. Utolsókká lettünk… – aláhullt a sárgadinnye.

 

(Irodalmi és közéleti megnyilatkozásokban az elmúlt két évtizedben az emberi alakváltás jellemzéseként gyakran feltűnik a bibliai kép, miszerint nagy forgalom mutatkozik a damaszkuszi úton. Találónak látszik, ám fölöttébb felületes és pontatlan kép. Mert nemcsak annyi történt, hogy Damaszkusz városkapujához közelegve „nagy hirtelenséggel fény sugárzá őt körül”; őt, vagyis: Saulust (ApCsel 9,3). Az Úr jele és szólítása sorsos fordulatot hozott életében. Sorsos fordulatot, mondom, tehát nemcsak azt, hogy a Krisztus-hívők elleni harcát elhagyva az égi hangra apostoli hitvallóvá vált. A damaszkuszi úton a megszólítás többet is jelentett Paulusnak annál, hogy „fenyegetéstől és öldökléstől lihegő” természetét feladja. Ananiás panaszolja is az Úrnak, hallott Saulusról, „mily sok bosszúsággal illeté a te szenteidet Jeruzsálemben”. Ananiást tehát Paulus hiteltelennek véli, ám az Úr magyarázattal szolgál a paulusi sorsra: „én megmutatom néki, mennyit kell néki az én nevemért szenvedni” (ApCsel 9,16). A Szent Lélek betöltetése Pálnak a szenvedést ígéri, mert elszánt inkvizítorból üldözötté válik. Élete további fejezete tanúságtétel; börtönrabságokon és szenvedéseken át a vértanúságig sorsával igazolja a damaszkuszi lélekváltás hitelességét. Nálunk éppen ez nem történt meg: a lelki megújulás. A megszenvedett bocsánatkérés, amely a bűnelkövető újvilágbeli hitelességét megalapozná. Max Weber képét kölcsönkérve: a szocialista hernyó kapitalista pillangóvá változott. S most csak csodáljuk röpködését! A bolsevizmusból a kapitalizmusba vezető út felett égi fény nem mutatkozott; csak az inkvizíció váltott alakot: a politika uralma után a pénz diktátuma következett. Szenvedésmentesen. A saulusok pedig saulusok maradtak, azaz: változatlanul üldözők.)

 

SZÓ-KORDON ÉS KÍNPAD. Sarkozy évtizedek omlási folyamatában választást nyert azzal, hogy nem hitegetett. Kérlelhetetlen diagnózissal beszélt a francia gazdaság és társadalom hogylétéről, kényelmetlen intézkedéseket ígért elnöki korszakára. Könyvében Sévilla (Túl jón és rosszon, Kairosz Kiadó, 2008), gazdasági érveket kevéssé említve, inkább az erkölcsi és szellemi leépülés tényeit szemlézi mint ’68 örökségét. Hogy a gyermekek öntörvényűségének mindenhatóvá emelése szétverte az oktatást; a másság iránti kritikátlan diktátumos közbeszéd az öngyűlöletig fokozódott. Az abszurditás tényeit sorolja a szerző: Franciaország kritikátlanul befogadja azokat, akik nem szeretik az országot, s e folyamat odáig jutott, hogy egy nemrégiben íródott belügyminiszteri tanulmány a fehérek elleni nyílt fajtagyűlölettel foglalkozik. A Libération, a Le Monde és egyéb liberális lapok kellő komolysággal nem óhajtanak tudomást venni az önpiszkító s romboló folyamatokról, az anarchista csőcselék külvárosi pusztításairól, sőt, éltetik azokat. Nekik mártírok az autógyújtogató „csirkefogók” (Sarkozy kifejezése). S mint Sévilla írja: a francia igazságszolgáltatás képtelenségét jelzi az a tény, hogy egy év múltán a százas nagyságrendben előállított vandál bandákból egy került bíróság elé. De az említett francia lapok Magyarországra tekintve már Orbán Viktornak és pártjának rémével fenyegetik Európát – íme, az európai liberalizmus kettős látása. „Fizetett semmittevők” pártfogói uralják a médiumokat, az anarchista liberalizmus eredményeként megszűnőben van a családhoz, a településhez és nemzethez való kötődés élménye, így az egyén és az emberiség között eltűnik a fokozatosság, mondja Sévilla. Akárha hazai látleletet olvasnánk. Csakhogy ami a francia társadalomban meglehetősen jó gazdasági teljesítmény mellett történik, és negyvenéves erózió, az nálunk a vidék, a család gazdasági, oktatási, egészségügyi összeroppantása néhány éven belül, a Kuncze–Magyar Bálint–Kóka–Gyurcsány–Veres János-féle fúzió révén végbement állami és pártmaffiásodás végterméke. Kezdődött Szász Károly megveretésével, tettes persze nincs, mint majd annyi terrorakciónál. S a most fellobbant amerikai pénzügyi válság nyomán látjuk világosan, a nyerészkedésre beállt pénzüzemek elsőrendű érdeke a pénzügyi felügyeletek elgyöngítése és elbizonytalanítása az állam életében. A bankhatalom kivételezettsége és a gazdasági alvilágosodás eltűrése az ügyészi, bírósági felügyelet felpuhításához vezetett; ugyanilyen eredménnyel járt a katonai ügyészség ügyterelő technikája és a nemzetbiztonságiak bevonása sötét provokációkba, anyagi üzelmekbe. A rendészeti szervek folyamatos törvénysértései nyomán nyilvánvaló: központi akarat, hogy az állam, a köznyugalom rendje elernyedjen. Következménye az állampolgár védtelensége, kiszolgáltatottsága minden területen – a liberális anarchia így már tarolhat, és hatalmát zavartalanul gyakorolhatja. A folyamat két évvel ezelőtt elvezetett a nemzeti ünnep alkalmával elkövetett történelmi bűntetthez: a miniszterelnök jóváhagyásával, irányításával (?) s Bene–Gergényi–Dobozi vezényletével 2006. október 23-án a békés lakosság ellen vezetett bestiális hadművelethez. De hogy ezt az országvezetést milyen mélyről munkáló, valósággal elvakult hatalmi reflexek (tudat alatti félelmek) irányítják, azt a legutóbbi idők egyik képtelensége is kifejezi: a Bencze József-féle rendőrség is harcba száll a nemzeti zászlókat lengetőkkel. És világszabadalmat érdemelne az az idióta intézkedés, hogy a labdarúgó-mérkőzések közönségének szókincsét és gesztusait tilalmi listába, büntetőszabályzatba foglalják, hogy majd a nyolc elemit végzett fakabátok az árnyalatos kifejezések és gesztusok professzoraiként léphessenek fel a stadionokban. Nem azért kordonozzák persze a szavakat, hogy a fradisták és az újpesti drukkerek nyilvános disputáját szorítsák nyelvi korlátok közé, hanem a magas vezetés félelmét kívánják csillapítani. Dunaharasztin rendőrőrsre sem telik, de arra igen, hogy hét közben és a hétvégi bajnoki mérkőzéseken sokőrsnyi rendőr ellenőrizze és lesse a transzparenseket. Azért, mert a nyilvános tévéközvetítések alkalmával nagy a veszély, hogy tüntetés erejű követelésként országos kórussá visszhangosodik a Gyurcsány Ferenc és társaságának távozását követelő kórus, vagy esetleg Kisteleki István szövetségi ügyleteit minősítik.

A nevek sorolása mellett immár a kollektív felelősségről is ejtsünk szót. Mert ez az erkölcsiekben megbukott és alkalmatlan vezetés csak úgy folytathatta pusztításunk show-műsorát, hogy a „szocialista-liberális” többség 2006 októberében megerősítette. Csak önös hatalmi-szerzési érdekből vajon? Ennél több, ami megmutatkozott akkor. A miniszterelnök posztkommunista mivolta a kötelék. Lánczi András írja: „A posztkommunista a lelke mélyén nem demokrata, megmaradt ideológusnak. Fogalmakba szerelmes, mint az egyenlőség, a szabadság, az autonómia, a tolerancia, a társadalmi igazságosság, de konkrét helyzetekben a pőre individuális érdek motiválja.” (Az utópia mint hagyományAttraktor, 2005) Ám a bizalmi szavazás óta eltelt két év már a folyamatos és kollektív leértékelődés története. 2008 februárjában a kormánypárt büszkén megszavazta a társadalombiztosítás magánosítását, aztán éppolyan öntudatosan döntött a visszavonásáról, ugyancsak az elvszerűség jegyében. És szaporodnak a pártképviselők züllésének jelei: mekkora kormánypárti röhögési hullám söpört végig egy őszi ülésen, amikor a polgári párt orvos képviselője, dr. Nagy Kálmán szakmai érvekkel kívánt hatni a szocialista-liberális tábor lelkiismeretére, mert döntésük élet-halál kérdésekben végzetes lehet! Avagy micsoda pökhendiség, amikor a jogot nem ismerő, sőt netán egyetemet se végzett „szocialisták” hadnépe elutasítja a Legfelsőbb Bíróság elnökének tisztére ajánlott Havasiné jelölését! Csupán hogy erejüket mutassák? Vagy az ország igazságszolgáltatását tudatosan gyöngítve és elbizonytalanítva? Szegedi László kitűnő tanulmánya („Mi vagyunk a világ” – Valóság, 2008/11.) Milton Friedman figyelmeztetését idézi: „a politikai és a gazdasági hatalom összefonódása zsarnoksághoz vezet”. Igen, zsarnokságba hullottunk, megannyi színpad között a parlament is „kínpad” (Illyés Gyula), s a tehetetlenség érzése indulatokat gerjeszt a közemberekben a polgári párt ellen is. A politika iránti bizalom súlyosan megrendült a társadalomban, mert kimerült a reménység a jobb idők beköszöntében. A föld- és a vállalkozói magántulajdon elrablása, tíz- és százezrek kínzása, megfélemlítése, a polgárság szétverése közepette Rákosi, aztán Kádár Magyarországában ötéves tervek, majd kongresszusi tézisek holnapjai a fán függő sárgadinnye termésével hitegették a népet. Az 1990-es fordulat után az emberek sokasága a demokrácia és a szabadság igézetében az egyéni vállalkozások újkori csodájában reménykedett. S aztán, mint a Csongor és Tündében Balgát a sült galamb és egy palack bor, bennünket az EU-s tagság hitegetett hajnali derengéssel. Ám telnek az évek, a kudarcok, s mint az ÁVH-s foglárok kihallgatás előtt az alvó rabokat, folyton felvernek álmainkból.

 

FÉLELEM – ÉL-ELEM. Csaba László okkal aggódik: a közvélemény a gazdasági csoda elmaradásáért „az uniós csatlakozást hibáztatja”. (Merre tovább, Európa? – Magyar Szemle, 2008/5–6.) A borúlátást és a rossz közérzetet a gazdaságiaknál a társadalmi, erkölcsi romlás jelei erősebben igazolják. Amaz illyési sárgadinnye ugyanis nem pottyant le a fáról Brüsszelben. Hazug költségvetést küldtünk, mégis sorozatosan falaztak Vereséknek. A 2006. október 23-i rendőri bestialitás se mozdította meg az Európa Parlament lelkiismeretét. A fehéroroszországi brutalitás felháborodást váltott ki; az ahhoz hasonló az Európai Unió tagországában nem kapott figyelmet, itt ez „belpolitikai kérdés”. A ki- és berekesztések változatos és sunyi európai szempontjai: meghökkenten hallgatjuk Gál Kingát (Echo Tévé, november 22.), hogy milyen fokú tájékozatlanság mutatkozik az őslakos kisebbségek ügyében Brüsszelben. „Hogy kerülnek Szlovákiába magyarok?” – kérdezi egy európai képviselő… Európai, aki másodrendűnek tekinti a kelet-európai kérdéseket. A müncheni egyezményt követő felsőbbrendűségi reflexek ma sem múltak ki – mondja Alain Finkielkraut (A hálátlanság. Ford.: Várkonyi Benedek; Európa Kiadó, 2001). Chartába foglalni jogaikat? Ugyan már, csak a bevándorlók terhei nyugtalanítóak. Közöny és sunyítás jellemzi a politikusokat és az európai testületeket, amidőn például a beneši pontokat vagy a Fico–Slota-féle magyarellenes politika tényeit felvetik. A dunaszerdahelyi magyarverést és az MTI angol nyelven írott önpiszkító világtudósítását pedig ugyan miért panaszoljuk? Azonosító nélkül, viperával, felszólítás nélkül és menekülő-útvonal elzárásával verni a magyart? De hiszen ez ismerős Budapestről, a szlovák viperások csak követték Gyurcsány Ferenc és Gergényi mester technológiáját. Egyébiránt pedig miért reménylenénk megértést ügyünkben, ha eszmei-erkölcsi koherencia alapkérdésekben sem működik a 27 állam brüsszeli „agytrösztjében”? A kommunizmus százmilliós népirtását nem óhajtják a holokauszt pusztításával egyenrangúsítani. S miért? Mert az Európai Unió nyugati politikusainak s adminisztrációjának java a vörös csillagra tekintve járta az egyetemet, tüntetett, s vált politikussá. Hitték a fán termő sárgadinnye meséjét; ekként eszményeik csődjét nem óhajtják belátni, és nem engedik hivatalossá válni. S ezért sem volt és ma sincs gátlásuk és undoruk, hogy a Nyugat piszkolásából élt keleti bolseviki transzvesztitákkal erkölcsi fenntartások nélkül tárgyaljanak és üzleteljenek. Terítik a vörös szőnyeget az egykori terroristavezér, Kadhafi lába elé, és nyikkanni sem mernek, amikor Soros György valamiféle tiszteletbeli cigányvajda-megbízottként a közgyűlésen Olaszországot oktatta ki, hogy a román bevándorlókat ujjlenyomat szerint számon tartja. Ugyan miért nem kérdeztek vissza: vajon az USA nem ezt cselekszi valamennyi európai utassal? Giscard d’Estaing a törökök felvétele ellen mégis azzal érvelt, hogy az európai történelemtől eltérő vallási hagyomány miatt nem kerülhetnek az Unióba. Sévilla már idézett könyvében Elie Barnavi történészt, Izrael korábbi párizsi nagykövetét idézi: „Európa egyik tragédiája éppen az, hogy azért nem képes fizikai határokat szabni magának, mert szellemi határait sem képes rögzíteni. Nem tudja elhatárolni az »ők«-et és a »mi«-t. A mi és az ők közé emelt határ nem feltétlenül ellenségesség jele, sőt nem kell az sem, hogy átjárhatatlan legyen. Ám ahhoz, hogy átjárható és barátságos legyen, léteznie kell.”

Ott tartunk, hogy az antiszemitizmus elleni harc is leértékelődőtt a „liberál-szociális” hatalom hecckampányává – ahogy Európában, úgy hazai terepen is. Egy hazai tévénéző valamennyi esti híradóban megkapja a képes izraeli tudósítást náci eszméket hirdető zsidó fiatalok elvakult akcióiról. De persze nem érti az itthoni viszályt a Köves Slomó vezette zsidó szervezet és a Mazsihisz között, nem érti, miért, hogy az előbbit a kormány sem tekinti tárgyalópartnernek. Miért a megkülönböztetés, és honnan tudható meg az emberi igazság? Mert nem politikailag, hanem az emberiesség dolgában óhajtana tájékozódni a jámbor polgár, de nem sokra jut, amikor gyermeküket, férjüket és összeomlott házukat sirató palesztin asszonyokat mutatnak, majd az izraeli hivatalosság a katonai akció jogszerűségét tudatja a világgal. Gerillaterrorizmus harcol állami terrorizmussal? És hol a szabadság ügye? – kérdezi esendően, bátortalanul, hiszen arról is értesül naponta, hogy hazájában növekszik az antiszemitizmus. Mára oda jutottunk, hogy rettegünk a rettegőktől, mert havi rendszerességgel tudatják, kit ítélnek antiszemitának, mint legutóbb Halmai Gábor, a „liberális” jogtudor, aki a választási bizottság tagjaként nem szűnik meg a demokratikus rendet fesletni, s támadja Sólyom Lászlót, legutóbb silány csúsztatással Lánczi Andrást rágalmazta.

Saron nem sokkal kómája előtt Chirac elnököt, majd később Európát is leantiszemitázta. Vélekedése szerint kollektív (keresztény?) emberi voltunk is kérdésesnek mutatkozik. Évtizedek óta Magyarországon is a baloldali politika üzembiztos sorozatvetője: az antiszemitizmus vádja. Rendszerfüggetlenül, elvtelen percérdekek szerint. A jelenség veszélyes voltára Alain Finkielkraut Beginnel kapcsolatban utal: „Azáltal, hogy – egyébként teljesen őszintén – minduntalan a holokauszt kegyetlenségeire emlékezett, valóságos analógiaáradattal helyettesítette az izraeli valóság és zsidó múlt analógiájának elutasítását… Másképpen szólva, Beginnél a normalitás lázas keresése visszafordult az örök anomália vibráló hirdetésébe.”

 

(Egy éppen fél évszázados hazai példával szolgálva: 1958 tavaszán Aczél György otromba döntéseinek hajnalán leváltotta a Vígszínház – akkor Néphadsereg Színháza – emberként is kitűnő igazgatóját, Magyar Bálintot. Illyés Gyula Naplójában [1976. április 24.] Czímer Józseffel beszélgetve felidézi az egykori történetet: az új igazgató, Goda Gábor legfontosabb programja így hangzott: „rendet csinálok a fasiszta együttesben”. Nem volt kétséges tehát: Goda észjárása szerint [s ebben is alighanem Aczél bátorította] Magyar Bálint maga is fasiszta volt, hiszen a társulat szeretete és becsülése vette körül, el kellett távolítani. Goda persze egy év múlva repült, mert antifasiszta harcában látványos alkalmatlansággal omlasztotta a Ruttkai Éva, Bulla Elma, Benkő Gyula, Sulyok Mária, Páger Antal nevével is jegyzett kiváló társulatot. Aczél György és kamarillája, az osztályharcos szempontokat átváltva, évtizedeken át a szellemi életben tudományos-szocialista rafinériával jelzőzött, rágalmazott és megosztott.)

 

Visszás folytatás, hogy az ifjabb Magyar Bálint által is jegyzett „szabad demokrata” párt (utóbb már Gyurcsány Ferenc hangolásában is, mert ahogy az SZDSZ-es alapító Somogyi János írja: ő az igazi vezető) és baráti-gazdasági társasága húsz éve folytonosan az „erősödő antiszemitizmus” vádját szórja az országra és népére. Ez voltaképpen Rákosi „fasiszta nép” formulájának korszerűsített, sunyira hangolt változata. Ha ez a chartás program igaz volna, adódik a kérdés: az izraeli befektetőknek miért jelentjük a legbiztosabb terepet Kelet-Európában? Épeszű vállalkozó a bizonytalanságot, a rasszista országot különösképp, elkerüli. S hiába a hazai rémisztgetés, az izraeli utazási irodák folyamatosan és emelkedő számban utaztatják ide a turistákat. Tony Judt a Le Monde Diplomatique-ban írott cikkének már címében is jelzi: a folyamatos veszélyeztetettség emlékezetvesztéshez vezet: Túl sok soá megöli a soát (2008. június). Gondolatát értelmezve mondja Judt: „Ha egy dolgot túl gyakran látunk, mondunk, gondolunk, érzéketlenné tesszük iránta közönségünket, »immunizáljuk« a rossz ellen, amelyről beszélünk.” De másféle, leleplező heccet is említve: a kilencvenes évek közepén a liberális hangadók még tiltakoztak a cigány holokauszt ellen, ma már némák, ha a roma áldozatok emlékét idézik. Aki áldozat, az áldozat volt tegnap is, és ma is az – alávaló az egyéni és közösségi tragédiát, tragédiákat napi politikai játszmává zülleszteni. A Mágus persze antirasszista revükben tündököl, médiaattrakcióvá silányítva a XX. század rettenetét. De mint Hegedűs Zsuzsa elmondta a Hír TV-ben: fasiszta érvelés volt a 23 millió románnal is fenyegetőzni, így az őszödi nemzet(meg)vezető, aki szerzőként jegyzi az alantas 2004-es kampányt, aligha tagadhatná: politikájának alapvetése az uszítás: az egészségügyieket a betegekkel, a tanárokat a diákokkal, a cigányokat a többséggel, az utazóközönséget a sztrájkoló szakszervezetekkel, a hazai választókat a határon túli magyarokkal fordítja szembe. Az összeomlás küszöbén kiváltképpen politikai érdeke lett, hogy a cigányság üldözöttségével műsorozzon. Táborának díszromája, Teleki László még le is leplezi az alantas célt: reméli, nyilatkozta, hogy a pécsi Molotov-koktélos gyilkosságot magyarok követték el. Megemlítem, mert láttam: 2003 tavaszán a francia tévé egyik csatornája a magyarországi cigányhelyzetről „liberális” hangszerelésben készített riportfilmet vetített. A befejező jelenetben Mohácsi Viktória – akkor minisztériumi tisztviselő, ma EU-s parlamenter – azt üzente: nincs kizárva, hogy a viszály polgárháborút lobbant romák és nem romák között. Igen, vesztüket érző liberális, alvilági erők a helyzethez méltó komoly megoldások, együttműködési tervek helyett politikai érdekből szítják a viszályt. Félre az erkölcsi igénnyel is; Gyurcsány Ferencet nem zavarja az sem, ha egy büntetett előéletű panamista, Kolompár Orbán húzza az antirasszista nótát. A kaotikus uszulásban pedig egyre riadtabb a polgár, aki rettegi az erőszak bármi formáját, s nyugságot akar magának és minden magyarnak itthon és külföldön is.

Ám ha kitekint a világba is, nem érti, hogy a 2007-es francia elnökválasztási kampány során a franciaországi zsidók egy csoportja miért arra szólította fel honfitársaikat, hogy Le Penre szavazzanak. Aki pedig elhíresült antiszemitizmusáról. Az alkalmi ragaszkodás rögvest kiviláglott: Le Pen garantálta a moszlim bevándorlás megakadályozását! Az újkori „szocialista” politika természete, hogy osztályharc helyett szélsőjobbot kreálva, erősítve és démonizálva folytonos éberséget és harcot láttasson, miszerint az „emberi” és megnyugtató társadalomnak ők a letéteményesei. Világos a hazai kormányzat guignoljának egyik ihletője: Le Pen Mitterrand nagy játékának kreatúrája volt, mert így a francia szocialisták folyamatosan demonstrálhatták, harsányan igazolhatták a rasszizmus elleni éberségüket. Le Pen ellen bármikor százezreket lehetett mozgósítani. A félelem pedig percérdekek szerint manipulálható, esténként már százmilliók idegrendszerét kezelhetik a demonstrációkról készült képekkel. Kaliforniában nyugdíjas zsidó szervezetek származása és bőrszíne folytán Obamától féltek. A választások után kiderült: a zsidók 78 százaléka Obamára szavazott. De honi médiumokban pácolódva kérdezem: hogyan lehetett tudni s nyilvános adattárban közölni, hogy ki a zsidó az USA-ban? Hasonló szempont felvetése nálunk antiszemitizmus, s ugyan miként nézzük és ítéljük meg a világ eseményeit? Kinek mire van felhatalmazása? A Mágus, hogy bukását elködösítse, szeptemberig átfesztiválozta az esztendőt, a Magyar Gárda elleni tettrekészségét demonstrálva. Félelmet keltenek? De a törvény ellenében nem cselekszenek. Bennem hányszor keltettek félelmet esténként a romák a 30-as villamoson Pesterzsébetre zötykölődve – mégse mentem bíróságra, mert külön bejáratú félelmem még nem törvényi kategória. Most előálltak képtelen rendészeti törvények ötletével, ki és milyen ruhában kelt félelmet, és hagyhatja el az országot. Ami leleplező: észre sem veszik, hogy az egyetemes emberi szabadságjogokat pökik le. 2006. október 23-a óta a polgárok ezrei rezzennek össze rohamsisakos rendőrt látva, a sértettek feljelentését a bíróság mégis sorozatosan elvetette. Nem kérdezi a polgári párt sem Gyurcsány Ferenctől: ha ilyen érzékeny a bandahangulatra, ugyan miért engedélyezi, hogy esztendőnként minden februárban Nyugatról érkezett szélsőséges bakancsosok masírozzanak a Hősök terén? Tudjuk a választ, amit úgysem vall be: azért, mert a világba szétröpített felvételek magyar történelmi helyszínen az ország náci légkörét sugallják. A menetelők hovatartozása sem számít; hogy Gyurcsány Ferenc azt üzenje a világnak: neki ilyen közegben kell dolgoznia.

Ilyenképpen a hazai provincián a bakancsos vonulók is az őszödi nemzetvezető hangját és cirkuszi attrakcióit erősítik. Nemcsak Franciaországban, itthon is érzékelhető a kérdés etikai súlya: mi a meghatározó egy nemzeti-társadalmi létkeretben? – az egyetemes emberi, polgári szempontok, avagy az önös politikai hisztéria, netán az idegen államok mindenkori politikája? Említett, Le Monde Diplomatique-beli terjedelmes írásában Tony Judt azt is kifejti, hogy kockázatos a washingtoni Fehér Házból gerjesztett terrorizmus elleni globális háborút vagy az antiszemitizmus veszélyét kizárólagossá emelni. Mert efféle „csőlátással” a demokrácia nem működhet megnyugtatóan, hiszen más társadalmi bajokról, súlyos kérdésekről, „korunk számos más kihívásáról nem veszünk tudomást”. Sütő András gondolata is ideilleszthető: „A szenvedés joga nem kisajátítható” – írta egy levélíró felháborodására, aki elmarasztalta, mert erdélyi íróként a zsidó szenvedést, az auschwitzi tragédiát az Álomkommandó című drámájába foglalta. Az ország erkölcsi igénye, hogy a homályos indulatok szövevényében tisztulás kezdődjék, ám a nemzetvezető érdeke, hogy a hangulat tajtékosodjon. „Erópa”? „Ájrópa”? Hol vagyunk, hova tartozunk? Még kiejteni sem tudjuk helyesen. És magyarul.

 

DAGÁLY: a hamis gondolatok stílje, az áltatás, a hazugság technikája. „Húspalota” – olvasom a kiírást a bolt homlokán, ahol régen a hentes hirdette magát, most akár Írországban csomagolt romlott és hitvány áruval urizálnak. „Nemzeti vágta” – üzleti huszárkodás a Hősök terén; muraközi fúzió, a liberális és a pénzes hazafiak népfrontos ölelkezése Geszti Péter és Várhegyi Attila szervezésében. „A szavak ereje” – hallom reggelente a Rádió önreklámját, majd elhangzik a hír: nem tudják azonosítani a képviselőt verő rendőröket, s hogy tudjuk is, miről van szó: 2006. október 23-án „a tüntetők és a rendőrök csaptak össze egymással” (2008. június 16-án a reggel 7 órai hírekben). Potomság, hogy az „egymással” fölösleges; többről van szó. Igen, a szavak, vagyis a hazug csúsztatás varázsereje a sok százezres polgári gyülekezet fegyveres legázolását egyenlő felek verekedésévé minősíti át. Hazudtak eleget, most csúsztatnak, és önkéntelenül bevallják, mert nem érzékelik az árnyalatos nyelvet, „a szavak erejét” hangosítják, s nem az igazság erejét. Nekik a szavak jelentik az igazságot, noha a szavak hazudhatnak is, és igazul is szólhatnak, de a rádiós önajánló szerint nincs erkölcsi felelősség az elhangzott anyagért. A közéleti nyelv, a kimondott szó, kifejezés értelme is devalválódott; „Igazságossság”, mondja a Mágus, és háromszorozva cifrázza az „s” hangot, hogy nyomatékoljon. Őt ismerve azonban menten desifrírozzuk szózatát: első a baráti betéti társaság, s majd segély és ingyen száraztészta, honvédségnél lejárt húskonzerv és Fideszt gyalázó szórólap mint életmentő csomag jár nyomorultak sokaságának. „Reform”: rögtönzés az anarchiában. „Államtitok”: harminc vagy hetven évre: sötét vezetői és állampanamista dokumentumok törvényes eltüntetése. Sorsukon érzik a romlást, és mégis Őt és pártját akarják – még mindig elegen? Orbán-félelem, megszállottság, a propaganda ereje? Igen, mindannyi érzemény dolgozik; újabb honlapok szerveződnek százmilliókért, másfél millió otthonba juttatott hazugságfüzet is megérkezett, s áradnak a kis és nagy hirdetések a „büszke” hazáról. Posztervilág, a patyomkini ámítás mai formája. Újabban zakó nélkül, feltűrt ingujjban lép ki szobájából: jelezvén a kamerákon át a világnak: világválság van, s ő mennyire dolgozik. És hisznek neki sokan, bámulják, mint Phaedrus meséjében a vásári bohóc alakítását, aki utánozta a malacsivítást, mire a népségben bámész paraszt odakurjantotta: rossz volt az imitáció! Másnap a pódiumon a paraszt szerepelt a bohóc után, de malachangját kifütyülték. A paraszt széttárta köpenyét: mutatván, hogy takarásában igazi állat sivított! És közölte a sokasággal: „Íme a bizonyság, láthatjátok, mennyire vagytok ti tárgyilagos bírák!”

A hivalkodó látszatpolitikának természete a szentimentalizmus is. Giccs, ahogyan Tőkéczki László írta. A rend első számú embere, Kondorosi Ferenc órákon át a tilosban parkolt. A példaembert a kihágás okáról kérdezik: mered a kamerába, s közli: gyermekének kuglófot sütött. A holnapi gyermeki édent sütögetik, lám, senki ne gondoljon mai pecsenyére. A Mágus szívre téve kezét hallgatja a Himnuszt, lássa a világ, hogy mily mély áhítattal óhajtja Isten áldását a magyarra. S fel nem fogja, nem is akarja, mert kitűnni és tündökölni akar, hogy a Himnusz épp a közös imádság voltából következően közös gesztusokat is kíván. Két éve még gyermekekkel vette magát körül a Nemzeti Múzeum előtt, s a timpanonon vizslató, álarcos terrorvadász-különítmény is nyugtatta: ő a miniszterelnök. 2008-ban alighanem titoknoka, Szilvásy György is nemzetbiztonsági kockázatot látott színre lépésében, így helyette Kossuth-díjasokkal ékesített lépcsőjátékot láttunk a történelmi helyszínen: az egykor volt márciusról rebegtek, s persze gyermekek csácsogásával édesítették a negélyt. A felnőtt szereplőkről, a szép szövegeket sok százezerért unottan rizsázó Jordán Tamásról szó se essék; mert akkor tetőzött a szcéna, amikor az ünneplő gyermek hazatért, és az ünnepen hallott Petőfi-élményére utalva kérdi édesanyját: „én sehonnai bitang ember vagyok?” Apályidők dagálya. A Gyurcsány-pótló matiné szerzője nyilván miniszterelnökéről akarta a rátapadt eposzi jelzőt lehántani, de hát őt ettől és más Petőfi-átoktól semmi meg nem szabadíthatja, legkevésbé egy kávéházi („Az irodalmi kávéház: mint egy elmegyógyintézeti különterem” – Márai Sándor: Napló 1943–44) szerző.

„Illúziók nélkül kell tekintenünk az új rendszerre”, tanácsolja Kornai János, s még abban is igaza van, hogy „a parlamenti demokrácia nem az erkölcs diadala” – de ezzel mi, egyszerű választók feladhatjuk igényünket is? Soha és semmiképp. Újkori honi hozományként a demokrácia történetében kivételes, ami a 2006. tavaszi választáson történt: minden illúziók fölötti csőd, vagyis a parlament, a közélet megbecstelenítése, hogy a választási ígéretekkel hatalomra jutott kormánykoalíció az ellenkezőjét műveli ígért programjának. Most, a politikai csőd pánikjában pedig újkori, ligeti rögtönzés: a szociáldemokrácia. Hiller István évek óta írja téziseit, de még nem állt elő vele, mert az óránként változó gyakorlatot, amely igencsak világszabadalom, bajos távlatosra modellezni.

(A nyáron elhunyt Fejtő Ferenc a kilencvenes évek elején magyarul is megjelent, a Szociáldemokrácia tegnap, ma, holnap (Belvárosi, 1995) című munkájának végén felveti a kérdést: az MSZMP utópártja mikor válhat új értékek képviselőjévé? Fejtő válasza időszerű: mindenekelőtt erkölcsi megújulás szükséges. A D–209-es tündöklését bevégezvén, s utódjának múltját s néhány alávaló hadműveletét ismerve 2004 tavaszán Párizsban Fejtő Ferencnél vendégeskedve búcsúzáskor megkérdeztem: mikor remélhetjük, hogy nemes igénye megvalósul az otthoni szocialisták táborában? Fejtő, aki szerint Franciaországot csak Sarkozy mentheti meg, szigorúan rám nézett, s így szólt: Medgyessy Péter és Gyurcsány Ferenc tisztességes emberek! Megköszönve vendéglátását, eztán már csak elköszönni lehetett. Akkor pedig Fejtő Ferenc még nem volt a Népszava örökös tiszteletbeli főszerkesztője, önnön szobra se nyűgözte le a Pallas-páholyban, és a Duna TV felszámolására se írt tervezetet a kormánynak. Kései írásaiból, nyilatkozataiból kitűnik: a rendíthetetlen antifasiszta és antikommunista Fejtő a hiúság vásárán szavát és írását olcsón adta azoknak, akik óránként hívogatták Pestről, és a polgári oldal alávaló voltáról kérték szíves és színes vélekedéseit. S ő készségesen és rendületlenül szállította, szezonvégi színvonalon.)

Demszky Gábor mondja, a Petőfi-szobor előtti örökös márciusi szónok, hát hihetünk neki: „A rendszer korántsem tökéletes.” Gyurcsány Ferenc pedig zavartalanul sárgadinnyéket vizionál a fán, s naponként szuggerálja: „A másság is én vagyok.” Önigazoló igyekezetében a nemes, hazára, nemzetre utaló fordulatokat folyamatosan tirádázza. Olyan kebelemelő szavakat használ és szentségtelenít meg, amiktől pártja mindig viszolygott. Ám egy szó, talán mert hitbéli, soha nem kerül nyelvére: a szeretet. Amely gyémánttengelye holnapi reménységeinknek.

 

„JÖVŐ, MOST SEGÍTS MEG.” Juhász Ferenc látomásos nagy verse, A halottak királya. IV. Béla Trau várában, a szétszóratás árvaságában, a pusztulás szakadékánál a tengerre mered: „Nagy Hajó, Maradék Haza, Kincsem Szigete ring kopottan”. Tatár nem, de magunkat dúltuk fel, és reményeinket apasztottuk el úgy, hogy körbetekintve „béna, seholsevolt ország” képe rémlik elő. A feladat egyben kötelezettség is: újra kell kezdeni. Hajnalodik, de a zsugapartit nem óhajtjuk a Népfürdőben végezni. Nincs tovább népjóléti áltatás: ismervén a tényeket, kötelesség tudatosítani az országgal: végkimerült az ország. A József Attila-i igaz és valódi együtemű drámaiságában nyílik meg előttünk és bennünk. Üres a fa, a sárgadinnye pedig a földön terem. Mert ami a tápászkodásban következik, az nem egyszerűen a polgári pártmunkások akciótervét igényli, hanem a közös elszánást, a kollektív önépítkezést. Alapozásként pedig a hitelesség megteremtése mindenekelőtt: a felelősök jogszerű elszámoltatása! Indulatosságot és hajszás célzatosságot elkerülve, kívánatos a törvényesség visszaállítása, az emberi rend és nyugalom garanciája. A gazdaság, a pénzügyi folyamatok megújító elképzelései már eddig is formálódtak, de legalább ilyen parancsolat az apátiába hullott ország lelki-szellemi ébresztése. Lánczi András nyomán szólva: kívánatos a közjó nemzeti érdekké való nemesítésének politikája. „Kis kovász az egész tésztát megkeleszti” – olvassuk Pál apostolnál (Gal 5,9). S ebben a kelesztési folyamatban, a közéleti együttműködés megteremtésében elsőként a becsület példájával kell előállni. A nyelv hitelességének visszaállítása sürgető kötelezettség, ugyanis csak a „Mi történt velünk?” kérdésére adott tiszta válasszal kezdhetjük el a demokrácia visszahódításának keserves munkáját. Hogy az igazságosság igazságosságot jelentsen, melynek szellemében a kormányzati, közösségi és magánéleti cselekedetek együtemű moralitással működnek. A remélt fordulat erkölcsi változást követel, hogy például a ma virágzó tízszázalékos bolsevik mutyi a polgáriak minden közemberének politikai bukást jelentsen. S nem majd a bíróság előtt, hanem azonmód, a hétköznapi erkölcsiségben. Politikusnak, pártnak, közszolgának a példát élni kell, ami a mindennapok hullámverésében a polgárban a szabadság közösségi élményét ébresztheti, tarthatja fenn. Az igazságosság mint közös morális alap kérdéséről Ricoeur mondja: „…a morális szabályok megfogalmazása közös lehet minden ember számára, akár hívő, akár hitetlen, de az, ami a keresztény hitet megkülönbözteti a többitől, annak a felismerése, hogy a szabadság nem tulajdona, nem a maga alkotása, hanem kapja mint ingyen ajándékot. Ennek az ajándéknak az elismerése jelenti, hogy az ember szabad, felszabadultan szabad, és ez a morálisnak a vallási dimenziója”. (Kultúra és hit. Az interjúkat készítette: Illés Gyula Róbert. Párizsi Magyar Szó, 1990) Egy hazában több kultúra létezik, mondja Ricoeur, s ebben a feladat a közös jót megteremteni. Nem kényszerrel, nem ellenséges indulatokkal, hanem a „barátság csatája” által. S ami elnyomorodottságunkban kitüntetett feladat: a szolidaritás átható működtetése. Állami, társadalmi, jótékonysági szervezetek és egyházak összehangoltságában, minden lakóhelyi rétegezettségben. Hogy a falvak népe éppúgy érzékelje a törvényekben, a közbiztonságban, az önkormányzatiság megannyi területén működő törődést, mint a külvárosi cigánytelep lakói.

Az irodalom és művészetek terültén az évtizedek óta tartó önpiszkító hadműveletekre ne a siránkozó, búsmagyari önsajnálattal, hanem fölébük nőve érvekkel, művekkel és magunkat lélekben növesztő öntudatos cselekedetekkel válaszoljunk. A magunk-köpdösés művészi programját pedig fizessék magánosok, ne az állami pályázatok nyertes stíldivatjaként tündököljön. Mert provinciális az a divatszempont, amely stílus- és eszmediktátumokban látja és izzadmányozza a „modernséget”. A végítélet káráló hangjait naponta halljuk: az internet nyelvi voltunkat eltünteti a világháló angol nyelvű káprázatában. Alain Finkielkraut idézett könyvében Meillet „leereszkedő attitűdjével” szemben Kosztolányi igazát erősíti a kis nyelvek és gondolkodás dolgában. S azt is ő mondja: „A nép egysége a nemzeti keretben tud a legkönnyebben egyetértésre lépni a vélemények pluralitásával.” Nálunk az is kínja a nemzeti keretnek, hogy a földrajzi határnál tágabban, más, többségi, gyakorta szélsőjobboldali szítások fojtogató légkörében és ellenében, határokat átívelve és összekötve szükséges összehangolni érzelmekkel áthatott érdekeinket. Ami önfeladás helyett a határtalanságában is fokozott határozottságot és érzékenységet kíván. Paradox, de a világegységesítő internet a nemzeti keret megerősítését is szolgálhatja. Az összetartozás változatos jelei, hírei, tényei villámpostával azonnal címre érkeznek, s a ma is naponta áramló vészjelek azonmód mozgósíthatnák a kormányt vagy a magyar társadalmat. Most persze a lapítás és a hazudozás idejét éljük. Legutóbb Göncz Kinga Szerbiában fölöslegesnek mondta a vajdasági magyar autonómiát, majd az általános felháborodásra szóvivője letagadta. Kárpátalján pedig elkezdődött az anyanyelvi oktatás felszámolása, de a hazai hivatalosság lapít – ennyit a magyar külpolitikáról, ami nincs.

Sok közeli keserves tanulság nyomán az is mindenkori parancs: Budapestről sosem diktálhatják a székelyföldi vagy a felvidéki és a bárhol élő magyarság érdekképviseletét. Sőt, Budapest pártoskodás fölött, a legfontosabb anyagi és egyéni kérdésekben zsarolásmentesen köteles képviselni az egyetértés ügyét. Amint itthon is: történelmi egyházak, szakszervezetek, nagycsaládosok, sportegyesületek, civil társulások betegekért, gyermekekért, roma önkormányzatok és zsidó szervezetek s annyi százan szak- és érdekvédő társaságok, körök a napi politikától elkülönülten, „a barátság csatájában” folyamatosan munkálkodhatnak a megbékélésre alapozott és kiegyensúlyozott társadalom eszméjének érvényesítésén.

Csak remélhetjük, hogy a 2002-es választási kudarc során a polgári párt kiverejtékezte, megszenvedte önnön kritikáját, felismerte a mulasztásokat, és hogy az önhitt küldetéstudat bizalomvesztéssel jár. Az elmúlt hat esztendő vezetői és emberi gyarlóságai mint az ország vezetésének alkalmatlanságindexe és eseménytára parancsok gyűjteménye: miként tilos a közjó szolgálata. A jövendő korszak bölcs és bátor önkorlátozást követel. És alázatot mindenekelőtt. Szavazatok vesztése mellett a lelki sorvadás még súlyosabb következményt jelentett 2002-ben. Mert az Orbán-kormány jó néhány hivatalnoka és politikusa folyamatosan erodálta a polgári becsületet. S már a jövőre nézve is figyelmeztet Madách Tragédiájában Lucifer: „A bűnös önmaga a győzelem, / Mely szerte szór száz érdeket”. Márpedig ha a külpolitikában kötelezettség, úgy a kultúrában különösképp egyetértő nemzeti stratégia kívánatos. És nem a napi pártérdek vagy anyagi ihletés, avagy titoknokok és retardált műveltségű és elfogult kancelláristák ötletrohamai szerint. Csak széles egyetértésben kialakított tervek beteljesítése szervezheti a nemzet oktatási, művelődési, kulturális, egészségügyi holnapját. Száz érdek sorában a százegyedik a legfontosabb: újra életre, bizalomra, hitre galvanizálni a lelkeket. Mert az anyagi mellett a lelki elnyomorodásból is fel kell tápászkodni. Ahány rendezvényen komoly, cselekvésre kész emberekkel beszélgettem, egymásnak sorolt példák összegzéseként közös volt a látlelet: eddig a polgári politika belső köreiben tekintélyes kulturális erők programosan nem működtek, nem működnek. Legfönnebb alkalmas-alkalmatlan személyek jobbára napi kérdéseket vagy hecceket értelmeznek. Ellentétben a gazdasági területtel, ahol az irányváltásra tervek körvonalazódtak, tanácstalanság mutatkozik a kultúra területén.*  Kodály Zoltán zenei programjának felújítása éppúgy kötelezettség, mint a film, az irodalom, színház s mindannyi művészet támogatásának átlátható, tisztázott rendje. Ahogy a vidéki települések, a kisközségek újraélesztésében az iskola, a közlekedés és a posta mellett kitüntetett segítséget igényel, de adhat is, a közösségek megtartása. Mert az egyén és a globális világ között éppen a település és a család lehet az az erős kötés, amely önvédelmi képességünket éltetve a nemzet közösség voltának legnagyobb energiaforrását jelentheti. Kopp Mária és munkatársai kutatásai azt igazolták, hogy ebben a ránk szakadt világban, a szétzilált, párkapcsolatok elleni hajszás közállapotban is az emberek kilencven százaléka a családban és a gyermekben látja az élet megtartó és reményes erejét. A nemzetközi kutatások azt igazolják, hogy miközben a családszeretet még a fiatalok körében is kiemelkedő érték, az egymás közötti bizalom hiánya a korábbi negyvenötről nyolcvan százalékra emelkedett az elmúlt években. Ami az ország vezetésének hitelét is kifejezi. Önpiszkító fesztiválozók figyelmébe: a nemzetközi vizsgálatok szerint hazánkban a befogadás és a mások iránti tolerancia foka a legmagasabb – az Amerikai Egyesült Államok mutatójával egyenértékű. E hajlandóság azonban követelményt is támaszthat: az ideérkezők, a honosodók az ország életének rendjét, szokásait tiszteljék!

Most ott tartunk, hogy az énmámor, a „rögeszmés múltüldözés” (Finkielkraut) programjában az önmegvalósítók népsége uralja a szellemi, művészeti életet. És a pénzosztók vitustáncot járnak a „kortársiságbűvszavára, ilyenképpen állami pecséttel a dilettantizmus és az idiotizmus is változatosan tündökölhet. Semmi csodálkozás és háborgás; az idétlen ötletelés és az ízléstelen provokáció „liberális” politikai és „művészi” területen egy ütemre lép, hiszen az indíttatás azonos. Ami pedig a multikulturalizmus próféciáját illeti: „Nem megvilágítók, hanem legyalulók… Gondos vendégszeretetük valójában gonosz szándékot takar. Az elismerés politikája lehetővé teszi, hogy mindent lemetsszenek, ami kiemelkedik. Neheztelésük a Másik árnyékában virágzik, a Másik buzgó hódolatában tenyészik. Nietzsche helyesen látta: »A lelkesülőkhöz hasonlítanak; azonban nem a szív lelkesíti őket, hanem a bosszú.«” (Finkielkraut) S ha Gyurcsány Ferenc negédes (rém)álma a pártok összefogásáról beteljesül? Láttuk az eredményét: a Magyar Rádió módszeres elgyöngítése és lefárasztása immár bekövetkezett, amelyben a polgári oldal is áldásosan működött. S ma már az a siker, hogy a számozott állami adók (MR-ek) visszakaphatták Kossuth, Petőfi és Bartók nevét. De a Duna Tévé kulturális küldetésének súlyát és holnapi, világméretű esélyét sem méri fel a polgári párt, csak siket ellenérzéseit hangoztatja. Alapkérdés: a Dunát, okiratát tekintve is, végzetes tévedés a hazai nézettségi mutatók és a kereskedelmi szennyműsorok versenyében mérni. És vigyázat! A sárgadinnye nemcsak a bolseviki eszme káprázatát jelenti! Magát áltatja, aki ebben a naponként 2,5 milliárddal emelkedő adósság (nem is a kölcsön, hanem a kamata) alatt rogyadozó országban már a 2020-as hazai olimpia jótéteményében reménykedik. Néhány üzletember hajszolja a képtelen tervet, s Demszky Gábor többségével a fővárosi polgári frakció is népfrontos egységet alkotva menetel a sárgadinnyés jövőbe.

A valóságfosztott politikusi elmékkel érdemes tudatni: a legsúlyosabb az iskolaügy lepusztultsága. S nem a pedagógusok fizetése miatt. Évtizedek múltán a folytatólagos „iskolareform” ott tart, hogy az általános iskolás gyermekek nagy százaléka már olvasni sem tud folyékonyan. S áldatlan mánia a nemzeti intézmények folytonos átalakítása is. Ha például országokra mérten tisztázott a külföldi magyar intézetek szellemi és működési feladata, akkor a „másságot” mint „igazgatói koncepciót” nem lehetne remek ötletként hasznosítani. Hasonlóképp a Nemzeti Színháznál vagy akár vidéki művelődési intézményeknél sem. Most az örökös megszakítottsággal az ebből következő intézményes frusztráltságot és a folytonos rögtönzésből következő sodródás állapotát éljük. Sodródunk minden területen, s a tántorgásos kómára tartós, kiszámítható és távlatos nemzeti, szellemi, művészeti, művelődési terv nem építhető. A nemzeti kultúra megtartásának kötelezettsége – ahogy Kodolányi Gyula fogalmazza – „a művészet feladata. Mindig ez volt a dolgok rendje a történelem folyamán, és nincs az a modernség, nincs az a specializáció, amely ezen változtatna”. (A kultúra – ma, tegnap, holnap. In Magyarország ma és holnap. Szerk.: Granasztói György és Kodolányi Gyula. Magyar Szemle Könyvek, 2007.) Ebben az áramkörben kapcsolódhatunk be sajátosságainkkal Európába is – „mint hozzáadott érték”. „Szükség van tehát egy hazai hagyományokra épülő és azokat ápoló, világosan megfogalmazott, átfogó, időben tartósan érvényesülő, alkalmas személyiségekre, szervezetrendszerre és forrásokra támaszkodó magyar kulturális politikára” (Király Miklós: Európai Unió és Kultúra. In Magyarország ma és holnap). Sport, kultúra, tudomány, iskola s valamennyi tere és alkalma életünknek akkor válik emberivé a nemzeti keretben, és akkor válik érdemessé, ha Leonardo da Vinci gondolatát, amelyet halála előtt, az amboise-i kasélyban fogalmazott meg, beteljesítheti: „A jól átélt élet hosszú élet. S a hosszú élet derűsebb halálhoz vezet.”

Ahogy ezeket a sorokat írom, újra és újra egy színházi gondolat merül fel bennem. A milánói Dómban a Máté-passió Jurij Ljubimov szcenírozta előadásában egy jégből állított kereszt állt az énekesek mögött, s mire az oratórium befejeződött, a megváltás közösségi jelképe, a kereszt elolvadt. A feltámadás örömét hírelni és szolgálni példasugárzó tanítványok kívántatnak. Hogy a szeretetben és hitben fogant reménység áthassa az életünket, mert tudván tudjuk: „tiportatunk, de el nem veszünk” (Pál: 2Kor 4,9). Más csillagokat látunk, mint Krúdy Gyula, midőn késmárki vagy margitszigeti éjszakájában az égre tekintett? Igen, másokat. Krúdy Magyarországa elsüllyedt. Azóta heroikus jajkiáltozók, „aszkéta szívek” (Ady: És most már) hasítják át az éjszakát. „S mert ránk szakadt minden vétek /Azért lesz itt újból élet!” (Ady: Az ütések alatt) Juhász Ferenc látomásos Kincses Szigete kopottan, de változatlanul ring, miközben az önmérséklet és a közjó jegyében a menet elindul a Jövő felé: „Mind a Nép, kocognak, ügetnek ott a zöld vadonban merengve.” De most „nem Ő”, nem a Király a remény, hanem az éltető, egyetértő szeretet világít.

 

(2008. XII. 22.)

 

 

 * 2009 januárjában bemutatták a Fidesz Magyar Polgári Szövetség kulturális alapelveit vázoló Minőség a kultúrában (Magyarország kulturális stratégiájának alapjai) című munkaanyagot. (A. L.)

 

 



Nyitólap