Hegedűs Imre János
Az író fénye
Csiki László: Az író
árnyéka
Végre egy író, aki nem ír.
Pontosabban: nemcsak ír, hanem beszél. Hol önmagával, hol az
olvasóval. Vélekedik, ahogy az alcímben ígéri. Mond ezt-azt.
Okosan, higgadtan, kedélyesen. Kosztolányiba bújt Mikszáth.
Soha nem zsémbel, nem morog, nem morfondíroz. Zsörtölődik
néha, akkor is csak önmagában. Önmagára. Ilyeneket hallunk
olvasás közben, hogy: „Azért ez furcsa, nem?”; „De
előjön akkor Szőcs Kálmán”; „Na már most”; Itt
álljunk meg egy szóra”; „Tegyük fel mégis, hogy…”;
„Érti, aki érti…”.
Lehetséges, vannak céhbeliek, akik már
ennyiből tudják, Csiki Lászlóról van szó. Ő emeli be
ilyképpen az olvasót az irodalom újkori, szögesdróttal,
taposóaknákkal körülkerített mezejére. A senki földjére.
Ő képes – urambocsá! – demokratizálni az irodalmi
termelés és fogyasztás kapcsolatrendszerét. Ő tudja, hogy
nemcsak az a közönség nagyérdemű, amelyik pirosra tapsolja
tenyerét a nézőtéren, hanem az is, amelyik versgyűjtemény,
novelláskötet, regény fölé hajol.
Legújabb esszékötete, Az író árnyéka
– Vélekedések, vallomások csak úgy bepilinkélt 2007
végén ebbe a fojtó, fullasztó könyvdömpingbe.
Szállingózva himbálódzott, mint a szarkatoll Krúdy (Szindbád)
őszi utazásában, ami után a hajós elindult. Külalakra is
kedves, kívánatos könyv.
Szóval társalog, traktál velünk Csiki
László. Traktája nem tizenhetedik, hanem huszonegyedik
századi. Azt mondja: „annyi [szabadsága] sincs,
amit az ember a szemébe tegyen”. Azt mondja: „fittyet
hány”, „selma”, „komál”. Milyen rég nem
hallottam a „tasli” szót! De jó lenne, gondoltam –
ez esetben az olvasónak is szabad gondolni valamit –, ha a taslit
manapság is osztogatnák egyeseknek. Például
kopogtatócédulák helyett.
Tudom, bűnös az ilyen gondolat, jobb Csiki
László nyomába iramodni, mert ő is másokéban lépked ez
esetben. Kart karba öltve átmegy Pestről Budapestre Porzó,
vagyis Ágai Adolf társaságában, s többet tudunk meg
székesfővárosunkról az így keletkezett „beszélyből”,
mint harmincöt tévécsatorna riportjaiból és
híradóiból egy év alatt megtudhatnánk.
Aztán körbejárja Adyt, s a hatalmas
esőerdő megbámulása után annak aljnövényzetében
búvárkodik. Író módra botanizál. Itt már sejti az olvasó,
ebben a könyvben munkák, életművek
keletkezéstörténetéről tudunk meg egy s mást, mert „mifelénk,
kisebb népeknél a költő élete jelentőségében nemegyszer a
műveikkel ér fel”. Ezt Paul Drumaru román műfordító
kapcsán jegyzi meg, aki fejébe vette konokul, átülteti a
magyar irodalom színe-javát románra. Nem is olyan magától
értetődő ott ez a szándék.
Cs. Szabó Lászlót jó barátként szólítja
meg. Mármint Laci bát. Kérdezi, s a válasz vagy idézet, vagy
Csiki válaszol magamagának. Emberi párbeszéd. Bizalmas.
Majdhogynem komázik Csével. Teheti. Egyformák. Nem színükben
vagy zamatukban, hanem fényükben azonosak.
Esterházy Péterrel már nem ilyen egyszerű a
dolog. (Mintha Dsida Jenő riadozna: „Jaj, ha hallaná
Ady!”) Odamegy, többmintszép hajkoronáját nem borzolja
össze, finoman, ujjbeggyel emeli le az (ál)glóriát, mintha
király(né)t koronázna, s kijelenti: „Esterházy nem
posztmodern”. Rá, mármint Péterre, két gyönyörű
mondata között tartott szünetben kell odafigyelni – mondja
–, mert ismeri „a szív segédigéit”. Hűha! Ez
aztán a sommás dicséret! De stílusos, mert ünnepi
köszöntő az írás valamilyen alkalomra. Többet ér, mint a
hosszú könyvespolcokat betöltő Esterházy-szakirodalom
ditirambusai.
És most térjünk vissza a fény-árnyék
metaforához. Rakovszky Zsuzsa sikeres regényéről, A
kígyó árnyékáról ejt szót, ennek allúziója az
esszékötet címe, Az író árnyéka. Persze az
olvasónak okkal jut(hat) eszébe erről az író fénye.
Az a fény, ami Ádám-Kepler homlokán is földereng.
Érdekes, izgalmas, írizáló fényjáték. Az
irodalmi esszék természetéből következik az, hogy két
gondolatsurranást, két lélekvándorlást, kétféle fénykvantumáramlást
lehet nyomon követni. Az első, illetve a második szerzőét,
hisz az ilyen írásoknak két auktora van, az egyik, aki
megírta a művet, a másik, aki kommentálja.
Az író árnyéka esszékötet
negyvennyolc írása (véletlen a szám?) jórészt Csiki
László olvasási rohamainak terméke. Nem forgácsok ezek.
Gyémántköszörűsök műhelyében azonos összetételű és
értékű a lepattintott törmelék és a foglalatba került
ékkő.
Az olvasás művészetéről könyvet írt egy,
már-már elfelejtett esztétaprofesszor, Benedek Marcell. Az a
hír járta róla, mindent tud. Ezt végzi el most a gyakorlatban
Csiki László. Ő megtanult olvasni, de nem azt mondja, hogy
most már tanuljon meg más is, hanem észrevétlenül, távol
avítt módszerektől és didaktikai praktikáktól, igen
érdekes könyvek mellé ültet le. Választéka gazdag, de
bevallottan szubjektív. „Barátaim könyve olvastán
gyanakodva figyelem magamat. Megtanultam és megszenvedtem már,
hogy sokkal szigorúbb vagyok barátaimmal, mint ellenfeleimmel
szemben, akiket hadd sújtson jótékonynak nem nevezhető
hallgatásom.”
Itt vagyunk hát Csiki László baráti
társaságában, hitvalló, emberséges gyülekezetében, ahol ő
nem ismer semmilyen szigorú kánont, semmilyen ortodox dogmát,
arisztokratikus rangsorolást, politikai szerepvállalást, csak
a tehetséget. Az anyaországiak közül Nagy Gáspárt, Ágh
Istvánt, Bertók Lászlót, Szepesi Attilát, Zalán Tibort stb.
magyarázza, méltatja, faggatja igényes szóval, s „mindnyájunk
gondját” Szepesi négy sorában véli fölfedezni:
vízöntő-kor, víg
mulatság,
félegészség, félszabadság,
féligazság, félravaszság,
látnokoknak farkasvakság.
Érdekes és elgondolkodtató felfedezés.
Egyik legjobb verselőnk, boszorkányos tehetséggel áldott-vert
kortársunk – igénytelennek tűnő – „-ság-ség”
szóhalmazában találja meg bélpoklosságunk azon fekélyeit,
amelyek a felemásra sikerült rendszerváltás miatt
keletkeztek, és amelyre olyan szomorúan visszhangzanak Ady
zsoltáros szavai A Duna vallomásában („Fél-népek,
fél-nemzetecskék…”).
És van még – barátokon kívül – egy
személy, akihez Csiki László szigorú. Több, mint szigorú.
Kegyetlen. Saját maga. Különös, rendhagyó írása a Vers
és valóság. Önarckép? Ars poetica? Vallomás? Hasfelmetszés?
Gyötrelmes önvizsgálat? Mindenik külön-külön, s
egyetlenegy valahány.
Itt megszűnik recenzensnek lenni, magamagának
mondja: minden versért meg kell halni egy kicsit, ha ez nem így
van, akkor valami más születik vers helyett. Persze Csiki ezt a
gyakran olvasható közhelyet világirodalmi szinten fogalmazza
meg: a költő, ha elrugaszkodik a valóságtól, „csüggve
marad a vers hurkán”. De hát éppen ő ne tudná,
mennyire abszurd ez az igazság(talanság): meghalni és életben
maradni? Ilyesmire azonban „ritkán szánja el magát
valaki, s a dolog hitelét már az is rontja, hogy életben marad
utána, holott nem kellene”.
Ha azt írtam fennebb, Csiki László beemeli
az olvasót az irodalom senkiföldjévé züllesztett,
bombatölcséres mezejére, ez az igazság itt és most tételes.
Tetten érhető. Kicsit átlép a misztikumba, kicsit játszik a
gondolattal, hogy a költő mégiscsak egy felsőbbrendű „másik
világgal” kommunikál, de gyorsan hozzáteszi: ezzel a
médiummal „az olvasó is napi kapcsolatban áll, habár ezt
ritkán ismeri fel”.
Hogy köszönjük meg neki ezt az emberséges
feltételezést?
Jóízű csevegéssel, „beszéllyel” kezdődik
a kötet, a szerző kedélye, türelme kifogyhatatlannak tetszik,
de egyszer mégiscsak lávaszagúak lesznek az írások. Amikor hajdanvolt
erdélyi társairól beszél, vissza-visszatér a metafora, a
hasonlat: ha túl nagy a nyomás, ha túl szorosak az abroncsok,
nincs más kitörési lehetőség, csak fölfelé. Ahogy a
tűzhányók teszik. Az ő megfogalmazásában: „Ott,
bármily csodás is, szűk a tér, kiút csak a magasság felé
vezet. A beabroncsolt élet, a szorítás és a teher kisajtolja
a művészből legfogékonyabb érzékenységeit, melyek által
létét átérezheti.” Szőcs Géza. Bajor Andor. Páskándi
Géza. Szilágyi Domokos. Domokos Géza. Köteles Pál. Nagy
Géza. Szinte azt mondtam, a Gézák és a Domokosok. Ha vulkanológus
lennék, legalább a vulkántípusokat elnevezném róluk. Össze
is lehetne sűríteni őket Páskándi Nyúl-Miatyánkjában,
amit rabtalicskásként szerkesztett valahol Bráila mellett egy
szigeten, és fejében őrizte szabadulásáig. Ezt muszáj
idézni, kevesen ismerik: „A nyulak Miatyánkja rövid, / az
ámen előtt lelövik: // Bokrot ugrom Miatyánk, / Nincsen időm
nagy imára, / Jön a vadász Miatyánk.”
Aztán akkurátussá válik a hang, Csiki két
esetben nem elégszik meg az ígért vélekedéssel,
vallomással, Páskándi és Bajor Andor esetében egész
életművet pásztáz, egyiknél a „sűrű létezés” mibenlétét
firtatja, másiknál a humoreszkben bujdosó lírikust keresi. S
mindkettőnél azt a „condition humaine”-t, amelyben
csak azért lehetett élni, mert élni muszáj.
A világirodalomból sem hoz túl könnyű
olvasmányokat. De izgalmasakat igen. Itt van mindjárt – hogy
az ő szavajárásával éljek – Viktor Jerofejev Az orosz
széplány című regénye. Micsoda pikantéria, micsoda
tobzódása az ösztönöknek embertelen, életidegen médiumban!
Legalább harminc nyelvre lefordították, de Csiki László
azért adta a fejét olvasásra és jegyzetírásra, mert jó
barátja (ismét egy barát!), Bratka László fordította, akit
éppen akkor temettek.
Vagy egy másik kuriózum, Kurt Vonnegut Virágvasárnapja
és Az ötös számú vágóhídja. Meddig tart az
irodalom mezeje? Hol a határ? Ezt kutatja. És csak
sajnálhatjuk, hogy Günther Grass munkáinak „második
olvasatáról” írott esszéje kimaradt. Eszeveszetten
tanulságos írás.
A könyv végén tudjuk is, nem is, milyen az
író árnyéka. Csak annyit sikerült megtudni, hogy ilyen
van. Nagy baj lenne, ha nem volna. Ördöngös dolog.
Magánélete? Emberi gyengéi? Ezoterikus erőtér, ami
körülveszi? Eszelősség? Hiúság? Kosztolányi zöld kalapot
hordott, s zöld nyakkendőt. Szilágyi Domokos felgyújtotta a
vendéglátó ház asszonyának pongyoláját. Kíváncsi volt,
műanyagból készült-e. Szilágyi István szabadságát
kockáztatva szállítja kórházba a törött bokájú Szőcs
Gézát.
Milyen jó ez a váratlanul jött szabadság.
Az olvasó szabadsága. Asszociálhat nyugodtan, bátran. Richard
Strauss, Az árnyék nélküli asszony, Musil, A
tulajdonságok nélküli ember, Paul Klee, a „szürke
pont”, az anyag ellentéte… Nem szólhat bele senki.
Ez már az olvasó felségterülete.
Maradjon hát sötétben az író árnyéka, ha
van ott árnyék. Úgyis az derült ki az esszékötetből,
milyen az író fénye. Rőtvörös. Sárga. Füstszínű.
Kék. Mint a vulkánok lángja. Mint az önkezükkel tűzhalálra
ítéltek lángja. Mint a cseh Jan Palaché, kiről Csiki
megrendülten értekezik. Felgyújtotta magát, ezzel tiltakozott
az 1968-as országtiprás ellen. Szépen halt meg, ha van szép
halál. Az erdélyi Szőcs Kálmán, beleroppanva a gyilkos
diktatúrába, felkötötte magát Marosvásárhelyen egy
gázcsőre. Van csúnya halál?
Aztán a megdöbbentő társítás: Csiki
László elképzeli a három arcot, a diák Jan Palachét, a Szőcs
Kálmánét, a József Attiláét és – a sajátját a Korong
utcai manzárdszobában. Itt élt egy ideig József Attila.
(Az olvasó is asszociálhat? A szárazajtai Moyses
Márton Brassó főterén öntötte le magát benzinnel, így
vívta reménytelenül egyszemélyes forradalmát. Ez is „condition
humaine”?)
Tud elfogadható világértelmezést adni Csiki
László a fenti példák után?
Receptet semmiképp sem. Bölcsességet igen.
Szabadon idézek: A hurrikánok nem tudnak
magyarul, nem is tanulnak meg soha, a szorzótáblát viszont meg
kell tanulnia mindenkinek.
Három könyvet, illetve könyvecskét,
füzetecskét, röpiratot keresek most már lázasan: Teleki
Pál: Mi a magyar?, Nagy Ferenc: Ötmillió magyar a
Golgotán és Hajdú Farkas-Zoltán: Szászok – egy
árulás.
Mert hát a szorzótáblát meg kell tanulnia
mindenkinek. (Kortárs Kiadó, 2007)