Kortárs

 

Alföldy Jenő

Krónikás ének a forradalomról

Csanádi Imre: Az 56-os évre

 

Árvízzel-földrengéssel,
kezdődött két intéssel;
megindult mennyi hajlék,
jajdult a hontalan nép.

Földrázó téli hajnal –
jött süvöltő morajjal,
házak-falak inogtak,
Pesttől-le a fagyos homokba rogytak.

Komor tavaszi képek
– víz nyaldos háztetőket;
parasztok fán kuksolnak:
jön-e a mentő csónak?

Elemek tombolása
jel volt az őszi nászra:
vak mámor, halálos nász,
lett vérjegyes, piros gyász.

Gyötrő kezdeni-hagyni:
milyen tályog fakadt ki,
feketére mi érett,
milyen ítélet.

Október, máglya voltál,
tetőnkig csaptál, ránk omoltál,
emléked üszkös rózsa,
eleven seb azóta.

Ki rajongott lobogva,
ki már a koncot fogta;
átállt a talpnyaló is,
ágált a leg-alábbvaló is.


Ha veszett, még több vesszen:
kiözönöltek kétszázezren;
egyik: mert roncs az otthon,
a másik: hogy szajhálkodjon.

Tavaszodón okádta
titkát a Fertő lápja:
iszapcsuhásan nőket,
kökénykék csecsemőket.


…………………………
…………………………
…………………………
…………………………

Volt min vihar-tapodtan
fanyalognom undoromban;
volt mit bámulni, hőstett,
mikor golyók esőztek.

Fal dördült, sikongott ablak,
huzalok leszakadtak,
emésztő vad tüzekben
szájalt Ördög meg Isten.

Ágyúk szavát az uccák
horkanva visszabukták,
géppisztolyok pöröltek,
lánctalpak csörömpöltek.

Hányan zuhantak, hulltak,
halálba józanultak,
testük, a kőre döntött,
bíbor zászlót bontott.

Szénporos pincék, dohszag –
pestiek így lakoztak,
mocsokban és hidegben,
bénító rémületben.

Fiúcskák nevetését
nyúzta le éhség,
anyákra árnyék égett,
naponta sötétebb.

Uccáink – merő lőtt seb,
terekre sírhantok nőttek;
szenny nőtt: dombbá dagadva
a Pestist szólogatta.


Énekem, sajgó ének,
maradj meg töredéknek,
ne a bosszút – elég volt! –
ne költögesd a tébolyt:

idézz oldó jövendőt,
versbeli víg esztendőt,
kikeletet: e kis nép
ontson virágot ismét,

süppedező sirokra,
ifjú menyasszonyokra –
neve, a virtussal ékes,
felnőjön az Emberiséghez.

 

                                      (1958)

 

 

 

Történelmi háttér

 

Csanádi Imre már több mint három évvel a forradalom előtt kifejezte rokonszenvét Nagy Imre reformpolitikája iránt A hozzáértő, dolgozó… című versében. 1953. júniusi kormányprogramjában a miniszterelnök bejelentette a sztálini diktatúra modelljét követő kulákrendelet érvénytelenségét, s más törvénytelenségeknek is véget vetett. Ekkor szűnt meg a „reakciósnak” tartott elemek kitelepítése és mozgási szabadságuk megvonása is. Nagy Imre bejelentése megelőzte Hruscsovnak a Szovjetunió 1956 elején összehívott, XX. pártkongresszusán elhangzott programbeszédét, amely a kommunista hatalom sztálini „torzulásainak” leleplezésével a zsarnokság enyhítésére, az életszínvonal emelkedésére s a voluntarista gazdálkodás túlzásainak visszanyesésére irányult. Megelőzte akkor is, ha sokan mondogatják: Sztálin halála és az újabb moszkvai garnitúra beleegyezése nélkül ez a kedvező változás nem következhetett volna be a szovjet hatalomtól függő országunkban.

Rákosi és köre nem nyugodott bele félreállíttatásába. 1955-ben (moszkvai mesterkedésüknek köszönhetően) ismét ők kerültek hatalomra, s bár a személyi kultusz felhangjait letompították, a diktatúra tovább üzemelt. Nagy Imrét reformistának és revizionistának nyilvánították, leváltották, a pártból kizárták, s még 1956. nyár végén is házi őrizetben tartották. A Szovjetunióban bekövetkezett „olvadás” hírei nehezen jutottak el Magyarországra. A Rákosi-klikk igyekezett semlegesíteni ennek hatását, és látszatintézkedésekkel próbálta kifogni a szelet a hol revizionizmusnak, hol reformizmusnak nevezett átalakulás vitorlájából.1 A demokratizálás egyelőre csak a párton belüli folyamatot jelentette, de kihatott az egész társadalomra.

1956 nyarán és kora őszén a Magyar Írók Szövetségén belül megalakult Petőfi-körben és az újságokban egyre merészebben hallatták hangjukat az írók a politikai-morális tisztulásért. A hazai sajtótörténet legfényesebb fejezetei közé tartozik a leleplező írásokat felvonultató napilapok és irodalmi folyóiratok működése – például a Hétfői Híreké, az Új Hangé vagy az Irodalmi Újságé. Nyíltan írtak a koholt vádakról, arról, hogy Rajk Lászlónak és társainak pere propagandisztikusan megrendezett kirakatper volt, kivégzésük pedig bírói ítélettel szentesített politikai gyilkosság. Nagy Imre egyre többet mutatkozott a nyilvánosság előtt, s az inkább őrzésére, mint személyes védelmére kirendelt, hatalmas termetű „testőrök” kíséretében naponta megjelent a pesti utcákon. A járókelők sorfalba rendeződtek, megtapsolták, éltették. Forrongott az egyetemi ifjúság, a középiskolákban és az üzemekben röpgyűléseken hangzottak el a politikai vezetés tarthatatlanságáról szóló bírálatok.

Október 6-án ünnepélyesen újratemették Rajk Lászlót és társait, s a szertartáson részt vevő tömeg előtt elhangzó gyászbeszédek már a bűnösök felelősségre vonását követelték. Csanádi e napon keltezett versében (címe: Késő tisztesség – a Rajk-pör áldozatainak temetésekor) átkot mondott a kivégzettek gyalázatos hóhéraira. A Petőfi-kör októberi összejövetelein, az október 23-i és későbbi eseményekben nem vehetett részt: a városmajori kórházban kezelték a háború, a hadifogság és a további izgalmak során megviselt szívét. Betegszobában írt versei a véres események rettenetét és a forradalom erőszakos elfojtását rögzítették.

1957-es verseiben is vissza-visszatekintett a forradalomra. Félig nosztalgikus, félig szatirikus versciklusa, a Provinciális motívumok Emlékmű című darabjában krónikaírói semlegességet mímelve idézte fel, hogy szülőfalujában miként döntötték le a szovjet felszabadulási emlékművet, s hogyan raktak máglyát a bolsevista szimbólumokból és a „gömbölydeden mosolygó” vezér sokszorosított arcképeiből.

Egyértelmű Csanádi állásfoglalása: írásaival a forradalmat szolgálta – ha nem is szította; alkati okokból inkább a politikai események után ment, mintsem sürgette őket, de az igazság kimondását illetően sokban mindenki másnál mélyebbre hatolt. Mint az ország népének túlnyomó többsége, ő sem a tulajdonviszonyok alapvető megváltoztatására törekedett, hanem az ország függetlenségére, a szabadságjogok visszaszerzésére és a demokráciára. A jogegyenlőségbe a szocializmus elvi igenlését és képviseletét is beleértette. Mindig baloldalinak, szocialistának vallotta magát, népi és nemzeti beállítottságát megtartva. Az új kormány sem a tulajdonviszonyok alapvető megváltoztatására törekedett. A testületben magas szellemiséget képviselő emberek foglaltak helyet, olyanok, mint Nagy Imre, Bibó István, Erdei Ferenc, Veres Péter. A korszak híres kommunista ideológusa, Lukács György is a demokrácia útját választotta a kormány kulturális államminisztereként. Kádár János viszont november első napjaiban már arról tárgyalt szovjet partnereivel, hogy miként döntsék meg a Nagy Imre-kormányt – amelynek ő maga is tagja volt –, s hogyan „vállalja” és foglalja el majd ő a miniszterelnöki posztot.

 

 

Előzmények az életműben

 

Csanádi Emlékmű című verse a maga krónikás stílusában kifejezi, hogy az obeliszk, amelyet Zámoly református temploma mellett állítottak fel a felszabadító szovjetek tiszteletére, korábban még jelentett valamit neki és az otthoniaknak. 1944 őszén sok magyar várta-sürgette az oroszokat, legyőzve magában 1849-re, az első világháborúra, az 1919-es kommünre, a doni csapásra és a háború utáni túszszedésre visszavezethető ellenszenveit. Azt akarták, hogy mielőbb verjék ki a német megszállókat és nyilas csatlósaikat – essünk túl mihamarabb az ország elözönlésén, a romboláson és a háborúval óhatatlanul együtt járó egyéb borzalmakon. 1956. október végén azonban a zámolyiak már csak a zsarnokság jelképét látták a csillagos-aranybetűs betonkolosszusban, és a nép ledöntötte, mint a pestiek a városligeti Sztálin-szobrot.

Sokáig csak a hivatalos brosúrák és propagandaszólamok módján lehetett nyilvánosan írni, beszélni a forradalom eseményeiről, a békés tüntetőkre, a kenyérért sorban állókra zúdított sortüzekről, a lesipuskás, mentőkocsikban rejtőző ávéhásokról és a fölkelők vakmerő tetteiről. 1957 tavaszától szigorodó cenzúra uralkodott a sajtóban és a könyvkiadásban, csak az „ellenforradalom” bűneiről, főként a feldühödött pesti nép Köztársaság téri, véres túlkapásairól lehetett hallani. A forradalom leverését hosszú évekig tartó megtorlás, kivégzések sorozata, bebörtönzés, meghurcolás, egzisztenciavesztés, testi-lelki terror, kemény diktatúra követte. Csanádi számos barátját letartóztatták, hónapokra vagy évekre börtönbe zárták. A költők, írók egy részét hosszú ideig szilenciummal sújtották, például Benjámin Lászlót, Tamási Lajost, a többéves börtönnel büntetett Déry Tibort vagy Zelk Zoltánt. Csanádi közelebbi barátai közül Varga Domokos, Fekete Sándor, Molnár Zoltán és Fekete Gyula is raboskodott,2 és Bárány Tamástól Füst Milánig, Tamási Áronig és Illyés Gyuláig még sokan élték át a fenyegetettség hónapjait és éveit. A „haladó szellemű” irodalom is ellentmondásos helyzetbe került: Illyés Gyula például évekig nem publikálhatta új műveit, de a Puszták népe, a Fáklyaláng és több verse változatlanul érettségi tananyag maradt.

A cenzúra szorítása a hatvanas évek konszolidációja idején sem enyhült, s még a lágyabbra forduló években is érvényes volt a diktátummal fölérő konszenzus: Magyarország akár a „legvidámabb barakk” is lehet a szovjet fennhatóság alá vont közép-európai országok között, de az ötvenhatos forradalom kérdéseit feszegetni tilos. Illyés Gyula verse, az Egy mondat a zsarnokságról hivatalosan csak 1988-ban jelenhetett meg újra nyomtatásban. A mű nem is a forradalomról, hanem az állítólag felszámolt sztalinizmusról szólt, de egyrészt a korai Kádár-korszak magára ismert benne, másrészt az Irodalmi Újság 1956. november 2-i számában való megjelenésekor a sajtószabadság és a nemzeti függetlenség jelképévé vált. A hatalomnak minden oka megvolt rá, hogy eltüntesse az emberek szeme elől.

Csanádi ráérzett arra, hogy miként beszélhet a tiltott témáról. Alkatánál fogva sosem pályázott hősöket megillető babérokra, de az igazmondáshoz diák- és katonakora óta ragaszkodott. Nemcsak arra törekedett, hogy amit verseiben leír, mentes legyen minden igaztalanságtól, hanem arra is, hogy szóvá tegye a kényes témákat, Illyéssel mondva: a „bátrabb igazságokat”. Wittgenstein később híressé vált mondása – hogy amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell – egy szabadabb világ embereinek szólt, a szocialista országokra nem volt érvényes. Az írók egy része vállalta, hogy szóvá tegye azt, amiről tilos szólni – hol nyíltan és vakmerőn, hol burkoltan és óvatosan, hol allegorikusan, hol parabolikusan, hol kompromisszumot mímelve, hol humorban feloldva. A hatalom is fokozta éberségét, de hol ennek, hol annak a szerzőnek sikerült áttörnie a falakat.

 

 

A kimondható és a kimondhatatlan

 

A költő sok mindent kimondott ebben a művében, amit nem volt szabad kimondani. Az 56-os évre című vers alapjában véve költői krónika, de az elégiák szerkezetét követi. A gyásznak és borzalomnak ad hangot a verstest nagy részében, de a mű már az alkotókedv felkeltésére szolgál. Bizakodásra szólítja föl önmagát is, jelezve, hogy nem a tények adnak okot a reménykedésre, hanem a kollektív életösztön, az újabb nemzedéket szolgáló akarat.

Csanádi mindig kerülte a szónokiasságot, a feltűnésre vágyó pátoszt, a vezérkedést. Tudomásul vette a világpolitikai realitást: a háború után a győztes hatalmak érdekterületekre osztották fel a világot, s mi a szovjetek övezetébe kerültünk beláthatatlan időre. A jaltai egyezménynek megfelelően az oroszokkal szembeni szabadságtörekvéseinkhez nem kaphattunk hatékony segítséget a nyugati hatalmaktól. Érzelmeinket és elveinket nem, de jövőnket és életvitelünket ehhez kell igazítanunk.

E művében az a kérdés foglalkoztatta, hogy a hivatalos propaganda hazugságaival és torz féligazságaival szemben miként lehet művészi formában kimondani a történteket. Hogyan lehet fölmérni a mérhetetlen veszteségeket, elsiratni a halottakat, majd feloldani a gyászt, a tisztesség sérelme nélkül megőrizni és továbbadni az életakaratot. Folytatni az alkotómunkát, újra lakhatóvá tenni a feldúlt országot – és ami talán a legfontosabb: visszaadni a magyar népnek elrabolt erkölcsi méltóságát. Kétszeres apa volt már, ez is növelte felelősségérzetét. Nem „felejteni” akart, mint a sírva vigadás hívei – ennél csak az árulás állt tőle távolabb.

A költeményből kitetszik, hogy azért tekintett vissza a sorsfordító esztendőre, mert valamit le akart zárni magában ahhoz, hogy előretekinthessen. Ez volt a legnehezebb. Ennek az évnek, 1958-nak a közepén teljesedett be az 1956. november 4-e óta tartó gyalázat: Magyarország törvényes miniszterelnökét, Nagy Imrét és társait június 16-án kivégezték, s a tisztes temetést is megtagadták hozzátartozóiktól: a meggyilkoltak rögtönzött sírját is meggyalázták. A túlélőknek viszont élniük és dolgozniuk kellett, ha nem bizakodva, akkor fogcsikorgatva. A teljes reménytelenség tébolyító állapot – ezért fohászkodott a bosszú indulata és a téboly ellen a mű záradékában. A kivégzések még évekig tartottak, s a börtönök nehezen nyíltak meg.

Hogy lehet szabadulni a két éve tartó kétségbeeséstől, józan életprogramot adni a jóakaratú embereknek? Hősiesség nélkül, józan mérleget vonva, de a hősöknek fejet hajtva. Akciózni nem lehetett, az írósztrájk gyakorlatilag már ’57 közepére véget ért. Illyés Gyula felfogása volt irányadó: arra biztatta társait, hogy írjanak, mert némaságukkal csak a bértollnokoknak adják át a helyüket. A költő felel – hirdette. Minden jó mű egy-egy szabadságharcos – vallotta: a költő kifejezi és erősíti műveivel az elnyomott nemzet öntudatát.

Csanádi is így gondolkodott. De Az 56-os évre nem az irodalmi megfelelője a Hősök terén megtartott 1957. május elsejei tömeggyűlésnek, amelyen Kádár „optimista” programot adott a szovjet tankokkal legázolt magyar népnek. Ez a vers olyan, mint amikor a megvert és megalázott ember föltápászkodik, letörli arcáról a vért, és a verőembereknek hátat fordítva folytatja mindennapi dolgát, gondoskodik családjáról, a betevő falatról, a tüzelőről, és diófát ültet majdani unokáinak.

 

 

Műfaji, stiláris kérdések

 

Hangja, sok más Csanádi-verstől eltérően, nem nevezhető tárgyilagosnak. Elégikus szerkezete ellenére nem nevezném elégiának: ahhoz túlságosan felkavart lelkületet, zaklatott társadalmi közérzetet fejez ki. Gyász és fájdalom teszi szenvedélyessé az éneket. A 16. század siralmas énekeihez hasonlatosra hangolta a költő, a bűnöket és a mértéktelenséget ostorozó, puritán elveket valló protestáns költők módján. De a vers nem siránkozás, nem merő panasz. Tárgyszerű, józan mérlegelést és erkölcsi felháborodást is kiérzünk belőle. A feketére érett tályog kifakadása a Rákosi-diktatúra bűneire utal, amelyeket ítélet követett. S a forradalomra vonatkozóan a hőstett, a virtus sem hiányzik a mérlegserpenyőből – ezekről ódai lelkesedéssel szól. A vihar tombolását emlegeti – e metaforájával az elemi csapások sorába illeszti a forradalmat. Nem szépíti a mindkét oldalon feltűnő érdekemberek megjelenését. A morális minőségek megítélésénél is fontosabb azonban a költőnek az egyetemleges tragédia: „Október, máglya voltál, / tetőnkig csaptál, ránk omoltál, / emléked üszkös rózsa, / eleven seb azóta”. Tankok csörtettek, ágyúk dörögtek, s most újra romokban a főváros és az ország.

Meghaladta a pusztítás az emberi mértéket: „emésztő vad tüzekben / szájalt Ördög meg Isten”. A mű sugallata: bárkinek volt igaza, a rombolás, az öldöklés szörnyű volt. 1968-ból, a Prágai Tavasz felől visszatekintve sokan fájlaltuk, hogy nekünk, magyaroknak nem sikerült vér nélkül megvívni forradalmunkat. Igaz, nálunk a tüntetőkre, sőt a kenyérért sorban állók tömegére is sorozatokat leadó ávéhás orvlövészek jóval aktívabbak voltak, mint északi szomszédainknál. Ahogy három évvel későbbi versében, a Vérző zászlók alattban (1962) írta Benjámin László: „marad érvnek / megint csak a vér meg a vér”.

Látomásszerű az ötvenhatos esztendő felidézése. Klasszicista-realista költőként Csanádi máskor is írt látomásverset, a világháborúban (Ódon ének, 1944) vagy a falu leigázásakor (Lagzi múltán, 1955). A vízió nem a realista költő látásmódjából, hanem a megtörtént dolgok természetéből fakadt. A valóság olykor nem realista – inkább szürreális: Fal dördült, sikongott ablak; Ágyúk szavát az uccák / horkanva visszabukták; az elesettek teste bíbor zászlót bontott; Budapest terein sírhantok nőttek. Rémálommal ér föl, hogy sírdombok nőttek a parkokban, játszótereken. Hieronymus Bosch vásznára illik a képsor: a Nyugatra menekülők némelyike gyermekét elhagyva gázolt át a Hanság mocsarán, s „Tavaszodón okádta / titkát a Fertő lápja: / iszapcsuhásan nőket, / kökénykék csecsemőket”. Képtelenség, de igaz.

Mint a vers elején láttuk, az egymást követő természeti jelenségeket a társadalmi forrongás és az októberben kitörő forradalom baljós előjeleinek állította be a költő, és ezzel a mitikus ábrázoláshoz közelítette a krónikát. Pedig a szertelenségeket kerülő klasszicista józanságával és önmérsékletével idézte fel a történteket. Ami túlzásnak tetszik, megfelel a természeti és a történelmi tényeknek. Maga a valóság „túlozott”, nem a költői ábrázolás. A plasztikus megjelenítés révén vált mitikussá, itt-ott rémlátomásszerűvé a tapasztalat.

Váratlan és előkészítetlen fordulattal következik be a vers életre buzdító zárása. Hasonlóan működött a költői szándék a háború után, amikor Csanádi a zámolyi otthon üszkös romjait mérte föl a Virágok példájában, de a szerkezeti megoldás ott más volt, az óda műfaj törvényszerűsége érvényesült. A költő legyőzte keserveit, s az élet folytatása mellett döntött, erőt merítve a romok közül fejüket fölvető virágok és az életet újrakezdő asszonyok példájából. Célja itt, a töredékszerű szerkezetnek megfelelően, a semmiből jön, elvontabb, távlatibb és etikai természetű: felnőni az Emberiséghez. Embernek maradni, ha szabadnak lenni nem lehet, akkor is.

1945 tavaszán az iszonyú veszteségek ellenére is volt némi alap a reményhez, jórészt persze azért, mert nem tudtuk, mi következik azután. Ötvenhat novembere után végképp kiéleződött a kérdés: hogyan lehet folytatni az életet, beláthatatlan időre megfosztva a szabadság és a függetlenség reményétől, vasfüggönnyel elválasztva a szabadabb világtól?

1958-ban, Nagy Imre (s még annyi más, perbe fogott forradalmár) kivégzésének esztendejében a Kádár-kor erkölcsi mélypontjára jutottunk el. A törvényes miniszterelnökre kimondott ítélet úgy hatott, mint a nép, az ország sorsára ráütött pecsét. Jó ideig eltartott az emberek tudati beinjekciózása, hogy meg lehessen tenni ezt a gyalázatot.

Miben lehetett még reménykedni? Talán a megszokásban? Történelme folyamán a magyar népnek túl kellett élnie a török megszállók százötven éves uralmát, amely kietlen pusztasággá változtatta országunk nagy részét. Át kellett vészelnie háromszáz év félgyarmati sorsát a Habsburg-uralom alatt. Két világháború veszteseként, az ország területének kétharmadát elveszítve, erkölcsileg megbélyegezve kellett kétszer is hozzáfognia az élet folytatásához. Most úgy festett, ismét tűrni és tűrni kell. Egy nálunk is elmaradottabb, mégis világhatalmi étvágyú birodalomhoz igazodva kell élnünk az életünket. A költő képtelen feladattal birkózott. A krónika ezért több mint krónika: borzalmas látomások sorozata – és a biológiai reményre meg a tisztességre hivatkozó prófécia. Egy lamentáló alkatú, politikai szerepektől idegenkedő költő kétségbeesett kísérlete a felháborító tények felsorakoztatására, a józan mérlegelésre és a folytatódó élet bátorítására.

 

 

A szerkezet és a forma „üzenete”

 

Elemi csapások sorozatába illeszti a költemény a forradalmat és az utána következő eseményeket. Az ’56-os esztendő is bibliai méretű katasztrófákkal kezdődött. A téli hónapokban földrengés rázta meg a fővárost, óriási károkat okozva a déli kerületekben. A tavaszi olvadáskor hatalmas területeket árasztottak el a medrükből kilépő folyók, falvakat sodortak el, újabb ezreket tettek hajléktalanná. A természet intéseként idézi föl Csanádi az esztendőnek e megrázkódtatásait. Nagyon erős ez a verskezdés, Csanádinál sokkal prófétaibb hangvételű költőnek is díszére válnék, pedig csak a tényeket mondja:

 

Árvízzel-földrengéssel,
kezdődött két intéssel;
megindult mennyi hajlék,
jajdult a hontalan nép.

 

A természeti katasztrófákból mintha egyenes folytatásként nőttek volna ki a társadalmi megrázkódtatások. Először a koncepciós perek lelepleződése dúlta föl a lelkeket. Egymás után kerültek napvilágra a diktatúra és a terror újabb és újabb bűnjelei. Október 23-án kigyúltak a fölkelés tüzei. Az elemi csapások rettenetéhez hasonlók a forradalom képei is: „Október, máglya voltál, / tetőnkig csaptál, ránk omoltál.”

E mű megírását nem az alku, hanem a nehezen gyógyuló sebek fájdalma és az élet folytatásának igénye vezette. De nem feketén-fehéren áll szemben egymással a sokat ígérő, lelkesítő tizenkét nap és a gyászos-gyalázatos vég. Az események során ki-ki a maga jelleme szerint mutatkozott meg. A naiv rajongók, a haszonlesők és a színváltók jelleme éppúgy megnyilvánult, mint a változtatás híveié.

Az értékviszonyok nem sikkadnak el a versben. A mű nem úgy állítja be a szomszédos nagyhatalom hadseregének ránk zúdított csapását, mint az árvízhez-földrengéshez hasonló természeti katasztrófát. A fölidézett szörnyűségek egymásutánjának ez volna logikája, ha a költő differenciálatlanul mondaná el az év krónikáját. A költemény, ívének megszakításával, a gondosan jelzett hiátussal kikerüli ezt a hamis látszatot. Krónikájában a szovjet intervencióhoz érve konokul és jelentőségteljesen elhallgat. A természeti és a társadalmi katasztrófa nem mosódik össze. Az emberi szenvedésekre nézve hasonlók egymáshoz, de minőségükben, eredetükben és a jövő befolyásolásában lényegien különböznek.

Csanádi magasból szemlélődik, látja az árvíztől, földrengéstől, majd a harcoktól feldúlt kis ország kínjait, s az összkép látomásszerű. Kifejeződik benne a nemzeti érzés, a közösségi szenvedelemnek ez a sajátos formája. De a közösség nemcsak nemzet, hanem társadalom is. A forradalom a társadalmat is megváltoztatta. Erre nem térhetett ki Csanádi, s ő a nyilvánosságnak szánta versét. A mű a forradalom eseményeit villantja fel. Fölidézi kétszázezer emberünk szétszóródását is a világban. Ez nemzeti sorskérdés. A függetlenség elvesztése a szovjetek beözönlésekor a nemzet jövőjét évtizedekre megpecsételő sorskérdés ugyancsak. Ez utóbbiról sem beszélhetett a költő. A tényt pedig nem kerülhette meg. Jelezte: ezen a ponton el kell némulnia. Ezt kiáltja szemünknek a négy kipontozott sor.

József Attila Medáliák című versében van egy ilyen kipontozott versszak. Ott azonban olyan titkok sugallatát érzékeljük, amelyeket a költő maga sem tudna szavakba foglalni. Az 56-os évre című vers azt érezteti, hogy ami ezután következik, arról nem beszélhet a költő. Ha elmondaná, ami ekkor jön, akkor nemcsak versét rejtheti – ki tudja, mennyi időre – az asztalfiókba (az sem volt egészen biztonságos hely a házkutatások idején), akkor még költői léte és személyes szabadsága is veszélyben forog.

Nem volt még ilyen beszédes elhallgatása magyar versnek. Minden kipontozott vagy kivonalkázott sora néma demonstráció. Költőnk okosan belérejtette a szövegbe a forradalomról alkotott véleményét, a társadalmi állásfoglalását. Ezt fejezi ki az utolsó szakasz utolsó előtti sora: neve, a virtussal-ékes – e mondat alanyát az előző versszakban találjuk: e kis nép. Eszerint a forradalom erény, hőstett, férfimunka volt, noha ártatlan asszonyok és gyerekek is szenvedtek miatta.

A költemény szerkezetében találjuk meg az értékelés kulcsát. A veszteségek számbavétele után – rombolás, halál, éhínség, járvány, fejvesztve menekülő disszidensek százezrei – a költő jelzi, hogy töredéket ír. A kipontozott rész érezteti: ez itt a cenzúra helye. Magától értetődik, hogy az elhallgatás csak akkor válhat jelentőségteljessé, ha az előtte kimondottaknak súlyuk van. A krónikában, ha mindenről beszámolhatna, az következnék, hogy a szovjet intervenció vetett véget a forradalomnak, mint 1849-ben a cári seregek. (Mágikus szám ez a kétszázezer – a Nyugatra menekültekkel kapcsolatban mondta ki a költő. A beözönlő szovjet csapatok létszáma is ennyi volt: kétszázezer. Akárcsak 1849-ben.)

Miért is szólítja fel az önkorlátozást jelezve a költő, hogy „Énekem, sajgó ének, / maradj meg töredéknek”? Nem azért, mert nem tudná befejezni, hanem azért, mert a történet legkényesebb pontjához érkezett, s témája hatalmi tilalom alatt áll. Fejvesztés terhe mellett tilos arról beszélni, hogy önerejéből az illegitim bolsevista hatalom nem bírt a fölkelőkkel. Az orvlövész ávósok fegyvereiket hátrahagyva menekültek búvóhelyükre, miután a szabadságharcosok felülkerekedtek rajtuk és a hazánkban állomásozó szovjet csapatokon. (Egy részük különbékét kötött a forradalmárokkal, erről is tilos volt szólni.) Ezért küldtek újabb hadosztályokat a forradalom vérbe fojtására. Az intervenció a hazai bolsevizmus szégyene: a bő harmincezer főre tehető megszálló csapatok önerőből nem maradtak állva Magyarországon, kétszázezres ármádiát kellett ideküldeni, hogy „helyreállítsák a rendet” (pedig a reguláris magyar hadsereg semleges maradt). Ezt kellett kipontozni a versben.3 Az elbeszélés megszakad, a folytatás a jövőbe és a vágyak világába fut: „idézz oldó jövendőt”.

A szerkezet bravúrja mellett észre kell venni a költemény – ugyancsak üzenetközvetítő – formáját is. Csanádi nem szerette a jambikus ritmust, Kodályhoz hasonlóan a hangsúlyozó karakterű magyar nyelvre ráerőltetett verselésnek tartotta. Ugyanakkor példaadó, nagy műként tekintett Illyés Egy mondat a zsarnokságról című opusára. Az 1956. november elején megjelent és a forradalom leverése után tilalom alá helyezett verset választotta művének modelljéül. A kötöttséget át-átszakító, az érzelmi feszültséget hosszabb-rövidebb sorok beiktatásával éreztető vers uralkodó formája a páros rímű három és feles jambus. Nemcsak alapformájával, hanem „szabálytalanságaival” is a híres költeményt követi. Illyés verse illegális létezésmódjában is annyira közismertté vált, hogy formája szinte a tiltások miatt kimondhatatlan gondolatok jelzésévé vált. Idézetszerűen Csanádi nem utalhatott Illyés művére, de formájának átvételével mégis ő írta meg hozzá az első parafrázist.4 S a költészetben a legnagyobb tettek közé tartozik, ha valamit tisztán a formával, a vers poétikájával ki tud fejezni a költő.

 

 

A kimondhatóság határai

 

Ha van gyöngéje a versnek, akkor a folytatásnak ezen a pontján találjuk: „versbeli víg esztendőt, / kikeletet: e kis nép / ontson virágot ismét”. Mivel a költő nem beszélhet a tényekről, s nem bízhat konkrét segítségben, álmodozni kezd, s egy sosemvolt virágkorra utal. Hasonló szervi hibát fedezhetünk föl Benjámin László rapszódiájában, a Vérző zászlók alattban.5 A vigasz és a virágzás feltételeiről, a szabadságról és a demokráciáról nem szólhat. A nyílt terror elülhetett, jöhettek alkotó évek, remekművek is születhettek, versek, regények, filmek – de ha megnézzük őket, a politika síkján egyik sem igazolta a rendszert. A régi rendszerről, a Horthy-rezsimről kimondták: az a rendszer halálra volt ítélve, helyette új kell, más kell. De ebből nem következik, hogy ez a helyes út, amelyet a bolsevista hatalom kijelölt. Sok ilyen múltba tekintő inkább azt sugallta: az is hosszú ideig tartott, de egyszer csak vége lett. Kétségtelen, hogy Csanádi és Benjámin ötvenhatos verse a legkülönb a forradalom után itthon és legálisan megjelent, ilyen tárgyú versek közül. Burkoltan („versben bujdosón”) mások is szóltak a forradalomról, siratták, emlegették, de az 1956. november 4-e és az első rendszerváltó év közötti hazai sajtóban megjelent versek közül e két „realista” műve ment el legtovább a Rákosi-rendszer bírálatában, az ávéhás terror kimondásában és a demokratikus reformszándék igenlésében.

Az utolsó versszak még egyszer egymás mellé helyezi a gyász és a jövőtudat hátra- és előremutató jelképeit: „süppedező sirokra, / ifjú menyasszonyokra”. Az ellentétes irányú mozgás a biológiai létezés törvényeire vonatkozik: az ünnepi virágeső egyaránt hull a gyász- és a nászszertartások résztvevőire – halottainkra és az életet továbbvivőkre.

A költemény megfelel annak az ars poeticának, amelyet három évvel korábban (1955-ben) a Bornemisza Péter hangoztatott. Az 56-os évre e nevezetes vers variánsának tetszik. Mondhatnám azt is, hogy amit a Bornemisza jelképesen állít, az Az 56-os évre strófáiban konkrétumként köszön vissza. Mintha az előbbi vers megjósolta volna az utóbbi tényeit. Nézzük a prédikátort megidéző vers első szakaszát: „Pernye kerengett mi országunkon, / eget beborítván, / rángó tetemek nyárson nyuvadtak, / felhőkre vonítván, / jámbor kegyesek nyúlként inaltak, / tort ült vala hitvány.” Az utolsó sor nagyon is beleillik a későbbi műbe: nem találnánk anakronizmusnak, ha az ötvenhatos költemény része volna.

Aki életkoránál fogva vagy más ok miatt nem képes felidézni az 1956. november 4-e utáni idők helyzetét, abban fölmerülhet: vajon Az 56-os évre megfelel-e ennek a Bornemiszát idéző ars poeticának: „Mitévő légyen, nyelvén akinek / szavak dagadoznak? / fojtja torkába: oldalán is ki / sebbel fakadoznak, / feltátja száját, félvén is hősen / támad a Gonosznak!” Igen, szinte kifakadt belőle ez az ötvenhatos vers, úgy, ahogy az ars poetica alapján elvárta magától.

A Rákosi- és a korai Kádár-kor természetére ráocsúdó költők nemegyszer iszonyú dúlás, gyilkolódás, országégés látomásait vetítették ki műveikben. Az ötvenes évek első felében „béke” volt – titkon, az éj leple alatt hurcolták el a pribékek áldozataikat –, mégis: tegyük a Bornemisza-vers mellé Juhász Ferenc A tékozló országát. Olyan érzésünk támad, hogy nem béke volt Rákosiék Magyarországán, hanem a dantei pokol nem tudom, hányadik köre elevenedett meg benne. De mégiscsak képletes volt ez a pokol ahhoz képest, ami 1956 őszén tárult fel, most már nemcsak a költők lelki szeme, hanem bármely halandó tekintete előtt. Ezt a mértékbeli változást fejezi ki az 1956-os verskrónika meg a korábbi ars poetica, a Bornemisza Péter közti eltérés.

1958-ban spionok, jelentéstevő bizalmi emberek és megfigyelők jegyezték az emberek önkéntelenül elejtett szavait, káderesek faggatták a munkásokat, árgus szemek figyelték, kit engedjenek be az egyetem padjaiba és kit ne. A félelem uralkodott az országban. Hangerősítővel terjesztették az ideológiát, hogy ama tizenkét nap s a föld alatt még folytatódó mozgalom „ellenforradalom” volt, s a régi világot akarta visszahozni. Ez a mű messze túlment azon a határon, amelyet az irodalom őrei pásztáztak reflektoraikkal. Művészi erő és elszántság kellett ahhoz, hogy megszülessék. Ez tört utat Benjámin László négy évvel későbbi versének, a Vérző zászlók alattnak,6 s az ilyen kezdeményeknek nagy szerepük volt abban, hogy a forradalomról igaz kép alakuljon ki a köztudatban. Elkészülhetett az állami filmműhelyekben a Tízezer nap, a Nincs idő, Csoóri versei és esszéi7 – jó néhány jégtörő alkotás, amely megszegte az alkut. Az pedig így köttetett meg kimondatlanul: sok minden lehetséges Magyarországon, de a forradalomról csak hazudni vagy hallgatni lehet.

Csanádi letette a garast. Ha nem is hibátlan remekben, de költői tisztességéhez méltó, maradandó versben.

 

 

 

Jegyzetek

 

1 A szocializmus történetében később is előfordult hasonló jelenség: Mihail Gorbacsov nyitottabb társadalmi programjainak itthoni hatását a Kádár-rendszer konzervatív vezető rétege minden lehetséges módon tompította.

2 Csak egy nekrológban találtam utalást arra, hogy Csanádit is elérte a megtorlás. A Magyar Hírlap 1991. február 26-i száma L. A. aláírással közölte a Meghalt Csanády[!] Imre című írást, mely a rendszerváltó évek hangulatához igazodik. Itt olvasható (a helyesírási és nyomdai hibákat kijavítottam): „A hazai sorskérdések, amelyek soraiból visszacsengenek, hamarosan őt magát is elérik: egyetlen megjelent verse a forradalom idején elegendő ahhoz, hogy őt magát is utolérje a számonkérés. S a költő, akit a háborús évek és a hadifogság s aztán a személyi kultusz esztendei már próbára tettek, most újabb belső száműzetésre kényszerül, s teljes – nemcsak költői, de irodalomszervezői, közéleti – rehabilitációját csak a legutóbbi esztendőknek köszönheti.” Arról, hogy a személyi kultusz mennyiben tette próbára Csanádit, csak találgatni lehet. Az ukrajnai fogságából való 1948-as szabadulása és 1953 nyara közt írt versei közt néhány „kultuszos” verset is találunk. A költő ellen semmiféle politikai intézkedés nem történt, hacsak azt nem tekintjük ilyennek, hogy a kommunista pártnak benyújtott felvételi kérelmét elutasították. „Rehabilitációra” nem volt szüksége. Az 1956-os forradalomról szóló versei közül a Vér szemet szúrhatott a hatalomnak, de a költő langyos fogadtatásának okát én a volt hadifoglyok iránti politikai előítéletekben és az esztétikai értékek iránti közönyben látom.

3 Sánta Ferenc posztumusz nyilatkozata teljesen egybehangzik ezzel, amikor a Húsz óráról beszél: „A könyvben lényegében egy dologról nem beszélhettem: a szovjet csapatok bevonulásáról.” Az interjú „A legkegyetlenebb napokban ott voltam, ahol a fegyverek ropogtak” címmel jelent meg a Hitel 2008. októberi számában. Kérdező: Szakolczay Lajos.

4 Az Egy mondat a zsarnokságról 1988-ban jelent meg itthon könyvben legálisan. Parafrázist írt róla többek között Nagy Gáspár, Orbán Ottó, Tornai József, Márton László és Csontos János.

5 „[…] s az áldozatok test-halma fölé nő / virágaival az örök szerelem” – olvassuk e vers utolsó előtti szakaszában. Benjámin mintha megérezné e vak remény megalapozatlanságát, mert a következő versszakban megkérdőjelezi saját szavait: „A virág, a jövő… zavaros a képlet, / eltéved a szem sok kusza jegyén”, s régi kamaszhitét támasztja föl emlékeiből, hogy az élet újrakezdéséhez erőt merítsen. Mindkét mű, Csanádié is, Benjáminé is kifejezi a csüggesztő valóságot: a nagyhatalmak által kettéosztott Európa helyzete, a világpolitikai determináció semmiféle reális kiutat nem kínált a kor felelős hazai költőinek, gondolkodóinak.

6 Benjáminnak ebben a versében szabatos szava van nem csupán a diktatúra természetéről, hanem a forradalmat kiprovokáló terrorlegények viselkedéséről is. „Hatalommal-vert buta gőggel, / vakon, süketen, konokan / cicázik a bika-dühökkel, / mit bánja, kit ér a roham.” Ez volt a másik jelentős vers, amely nyilvánosan áttörte az irodalompolitika tilalmait, és olyasmit tett szóvá, amiről nem lehetett beszélni. A két verset összevetve: Csanádi verse elégiához közelítő, szenvedélyes krónika, a Vérző zászlók alatt rapszódia. Csanádi az ’56-os évre koncentrál, Benjámin egész életének számvetéseként idézi föl a forradalmat, bár kétségtelen, hogy az októberi események ihlették a verset. Érdekes, hogy a Benjámin-versnek is a záró sorokat megelőző jövőképben találjuk a sebezhető pontját. Mintha maga a költő is érezné ezt: „A virág, a jövő… zavaros a képlet, / eltéved az elme, a szem sok kusza jegyén.” A vers részletes elemzését lásd az „Egy szenvedély margójára” című tanulmánykötetemben, Küzdelem a katarzisért címmel. Fekete Sas Kiadó, 2005.

7 Csoóri Sándor A kiegyensúlyozottság ára című írása ment legmesszebb abban, hogy megtörje a kínos csöndet (1968). „1956 óta jó néhány kényesnek mondható témát bolygatott meg irodalmunk. De ötvenhat drámai ábrázolásával máig adós maradt. Olyan ez, mintha egy drámában csakis a mellékszereplők mondatai hangoznának el, s csak fojtott, részleges utalásaikból sejdíthetnénk, hogy a főszereplők miféle vélt vagy valóságos eszmék nevében csaptak össze. Holott annak, amit félig mondtak csak el, a másik fele elintézetlenül ott iszaposodik a valóság alján, a tudatunkban, a történelemben.” Csanádi versével csengenek össze a tanulmánynak ezek a mondatai: „Ötvenhat már rég nem politikai jelentésével és kiterjedésével azonos. Sokkal inkább jelképe lett egy nép történelemből ismert ösztönös, heves, kényszerű megnyilatkozásainak. Tanulságai tehát az eszmék, a gondolkodás, a nemzeti lélektan világába tartoznak. S mindenekelőtt az irodaloméba” – folytatja Csoóri. Továbbá: „Ötvenhatban minden megtörtént: az is, ami bekövetkezett, s az is, ami nem. Lejátszódott bizonyos értelemben a múltunk, és lejátszódott bizonyos értelemben a jövőnk is. Nagyságra és töprengésre, szégyenre és félelemre, bizonytalanságra és hűségre, országos megingásokra egyaránt akadt példa. Ha volt a szocializmusnak hamleti pillanata, akkor ez a pillanat ötvenhat volt. Hogy idejétmúlt e korszakot emlegetni? Ha igen, akkor mindnyájan idejétmúltak vagyunk, akik túléltük és dolgozunk, mert így vagy úgy, ennek a történelmi pillanatnak a katarzisa hatott és hat taglejtéseinkre, ítéleteinkre.” In Tenger és diólevél. Magvető, 1978.

 

 

 



Nyitólap