Ablonczy László
Sárgadinnye a fán
avagy: 2008 – de sosem
Nyóc’
(Jegyzetek
hónapról holnapra)
„A haza végzet,
nem pedig trükk és mutatványszám.” (Márai Sándor)
„Csak rossz álom
vagyunk mink?” (Ady Endre: Élünk vagy nem?)
„Emeld föl fejedet
/ büszke nép! / Viselted a világszégyenét! / Emelkedj
magasba kis haza, / te, az elnyomatás iszonya! / Emeld föl
szívedet / nemzetem / lángoljon a világ- / egyetem!”
(Juhász Ferenc: Himnusz-töredék)
BÁLANYASÁG. 2008. március 7-én
híradó-tudósítás egy kecskeméti nyugdíjasklubból. Szokott
nép- és nemzetmegváltó tirádája közepette megtorpan,
zakójának belső zsebéből kártyát húz elő, és egy idős
asszonyt megszólít: húzzon lapot! Majd keverte a paklit… s a
közönség dermedten nézi. Itt a piros, hol a piros? – mint a
vásáros és piaci népszédítők. A képi tudósításban nem
is a Varázslót, hanem Kádár János népét figyelem: a
diadalos lapfelmutatás után sem tapsoltak felszabadultan.
Megigézve meredtek a Mágusra. (P)Óz, a nagy varázsló? (M)Uri
Geller? Nem csalás, nem ámítás! Ilyen vásári mutatványt
miniszterelnöktől még az RTL-extrák világpanorámájában se
látni. De talán a nagyérdeműt valamiféle tisztelet is
bénította a magas poszt iránt; egy kormányfő mégse
kártyatrükkje folytán érdemli a tapsot. Nevetnem kellett
volna, mert az idült népámító repertoárja kimeríthetetlen:
az antifasiszta fesztiváli szónoktól a varieté
mutatványosáig terjed. A zsonglőr eredeti francia
jelentésében a szavak mutatványosaként is értendő.
Belefáradva esztendők óta való ámító tűzijátékaiba,
már keserves kacajra sincs kedv, mert Weöres Sándor XX.
századi freskójából az Undor Angyala tűnik fel, „a
tétlen, közönyös lélek”. Felhőkakukkvár összeomlott. A
szerzés, az önüdvözülés „végre felbillent / s az alatta
felgyűlt ganajba zuhant” – írja a költő. A Mágus, kinek
s’arc poétikája: hazudok, tehát vagyunk és leszünk.
Bármit meg az ellenkezőjét is megszavazó kétszázvalahány
bűvészinasával az ország(meg)vezetést is trükkök
sorozatának tekinti. S aki honpolgáraként a fuccsot
érzékeli, undorában már ökrendezik, mert a „lenti
mocsokban hemzsegő” végjáték immár kollektív bukás is.
Annyi év után tartsunk Adyval (?): „Jobb az undor, mint a
harag: / Be jó volna fölszabadítanom / Egy nagy, elforduló
undorral / harag-hörgette magamat” (Az undor óráiban).
Csurka István az 1956-os forradalom utáni
értelmiségi-közérzetet egy sokáig színpadtól tiltott
kitűnő darabjában, a Ki lesz a bálanyá?-ban írta
meg. Kár, hogy Lánczi András Csurka István drámaírói
eszmevilágát elemző, ám a történeti szempontoktól
eltekintő tanulmánya (Az író és a politika – A politika
reneszánsza. Pallas Stúdió–Attraktor Kft. Bp., 2001)
épp ezt a legfontosabb tényt nem vette észre, így
teóriáját már könnyen igazolhatta: Csurka
„modernségellenes”, melynek „része az
értelmiségellenesség” is. A darab a meghasonlott életek
látlelete: egy kártyázó, pókerező társaság az éjszakát
átkártyázza, miközben emberi gyöngeségük, hitványságuk,
a megélhetés változatos mutatványai tűnnek elő sorsukból.
Tudjuk a drámából: „Bálanya az a nagyasszony, aki a
bálrendezés költségeit fedezi.” A póker sikere a blöffön
is alapszik, a játék menetében azonban lassan kitűnik: a tét
életre-halálra megy; Czifra, a házigazda úgy búcsúzik a
lakását elfoglaló fiataloktól, hogy bizonyos: a fürdőben
felvágja az ereit. Most, felnagyítva Csurka képét a politika
abszurditásának színpadára: a két évtizedes
„szocialista”–”szabaddemokrata” pókerparti Gyurcsány
Ferenc hatéves blöffjében tetőzik, csakhogy: az alvilági
kártyásbagázs a nyerő, s lettünk sokan milliók kollektív
bálanyák, akik beledöglésig fizetjük a zsugásokat, és
vonulhatunk a népfürdőbe.
KI GYŐZÖTT március 9-én? A 800 ezer
nemmel szavazót a „liberális” tábor magának hírelte, a
hárommillió otthon maradót pedig a Mágus éltette híveként
– a demokráciát megcsúfolva. És másnap folytatódott az
ámítás, a beterjesztett törvényjavaslat trükkje. Már
május elsejétől eltörlik a vizitdíjat, közölte a Mágus,
de azt is megjegyezte: a költségvetésben hiányzik a fedezet.
Ami azt is jelentette: lássa az ország, micsoda felelőtlen a
populista polgári párt, végtére a víz és a kenyér
ingyenessé tételére is szervezhetne népszavazást. Honnan
hát a pótlás?
És a polgári párt beugrott a heccnek. A
Szerencsejáték nyereségét, aztán a játékgépek adóját s
ki tudja, mi mindent javalltak a vizitdíj pótlására.
Bődületes tévedés. Egyfelől: a referendum szerint 2009-től
szólt a hatálytalanítás; a Varázsló villámjavaslattal
azért élt, hogy a polgári pártra a felelőtlenség vádját
süthesse. Ami fontos: a 2006-os választási küzdelemben az
Orbán Viktorral elhíresült vitában a Varázsló tagadta a
vizitdíj bevezetésének gyanúját, s a „nem igaz ország”
rémpolitikájával is vádolta vitatársát. 2008. március
9-én a legtöbb történt: a társadalom a Varázsló
választási ígéretét törvényesítette. Vagyis: az őszödi
hazugságbeszéd magánemberi és változatos társadalmi
tiltakozási hulláma után a cselekvési hazugság fölött a
szavazók alkotmányosan ítélkeztek. Mert nem a háromszáz
forintról volt szó, hanem a demokráciára pökő, hazug és
alkalmatlan, velejéig korrupt kormányról döntöttek.
Ilyenképpen az Igaz Ország követelése törvényerőre
emelkedett. Ám ő azóta is lázasan építi Hazug Országát. S
hogy kivéti társaságával még mindig
nemzetvezetőként tetszeleg, voltaképp a rendszerváltás, a
parlamentizmus és a demokrácia csődje, ha nem sorsunkba
vágna, mondhatnánk: végzetes paródiája.
Weöres Sándor Kisfiúk témáira
című ciklusának második darabja: „KARESZ HÜJE / GYÖNGYI
HÜJE / csak én vagyok okos / énnekem a segembe is felyem
van.” A politikai bölcselet sajátos, skizoid jeleit
tapasztaltuk a március 9-ét megelőző hetekben; február
23-án például közölte a Mágus: a polgári párt elárulta
törekvéseit, s ők lesznek az igazi polgáriak. Potomság, hogy
azonmód letagadta a gázáremelést. S prófétálta a baloldali
polgárosodást is, melynek jeleként kisrészvény-kötvényeket
ígért. Egyben leleplezvén magát, hogy a polgári értékben
ő csak politikát és üzletet lát, fogalma sincs az erkölcsi,
emberi értékek igényéről. Február 25-én egy képes
hírportálon Kádár János országának gyarapodását jelöli
pártcélnak. Március 1-jei gyűlésén ismét a hitelességről
próféciált, és júdási árulást emlegetett, melyből
következik, hogy ő volna Jézus Krisztus. Nagy Imre komája,
Deák Ferenc és Batthyány Lajos utóda egyúttal közölte: a
2006-os ígéreteket most kezdik teljesíteni…
FORDULÓPONT március 9. Mert ezen a napon
az Illuzionista megbukott. S írhatja kátéját blogjába
óránként, nyilatkozhat naponta és hetente, de nincs köze a
valósághoz. Különös fordulat a szavazás estéje azért is,
mert az altáji öntudat erősödött más bölcselőkben is.
Dávid Ibolya: „Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor meccsében
2:2-re állnak”; aztán egy hét múlva hangot váltott az MDF
„elnöke”. (Idézőjelben, mert annyi törvénytelenség
hírlik a megválasztása körül, hogy azt már nem lehet
figyelmen kívül hagyni.) Horn Gábor próféciája pedig
imigyen szól: a Fidesz „nemzeti kommunista párt” (Napkelte,
május 26.); Vértes András: a Fidesz felelős az eldurvult
közéletért, mert „tudatosan szétverte a bizalmat”, és a
kormány ezért nem tudott eredményesen dolgozni (Echo Tévé,
május 16.). Nem tudom, mennyiért licitálta túl Vértest
Vágó István, aki Gréczy Zsolt Mágus-tanácsos kíséretében
Fábry Sándorral vitázva már totálissá emelte a polgáriak
felelősségét: „tíz éve a Fidesz irányít”. Ezek szerint
Horváth Ágnes is a Fidesz embere, merthogy Vágó azon
harminchárom „értelmiségi” egyike, aki levélben
köszönte meg a bestiális ámokfutást. De akkor Vágó is a
Fidesz embere. Fábry Sándor válasza e képtelen logikát
követte, amely szerint tehát „az antiszemitizmusért a
zsidók felelősek” (Heti Válasz, 2008/23.).
A rendkívüli állapot folyamatos, mert
folyamatos a válság, mert a válság ő maga. Megjelenése
bárhol: nemzetbiztonsági kockázat. „Bátran!” – újra
és újra jelszavazza „reform”-os holnapját, hazai és
külföldi nyilatkozatai folytán még egy bocsánatkérésre se
tellett heroizmusából. Kerüli az embereket, a
kordontalanított nyilvánosságot, mert retteg egy váratlan
megszólítástól is. Előre szervezett találkozókra is
jobbára hátsó bejáraton érkezik, s az is gyakori trükkje,
hogy idő előtt távozik. A társadalmi szervezetek,
érdekvédelmi kamarák társaságától különösen viszolyog.
Legszívesebben magával egyeztet, s ebből sarjadnak heti, napi
lázas országmegváltó látomásai. Ami ősszel,
tetézve egy világméretű dagállyal is, azt is jelenti, hogy
kimerült a gyurcsányi vezetés, bár vezérkarával a trükkök
árját változatlanul és naponta zuhogtatja ránk. De
érdemes-e még sorolni az összeroppanás tényeit,
nyilatkozatainak óránként változó ellenmondásait és
hazugságait? Nem, de képtelenség is. Voltaképpen dermedten
figyeljük és regisztráljuk az elvetemült produkciót: már
egyetlen tétre folyik a kockajáték, hogy a kormány- és
pártmaffia érdekköre, amit lehet, főként EU-s pénzeket és
ingatlanokat, még megszerezze; Szabolcstól Bábolnáig, a
kórházaktól az energiarendszer szétveréséig és a
regionális elosztóközponttól, a fővárosi és vidéki
önkormányzatoktól az érdekeltségi alapítványokig kirabolja
és lepusztítsa az országot. Zuschlag jó pénzért a börtönt
is vállalja, hogy temperálják az élgengsztereket. Avagy
hihető élethelyzet volna, hogy ugyanaz a személy, aki
miniszterelnökként kényszeresen igényli, hogy egy
kereskedelmi rádióban maga jelentse be az autók rendszámát
követő égi figyelők bevezetését (amint ez 2007 őszén
történt), kevéssel előbb ne is tudjon róla, hogy
sportminiszteri szobájában a munkatársai milliókat
osztogatnak és sikkasztanak? De hisz a trükközésre is ő maga
a példa! Mosonmagyaróvári üzeme 2008-ban kedvezményezetten
szerzett villamos energiát. A MOTIM-vezetés felolvasztotta a
munkások jogaiért – szerényen, de valamelyest mégis –
kiálló szakszervezetet; a dolgozókat pedig megfélemlítette,
hogy ne merjenek nyilatkozni. Az aránytalan nagyságban
juttatott széndioxid-kvótájával pedig üzletelt. Ezért
zúgolódott ő decemberben az EU-csúcson, amiért kvótánkat
csökkentik, mert így neki is zsugorodik az üzleti terep.
Amint szorul a kapca, kábításunkra a
„fely” kizárólagos birtokosai annál nagyobb öntudattal
szórják sületlenségeiket. Március 29-én a pártértekezlet
egyszemélyes attrakciójaként reflektorok szúrt fényében a
Mágus forgószékéről fel-felpattant, körözött, s lapjaiba
tekintve újra küldetését indokolta: vinni kell a reformot,
mert „ha a Fidesz átveszi a hatalmat, csődbe viszi az
országot”. Mondta ezt a tavaszi anarchia közepette, aztán
őszre már az államcsőd is bekövetkezett. A nemzetvezetőben
küldetéstudata manifesztálódott. Folyamatosan csúcsra jár;
egyre inkább kezdem érteni a náci hitetés
tömegszuggesztióját. Noha nagy tömegparádékra nem
merészkedik, de hát a tribün előtti hallgatóságot most a
képcsatornák országossá, millióssá tágítják.
Lebecsülés volna attrakcióját orvosi diagnózissal
minősíteni, mert egy elvetemült népboldogító uralja az
életünket, aki elhatározta, hogy gazdasági szervezkedésének
élembereként gazember lesz. („A gazember mindig tudja, hogy
gazember”– vallotta Sánta Ferenc.) Lady Anna helyett
előmenetelét szervezve Apró-Dobrev Klárával hitelesítette
magát a magasabb látható és láthatatlan bolseviki körökben
– egészen Moszkváig. Előbb a maga birtokát és klánját
építette fel, hogy megváltsa a hatalom mámorát. Őszödi
beszéde a gazemberség bevallása volt. A világban lelt minták
bátorították, hiszen Tony Blair és Bush 2002-ben Irak ellen
indított háborúja is hazugságokra alapozott. Gyurcsány
Ferenc a módszereiben parttalan, mert célja a polgáriak
legyűrése távlatosan is és minden eszközzel. Ezért, hogy a
világválság közepette – egyedül a kormányfők közül –
az ellenkezőjét cselekszi mindannak, amit az európai államok
tesznek: mert már bukása utáni politikai életét készíti
elő. A cigányság mai lázításával pedig a holnapi
polgárháború rémét és fenyegetettségét szervezi. Nekünk
soha, de neki és klánjának „nyóc” az ország.
Mániákusan tovább gyöngíti a vállalkozókat, a
köztisztviselőket, s már a nyugdíjasok előtt sem óhajt
tetszelegni. Ellentmondás nélkül az IMF-nek is megadta magát.
Programja már a holnapot célozza: távozása után a polgárok
majdani kormányának végelgyengült voltában ne legyen elég
ereje beváltani a tápászkodás várhatóan évtizedre
méretezett műveletét. S akkor majd újra előáll
népmegváltóként.
(A Célpont riportjaiból csak
sejtjük: mi minden rémtörténet kiderült volna, ha a
kilencvenes években a polgári oldal egy Hír Televízióval
rendelkezik. Akkor még a szociálliberál bűnszövetkezet
kötelékének sok csomóját el lehetett volna szakítani. Ám
ez időtt a jobboldali médiát egy külvárosi bútorraktárban
fagyoskodó kis társaság által szerkesztett, egy homályos
életű személy támogatásával kiadott Új Magyarország,
mellette a Magyar Rádió Vasárnapi Újságja, a Demokrata és
megszüntetéséig a Pest Megyei Hírlap s jobb pillanataiban a
Magyar Nemzet jelentette. Valamennyi más lapból, rádió- és
tévéműsorból áradt a szenny, fedve is a mélyáramlatokat,
vagyis a maffiaszerveződéseket. Amelyeknek hordalékai
felbukkannak a mai Célpont anyagaiban. Akkor, a gazdasági
erőre alapozva, a távlatos politikai hatalomra szervezkedtek.
Mára körvonalazódott: a kilencvenes évek első felében az
olajszőkítési, a privatizációs bűnszövetkezetek, az
áfa-visszaigénylések hadműveletei után az évtized közepén
a bankvilág Princz Gábor- és Kulcsár Attila-féle üzelmei
már jelezték: a felső politika is belekeveredett a közpénzek
alvilági magánosításába. S az évezredfordulóra a
brüsszeli pénzek ígérete, érkezése újabb akciókat hozott:
a pályázatoknak nevezett osztogatás a D–209-es korszakával
végzetesen elkezdődött. Különös rendszertörténelem
íródik ezekben az években. Helységek, kerületek hallatán
nevek és települést, régiót, országot tolvajló módszerek
és tények idéződnek fel. Magyarország hatvanéves
történetét olyan címen is összefoglalhatjuk, hogy „A
beszervezéstől [ÁVH, téesz stb.] a kiszervezésig”. Az
országot kiszervezték a külföldi érdekeltségeknek – és
néhány ezer maguknak. Topográfiai krónika szerint néhány
hírhedett példa: Döge polgármestere uniós pénzekkel
panamázott; virágzik Nyírbátor és vidéke
(Szabolcs-Szatmár): nem a régi Áfész, hanem Veres János
baráti klánjának felségterülete. Balkány élasszonya is
magánosította a közpénzeket; Polgár első embere, Tóth
József milliós tételekben hamis számlavarázslónak
mutatkozik; Miskolc és vidéke egy új Szabó család
latifundiuma; Hajdú-Bihar: a libás Bajnai cége –
öngyilkosokkal súlyosbítva; Kiskunhalas: Zuschlag János és
elvtelen társai, a „baloldali” ifjak pályázati
bűnbadája; Eger: HospInvest – s ez csak Kelet-Magyarország
és a Tiszántúl. S ha csak annyit mondunk: Terézváros, már
értjük a magyari kódot: az Andrássy úti paloták verókista
elpanamázását jelenti; Erzsébetváros az általános iskolát
végzett eszdéeszes vízvezeték-szerelő, Gál György és
társainak vadászterülete; Bábolna: a Veres János-i
társaság és a Benedek Fülöp-i földspekulánsok egyesített
akciójába emeli képzeletünket, vele országos hálózatot is
asszociálhatunk a falusi magángazdálkodások
megsemmisítésére. 2007 ősze óta, amikor a Hír Tévé
Célpont-stábja Kabai Károlyt megtalálta lipótmezei
illegalitásában, péntekről péntekre árad a szenny a
Gyurcsány-rendszerből. Egy remek kis stáb, Krakkó Ákos,
Rákóczi Péter, Kisberk Szabolcs, Losonczi Kata tehetségesen,
lankadatlan szívóssággal, gyakran iróniába csomagoltan
tucatszám ontják a tényeket az alvilági hadműveletekről,
maffiaszövetségekről, miközben a fenyegetések sem
gyöngítik őket. Hitelüket igazolja: nem értesültünk
arról, hogy súlyos kérdésekben helyreigazításra
kényszerültek volna. De sajnos joggal feltételezzük: a
felderített ügyek aktatologatások, mellébeszélések
útvesztőjében rekedtek, alig valami jutott a rendőrség, az
ügyészség, majd a bíróság elé. A hálózatok ilyenképpen
is a gyurcsányi rendszert fedezik. Demokráciában – ha az
Állami Számvevőszék egy-egy jelentése a kormányzati
szabálytalanságokról, törvénytelenségekről nem volna elég
– a Célpont péntek esti riportjai megbuktatnák a kormányt.
Itt rágalmazónak minősül, aki a tolvajlás tényeit
nyilvánosság elé tárja. Telnek a napok, hetek, hónapok, a
Mágus kábító füstjeit egyre szíjuk, szíjuk, a dózis
emelkedik, s az apokaliptikus kábulatban már alig
érzékeljük, hogy velünk együtt az állam is
szétroncsolódott.)
MÁRCIUS 9. Késő este a
„szabaddemokrata” klubban: Kóka János és Horn Gábor a
kivetítőn a miniszterelnök beszédét figyeli. Kóka kezében
bánatosan billeg a pohár, nincs mire hörpinteni, mert a
vereség megszégyenítő népítélet. Horn félreszegett fejjel
előbb a pódiumon álló nyalka „szocialista” társaságot
minősíti, aztán a Mágust tessékeli alvégi tartományba.
Kókának mondja csak, de másnap ezt „nagy társaságnak”
jelöli. A Hír TV kamerája alsó szögből rögzíti: Kóka
pillogat lefelé, poharát billegteti zavarában, de nem szól
társának, hogy hallgasson, mert a kamera működik. Mintha
oldalvást tekintő szögből Horn is észlelné a
figyelőállást, de mondja tovább. „Borban az igazság” –
véleményezte másnap a polgári párt vezetője. Horn Gábor
előbb homályosított, majd két napra rá bocsánatot kért. S
aztán 10-ét 11-e, majd 12-e követte, s elkezdődött egymás
darálása. Önérzetében persze felhorkant a szekfűs vezérkar
is, mert a paktumtársak megalázták őket. De különösebb
viszály nem lobbant; benn vagy kinn, egyre megy; az elmúlt
hónapok igazolják: a telhetetlenségi nyomaték összetartja
őket. Aki figyelmesen követte az ismételt felvételt, még azt
is fetételezheti: a kiszivárogtatás játékában egy
mesterfogás tanúja. Egyébként elképzelhető volna, hogy a
Hír TV kameráját közelükbe engedik, miután a stáb éppen a
2007-es elnökválasztási csalás tényeit alig néhány nappal
előbb tűzcsóvaként dobta a pártra? Aligha. 1987-ben még Kis
János elhíresült dolgozata adta ki a jelszót: „Kádár
Jánosnak mennie kell”, 2008. március 9-én este Horn Gábor
sajátos lump stílusában az újkori, polgári képes
Beszélőben üzente meg Gyurcsány Ferenc altáji útvonalát. A
súlyos vereség, a csalás tényei folytán lobbant madaras
pártbolydulás és a mérhetetlen hitelvesztés kényszerében a
szivárogtatás a leválás hadműveletét indította el. Egy
százalék; a selejt bosszúja: a gomb leszakad annak a
kabátjáról, aki varrta. Horváth Ágnes ugyan röpült, de ez
már csak ürügy volt az új táncrendhez.
Harminchárom „értelmiségi” megköszönte
Horváth Ágnes ténykedését. Nálunk húsz esztendeje mindenre
képes „értelmiségi” hadoszlop üzemel. Ők az európaiság
felkentjei. Voltaképp mit is jelent az az „európaiság”,
ami Horn Gábort és társait eltölti?
FLORE-ISTÁK. A másfél évtizede
tettestárs klán természetrajzához néhány vonást Weöres
Sándor Nagyfejűek című verséből kölcsönzök:
„csak játszani tudnak, / fontosdit, lényegesdit”. A szakadt
madarasok népszerűsége egy százalékra aszott, de Horn Gábor
pökhendien kijelenti: ők az egyetlen párt, amely európai
igénnyel küzd a változásokért. Potomság, hogy „tele
korrupciós ügyekkel” (D–209). A leállított kormányzati
beruházás köré települt nagyfejűek számlájára tovább
folyatták a pénzt, milliókat, s mint Bojár Iván András
fővárosmogul ámulva közölte a Hír TV-ben:
bankszámlájának súlyosodását észre sem vette! A Demszky
Gábor főmesterkedte budapesti beruházások – sötét anyagi
hadműveleteket követően – összeomlanak… s tovább. „Az
élet, mint olcsó játékszer, berreg-búg kezükben, /
elrontják, mielőtt kezdhettek volna valamit vele” –
jellemzi a költő a nagyfejűség karakterét, ezt a különös
természetet, amely két évtizede folyamatosan megváltó
rajként szárnyal honunk bús egén. Honnan rajzottak ki?
Például a párizsi Flore kávéházból, arcukat Faludy György
ironikus hangoltsággal rajzolta meg az Irodalmi Újságban:
„Elfuserált intellektuelek ugyanis elméleteiket akarják a
világra kényszeríteni” (1961. június 15.). Faludy
látleletében azt is olvashatjuk: „Ezek a csélcsap baloldali
intellektuelek azonban páros napokon azt írják, hogy Lumumba
az új Lincoln Ábrahám, és Hruscsov a világ liberálisainak
reménye. A páratlan napokon viszont gátlástalanul megírják
az ellenkezőjét. Ők nem helyesbítenek, ők nem vívódnak,
és nem vallják be tévedéseiket.” Irodalmi gondolattal írta
Faludy a Flore-szellem diktatórikus és jellemfogyatékos
működését, de cikkében már a maoista bűvölet jeleit is
észlelte, amely aztán az 1968-as párizsi felfordulásban máig
hatóan kitavaszodott. Utóbb persze, fogantatásának
sugárútján, a francia szocialista párt mára eszmesorvadt,
elaggott politikusainak képében mutatkozik. De hogy a
húszas–harmincas években miből sarjadt, majd erősödött a
szovjetbarátság, továbbá Sartre és udvartartása milyen
felsőbbrendűségi tudattal ítélkezett Európa és a világ
eseményeiről, erről egy magyarul most megjelent kiváló
könyv szól. Tony Judt Befejezetlen múlt címmel
(Árokszállási Zoltán feszes és pontos fordításában,
Ferenczi László a történelmi összefüggéseket is jól
láttató utószavával. XX. Század Intézet, Bp., 2008) a
francia értelmiség 1944–1956 közötti korszakát tárja fel
kérlelhetetlen tényszerűséggel. Az amerikai szerző
filozófiai, politikai viták alakulásában, hullámzásában
elemzi, hogy a baloldali értelmiségiek a háború után „a
harmincas évek agresszív prófétálását egyfajta forradalmi
lírával válthatták fel”. S ez a sajátos hevület és
észjárás erkölcsi aggodalmak nélkül Sztálin és a szovjet
rendszer megváltó hatalmát hirdette és hitelesítette a
nagyvilágban. S ha olykor tiltakoztak is, mint Vercors és Jean
Cassou a Rajk-per ellen, kifejtették: „a kommunista párt
tisztelete vezeti őket”. Sartre-ot sem rendítette meg a
Rákosi-kor sötétsége, hanem későbben is abban látta
legnagyobb hibáját, hogy „eltántorították a magyar
értelmiséget a kommunizmustól”. Judt a bolgár, csehszlovák
és lengyel bolsevizmus rémtetteit említve is igazolja: a
francia értelmiség el nem gyöngült kommunista hitében.
Amelynek egyik jele volt a kettős norma. Ilyenképpen a
kapitalizmusnak nincs kegyelem, a szocializmus pedig tökéletes,
s amiben mégis hibádzik, az csak a kezdeti bizonytalanság.
Számukra Nyugaton a faji és mindennemű előítélet is a
társadalmi harc terepét jelentette, ám Keleten bármiféle
megkülönböztetés (a szerző példaként az antiszemitizmust
említi, de a nemzetiségi kisebbség védelme sem szerepelt
elveik között) nem létezett, mert „a kommunizmus léte elvileg
kizárta” ezt. S olyan elvakult öntudattal hirdették a
kommunista édent, hogy a Keletről érkezett Eliade vagy Mi©osz
szava, tanúságtétele, a szibériai haláltáborokról szóló
beszámolók vagy a hazaiak között Raymond Aron sem tudta őket
elbizonytalanítani. Érdekes különbözőség, hogy a
kelet-európai egyházi személyek elleni perek esetében a
bolsevik módszereket elítélték, mert az már feltűnő
túlzásnak mutatkozott, hogy például Mindszenty József
„köztörvényes bűncselekményeket” is elkövetett, amint
ezt az Esprit című folyóirat elemezte. Ez időtt Paul Éluard
Magyarországról hazatérve nyilatkozta: „Ha a nép ura a maga
országának, ez önmagában biztosítja azt, hogy pár éven
belül a legfőbb törvény a boldogság legyen, s a mindennapok
kilátása az öröm” – olvasom Tony Judt könyvében. S
tűnődöm, vajon Illyés Gyula miként értesült
költőbarátjának lelkesültségéről. Az esztendő
feljegyzéseit lapozgatom, de sehol nem találom jelét Éluard
1949-es látogatásának. Ám 1948 novemberéből olvasom röpke
nyomát a Naplóban, hogy a francia költő Romániából
holtfáradtan érkezett, s Illyés Szolnokra elébe utazott. Az
1949-es Illyés-jegyzetek között áll: „Pas de légumes sans
jardins, pas de libertés sans nations.” Alább, tágítva a
képszerűséget, magyarul is megismételte: „A szabadság
semmiféle nemes virága, fája, növénye nem él meg ápolt
kertje, a nemzet nélkül.” De tovább olvasva a Naplót,
1956. május 26-án Éluard második, tehát az 1949-es nyári
látogatásának emlékét egy tihanyi tréfájához kötődve
idézi fel a költő: Flóra sárgadinnyéket kötözött a
fára, ő pedig micsurini tudományossággal közölte
vendégével: ami Franciaországban a földön terem, az nálunk
a magasból szakítható. És Éluard elhitte a nemesítési
heccbe csomagolt rendszerfelsőbbségi ámítást. Illyés Gyula
a történetet elbeszélve a maga közérzetét is rögzítette:
„…nem vágyom Párizsba… Mit tanulhatok én még ott? A
»művelt nyugatiak«-at naivaknak, rászedhetőnek érzem, s
épp műveltségük következtében. Mit tudnak ők az élet vad
működéséről? Tapasztalatuk java elméleti s gondolati.”
Kávéházi tehát.
S hogy miért a feltétlen bámulat a szovjet
eszme és rendszer mint fán termő sárgadinnye iránt? R. Aron
nyomán Tony Judt így válaszol: „A Szovjetuniót támogató
francia polgári gondolkodó túlléphetett saját
provincializmusán, s ismét a történelem szószólójává
válhatott, anélkül, hogy megszokott gondolkodásán és
stílusán jelentősen változtatnia kellett volna.” Az 1956-os
esztendő aztán megrendítette a Saint-Germain sugárút
kávéházait; Hruscsov kongresszusi beszéde, majd a magyar
forradalom élesztgette a francia értelmiséget a bolsevik
kómából. Lelkiismeretük persze alig mozdult, némelyük
inkább „sebességet váltott”, mint a könyv szerzője írja
találó képpel. Például Sartre, aki ugyan aláírta a szovjet
invázió elleni tiltakozást, de 1957 telén a Les Temps
Modernes-ben Sztálin fantomja című cikkében azt
fejtegette, hogy a Szovjetunió különleges elbánást érdemel,
mert egyetlen a rendszerek között, amely az egyetemleges
szabadság és igazság letéteményese.
(A „Bank” fedőnevű ügynök
jelentését olvasom, akit fiatalon szerveztek be, hogy a
megszüntetett szabadkőműves-mozgalom személyeiről jelentsen.
„Bank” 1957 őszén énekversenyre készült a
franciaországi Tours-ba. S megkereste a hazai szabadkőművesek
egyik tekintélyét, Sulyok Bélát, aki a súlyosan beteg Gerő
Andor főtitkártól vette át az ügyek intézését. „Bank”
címeket, tanácsokat kért Sulyoktól, hogy a francia testvérek
segítsenek szállás és anyagiak dolgában. S egyben „Bank”
eligazításra is provokálta Sulyokot, mint nyilatkozzon, ha a
forradalomról kérdezik. „Mondja el, hogy a
szabadkőművesség nem vett benne tevékenyen részt, miután az
ellenforradalom bizonyos antiszemita irányai miatt az erősen
zsidó érdekűnek ismert szabadkőművesség számára nem lett
volna tanácsos nagyon mozgolódni” – tájékoztatta
„Bank” Sulyok álláspontjáról Farkas Béla századost
október 12-én. [Állambiztonsági Szolgálatok Történeti
Levéltára Mt. 622/1-es dosszié.] Sulyok Béla azt is közölte
„Bank”-kal, hogy „a korábban használatos szabadkőműves
útlevelet most nem adhatja ki, mert az esetleg veszélyes
lehet”.)
A honi nagyfejűség genezise a Flore
kávéház ihletéből éppúgy ered, mint az Andrássy út 60.
tévedhetetlen szakembereitől. (Kevéssé tudott, hogy például
Eörsi Mátyás apja, a jog professzora, a negyvenes évek
második felében Párizsban tanult Eörsi Gyula [az
Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára
Bt-111/1-es, „Mátraházi” fedőnevű ügynök dossziéjában
olvasható feljegyzés szerint] „II/5-ös ügynök” volt.)
És persze Mao vörös könyve és ’68 Párizsa is formálta
azt a társaságot, amely a nyolcvanas években még hajlandó
volt szolidaritást vállalni a rasszizmus elleni harc
rendületlen ügyeleteseként és a köreikbe Romániából
érkezett társak hangolása folytán a határon kívüli
magyarsággal emberi jogaik sérelme ügyében. De már akkor is
a világ kávéházainak budapesti tagszervezeteként a
nemzetközi sajtó éberségi rovatát, magyarul nem tudó
firkászait folytonosan ellátták az MDF elleni (később az
Antall-, majd az Orbán-kormány elleni) rágalmakkal. S mint a
Hír TV-ben vetített háromrészes Ismeretlenek című
dokumentumfilm nyilatkozói elmondták: Demszky Gábor és
társai csak addig feszítették a húrt a kádári uralommal,
amíg Nyugatra szóló útlevelük nem került veszélybe.
(Életkép Demszky Gábor Budapestjéről:
lécekből ácsolt kutyaól áll a Boráros téri
HÉV-megállóban. Bérletárusító helynek hirdeti magát,
miközben az állomás óvonalú, szép épületében a
pénztárak zárva merednek az utasra. Városképi aggodalom
ezúttal nem merül fel. Hasonlóképp a millenniumi vonalon és
a kései mélyvasutak előtereiben is. S az utas képzelődhet:
bizonyára a BKV által sok száz millióért kiírt
„tanulmányok” eredményeként. Mennyivel olcsóbb s
egyszerűbb volna ellenőrző automatákat működtetni! Néhány
napig a Moszkva téren tizenhat ellenőr állt az induló 4-es
és 6-os villamosok ajtajainál, aztán eltűntek a
hiábavalósági szolgálatból. Mulatságos szemlélni őket a
mélyben is: egymással társalkodó, unott vagy telefonozó
figurák négyen-öten kordonoznak, s aztán újabb hullámban
egy másik brigád a szerelvényre is felszáll. Párizsban hat
év alatt négyszer találkoztam ellenőrrel, itt egy nap is
többször, azonos vonalon le- s felmenetnél is kötelező
jegyet mutatni. A Déli pályaudvaron milliókért ajtós
kordonokat építettek, ott vasúti ellenőrök vizslatnak.
Egy-két kapunál ácsorognak, mellettük a többi ajtó
tárva-nyitva. S ha mégsem, aki potyázni akar, felszáll
Kelenföldön, és kalóz-lesi játékkal oda zötyög, ahova
akar. Lágymányosi körletünkben a megbízható, míves
postaládákat év elején leszerelték; azóta hosszú
zarándoklat a távoli postához, hogy felbélyegzett leveleimet
útnak indítsam. Majd pléhládákat szerelnek, ígérgették. A
privatizációnak nevezett önfelszámolási programot az ájeres
kerékpárakciótól a Postapalota eladásáig sötét ügyletek
sorozata lengi át. [A postavezérből miniszterré emelt Szabó
Pál javára szól, hogy a monori vasútbaleset nyomán,
„szocialistáknál” kivételes gesztussal, lemondott
posztjáról.] Scruton A lámpaoszlopok és a telefonfülkék
jelentőségéről című, korfelfejtő kisesszéjében
olvasom: „amikor az ember egy ilyen dobozba, egy ilyen
hangsúlyos nyílásba dobja be a levelét, biztos lehet abban,
hogy az jó kezekbe került, és már úton is van a címzett
felé. Az állampolgárok közössége bízhat benne, hogy a
posta megbízhatóan fog működni, és hogy a postaládákat
díszítő királyi címer valóban a hatékony és alázatos
közszolgálat záloga” [Kommentár, 2008/2.]. A posta nyáron
három hét múltán kézbesítette levelemet az Őrségből
Debrecenbe. Küldemények sokaságáról kiderült: a címzetthez
nem jutott el. A postaládákat az év végéig sem
helyettesítették; ócska sárga, füstöt okádó, koszos
nógrádi pótbuszok futnak a Bartók Béla úton. Kiszervezve a
város és az ország. Bizalomvesztés, ideiglenesség minden
területen a kormánytól a fővárosig. A BKV-től a postáig
– egy a rendszer.)
A SAS MINT FŐNIX. Bárhogy is képzeleg
Fodor Gábor, mára a nagyfejűek baráti társasága oda jutott,
hogy a „liberális értékek” végleges és végzetes
leltárhiányát összegezheti. Értelmes érvekből és
értelmiségiekből is kifogytak. Kóka János, aki a
legnépszerűtlenebb politikus, s megerősítve 2009-ben is ő
hangszereli a frakciót, paródiája a pártnak. Honlapjának
dallása („Öreg tollasunk, kopott sasunk, / Mint főnix újra
éled / Felriad, szárnyra kap”) köznevetség tárgya, és
tanúvallomás a dilettanciáról. Jellemző, hogy egykori
minisztériumából munkatársa, Garamvölgyi Ábel a szegedi
szimfonikusokat akarta vezényelni. Negyven-hatvan vagy
százötven aláírót még mindig össze tudnak verbuválni,
„az öreg sasok szárnyalnak”, de ez már vergődés.
Kókának (akárcsak Fodornak) egy beszédre való programja
sincs, csak ígérgetésekkel s napra igazított
szófordulatokkal imitálja a közéleti szereplőt. A miskolci
küldöttek szavazási botránya miatt ugyan kénytelenek voltak
választást elrendelni, de amint a felbujtó-szervezőről, úgy
szavuk sincs a nyírségi pártcsalókról, s nem zavarja őket
Gelse polgármestere sem, akit sötét ügyletekért a bíróság
elítélt, de tisztéről mégsem mondott le. Magyar Bálint
viszont a párt „méltóságának megőrzéséről”, a
„tisztességes politizálásról” beszél (2008, Napkelte,
VI. 7.), miközben kilenc hónap alatt annyira sem jutottak, hogy
a 2007-es elnökválasztási csalásért való felelősséget
tisztázzák. S az egykor Bibó Istvánra hivatkozó és a
bolsevizmust élesen támadó, „liberális értékeket”,
társadalmi szolidaritást hirdető pártot ma már a
képviselőtársának megveretésén szórakozó Kuncze Gábor,
egykori belügyminiszter mellett a húszéves évfordulón
leszbikus kutyájáról elménckedő, egyetemet sem végzett
képviselője jelképezi. Mára az SZDSZ elvtelen,
eszmefogyatékos társulata az idiotizmusig süllyedt; listás
társaság, gátlástalanok, mert a választókkal nem
szembesülnek. Aki igen, röstellni kezdi klubját – Gegesy
Ferenc, Ferencváros polgármestere lemondott parlamenti
képviselőségéről. Voltaképp találó volt a Kuncze Gábort
rugdosó Kovács Pistike reklámja a 2006-os választásokat
megelőzően. A „szabaddemokrata” Pistike-klán csaknem két
évtizede otrombán rugdos a társadalom önbecsülésébe. A
politikai zsarolástól a tolvajláson át a nemzeti jelképek
programos piszkolásáig változatos és kifinomult repertoárral
dolgoznak. A Vígszínház egykori igazgatója, idős Magyar
Bálint az intézmény és a társulat biztonságérzetét
tartotta legfontosabb vezetői-intézményépítő feladatának.
Egy demokratikus társadalom működése, szüntelen javítása
is hasonló kormányzati képességeket követel. Ifjabb Magyar
Bálint két évtizede pistikézik. Amúgy pedig sulinettel és
elektronikus táblákkal üzletel. Ráutalóan mondta a nyáron
elhunyt Raksányi Gellért: „Messzi gurult az alma a
fájától, de az a fa dombon is állt.”
TÚL JÓN ÉS ROSSZON. Jean Sévilla új
könyve (Kairosz, 2008) voltaképp a Nicolas Sarkozy francia
köztársaság elnökké választását (2008. május) megelőző
pillanatot rögzíti. Azt az összeomlottságot, amibe az 1968-as
párizsi diáklázadás fiatalságából kinőtt
szocialista-liberális szellem vezette a francia társadalmat.
Olykor feltűnik a képernyőn az újkori európai szocialista
ünnepnek hirdetett pillanat 1981-ből, amikor Jack Lang
szcenírozásában Mitterrand elnökválasztási győzelmének
első gesztusaként Beethoven Örömódájának
kíséretében egy szál piros rózsát helyez el Jean Jaurčs
sírkövére a Panthéonban. A patetikus pillanat hamis giccsnek
bizonyult, amikor Mitterrand – bár a választási ígéreteit
beváltotta – két év múltán elindított egy olyan
liberális gazdaságpolitikát, amelynek pusztító voltára a
franciák csak most eszmélnek igazán.
André Kosztolány, a neves tőzsdés
(1908–1999) írta az 1981-es Giscard–Mitterrand váltás
tapasztalataként: amit a jobboldali Raymond Barre kormány
összegyűjtött, azt a szocialisták elosztogatták (A pénz
és a tőzsde csoda-világa. Közgazdasági és Jogi K.,
1990). Nálunk is így történt – bólintunk rá, ám ezzel
hatalmasat tévedünk. Mert a francia törvényesség kevéssé
gyöngült el, de nálunk a törvények fellazítása (az elit
által elkövetett bűntényekig menően), az ellenőrző
intézmények tervszerű eljelentéktelenítése,
megfélemlítése a „szocialista-liberális” program része
lett. Bérégovoy (1925–1993) szocialista miniszterelnök,
amikor olcsó bérű lakás szerzésével megvádolták,
ártatlannak tudta magát, mégis öngyilkos lett, mert neki a
szocialista eszmeiség becsületet is jelentett. Kornai János Szocializmus,
kapitalizmus, demokrácia és rendszerváltás (Akadémiai
K., 2007) című könyvében tudományos szempontokat követve
alkotja meg gondolatmenetét, de a mélyben zajló szennyes
eseményekhez se kimutatással, se elemzéssel nem szolgál. Mert
az, hogy 1990 után az egykori „pártelit” igen nagy
számarányban vett részt a gazdaság, a kultúra és a
közügyek formálásában, a korfolyamatnak csak egyik
meghatározó jellemzője. Ám kimutatható-e az, hogy a besúgok
légiója miként szívódott fel az új életben a
gazdasági (és másféle) hatalom új birtokosaként?!
(De ki az ügynök? Ki a besúgó, ki a
„társadalmi kapcsolat”? Nálunk a sajtó és a különféle
politika rohamai nyomán kinevezett bizottságok csak az
ügynökösdit kántálják, noha tanácsos árnyalatos erkölcsi
distinkciókat tenni. Példáinkkal időzzünk Párizsban.
Kunderát az őszön leügynöközték, noha egyetlen
feljelentésére hivatkoznak, amely ifjúkori, elvakult hitének
egyszeri, fájdalmas dokumentuma, mert egyetemista társa
sorsába vágott. Művei nyomán látjuk: vöröscsillag-néző
fiatalsága formálta azzá az íróvá, akivé lett. Alighanem
magára is gondolt, amikor más írók mellett a Lenin-poémát
író Majakovszkijra is utalt: „Hátranézve az ember látja az
utat, látja az előrehaladó embereket, látja tévedéseiket,
de a köd szétfoszlott… Majakovszkij vaksága az örök emberi
sors része. Nem látni a ködöt Majakovszkij útján annyi,
mint elfelejteni, hogy mi is az ember, elfelejteni, hogy mik
vagyunk mi magunk.” (Ford.: Réz Pál. Elárult
testamentumok, Európa K., 2006) Kundera nem volt ügynök,
amint a Magyar Műhely alapító szerkesztője, Nagy Pál sem. De
azért ha a journal in-time él(e)tem 2 [Kortárs
Könyvkiadó, 2002] kötetében olvasható röpke híradást és
az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának
3.2.4. K–1461/1–2-es „Wolfang Kauser” jelzetű két
dosszié anyagát összevetjük, érdekes, drámai mélységű
történet és játék körvonalazódik. Nagy Pál
emlékiratában az 1960-as Kassák-kiállítás megnyitásához
kötődve az alábbit tudatja: „És ekkor lépett be a terembe
Sz. Gy., az akkori magyar konzul, alacsony, köpcös, barna
képű cigánygyerek, aki franciául csak néhány szót tudott.
[Egyébként jó kedélyű, joviális fiatalember, aki nagy
lelkesedéssel akart bennünket beszervezni a konzulátus
besúgói közé.] Majd arról értesülünk, hogy Vasarely „az
anyja picsájába küldte” Sz. Gy.-t. „Ott álltam az op-art
atyja mellett; minden szó emlékezetembe vésődött” –
zárja a jelenetet Nagy Pál. Más párizsi-belügyi jelentések
is igazolják Nagy Pált, aki tévedésből három évvel
korábbra [1960-ra] datálta „minden szó” szerinti
emlékezését. Mert a Denise René Galériában 1963-ban a
„Mátraházi” és „Máté” fedőnevű ügynök is úgy
látta, hogy Sz. Gy. „nevetségesen” viselkedett. Nagy Pál
abban pontatlan, hogy Sz. Gy., vagyis Szabó Gyula nem a
konzulátus, hanem az állambiztonság megbízásából
kísértette őt és írótársait. Szabó Gyula konzul
„Rudas” fedőnéven magyarul küldte haza jelentéseit, így
az iratokból franciatudásának fokát nem ismerhetem, amint
Nagy Páltól értesültem Szabó Gyula arcszínéről és
származásáról is. Említettük, az emlékiratban Szabó
Gyulával való találkozását Nagy Pál az 1960-as évből
idézi, ám a belügyi jelentések szerint 1963. január 10-én
kezdtek el foglalkozni az író-szerkesztő beszervezésének
gondolatával. Mert a második Kassák-kiállítást követően,
a Magyar Műhely szerkesztésének és kiadásának tényére
kitüntetetten figyelve 1963. május 22-én nyitották meg Nagy
Pál dossziéját – Maróti János r. alezredes
alosztályvezető és Kanyó [András] írta alá a hivatalos
iratot. A továbbiakban Budapestről Módra [István]
aláírással bizonyos „Barna elvtárs”-nak, Szabó
felettesének postázták Párizsba a Nagy Pál beszervezésére
szóló utasításokat. Az 1963. június 14-i jelentés szerint
Szabó Gyula a bld. Tronchet egyik éttermében találkozott Nagy
Pállal. Aki a további kapcsolatok kérdésében „nem elvi
kifogást” lát, hanem „más területen látja teendőit”,
s az is Szabó-”Rudas” írásában áll, hogy Nagy Pál
„elismerően nyilatkozott a párt és a kormány
politikájáról” [a hazairól]. Memoárjában Nagy Pál
hivatkozik Bernáth László budapesti újságíró párizsi
beszámolójára, amelyben a Magyar Műhelyről „kissé
vállveregető, de mindent összevéve inkább rokonszenves
újságcikket” írt. Az Esti Hírlap akkori munkatársa,
későbbi rovatvezetője hazaérkezve azonban még két további
vallomással szolgált: előbb „társadalmi kapcsolatként”
útjáról a belüggyel társalgott. Ezt követően a Márton
Lászlóval [„A párizsi rezidentúra hosszabb ideje
kapcsolatban állt vele, s ennek során információkat adott.
Provokáció-gyanús magatartása miatt vele a kapcsolatot
megszakítottuk” – olvasható Juhász Ferenc, rendőr
főhadnagy op. beosztott 1963. december 16-i összefoglaló
jelentésében] és Szakál Imrével [„Személyével a berni
rezidentúra 1963 júniusa óta kapcsolatban áll” –
olvasható az imént idézett összefoglalóban] való
találkozásról [1963. szept. 27-én] a legfelsőbb
KISZ-vezetésnek, Pulai Árpádnak is beszámolt. A levél aztán
Pulaitól pártvonalon „Orbán elvtárshoz” került, s onnan
a belügy „Kauser”-dossziéjában landolt. Bernáth
javasolja: hazulról szükséges a támogatásuk, de: „Nem
hivatalosan rajtam keresztül”. S hogy miként? „Megkapnák a
KISZ kiadványait.” Bernáth László ifjúkommunista
brosúrákkal való visszalazítási kísérleteiről nem
találhatók dokumentumok, de az bizonyos: a két
Kauser-dosszié, amely Nagy Pál levelezésének fotómásolatait
is tartalmazza, a Magyar Műhely megmaradásának,
szerkesztésének változatos tényeit tárja fel, miközben az
emigrációs küzdelmek megannyi kérdése is felmerül a
jelentésekben, összefoglalókban. Nagy Pál sorsával
kapcsolatosan az is például, hogy az 1963. október 8-i
találkozón azt kéri Szabó Gyulától, hogy „szeretné, ha
anyját nem zaklatnák a rendőrök, ha hazatér”, minthogy
édesanyját párizsi útja előtt kétszer is kihallgatták
Salgótarjánban. Szabó Gyula teljesítette; amit Nagy Pál
„többször megköszönt”. Okkal, hisz mások hasonló
előzékenységben nem részesülhettek, merthogy szerettük
útlevelet se kapott, avagy kerülték a Szabó Gyula, alias
„Rudas”-féle kísértéseket. Az illyési sárgadinnye fán
termő voltában a párizsi Magyar Műhely szerkesztői is
hittek. Az október 8-i másfél órás találkozón Nagy Pál
kifejtette Szabónak: „ők is szocializmust” óhajtanak,
„ezért dolgoznak”, s a baloldaliság jegyében az emigráns
„csoportokat balra tolják, közelebb Magyarországhoz”, hogy
majd céljukat bevégezve „emelt fejjel” hazatérjenek. A
Szabad Európa Bizottsággal kapcsolatban pedig elmondta: az
öregdiák-találkozón „igyekeznek kivenni a vezetést [ti. az
addigi vezetők kezéből – A. L.] és politikai helyett
irodalmi jellegűvé formálni”. Az 1963. november 20-i
találkozóról Szabó ötoldalas beszámolót küldött, amely
szerint Nagy Pál üdvözölte az amnesztiát, s nyomatékosan
arról beszélt, hogy 1964 karácsonyára hazatérnek. Szabó
elmarasztalta a szerkesztőt, hogy ígéreteit „nem tartotta be
minden esetben”, a Mesterházi Lajossal folytatott
tárgyalásról például „utólag tájékoztatott”. Azt is
tudatja Szabó, hogy a magyarországi könyvek kifizetését Nagy
Pál „nem fogadta el”, s azt kérte: „a megrendelt könyvek
ellenértékét úgy térítsük vissza részére, mintha az a
Magyar Műhely előfizetési díja volna”. Okát is mondta
Szabó-„Rudas” szerint: „Másképp sem barátai, sem a
franciák felé nem tudná legalizálni a könyvek eredetét,
miután azok »ismerik rossz anyagi helyzetét«.”Azt is
olvashatjuk, hogy megállapodtak: minden hónap első
csütörtökjén találkoznak, ha a megbeszélt dátum nem
sikerül. De az iratokból kiderül, hogy az 1964. január 9-i,
továbbá a január 16-i és a február 6-i „biztosított”
találkozókról a jelentésekben „Kauser”-nek jelzett Nagy
Pál elmaradt. Majd több kitakart oldal után egy újabb
megvalósult disputáról értesülhetünk. Az előző évben a
Magyar Műhely szerkesztői Darvas Józseffel, Mesterházi
Lajossal, Vas Istvánnal találkoztak Párizsban a hazai
együttműködés reményében, de mindhiába, panaszolta Nagy
Pál. S hogy Szabóval kevés az egyetértés, az elmaradt
beszélgetésekre utalva a Magyar Műhely szerkesztője így
válaszolt: „Ő bízott, hogy kezdeményezőek leszünk. Nem
kérnek anyagi támogatást, de elvárják, hogy erkölcsileg
támogassuk őket” – írta szervének Szabó Gyula. Ám apadt
a beszervezés ambíciója, mert látni való volt, hogy Nagy
Pál bújócskázik velük. Március 17-ről való az utolsó
jelentés, amely a 12-i találkozóról tudósít. Bár Nagy Pál
„kevés idejére” hivatkozott, de másfél órát
beszélgettek. A Magyar Műhelyről például, amely a Szabad
Európa Bizottságtól 2-2500 frankot kapott. [A szám mellett
tollal írva: 400 példány.] Egy 1964. július 15-én rendezett
párizsi összejövetelen [szeptember 1-i jelentés], amelyen
különböző szervezetek, törekvések képviseletében mintegy
tizenöt magyar emigráns vett részt, a jelen lévő
„Steiner” nevű ügynök szerint heves viták és viszályok
lobbantak. Egyebek között azért, mert egy „kis csoport
félig viccesen, félig komolyan szemére vetette” Nagy
Pálnak, hogy miért hívta meg Szabó Gyula konzult a Magyar
Műhely estjére. „Steiner” szerint a vitában Nagy Pál
kijelentette: „Engem csak az érdekel, hogy az én szüleim
otthon minél jobban és békésebben tudjanak élni, és ezt
semmi esetre sem tudom elősegíteni azzal, ha acsarkodom és
»emigráns«-politikát játszom.” 1964. december 7-én Szabó
Gyula már itthon, rendőr százados csoportvezetőként
Csákány János századossal így zárta Nagy Pál
„beszervezési jelölt ügyét”: „a kialakított
kapcsolatot kezdetben jól fogadta, később azonban azt arra
akarta felhasználni, hogy megszerezze… [a szöveg feketítve]
erkölcsi és anyagi támogatásunkat a Magyar Műhely számára.
Ugyanakkor nem volt hajlandó konkrét tájékoztatást adni a
lappal összefüggő kérdésekről. Megállapítottuk, hogy
negatív személyi tulajdonságainál fogva Kauser nem alkalmas
ügynöki kapcsolatnak. Operatív kapcsolat kialakítására
irányuló kísérleteink elől mereven elzárkózott, kapcsolata
a rezidentúrával 1964 áprilisában megszakadt.”
Jóváhagyta: Temesi Gábor r. őrnagy alosztályvezető.
Memoárjából kitűnik, hogy Nagy Pál feljegyzései nyomán
dolgozott; így azért tűnődöm: micsoda írói feladat lett
volna, ha a zsarnokság poliptermészetét, pokolraszállását a
Szabó Gyulával folytatott játékban, vagyis annak az
esztendőnek a történetét is megírja! Izgalmasabb és
súlyosabb história, mint például a lengyel művészek
homoszexuális kísértésének kalandja, húsbavágóbb, mint
amikor Cs. Szabó László színvonaláról elménckedik Mikes
Györgyre hivatkozva. Ám ki tudja, az is lehetséges, hogy egy
újabb in-time fejezetben majd arról értesülhetünk, hogy az
idézett iratok Szabó Gyula posztmodern novellái. Nagy Pál nem
volt ügynök, bizonyára sok gyötrelmet is megélve, mentve
édesanyját, egyensúlyozva a folyóirat éltetésében és
hazatekintő óhajtásaiban, önáltató reményekkel is talán,
de szűk esztendeig részlegesen együttműködött. Ám hogy
erről nem beszélt, ezen a ponton hátranézve is tartósította
a Kundera említette ködöt. Egyébiránt egy illyési gondolat
is olvasható a dokumentumok között, amit a költő 1963-as
párizsi látogatása alkalmával mondott fiatalok
társaságában: „Könnyű Párizsban szürrealistának lenni,
Kiskunfélegyházán becstelenség.”)*
De most a közelmúlt és jelen nagy
kérdésével állunk szemben: a fordulat kavalkádjában sok
száz belügyi rendőrtiszt, nyomozó szívódott fel a
gazdasági, társadalmi hatalomba, s vált orosz kapcsolatokkal,
netán új, amerikai megbízatással sorsunkat meghatározó
tényezővé, s erről semmit sem tudunk. Mert a számonkérés
elmaradásának súlyosabb következményeként az új időkben a
régi uralom szolgái emberi romlottságukkal a rontás, az
erkölcstelenség démonait tovább éltették és
erősítették. Ma is az ügynöklisták körül folyik a
vitustánc, de csönd honol azokról, akik zsarolással,
megfélemlítéssel az embereket elgyöngítették, megtörték,
s változatos együttműködésre kényszerítették. S ez már
nem a kapitalizmus vagy a tőke természetéből következett,
hanem a megélhetési-ember szembenézésre képtelen
hitványságából.
(2008. XII. 22.)
(Folytatjuk)
* Köszönöm Papp
Istvánnak, az ÁSZTL munkatársának segítségét.