Kortárs

 

Vári Fábián László

 

Ajánlás nélkül

 

     A pogány papoktól mentséged nem lesz
alakot váltva visszajárnak
varangytestükből szemközt hugyoznak
eszelős lidércként utadba állnak
ködöt huhognak összevihognak
s amíg lassúdan látásod veszted 
tompítsa elméd fekete fátyol 
ne érezd idő előtt a veszted.

     Haraggal indulsz a nyári határnak
hol a pacsirták énekkel élnek
s bár nem vagy te úr egy porszem fölött se
a borotva kezedben nyitatlan éled
kimetszed nyelvét az égi madárnak
hisz hiénavér fortyog ereidben
meg fogsz lakolni meg fogsz lakolni 
hetedíziglen hetedíziglen.

     Nagypénteken a harang ha hallgat
s a százéves holló fiait mossa
setét végzeted fattyúval ver meg
te akartad így teremtés rossza
fiadnak dupla és béna lesz nyelve
örökkön-örökké folyni fog nyála  
szívedet torkodból nyomd vissza nyeld le
készülj a végső véres imára.  

     Szólítsd elő a rozsdás beretvát
kasztráld a kölyköt amíg nem késő
lányunokád is teltszájú néma
hiába lesz a két szeme kéklő
mint Jeruzsálem fölött a kárpit
mikor az Úr épp nyájait nézi
az ő szülőrését nem varrhatod be
ha nemzője nem hát kije vagy néki
dugd be egy formás fenyőtobozzal
engedd el aztán a gyermeket szépen
mielőtt kupolád fejedre rogyna
kevély lelkednek őrületében…

 

Amint a kihűlt ég alá


     A félsivatagban – ott is utolért,
rám talált a tábori posta:
önfeledt jókedvnek, arany derűnek,
gyakorta bánattal mérgezett
emlékkel táplált vágyaknak völgye;
a féltő szeretet méltatlan, 
bár egyedül felkent közvetítője;
most mely minőségében érkezett?

     Istenem, ez a Magdi kézírása.
Ma éjjel másfél hónapja múlott,
hogy feldúlták álmom az ismerős holtak.
Azóta nem küldtem egy írott sort sem,
holott a hollók Ung erős várából
levelet ezalatt hármat is hoztak.

     Bontatlanul forgatom kezemben.
Mit hoztál, madár, mondjad, mit várjak?
A számonkéréstől aki már nem tart,
gyarapodhatnak azzal a bátrak,
és szemrehányás sincs kilátásban,
csak üresen rengő bölcső az ágon.
Csak ülő alakja dereng át kéklőn,
mikor írását jajjal kitárom.

     Belém törődve, lemondva, sajgó
mosollyal hajlott az írópultra,
hogy másfél év meddő várakozását
egy kurta kérdésben semmivé oldja.
S miközben lezárta, címezni kezdte, 
s vért hullattak a lombok a parton,
az illegális videojelek
behozták neki távoli arcom.
 
     Őrdarvak vetik fel úgy fejüket,
ahogy ő mozdult rám, délibábra.
Apró kis kontya nyakára omlott,
eleven szemeit keskenyre zárta.
A részleteket vallatta volna,
de a bizonyosságot
könnyen nem adják.
Légköri zavarok blokkolták körbe,
s a képernyőt felszántották a hangyák.

     Teljessé tette azért a címzést,
rágyöngyözte az ötjegyű számot.
Az adás ettől tisztulni kezdett:
az Embán*  túl zuhanó csillagot látott,
látta, ahogy a kopertát téptem,
hogy a homlokom kezembe ejtem.        
De roppant valami fenn a magasban – 
álmaink gerince – inkább csak sejtem.
S minden kapcsolat megszűnt közöttünk,
amint a kihűlt ég alá léptem.

 

 

 

 * Emba – folyó Kazahsztán nyugati részén.

 

 



Nyitólap