Kortárs

 

Lackfi János

 

A játékos

 

                                                                          Benkó Bencének

 

Miféle szikra ébred az agynak televényén,
ágbogasan tekergő, vak gondolati pályán,
hogy beszánkázza majdan a teljes féltekéket,
s lényeden léve úrrá izzássá szétterüljön?
Ki mondta, hol van írva, hogy reflektorba tartsad
sápadt képed, akárha jeges szoláriumba,
mely izzaszt, perzsel, éget, átmeszel fényfehérre?
Ki mondta, hogy remegve, mint vásári pojáca,
kockáztasd minden este, vásárra vidd a lelked,
kifordítsd, mint rossz kesztyűt, nyílt harakirit végezz?
S amíg eljutsz odáig, a testnek kínzatása,
kéz-láb facsarva táncra, könnyedén, mintha szállnál,
fetrengni színi porban, szedni jegyet, s a vécé
mocskát kitakarítni, statisztálni, zenélni.
Hangszálad erőltetve napokra elrekedjél,
csak jelbeszéddel szólni, hogy torkodat kíméljed,
s kommunikációnál fontosabbra használd majd,
ne szólj szeretteidhez, hogy szólhass publikumhoz,
játssz magánéletedben, hogy jól menjen a színház,
laborbeli nyulakként használva fel családod,
rajtuk próbáld a pengét, mit villogtatsz a színen.
A lázas riadások évadján éjszakának
ment az előadás már álmodban, s neked egy szó
sem jutott az eszedbe, és hogy mit mond a súgó,
nem hallottad már azt se, valahány szó a földön,
elrejtőzött mind sebten, lyukba riadt egérkék.
Mi kényszeríthet erre? Ahelyett, hogy rejtőznél,
szenvtelen titkosügynök, kicsiny, rejtett ügyeknek
néma képviselője, ki mindent megfigyelve,
de semmihez sem szólva egy nagyobb hatalomnak
készít döntő jelentést, s bár rejti névtelenség,
mit ő tesz, országoknak meghatározza sorsát,
ehelyett te csak arc vagy, nálad nagyobb erőknek
szócsöve, rezonőrje, a kapzsiság szól rajtad
keresztül földi űrbe, a hiúság s nemesség,
a léhaság s eszesség, a fantázia s restség
szavai vándorolnak testednek lépcsőházán.
Rivaldafényben állsz, ám ha egyszer ágynak esnél,
a helyedre beugrik egy sosem-hallott kezdő,
és izzó üstökösként a színpadra berobban,
összes alakításod homályba is borítja,
s kit tegnap bakfislányok autogram s pásztoróra
reményében leskeltek a művészbejárónál,
pohos fater ma már, a szinkronstúdióban
hollywoodi meséknek darálja agymenését.
Csak pár emlékezetben, néhány mákosodó konty
alatt él még a hajdan daliás főszereplő,
és nyűtt képeslapokban, könyvtár mélyén ha néha
megpillantják fotódat, felsóhajtnak, Teremtőm,
hisz ez volt csak a férfi!, ma meg már csupa nyikhaj!,
aztán selejtezésbe kerül az archív szaklap,
és majd művészmoziknak homályán játszanak még
pár arcod-őrző kockát, míg azok el nem kopnak.
Ne búsulj, hétévente sejtjeid mind egy szálig
kicserélődnek, szíved, agyad legbelsejéig,
új ember lesz belőled, s mi a régiből eltűnt,
hiába is keresnénk, nem adja vissza föld s ég.
Marad, mi volt, a játék, magadra tenni tétet
s tenni önnön sorsodra, megtenni tétnek azt is,
magadnak ellenében feltenni önmagad tán,
te vagy a tét, a posztó, te vagy a bank, az osztó,
a kontra és rekontra, az ászok és az alsók,
világnagy kaszinóban pörögve csontgolyóként,
mindig megállapodván szénszín vagy rőt mezőben,
lendülve mind tovább majd, perdülve elveszőben,
és mindig megkerülve, maradva a középen,
míg épülnek s omolnak világok sejtjeidben.

 

 

 

IV

 

                                                           Németh Csabának

 

Lábán sárkoloncok kapaszkodnak, esett az eső,
izmaiban mégsem érzi a fáradtságot Ez az a hely,
tizedszer áll itt, minden évben pontosan ugyanazon
a napon, ugyanabban a napszakban, május 18,
délután négy óra, mindig emlékezni fog rá
Négyen szakadtak el akkor a szederindás,
rovarzümmögéses aljnövényzet sűrűjében
küszködő, nyafogó gimnáziumi osztályuktól,
szabadon, szilajon törtettek idáig, ahol megnyílik
a sziklás, zöld bársonnyal bélelt völgy öble
Ő itt volt azóta is, minden évben, pontosan úgy,
ahogy megbeszélték, mikor a kés éle először
metszette a fába, hogy IV, azaz negyedik osztály,
azaz a négyek bandája Bármi történik, esküsztök?
Esküszünk! Az elején volt egypár eufórikus
év, kannás bort hoztak, tábortüzeztek, dumáltak
rogyásig, villogott a cigaretták parazsa a mohó
éjszakában Aztán sorra elmaradtak, először Tomi
az amerikai ösztöndíja miatt, aztán Lacinak
fia született, Béla tavaly még küldött
sms-t bocsánatkérésképpen, idén már azt is
elfelejtette Lényeg, hogy ő itt van, mindenkinek van
saját élete, hát neki ez a közös élet inkább sajátja,
mint a magáé, a hajnali újságkihordásokkal,
délutáni filmnézésekkel, a pizzafutárral, az utcán
elhaladó lányok utáni nyakfájdító bámészkodással
Hát sosem a kézügyességéről volt híres, a lényeg,
hogy megvan a két betű, tizedszerre, szép sorban,
a friss vágásnál habzanak a nedvek

Kifulladva ért fel a dombra, körbeöleli a látvány,
az ölelkezés gondolata most lelkifurdalással
tölti el, pedig hát ki tehet bármiről is, kicsoda?
Ő biztos nem, a gyász éveit kitöltötte, kis híján
ráment a dologra, lám, most is itt van, emlékezni
jött, I és V, mindörökre I és V, Imre és Vali,
akkor is, ha most már nem, ha azóta találkozott
Eszterrel, az életük összegabalyodott menthetetlenül,
ha ez nem lenne, talán már ő sem lenne, ki kívánhatja
ezt tőle és minek a nevében? A bőrére utaznak?
Vali biztos megértené Vali biztos megértené?
Vajon ő megértené Valit hasonló helyzetben?
Ha így áll a dolog, miért nem hozta el
Esztert is, miért nem együtt vésik be a két betűt,
kettejük betűjét, mi van abban? Azért jóízlés is
van a világon, mondaná szegény anyja, ha már
nem bírtad a hűséget a halálon túl is, legalább
ne tüntess vele, édes fiam, ezt mondaná, kemény
asszony, az igazság pedig fájdalmas De ki beszél
itt hűségről és mi iránt? Vajon ahová Vali került,
van-e ott értelme ennek a szónak, s ha igen, miféle?
Ugyan látnak-e minket az odaátiak, s ha igen, miféle
fényben, lehet, hogy tágasabban, mint hinnénk,
tágasan, mint ez a völgy itt, a lába előtt
És hol van Vali teste, testének tája, amelyre
ő annyira pontosan emlékszik, hol az a test,
amelyet aztán a felismerhetetlenségig
puffasztott fel a betegség? És mik ezek a gyöngyöző
nedvek itt, a fa kérgén, az előző kilenc bemetszés fölött,
ez a friss nyirkosság itt, a szeme sarkában?

 

 

 

 

 



Nyitólap