Kortárs

 

Kovács István

A „nagy háború” bevezető fejezetei

Hermann Róbert: A Drávától a Lajtáig

 

A tizenöt éve elhunyt művelődéstörténésztől, Bodor Ferenctől kaptam a nyolcvanas évek elején a segesvári ütközetben hősi halált halt Zeyk Domokos huszár kapitány fényképét. Életének végpillanatairól Gratza György monumentális munkájában olvastam: a lovagiasan felkínált rabság helyett főbe lőtte magát. Tartásáról mit sem tud a világ… Az ő baja, gondoltam én. Életem első „1848-as” könyvét írtam akkor Bem tábornokról a Móra Könyvkiadó Így élt sorozata számára, s a történelemmé lett sorsokat életre keltő hangulatban különösen érzékeny voltam az önfeladást elutasító gesztusokra.

A gazdag fotógyűjteményt birtokló Bodor Ferenc erdélyi útjainak titkaiba is beavatott. Köztük beszámolt arról az 1960-as évek elején datált történelmi kalandjáról, amelynek során édesapjával kijutottak Moldvába… Befogadásukkal nem kis kockázatot vállaló szállásadójuk fizetségül azt kérte: meséljenek a „nagy háborúról”. Kiderült, a nagy háborún az 1956-os forradalom budapesti harcait értette. Azóta 1956 szinonimája számomra a „nagy háború”, amelyet kiterjesztettem 1848-ra is.

Tudjuk-e akár hozzávetőleg, hogy napjainkban, a történelem ténymentes elméletté kasztrálása idején hányan érdeklődnek szenvedélyesen az 1848/49-es forradalom és szabadságharc iránt? Negyedszázaddal ezelőtt számukat háromezerre becsülték. Az 1980-as években többé-kevésbé ennyi példány kelt el a jelzett időszakra vonatkozó fontosabb könyvekből. Ma a szabadságharcot és hőseit tárgyaló kiadványok eleve nyolcszáz, legfeljebb ezer példányban jelennek meg.

A magyar 1848 iránti érdeklődés általános jellemzője múltban és jelenben, hogy homlokterében Görgei téli visszavonulása, a tavaszi hadjárat, Bem erdélyi működése és az orosz intervenció, valamint vele kapcsolatban a világosi fegyverletétel és az árulás mítosza áll. (Ez utóbbi manapság halványulni látszik.) A kezdetek, vagyis 1848 nyarának és őszének eseményei kapcsán mintha beérnénk Kossuth július 11-i képviselőházi beszéde katonaállítást és hozzá pénzt kérő patetikus mondatainak idézésével, mit sem tudva e felszólalás helytálló bel- és külpolitikai elemzést adó részeiről. És persze ott van Pákozd, Ozora és Schwechat… Két helységnévhez két véglet: a szeptemberi Pákozdhoz a honvédsereg fényes győzelmének, az októberi Schwechathoz pedig katasztrofális vereségének fogalma kapcsolódik automatikusan, míg Ozora inkább irodalmi vonatkozása révén ivódott tudatunkba. Holott mind Pákozdnál, mind Schwechatnál a magyar félnek kedvező eldöntetlen csatákat vívtak. Az pedig meg sem fordul a fejünkben, hogy a szerveződő magyar honvédelem 1848. október 7-én Ozoránál aratta a szabadságharc legnagyobb győzelmét, amelynek eredményeként közel tízezer ellenséges katona volt kénytelen letenni a fegyvert, vagyis kapcsolódott ki a további küzdelemből.

Az említett három helységnévhez fűződő tényeket Hermann Róbert tavaly megjelent A Drávától a Lajtáig című kötete támasztja alá frissen feltárt adatokkal is. A szerző korábban folyóiratokban, tanulmánygyűjteményekben, évkönyvekben, emlékkönyvekben napvilágot látott s a kutatások újabb eredményei által diktált igényeknek megfelelően átdolgozott, kibővített tanulmányait szerkesztette könyvvé rá jellemzően lábjegyzetelt alapossággal, adatbőséggel. Írásaiban az alcímben – Tanulmányok az 1848. nyári és őszi dunántúli hadi események történetéhez – jelzetteknek megfelelően az 1848 júliusától mind fenyegetettebb Dráva-térség, majd – Jellayi´ szeptemberi betörése után – a Dunántúl védelmének megszervezését mutatja be, annak főszereplőivel együtt. Ezek horvát és osztrák részről Josip Jellayi´ horvát bán és zágrábi főhadparancsnok, hátterében gróf Theodor Baillet von Latour bécsi hadügyminiszterrel, magyar részről Csány László királyi kormánybiztos, a háttérben Batthyány Lajos miniszterelnökkel. A kötet mellékszereplői az adott helyen felcsapó események örvényében hosszabb-rövidebb időre főszereplőkké válnak. Így ismerhetjük meg közelebbről a drávai hadsereg fővezéreit, előbb Teleki Ádám vezérőrnagyot, majd Móga János altábornagyot, a Nagykanizsa visszavételében fontos szerepet játszó vasi nemzetőr parancsnokot, Vidos József ezredest, a Muraközt rövid időre felszabadító és ott fegyverszünetről tárgyaló tábornokot, Perczel Mórt s a horvát részről vele szemben operáló gróf Laval Nugent táborszernagyot és Franz Dahlen tábornokot, valamint a Jellayi´ vezette haderő gyengébb részét Magyaróvárról Horvátországba sikeresen hazavezető Kuzman Todorovi´ generálist. (Többek között a fentebb felsorolt személyek jelentései is szerepelnek a Hermann Róbert és Molnár János által Nagykanizsa és környéke 1848–1849-ben címmel 2000-ben napvilágot látott kétkötetes dokumentumgyűjteményben.)

A kötet legfontosabb írása A Drávától Schwechatig – Az őszi hadi események a Dunántúlon és a Felvidéken. Ebben az általa felvázolt időkeret és térség minden lényeges kérdését érinti a szerző. A további fejezetek e kérdéskörök részletesebb, esetenként egészen aprólékos kifejtését tartalmazzák.

A fentebb idézett tanulmányban olvashatjuk, hogy az uralkodó már március 23-án kinevezte az 1. báni határőrezred parancsnokát, Josip Jellayi´ ezredest horvát bánná (a poszt két és fél éve betöltetlen volt), s az állás fontosságának megfelelően másnap vezérőrnaggyá és zágrábi főhadparancsnokká is. Fél hónap telik el, s Jellayi´ már altábornagy. E villámgyors előmenetel kapcsán joggal jegyzi meg a szerző: „Az 1848 előtti évtizedekben nem volt példa arra, hogy egy személy töltse be a horvát báni és a horvátországi főhadparancsnoki tisztet. A bán ugyanis csak a horvát (Zágráb, Varasd, Kőrös), illetve a szlavón (Pozsega, Szerém, Verőce) vármegyékkel rendelkezett, a főhadparancsnok rendelkezési jogköre viszont kiterjedt a horvátországi katonai Határőrvidékre is. Azzal, hogy Jellayi´ 1848 márciusában mind a báni, mind a horvátországi főhadparancsnoki méltóságot megkapta, elődeinél jóval nagyobb hatalom koncentrálódott a kezében.”

A kinevezés gyorsaságában meghatározó szempont volt, hogy az még a független magyar minisztérium hivatalba lépése előtt megtörténjék. Utána ugyanis közjogilag ily önkényes döntés Bécs részéről a magyar kormány számára elfogadhatatlan lett volna. Batthyányék tisztában voltak a sietség okával, s hogy kerülni akarják az ezzel kapcsolatos konfliktust, az is bizonyítja: István nádor április 1-jén meghívta Jellayi´ot a magyar országgyűlésre, s az áprilisi törvények végén feltüntették nevét az ország zászlósurai között. Az érintett minderre a legcsekélyebb mértékben sem reagált.

Jellayi´ legfelsőbb pártfogóinak – így elsősorban Latour hadügyminiszternek – félszavaiból is értett. Miután Zágrábba érkezett, megszakított minden kapcsolatot Magyar- és Horvátország között, ezután április 27-én kihirdette a statáriumot, majd azt is bejelentette, hogy a polgári közigazgatás Horvátországban, Szlavóniában és a Magyar Tengermelléken is az ő hatáskörébe tartozik. Ezzel a horvát liberálisoknak is gesztust tett, mivel ők követelték 1848 márciusában „Horvátország, Szlavónia, Dalmácia és a Magyar Tengermellék, illetve a horvát és szlavóniai-szerémségi Határőrvidék Háromegy Királyságként történő egyesítését”. Ebbe a magyar kormány semmiképpen sem ment volna bele, mivel Dalmácia önálló koronatartomány volt, Szlavónia és a Magyar Tengermellék, vagyis Fiume és térsége pedig a Magyar Királyság integráns része.

Jellayi´ nem tette közzé az áprilisi törvényeket, amelyek Horvátországban csak a horvát szábor megerősítése után váltak volna érvényessé. A jobbágyfelszabadítást úgy állította be a horvát közvélemény előtt, mintha az az ő felelős döntésének lett volna az eredménye. Május 10-én kérte az uralkodótól a magyar kormánytól független közigazgatást. Abban is szerepe lehetett, hogy egy hónap múlva a horvát tartománygyűlés a magyar kormánytól független horvát kormányzatot kért az udvartól. Ez jogos horvát nemzeti igénynek mondható. Minek tekinthető viszont az uralkodóhoz intézett sürgető kérés, hogy szüntesse meg a magyar pénz-, had- és kereskedelemügyi minisztériumokat, s olvassza be őket egy központi birodalmi minisztériumba? A zágrábi határozatot küldöttség vitte Bécsbe, amelynek Jellayi´ is tagja volt, aki mintha ügyet sem vetett volna arra, hogy az uralkodó június 10-én a magyar kormány követelésére – „engedetlensége miatt” – felfüggesztette őt báni és főhadparancsnoki állásából. Mindenesetre elégtétel lehetett számára az, hogy Ferenc Károly trónörökös és Zsófia főhercegnő tüntető kedvességgel fogadták őt, mintha ezzel is jelezni kívánták volna, hogy leváltását nem kell komolyan venni. Nem is vette sem ő, sem a horvát közvélemény. Így pozíciója a gyakorlatban mit sem változott.

A fentebb jelzett magyar minisztériumok önállóságának megszüntetésével egyébként maga Jellayi´ is előállt Batthyányval történt első és utolsó személyes találkozásakor 1848 júliusában. Semmiben sem értettek egyet. A horvát bán csak egy feltétellel helyezett kilátásba együttműködési készséget: ha a Habsburg Birodalom német tartományai betagolódnának az egységes Németországba. Ez esetben, úgymond, hajlandó „felvenni a magyar nemzeti színeket”. Ennek esélye azonban augusztus folyamán teljesen elillant.

A horvát erőpozícióval, politikai befolyással, a horvát ütőkártya kijátszásának veszélyével a magyar politikai vezetés pontosan tisztában volt. Azzal is számolt, mivel fenyegetne a Bánságban a már június első felében véres polgárháborút provokáló szerb felkelők és a horvát határőr-alakulatok egyesülése. A Batthyány-kormány a szerbektől támogatott esetleges horvát betörést akarta a Drávánál vont kordonnal megelőzni. A 250–290 kilométer hosszú Dráva-vonalon, elsősorban Csány László kormánybiztos érdemeként, viszonylag jelentős fegyveres erőt sikerült összevonni. Mivel ez döntő hányadban nemzetőr-zászlóaljakból állt, harcértéke csekély volt. „Csak határőrizeti feladatokat láthatott el, és semmi esetre sem volt alkalmas még helyi támadó akciókra sem” – jegyzi meg Hermann Róbert, hozzátéve: „A nemzetőrség őrszolgálatra többé-kevésbé bevált, de nagy tömegű, közel kétszeres számbeli fölényben lévő ellenséges haderő egy ponton vagy egymáshoz közel eső pontokon történő benyomulását nem tartóztathatta fel.” Vagyis működésének jelentősége elsősorban abban állt, hogy „visszatarthatta a horvátokat kisebb akcióktól – így a Muraköz megszállásától…”.

A megtett védelmi intézkedések arra utalnak, hogy a magyar fél már júliustól számolt Jellayi´ betörésének eshetőségével. A politikai helyzet kiéleződésével ezért hozott a horvátok megbékítése céljából a magyar kormány augusztus 27-én olyan határozatot, hogy Horvátország teljesen elszakadhat a Magyar Királyságtól – azzal a feltétellel, hogy szabad átjárást biztosít a Magyar Tengermellékre. Jellayi´nak azonban ekkor már kisebb gondja is nagyobb volt annál, mintsemhogy az így kínált esélyt mérlegelje. Ő az uralkodót szolgáló osztrák katonaként cselekedett, és nem a jövőt is szem előtt tartó horvát politikusként. Augusztus végén más feladatra kapott titkos megbízást. Ennek bevezetőjeként a hónap utolsó napján fegyveres erővel szállta meg a Magyar Tengermelléket, lefegyverezte Fiume magyar zászló alatt szolgáló, elsősorban olasz ajkú nemzetőrségét.

Azzal a követeléssel, hogy a magyar kormány és országgyűlés mondjon le a horvátok által jelzett minisztériumok önállóságáról, az udvar csak 1848. augusztus végén hozakodott elő. Nem véletlenül. Ahhoz, hogy a bécsi uralkodói kör ilyen provokatív követeléssel léphessen fel, szükség volt az itáliai hadszíntéren aratott osztrák katonai sikerekre. Az idős Radetzky marsall július 23-a és 25-e között Custozzánál súlyos vereséget mért az itáliai osztrák tartományokban tavasszal kirobbant felkelést támogató Károly Albert piemonti-szárd király hadseregére, s ezzel elhárult a Habsburg Birodalom egységét legközvetlenebbül fenyegető veszély. A győzelem kivívásában meghatározó szerepet játszottak a horvát határőrezredek, amelyek vagy húszezer kitűnően felkészült katonát sorakoztattak a császári zászlók alá. Ezzel mind Jellayi´, mind az uralkodóház tisztában volt. Ezért állhatott elő a horvát bán olyan érveléssel a Dráva vonalán vont magyar védvonal kialakításakor: ha azt az uralkodó nem számoltatja fel, félő, hogy a határőr-zászlóaljak önkényesen hazatérnek Itáliából szülőföldjük megoltalmazására. Latournak is többször célzott rá, hogy a magyarok provokatív magatartása miatt nem tud újabb csapatokat küldeni az olasz hadszíntérre.

Hermann Róbert idézett „központi” tanulmányából megtudhatjuk a betörés előtti két hét előzményeit. Többek közt azt, hogy Jellayi´ augusztus 26-án „futár útján értesítést kapott Bécsből, hogy a császári udvarnál elismerték a horvátok és szerbek ügyének igazságát, s »ezt nemsokára az udvar ki is fogja jelenteni«”. Szeptember 4-én az uralkodó közzétette a már augusztus 24-én megfogalmazott kéziratot, amely Jellayi´ot hivatalosan visszahelyezte báni és zágrábi katonai főparancsnoki méltóságába, s elvárta, hogy az „egyetemes monarchia javára, a magyar korona épségének fenntartására s a magyar mellékországok viszonyainak jótékony kifejlődésére működend”. Hogy a „működendésen” mit értett, azt baljósan előrevetítette az a tény, hogy a Bécsben megjelent szűkebb, majd tágabb magyar békéltető küldöttséggel sem tartott érdemi tárgyalást az udvar. Szeptember 11-én, két nappal azt követően, hogy a száztagú magyar országgyűlési küldöttség dolgavégezetlenül hajóra szállt, Jellayi´ főhadserege Varsándnál átkelt a Murán. Ezen a napon Jellayi´ már tudta, hogy mivel a magyar hadsereg szeptember 2-án bevette Perlaszt, s ezzel felszámolta az egyik legnagyobb szerb tábort, a szerb felkelők csatlakozására egyelőre nem számíthat.

Az intervenciós horvát hadsereg erejének ismertetése kapcsán a tanulmány alapján pontos képet nyerhetünk a horvátországi Határőrvidék megalakulásának történetéről, felépítéséről s tizenegy határőrezredéről. (További három határőrezred a Bánságban, négy pedig Erdélyben jött létre.) „A Határőrvidék generalátusokra, ezeken belül ezred- és századterületekre, a századterületeken belül több családból álló házközösségekre oszlott egy-egy önként választott családfő alatt. Minden házközség bizonyos mennyiségű földet kapott katonai hűbér gyanánt, s mindegyiknek bizonyos számú katonát kellett kiállítania. (…) A határőrök körülbelül egy jobbágyteleknek megfelelő földet kaptak, nem álltak földesúri hatalom alatt, s békeidőben csak a királynak tartoztak adófizetéssel, háború során neki sem” – írja Hermann Róbert, kiemelve: „A Határőrvidék katonai erejét jelzi, hogy 1848/49-ben a cs. kir. oldalon maradt 16 ezred és csajkás zászlóalj 91 zászlóaljat állított ki…” (A magyar kormány megalakulásával a Határőrvidék elvileg a magyar hadügyminisztérium igazgatása alá került volna.) Ebből is kiderül, hogy a horvát csapatok az egész szabadságharc alatt számottevő részét alkották a cs. kir. osztrák hadseregnek.

Nincs mit csodálkozni azon, hogy a magyarországi betörésre Jellayi´ 48 ezer embert tudott mozgósítani. Ez a sereg azonban nem képviselt olyan harcerőt, mint ez a létszámából következhetne. Nagyobbrészt az 1. és 2. zászlóaljaikkal Itáliában harcoló ezredek sebtében feltöltött 3. zászlóaljaiból és a 4. népfelkelő zászlóaljakból és népfelkelőkből állott, s rendkívül kevés hivatásos tiszttel rendelkezett. A mozgósított tüzérség negyvennyolc lövegéből csak tizennyolc ágyú volt korszerű, hatfontos. Lovassága pusztán egy hatszázadnyi banderiális huszárezredből állt, amelynek tagjait csúfnevük minősítette leginkább: Jézus-Mária huszárok. Ez utóbbi ténynek Jellayi´ is tudatában volt, de úgy számított, hogy Magyarország területén sorra csatlakoznak majd hozzá a császári-király lovasezredek. Teljes létszámban azonban csak a 7. (Hardegg) vértesezred jelentkezett nála szeptember 19-én Marcaliban. A 6. (Wrbna) és a 7. (Kress) könnyűlovasezredek csak két-két századdal tudták erősíteni hadseregét. Az 1. (János) dragonyosezred, a 3. (Szász király) és a 6. (Wallmoden) vértesezred, valamint a 2. (Schwarzenberg) dzsidásezred csatlakozása különféle okokból elmaradt. Jellayi´ot az is kellemetlenül érintette, hogy az eszéki vár semlegességet jelentett be, s ezzel nemcsak a magyar, hanem a horvát csapatok előtt is lezárta az ottani Dráva-hidat.

Nem csatlakozott Jellayi´hoz egyetlen huszárezred sem. Mi több, a 4. (Sándor) és a 9. (Miklós) huszárzered tiszti küldöttsége arra ösztökélte Teleki Ádám vezérőrnagyot, a drávai magyar hadsereg főparancsnokát, hogy álljon ellen. Ezzel egyidejűleg levelet intéztek a horvát bánhoz, miszerint nincs tudomásuk arról, hogy Jellayi´ határozott írásbeli uralkodói paranccsal rendelkezne Magyarország határainak átlépésére.

Ilyen felhatalmazást Jellayi´ valóban nem tudott felmutatni, s ez nagyban megkönnyítette a magyar kormány, vagyis a magyar alkotmány iránti hűségükben megingott tiszteket ama döntésükben, hogy ha a helyzet úgy hozza, fegyverrel állnak ellen a horvátoknak. A Jellayi´ betörését követő első legválságosabb tíz nap során ebben az elhatározásukban erősítette őket István nádor is, aki szeptember 15-én – Batthyány kérésére – elvállalta a sereg parancsnokságát. A szeptember 21-én a bánnal tárgyalni akaró nádor akkor hagyta el posztját, amikor rádöbbent: Jellayi´ azt is megengedheti magának, hogy nem áll szóba egy Habsburg főherceggel. Ebből következően Hermann Róberttől távol áll, hogy „megfutamodása” miatt árulónak bélyegezze István nádort, mint ez a történelmi irodalomban bevett fordulat.

Ugyanez a visszafogott értékelő megközelítés mondható a Magyarországon tartózkodó összes csapatok főparancsnokává kinevezett Lamberg Ferenc altábornagy esetében is, aki szeptember végén bizonyos fokig „békemissziós” megbízással érkezett Magyarországra, s a főhadiszállás felkeresése során „tévedt be” Pestre. A bécsi udvarban ugyanis szeptember 25-én felülkerekedtek azok a döntéshozók, akik politikai kudarcként könyvelték el Jellayi´ magyarországi vállalkozását, s megoldást kerestek a bonyolult helyzetre. Hermann Róbert jelzi, hogy Lamberg nem tekinthető „magyarfalónak”, 1848 májusától kapcsolatát a magyar kormánnyal a lojalitás jellemezte. Erre bizonyság lehet, hogy többek között az ő parancsai alá tartozó reguláris alakulatok is részt vettek a Szlovák Nemzeti Tanács által szervezett s a – Jellayi´ intervenciójától felbátorodva – szeptember 19-én Mijavánál Magyarországra betört felkelőcsapat és az ezután hozzá csatlakozók kiverésében. Batthyány is nagy reményeket fűzött Lamberg küldetéséhez. Tudjuk azonban, hogy a horvát csapatok által fenyegetett főváros feszült, indulatoktól uralt légkörében Lamberg, akinek megbízatását a magyar országgyűlés törvénytelennek nyilvánította, áldozatul esett a népharagnak.

Abban, hogy Bécsben szeptember 25-én felülvizsgálták a fegyveres megoldásra vonatkozó korábbi döntést, az is szerepet játszhatott, hogy a békés menetre számító Jellayi´ nem várt ellenállásba ütközött. Nem a szemben álló magyar reguláris had részéről, amelynek létszáma szeptember 11-én nem haladta meg a 3100 főt, bár aztán napról napra erősebb lett. A horvátok ellen azoknak a területeknek a lakossága kelt fel, amelyeken Jellayi´ hadserege átvonult. Ennek oka az volt, hogy a horvát népfelkelők és a 3. és 4. zászlóaljak tartalékosai azonnal rablásba kezdtek, mihelyt Magyarország területére léptek. Egy horvát tiszt levelében olvashatók az alábbi sorok: „A velünk jövő szerezsánok és felső határvidék mezei osztályai rettentő garázdálkodást visznek véghez. A bán ugyan halált rendelt minden rablásra, de hasztalan – ők csapatonként hajtják táborunkba a lábasjószágot. Amit meg nem foghatnak, lelövik. A szőlőhegyet ellepik, és nemcsak leszüretelik, hanem több évekre el is pusztítják.” Ennek az lett a következménye – a szerző szavait idézve –, „hogy Batthyány népfelkelési felhívása komoly visszhangra talált, s hogy az újdonsült tulajdonosok [a felszabadított és szeptember 15-én a szőlődézsmától is mentesített jobbágyok – K. I.] a kaszát és a horvátok által kidöntött szőlőkarókat megkárosítóik ellen fordították. Maga a bán sem számolt ezzel. Tíz nappal azután, hogy a horvát csapatok átlépték a Drávát, gyakorlatilag megszakadt az összeköttetés a hadsereg és hátországa között. A zalai és somogyi nemzetőrök, népfelkelők és önkéntesek több száz, élelmiszert és felszerelést szállító szekeret fogtak el, s a hátrahagyott horvát csapatok Nagykanizsán túlra már nem merészkedtek.”

Az események ilyetén alakulása Jellayi´ küldetését még nem torpedózta meg. Egyelőre feltartóztathatatlanul vonult Pest-Buda felé. Szeptember 26-án elfoglalta Székesfehérvárt. Erősítésként ide várta Karl Roth tábornok 9000 fős hadoszlopát, amely öt nappal azelőtt nyomult be Baranya megyébe, hogy Tolnán átkelve időben csatlakozzék a horvát fősereghez. Az egyesülésre azonban a Pákozdnál megvívott csata után sem kerülhetett sor.

A szabadságharc első jelentős összecsapásának ismertetése során Hermann Róbert több mítosszal is leszámol. Közülük a leginkább az gyökeresedett meg tudatunkban – elsősorban a kommunista rendszer Néphadseregének napja kapcsán – , hogy a „fiatal honvédsereg” fényes győzelmet aratott. Arról szó sem esett, hogy a harcok elültével a magyar csapatok Martonvásár térségébe vonultak vissza, hogy a kedvező útviszonyokat kihasználva ott hárítsák el az esetleges bekerítés veszélyét.

A másik tévhit Pákozddal kapcsolatban az, hogy a horvát bánnak többszörös volt a túlereje. Hermann Róbert Pákozdi kérdőjelek című tanulmányában közzétett kimutatása szerint a magyar hadsereg 17 516 katonával, 42 löveggel s 2061 lóval rendelkezett. (Az utóbbi adat nem azt jelenti, hogy ennyi lovasa lett volna.) A Jellayi´ parancsai alá tartozó haderő összlétszáma ugyan 51 557 fő volt, de ebből a mintegy 2000 betegen kívül le kell vonni Roth hadoszlopának még távol lévő 9000 emberét és a Karl Hartlieb vezérőrnagy által vezényelt 17 ezer főnyi hadosztályt, amely, mivel késve kapta meg az indulási parancsot, csak a csata megvívása után érkezett a harctérre. Vagyis Jellayi´ rendelkezésére közvetlenül a csatamezőn mintegy 23 ezer ember állt. Lovassága ugyan erősebb volt, mint a honvédhadé, de a hatfontos ütegekkel rendelkező magyar tüzérség hasonlíthatatlanul jobban működött, mint a horvát.

A Lamberggel kapcsolatos bizonytalanság is végeredményében a magyar félnek kedvezett. Az összecsapás előtti nap ugyanis a várakozás jegyében telt el: megérkezik-e Lamberg, akinek kinevezéséről ugyan Jellayi´ nem kapott Bécsből hivatalos tájékoztatást, de fel akarván venni vele a kapcsolatot, visszavonta a 28-i támadásra kiadott parancsait. Levelet írt neki, amelyben jelezte, hogy csak rövid ideig várhat, utána megindul a Duna felé. A levelet a postásszereppel felruházott és bizonyára felderítés végzésével is megbízott vezérkari tisztje, a szeptember 29-én kalandos körülmények között Budára érkező August Fligely őrnagy már nem tudta átadni Lambergnek, aki ekkor már halott volt. Közben – némely források szerint – a magyar főhadiszálláson az előző napon este maga Batthyány is kihallgatta Fligely őrnagyot, s megismerte a levél tartalmát. Ennek tudatában terjesztette a bizonytalankodó sukorói haditanács elé azt a határozati javaslatot, hogy a magyar hadsereg kerüli a támadást, de Jellayi´ támadását visszaveri.

A döntő összecsapást tehát mintha mindkét fél kerülni igyekezett volna. Amikor mégis bekövetkezett, a magyar had minden vonalon visszaverte a horvátok támadásait. Abban azonban, hogy Jellayi´ fegyverszüneti ajánlatot tett, Szapáry Antal gróf magánakciója – mondhatni, blöffje – is szerepet játszott, aki a hadosztályát éppen támadásra vezető Johann Kempen von Fichtenstamm vezérőrnagynál megjelenve közölte, hogy az ellenségeskedések rövidesen befejeződnek, s ezért ő is szüntesse be a harcot. Jellayi´ erről a fegyvernyugvást kezdeményező akcióról tudomást szerezve – de annak igazi forrásáról mit sem tudva – fordult szeptember 30-án Mógához, jelezve, hogy Kempen nincs a tárgyalásokra felhatalmazva, s ezért Szapáry egyenesen őhozzá forduljon, ez esetben leállítja az ellenségeskedést, s Móga is tegye ugyanezt. Így született meg a Martonvásárig visszavonult magyar fél számára a győzelemmel felérő háromnapos fegyverszüneti egyezmény.

Hermann Róbert azt is kifejti tanulmányában, hogy Jellayi´ nem szegte meg a fegyverszüneti egyezményt, ugyanis nem lépte át a magyar főváros felé kirajzolódó demarkációs vonalat. Az általános megfogalmazásokat tartalmazó egyezményben arra vonatkozólag nem található semmiféle kitétel, hogy milyen mozgások lehetségesek a demarkációs vonal mögött. Azt, hogy Jellayi´ végül is elvonult Győr felé, tehát távolodott Pest-Budától, a magyar fél sikernek könyvelhette el. Siker volt ez a tekintetben is, hogy ezzel sorsára hagyta Roth hadoszlopát, amely nem tudott a közben felszabadított Székesfehérváron, majd Móron át hozzá csatlakozni, hanem visszafordulásra és végeredményben fegyverletételre kényszerült. A járulékos siker babérjait gyarapította, hogy október 3-án a felkelt lakosság és a beérkező nemzetőrcsapatok Nagykanizsáról is kiverték a horvátokat. (Ennek eseménytörténetét Hermann Róbert az Egy népfelkelés anatómiája című tanulmányában ismerteti.) Az uralkodó ezen a napon oszlatta fel a magyar országgyűlést, és nevezte ki Jellayi´ot Magyarország teljhatalmú királyi biztosává.

Az erélytelen üldözés elsősorban Mógát célba vevő vádjának cáfolatául a szerző leszögezi, hogy a Győr, Mosonmagyaróvár felé elvonuló horvát hadsereg kétszeres létszámfölényben volt üldözőivel szemben. Ennek maga Jellayi´ is tudatában volt, s azt tervezte, hogy Magyaróvárnál megveti lábát, Bécsből és a Felvidékről erősítéseket von magához, s döntő csatát vív a honvédhaddal. Számítását azonban keresztülhúzta az október 6-án Bécsben kirobbant forradalom. Ezután már a császárváros megmentése lett a célja. Hermann Róbert A Todorovi´-hadoszlop átvonulása Moson, Sopron és Vas megyén 1848 októberében című tanulmányában írja le, hogy a mind határozottabbnak mutatkozó horvát bán és királyi biztos azzal igyekezett összekovácsolni magára maradt hadseregét, hogy annak értéktelenebb részét, mintegy 12 ezer népfelkelőt egy határőr-zászlóalj és némi tüzérség kíséretében hazaküldte Horvátországba. Kiderült azonban, hogy ez a szedett-vedett had is helyt tud állni, ha a bőre mentéséről van szó, s csupán nemzetőrcsapatok üldözik. A Nyugat-Magyarország szélén Stájerországba átvonuló had – nyilván a határ közelségének és Todorovi´ határozottságának is köszönhetően – sikerrel hárította el a magyar támadási kísérleteket, s elkerülte Roth hadoszlopának sorsát.

A kötetzáró tanulmány (Az eldöntő döntetlen – A schwechati csata 1848. október 30-án) a közeljövő szempontjából legfontosabb kérdést tárgyalja. Véget érhetett volna-e a szabadságharc Schwechatnál? A válasz: igen – ha a magyar hadseregre megsemmisítő vereséget mérnek. Ez az erőpróba azonban – mint ezt Hermann Róbert kifejti – voltaképpen eldöntetlennek bizonyult. Figyelembe véve, hogy a 27 ezer főnyi, de felerészben kiképzetlen magyar hadseregnek a tőle ugyan csak pár ezer fővel erősebb, de harcedzett reguláris csapatokkal kellett megütköznie, a döntetlen győzelemmel ért fel. A magyarokkal közvetlenül megütköző császári sereget ezúttal is Jellayi´ vezette, aki azonban tudatában volt annak, hogy Windisch-Grätz Bécset ostromló csapataitól kritikus helyzetben erősítést kaphat.

Schwechat reális értékeléséhez mottóként idézhetjük a szerzőt: „Windisch-Grätz közel 80 ezer főnyi hadsereget összpontosított Bécs alatt, s ezzel szemben a magyar hadseregnek nem voltak győzelmi esélyei.” Ehhez könyve utolsó bekezdésében még az alábbiakat fűzi: „Schwechat (…) korántsem járt olyan kedvezőtlen következményekkel, mint egy teljes taktikai katasztrófa esetén járhatott volna. A magyar hadsereg nem szenvedett komoly veszteségeket, a sorezredi, huszár- és honvédalakulatok, a tüzérség egésze épségben érte el a magyar határt. Bécs pacifikációja időbe került, s így a magyar fél is időt nyert arra, hogy felkészüljön a cs. kir. csapatok várható, összpontosított támadására.”

Hermann Róbert ismertetett kötetében az október elejéig tárgyalt események kapcsán alig esik szó Kossuthról, annál több Batthyány Lajosról, aki a magyar honvédelem, mondhatni, az alkotmányvédő magyar haderő következetes és legenergikusabb megszervezőjének bizonyult 1848 májusa és szeptembere között. Ebből egy ugyancsak mítoszfelszámoló következtetés vonható le. A bulvárszintű magyar történelmi tudatban ma is makacsul tartja magát az a vélekedés, hogy a szabadságharc a „szájhős” Kossuth ármánykodásának következtében robbant ki, ő rángatta bele az országot a katasztrofális háborúba. Egyik élvonalbeli színművészünk például ennek indulatától vezéreltetve követeli közönségtalálkozókon a Kossuth-szobrok ledöntését.

Hermann Róbert tanulmánykötete áttételesen ennek a káros mítosznak is cáfolata. Amit a közvélemény egy része Kossuthnak tulajdonít, az Batthyány érdeme. Ezzel pontosan tisztában voltak kivégeztetői. És ezt illik nekünk is tudnunk, attól függetlenül, hogy alig van emlékműve. Vagy éppen azért. (Balassi Kiadó, 2008)

 

 

 

 



Nyitólap