Kovács István
A „nagy háború”
bevezető fejezetei
Hermann Róbert: A
Drávától a Lajtáig
A tizenöt éve elhunyt
művelődéstörténésztől, Bodor Ferenctől kaptam a
nyolcvanas évek elején a segesvári ütközetben hősi halált
halt Zeyk Domokos huszár kapitány fényképét. Életének
végpillanatairól Gratza György monumentális munkájában
olvastam: a lovagiasan felkínált rabság helyett főbe lőtte
magát. Tartásáról mit sem tud a világ… Az ő baja,
gondoltam én. Életem első „1848-as” könyvét írtam akkor
Bem tábornokról a Móra Könyvkiadó Így élt sorozata
számára, s a történelemmé lett sorsokat életre keltő
hangulatban különösen érzékeny voltam az önfeladást
elutasító gesztusokra.
A gazdag fotógyűjteményt birtokló Bodor
Ferenc erdélyi útjainak titkaiba is beavatott. Köztük
beszámolt arról az 1960-as évek elején datált történelmi
kalandjáról, amelynek során édesapjával kijutottak
Moldvába… Befogadásukkal nem kis kockázatot vállaló
szállásadójuk fizetségül azt kérte: meséljenek a „nagy
háborúról”. Kiderült, a nagy háborún az 1956-os
forradalom budapesti harcait értette. Azóta 1956 szinonimája
számomra a „nagy háború”, amelyet kiterjesztettem 1848-ra
is.
Tudjuk-e akár hozzávetőleg, hogy
napjainkban, a történelem ténymentes elméletté kasztrálása
idején hányan érdeklődnek szenvedélyesen az 1848/49-es
forradalom és szabadságharc iránt? Negyedszázaddal ezelőtt
számukat háromezerre becsülték. Az 1980-as években
többé-kevésbé ennyi példány kelt el a jelzett időszakra
vonatkozó fontosabb könyvekből. Ma a szabadságharcot és
hőseit tárgyaló kiadványok eleve nyolcszáz, legfeljebb ezer
példányban jelennek meg.
A magyar 1848 iránti érdeklődés általános
jellemzője múltban és jelenben, hogy homlokterében Görgei
téli visszavonulása, a tavaszi hadjárat, Bem erdélyi
működése és az orosz intervenció, valamint vele kapcsolatban
a világosi fegyverletétel és az árulás mítosza áll. (Ez
utóbbi manapság halványulni látszik.) A kezdetek, vagyis 1848
nyarának és őszének eseményei kapcsán mintha beérnénk
Kossuth július 11-i képviselőházi beszéde katonaállítást
és hozzá pénzt kérő patetikus mondatainak idézésével, mit
sem tudva e felszólalás helytálló bel- és külpolitikai
elemzést adó részeiről. És persze ott van Pákozd, Ozora és
Schwechat… Két helységnévhez két véglet: a szeptemberi
Pákozdhoz a honvédsereg fényes győzelmének, az októberi
Schwechathoz pedig katasztrofális vereségének fogalma
kapcsolódik automatikusan, míg Ozora inkább irodalmi
vonatkozása révén ivódott tudatunkba. Holott mind
Pákozdnál, mind Schwechatnál a magyar félnek kedvező
eldöntetlen csatákat vívtak. Az pedig meg sem fordul a
fejünkben, hogy a szerveződő magyar honvédelem 1848. október
7-én Ozoránál aratta a szabadságharc legnagyobb győzelmét,
amelynek eredményeként közel tízezer ellenséges katona volt
kénytelen letenni a fegyvert, vagyis kapcsolódott ki a további
küzdelemből.
Az említett három helységnévhez fűződő
tényeket Hermann Róbert tavaly megjelent A Drávától a
Lajtáig című kötete támasztja alá frissen feltárt
adatokkal is. A szerző korábban folyóiratokban,
tanulmánygyűjteményekben, évkönyvekben, emlékkönyvekben
napvilágot látott s a kutatások újabb eredményei által
diktált igényeknek megfelelően átdolgozott, kibővített
tanulmányait szerkesztette könyvvé rá jellemzően
lábjegyzetelt alapossággal, adatbőséggel. Írásaiban az
alcímben – Tanulmányok az 1848. nyári és őszi
dunántúli hadi események történetéhez – jelzetteknek
megfelelően az 1848 júliusától mind fenyegetettebb
Dráva-térség, majd – Jellayi´ szeptemberi betörése után
– a Dunántúl védelmének megszervezését mutatja be, annak
főszereplőivel együtt. Ezek horvát és osztrák részről
Josip Jellayi´ horvát bán és zágrábi főhadparancsnok,
hátterében gróf Theodor Baillet von Latour bécsi
hadügyminiszterrel, magyar részről Csány László királyi
kormánybiztos, a háttérben Batthyány Lajos
miniszterelnökkel. A kötet mellékszereplői az adott helyen
felcsapó események örvényében hosszabb-rövidebb időre
főszereplőkké válnak. Így ismerhetjük meg közelebbről a
drávai hadsereg fővezéreit, előbb Teleki Ádám
vezérőrnagyot, majd Móga János altábornagyot, a Nagykanizsa
visszavételében fontos szerepet játszó vasi nemzetőr
parancsnokot, Vidos József ezredest, a Muraközt rövid időre
felszabadító és ott fegyverszünetről tárgyaló tábornokot,
Perczel Mórt s a horvát részről vele szemben operáló gróf
Laval Nugent táborszernagyot és Franz Dahlen tábornokot,
valamint a Jellayi´ vezette haderő gyengébb részét
Magyaróvárról Horvátországba sikeresen hazavezető Kuzman
Todorovi´ generálist. (Többek között a fentebb felsorolt
személyek jelentései is szerepelnek a Hermann Róbert és
Molnár János által Nagykanizsa és környéke
1848–1849-ben címmel 2000-ben napvilágot látott
kétkötetes dokumentumgyűjteményben.)
A kötet legfontosabb írása A Drávától
Schwechatig – Az őszi hadi események a Dunántúlon és a
Felvidéken. Ebben az általa felvázolt időkeret és
térség minden lényeges kérdését érinti a szerző. A
további fejezetek e kérdéskörök részletesebb, esetenként
egészen aprólékos kifejtését tartalmazzák.
A fentebb idézett tanulmányban olvashatjuk,
hogy az uralkodó már március 23-án kinevezte az 1. báni
határőrezred parancsnokát, Josip Jellayi´ ezredest horvát
bánná (a poszt két és fél éve betöltetlen volt), s az
állás fontosságának megfelelően másnap vezérőrnaggyá és
zágrábi főhadparancsnokká is. Fél hónap telik el, s Jellayi´
már altábornagy. E villámgyors előmenetel kapcsán joggal
jegyzi meg a szerző: „Az 1848 előtti évtizedekben nem volt
példa arra, hogy egy személy töltse be a horvát báni és a
horvátországi főhadparancsnoki tisztet. A bán ugyanis csak a
horvát (Zágráb, Varasd, Kőrös), illetve a szlavón (Pozsega,
Szerém, Verőce) vármegyékkel rendelkezett, a főhadparancsnok
rendelkezési jogköre viszont kiterjedt a horvátországi
katonai Határőrvidékre is. Azzal, hogy Jellayi´ 1848
márciusában mind a báni, mind a horvátországi
főhadparancsnoki méltóságot megkapta, elődeinél jóval
nagyobb hatalom koncentrálódott a kezében.”
A kinevezés gyorsaságában meghatározó
szempont volt, hogy az még a független magyar minisztérium
hivatalba lépése előtt megtörténjék. Utána ugyanis
közjogilag ily önkényes döntés Bécs részéről a magyar
kormány számára elfogadhatatlan lett volna. Batthyányék
tisztában voltak a sietség okával, s hogy kerülni akarják az
ezzel kapcsolatos konfliktust, az is bizonyítja: István nádor
április 1-jén meghívta Jellayi´ot a magyar országgyűlésre,
s az áprilisi törvények végén feltüntették nevét az
ország zászlósurai között. Az érintett minderre a
legcsekélyebb mértékben sem reagált.
Jellayi´ legfelsőbb pártfogóinak – így
elsősorban Latour hadügyminiszternek – félszavaiból is
értett. Miután Zágrábba érkezett, megszakított minden
kapcsolatot Magyar- és Horvátország között, ezután április
27-én kihirdette a statáriumot, majd azt is bejelentette, hogy
a polgári közigazgatás Horvátországban, Szlavóniában és a
Magyar Tengermelléken is az ő hatáskörébe tartozik. Ezzel a
horvát liberálisoknak is gesztust tett, mivel ők követelték
1848 márciusában „Horvátország, Szlavónia, Dalmácia és a
Magyar Tengermellék, illetve a horvát és
szlavóniai-szerémségi Határőrvidék Háromegy
Királyságként történő egyesítését”. Ebbe a magyar
kormány semmiképpen sem ment volna bele, mivel Dalmácia
önálló koronatartomány volt, Szlavónia és a Magyar
Tengermellék, vagyis Fiume és térsége pedig a Magyar
Királyság integráns része.
Jellayi´ nem tette közzé az áprilisi
törvényeket, amelyek Horvátországban csak a horvát szábor
megerősítése után váltak volna érvényessé. A
jobbágyfelszabadítást úgy állította be a horvát
közvélemény előtt, mintha az az ő felelős döntésének
lett volna az eredménye. Május 10-én kérte az uralkodótól a
magyar kormánytól független közigazgatást. Abban is szerepe
lehetett, hogy egy hónap múlva a horvát tartománygyűlés a
magyar kormánytól független horvát kormányzatot kért az
udvartól. Ez jogos horvát nemzeti igénynek mondható. Minek
tekinthető viszont az uralkodóhoz intézett sürgető kérés,
hogy szüntesse meg a magyar pénz-, had- és kereskedelemügyi
minisztériumokat, s olvassza be őket egy központi birodalmi
minisztériumba? A zágrábi határozatot küldöttség vitte
Bécsbe, amelynek Jellayi´ is tagja volt, aki mintha ügyet sem
vetett volna arra, hogy az uralkodó június 10-én a magyar
kormány követelésére – „engedetlensége miatt” –
felfüggesztette őt báni és főhadparancsnoki állásából.
Mindenesetre elégtétel lehetett számára az, hogy Ferenc
Károly trónörökös és Zsófia főhercegnő tüntető
kedvességgel fogadták őt, mintha ezzel is jelezni kívánták
volna, hogy leváltását nem kell komolyan venni. Nem is vette
sem ő, sem a horvát közvélemény. Így pozíciója a
gyakorlatban mit sem változott.
A fentebb jelzett magyar minisztériumok
önállóságának megszüntetésével egyébként maga Jellayi´
is előállt Batthyányval történt első és utolsó személyes
találkozásakor 1848 júliusában. Semmiben sem értettek egyet.
A horvát bán csak egy feltétellel helyezett kilátásba
együttműködési készséget: ha a Habsburg Birodalom német
tartományai betagolódnának az egységes Németországba. Ez
esetben, úgymond, hajlandó „felvenni a magyar nemzeti
színeket”. Ennek esélye azonban augusztus folyamán teljesen
elillant.
A horvát erőpozícióval, politikai
befolyással, a horvát ütőkártya kijátszásának
veszélyével a magyar politikai vezetés pontosan tisztában
volt. Azzal is számolt, mivel fenyegetne a Bánságban a már
június első felében véres polgárháborút provokáló szerb
felkelők és a horvát határőr-alakulatok egyesülése. A
Batthyány-kormány a szerbektől támogatott esetleges horvát
betörést akarta a Drávánál vont kordonnal megelőzni. A
250–290 kilométer hosszú Dráva-vonalon, elsősorban Csány
László kormánybiztos érdemeként, viszonylag jelentős
fegyveres erőt sikerült összevonni. Mivel ez döntő
hányadban nemzetőr-zászlóaljakból állt, harcértéke
csekély volt. „Csak határőrizeti feladatokat láthatott el,
és semmi esetre sem volt alkalmas még helyi támadó akciókra
sem” – jegyzi meg Hermann Róbert, hozzátéve: „A
nemzetőrség őrszolgálatra többé-kevésbé bevált, de nagy
tömegű, közel kétszeres számbeli fölényben lévő
ellenséges haderő egy ponton vagy egymáshoz közel eső
pontokon történő benyomulását nem tartóztathatta fel.”
Vagyis működésének jelentősége elsősorban abban állt,
hogy „visszatarthatta a horvátokat kisebb akcióktól – így
a Muraköz megszállásától…”.
A megtett védelmi intézkedések arra utalnak,
hogy a magyar fél már júliustól számolt Jellayi´
betörésének eshetőségével. A politikai helyzet
kiéleződésével ezért hozott a horvátok megbékítése
céljából a magyar kormány augusztus 27-én olyan
határozatot, hogy Horvátország teljesen elszakadhat a Magyar
Királyságtól – azzal a feltétellel, hogy szabad átjárást
biztosít a Magyar Tengermellékre. Jellayi´nak azonban ekkor
már kisebb gondja is nagyobb volt annál, mintsemhogy az így
kínált esélyt mérlegelje. Ő az uralkodót szolgáló
osztrák katonaként cselekedett, és nem a jövőt is szem
előtt tartó horvát politikusként. Augusztus végén más
feladatra kapott titkos megbízást. Ennek bevezetőjeként a
hónap utolsó napján fegyveres erővel szállta meg a Magyar
Tengermelléket, lefegyverezte Fiume magyar zászló alatt
szolgáló, elsősorban olasz ajkú nemzetőrségét.
Azzal a követeléssel, hogy a magyar kormány
és országgyűlés mondjon le a horvátok által jelzett
minisztériumok önállóságáról, az udvar csak 1848.
augusztus végén hozakodott elő. Nem véletlenül. Ahhoz, hogy
a bécsi uralkodói kör ilyen provokatív követeléssel
léphessen fel, szükség volt az itáliai hadszíntéren aratott
osztrák katonai sikerekre. Az idős Radetzky marsall július
23-a és 25-e között Custozzánál súlyos vereséget mért az
itáliai osztrák tartományokban tavasszal kirobbant felkelést
támogató Károly Albert piemonti-szárd király hadseregére, s
ezzel elhárult a Habsburg Birodalom egységét
legközvetlenebbül fenyegető veszély. A győzelem
kivívásában meghatározó szerepet játszottak a horvát
határőrezredek, amelyek vagy húszezer kitűnően felkészült
katonát sorakoztattak a császári zászlók alá. Ezzel mind
Jellayi´, mind az uralkodóház tisztában volt. Ezért
állhatott elő a horvát bán olyan érveléssel a Dráva
vonalán vont magyar védvonal kialakításakor: ha azt az
uralkodó nem számoltatja fel, félő, hogy a
határőr-zászlóaljak önkényesen hazatérnek Itáliából
szülőföldjük megoltalmazására. Latournak is többször
célzott rá, hogy a magyarok provokatív magatartása miatt nem
tud újabb csapatokat küldeni az olasz hadszíntérre.
Hermann Róbert idézett „központi”
tanulmányából megtudhatjuk a betörés előtti két hét
előzményeit. Többek közt azt, hogy Jellayi´ augusztus 26-án
„futár útján értesítést kapott Bécsből, hogy a
császári udvarnál elismerték a horvátok és szerbek
ügyének igazságát, s »ezt nemsokára az udvar ki is fogja
jelenteni«”. Szeptember 4-én az uralkodó közzétette a már
augusztus 24-én megfogalmazott kéziratot, amely Jellayi´ot
hivatalosan visszahelyezte báni és zágrábi katonai
főparancsnoki méltóságába, s elvárta, hogy az „egyetemes
monarchia javára, a magyar korona épségének fenntartására s
a magyar mellékországok viszonyainak jótékony
kifejlődésére működend”. Hogy a „működendésen” mit
értett, azt baljósan előrevetítette az a tény, hogy a
Bécsben megjelent szűkebb, majd tágabb magyar békéltető
küldöttséggel sem tartott érdemi tárgyalást az udvar.
Szeptember 11-én, két nappal azt követően, hogy a száztagú
magyar országgyűlési küldöttség dolgavégezetlenül hajóra
szállt, Jellayi´ főhadserege Varsándnál átkelt a Murán.
Ezen a napon Jellayi´ már tudta, hogy mivel a magyar hadsereg
szeptember 2-án bevette Perlaszt, s ezzel felszámolta az egyik
legnagyobb szerb tábort, a szerb felkelők csatlakozására
egyelőre nem számíthat.
Az intervenciós horvát hadsereg erejének
ismertetése kapcsán a tanulmány alapján pontos képet
nyerhetünk a horvátországi Határőrvidék megalakulásának
történetéről, felépítéséről s tizenegy
határőrezredéről. (További három határőrezred a
Bánságban, négy pedig Erdélyben jött létre.) „A
Határőrvidék generalátusokra, ezeken belül ezred- és
századterületekre, a századterületeken belül több
családból álló házközösségekre oszlott egy-egy önként
választott családfő alatt. Minden házközség bizonyos
mennyiségű földet kapott katonai hűbér gyanánt, s
mindegyiknek bizonyos számú katonát kellett kiállítania.
(…) A határőrök körülbelül egy jobbágyteleknek
megfelelő földet kaptak, nem álltak földesúri hatalom alatt,
s békeidőben csak a királynak tartoztak adófizetéssel,
háború során neki sem” – írja Hermann Róbert, kiemelve:
„A Határőrvidék katonai erejét jelzi, hogy 1848/49-ben a
cs. kir. oldalon maradt 16 ezred és csajkás zászlóalj 91
zászlóaljat állított ki…” (A magyar kormány
megalakulásával a Határőrvidék elvileg a magyar
hadügyminisztérium igazgatása alá került volna.) Ebből is
kiderül, hogy a horvát csapatok az egész szabadságharc alatt
számottevő részét alkották a cs. kir. osztrák hadseregnek.
Nincs mit csodálkozni azon, hogy a
magyarországi betörésre Jellayi´ 48 ezer embert tudott
mozgósítani. Ez a sereg azonban nem képviselt olyan harcerőt,
mint ez a létszámából következhetne. Nagyobbrészt az 1. és
2. zászlóaljaikkal Itáliában harcoló ezredek sebtében
feltöltött 3. zászlóaljaiból és a 4. népfelkelő
zászlóaljakból és népfelkelőkből állott, s rendkívül
kevés hivatásos tiszttel rendelkezett. A mozgósított
tüzérség negyvennyolc lövegéből csak tizennyolc ágyú volt
korszerű, hatfontos. Lovassága pusztán egy hatszázadnyi
banderiális huszárezredből állt, amelynek tagjait csúfnevük
minősítette leginkább: Jézus-Mária huszárok. Ez utóbbi
ténynek Jellayi´ is tudatában volt, de úgy számított, hogy
Magyarország területén sorra csatlakoznak majd hozzá a
császári-király lovasezredek. Teljes létszámban azonban csak
a 7. (Hardegg) vértesezred jelentkezett nála szeptember 19-én
Marcaliban. A 6. (Wrbna) és a 7. (Kress) könnyűlovasezredek
csak két-két századdal tudták erősíteni hadseregét. Az 1.
(János) dragonyosezred, a 3. (Szász király) és a 6.
(Wallmoden) vértesezred, valamint a 2. (Schwarzenberg)
dzsidásezred csatlakozása különféle okokból elmaradt. Jellayi´ot
az is kellemetlenül érintette, hogy az eszéki vár
semlegességet jelentett be, s ezzel nemcsak a magyar, hanem a
horvát csapatok előtt is lezárta az ottani Dráva-hidat.
Nem csatlakozott Jellayi´hoz egyetlen
huszárezred sem. Mi több, a 4. (Sándor) és a 9. (Miklós)
huszárzered tiszti küldöttsége arra ösztökélte Teleki
Ádám vezérőrnagyot, a drávai magyar hadsereg
főparancsnokát, hogy álljon ellen. Ezzel egyidejűleg levelet
intéztek a horvát bánhoz, miszerint nincs tudomásuk arról,
hogy Jellayi´ határozott írásbeli uralkodói paranccsal
rendelkezne Magyarország határainak átlépésére.
Ilyen felhatalmazást Jellayi´ valóban nem
tudott felmutatni, s ez nagyban megkönnyítette a magyar
kormány, vagyis a magyar alkotmány iránti hűségükben
megingott tiszteket ama döntésükben, hogy ha a helyzet úgy
hozza, fegyverrel állnak ellen a horvátoknak. A Jellayi´
betörését követő első legválságosabb tíz nap során
ebben az elhatározásukban erősítette őket István nádor is,
aki szeptember 15-én – Batthyány kérésére – elvállalta
a sereg parancsnokságát. A szeptember 21-én a bánnal
tárgyalni akaró nádor akkor hagyta el posztját, amikor
rádöbbent: Jellayi´ azt is megengedheti magának, hogy nem
áll szóba egy Habsburg főherceggel. Ebből következően
Hermann Róberttől távol áll, hogy „megfutamodása” miatt
árulónak bélyegezze István nádort, mint ez a történelmi
irodalomban bevett fordulat.
Ugyanez a visszafogott értékelő
megközelítés mondható a Magyarországon tartózkodó összes
csapatok főparancsnokává kinevezett Lamberg Ferenc
altábornagy esetében is, aki szeptember végén bizonyos fokig
„békemissziós” megbízással érkezett Magyarországra, s a
főhadiszállás felkeresése során „tévedt be” Pestre. A
bécsi udvarban ugyanis szeptember 25-én felülkerekedtek azok a
döntéshozók, akik politikai kudarcként könyvelték el Jellayi´
magyarországi vállalkozását, s megoldást kerestek a
bonyolult helyzetre. Hermann Róbert jelzi, hogy Lamberg nem
tekinthető „magyarfalónak”, 1848 májusától kapcsolatát
a magyar kormánnyal a lojalitás jellemezte. Erre bizonyság
lehet, hogy többek között az ő parancsai alá tartozó
reguláris alakulatok is részt vettek a Szlovák Nemzeti Tanács
által szervezett s a – Jellayi´ intervenciójától
felbátorodva – szeptember 19-én Mijavánál Magyarországra
betört felkelőcsapat és az ezután hozzá csatlakozók
kiverésében. Batthyány is nagy reményeket fűzött Lamberg
küldetéséhez. Tudjuk azonban, hogy a horvát csapatok által
fenyegetett főváros feszült, indulatoktól uralt légkörében
Lamberg, akinek megbízatását a magyar országgyűlés
törvénytelennek nyilvánította, áldozatul esett a
népharagnak.
Abban, hogy Bécsben szeptember 25-én
felülvizsgálták a fegyveres megoldásra vonatkozó korábbi
döntést, az is szerepet játszhatott, hogy a békés menetre
számító Jellayi´ nem várt ellenállásba ütközött. Nem a
szemben álló magyar reguláris had részéről, amelynek
létszáma szeptember 11-én nem haladta meg a 3100 főt, bár
aztán napról napra erősebb lett. A horvátok ellen azoknak a
területeknek a lakossága kelt fel, amelyeken Jellayi´
hadserege átvonult. Ennek oka az volt, hogy a horvát
népfelkelők és a 3. és 4. zászlóaljak tartalékosai azonnal
rablásba kezdtek, mihelyt Magyarország területére léptek.
Egy horvát tiszt levelében olvashatók az alábbi sorok: „A
velünk jövő szerezsánok és felső határvidék mezei
osztályai rettentő garázdálkodást visznek véghez. A bán
ugyan halált rendelt minden rablásra, de hasztalan – ők
csapatonként hajtják táborunkba a lábasjószágot. Amit meg
nem foghatnak, lelövik. A szőlőhegyet ellepik, és nemcsak
leszüretelik, hanem több évekre el is pusztítják.” Ennek
az lett a következménye – a szerző szavait idézve –,
„hogy Batthyány népfelkelési felhívása komoly visszhangra
talált, s hogy az újdonsült tulajdonosok [a felszabadított
és szeptember 15-én a szőlődézsmától is mentesített
jobbágyok – K. I.] a kaszát és a horvátok által
kidöntött szőlőkarókat megkárosítóik ellen fordították.
Maga a bán sem számolt ezzel. Tíz nappal azután, hogy a
horvát csapatok átlépték a Drávát, gyakorlatilag megszakadt
az összeköttetés a hadsereg és hátországa között. A zalai
és somogyi nemzetőrök, népfelkelők és önkéntesek több
száz, élelmiszert és felszerelést szállító szekeret fogtak
el, s a hátrahagyott horvát csapatok Nagykanizsán túlra már
nem merészkedtek.”
Az események ilyetén alakulása Jellayi´
küldetését még nem torpedózta meg. Egyelőre
feltartóztathatatlanul vonult Pest-Buda felé. Szeptember 26-án
elfoglalta Székesfehérvárt. Erősítésként ide várta Karl
Roth tábornok 9000 fős hadoszlopát, amely öt nappal azelőtt
nyomult be Baranya megyébe, hogy Tolnán átkelve időben
csatlakozzék a horvát fősereghez. Az egyesülésre azonban a
Pákozdnál megvívott csata után sem kerülhetett sor.
A szabadságharc első jelentős
összecsapásának ismertetése során Hermann Róbert több
mítosszal is leszámol. Közülük a leginkább az
gyökeresedett meg tudatunkban – elsősorban a kommunista
rendszer Néphadseregének napja kapcsán – , hogy a „fiatal
honvédsereg” fényes győzelmet aratott. Arról szó sem
esett, hogy a harcok elültével a magyar csapatok Martonvásár
térségébe vonultak vissza, hogy a kedvező útviszonyokat
kihasználva ott hárítsák el az esetleges bekerítés
veszélyét.
A másik tévhit Pákozddal kapcsolatban az,
hogy a horvát bánnak többszörös volt a túlereje. Hermann
Róbert Pákozdi kérdőjelek című tanulmányában
közzétett kimutatása szerint a magyar hadsereg 17 516
katonával, 42 löveggel s 2061 lóval rendelkezett. (Az utóbbi
adat nem azt jelenti, hogy ennyi lovasa lett volna.) A Jellayi´
parancsai alá tartozó haderő összlétszáma ugyan 51 557 fő
volt, de ebből a mintegy 2000 betegen kívül le kell vonni Roth
hadoszlopának még távol lévő 9000 emberét és a Karl
Hartlieb vezérőrnagy által vezényelt 17 ezer főnyi
hadosztályt, amely, mivel késve kapta meg az indulási
parancsot, csak a csata megvívása után érkezett a harctérre.
Vagyis Jellayi´ rendelkezésére közvetlenül a csatamezőn
mintegy 23 ezer ember állt. Lovassága ugyan erősebb volt, mint
a honvédhadé, de a hatfontos ütegekkel rendelkező magyar
tüzérség hasonlíthatatlanul jobban működött, mint a
horvát.
A Lamberggel kapcsolatos bizonytalanság is
végeredményében a magyar félnek kedvezett. Az összecsapás
előtti nap ugyanis a várakozás jegyében telt el:
megérkezik-e Lamberg, akinek kinevezéséről ugyan Jellayi´
nem kapott Bécsből hivatalos tájékoztatást, de fel akarván
venni vele a kapcsolatot, visszavonta a 28-i támadásra kiadott
parancsait. Levelet írt neki, amelyben jelezte, hogy csak rövid
ideig várhat, utána megindul a Duna felé. A levelet a
postásszereppel felruházott és bizonyára felderítés
végzésével is megbízott vezérkari tisztje, a szeptember
29-én kalandos körülmények között Budára érkező August
Fligely őrnagy már nem tudta átadni Lambergnek, aki ekkor már
halott volt. Közben – némely források szerint – a magyar
főhadiszálláson az előző napon este maga Batthyány is
kihallgatta Fligely őrnagyot, s megismerte a levél tartalmát.
Ennek tudatában terjesztette a bizonytalankodó sukorói
haditanács elé azt a határozati javaslatot, hogy a magyar
hadsereg kerüli a támadást, de Jellayi´ támadását
visszaveri.
A döntő összecsapást tehát mintha mindkét
fél kerülni igyekezett volna. Amikor mégis bekövetkezett, a
magyar had minden vonalon visszaverte a horvátok támadásait.
Abban azonban, hogy Jellayi´ fegyverszüneti ajánlatot tett,
Szapáry Antal gróf magánakciója – mondhatni, blöffje –
is szerepet játszott, aki a hadosztályát éppen támadásra
vezető Johann Kempen von Fichtenstamm vezérőrnagynál
megjelenve közölte, hogy az ellenségeskedések rövidesen
befejeződnek, s ezért ő is szüntesse be a harcot. Jellayi´
erről a fegyvernyugvást kezdeményező akcióról tudomást
szerezve – de annak igazi forrásáról mit sem tudva –
fordult szeptember 30-án Mógához, jelezve, hogy Kempen nincs a
tárgyalásokra felhatalmazva, s ezért Szapáry egyenesen
őhozzá forduljon, ez esetben leállítja az ellenségeskedést,
s Móga is tegye ugyanezt. Így született meg a Martonvásárig
visszavonult magyar fél számára a győzelemmel felérő
háromnapos fegyverszüneti egyezmény.
Hermann Róbert azt is kifejti tanulmányában,
hogy Jellayi´ nem szegte meg a fegyverszüneti egyezményt,
ugyanis nem lépte át a magyar főváros felé kirajzolódó
demarkációs vonalat. Az általános megfogalmazásokat
tartalmazó egyezményben arra vonatkozólag nem található
semmiféle kitétel, hogy milyen mozgások lehetségesek a
demarkációs vonal mögött. Azt, hogy Jellayi´ végül is
elvonult Győr felé, tehát távolodott Pest-Budától, a magyar
fél sikernek könyvelhette el. Siker volt ez a tekintetben is,
hogy ezzel sorsára hagyta Roth hadoszlopát, amely nem tudott a
közben felszabadított Székesfehérváron, majd Móron át
hozzá csatlakozni, hanem visszafordulásra és végeredményben
fegyverletételre kényszerült. A járulékos siker babérjait
gyarapította, hogy október 3-án a felkelt lakosság és a
beérkező nemzetőrcsapatok Nagykanizsáról is kiverték a
horvátokat. (Ennek eseménytörténetét Hermann Róbert az Egy
népfelkelés anatómiája című tanulmányában ismerteti.)
Az uralkodó ezen a napon oszlatta fel a magyar országgyűlést,
és nevezte ki Jellayi´ot Magyarország teljhatalmú királyi
biztosává.
Az erélytelen üldözés elsősorban Mógát
célba vevő vádjának cáfolatául a szerző leszögezi, hogy a
Győr, Mosonmagyaróvár felé elvonuló horvát hadsereg
kétszeres létszámfölényben volt üldözőivel szemben. Ennek
maga Jellayi´ is tudatában volt, s azt tervezte, hogy
Magyaróvárnál megveti lábát, Bécsből és a Felvidékről
erősítéseket von magához, s döntő csatát vív a
honvédhaddal. Számítását azonban keresztülhúzta az
október 6-án Bécsben kirobbant forradalom. Ezután már a
császárváros megmentése lett a célja. Hermann Róbert A
Todorovi´-hadoszlop átvonulása Moson, Sopron és Vas megyén
1848 októberében című tanulmányában írja le, hogy a
mind határozottabbnak mutatkozó horvát bán és királyi
biztos azzal igyekezett összekovácsolni magára maradt
hadseregét, hogy annak értéktelenebb részét, mintegy 12 ezer
népfelkelőt egy határőr-zászlóalj és némi tüzérség
kíséretében hazaküldte Horvátországba. Kiderült azonban,
hogy ez a szedett-vedett had is helyt tud állni, ha a bőre
mentéséről van szó, s csupán nemzetőrcsapatok üldözik. A
Nyugat-Magyarország szélén Stájerországba átvonuló had –
nyilván a határ közelségének és Todorovi´
határozottságának is köszönhetően – sikerrel hárította
el a magyar támadási kísérleteket, s elkerülte Roth
hadoszlopának sorsát.
A kötetzáró tanulmány (Az eldöntő
döntetlen – A schwechati csata 1848. október 30-án) a
közeljövő szempontjából legfontosabb kérdést tárgyalja.
Véget érhetett volna-e a szabadságharc Schwechatnál? A
válasz: igen – ha a magyar hadseregre megsemmisítő
vereséget mérnek. Ez az erőpróba azonban – mint ezt Hermann
Róbert kifejti – voltaképpen eldöntetlennek bizonyult.
Figyelembe véve, hogy a 27 ezer főnyi, de felerészben
kiképzetlen magyar hadseregnek a tőle ugyan csak pár ezer
fővel erősebb, de harcedzett reguláris csapatokkal kellett
megütköznie, a döntetlen győzelemmel ért fel. A magyarokkal
közvetlenül megütköző császári sereget ezúttal is Jellayi´
vezette, aki azonban tudatában volt annak, hogy Windisch-Grätz
Bécset ostromló csapataitól kritikus helyzetben erősítést
kaphat.
Schwechat reális értékeléséhez mottóként
idézhetjük a szerzőt: „Windisch-Grätz közel 80 ezer főnyi
hadsereget összpontosított Bécs alatt, s ezzel szemben a
magyar hadseregnek nem voltak győzelmi esélyei.” Ehhez
könyve utolsó bekezdésében még az alábbiakat fűzi:
„Schwechat (…) korántsem járt olyan kedvezőtlen
következményekkel, mint egy teljes taktikai katasztrófa
esetén járhatott volna. A magyar hadsereg nem szenvedett komoly
veszteségeket, a sorezredi, huszár- és honvédalakulatok, a
tüzérség egésze épségben érte el a magyar határt. Bécs
pacifikációja időbe került, s így a magyar fél is időt
nyert arra, hogy felkészüljön a cs. kir. csapatok várható,
összpontosított támadására.”
Hermann Róbert ismertetett kötetében az
október elejéig tárgyalt események kapcsán alig esik szó
Kossuthról, annál több Batthyány Lajosról, aki a magyar
honvédelem, mondhatni, az alkotmányvédő magyar haderő
következetes és legenergikusabb megszervezőjének bizonyult
1848 májusa és szeptembere között. Ebből egy ugyancsak
mítoszfelszámoló következtetés vonható le. A bulvárszintű
magyar történelmi tudatban ma is makacsul tartja magát az a
vélekedés, hogy a szabadságharc a „szájhős” Kossuth
ármánykodásának következtében robbant ki, ő rángatta bele
az országot a katasztrofális háborúba. Egyik élvonalbeli
színművészünk például ennek indulatától vezéreltetve
követeli közönségtalálkozókon a Kossuth-szobrok
ledöntését.
Hermann Róbert tanulmánykötete áttételesen
ennek a káros mítosznak is cáfolata. Amit a közvélemény egy
része Kossuthnak tulajdonít, az Batthyány érdeme. Ezzel
pontosan tisztában voltak kivégeztetői. És ezt illik nekünk
is tudnunk, attól függetlenül, hogy alig van emlékműve. Vagy
éppen azért. (Balassi Kiadó, 2008)