Árkossy István – Bágyoni
Szabó István
Világ árnya, világ
fénye
Beszélgetőkönyv
„Ha
nem jártad be ezerszer is gyermekkor-utcáid,
ki se merészkedj a világ országútjaira…”
(Tamási Áron)
7.
(Bágyoni)
[…] Családunkban hol Édes, hol Éde
volt Anyánk – született Jenei Eszter – kényeztető neve.
Úgy hét-nyolc éves lehettem, amikor egyszer csak, már-már
önmagától, felpördült a nyelvem, és a pincegádor körüli
kis virágoskertünket ÉDEnkertnek neveztem el. Könnyel telt
meg Édesanyám estiviola-kék szeme (Apánk mindig Esti
fiamként szólongatta), s karolt is át, mintha ez lett volna
egyetlen lehetősége, hogy szóra, szavaink kisugárzásaira
dobbanó testem melegségét érzékelhesse. Édesanyák kertje
– Édenkert! Hogy e „kisugárzás” visszacsengett
valahonnan, mondjuk Bogáthy Fazekas Miklós, az egykor Tordán
szolgáló papköltő valamelyik zsoltárából, esetleg a másik
lelkész, az Aranyos-vidéket járó Balázs Ferenc valamelyik
imájából vagy a méhészkedő Lőrinczi tiszteletes
igehirdetéséből? Lehet, de ez már nem fontos.
A fontos az, hogy a kimondott szó
megteremtette a maga udvarát… És mindez, még ha magának az
Úristennek a sugallata volt is, akkor is egy gyermek szájából
való volt – emelte égre a tekintetét a mindenhez értő
Kőrösi Pali bácsi, mihelyt tudomására jutott a szavakkal
való játszadozásom, akárha érezte volna: eldőlt a betűk
sorsát egyengető égiek előtti „egyetemi felvételim”.
Bottyán Tami bácsi vélekedése szerint is vizsgáztatás volt
ez Isten küszöbe előtt, annak „szakszerű” ellenőrzése,
hogy – kedvenc szavajárása szerint – „ki fia-borjának”
mekkorát pörög a nyelve, miként bucskázik át az
akadályokon…
Világos – mint a vakablak! És ahol két
ilyen istenadta szomszéd ennyire komoly végkövetkeztetésre
jut, ott ugyebár nem lehet apelláta.
Arról, hogy még cingár, vékonyka, kicsike
ez a „hetedik kölyök”, hogy akár kedvenc csikója is
eltaposhatja: arról nem üzentek a csillagok, így hát a sors
útjaiban jártas „bölcs öregek” sem kommentálhatták.
Édesanyánk felém fordított figyelme ettől
a pillanattól érezhetőbbé vált. Lett is ennek aztán
néhány kézzelfogható „hozadéka”, mert, bizony,
„utolsó vakarcsként” a már leánykák után kasmatoló
testvérbátyáim nem nagyon méltányolták az én
szójátékaimmal kivívott „szellemi fölényemet”.
(„Egyiknek kártyája van, azzal játszik, a másiknak
tehetőssége a nyelv szépségeire való odafigyelésre” –
zárta le a félreértéseket Lőrinczi tiszteletes úr.) A
nagyobbak, erősebbek, ugye, kaszáltak, szénát hordtak,
arattak, szérűre jártak, énnekem más feladatok jutottak a
családban, olyanok, amelyek – a Nagy Kercsedi utca esze
járása szerint legalábbis – voltaképpen nem a mindennapi
betevő falat előteremtéséhez kellettek, és ezt akár
testi-lelki dédelgetésnek is vélhette az utca dolgaiba nagyon
is beavatott világ.
Hamar rá kellett jönnöm, hogy ez a
piszkálódás voltaképpen bágyoni szokás, és bizony minden
„vízhordó vakarcsnak” kijárt. Esetünkben azért volt
mindez nyilvánvalóbb, mert a mi portánkon nyitottabb
családszervezési törvények érvényesültek, mint másutt.
Édesanyánk fogalmazta meg ezt, mondván, hogy minket lát a
falu, mi csak érezzük a falut.
Háborúban és békeidőben egyaránt.
Udvarunkon három eperfa hatalmaskodott,
fehér, rózsaszín és fekete, ezek áldásait a háborús
években nem az egyre fogyatkozó létszámú kisállataink
élvezték elsősorban. Nem! Mi még csak-csak… de ők
semennyire. Lövöldözéskor nem a pipének, nem a rucának,
hanem a szerencsétlen katonának hull földre a gyümölcs! –
szólt a családi intelem. És nem hiába, hiszen az egyik
eperfát Jenei tátink (Pálnak hívták a jó öreg
nagyapánkat, Édesanyánk apját) 1916–17-ben
kikvártélyozott katonafogoly szolgája, a talján Marcselló
ültette volt erdélyi földbe. Hogy a terebélyesedő lombjai
alatt aztán felváltva – a második háború forgandó
szerencséje folytán – hol orosz, hol magyar tisztikarok
üssék fel sátraikat 1944 őszén… Bágyon felső része, a
Felszeg lakossága, de különösképpen a gyermeknépség a
lövedékek, srapnelek és az állandó menekülések világában
folyamatos életveszélyben élt, halálszomszédságban. Mivel
szülőfalum a Nagyenyed–Torda–Marosludas frontvonalba esett,
a menekülő civil lakosságnak (nekünk, a felszegieknek
mindenképp) folyton hurcolkodni kellett. A szomszéd falu,
Kercsed fogadott be, az ottani templom környékén húztuk meg
magunkat, ha menekítésünk hosszabb időre szólt. De ha
csupán egy-két éjszakára, akkor a falunk Torockó irányába
eső erdőrészeiben, a Nagylesen, a Szálláson, az
Aranykút-árok vagy a Kétágú-völgy védettebb területein
összeeszkábált kalyibákban bújtunk el. Innen, az erdő
magasából látni lehetett, ha odalent, udvarunk eperfái
környékén a katonasátrak előtt lobogó zászlók színe
megváltozott. Lelkünk szerint vagy vágyaink ellenében…
Amint aztán lehetett, pillanatok alatt otthon voltunk.
Az erdő nem üt, a fák – Isten
legbékésebb teremtményei – nem ismerik ezt a fogalmat.
Eperfáink „vonzereje” a háború után is
megmaradt, tán ők, gyermekkorunk meg-megújuló lombtornyai
voltak azok, akik értelmezni tudták a naponta ránk leselkedő,
váltakozó rettenetet, békeidőben is. A fehér eperfa alatti
jókora kőasztal és környéke szinte sosem volt üres, de
néma sem. Ide telepedtek volt le a negyedik-ötödik faluból
aláereszkedő mócok, a csebresek, a juhnyírók, az alma- és
csergeárusok; ezt vették birtokukba a napszámban dolgozó
aratók, kaszások. Az év minden időszakában szükség volt a
munkáskezekre. A Jenei-birtok, ami a kollektivizálások
idejére bizony alaposan összezsugorodott, annak idején elég
terjedelmesnek számított – kellett ám a munkáskéz.
Igen: a zsugorodó birtok… Érte is ezért
szó a ház elejét. Édesanyánk gyakran emlegette volt az
unokanővér, „markos” Zsuzsika egykori sértő elszólását
(és ez nagyon a „bögyében” maradhatott szegénynek, mert
valahányszor cukros málét szeletelgetett fel nekünk
sütemény gyanánt, mindig felidézte): „Felfalják a
Jenei-birtokot, Esti, ezek a Szabó gyermekek!” Édesanyánk
válaszára nem emlékszem, de hogy visszavágott a „földéhes
Zsuzsinak”, az biztos; nem is vitt magával minket, „Szabó
gyermekeket” Édesanyánk, ha, mondjuk, fonóban kellett
tiszteletét tennie Márkos Zsuzsikánál. Vagy mégis? Egyszer
igen! Már megvolt a hegedűm, amikor egyik délután arra kért
Édes: legyek társa a vendégeskedésben, de vigyem a hegedűt
is. Hát vittük. Nagyot néztek az orsót már pörgető
asszonyok, amikor Édesanyám mögött betoppantam, hónom alatt
a hárászkendőbe bugyolált zeneszerszámmal. Támadt is
vigalom. A málésütemény ott is feljárt, fel valami más is,
amiből gyermeknek nem jár, aztán Zsuzsika néni a hegedűmre
mutatott. Ami az ember kezében van, és ráadásul még hangot
is lehet csiholni belőle, azt fel kell mutatni, azt meg kell
szólaltatni. Nem tehettem mást, rövid hangolás, és
rákezdtem:
Ez az utca
Bánat-utca
Bánatkővel van kirakva
Azt is az én rózsám rakta
Hogy én sírva járjak rajta
Katonaság az életem
Bal vállamon a fegyverem
Ha én azt csak megpengetem
Sír az anyám keservesen
Katonának nem jó lenni
Mer’ keveset adnak enni
Azt is muszka szóra adják
Üt az erdő – a fák hagyják
Az utolsó két sornál mintha elállt volna a
kötők, fonók lélegzete, persze előbb az enyém… de hát az
istennek sem jutott eszembe az Édestől hallott „igazi”
szöveg, amit máskor úgy énekeltünk le s fel a Nagy Kercsedi
utcán Opra Misivel, átfogva egymás vállát, hogy rezegtek
bele a fehérre meszelt deszkakerítések… De mert ott volt a
nóta, a dallam, s legfőképp a lélek, és kényszerített,
hogy végigvigyem: hát odabiggyesztettem valamit. Rögtönzésem
némító hatású volt: ki erre, ki arra pislogott, mintha
valamennyien a másik énekbe merevedett arcából szerettek
volna valami megoldást kiolvasni a folytatáshoz… Édesanyám
törte meg a csendet, hozzám fordult: muzsikáljam csupán a
dallamot, súgta, a szöveget bízzam rá.
És úgy lett.
A részleteket utólag már össze se
tudnám rakni, kedves Árkossy István. Azt sem tudom, akkor ki
hogyan fogadta első „fellépésemet”; egy képet azonban ma
is képzelet-albumomban őrzök: Peszler Samu bácsi
szeplős-pattanásos lánya, Kalári (aki Csángóföldről
sodródott erre a nagy szárazság évében, 1946-ban) hirtelen
átmarkolta lószőr nyirettyűmet, s kérve kért, hagyjam már
Budai Ilonát és az erdő vadjaitól felfalt gyermekek
szomorúságos históriáját, mert Márkos Zsuzsika nénit
minduntalan zokogás fogja el…
Otthon bomlottak ki a titkok. Vacsora után
Ilus nővérem, Józsi „felügyelete” alatt, a szomszédos
szobában fogadta Palocsán Marcit, a nekem hegedűt
ajándékozó udvarlóját; nekünk a nap eseményei maradtak,
mint rendesen. Éde volt az „előadó”. Édesapám –
szemközt Édesanyámmal – néha-néha felnézett az
újságból. Az asztal fölötti lámpa félkormos burája furcsa
karikákat rajzolt a padlásgerendákra.
– Esti fiam, nem kellett volna…
– Mért? Markos Zsuzsinak szabad volt?
– Márkos annak a becses neve! Egyébiránt
tudnod kéne, hogy egy meddőségbe savanyodott asszony másként
gondolkozik, mint a több gyermekkel megáldottak…
– Neki a „főd” az áldás, egyedül a
föld! A birtok. Ez volt, örök életében, lelke ablakait ez a
szó verte be. A föld.
– Nem átok az, Esti fiam, ha van… Mégse
kellett volna így visszavágni neki.
– Azt akartam, hogy érezze: a mi portánkon
nem az elveszett Jenei-hektárok, -holdak, hanem a meglévő,
nyüzsgő Szabó gyermekek számítanak.
– De hogy zsugorodik az örökség, azt
látja mindenki.
– Bágyon zsugorodik, János! Lássuk inkább
azt, miként nőnek fejünkre, és hogyan értelmesednek a
gyermekeink…
– A világ közben értelmetlenségekkel
telik meg, Esti fiam! Olvashatod, meg vagyon írva… Miközben
Gyulafehérváron, Nagyenyeden papjainkat, tanítóinkat
fogdossák össze, mint a tyúktolvajokat.
– Mit mondott Lőrinczi tiszteletes úr?
„Ahol nincs helye a Reménynek, ott a Rettenet rak fészket.”
– A Szegénység utóhadai meg a maradék
hombárjainkat fosztogatják…
– …
– …mégsem kellett volna… Elszólás volt
az, Esti fiam, Zsuzsika részéről, hogy felfaljuk a
Jenei-birtokot, hidd el!
– Leírtam több irkalapra is a Budai Ilona
szomorú énekét, és szét is osztottam Zsuzsikáéknál, az
igaz, de azért csináltam, János, hogy el ne felejtsük, hogy
mások is tudják: a birtokot felfalhatjuk, de saját magunkat
ne faljuk fel, a bennünk élő „vagyont” meg kell őrizni –
Istennek, embernek egyaránt ez a feladata –, és nem abba a
mozdulatlan földbe markolni, kapaszkodni mindenáron. A
föld megmarad, az ellopott Lejáró is a mienk, János, az
ellopott Kisrét is, a háborúban elrabolt Sóskúti parcella
is, a Csere, a nagyhegybéli szőlő is. Megmarad, és a mienk
marad akkor is, ha ideig-óráig mások birtokolják – mert
valakik, oroszul vagy franciául, ezt jelentették ki! De hogy
mindezt el is tudjuk mondani majd, hát értelmes gyermekekre,
rátermett unokákra, emlékezni képes dédunokákra van
szükségünk. Legalább egyetlen lélekre, aki valamennyi
hiányzó többi testvére tudását, hitét, szeretetét képes
őrizni! Őrizni!
Hát… így volt, Árkossy barátom.
Lehet, hogy szóról szóra nem épp így, balgaság volna azt
hinni… de ez már stílus kérdése. Emlékeim szerint azóta
ilyen jellegű családi, de lényegében egy egész
kultúrközösség sorshelyzetét meghatározó „asztali
beszélgetés” nem hangzott el pislákoló lámpánk alatt.
Akár nagyképűnek is tűnhet, de kimondom: középiskolai s
majd egyetemi szemináriumaimnak nem voltak hasonló hozadékai,
mint e „parasztfilozofálgatásnak”, nem indították el
irodalomban, zenében fürösztött gyermeki, ifjúi
fantáziámat olyan irányban, mint szüleim akkori
töprengései.
A gyermeki lélek csak úgy tisztul, ha
időnként fejére zúdul a világ szennyes vedre. És ebből
következik, hogy… az oktalanságok okítják-okosítják is a
vétlen koponyákat.
Nagy kercsedi utcai „egyetemeim” más
módon is folytatódtak.
Meghallgattam, s aztán esténként
el-elmesélgettem a Tami bácsi ilyen-olyan történeteit; törpe
széket csúsztattam az udvarunkon és kertünkön fel épp
hazatartó Kőrösi Pali bácsi alá, hogy (ács)inasemlékeiről
meséljen (volt, amikor Éde, bizony, kupica pálinkával
hálálta meg ezt az öregnek); vagy citerázgattam a
visszhangosan dübörgő kanapéra fektetett szerkentyűn. A jó
elején csak ez a citera és egy dupla soros szájmuzsika volt a
család hangszerkészlete, ezt erősítette aztán a Mártontól
kapott füstös hegedű, ámde valami még hiányzott. Mi lehet
az? – tépelődtem.
A negyedik osztály évzárójára – ma is
áldom ezért tanítóimat, Szabó Jóska bácsit és
feleségét, Eszter tanító nénit – dolgozatot kellett írnom
a bágyoni családok megkülönböztető neveiről, a csúfnevekről.
(Egyébként, noha hihetetlennek tűnik, ez a kis irományom volt
a magva annak a szemináriumi dolgozatomnak, amit Szabó T.
Attila professzornál mutattam be 1960-ban a Babeł–Bolyai
filológia szakának másodéves hallgatójaként!) Amikor a
Jeneieknél tartottam, természetesen Édest faggattam ki.
Megtudtam, hogy három Jenei família van a falunkban, és azokat
bizony csúfnevekkel illetik – senki sem tudja, mikortól –,
hogy megkülönböztessék őket: a koporsókészítő Jenei
Jóska így lett Szemfedő, a pálinkafőző (egyébként vak)
Jenei Sándor bácsi pedig a Radó ragadványnevet kapta; a mi
tátinkat, Jenei Pált pedig még holtában is Jenei Vaskóként
emlegetik…
Akiről iskolai dolgozatot írnak, azt illik
megkeresni. Jenei Sándor bácsi végzett már mindennapos
munkájával, a vörös rézüst tisztogatásával, amikor
becsöngettem hozzá, terebélyes bőrszékében ült és
pipázott a zöld ámbituson; aztán amikor előhozakodtam
jövetelem céljával, kiesett szájából a pipa, hangos
rikoltásban-nevetésben tört ki, s csapkodta hatalmas
pocakját. Második élettársa (rossz szájak kettőről
tudtak), Rózsi néni meglepetten szaladt ki a kifőzde melletti
fészerből, mi a csuda történhetett, ha lobot kap a
szeszkazán, sem kellene ekkora csetepatét verni. De honnan a
Radó? Állítólag „redó” lett volna utónevének első
változata, és klánétás ükapját illették vele –
emlékeztetvén valamelyik bágyoni kántortanítónál,
oskolamesternél elkezdett zenei képzettségére. Do! Re! Do!
– amiből aztán maradt a Redó, azaz a Radó, jó bágyoni
szokás szerint, ahol is annak a fránya a-hangnak
mindenhatósága van, nyelvünk helyi járása szerint
legalábbis. És ezzel az iskolai dolgozat el volt intézve! Igen
ám, de Sándor bácsi előhozatta gyönyörűséges hangszerét,
a tárogatót… és meg is szólaltatta. Volt ott Csinom
Palkó, Krasznahorka büszke vára, volt Seprik a
bágyoni utat, volt Besoroztak engem katonának,
aztán felsírt a Rákóczi-kesergő és még mennyi más
– visszhangzott mindahányszor a szemközti akácos s a felette
kopaszodó dombtető, a Nagyles. Az utcát ellepő szomorúan
bámészkodók a léckerítésre könyökölve figyelték,
élvezték a nem először felhangzó Csere-alji „koncertet”;
katonákká és hősökké, emlékekkel gazdagon megáldott
szerencsétlenekből fél órára szerencsés magyarokká
lehettek.
Szedelőzködtem már, amikor Sándor bácsi
rám szólt:
– Hallom, hegedülsz már…
– Nyikorgás az, Sándor bácsi! –
szerénykedtem.
– Én is úgy kezdtem, fiacskám.
– …
– Van már bandád?
– Még nincs, de a tanító bácsi abban
töri a fejét.
– Az én „guzsalynyelemet” – simogatta
meg szépséges tárogatóját – inkább az emlékeztetés
szándékával fabrikálták, és esetemben egyszemélyes
szerszám. De a hegedű, az bandát kíván, és
kitáncoltatásra született, ki-tán-col-ta-tás-ra!
Felgyülemlett, fölös energiáink kitaposására,
kiizzadására, az emberi erekben feszülő isteni erők,
indulatok kiszabadítására. Tudd meg, kisfiam, aki táncol, az
nem háborúzik!
Jó fél évszázad múltán tőled is
kérdezem, kedves Árkossy István: vajon Édesanyám, midőn a
„kincsösládáért” gyermekeit feláldozó Budai Ilonát
„énekelte ki” Márkos Zsuzsikának, vajon nem ugyanazt
tette, mint amire Jenei Radó mester utalt? Vajon mi és ki
sugallhatta Neki – és megannyi névtelen népi énekmondónak
–, hogy egy-egy mű és általában a művészet révén annak
meghatványozó erejével és szépségével lelkek és mirigyek
mélyén fogant érzéseket, indulatokat lehet kifejezni?
Örülök, hogy gyermekkorunk kövezett vagy
sáros-poros utcáiról szólván ezekről is szót ejthettem.
Kérlek, vedd olybá ezeket a „bölcsködéseket”, mintha egy
hatalmas rajzlapból (egy Árkossy István-féle grafikából)
metszettem volna ki, vagy egy istenien részletezett rézkarcból
(mondjuk, egy Gross Arnold-munkából), netán
térképmappából, amit valaki a mi léptékeink szerint
állíthatott össze… de aki az esztétikum paravánjai
mögött valahol arra vár, hogy fölfedezzük, visszahódítsuk
mindezt önmagunknak. Vagy visszaalkossuk!
Igen, majd megfeledkeztem róla: az a
„banda” összeállt, az első bágyoni rajkózenekart a
negyedik osztály legvégén tető alá hoztuk. Udvarunkon, a
szénáscsűr védelmében meg is tartottuk a bandaavatót,
kölyöktánccal. (Az ott és akkor csűrünket döngölő
gyerkőcök egyike-másika ma Kolozsváron, Marosvásárhelyen
dirigálja, és nem kisiskolás fokon, táncos lábú
tanítványait.) A kicsik táncának főleg a felnőtt falusfelek
örültek. Jenei Sándor bácsi, a Radó névre hallgató, ott
ült „zenekari” állványunk közvetlen közelében,
mögötte Édesanyám kommentálta egyre bátorodó
lépéseinket. Hogy másról is szó esett akkor, abból
gondolhattam, hogy a táncrend szerinti utolsó darab után Édes
emlékeztetett: „Ha meg szeretnéd ismerni a székely
katonalovak pajtájából lett Oskola történetét is, holnap
menj át Sándor bácsihoz!”
(Budapest,
2007. június 26.)
8. (Árkossy)
Ahogyan egy folyómeder a sziklák és
kövek közt örvénylő havasi vizeket ölelgeti-simogatja,
terelgeti lejjebb, egyre lejjebb erdők zuzmóillatában, úgy
fogadott be minket is, kedves pajtásom, gyermekkorunk annyi
örömet és bánatot megért utcája, amikor az emlékezés
(vagy a feledés?) határán először beléptünk oda. Jóllehet
a teljesség érzetét ajándékozta nekünk egykoron,
éreztük-tudtuk, valamikor mindörökre el kell hagynunk azt az
otthoni medret, a jól ismert helyeket: a lebegő ködpárát
pipáló zúgót vagy az okkerszínekben álmodozó kavicsok
kaleidoszkóp csillogású világát. A kapu ezüstszínűre
öregedett kilincse is csupán az emlékezetben tükröződik
már, hisz magával ragadott a sodrás, elsepert az áram. S ha
ez valóban így lenne (márpedig ez így van!), akkor többé
nincs visszatérés, minthogy a vizeknek van egy igen régi
szokásuk: örökké csak egyfelé folynak.
Látom, kedves cimborám, neked is elegendő
volt Bágyon egyetlen kis utcája ahhoz, hogy fesztelen világod
hulláma az első felbukkanó érdes kövek közt is megtanulja
átverekedni magát. Hogy ocsúdó gondolataid furtonfurt
kíváncsi hajtásai felkússzanak az égig érő eperfára,
mivel érezted, tudtad: onnan már sokkalta messzibbre lehet
ellátni! Meglehet, jó barátom, elsőre tán csak a szomszéd
nyújtózkodó földje bontakozott ki tudni vágyó gyermeki
tekinteted előtt, ám mihelyt megülepedett a tankok verte út
fenemód terepszürke pora, ott kéklett előtted a türkizben
vibráló távol, csupán karnyújtásnyira az előtűnő
ábrándos horizonttal. És mint egy igazi Monet-vásznon, a
Kincses Város, Kolozsvár ott reszketett előtted a fényben,
délibábos sziluettjével, elő-előtűnő kontúrjaival,
miközben mindegyre arra biztatott: „Gyere, gyere közelebb,
kislegény… hogy láthass engem – még tisztábban!”
Miközben a Farkas utca csak nekem nyíló
óriás hársfái közt, a virágos lombtetők árnyékában
mindenkor az otthonosság érzete szegődött mellém, a
bársonyos múlt látható és tapintható jelenléte a
folytonosság megnyugtató biztonságát sugallta. Mert azok az
előtünedező, vizenyős várfalak vagy a jogos jussaként
immár méltó nyugalmára lelt Szabók bástyája nem csupán a
mundér, hanem a lélek és hit védelmére is épültek
egykoron…
Idővel, fülelgetve, magam is meghallottam,
amint innen-onnan nevemen szólítanak az egyre beszédesebbé
váló – korábban némának vélt – mogorva kőfalak.
Úgy adódott, hogy Édesapám könyvtárából
(aki még a „régi jó magyar világban” doktorált a Ferencz
József Tudományegyetem földrajz–történelem szakán – a
Farkas utcában!) mind sűrűbben somfordáltak hozzám a
történelmi és művészeti lexikonok, városi kismonográfiák,
történeti tanulmányok. Lyka Károly, Kelemen Lajos, Entz Géza
és mások írásait lapozgatva kezdtek némileg rendezetten
elkülönülni előttem korok és stílusok, a jelentős
művészeti korszakok – köztük a gótika és a barokk is –,
amelyek a sors kegyessége folytán immár otthonommá lettek,
minthogy nap nap után felettébb kitartóan fitogtatták magukat
az utca mindkét oldalán. Rajzolgattam is reményekkel teli
igyekezettel szakkönyvekből a sudár oszlopfőket: a dórt,
jónt, korinthoszit; megjelöltem, hol vannak a metopék,
mi a timpanon vagy az abakusz. Megéreztem, hogy e
szépen megformált, égre törő görög „etalonok”
változó arányaik közepette is mily sok finomsággal követik
a harmonikus emberi test valós arányait – a dór a férfiét,
a jón a nőét, a korinthoszi a fiatal lányét.
Ó, te athéni Erekhteion temploma, fenn az
Akropoliszon… kőasszonyaid, a kariatidák a világ
legszebb, legbeszédesebb oszlopai!
És miközben a tudós könyvek világra
nyíló lapjait pergettem (netán az ablakon bekandikáló
évszázados falakat faggattam), mindegyre titkok srófolták
egyre feljebb kíváncsiságomat. Mert rejtélyt sejtettem én
majd mindenütt: így már régóta, a templom északi oldalának
támaszkodó kör alakú, nyurga torony zártságában is, ahol
jó magasan, egy derékig falba ágyazott, dinnye méretű
ágyúgolyóbis mementóként riasztotta (és azt teszi ma is!) a
templom rossz szellemeit. Tán – riasztaná, ámde mindhiába!
Mivel azok a széllelbélelt szellemek soha nem hezitáltak, soha
meg nem juhászodtak, mi több: értésünkre adták minduntalan,
hogy nem sok figyelmet szentelnek neki! Főként, ha arra a sok
machinációra és skandalumra gondolunk, ami igazlátó Mátyás
urunk emez ihletett emlékművének a vérzivataros esztendők
során, a reformáció és ellenreformáció zűrös napjai
közepette kijárt.
Egyszer aztán úgy hozta a véletlen, hogy
magától lehullt a titokzatos lepel. S minthogy nem
teketóriáztam, azon kaptam magam – bár mindjobban zihálva
–, hogy ugyancsak szaporázom a szűk torony grádicsain
fölfelé. Amikor úgy éreztem, hogy már nem lehetett túl sok
hátra a csillagokig, egyszer csak elfogyott fal, elfogyott
lépcső: én meg ott álltam egy homályba burkolózó, fél
évezredes, lenyűgöző térben! Ha Stephen Hawking akkor lát,
tán egyetértőn rábólint: igen, ez valóban afféle hely,
ahol már át is léptem egy másik idősíkba, az ötszáz
esztendős gótikus fedélszék Andersen-ízű meseerdejébe, a
„hol vannak már” anonim ácsok égbe szökkenő
emlékművébe. Gyönyörűséges, fából fabrikált
mesterakarat volt az, amit ott megpillantottam! Vonalritmus… az
egész gerendarajzolat egy álomszép vonalritmus! Egy eladdig
sosem látott, lenyűgöző tér-kép: galamblelkek suhogó
világa; statika és művészet szimbiózisa föld és ég
határán; védőháló a békére és jóra vágyó lelkek feje
fölött; a magasztos templom kőpilléreinek pedig örökre
korona.
Eközben a padlástér végében – mintha
csak a homályból ollózták volna körül – a homlokzat égre
nyíló, szemernyi ablakán át ömlött befelé a fény, az
áldott, csillagporos fény, mint Rembrandt rézkarcainak
vonalözönében, vagy miként festményeinek gyöngéden
világító okkerei áramlanak szét a tekintélyes umbrákban,
fojtott kárminfeketékben.
És valóban, Leyden szülötte, az áldott
tehetségű holland mester egyik írásában maga tesz említést
hasonló élményéről, ami kivételes hatással volt egész
életművére. Egy alkalommal – még serdülőként – a
szélmalom komor emeletének parányi ablaka előtt hosszan
elidőzve figyelte az el-elforduló vitorlakerék keltette
fényjátékot, amely ily módon hol fényt kölcsönzött a
homályos belső térnek, hol pedig megvonta tőle azt. A
malomban felröppenő galambok csapkodó szárnyai ezt a
látványt még tovább fokozták, miközben szabdalták,
terelték a beszűrődő sugarakat. És lám, csupán ennyiből
megszületett a világ egyik legrangosabb piktúrája! Csak fényből
– és csak árnyékból. A dolgok esszenciájából.
Mert az árnyék a fénynek féltett gyermeke; mert az árnyék
csak a fényben születhet. Márpedig a legszebb árnyék
mindenkor a legszebb fény adománya. A sötétség ellenben nem
disztingvál, mindig cudarul magányos, gyermektelen és
bánatosan fénytelen.
A templom kőereiben hirtelen felzúgott az
orgonamuzsika, szétáramlott a falakban, az ölelkező gótikus
ívekben, és szállt, egyre csak szállt abban a különös
létben, mint eljövendő utolsó ítélet fanfárhangjai.
Előttem, a sötétség magányos ablakánál, kitárulkozott a
tér, a narancsszínűvé lazúrozott Kolozsvár-esti tér az
addig nem tapasztalt magasból. Első alkalommal nőttem túl a
hársakon! Ám tekintetem nem pihent meg, gondolatommal karöltve
nyomban iramlott féktelenül tova: lombok és tetők fölött,
suhanó repülőmodellként, mintha Giorgio de Chirico faramuci
perspektívavilága nyílt volna meg előttem. Én pedig
szárnyaltam a Kálvária harangos dombjai irányába, el,
egészen addig, amíg a Gyalui Havasok kékbe mártott csúcsai
megálljt nem parancsoltak. Jóllehet folytatódott az út arra
még, ment, gurult tovább, egyenest nyugatnak, ahol tán épp
akkor bukott alá a nap, a vörös-fehér határsorompó
mögött.
Istenem, de sokat gondoltam én arra a
határsorompóra! És milyen ritkán láthattam a túlsó
oldalát!
A tavasz rügyfakadása reménnyel és
bizakodással ojtotta be reggeleinket; az utca nemes aurája
láthatatlan védőernyő volt abban a mindenre gyanakvó,
feszengő világban. Némelykor egykedvűen bandukolt, máskor
meg igencsak szaporázva, meg-meglódult az élet… A ti
dallamlelkű Jenei Radótokhoz hasonlatosan, kedves Szabó Pista
barátocskám, aki tárogatójával bűvölte tele szívetek,
nekünk is volt egy zenéért rajongó szomszédunk. Dávid
István a neve, aki épp akkoriban próbálkozott – áldott
tehetséggel – megzabolázni a messze földön nevezetes Farkas
utcai orgona varázslatos regisztereit. (Akárcsak a te Dávid
fiad, aki úgyszintén e csodálatos hangszer bűvöletében
él!) Vivaldi, Bach és Händel, Mendelssohn és Liszt zenéje
áradt szerte a kelő nappal és az esti szellővel kézen fogva
mifelénk, simogatva csellengő lelkeinket, miközben az
orgonazúgás valahogyan feledtetni igyekezett az öreg
kálvinista templommal, hogy… harangtalan.
Pedig volt neki harangja – valamikor
réges-régen… Tán három alkalommal is. A délnek
bámészkodó, immár csonka öregtoronyban remegtette a falakat
az egyik; míg a másik súlya alatt a nyugati bejáratot
díszítő terecskén süllyedt meg olyannyira a fundamentum,
hogy késedelem nélkül le kellett bontani.
Szükségmegoldásként (netán kegyeletből?) a mi gyermekkori
világbirodalmunk tündérkertjében parádézott még utolszor
egy faszerkezetű harangláb, ám az is az emlékezet homályába
kopott; jó két évszázada már, hogy a „felröppenő veres
kakas” lángjai megemésztették. A fátum akarta volna így?
Úgy tűnhet, nem kellett ennek a templomnak a
harang! Neki orgona kellett! Fölöttébb pompázatos, világgal
perlekedő orgona, olyan, mint amilyen napjainkban harsogja túl
a rég hamvukba holt, „csatát vesztett” bronzharangokat.
A hangszerek eme koronázatlan királya azonban
az iskolacsengőt képtelen volt hegemóniájától megfosztani.
Igen, azt a mellette voltaképpen szerénynek nevezhető,
öklömnyi sárgarézdarabot, amelynek érzékeny nyelve annyi
lélekhez tudott szólni. Még akkor is, ha érces hangja olykor
nem kevés ifjú vitéznek okozott szorongást. Ám igazságot
szolgáltatván, áhított dallamával ugyanannyiszor hozta el
nekik a felszusszanást is.
Közel volt mihozzánk az iskolám: csupán
suttogásnyira. Az utca túloldalán. Református Fiúlíceum
– napi szóhasználatban röviden: „ref”. Három
betű mindösszesen – ennyiből állt a szellem magasztos
birodalma akkor. Ám még ez az ártalmatlan három jel sem
húzhatta már sokáig… Utóvégre hogyan is lehetett volna
hosszú életű a hit nélkülivé silányított időkben? Majd
több suta stáció után – újfent három betűvel – Ady szép
nevét olvashattam a timpanon féltő magasában, mígnem egy
szellemháborús napon attól is megfosztották. Ezúttal nem
fukarkodott a sors: immár kétszer három betűvel ajándékozta
meg a szellem patinás otthonát: Gheorghe ¤incai Líceum lett
a neve… egy negyvennyolcas román értelmiségiről elnevezve.
Édesapám volt akkoriban Dávid Ferenc
és Apáczai nagy múltú kolozsvári iskolájának az
igazgatója. Édesapám. Így említem, minden sallang nélkül,
amint Édesanyámat is örökké ezzel a szép kifejezéssel
illettem. Nem volt nálunk sem divat eljátszadozni e komoly
szavakkal, olyannyira nem, hogy még a szülők magázása is
családi hagyománynak volt mondható. Nagyapám is ezt
követelte meg övéitől, márpedig szelíden-kék szemei,
amelyek annyiszor tekintettek reám később a református
esperesi hivatal falát díszítő főgondnoki hivatalnokok
arcképei közül, kevésbé a szigort, sokkalta inkább a
szeretetet sugározták. Akárcsak Nagyanyám egész lénye, akit
ma is magam előtt látok galambősz hajával, rajzlap fölé
hajolva… igaz, zenei áhítatának jeléül húzogatta
vonalait: Munkácsy Liszt Ferencről készült portréját
másolva, akkurátusan. Befejezvén a rajzot – s e mozdulat
mintha maga lett volna a megtestesült álom – átnyújtotta
szépiaceruzáját, ami attól a pillanattól fogva nem
rajzeszköz volt már többé, hanem egy életre szóló
hivatásnak s a vele járó örömöknek és szent
gyötrődéseknek jelképe lett számomra.
Úgy képzeld el, Bágyoni barátom, hogy
nálunk mintha mindenki – nagyszülőktől unokákig –
csupán egyetlen szót ismert volna: ISKOLA. Nem csoda, e fogalom
bűvöletében éltünk.
Kis bánáti falu harangkondulása szólította
pontban déli tizenkettőkor terített fehér asztalhoz
nagyszüleimet: az igazgató urat és a tanító nénit. Árkossy
Sándort, aki Csenger szülötte volt, és Bakos Margitot, akit
Veszprém városa „engedett hozzá” hitvesül. Időközben a
serdülő lurkók – Édesapám (Sándor) meg Lajos öccse
(akárcsak a Bágyonból elvágyódó Szabó gyerkőcök
esetében is történt) – Nagybodó falva helyett mindinkább a
„Kincses Kolozsvár” hívását vélték a Bega-parti
„történelmi széljárásban” meghallani. Hisz ott óhajtott
Édesapám Aesculapius gyógyítani vágyó szelleme előtt fejet
hajtani. Jóllehet elhatározásából jottányit sem engedett, a
szomorú történelmi sorsfordulók szeszélye és a fátum
makacssága folytán végül mégiscsak másmilyen ösvény
jelöltetett ki számára: nem a test, hanem a szellem
orvoslása lett életének kedvtelésekkel és sok-sok
elégtétellel megáldott, nemes hivatása.
Tehát ismét csak az Iskola.
Emlékszem, milyen szívmelengető érzés volt
reánézni már negyvenévesen hófehérbe váltó hajára,
kivált első alkalommal, a patinás kollégium igazgatói
irodája előtt, a hűvös folyosó végiben. Némiképp
másmilyennek tűnt fel nekem ott, mint odahaza, ahol a
megszokás terelgette a lét megfáradt perceit, a monokrómba
váltó napokat, hónapokat, tovalibbenő éveket. Peregtek is
annak rendje és módja szerint a kalendárium elhulló lapjai!
Kivált, ha a huszárbajszú pedellus, Dávid bácsi
bronzharangja is szaporán besegített nekik; mindeközben
meginvitálva a repesve várt VAKÁCIÓkat, a szivárványszínű
nyarakat, piruló őszöket, cidriző téli ünnepeket és a
kibomló kollégiumi tavaszokat.
NOS
RECTOR
et Universitas Literarum Regia Hungarica Francisco Josephina
Lectoris Salutem (…)
ALEXANDRUM ÁRKOSSY
Philosophiae Doctorem (…)
Datum in libera regia civitate Kolozsvár, in Hungaria (…)
E szavakkal díszítik szépen cizellált gót
betűk öltései a dolgozóm falán függő emléklapot, amelynek
piros-fehér-zöld zsinórján (valaha épp emiatt kellett
rosszindulatúan érzékeny szemek elől elrejteni!) a
hitelesség tapintható emlékeként finom mívű, málnaszínű
pecsét csüng alá. Íme: tücsöknótás boglyák és
tarlóillatú augusztusi nyarak mezítlábas-szalmakalapos falusi
kislegényének sokszor megcsodált díszes medvebőre, amely
artisztikus voltában ma is szemet gyönyörködtető öröm
nézőjének, olvasójának egyaránt. Noha nem volt az egyéb,
mint féltve őrzött mementó, amely bizony cudar esztendőkre,
olykor nem mindennapi vesződségekre és küzdelmekre utalt. Ám
még hosszasan kuksolt egykedvű némaságában, méltánytalanul
magára hagyatva a ruhásszekrény homályában az őt
rejtegető, haragoszöld óriásdoboz mélyén. És addig-addig
gubbasztott türelmesen, mígnem egyszer, egy ihletett
pillanatban, szűnni nem akaró kíváncsiskodásom
eredményeként, egyszer csak megmutatkozott előttem, s nyomban
megtudhattam: mit is rejtegetett voltaképpen oly sokáig e doboz
titokzatos mélye. Ma úgy érzem: az a sorsszerű találkozás
eredményezhette (vagy talán a papírtekercs mesterlevelek
világát felidéző fanyar időillata hozta elő?), hogy
szerzetesi alázattal cirkalmazott látványos betűképeivel
akkor valósággal elbűvölt, észrevétlen kitárta előttem
Gutenberg galaxisának csillagajtaját, hogy azon át
meginvitáljon majdan a könyvtervezés méltán megtisztelő,
sokszínű világába.
Kedves Szabó Pista cimborám, megvallom
neked örömest, hogy nemcsak a kollégium vont bűvös aurát
körém a maga szellemi és kézzelfogható valóságában
naphosszat és esztendőkön át, hanem maguk a „világra
nyitott” könyvek is. A könyvek, amelyek oly sokat adtak,
miközben mindent megtartottak. A könyvek, amelyek átlátszók
voltak a titokzatosság felé, akár tengerszem hűs vize, mint
kristálygömb üvegteste, mint kézben simogatható
lélek-ablakok. A könyvek, amelyeket naponta láthattam a
líceumi könyvtár polcain békében egymáshoz simulni, úgy,
ahogyan egy arc az ismerős archoz, kéz az ismerős kézhez ér.
És ekképpen olvadtak össze szótlan lapjaik egyetlen,
végeláthatatlan tudás-szalagba – tékák nesztelenül
hömpölygő papír- és időillatában.
Mindeközben Édesanyám, a nagy hírű
kollégium könyvtárosaként, esztendőről esztendőre szép
rendszerességgel lajstromozta, gondozta őket. Igazi „németes
pontossággal”. Merthogy Schoger leány volt ő,
Gyulafehérvár német ajkú polgárai közt tanulta a rendet
békés otthonukban, egy narancsszínét veszített, szecessziós
saroképületben. Karlsbergnek nevezték akkoriban a várost,
még VI. Károly német-római császár idejében épített
erődje után; erdélyi fejedelmek és püspökök székhelye
volt a kiváltságos hely, igencsak zimankós időket megélt
századok korában. Ma is székesegyházában pihennek a
Hunyadiak, ott dacol az idővel János Zsigmond és Izabella
királyné megcsorbult kőszarkofágja, és amott nyitotta
legszebb virágait a független Erdélyi Fejedelemség idején a
magyar szellem Bethlen Gábor alatt – amiről ma is vég
nélkül regélhetnének a beszédes kövek és persze a
beszélgető kollégák is…
Bethlen Gábor hírneves tékája közelében
álldogált a szülői ház. Aztán hogy, hogy nem, az évek
során, tudtunk nélkül, valamikor gazdát cserélt, végül
nyomtalanul elvitorlázott a szocializmus mindent beszippantó
„fellegvárában”. Ámde ki törődött azokban a zaklatott
időkben házakkal, amikor már az is boldogító volt, ha
ideig-óráig békés fedél húzódott meg az ember feje
fölött? Vagy istenadta, kobaltkékben tündöklő égbolt,
körötte, ameddig szem ellát, margarétás rét
virágszőnyegével, miként azon a fakuló fotográfián
látható, amelyen Édesanyám kezében egy készülő bokréta
virít – immár mindörökre befejezetlenül… Mert elment Ő
régen három csillagot hozni még abba a csokorba: egyet
Édesapámnak, egyet az öcsémnek, egyet meg nekem. S amíg
szüleim a bibliotéka nyugalmában és a direktori iroda
gondjai-bajai közepette végezték teendőiket, jómagam a
tanterem szorításában pepecseltem végig ingadozó
béketűréssel még tizenegy cammogó esztendőt.
A kollégium második otthonommá lett.
Bejáratos voltam én majd mindenüvé;
érthető hát, hogy időnként Dávid bácsi (a pödört bajszú
pedellus) pokol kapujába illő, ormótlan kulcscsomói
csörögtek a kezemben. Járatos lettem a házirendben. Tudtam:
azért szólal meg a szünetre hívogató berregő hangja olykor
percekkel később, mert „Dávid néni” sparheltjén nem
sült még kellőképpen omlósra a gőzölgő diákcsemege, az
illatozó sárga döblec.
– Az istenért! Hagyja, Dávid bácsi (vagy
néni) azt a döblecet inkább sületlenül, csak halljuk végre
a mentő dobozka lélekszabadító hangját! – szállt ég
felé, végtelen pillanatok feszítésében, a könyörgő
diákfohász.
S ha mindmegannyi kollégiumban lepergett óra
elteltével sem bírtam annak levegőjével még kellőképpen
betelni, kedvemre ténfereghettem a tanári szoba előtti
nagyfolyosó megkopott futószőnyegén, komótos
szemlélődésben. (Ez a szőnyeg időnként eltűnt a szemünk
elől, váratlanul raktárba került, valahányszor tanügyi
ellenőrt kellett fogadniuk, mivelhogy azok „burzsoá
csökevénynek” tartották, és minduntalan felszedették!) De
akár a szertárak felé is vehettem az irányt. Igen, a
szertárak felé… kedves Bágyoni druszám. De ha te tudnád,
micsoda szertárak voltak azok!
A fizikum emelkedő amfiteátruma mögötti
helyiségben rejtőzködött a világteremtés titokzatos
csodaszereinek bámulatos és megfejthetetlen gyűjteménye, a
Francis Picabia festői világába röpítő rafinált
gépszerkezetek: csillogó vörös- és sárgaréz herkentyűk,
dugattyúk, receficék, pupillárisok és kapillárisok,
pipetták, paletták, netán Torricelli, avagy Faraday
törvényeinek bemutatására. Számomra igencsak ámulatba ejtő
volt az a rajzpapírra kívánkozó világ, amely ott kezdte
feltárni igazi önmagát előttem kedves tanárom és
osztályfőnököm, Tellmann Jenő jóvoltából. Oktatott a
tanár úr fizikára, kémiára, továbbá egyéb színtelen,
szagtalan, avagy éppen látványosan füstölgő, vegyészeti
hókuszpókuszra, ám mindenekelőtt a legfontosabbra: hogyan
lehet valakinek, bármilyen körülmények közepette is,
egyenesen a szemébe nézni.
– Vigyázz, hólyag, mert kikészítlek! –
hangzott el egy-egy rejtőzködő mosoly kíséretében,
miközben svédcsavarnak beillő kemény „barackot” nyomott a
kiszemelt nebuló kobakjára. Istenem, de jó volt az a
„barack”! Ma is elfogadnék egyet…
Kocsis István (ugyancsak évekig igen tisztelt
osztályfőnököm, egyben orosztanárom is), a professzori kar
futballcsapatának közkedvelt sztárja és „legendás
kapusa” két kapott gól között is oly sikeresen belénk
szuszakolta Puskint, hogy még ma is ott sötétlik felettem a Bronzlovas
nyomasztó képe. Ugyanakkor, máig feledhetetlen hangulatú
előadásaiból, Lermontov romantikusan szép alakját is látom,
a Nem, nem Byron vagyok című verséből:
Nem Byron, más vagyok. Ha lángol
bennem a szó s égnek lobog,
mint ő, vészverte, büszke vándor,
de én orosz lélek vagyok…
(Lator László fordítása)
Kocsis tanár úr is hasonló
kényszerűségben sajátította el Puskin nyelvét, akárcsak
Mikó Imre és még oly sokan mások: akarva-akaratlanul, a
szürkébe fagyott orosz pusztákban, a dermesztő
jégvárosokban, a nyújtózkodó fogolysorokban. Ott, ahol
esztendőkön át „gyakorolhattak”, hogy végül még
Dosztojevszkijt is eredetiben olvashassák. S ha történetesen
nem orosz, hanem mondjuk angol földre kergeti őt a sors ostora,
akkor – mit gondolsz, kedves bajtársam – Lermontov sorai
helyett talán Byron versét tudnám idézni?
Idők ködébe fakul a válasz, a messzi
távolba, oda, ahova még az a poros szertári óriástávcső is
képtelen volt ellátni, amelybe mindenkor óvakodtam belenézni.
(Pedig ott feszített réz őnagysága a szertár
üvegszekrényei között.) Talán attól tartottam, ha
kíváncsiskodom, valami olyasfélét látnék meg benne, ami nem
oktalan gyermek szemére való; minthogy abban fürkészni csak
okosok kiváltsága; ami abban felsejlik, arról tán tiltott is
beszélni, titokban kell megőrizni… Tény, egy efféle
elmésen összeállított szerkezetben a nagyvilág is alig
karnyújtásnyira kerül: ilyenképpen egy csapásra közel
férkőzik a múlt, és közel férkőzik a jövő. Sötét idők
kószáltak akkoriban mifelénk, ezért sem a múltat, sem a
jövőt nem javallták különösebben vizslatni. Márpedig egy
távcső haszna éppen hogy a sötétben mutatkozik meg…
Igen, más idők voltak azok. Még a
természetrajzi szertár termetes tárlóiban őrzött
preparátumokon is régen pótolták már azt az irdatlan sok
spirituszt, amit kultúrszomjas Ivánok sebtiben gurguláztak le
torkukon a megszállás utolsó napjaiban. Eszerint a Szibériát
látott duhaj társaságot szemmel láthatóan képtelen volt
elijeszteni még az a borjú méretű kitömött sarki farkas is,
amely – az utca nevét nem lebecsülendő! – pofájára
fagyott mosollyal vicsorgott esztendők óta a szertár ketrecnyi
üvegszekrényében. Nem csoda, hisz láttak Ivánék orosz
földön toportyánt, egynél többet is! Meg tán nagyobbat
is…
A szertárak varázslatos világával
betelve néha elmélázva csámborogtam a folyosók tisztára
mosott bordó-szürke kőlapjain; olykor lépéseimet
számolgatva, mintha kis fika indult volna neki egymagában
hosszú útnak, amely a sors élethosszig tartó véges
sakktábláján vezet. Hirtelenjében ott találtam magam a havas
szünidő háborítatlan fehér csendjében, a tágas
kollégiumudvaron. Az ünnepi est megérkezett. Az alkony puha
ecsetje vörös-violáival vonta be az ég vászonhorizontját a
füst nélkül feketéllő, didergő kémények mögött. A
magasban titokzatos kéz lazúrozott: egyre
árnyalta-sötétítette a városra boruló decemberi eget.
Közelemben a halhatatlan templom mindaddig hallhatatlan hangjai
éledeztek: világra gyúlt a gótikus ablakok sora; színes
üveglámpásain át önfeledten áradt a megfáradt lelkek
fohásza, miközben a kiszabadult fénysugarak páratlan
hóhullást és szárnyaló halleluját csodálhattak.
Karácsonyeste volt… Halkabb lett az orgona
hangja, a havazás felerősödött. Sárkányölő Szent György
hűvös-fekete bronzpáncélját alkalomhoz illő ünnepi-fehér
palásttal borította be a gondoskodó hólepel. Remegő
jégkristálycsillagok táncoltak a lámpák megsápadt
fényudvarában; alattuk a téli hársak didergőn
meztelenkedtek: fekete tusba merített testvonaluk jobbra-balra
tekerőzött, miként violinkulcsok teszik egy véget nem érő,
fehér szimfóniában.
Álltam a nagyudvar közepén – egymagam. A
fehérségben – nyomom is rég eltűnt már…
Hogy kerültem én ide? És merre tartsak
innen? Mintha udvarnyi papírlap közepén Paul Klee egyik
rajzának aprócska emberfigurája tekintett volna félőn
mester-teremtőjére, azonképpen próbáltam magam is kiérezni
a hóhullás paravánja mögül hidegen fölfénylő csillagok
tekintetéből, a minden kíváncsiskodásom ellenére mégiscsak
rejtve maradó, kiolvashatatlan jövőt.
Mindeközben, kedves Szabó Pista
barátom, jó cimborám, úgy képzelem, nálatok, Bágyonban is
megkondultak a szíveket betöltő éjféli harangok, s a
legszebb szünidő fellobbanó gyertyafényei tifelétek is
gondoskodtak néhány áldott-ihletett percről. Fölcsendült a
múltvigyázó nótafák dala, Jenei Radó tárogatójából sem
szállt el a hang örökre, tán még ma is ott járja
visszhangos dallamkörútját hegyeken-völgyeken át, valahol
Torockó és az Aranyos vidéke között. Miképpen szeretett
Farkas utcámban, az alattunk lakó, vég nélkül hímezgető,
hóhajú Tárcza Ilonka néni öléből, mint föld tenyeréből
fakadó forrás vize, csak buzgott-ömlött a soha véget nem
érő hímzésfolyam. Fehér gyolcson lángvörös madárvirágok
születtek nap mint nap, akárha harmatkezű ujjainak kiserkenő
véréből keltette volna életre valahányat. És azok a
madárvirágok beborítottak mindent: erdőket és szeretet után
vágyakozó karácsonyi lelkeket, otthont és álomringató
vánkost. Mert azok az emberek szívükből adták a dalt
s tán még vérüket is, hogy mindebből jusson és maradjon
kétkedő időkre – minekünk is.
(Budapest,
2007 júliusában)
9. (Bágyoni)
Gyökere van a szépségnek.
A földinek mindenképpen. Azt hiszem, ha
a mi tudós Stephen Hawking barátunk a maga csillagközi
menedékhelyeit, időkapuit és testi-lelki gyógyforrásait
gyermekkorunk erdeiben kereste volna, mára nem az „El a
Földről, emberiség, de azonnal!” mondása vált volna
szállóigévé.
Emlékszem, Édesanyámat egyik Kisrétről
hazautunkon (erdei kaszálóink egyike volt ez a rét) arról
faggattam, hogy miért és honnan folynak a patakok (mint a tej)
akkor is, ha nem esik, ha nem „borul ki” az égi porzsoló. A
magyarázat egyszerű volt – és egyszeri. Éde egy forrás
mellé kuporodott, s belemerítette érdes tenyerét a
felbuggyanó vízcsodába: Nézd, így dudorászik, így danolgat
a föld; innen, ebből a mohás pontból tör fel minden öröme,
minden fájdalma… csak meg kell azt érteni. És innen, ebből
a mozdulatlanságot félbeszakító PONTBÓL mutatja meg a
szépségét vagy rútságát, csupán meg kell azt látni.
Ahányszor belenéztem, a gyönyörűséges égboltozat kéken
vibrált kíváncsi buksim körül.
Szavam sem volt. Valóban csobogott a feltörő
víz, valósággal dudorászott, miközben fölébe hajló arcunk
képmása annyiszor villant fel, ahányszor épp akartuk.
Hazautunk valóságos nyelvfilozófiai
előadással ért fel, megtudtam, hogy a forrás, az indulás
maga (a szépség, akár a csúfság „indulása” is) lehet
PONT, de a patak és minden más, tovairamló víz már VONAL…
És Bottyán Tami bácsi szénrajzolatjai jutottak eszembe, az
ultramarinkék falon ékeskedő fekete jelek…
Stílszerű is a „pontozás”, kedves
Árkossy, hiszen piktor és író egyaránt ezekből a jelekből
él. Másrészt pedig a mindenkori táncoló gyermekember vagy
felnőtt önkifejezését nyújtó testbeszéd (a PONTOZÁS)
valahol ugyanabból a gyökérből fakad. Pontosabban (lám,
megint a pont): ugyanabból a vérvonulatból. Meg kell mutatnia
ennek a táncoló embernek is, annak a táncoló embernek is,
hogy mit tud kihozni az ősi csöndből és mozdulatlanságból,
a PONTBÓL, és erre pont és pontozás mint önkifejezési
formák egyaránt megfelelnek. Punktum!
Árkossy barátom, ha eddig nem vetted volna
észre, ugyanazon PONT körül forog a mi két
gyermekkorvilágunk is. Kis nagyképűséggel azt is mondhatnók,
hogy azok a Nagy Koponyák is ezt a pontot keresték, akik
valamennyien az emberiségvilágot akarták volt kimozdítani
sarkából. (És ha már itt tartunk, hadd jegyezzem meg, hogy
korunk zseniális észembere, a halál jegyében született
Stephen Hawking – aki Galilei halálának kerek 300.
évfordulóján jött világra – a mi Bolyaink „erdélyi
útjelzői” nélkül bizony aligha tudna tájékozódni az
einsteini útgörbék és térhajlatok labirintusában… fekete
lyukak örvényei között, karambolok nélkül.)
Lám, ilyen egyszerű az egész! Az Egész.
Csupán meg kell találni… no, mit is?… azt a valamit, amely
továbbvisz, továbblendít játékos időutazásaink
során. A PONTOT, a legparányibb „nyomjelet”, amit akár egy
plajbász hegye, akár egy pemzli pamacsa hagy a papíron. Igen,
ettől függ a Világ sorsa – a lehető legegyszerűbb
valamitől.
Az ember, ha már beleivott az ábécé
életvizét kuporgató pohárba, nem tud megelégedni csupán a
ponttal. A pöttyel. Tovább szeretne nyújtózkodni, lendülni
(mint ahogyan annak idején mi is tettük), esetleg lódulni; a
VONALAT szeretné követni… ami kimozdít, magával ránt,
visz, húz, bűvöl. Érdekes, ez már nem archimédeszi pont,
hanem sokkal több: ebből a VONALBÓL új utak (ne mondjam, új
bágyoni utak és kolozsvári „farkasutcák”), végtére is
új életek keletkeznek. Ahogy Te fogalmaznál előbb tapasztalt
„mondatlendületedben”: gyönyörűséges szivárvány
utak, melyeken végül is erdélyi magyar sorsszekerek
zörögnek, csattognak fel és alá…
Édes barátom, nézd el nekem ezt a sárga
irigységgel telt megjegyzést; magam is keresem azt a stílt,
ami korunkhoz, helyünkhöz illő. Látom, te épp barokkban
(„orgonatuttik” és tanári katedrák keltette hangulatokban)
élsz, aminek örülök, és ami miatt énnekem is elindul a
fantáziám. Beszélgetéseink során később majd
előkerülhetnek regényeim bágyoni „barokkos”
oskolamesterei, papjai, akikről esetleg a kolozsvári Farkas
utca nem tud… De előkerülhetnek mások is.
Gondolhatod, minő „pontozásokat”
vághattak le vasárnapi nyári táncainkon a falu kapától,
kaszától s megannyi nyűgtől szabadult, süvölvénykorú
legénykéi. Akik zömmel pelyhedző állú helyiek voltak, de ha
jól belegondolok, a mi muzsikánkra vitézkedtek ott a
szomszédos Kercsedről, Kövendről vagy Aranyosrákosról
érkezettek is – magyarok, románok, cigányok egyaránt. A
bámészkodó öregek, a falu bölcsei voltaképpen
gyermektáncházunk lényegét fogalmazták meg, midőn a Kisrét
utcában lakó Opra Valérék csűrében felállított, földbe
vert cölöpökre épített „zenekari emelvényt”
megpillantották, mondván: „Itt legalább azt járjátok, amit
húztok!”
Ami igaz, igaz, a nyomorúságos világ
ilyen-olyan külső zaja a mi csűrünkbe nem tudott betörni:
járta ki-ki a maga táncát, ropta, döngölte a csűr
tapasztott földjét, izzadt, de pontozott, akárha ez volna
egyetlen lehetősége önmaga megmutatására.
Fél évszázad távolából visszatekintve
látom magunkat: három-négy gyermekember rángatja a
zeneszerszámot, tépi, húzza-zúzza, ahogy tudja, s mindezt
egyedül a maguk örömére. S talán azért, hogy élményt
keltsen az élménytelenségben, vért pezsdítsen a
félig-meddig kivéreztetett faluban. Éltetni az ösztönöket,
és velük, általuk élni. Nem parancsszóra, nem ukázra! Csak
úgy, ahogy a vér, a lélek, a zsiger kívánja… Nem magának
a szabadságnak a megidézése volna ez? Ott és akkor,
ahol és amikor a „nagyok”, a megnyomorított felnőtt világ
rubrikák és rendeletek, ilyen meg olyan verdiktek és
párthatározatok hálójában vergődött, egyszer csak föláll
a maguk fabrikálta deszkaplaccra három-négy gyerek, és
belemuzsikál a világ süketülő fülébe. Itt vagyunk, és
táncolunk! És amíg a muzsikánk, lábunk és gyermeklelkünk
földbe véshető rajzolata él, addig nincs baj…
Hé, Felnőttek Világa, addig nincs baj!
Emlékszem, egyik táncos délutánunkra Jenei
Radó Sándor bácsit is átkísérték; egyszerű volt, hiszen a
szemközti utcában lakott, s csupán a Kisrétről aláfutó
patakon és a bandánkban kontrát muzsikáló Németh Paliék
udvarán kellett átsegíteni Bágyon köztiszteletben álló
pálinkafőző-mesterét. Radó Sándor bátyánk nem hozta
magával tárogatóját, pedig milyen gyönyörűséges lett
volna együtt muzsikálni… Látom: a porta zenéért lelkesedő
asszonya, csapatunk nagybőgősének, Opra Emilnek az édesanyja,
Valéria néni vezetgeti-irányítgatja el a „vak
klánétást” a táncos lábak mellett, és ülteti le velünk
szemben, a tiszteletére átadott padkán. Hogy aztán jöjjön a
véleménynyilvánítás…
Hát, kedves kolozsvári Árkossy barátom,
erről nem nagyon tudnék elpityeredés nélkül beszélni,
bármennyire férfiatlan is. Életem egyik első komolyabb
megméretése volt ez, tizenvalahány éves gyermek számára
lendületet adó, mondhatni: röptető élmény. Az, amire egy
közösség hangulatát és kultúráját a legmesszebbmenőkig
élni (vagy elképzelni) képes gyerkőcnek akkor megadatott a
sors által.
Hogy nem lett belőlem muzsikus? Istenem… De
lelkem mélyébe ekkor fészkelődött be a zene, a már
említett éltető és megtartó valami, és általa a ritmus, az
önkifejezést a maga ütemváltásaiban is nyomon követő
mozdulat szakaszossága. A csillagok alatt élő ember
természetessége.
Említettem már, ugye, hogy Édesapám
órája maga a zsebrevághatatlan csillagos ég volt. Ezt a
ketyegő végtelent esetleg festők, esetleg íróemberek
képesek „zsebükbe gyűrni” – a maguk módján. De ha nem
festők vagy nem írók is, egy kikötés akkor is feltételként
adódik: hogy életében legalább egyszer járja meg
széltében-hosszában a kolozsvári Farkas utcát.
Hell Maximilián úr, a bányászgyerekből
lett magyar csillagász – magad is odasoroltad egyik alkalommal
a Farkas utcából kiemelkedett tanárhírességek közé a mi
Hell Miksánkat is – megjárta néhányszor a kolozsvári
„Via Sacrát” 1752–55 között, innen hívták meg aztán a
bécsi csillagvizsgáló igazgatójának és az ottani egyetem
csillagászatprofesszorának… De Hell professzor urunk nem
csupán tanárkodott Erdélyben, a kolozsvári csillagvizsgáló
építését is ő irányította annak idején. Nem véletlen,
hogy 1769-ben a Vénusz bolygó útjának megfigyelésére és
tudományos vizsgálatára szervezett megfigyeléssorozatra a
dán király, VII. Keresztély épp őt, Erdély volt
professzorát hívta meg Vardőbe. A vardői múzeumban ma is
őrzik azokat a magyar dokumentumokat, amelyek a
csillagász-fizikus Hell Miksa és az őt kísérő Sajnovics
János tudós nyelvész ottani megfigyeléseihez kapcsolódnak.
Magyar „jelek” a „Hadak Útján”. Külön nyeresége a
magyar tudományosságnak, a magyarság eredetét tanulmányozók
számára különösen, hogy Sajnovics János ekkori
megfigyelései alapján mutatja ki a – ma már vita tárgyát
képező – lapp–magyar nyelvrokonságot.
Lám, lám. Pontokról és vonalakról
kezdtünk beszélgetni pár sorral ezelőtt… és hová
lukadtunk ki.
Igen, közös PONTOK és összekötő vagy
elválasztó VONALAK nem csupán egyéni sorsok, de egész
nemzedékek, mi több, népcsoportok, kultúrák között is
szóba kell hogy jöjjenek. Mert vannak! És tudnunk kell róluk!
Ha a mi Hell Miksánk képes volt a Nap–Föld távot maximális
pontossággal bemérni, ha „érezte” és éreztetni tudta e
nyomasztó hatású vonal és a napkorong előtt feltűnő
Vénusz-pont létét egy egész világ előtt, akkor nekünk –
a magunk eszközeivel – e lényeges „jeleket” a mi
nyelvünkbe kell beültetnünk azért, hogy a XXI. század
keltette VÉGESSÉG (némiképp elhibázottságot sejtető)
érzetét töröljük, vagy emberibbé szelídítsük – épp a
művészet VÉGTELEN erejébe vetett hitünk bizonyosságával.
Hirtelenjében egyik nagyon szép
festményed, a budapesti Vármegye Galériában pár éve
kiállított Claudiopolisod jelent meg az emlékezetemben.
Rá is kattintottam internetes tárlatodra. És íme, e 80x110
cm-es színes térben van egy tenyérnyi, egyre inkább
távolodónak tűnő, kis fehér-fekete képecske, annak a
hatalmas gyermekkorvilágnak a zsugorított „háttere”,
amelyről egyfolytában írsz, írsz… A Farkas utcai gótikus
templommal és Apáczai gimnáziumának fényben és árnyékban
is tüntető falaival. Szent vonalak találkozásai ezek az
ismerős, már-már szellemiesült formák – de ha akarom, s ha
tovább zsugorodnak a szemeimben, akár egyetlen pontként is el
tudom képzelni. Kritikus tömegnyi pontban. Ami nem fed el, de
megtart. Költemény ez a javából, óda veszendőbe ment
világunkról. Fejedelmekről, árulásokról, kiszáradt
katedrákról, leomlott udvarházakról… Tudósokról, tudásra
vágyódó kobakokról. Úgy is mondhatnám: 30 szekundum a
Farkas utcából.
Fura ötletem támadt festményed láttán.
Vajon énnekem hány száz évig kellene ácsorognom gyermekkorom
bágyoni utcája végében, hogy ennyi vagy ehhez közelítő
nagyságú szellemi árnyalakkal tudjak találkozni?
Lám, a jelek méltó felhasználása
mellett volna egy másik, Istentől reánk bízott (vagy
nyakunkba sózott) feladatunk is: ledolgozni az idő
igazságtalanságait, és azt is méltósággal, kellő
főhajtással. Sarokba szorítani a Lehetetlent. Hogy
nyugton nézhessünk szembe eltűnt vagy rendre el-eltünedező
elődeink folyton miránk figyelő tekintetével. Hogy minden
időben felcsendülhessenek a táncba hívó akkordok, hogy
ünnepekre szólítsanak a fénnyel-árnyékkal játszó
templomtornyok hazai harangjai.
Mert, ugye, lombja is van ám a szépségnek…
lelkeinkben kibomló…
(Budapest,
2007. augusztus 21.)