Kortárs

 

Kemsei István

 

A vakond feljön

 

 

A vakond feljön. Az embert leteszik. A leglezárultabb, legéjfeketébb bundaragyogás a hajnal vörösében. Agyagsárga rög az ember a koporsó végességében.

Az ösvény szélén díszbe öltözve a vakond. Mellette füvek, virágok. Katáng, terjőke kígyószisz, rózsálló bükköny. Szőre hegyén csillámló harmat.

Állok, és gyászolok. Áll a vakond fölött a napsugárzó gyász. Fordítva szeretnék meghalni. A születésben. Kidugva fejem a földből.

 

 

 

A megtébolyult rózsa

 

A rózsa is megbolondul ezekben a zavaros időkben. Bennünk a virág elhányja magát és szirmait. A másnapos karácsonyi rózsa is egymagában, egyetlen lila virágjával bólogatva tántorog a köznapi, fagyos rettenetben.

Mit lehet tenni ilyenkor, amikor már kert se? Konyult krizantém, feketére aszott csipkebogyó vagyunk, akárhogy. Avar alá sújtott, elfeledett, ezerszálú fű a sírunk. A rózsa viszont éppen most emeli be fejét üdén a havazásba. Mikulásrózsa, karácsonyrózsa, szilveszterrózsa, újesztendőrózsa, áldozatrózsa, jelképrózsa.

Mennyi szirmunk marad, mikorra végét éri végetlen telünk? Rogyástól rogyásig szakaszt az édes álom, de elutasítjuk a vakmerő, öngyilkos rózsát. Tudjuk-e azt, amit ő: a legkevesebb hővel élni?

Szinte önmaga alá hajlott, reggelre lefagy, eltörik benne az élet – mondjuk, de nem így van. Kitart a fagyokban.

 

 

 

 



Nyitólap