Kemsei István
A horgony ördögszarvára
fölakadva
Döbrentei Kornél: Tartsd
meg a sziklát
Akkor találkoztunk először, amikor az
irodalmi barátságok köttetni szoktak. 1970-ben vagy 1971-ben,
de mindenképpen a Skorpió jegyében kötet megjelenése
előtt, hiszen amikor Döbrentei első könyve Kormos
szerkesztésében megjelent, már barátok voltunk. Talán a
Rádió büféjében leltünk egymásban rokon lélekre, talán a
Páhi borozóban, a máig példaadó rádiós mesterek
társaságában, de lehet az is, hogy Kormos, azaz a Móra Kiadó
előszobájában, ahol egy időben sokan megfordultunk, erre a
négy évtized távlatából pontosan nem emlékszem. Egy
dologban azonban biztos vagyok: akkor már A sztambuli
cipőfényező híres és felettébb különös versnek
számított a nemzedéktársak körében. Nem valószínű, hogy
annyira tisztán értettük ezt a korai remekművet, mint
amennyire érteni most én vélem, de a velünk született
érzékeny ösztönnel sokan szerettük, és sokszor idéztük.
Az sem vitás ma már, hogy sokunk közül többen láttuk
Kornélt a tehetségesebbnek, a par excellence költőnek,
olyannak, aki lejegyzendő versnek látja az őt körülvevő
világot. Majdnem negyven év telt el azóta, s most a
költő-életművet, az „öngörgető magyar” sziszifuszi
méretű küzdelmeket sejtető, Tartsd meg a sziklát
címet viselő vaskos könyvét lapozgatom. Többnyire
régóta ismerős verseket olvasok egy más, ezúttal tiszteletre
méltó terjedelmű-vaskosságú kiadásban, hogy tudományosabb
is legyek: egy újfajta vehikulum imágóban, azaz más
„bőrbe”, külzetbe kötve, tágasabb, végérvényesnek
szánt szövegkörnyezetben, amelyben ha az egyes értelmezett
szövegek alapjelentése talán nem is változott, de az
összegező jelleg miatt mégis újabb és újabb értelmezési
helyzetbe kerülhet.
Döbrentei könyvének megjelenése ugyanakkor
jóízű meglepetéssel is szolgál, hiszen ritkaságszámba megy
a mai kulturális környezetben, hogy valaki – hacsak nem maga
kénytelen kifizetni a kiadói számlát – egybegyűjtött
versekkel jelentkezhessék. A Püski Kiadót pedig illesse azért
is a legelső elismerés, hogy a bulvárpolitika heccszínpadán
annak idején méltatlanul meghurcolt Döbrentei Kornél összes
versének kiadására vállalkozott. Helyreállított ezzel a
gesztussal valami, napi politikán és más időleges haszonelvű
dolgokon túli, csakis a megalkotott értékre figyelő
folytonosságszerűséget a magyar irodalomban, de legalábbis
helyreállítani látszik azzal a vállalattal, hogy kortárs –
s ami fő: élő! – szerző életművét nyújtja az
olvasónak.
Gottfried Benn-nek tulajdonítják azt a mára
közhelynek számító kijelentést, miszerint ha egy életműben
van nyolc-tíz olyan költemény – nagyjából egy
középiskolai szöveggyűjteménybe vagy reprezentatív
antológiába sorolható menynyiség –, amely számíthat arra,
hogy megállja helyét az időben, alkotójuk bizton igényt
tarthat a halhatatlanságra vagy legalábbis a hosszabb
emlékezetben maradásra. És Döbrenteinek felületesen
számolva is van legalább ennyi, fülben-fejben megidézhető
jelentős verse. Emlékezetes sora, metaforája még több. Hogy
csak a számomra egyik legkedvesebbet említsem: „a
világszabadság nemecsekje”. Ennél találóbbat, pontosabbat
egy Petőfire aligha lehet kitalálni. A „nagy”, a Benn
által meghatározott normáknak is megfelelő versek között A
sztambuli cipőfényezőt már említettem, de ott van még a
Naplövő, a Honvágy egy álom után, a Nyár
Nakonxipánban, az Ez is a Dunánál, az Egy
körtefa erogén zónáiról, az Amikor a szippantók
megjönnek, a Madách lerúgja csizmáit.
Egyet-kettőt pedig még az egymástól meglehetősen
különböző verstípusok közül biztosan kihagy a szubjektív
emlékezet. Mégis erősen közelítünk a Benn által
meghatározott versmennyiséghez.
Annak a bonyolult, a valóság egy-egy, már a
verskezdetben metaforizált állapotban lévő szeletét
felvillantó, plasztikus képi világban életre kelő
gondolkodásmódnak, ami Döbrenteinél már az első kötetben
érzékelhető, nemcsak az újkori mesterek – Juhász, Nagy
László – verseiben vannak meg alapjai, hanem ott gyökereznek
a naivságot tettető, balsorsú bűnbánatából gyermeki
szemmel kitekintő Balassi versmagatartásában, az eposzíró,
magát heroisztikusan kigondoló Zrínyi Szigeti veszedelmének
néhány tündöklően zseniális strófájában. Ott vannak
abban a lírai mélygondolatban is például, amelyik Döbrentei
legközelebbi lelki-magatartásbeli rokonát, Adyt minduntalan
felidézi, s abban is, ami egy József Attilát sem képes
elereszteni. A költő komoly-komor alkatából következően
hiányoznak viszont a játékosabb szellemek ujjnyomai, akikkel a
világbefogó feladatra koncentráló Döbrentei gondolkodásban
kevésbé férhet össze, például – nem sorsban! –
Csokonai. Könnyed bölcsességben Kosztolányi és Weöres. A
Döbrentei-költészet ugyanis felmérhetetlenné terjedő
fantáziavilága ellenére nehéz léptű és rendíthetetlenül
figyelmeztető. Hiszen vannak határai. S miért ne lennének?
Ahogyan az imént felemlített mesterek
világlátása áll időben és világszemléletben távol
egymástól, eszköztárában Döbrenteié is lényegében
különbözik azokétól. A legszembetűnőbb talán az a
jelenség – ami elsősorban a stílusban mint külsőségben
jelentkezik –, hogy a Döbrentei-vers jelentésvilága alig
fér meg a maga szűkösre kimért kompozíciós kalitkájában.
Sőt, az újabb költeményeket vizslatva: talán egyáltalán
nem. Első olvasatra olyan a Döbrentei-vers, mint egy-egy
kitörésre készülő vulkánban az egyre magasabbra, egyre
izzóbbra emelkedő lávató. Minél terjedelmesebbre növekvők
a kompozíciók – főképp az újabb, nagyobb lélegzetű
versek esetében, mint amilyen például a Szindbád
visszanéz –, annál inkább feszítik szét a rájuk
erőltetett, mind gyengülőbb falú formai-kompozíciós burkot.
A szavak minduntalan zavarba hozóan türemkednek ki a versből.
A jelzők, metaforák, metonímiák szinte mindegyike ugyanis
korántsem a vers belseje, a középponti jelentés, gondolati
góc felé mutat, hanem az őket megszülő, nagyon ritkán,
néha csak puszta villanásban konkréttá tett tapasztalati
világ irányába. A metafora azonosítója többnyire nem
elsősorban az azonosítottat erősíti, nem a jelentésvilágát
van hivatva élesebben láttatni, hanem a vele rokont vagy vele
asszociatíve akár nagyon távolról is összekapcsolhatót; a
megverselhetetlenül köznapi vagy történelmi, de legalábbis
az eddig megverseletlen mindennapi közeg felé terjed a vers
tartománya. Nem egyetlen képet látunk, hanem számtalan
motívumból összeállított körpanorámát. E
lüktető-pulzáló sajátossága miatt szokás a
Döbrentei-verset zsúfoltnak, nehezen olvashatónak mondani,
holott logikáját tekintve a legkevésbé sem az. Ami nem
könnyű benne, az az örökös kifelé-befelé figyeltetés
kényszere. A különösnek tetsző – bár korántsem szokatlan
–, hogy sokkal több ismeretbeli, élménybeli, műveltségbeli
követelményt támaszt az olvasóval szemben az átlagosnak
mondott lehetségesnél.
Hogy nagyjából milyen egy Döbrentei-vers
világra-fortyogása, avagy: hogyan is olvassunk Döbrenteit, azt
egy viszonylag rövid, a Borkút „rövidített
változataként” aposztrofált költeményt elemezve láthatjuk
talán a legélesebben. A mindössze huszonhét soros, A
tihanyi borkút című versben öt, a köznapi
jelentéstartományban eligazító valóságdarabot találhatunk,
ezek: szőlőkapa, tőkék sora, szőlőindák, kacsok,
csersavak. Azaz: eszköz, látvány, létezés, ízlelés.
Ezeknek a tárgyi fogalmaknak az egyedüli feladata, hogy
oszlopokként a helyén, a lehorgonyozott biztonságban tartsák
az alvilág–föld–ég klasszikus, még töretlen
hármasságából összeálló Kozmoszt, ahol még létezik az
Ég: „marcangoljanak makacs / kacsok, a mámor karjai,
aládúcolják az égkupolát / ezek a mazsola-molekuláktól
tömör oszlopok”, s a földi lét nem a hiányos tudattal
felfogott pokol leképzése. A Döbrentei-mitológia nem éri be
annál kevesebbel, mint hogy minden verspillanatban ezt a
teljességet vehesse birtokába. Ennek a birtokbavételnek
eszköze mindegyik, ebben a versben is hangsúlyosan
funkcionáló jelentéstágító metaforazuhatag, erőteljes
oximoronokkal (kínzatos gyönyörök, a szabadság láncai,
pokolfűtötte mennyország) megvallott hittétel a
látványhoz vagy – mint számtalan más esetben – látvány
és mögöttes tartományainak felidézése a kimondandó
hittétel igazságához.
A Döbrentei-vers tehát hatalmas és
célszerűen működő, erősen sűrített, bensővé
sajátított, a mitológia univerzumában lehorgonyzott
élményvilágot sodor magával. A versek költője láthatóan
mindenről mindent tud, amire csak szüksége van, és minden
lehetségesen felvillantható, aprólékosan árnyalható
pontját ki is használja ennek a kozmikussá növesztett
mondandónak. Nem mintha az első kötetekben nem kísérletezett
volna a tárgyias költészet akkoriban divatos – és akkoriban
javallt! – eszközeinek elsajátításával. Első könyveiben (A
skorpió jegyében, Szökőév) találunk is jó néhány
példát (Rakodók, Várakozók, Az útkövező, Vers a
messzeségről) arra, hogy a költészet egy másik,
kötöttebb s egyben szikárabban kifejező útja, a mikrovilág
felfedezésének lehetősége is incselkedett vele.
A lírai mitológiát építő Döbrenteinek
legelsősorban eleve feltételei voltak és vannak a vele szemben
megnyilatkozó világ iránt. Leginkább morálisnak
nyilvánítható feltételei. Költői alkata,
világszemléletének fejlődése már indulásától e
feltételek irányába mutat. A Naplövő kötettel
kezdődően a költői ösztön egyre erőteljesebben úgy
diktálja verseit, hogy kétségünk se férhessen ahhoz, hogy
aki ezeket a műveket megalkotja, férfi és magyar. És itt mind
a két szójelentés hangsúlyosan fontos: magatartásában
megkérdőjelezhetetlen, emberileg és történelmileg
sokszorosan hitelesített, és – kissé szomorúan tegyük azt
is hozzá – egyáltalán nem korszerűnek tekintett. Hogy
azonban mennyire korszerű vagy korszerűtlen az effajta költői
alapállás, sosem volt a kortárs és barát, de legkevésbé
egy feminizált korszak feladata eldönteni. Egy viszont szemmel
látható: hogy a szigetvári Zrínyi Miklós, Dobó István,
Rákóczi Ferenc rettenthetetlenségének,
felelősségtudatának, példaadó mintájának értelmében
vett, bizonyos mértékig romantikusan, sőt mitikusan
eszményített férfiúi tartás bukkan elő versei
háttérjelentéséből, és ez a tartás a legnemesebb erkölcsi
hagyományhoz, azaz a világban élés tudományához
ragaszkodó, és nemzetének teljes történelmét, nemzete
sorsának minden terhét-nyűgét magában hordozóan magyar.
Ebben a költői magatartásban lehetetlen nem észrevennünk a
sorsfordító időben fölerősödő Ady-magatartással
megvalósuló rokon-összevillanásait, az úgynevezett
„nyugalmas”, csak a „szépségre”, puszta esztétikumra
koncentráló világképek elutasítását.
Ebben a keményre kalapált költői világban
természetszerűleg szűkre szabott hely jut az érzelmeknek, a
lírai ellágyulásoknak. Még A vitézeknek való dévaj
balladák erotikus szándékú ballade simple-jeiben
is ott toporog a háttérben a magatartó elvárás, az
erőteljesen didaktikus szándék, az „így viszonyulj a
nőhöz, fiam” atyaian kioktató hangulat, a törvényszerűen
bekövetkező kudarcokra rezignáltan figyelmező komorság:
„ámbár itt az ajánlás tán botlás: / mert a férfi tervez,
de a nő végez.” (A képzelgésről) A gyermekversek is
csak korlátozottan – mondjuk helyette inkább azt, hogy
kötelességszerűen, „tanultan” – játékosak, át-átüt
rajtuk a költőt annyira jellemző benső melankólia: „Nem
sok a panaszom, / nincs arany életem, / ezüst viszont nagyon /
hátam mögött a nyom, / az szerény érdemem, / hogy magam
lehagyom.” (Ha búgócsiga volnék) A kevés szerelmes
versben is „férfiasan”, visszafogottan szemérmes az
emóció kitárulkozása.
A vitézeknek való dévaj balladák darabjai
és a Madárpalota gyermekverseinek csengő szavai
egyértelműen igazolják Döbrentei formaművészi
képességeit, „igazi”, „komoly” verset azonban mégsem
klasszikus, „nyugatos” értelemben vett formaművészként
ír. Ahhoz neki a kötelező penzumokon kívüli, a magyar nyelv
sajátos ritmuskészletét kihasználó, a lélegzetvétel
technikájára építő „külön” füle van. Németh László
Ady költészetét elemezve mutatta ki ezt a magyar nyelvi
vershallást – Vargyas Lajos kifejezésével élve:
szólamverset –, ami könnyen kihallható a nagy nyelvi
dikcióhallók műveinek verszenéjében is: Adyén kívül ott
dübörög ez a muzsika Berzsenyi alkaioszi és aszklepiadészi
strófáiban, a Himnusz költőjének
kanászdal-áthallásában, Vörösmarty Két szomszédvárának
lefojtott hexametereiben, Arany Toldijában. A Németh
László által „tagoló” versként meghatározott
formavilág azonban máig sem verstani közhely – még eddigi
legjobb verstanunk, a Szepes–Szerdahelyi-féle is csupán apró
betűsen, mintegy mellékesként foglalkozik vele –, holott
vitathatatlanul benne él a jelenkori korosabb nemzedék
nagyjainak, például Ágh Istvánnak és Marsall Lászlónak
verselési technikájában is. Nagy előnye ennek a
formakezelésnek, hogy minden költő a saját nyelvi hallása
szerint szólaltathatja meg szólamait. Döbrentei tollán a
tagoló ritmus nagyjából ugyanazzal a módszerrel
működtethető, mint az expresszionista vonásokat magán
viselő szabad vers. Tehát a kompozíciós technikával
egyszerre. Az egyes, többnyire enjambement-os sorzárlatok nem
fékezik a képek, gondolatok áradását, szabadjára engedik a
hosszú, sokszor a fél versen átvonuló versmondatok
hömpölygését.
A Tartsd meg a sziklát több mint
negyven év termését tartalmazza. Négy évtized még az olyan
monolitikusnak láttatott életműben is, mint a Döbrenteié, a
kezdetektől magával hordozza a költő személyiségbeli
változásainak nyomait. Szokás ezekben a korábbi esetekben
zsengékről, kiforratlanságokról, próbálkozásokról
beszélni. Ám ezek a más típusú kompozíciók valóban a
változások illusztrációi, mert ennek a költészetnek szinte
nincsenek hullámvölgyei, nincs kezdetleges állapota, csak
egy-egy, hamar elhagyott elágazási kísérlete.
Nagyon erős első kötettel jelentkezett
Döbrentei 1972-ben. A skorpió jegyében, majd az azt
követő második könyv, a Szökőév 1979-ben még
nagyjából a nemzedéktársakkal – elsősorban a Kilencekkel
– közös hangon szólal meg. A Szökőév kötetben
azonban már van egy olyan vers – a következő kötet címét
méltán adó ars poetica, a Naplövő –, amelyik
vagány, látomásos hetykeségével, képgörgető
technikájával elválik a nemzedéktársaktól: „S én,
állkapcsokkal megpakolt szódásló, / széttiprom
imaszőnyeg-nyelvemet dadogássá, / Quasimodo-dombot
toporzékolok hátam közepére.” Ez annak a Döbrenteinek a
hangja, akit ma ismerni vélünk. Ebben a három sorban már
együtt van a későbbi teljes képi rendszer: súlyos kettős
metaforával indít az első sorban, egymástól alig
elkülöníthető metonímia-metafora keverccsel folytatja, egy
metonímiával, valamint főnévi és egy igei metaforával
zárja le a képet. A három sort olvasva ide-oda pattog a
képzelet a filiszteusok ellen szamárállkapoccsal a kezében
harcoló Sámsontól Victor Hugo regényének hőséig, majd a
költői énig vissza.
Még egy hang hiányzott a
Döbrentei-költészet kiteljesedéséhez, a két évszázados,
tipikusan „magyar” történelmi létérzéshez szinte
kötelezően köthető „nemzeti” elégikusság hangulata.
Két remekművet hoz a Naplövő (1989) kötet, az egyik a
Nyár Nakonxipánban, a másik a Kentaurok a porondon.
Halottakkal terhes időszak az 1979–84 közötti öt esztendő,
amúgy is az elégikus hangulat termőideje kívül is, belül
is. Az elégia műremeket szül Döbrenteinél. Az Előszót
író Vörösmarty elégedetten csettintene a nyelvével, ha
olvashatná a Nyár Nakonxipánban tragikus-látomásosan
dübörgő sorait:
Ó, duplafenekű a Semmi –:
kinyitom az egyiket, benne
hemzsegő zöldtetvektől szőtt hazányi
szemfödél,
kinyitom a másikat,
benne mámorosan maguk alá
piszkító szuroktetvek, s a
mindenséget elborító sötét
ragacsban a Föld forgása megáll.
Igazat kell adnom a könyv utószavát
író Szakolczay Lajosnak, a Naplövő kötet a Nyár
Nakonxipánban-nal és a Kentaurok a porondon keserű
dacú utolsó soraival egyetemben („aztán: hasat be, mellet
ki, fejet föl, / s irány az elmúlás, elegáns galoppban”)
valóban korszakot záró. És nyitó is ugyanakkor. Folytatás
és fájdalmas megújulás. Mintha a megromlott idő is a
Döbrentei-költészet újbóli felvirágzásának, az ő nagyon
is indokoltan megkeseredett hangjának „kedvezne”. 1989 után
semmi nem úgy történt Magyarországon, ahogyan azt a
szabadságnak örvendő ember elképzelte. Nem véletlen, hogy az
ország sorsát szívén, zsigereiben érző, mélységesen
csalódott költőben a szerencsésebb korszakokban legfeljebb
újságok lapjaira kívánkozó külső élmény úgy válik
bensővé, személyessé, líraivá, hogy rontó szándékaival a
lélek mélyéig hasít: „És / a teremtés / kiadva gebinbe:
nincsen menhely, / lerobbant, koszos kis műhely az ember”
(Amikor a szippantók megjönnek). A maradék reménységet
pedig fokról fokra marja szét a szűnni nem akaró honvágy:
„honvágyam van egy sosem volt-lehetett Magyarország után” (Honvágy
egy álom után).
„Héjjasfalva előtt a szánalmas / magyar
Olümposzon állong a költő, világszabadság / nemecsekje,
civil zakóban tengődnek vereség-nyűtte vállai” (A
magyar Olümposz). Túl azon a nyilvánvaló tényen, hogy a
magyar költészet egyik leggyönyörűbb, legláttatóbb két
és fél sorát olvashatjuk a sok közül – s hosszan
elmerenghetnénk az „állong”, a „világszabadság
nemecsekje”, a „tengődnek” szavak stilisztikai helyén
–, a Döbrentei által megrajzolt Költő képe döbbenetes és
a vereségben félreismerhetetlenül rokon vonásokat viselő. A
vers ugyan korábbi, a Hangulatjelentés Berzsenyi Dánielnek
ciklusba tartozó, tehát mindenképpen 1992 előtt írhatta
Döbrentei, ám Petőfivel, a történelem nem első és nem
utolsó ártatlan költő áldozatával, a szinte egyetlennel,
akivel gyöngéden szerető, bizalmas viszonyban van a
Döbrentei-lélek, nem szakít, nem szakíthat. De nem
távolíthatja el magától a fenyegető Petőfi-sorsnak, a
vágyak, eszmék és illúziók összeroppanásának árnyékát
sem. A horgony ördögszarván (1997–2007) ciklusban
négy versen át beszél vele, négy versben idézi fel Petőfit
kitartó következetességgel, a Betilthatatlan szívdobogásban,
az Évszakon kívüli őszben, a Petőfi naplójából-ban
és a Szendrey Júlia úrasszony naplójából-ban.
De Döbrentei nem azért Döbrentei, hogy
elfogadja bármiféle vereségnek akár a látszatát is:
„rettentsd vissza hulltában a sziklát, öngörgető magyar
Sziszifusz, / tartsad meg mozdíthatatlan alapnak” –
mondogatja akár önmagának is a kötet egyik utolsó versében,
a Tartsd meg a sziklát-ban. Döbrentei ugyanis makacs
küzdő. Lehet a nemzetféltésben vele egyetérteni, vagy nem.
Tény, hogy ez idáig az ő verseinek van fájdalmas igaza. (Püski
Kiadó, 2008)