Kortárs

 

Főhajtás XIX.

Bolyongás Babits Mihály verssoraiban
(A második éjszaka)

 

„Bár lenne a hangom tiszta és éles, mint intő csengőké!”

Babits Mihály századik születésnapjára készült 1983 őszén a magyarság. Az akkor már Radnóti Miklós Színpadnak nevezett Nagymező utcai színházban (minden zugához emlékek fűztek: a hatvanas évek elején díszletmunkás, majd színpadmester voltam a parányi teátrumban) volt tanítványom állított össze emlékműsort Babits Mihály verseiből, s a színház versmondásban és pártmunkában jeleskedő igazgatója alakította Babits Mihályt a színpadon.

Tanítványom engem kért fel az ünnepi megemlékezés megtartására. Néhány nappal a bemutató előtt – sok-sok kínlódás, töprengés után már írásom utolsó mondatait farigcsáltam – telefonon érdeklődtek a színházból: mikor olvashatja el az igazgató elvtárs megemlékezésem szövegét? Eszembe jutott Eötvös József megfontolt válasza 1855-ből, amikor a fekete-sárga rendőrtisztviselő az iránt érdeklődött: mikor olvashatják el a báró úr által Vörösmarty Mihály temetésén elmondandó búcsúztató beszédet. Eötvös József tömören válaszolt: Magyar ember temetésen papírból nem beszél.

Eötvös Józsefet 1855-ben néma szerepre ítélték Vörösmarty Mihály temetésén.

Babits Mihály századik születésnapján, 1983-ban beszélni akartam. Valami olyasmit dadogtam az izgága érdeklődőnek, hogy sajnos nagyon elszaladt az idő, még nem írtam meg, de ígérem, idejében elkészülök.

Elkészültem. Az előadás kezdete előtt öt perccel még a színház tenyérnyi társalgójában – mindenki láthatta! – írtam, javítgattam a szöveget. Aztán elsötétült a nézőtér, zsebembe gyűrtem a mindenféle kriszkrakszokkal telefirkált papírlapot, kiléptem a függöny elé, másik zsebemből elővettem a már napokkal korábban készre csiszolt, legépelt írásomat – Cigány a siralomházban –, és – utóbb volt, aki állította: remegő hangon, volt, aki látta, hogy papírt tartó kezem is remegett – olvasni kezdtem. Jeremiás prófétát idéztem: „Borzalmas, rettenetes dolgok történnek ezen a földön: A próféták a Hazugság nevében jövendölnek, a papok azt tanítják, ami nekik tetszik. És a népem kedvét leli benne. De mihez fogtok majd, ha eljön a vég?”

1983. november 26-án álltam a Radnóti Miklós Színpad színpadán a függöny előtt, talán remegett a hangom, talán remegett a kezem, a térdem, de Babits Mihálytól azt tanultam: vétkesek közt cinkos, aki néma, és ha Babits Mihály mint Jónás próféta azért imádkozott, hogy bátran szólhasson, s ne fáradjon bele estelig, ha kell, remegő hangon, remegő térddel, de mondanom kell…

Nagyon mély csend volt a nézőtéren.

Nagyon mély csend volt bennem.

„1920. június 4. Kitört a béke.

Elnémultak a fegyverek, darabokra szakadt a világ, félholtan hevert Európa közepén maradék hazánk. Hamis próféták, szájjártató percemberek, megtévedt üvöltözők, politikus hiénák, kuporgató önzők, önmagukba gubódzott semmivelnemtörődők – menekültek, bezárkóztak az óvatos csendbe; rátelepedett országunkra a némaság.

A vén cigány muzsikált: szomorúan, de megpendült a húr a siralomházban.

Babits Mihály költő: tudja, miért nevezik a rend csendjének az alattvalók némaságát. De költő: nem alattvaló! Tudja: amikor a szótlanságot jutalmazzák, amikor az engedelmességért jár kitüntetés, amikor a szófogadás a legfőbb erény, költő egyet tehet, egyet kell tennie: életben tartani a reményt, megzengetni a jövőt, riadót fújni, feltámadásra trombitálni. Mert lesz még egyszer ünnep a világon! Kell lennie!”

Amikor visszaléptem a függöny mögé, a félhomályban is láttam az igazgató elvtárs arcára fagyott torz vigyort.

Gyűlölt. Utáltam.

Eltelt azóta huszonöt év. Nagyot fordult a világ. És még mindig várjuk a feltámadást. És mint negyed százada, újra és újra leemelem könyvespolcomról a Babits Mihály fordította középkori himnuszgyűjteményt – Amor Sanctus: Szent szeretet –, és újra és újra elmorzsolom magamban a Babits Mihály szavával magyarrá lett, lelkemben akkor is, most is reményt ezüstöző verssorokat:

 

Esdve és ölelve térded,
hamuvá tört szívvel kérlek:
őrizz, hogy jó véget érjek!

*

„Véres a földünk, háboru van,

Kezed sujtását sejtjük, Uram”

Ahogy öreg szülém mondta, a „nagy háború” kitörésekor, 1914-ben imádkozott így Babits Mihály. 1989. március idusán, Pannonhalmán bencés szerzetessé lett tanítványom hívott meg a monostorba a forradalom évfordulóján ünnepi beszédet mondani a gimnázium diákjainak. A jegyzeteim elkallódtak, nem emlékszem, miről beszéltem. Gondolom: Petőfiről, forradalomról, szabadságharcról. De kézírásos feljegyzéseimmel telefirkált „mindennapi” Babits-kötetemben a Vers, apostolokról utolsó két szakasza mellett a margón két szó: Pannonhalma, 1989.

 

Ha nem igennek, legalább a nemnek

hangzani kéne; a nem is talizmán,

a nem is lélek, vigyétek a véres

csorda elé, tán meging s hátrahőköl.

Tán nemet vettek és igent arattok.

Kisebzett és fázik a meztelen föld:

siessetek! hogy új buza borítsa,

mielőtt az esztendő megöregszik.

 

Vajon akkor idéztem a diákoknak ezt a nyolc sort?

S ha elhangzott Babits Mihály mennydörgés robajú sóhaja: értették akkor és ott a fiatalok, mit jelent ez akkor és ott?

Apostolokról szólt a vers, 1924-ben. Krisztus korában élt apostolokról s a kétezer éve élt véres csordáról, amely keresztre feszítette a Megváltót. De 1989 tavaszán – ha volt bátorságom Pannonhalmán felolvasni e verssorokat – mást nem jelenthettek Babits Mihály szavai, mint azt: fiatalok, magyarok, mondjatok nemet a négy évtizedes bolsevik uralomra, mert Kisebzett és fázik a meztelen föld: siessetek! hogy új buza borítsa…

Zaklatott voltam, forrongott körülöttem, bennem a világ. Emlékszem, vacsora után az atyákkal szenvedélyesen politizáltunk az igazgató atya szobájában – hangsúlyozva: egyházát vesztett evangélikusként betévedt idegen vagyok a bencés kolostorban. Éjféltájban, a nyitott ablakban bámulva az eget, elmormogtam magamban az ezerszer olvasott vers három sorát:

 

Fölnyögök bús vádlott módján,
bűntudattól pirul orcám,
úgy könyörgök, Uram, nézz rám!

Lassan húsz éve már, hogy álltam a Pannonhalmi Főapátság vendégszobájának nyitott ablakában, március volt, hideg éjszaka, ragyogtak a csillagok. Celanói Tamás himnuszát – Éneke az utolsó ítéletről – mormogtam magamban, Babits Mihály középkori áhítattal fényezett szavait.

Könyvespolcomon évtizedek óta sorakoztak a különböző kiadású Bibliák, mellettük a Talmud, a Korán, számtalan írásomban idéztem a Szentírást, ószövetségi prófétákat, újszövetségi evangélistákat, és szinte mindennapi olvasmányom volt Babits Mihály Amor Sanctus-kötete – és most, Pannonhalmán, magamon érezve a csillagokkal ragyogó égbolt súlyát, elmondtam a Miatyánkot úgy, ahogy gyerekkoromban elmondtuk minden este az evangélikus árvaházban, együtt a többiekkel: hangosan.

Másnap, otthon, édesapám Babits-kötetét lapozgattam. 228. oldal: Miatyánk. Három sort ceruzával aláhúzott apám, talán 1941-ben, amikor a kötetet magának megvásárolta.

 

Jaj, aki ellenünk mozdul:
megvívunk, készen, bármi csatát,
de szabadíts meg a gonosztul

 

1989. március 16. Bibliás szavakkal Babits Mihály biztatott? Vagy az akkor már több mint négy évtizede halott édesapám üzent: higgyetek, és legyetek bátrak, kisfiam?

2008. november 1. Mindenszentek napja. Sötét az éjszaka. Nem merek Babits Mihály és édesapám szemébe nézni: elfelejtettünk bátrak lenni…

*

„…mig az égi és ninivei hatalmak engedik…”

Babits Mihály öregkorában azért imádkozott, hogy amíg a földi és égi hatalmak engedik: beszélhessen. Fiatal korában csendes szomorúsággal azon merengett:

 

miért nő a fű, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?

 

Esti kérdés: ez a sok szépség – az élet? – mind mire való?

Amikor először lapoztam végig édesapám Babits-kötetét, újra és újra megakadt a szemem az Esti kérdés két utolsó verssorán. Miért?… ha… És ha… akkor miért?

Évekkel később néhány sort írtam a lap szélére: „Az ember olyan, mint a fű, a dicsősége, mint a rét virága. Elhervad a fű, s lehull a virága, de az Úr szava örökre megmarad.” (Péter apostol első levele 1,24–25.)

1965-ben jártam először Velencében, a vízi városban, s álltam megbabonázva a Riván, a Rabszolgák partjának nevezett zsivajos turistapromenádon; akkor még nem tudtam, hogy majd egyszer könyvbe sűrítem Velence-álmaimat, nem tudtam, hogy Babits Mihály Zrínyi Velencében című versének nyolc sorát illesztem hitvallásként könyvem első oldalára, nem tudtam, hogy Babits Mihály évtizedekkel korábban Velence köveit taposva már tudta, hogy nem tudja…

Hogy nem tudjuk: miért nő a fű, hogyha majd leszárad? És miért szárad le, hogyha újra nő? Nem tudtam, hogy az élet az Óperenciás-tenger átúszása, s hogy Babits Mihály sem sejtette valamikor a 20. század elején: milyen sors vár rá s az országra majd a század derekán.

Mire gondolt vajon a költő akkor, amikor a harmincas évek elején a középkori ismeretlen klerikus latin versét kezdte fordítani: cerne vix enatum…?

Eszébe jutott több mint húsz éve írott verse, a kérdés, amire akkor nem talált választ, amire akkor nem tudott válaszolni? Vagy már tudta, negyven fölött, túl az ember életútjának felén, hogy miért nő a fű, hogyha majd leszárad, s miért szárad le, hogyha újra nő?

 

Nézd a kis virágot:
alig született!
Nyomd rá végső csókod,
amíg teheted.
Ezt vedd tanulságnak,
milyen hiuságnak
véld az életet!

 

Babits Mihály körülnézett, és nem lelé honját a hazában:

 

Ártér a világ, ártér Magyarország
véres iszappal. A föld iszamós, s már

érzem a dombot

ingani házam alatt. De ezen nem

sírok. A múló

perc a mienk. A többi az Isten dolga.

 

A fű nő és leszárad. Aztán újra nő.

Megszületünk, leszünk valamivé, és megsemmisülünk.

És ártér a világ, ártér Magyarország véres iszappal.

De teremthetünk magunknak egy szigetet, amelyben itthon otthon vagyunk, amely amíg élünk, a mienk. És amelyért ember és Isten előtt felelősséget vállalunk. Mert: „A jelen kincs, mint a jó levegő, nem elég soha! Többet, örökké többet, amíg élünk! A sziget nem elég magas…”

És akkor majd leszárad és újra nő a fű, Jónás próféta tudja, mit kell tennie, és újra és újra elindul Ninivébe, és elfelejtünk színi lassú mérgeket, és magasodik, emelkedik bennünk, körülöttünk a sziget.

A többi az Isten dolga.

 

Szigethy Gábor

 

 

 



Nyitólap