Főhajtás XIX.
Bolyongás Babits
Mihály verssoraiban
(A második éjszaka)
„Bár lenne a hangom tiszta és éles,
mint intő csengőké!”
Babits Mihály századik születésnapjára
készült 1983 őszén a magyarság. Az akkor már Radnóti
Miklós Színpadnak nevezett Nagymező utcai színházban (minden
zugához emlékek fűztek: a hatvanas évek elején
díszletmunkás, majd színpadmester voltam a parányi
teátrumban) volt tanítványom állított össze emlékműsort
Babits Mihály verseiből, s a színház versmondásban és
pártmunkában jeleskedő igazgatója alakította Babits Mihályt
a színpadon.
Tanítványom engem kért fel az ünnepi
megemlékezés megtartására. Néhány nappal a bemutató előtt
– sok-sok kínlódás, töprengés után már írásom utolsó
mondatait farigcsáltam – telefonon érdeklődtek a
színházból: mikor olvashatja el az igazgató elvtárs
megemlékezésem szövegét? Eszembe jutott Eötvös József
megfontolt válasza 1855-ből, amikor a fekete-sárga
rendőrtisztviselő az iránt érdeklődött: mikor olvashatják
el a báró úr által Vörösmarty Mihály temetésén
elmondandó búcsúztató beszédet. Eötvös József tömören
válaszolt: Magyar ember temetésen papírból nem beszél.
Eötvös Józsefet 1855-ben néma szerepre
ítélték Vörösmarty Mihály temetésén.
Babits Mihály századik születésnapján,
1983-ban beszélni akartam. Valami olyasmit dadogtam az izgága
érdeklődőnek, hogy sajnos nagyon elszaladt az idő, még nem
írtam meg, de ígérem, idejében elkészülök.
Elkészültem. Az előadás kezdete előtt öt
perccel még a színház tenyérnyi társalgójában – mindenki
láthatta! – írtam, javítgattam a szöveget. Aztán
elsötétült a nézőtér, zsebembe gyűrtem a mindenféle kriszkrakszokkal
telefirkált papírlapot, kiléptem a függöny elé, másik
zsebemből elővettem a már napokkal korábban készre csiszolt,
legépelt írásomat – Cigány a siralomházban –, és
– utóbb volt, aki állította: remegő hangon, volt, aki
látta, hogy papírt tartó kezem is remegett – olvasni
kezdtem. Jeremiás prófétát idéztem: „Borzalmas, rettenetes
dolgok történnek ezen a földön: A próféták a Hazugság
nevében jövendölnek, a papok azt tanítják, ami nekik
tetszik. És a népem kedvét leli benne. De mihez fogtok majd,
ha eljön a vég?”
1983. november 26-án álltam a Radnóti
Miklós Színpad színpadán a függöny előtt, talán remegett
a hangom, talán remegett a kezem, a térdem, de Babits
Mihálytól azt tanultam: vétkesek közt cinkos, aki néma, és
ha Babits Mihály mint Jónás próféta azért imádkozott, hogy
bátran szólhasson, s ne fáradjon bele estelig, ha kell,
remegő hangon, remegő térddel, de mondanom kell…
Nagyon mély csend volt a nézőtéren.
Nagyon mély csend volt bennem.
„1920. június 4. Kitört a béke.
Elnémultak a fegyverek, darabokra szakadt a
világ, félholtan hevert Európa közepén maradék hazánk.
Hamis próféták, szájjártató percemberek, megtévedt
üvöltözők, politikus hiénák, kuporgató önzők, önmagukba
gubódzott semmivelnemtörődők – menekültek, bezárkóztak
az óvatos csendbe; rátelepedett országunkra a némaság.
A vén cigány muzsikált: szomorúan, de
megpendült a húr a siralomházban.
Babits Mihály költő: tudja, miért nevezik a
rend csendjének az alattvalók némaságát. De költő: nem
alattvaló! Tudja: amikor a szótlanságot jutalmazzák, amikor
az engedelmességért jár kitüntetés, amikor a szófogadás a
legfőbb erény, költő egyet tehet, egyet kell tennie: életben
tartani a reményt, megzengetni a jövőt, riadót fújni,
feltámadásra trombitálni. Mert lesz még egyszer ünnep a
világon! Kell lennie!”
Amikor visszaléptem a függöny mögé, a
félhomályban is láttam az igazgató elvtárs arcára fagyott
torz vigyort.
Gyűlölt. Utáltam.
Eltelt azóta huszonöt év. Nagyot fordult a
világ. És még mindig várjuk a feltámadást. És mint negyed
százada, újra és újra leemelem könyvespolcomról a Babits
Mihály fordította középkori himnuszgyűjteményt – Amor
Sanctus: Szent szeretet –, és újra és újra elmorzsolom
magamban a Babits Mihály szavával magyarrá lett, lelkemben
akkor is, most is reményt ezüstöző verssorokat:
Esdve és ölelve térded,
hamuvá tört szívvel kérlek:
őrizz, hogy jó véget érjek!
*
„Véres a földünk, háboru van,
Kezed sujtását sejtjük, Uram”
Ahogy öreg szülém mondta, a „nagy
háború” kitörésekor, 1914-ben imádkozott így Babits
Mihály. 1989. március idusán, Pannonhalmán bencés
szerzetessé lett tanítványom hívott meg a monostorba a
forradalom évfordulóján ünnepi beszédet mondani a gimnázium
diákjainak. A jegyzeteim elkallódtak, nem emlékszem, miről
beszéltem. Gondolom: Petőfiről, forradalomról,
szabadságharcról. De kézírásos feljegyzéseimmel
telefirkált „mindennapi” Babits-kötetemben a Vers,
apostolokról utolsó két szakasza mellett a margón két
szó: Pannonhalma, 1989.
Ha nem igennek, legalább a nemnek
hangzani kéne; a nem is talizmán,
a nem is lélek, vigyétek a véres
csorda elé, tán meging s hátrahőköl.
Tán nemet vettek és igent arattok.
Kisebzett és fázik a meztelen föld:
siessetek! hogy új buza borítsa,
mielőtt az esztendő megöregszik.
Vajon akkor idéztem a diákoknak ezt a nyolc
sort?
S ha elhangzott Babits Mihály mennydörgés
robajú sóhaja: értették akkor és ott a fiatalok, mit jelent
ez akkor és ott?
Apostolokról szólt a vers, 1924-ben. Krisztus
korában élt apostolokról s a kétezer éve élt véres
csordáról, amely keresztre feszítette a Megváltót. De 1989
tavaszán – ha volt bátorságom Pannonhalmán felolvasni e
verssorokat – mást nem jelenthettek Babits Mihály szavai,
mint azt: fiatalok, magyarok, mondjatok nemet a négy évtizedes
bolsevik uralomra, mert Kisebzett és fázik a meztelen föld:
siessetek! hogy új buza borítsa…
Zaklatott voltam, forrongott körülöttem,
bennem a világ. Emlékszem, vacsora után az atyákkal
szenvedélyesen politizáltunk az igazgató atya szobájában –
hangsúlyozva: egyházát vesztett evangélikusként betévedt
idegen vagyok a bencés kolostorban. Éjféltájban, a nyitott
ablakban bámulva az eget, elmormogtam magamban az ezerszer
olvasott vers három sorát:
Fölnyögök bús vádlott módján,
bűntudattól pirul orcám,
úgy könyörgök, Uram, nézz rám!
Lassan húsz éve már, hogy álltam a
Pannonhalmi Főapátság vendégszobájának nyitott ablakában,
március volt, hideg éjszaka, ragyogtak a csillagok. Celanói
Tamás himnuszát – Éneke az utolsó ítéletről –
mormogtam magamban, Babits Mihály középkori áhítattal
fényezett szavait.
Könyvespolcomon évtizedek óta sorakoztak a
különböző kiadású Bibliák, mellettük a Talmud, a Korán,
számtalan írásomban idéztem a Szentírást, ószövetségi
prófétákat, újszövetségi evangélistákat, és szinte
mindennapi olvasmányom volt Babits Mihály Amor Sanctus-kötete
– és most, Pannonhalmán, magamon érezve a csillagokkal
ragyogó égbolt súlyát, elmondtam a Miatyánkot úgy, ahogy
gyerekkoromban elmondtuk minden este az evangélikus
árvaházban, együtt a többiekkel: hangosan.
Másnap, otthon, édesapám Babits-kötetét
lapozgattam. 228. oldal: Miatyánk. Három sort ceruzával
aláhúzott apám, talán 1941-ben, amikor a kötetet magának
megvásárolta.
Jaj, aki ellenünk mozdul:
megvívunk, készen, bármi csatát,
de szabadíts meg a gonosztul…
1989. március 16. Bibliás szavakkal Babits
Mihály biztatott? Vagy az akkor már több mint négy évtizede
halott édesapám üzent: higgyetek, és legyetek bátrak,
kisfiam?
2008. november 1. Mindenszentek napja. Sötét
az éjszaka. Nem merek Babits Mihály és édesapám szemébe
nézni: elfelejtettünk bátrak lenni…
*
„…mig az égi és ninivei hatalmak
engedik…”
Babits Mihály öregkorában azért
imádkozott, hogy amíg a földi és égi hatalmak engedik:
beszélhessen. Fiatal korában csendes szomorúsággal azon
merengett:
miért nő a fű, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?
Esti kérdés: ez a sok szépség – az
élet? – mind mire való?
Amikor először lapoztam végig édesapám
Babits-kötetét, újra és újra megakadt a szemem az Esti
kérdés két utolsó verssorán. Miért?… ha… És ha…
akkor miért?
Évekkel később néhány sort írtam a lap
szélére: „Az ember olyan, mint a fű, a dicsősége, mint a
rét virága. Elhervad a fű, s lehull a virága, de az Úr szava
örökre megmarad.” (Péter apostol első levele 1,24–25.)
1965-ben jártam először Velencében, a vízi
városban, s álltam megbabonázva a Riván, a Rabszolgák
partjának nevezett zsivajos turistapromenádon; akkor még nem
tudtam, hogy majd egyszer könyvbe sűrítem Velence-álmaimat,
nem tudtam, hogy Babits Mihály Zrínyi Velencében című
versének nyolc sorát illesztem hitvallásként könyvem első
oldalára, nem tudtam, hogy Babits Mihály évtizedekkel
korábban Velence köveit taposva már tudta, hogy nem tudja…
Hogy nem tudjuk: miért nő a fű, hogyha majd
leszárad? És miért szárad le, hogyha újra nő? Nem tudtam,
hogy az élet az Óperenciás-tenger átúszása, s hogy Babits
Mihály sem sejtette valamikor a 20. század elején: milyen sors
vár rá s az országra majd a század derekán.
Mire gondolt vajon a költő akkor, amikor a
harmincas évek elején a középkori ismeretlen klerikus latin
versét kezdte fordítani: cerne vix enatum…?
Eszébe jutott több mint húsz éve írott
verse, a kérdés, amire akkor nem talált választ, amire akkor
nem tudott válaszolni? Vagy már tudta, negyven fölött, túl
az ember életútjának felén, hogy miért nő a fű, hogyha
majd leszárad, s miért szárad le, hogyha újra nő?
Nézd a kis virágot:
alig született!
Nyomd rá végső csókod,
amíg teheted.
Ezt vedd tanulságnak,
milyen hiuságnak
véld az életet!
Babits Mihály körülnézett, és nem lelé
honját a hazában:
Ártér a világ, ártér Magyarország
véres iszappal. A föld iszamós, s már
érzem a
dombot
ingani házam alatt. De ezen nem
sírok. A
múló
perc a mienk. A többi az Isten dolga.
A fű nő és leszárad. Aztán újra nő.
Megszületünk, leszünk valamivé, és
megsemmisülünk.
És ártér a világ, ártér Magyarország
véres iszappal.
De teremthetünk magunknak egy szigetet,
amelyben itthon otthon vagyunk, amely amíg élünk, a mienk. És
amelyért ember és Isten előtt felelősséget vállalunk. Mert:
„A jelen kincs, mint a jó levegő, nem elég soha! Többet,
örökké többet, amíg élünk! A sziget nem elég magas…”
És akkor majd leszárad és újra nő a fű,
Jónás próféta tudja, mit kell tennie, és újra és újra
elindul Ninivébe, és elfelejtünk színi lassú mérgeket, és
magasodik, emelkedik bennünk, körülöttünk a sziget.
A többi az Isten dolga.
Szigethy Gábor