Kiss Gy. Csaba
Budapest–Zágráb:
oda-vissza
Látogatóban a
színésznőnél
Könyvhét, talán 1998. Az egyik kiadói
sátor előtt ülünk Illés Sándorral a Vörösmarty téren.
Túl vagyok egy zágrábi egyetemi bemutatkozáson, összevonva
tartottam órákat. Még jó másfél évvel a vendégtanári
szolgálat kezdete előtt. És Gerner Erzsébettel
találkoztál-e, kérdezi hirtelen. Hogyne, igen. Jól
emlékszem. Finom vonásaira, decens megjelenésére. A Szent
Márk-templom magyar miséjén láttam először. Tudod, mondja
tovább, amikor lovaglónadrágban végigment annak idején a
zombori főutcán!
Amikor én megismertem, színészi
pályafutásának fényes korszakát már befejezte, műfajt
váltott, s visszaemlékezéseinek újabb és újabb köteteit
rendezte sajtó alá. Magával ragadó volt visszafogott
eleganciája és szerénysége. Ahogy a népszerű fővárosi
színésznő a magyar szakos diákoknak magyarázza a versmondás
titkait az Ady Körben. Eliza Gerner, a horvát színpad
legendája. Nemzeti büszkeség. És ami a XX. század végére
már párját ritkító különösség: ugyanakkor magyar
színésznő, sőt német is. Szűkebb hazájának, a Bácskának
három nyelvén játszott. A leggyakrabban horvátul, mellette
magyarul meg németül. Színpadon, filmekben, televízióban,
irodalmi műsorokban. Az 1948-as zombori kezdettől Fiuméig és
Bécsig meg Rostockig, főképpen persze Zágrábban. A magyar
színházak sajnos kimaradtak ebből a történetből.
Hozzá vagyok hivatalos egy januári délután.
Megyek keresztül a csöndes Alsóvároson, egyik-másik
mellékutca vidékies flaszterjét koptatva. A Tér persze most
is mozgalmas, kávéházak és üzletek nagyvárosi fényeivel.
Itt lakik az egyik sarokházban a színésznő, aki Krlezáék
jó barátja volt éveken keresztül. A liftre emlékszem, és a
lakásból föltáruló panorámára. Szokatlan szögből látom
a bán terét. És összehasonlíthatom a festménnyel. A XX.
század legelején készült, és persze hiányzik róla a
túloldali „felhőkarcoló”, a bán lovának orra is
másfelé mutat. A népviseletes alakok egy másik Zágrábot
idéznek, amikor még állatokat hajtottak itt keresztül. Mintha
egy másik előadást látnánk a város színpadán.
Irodalomról beszélünk, színházról,
közös ismerősökről. Zágrábról és Pestről. Kicsit
kölcsönös bemutatkozás formájában. Mesél és mesél,
életéről, történeteiről. Zombor, Zágráb és Budapest az
első állomások. Mesél magáról, de egy pillanatig sem
érezhető belőle semmi önmutogatás. Mintha inkább be akarna
vezetni életének kulisszái mögé. A magyar fővárosban járt
a háborús években egyetemre, egészen pontosan a
közgazdasági karra, ahol 1943-ban diplomát szerzett. Még
Heidelbergbe is eljutott akkoriban ösztöndíjasként, a
varázslatos Neckar-parti városba, amelyet megkíméltek a
szövetségesek bombázói (állítólag annak köszönhette,
hogy Eisenhower tábornok nem akarta diákéveinek városát
elpusztítani). Ott találkozott Eliza/Erzsébet a szerelemmel.
Elmondja a történetet, mintha évtizedek múltán sem maradt
volna közömbös iránta, nem is annyira a személy, az akkori
magyar fiú iránt, hanem azzal szemben, amit akkor átélt.
Anekdoták következnek ezután, érdekességek a zágrábi
irodalmi-színházi világból, kicsit kedvemért lengyel
élményeiről. Írók, művek, és persze az idős Krleza, aki
rendre magyar dolgokról kérdezte, és a badacsonyi kéknyelűt
sok más bornál többre tartotta.
Két könyvben is megírta emlékeit az
íróról, hiszen hosszú időn keresztül együtt játszott a
Nemzeti Színházban a feleségével. Összejártak velük. Sok
érdekes apróságot megtudhatunk ezekből a könyvekből az
öregkori Krlezáról. Nekem persze az is érdekes, hogy a
Zomborból elszármazott horvát színpadi csillagot gyakran a
társaság egyetlen olyan szereplőjeként kérdezheti az író,
aki bennfentes a magyar dolgokban.
Megkapom Eliza Gerner visszaemlékezéseinek A
távozó század árnyékában című, 1999-ben
megjelent kötetét – magyar nyelvű ajánlással. Olvasom
azután fordulatos kötetét életéről, az az érzésem,
valójában most ismerhetem meg délutáni beszélgetésünk
hátterét. Egy élet története, képek a horvát
színjátszás történetéből, egy színésznő sorsa,
szerepek, sikerek Közép-Európában – a borzalmas XX. század
idején. Látogatásom két órája alatt sok részletét
elmesélte mindennek; úgy tetszik, egyik-másik mozzanat
írásban finom pasztellszínű, élőszóban erősebbek a
színei.
Historizmus
Horvátországban
Az Iparművészeti Múzeum nagy
kiállítása. 2000 tavaszán lehetett megtekinteni. Egyetemre
menet erre villamosozom, látom mindig, mi az aktuális program.
Az Ilicáról csikorogva fordul nagy ívben balra a villamos. A
Frangepán utcán megyünk tovább. A Nemzeti Színházzal
szemben van ez a múzeum. Tito marsall terén. Hosszú és
bonyolult történet, hogy miért hagyták meg a nagy vezérnek,
minden pionír dalok Tito elvtársának ezt a teret itt, az
Alsóváros meghatározó pontján. A horvátoknak sem könnyű
lecke a történelmi emlékezet, a két délszláv állam
múltja, a második világháborús korszak borzalmai. A második
Jugoszlávia születési és elhalálozási éveitől eltekintve
adott jó három évtizednyi viszonylagos nyugalmat polgárainak
(persze ott is szépen bele kellett törődni a kommunisták
politikai monopóliumába, a szellemi világ embereinek pedig
pontosan kellett ismerniük, meddig mehetnek, hol vannak a
korlátok). Zágráb egyik színvonalas kulturális intézménye
ez a most 120 esztendős múzeum. Itt rendezték 1994-ben a
zágrábi püspökség megalapításának sok magyar vonatkozást
bemutató jubileumi kiállítását (900 év!), néhány éve
pedig A biedermeier Horvátországban című
kiállítást. Ez a mostani erre az utóbbira hasonlít. Olvasom
az újságban, hogy kétévi előkészítő munka után
nyitották meg. 1400 tárgyat tekinthetünk meg. Festmények,
szobrok, fényképek építészeti alkotásokról, szobabelsők,
a hétköznapok tárgyai.
A horvát kutatók az 1849 és 1914 közötti
nagy korszak egészének emlékezetét kívánták
megeleveníteni. Vagyis: historizmus a szó legtágabb
értelmében. Nemcsak képzőművészeti áramlat,
hozzátartoznak a nemzeti kulturális intézmények, a haza és a
nemzet építészeti reprezentációja éppúgy, mint a
mindennapi tárgyakban megjelenő múltkultusz. Otthon érezheti
magát a magyar ember ebben a világban. Nem csupán a kor és a
művészeti irányzat kínálkozó párhuzamai miatt, a
mentalitás hasonlóságai, a nemzeti kultúra megalapozásának
azonos szándéka is lépten-nyomon ezt bizonyítja. Az 1868-as
magyar–horvát kiegyezés után Zágrábban szintén a
kulturális (és persze politikai meg gazdasági) Gründerzeit
évtizedei következtek. Sokáig persze ezt a kort az akkori
nemzeti ellenzék gondolkodásának, majd a jugoszláv normáknak
megfelelően sötét színekkel festették,
Horvát-Szlavónország elnyomott helyzetét hangsúlyozták, a
magyarosítás rémképeit emlegették. Most jóval árnyaltabb
képet kívánnak erről a korról mutatni. Hiszen ekkor lett a
vidékies Zágrábból fővároshoz méltó város, ekkor alakult
meg itt a Délszláv Tudományos és Művészeti Akadémia,
1874-ben megnyitotta kapuit az egyetem, ahol a történelmi
változásoknak köszönhetően már hatodik éve végzi
munkáját a magyar tanszék. Reprezentatív középületek
képeit láthatjuk, erőt, pompát, hagyományt akarnak
sugározni, a múlttal erősíteni a jelent. Mint a zágrábi
pályaudvar vagy vele szemben, a tér sarkán a MÁV egykori
palotája. Matoš, a XX. század elejének költőzsenije
egyenesen a magyar „gyarmatosítás” jelképét látta benne.
Névrokonom, Patricia Kiš a Jutarnji List című újság
mellékletében az Alsóvárossal kapcsolatban a bécsies
vonásokat említi, ahogy mi a XIX. század második felének
Pestjével kapcsolatban szívesebben hivatkozunk Párizs
mintájára, mint a császárvároséra.
Ennek a korszaknak egyik meghatározó alakja
volt a horvát művelődés történetében Iso Kršnjavi.
Sokoldalú személyiség. Művész, tudós és politikus.
Művészettörténészként a legjobbak közé tartozott, Dantét
fordította, útirajzokat jelentetett meg, tanított az
egyetemen. 1891 és 1896 között ő volt a báni kormányzat
vallási és közoktatásügyi hivatalának (ez az „odjel”
valójában egy minisztériumnak felelt meg) a vezetője. A
modern Horvátország első számú művelődéspolitikusa. A
dolog pikantériájához tartozik, hogy a nemzeti ellenzék
által satrapának nevezett Khuen-Héderváry bán idejében.
Vagyis Kršnjavi nem fogadta el a kortársak egy részének, a
függetlenségi párti horvátoknak radikális nézeteit.
„Magyarón” volt, aki rengeteget tett a horvát művészet
fölvirágoztatásáért, nagyszerű francia reneszánsz
stílusú palotát építtetett föl hivatalának a
Felsővárosban, pályázatokkal, kiállítási lehetőségekkel
támogatta a horvát festőket és szobrászokat.
Nem hiányzik a kiállításról a rettegett
bán portréja sem. Khuen-Héderváry teljes alakos képét Vlaho
Bukovac, a kor egyik legjelentősebb horvát festője
készítette el. Arisztokratikus figura a bán, dinamizmus
sugárzik róla, kék szemének kemény pillantásával tekint
végig rajtunk, látogatókon. Húsz-huszonöt évvel ezelőtt
elképzelhetetlen lett volna, hogy ez a kép itt megjelenjék.
Az egyik tárlóban, egymás mellett, két
nyakkendőtű. Az egyiken Kossuth, a másikon Jellasics kis
portréja. Szépen megférnek egymás mellett. Nem biztos, hogy
azok is megfértek volna, akik annak idején viselték.
Félreértéseket elkerülendő, nem egy magyarról és egy
horvátról lehetett szó, hanem két horvátról. Az egyik
föltehetőleg az unionista párt híve volt, a másik a nemzeti
ellenzéké. Két horvát politikai opció. A modern horvát
nemzeti identitás megteremtésében kulcsszerepet játszottak az
illír mozgalom, majd a horvát nemzeti párt képviselői, az ő
panteonjuknak magától értetődően Jellasics volt a
középpontjában, és a fő céljuk a függetlenedés
Magyarországtól. De nem volt jelentéktelen az úgynevezett
magyar-horvát, később unionista párt támogatottsága sem,
amely az évszázados államközösség híve maradt. Én persze
elálldogáltam egy darabig az előtt a litográfia előtt, amely
1860-ban készült, és rajta két bajuszos figura fog kezet
egymással Szent István koronája alatt. Bal oldalon sujtásos
nemzeti ruhában a magyar, jobb oldalon stilizált szlavóniai
viseletben a horvát. Előttük a két címer: a magyar és a
sakktáblás horvát. Kis mondóka alatta: „A magyar korona
alatt mint testvérével szorít kezet a magyar a horváttal”.