Albert Zsuzsa
Legendás irodalom
Hules
Béla (1926–2002)
Alkalmi vers Sz. Sz. P.-nek
(A költő verseiben nem használt ly-t.)
Papír, ceruza – kérdezed –
költő vagyok: mit érdekelne.
Itt vagyok költő – felelem –
a gájapadhoz bilincselve.
A papiros ha szárnyra kelne,
ceruza-propeller emelne,
madár lehetnék, énekes.
Lényegtelen és lényeges
sodródik itt, összekeverve.
Furcsa szerzet volt ám a lantos:
keblére vonva hangszerét
vad harchoz és gáláns kalandhoz
nyújtotta ajzó fűszerét.
Csak azok hallgattak zenét
siratván a sok drága vért,
kiket a búban bor vidított,
s kiket momentán nem szorított
hegyes cipő vagy durva vért.
S a lantos – ha ráérkezett –
húrral, kadenciával bajmolt.
A költő, ki egy ékezet
hejét keresve istent majmol,
részét így veszi ki a bajból,
és bár halandó – tudva van jól! –
kitörött ceruzát hegyez,
és Hebridákon túl evez –
bár hallja, hogy a vészharang szól.
Kemsei István: „Más az, hogy
mi lesz a halottakkal, mi az, hogy halott, halál, mi az, hogy
meghalunk, és ismét más az, hogy mit kezdjünk mi, az életben
maradottak, a halottjainkkal. Mert bárhogy bölcselkedjünk is,
nem tudunk átlépni rajtuk, mint egy utunkba esett
fatörzsön.” A halálról gondolkodó filozófus Hules Béla
eszmefuttatásai ezek, s mi csak rábólinthatunk, hogy bizony,
nem tudunk. És főként azért nem, mert annak a fának, akit
nem is olyan régen még Hules Bélának neveztek, ma már csak a
helye van meg. Evvel a hiánnyal – hiányoddal, Béla –
nekünk magunknak kell megküzdenünk a továbbiakban. Néha úgy
is, hogy megmagyarázzuk a süketséget tettető világnak, hogy
ki is volt hát Hules Béla. És akkor nagyon is esendő
szavainkkal elkezdhetjük mesélni, hogy Hules Béla olyan
történelembe nőhetett bele, amikor elméletben a költői
tehetséggel megáldott ember válhatott akármivé is, ha a
kívánatosnál hajlékonyabb volt a gerince, vagy ha alkalmatos
helyeken és évszakokban hitte el ráerőszakolt korszakának
szirénszavait. De maradhatott szabad ember is, ami bizonyos
helyzetekben egyet jelentett az üldözöttel. Sok életpálya
törésvonalait végigszemlézve nem is lehet igazán tudni, mi
az a tulajdonság, ami ezekben az esztendőkben olyan szabadnak
őrizhetett meg valakit, mint Hules Bélát. Hajlam?
Veleszületett tisztaság? Becsület? Az alkotó ember
természetes önvédelmi gesztusa? Ez is, az is. És a rá
annyira jellemző, sokszor kedvesen félszegnek tűnő
bölcsesség, a világszemléletnek mélyen a személyiségben
gyökerező harmóniája.
Mert Hules Béla a kevés született bölcsek
egyike volt, akinek szelíd szerénységétől óhatatlanul
távol tartották magukat az emberi hiúság kisstílű ügyei.
Vágyott persze ő is egy kicsivel nagyobb elismerésre vagy a
költészetét illető figyelmesebb észrevételre legalább,
mert az alkotó ember mindig tisztában van az általa
megteremtett világ fontosságával, de azt is sejtette valahol,
és ezt többször írásban, baráti szóban is megfogalmazta,
hogy némiképp hiába vágyik. Mert annak az angyali léptékű
büszke szabadságnak, amellyel az ő bölcsessége rendelkezett,
nagy ára volt. Az irodalomból való kívül maradással kellett
fizetnie érte. Hogy miért? Mert senki máshoz nem hasonlító,
nagyon is egyéni stílussal, költői nyelvezettel, mély
filozófusi gondolatokkal verte meg a sors. Mert költészete
szokatlanul széles skálájú és sokszínű volt kifejezésben,
megformálásban egyaránt. Mert amikor indult volna ezen a
csöppet sem kiegyenlített pályán, más hangok voltak
uralkodók a magyar Parnasszuson. Köztük csodálatos hangok is
persze, de a világ az addig kevésbé észlelt hangok hallatán
mégis szereti bedugaszolni füleit.
Az irodalomkritika – és valljuk be, az
irodalomtörténet is – köztudomásúan lusta szerzet,
legfőképpen olvasni nem szeret olyan szerzőktől, akik nem
férnek be a különböző méretű, számukra előkészített
dobozokba. Sokan állítják, hogy Hules Béla magányos
költőnek született, aki arra volt predesztinálva, hogy a
világtól, a nyüzsgéstől távol faragja ki a maga
ördöggolyóját, aminek cizelláltsága, önmagában való
tökéletessége annyira magával ragadóan egyéni volt. De
lehet-e születni magányosnak? Irodalomból eleve
számkivetettnek? Már hallom is a szokásos hosszú és finom
körmondataidban megfogalmazott, kételkedő szavaid, Béla, azt
magyarázod, hogy talán Istennek különös tervei voltak veled,
éppen úgy, mint mindannyiunkkal, csak más és másképpen, és
ezeknek úgy kellett beteljesedniük, hogy te magányra légy
kárhoztatva. De ez sem igaz, hiszen régi, hűséges barátaid
is voltak szép számmal, és lelkes, érted rajongó
tanítványaid, akik ha életformában, stílusban nem is,
emberségben, tisztaságban társaiddá szegődtek. De a
szeretet! Hova tegyük a szeretetet a nem létező iránt? –
kérdezhetjük mi, sírodat körülállók a te mondataiddal.
Erre is megadtad a választ. Még tehetünk valamit abból, amit
meg akartál tenni, el akartál végezni. Megnézhetjük, amiket
meg akartál nézni.
Albert Zsuzsa: Érdekes az Új Magyar
Irodalmi Lexikonban a Hules Béla címszó.
Tele van téves adatokkal, azt se tudták, hogy Zalaegerszegen
járt gimnáziumba, eltussolták, ami abban az időben
természetes volt, hogy 1956 után Hules Béla nem volt mindig
tanár. Egy kicsit le volt csukva, aztán fizikai munkát volt
kénytelen vállalni, nem egyszerűen azért, mert úgy gondolta,
hogy akkor függetlenebb lesz, hanem mert mint tanárt nem
alkalmazták. Mégis, talán használt az életműnek, amennyiben
az életmű befejezett lehetne. De tudom, hogy nagyon sok minden
maradt a tarsolyában, már csak azért is, mert – ahogy írja
is valahol – költő lett, pedig filozófusnak készült. Az Aki
A-t mond, mondjon B-t is című, utolsó, életében
megjelent kötetének a borítóján Bella István szövegét
olvashatjuk: „Hules Béla költészeten kívüli költő. Ez
természetesen nem ítélet, még kevésbé előítélet, hiszen Hules
Béla a kevés, igazi költők közül való.”
Bella István: Ha jól emlékszem,
talán 1959 óta ismerhettem őt, a New York kávéházból. Ahol
úgyszólván mindenkivel lehetett találkozni. A
presszórészében ott ült Devecseri Gábor, a kávéház első
szintjén, a Filmhíradó épületével szemközt, közvetlenül
az ajtó mellett ült Moldova György minden reggel, a karzatra
fölvezető utolsó, jobb oldali asztalnál Szécsi Margit, a
karzaton pedig a siserahad, vagyis hát mi, ifjú, magukat
költőknek, íróknak, művészeknek, rendezőknek,
színészeknek képzelő emberek. Hules Béla is ebbe a hadba
tartozott, jóllehet – bár ezt sose vettem abban az időben
észre – sokkal idősebb volt nálunk. Velünk egyívásúnak
véltük, ő pedig szellemiekben, filozófiai
gondolkodásmódban, műveltségben: latin, görög, francia
műveltségében sokkal-sokkal több volt nálunk, nagyon furcsa
lélek, akire mégis figyelni kell, és akire mégiscsak föl
kell nézni. Ez a Hungária – vagy ahogy akkor mondtuk mi,
inkább New York – meg hát a saját fiatalságunk végtelen
búvóhely volt, és végtelen menhely. Béla meg ennek az egész
körnek a jelenléte nagyban hozzájárult ahhoz, hogy minden
tragikus életérzés ellenére túléljük a saját
fiatalságunkat.
Az ő akkori verseit, legalábbis egy részét,
ismertük, illetve ismertem. Engem más ideák mozgattak, mint
őt. Egyszerre volt filozófus, mellesleg tanár és költő, és
ennek megvoltak a maga prozódiai, formai következményei. Az a
másfajta vers, amit ez az egész esztétikai erkölcs
szükségképpen megteremtett. Egyébként nem tudtuk, hogy őt a
forradalom miatt meghurcolták.
Albert Zsuzsa: Amikor Pécsre ment,
kikerült a ti körötökből.
Bella István: A nyolcvanas évek
elején vagy a hetvenes évek végén bukkant fel újra, akkor
mint az Élet és Irodalom versrovatvezetője ha az ő saját
verseit nem is tudtam azonnal közöltetni, és mint eszperantó
nyelven író magyar költőt mutattam be – Adalberto Hules
–, végtelen öröm volt számomra, hogy ez így legalább
sikerült. Az ő első, igazi megjelenése ez volt.
Balaskó Jenő: Bélával úgy
találkoztam, még egész fiatal gyerek voltam – nem is tudom,
tizenkilenc éves, húsz? –, hogy a Hungária kávéház
karzatán vitatkoztunk többen, és valaki Juhász Ferenc rezi
várral kapcsolatos versét emlegette. Béla az asztalra csapott:
elég legyen! Emlékezetből mondta, elemezte Weöres Sándor
idevonatkozó versét, hogy az mennyivel magasabb rendű. Tudni
való, hogy Juhász Ferenccel sokat foglalkozott Weöres Sanyi
bácsi, s több mint valószínű, a motívum onnan jött át
Juhász Ferenchez is – nagyon szép, nekem mind a kettő nagyon
tetszik. Emlékezetből mondta mind a két verset, és
bizonygatta, hogy a Weöres Sándoré sokkal jobb. Akkor
házasodtam meg én gyerekfejjel, a szülők nem jöttek el az
esküvőnkre, nem volt lakásunk, nem volt semmi. Béla ezt ott
megtudta, azt mondja, gyertek ki! Akkor ő Inezzel lakott
Mátyásföldön, a szovjet laktanya mellett, a Lenin úton, volt
egy kis ház, kétszobás, az egyik szobát nekünk adták.
Még nem végeztünk a tanulmányainkkal,
tanultunk nappal, utána dolgozni mentünk, azt hiszem, valami
könyves üzletbe jártam abban az időben. Egyszer megyünk haza
hullafáradtan Gittával, Béla leült – na, ide hallgassatok!
S akkor olvasta nekünk a Tücsökzenét, reggel ötig
vagy hatig! Ez nem vicc. Gitta, emlékszem, el is aludt.
Ugyanígy volt a saját verseivel. Lehetett kapni abban az
időben füzetlapokat – írólapoknak hívták –, én akkor
azokra legépeltem, és osztályozta: tetszik – nem tetszik.
Ami tetszett, azt bal oldalra tette, ami kevésbé, azt jobbra.
Albert Zsuzsa: Azonnal véleményt
kellett mondani. Ilyen felolvasásokra én is emlékszem.
Balaskó Jenő: Véleményt
kellett rögtön mondani, és osztályozni. Ide-oda-amoda. És ő
rakta. Azt mondja: ezt jobbnak tartod? Jó. Akkor ezt megint
megvizsgáltatta valakivel. Száz lap ha megmaradt körülbelül
az ezerből. A többit bevágta a szekrénybe, aztán azt mondta,
jó, ti ezt most demokratikusan jónak tartjátok, beteszem egy
borítékba – be is tette egy borítékba –, ezzel elmegyek
Weöres Sanyi bácsihoz, és amit ő mond, annak alávetem magam.
Abba akarom hagyni a költészetet. Ez volt 1961-ben vagy
’62-ben.
Majtényi Zoltán: Én a Móra
Kiadóban ismerkedtem meg vele, méghozzá úgy, hogy anyósa,
akit Kemeneskének hívtunk, odajött hozzám egy szép napon,
és azt mondta: itt van az én vejem, szegény gyerek, nagyon
rosszul keres. Kellene neki valami kis műfordítást keríteni.
Aztán nagyon jó verseket is ír, jó volna, ha valaki
bemutatná Kormos Pistának. Hát, mondom, Kemeneske, mutassa be
neki. Ugyanúgy ismeri Pistát, mint én. Na de, azt mondja,
mégiscsak jobb, ha előzőleg meghallgatja. S akkor Béla
feljött hozzám a lakásomra, én nem tudtam róla előzőleg
semmit, a múltjáról Kemeneske nem mondott egy kukkot sem. Én
csak azt láttam, hogy följön egy nálam viszonylag idősebb
ifjú, és csodálatos szép hangon fejből órák hosszat mondta
a verseit. Mondom, ez kitűnő, nagyszerű, valami fordítást
tudok is neked adni. Bemutattam Kormos Pistának, arra
emlékszem, hogy megismétlődött ugyanaz, ami nálam otthon:
Kormos megadóan ült, Béla meg föl-alá járkált, és fejből
mondta a költeményeit. Lenyűgözően jól mondta, mert Kormos
azért amolyan gascogne-i legény volt, aki kivágta a
fűzfapoétákat. De, emlékszem, lenyűgözve hallgatta Bélát,
és végül abban maradtak, hogy műfordítást kaphat, de a
verseit valami okból nem publikálhatja. Én azt reméltem,
elhelyezi Béla egy-egy darabját itt-ott antológiákban, de nem
sikerült.
Balaskó Jenő: Kizárt dolog
lett volna, Kormos Pistának teljesen más ízlése volt.
Szerdahelyi István: Én azt hiszem,
hogy ekkor az irodalmi életben olyan zárt klikkrendszerek
működtek, amelyek nem tették volna lehetővé, hogy Kormos
becsempészhesse őt a számon tartott költők körébe. Ez
elképesztően nehéz volt, aki nem szervezett generációs
csoportosulás tagjaként, bandában tört be a Parnasszusra, az
oda be nem tudott furakodni.
Csontos János: Azt hiszem, Hules Béla
pályakezdéséről ő maga fogalmazott a legautentikusabban,
hogy neki előbb kellett elhallgatnia, mintsem elindult volna.
Tehát az ő Hallgatás tornya nem volt nyilvános, és
ezt a paradoxont nem is tudta később sem föloldani.
Szabályosan fizikailag fájt neki a kései pályakezdés. Mert
úgy gondolta, hogy az ő kívül rekedésének, annak, hogy nem
kanonizálták, elsősorban életkori és nem esztétikai okai
vannak.
Szerdahelyi István: Ebben egyébként
teljesen igaza is volt.
Szőnyegszövő lány
Azon gondolkodom, vajon nagyobb-e a világ,
mint ami elfér szőnyegeiden.
Látod, még egyszer utoljára
fel kell mutatnunk a napot,
holdat, csillagokat,
a szerelmet és az anyát,
amejeket rajtunk kívül senki sem ismert.
A madarak szerelmét és a halakét
még egyszer utoljára a harcosokat
és a paripákat, az eszközöket
és a míveseket.
Itt fel fognak szabdalni mindent.
Az ábrázoltat, az ábrát és az ábrázolót.
Sírás és nevetés ojanok lesznek,
mint gyermekjáték, mint csigahéjak törmeléke.
Ha kérhetném, azt kérném, szőj engemet is
színes fonalaid közé, mert beleszerettem
a szivárvány színeibe olthatatlanul.
És nem mennék, ahová mennem kell
minden pillanat által tovább taszítva.
Az egyik, amit szeretnék megjegyezni, az, hogy
Hules nekem azt mondta, azért állt be munkásnak, mert
rájött, hogy így találja meg azt a kontemplatív, meditatív
életformát, ami neki létszükséglete. Ő gondolkodni akar.
Lehetetlen gondolkodni, ha valaki magyart tanít, de hogyha
valami ilyen teddide-teddoda munkát végez, közben járhat az
agya. A versei megjelenésének tulajdonképpen nem politikai
akadályai voltak. Az effajta kérdésekben illetékesek nem
tudtak belekötni a gondolataiba, mert meg sem értették. Az
első kötetében van például egy verse, nem szó szerint
idézem, melyben az áll, hogy a költői lét állapotellenes.
Minden állapotot tagad. Ettől költő. Ha ezt a kultúrávósok
le tudták volna fordítani a saját nyelvükre, ráhökkennek,
hogy az állapotellenesség a fennálló állapotok,
következésképpen a szocialista rendszer tagadását is
jelenti, s ez akár ellenforradalmi gesztusnak is nevezhető. Hules
megemelt stílusa azonban megközelíthetetlen volt számukra.
Tehát a kötete nyugodtan megjelenhetett.
Ács József: Nekem elég sokat mesélt
életének erről az időszakáról, persze a távlat
megszépítő messzeségéből. Egyfelől kénytelenségből
vállalta ezt a gépészi munkát Pécs fölött a vízműnél,
másfelől viszont azt mondta, nagyon hálás érte a sorsnak:
így legalább végig tudta olvasni a filozófiának azt a
részét, amit feltétlenül végig akart olvasni. Másképp ez
aligha lett volna lehetséges.
Csontos János: Én mint egyszerű,
racionális elme azért nem tudtam megbirkózni a filozófiai
szövegeivel, mert az volt a problémám, hogy úgy látszott,
ezek nem végleges szövegek. Tehát állított valamit, azt egy
lábjegyzetben fölülbírálta, majd a lábjegyzet
lábjegyzetében fölülbírálta a fölülbírálást. Irtózott
valami megállapodottságtól: mindenféle állapottól. A
folyamatot akarta rögzíteni: a gondolkodás folyamatát. Nem
látok amúgy túl nagy szakadékot a filozófiai és a költői
szövegei között, mert ezek állandóan elmozdulnak.
Szerdahelyi István: Tulajdonképpen
prózaköltemény az, amit ő filozófiaként csinált.
Csontos János: Ezért volt szerintem
annyira fontos, hogy ebben a bizonyos könyvben, A katedrális
pusztulásában, ami javított szöveg volt, az ő
értelmezése szerint a szovjet birodalmat rogyasztotta volna
össze. És már akkor megírta ezt, amikor még a szovjet
világbirodalom élt és virult, és az én filozófiai
értelmezésemben – már amennyire ezt lehet mondani – az
avantgárd értelme is az, hogyan tud egy katedrálist lerombolni
úgy, hogy közben katedrálist épít.
Albert Gábor: Pár hónappal a halála
előtt jelent meg a Kortársban Kemsei István igényes elemző
tanulmánya Hules Béla költészetéről. Ebben többek között
ezt írja: „Jó okunk van azt feltételezni, hogy ez az első
könyv – mármint a Magányos iniciálé – inkább
szűk válogatás, mint egy későn kezdő költő
próbálkozásainak gyűjteménye.” Valóban erről van szó,
illetve talán nem is egészen erről. Hules Bélának ugyanis
volt egy korábbi korszaka, amelynek termése kötetben is
megjelent, mégpedig egy eszperantó kötetben (Katoj kaj
yevaloj – Hungara Esperanto-Asocio, 1982). A
kötetben megjelent eszperantó versek egyértelműen
műfordítások. Az 1951 és 1955 közt keletkezett eredeti
magyar versek javított gépirata Béla jóvoltából birtokomban
van, s nem nehéz a verseket azonosítani. Ezek is avantgárd
versek, de nem egészen úgy, mint a későbbiek. Béla tudatos
és tudós költő volt. Nem véletlen az, hogy Szepes Erika
egyik verstani könyvében (Magyar költő – magyar vers. A
mai magyar költészet verstani kisenciklopédiája. Tevan
Kiadó, 1990, 211–213.) egy különleges és ritka, a magyar
irodalomban másutt szinte elő sem forduló antik versforma
bemutatásánál Hules Béla egyik versére (A Végső Szirt)
hivatkozik. A tudós költő, az avantgárd és a hagyományos
költő együtt van és jól megfér ebbe a kötetbe zárva. Hadd
említsem meg, hogy Béla költészetének alakulására nagy
hatással volt a költő Bécs Ernő. Gyermekkori barátság
fűzte őket egymáshoz, de Bélával ellentétben Bécs Ernő
verseit az olykor szertelen képgazdagság, az erős, már a
formát is felbontó érzelmi töltés jellemzi. Állandó vita
volt kettejük között, hogy melyik az igazi költészet, melyik
a helyes út, és kis túlzással – de nem minden alap nélkül
– az is mondható, hogy Béla bizonyos mértékig Bécs
Ernővel szemben, ettől a költészettől eltávolodva
alakította ki a Magányos iniciálétól kezdve azt a
sajátos költői világot, amely már jellegzetesen,
összetéveszthetetlenül az övé. Egy régi, még 1952-ben írt
verse, amely természetesen szintén benne van a Katoj kaj
yevaloj kötetben, a következőképpen hangzik
eszperantó fordításban és az eredeti nyelven, magyarul:
Antikvo
Sur via milda kares’ boatisto antikva mi remas
lau la iama river’. Sur jetas sin rememoro.
Urboj foraj emergas, knabo de inaj okuloj.
Sveba lulig’. Rerigarde de bordoj forsusurantaj
gaja rikoltantar’ okulumas. Inundas iliajn
garbojn sunradiar’, kaj dum la boat’ preterigas,
nomojn mortajn krias elfore, de mont’ la knabinoj.
Ókor
Símogatásodon úgy
evezek, mint régi vizek közt
ókori csónakosok. Felbukkan néha az emlék.
Távoli városokat gondoltam,lányszemű ifjút.
Így lebegek. Suhanó partokról visszatekintve
néznek a víg aratók. Kévéiket öntözi fénylő
déli sugárözön, és mialatt elsiklik a csónak,
holt neveket kiabálnak a távoli dombról a lányok.
A Magányos iniciálé világa más.
Megjelenése után egy ismertető, elemző kritikát írtam
róla, s publikálni is megpróbáltam. Elküldtem két
folyóiratnak, de mind a két helyről azzal kaptam vissza, hogy
őket ez egyáltalán nem érdekli.
Albert Zsuzsa: Szerdahelyi Istvánnak
azonban mégis megjelent róla kritikája.
Szerdahelyi István: Igen. A
Népszabadságba írtam a kötetéről, azzal a címmel, hogy Avantgárd
klasszicizmus. Azt próbáltam megmutatni, hogy az igazi
avantgárd, a korai avantgárd tartalmi vetületben vizsgálva
kirobbanó, anarchista handabandázás. Formai szempontból
viszont számos forradalmi újítást vezet be. Béla
költészete olyan értelemben klasszicizálja az avantgárdot,
hogy mindazokat a formai trükköket, amelyeket az avantgárd
kitalált, ő tartalommal tölti meg. Ha ő egy avantgárd
formát felhasznál, mindig úgy teszi, hogy ez
érzékelhetőbbé, hangsúlyosabbá tegye a mondanivalóját.
Egyébként életem legborzalmasabb sajtóhibája ebbe a cikkbe
szüremkedett be. Az a szörnyűség történt, hogy ahol azt
írtam, hogy „tartalmi törekvések”, abból
nyomtatásban az maradt, hogy „talmi”. Éktelen
dühvel rontottam a szerkesztőre, most megölöm!
Helyreigazítást közöltek, Bélát külön felhívtam
telefonon, de ugyanakkor jól tudom, hogy míg a kritikákat az
emberek egy ezredrésze elolvassa még, a helyreigazításokat
már senki.
Csontos János: Kötött kompozíciókat
csinált. Nekem a Magányos iniciáléról az az
alapélményem, amit ő mondott, hogy ez cenzúrázott kötet.
Próbáltam megkeresni, hol van ott törés, én nem láttam
benne, de ő tudta. És ezzel a tudattal élt, hogy ezt
megcenzúrázták, mert nem tudom, hány darabot ki kellett
hagynia belőle.
Albert Zsuzsa: Egyébként kitűnő
formaérzéke volt, majdnem minden kötetében előfordul egy-egy
hagyományos vers. Olyan verset írt, amilyet akart, ő azonban
száműzte a képeket, száműzte a rímet. Kérdeztem tőle:
miért, nem sajnálja? Azt mondja, ez vagyok én.
Szerdahelyi István: Hogy micsoda
formaművész volt, arra az jellemző, hogy készült az Európa
Kiadónál Tőkei Feri szerkesztésében egy nagy antológia a
klasszikus kínai költők verseiből. Feri rám bízta, hogy
osszam ki a műfordítók között a nyersfordításokat, s
Bélának is odaadtam a szövegeket, válasszon belőlük,
amennyit akar. Megtette, s jóllehet elmagyaráztam neki, hogy
ezeket a verseket nem lehet az eredetivel azonos szótagszámban
lefordítani – a kínaiban ugyanis minden fogalom egy szótag,
a sorhosszakat meg kell duplázni –, Hules nekiveselkedett,
hogy azonos szótagszámban műfordítson, és ezt a bravúrt meg
is tudta csinálni.
Csontos János: Hadd olvassak föl
egyet!
Csen Sziao: Hideg
szobában, magányosan várom a telet
Hules Béla
hamisítása
Azt fűzi hozzá, hogy 1964-ben vagy valamivel
előtte, a klasszikus kínai költők darabjainak fordítása
közben készült ez a hamisítvány, merő tréfából, és csak
most került elő.
Lúd
száll,
dér
hull,
tél
lesz
már.
Tar
fán
szén
szárny
szól
zord
kár.
Éj
jő
csend
kong
hűlt
ágy
vár
nincs
tűz
rést
tár
rég
tört
zár.
Ács József: Hihetetlen élmény volt,
amikor először találkoztam az Egér-pillanat című
kötettel. A nyomdai előkészítésben segítettem, és láttam,
hogy egy írógépvers vagy egy minimumra redukált filozofikus
mű után ott áll egy gyönyörűen megénekelt dallam, és ezek
hihetetlen módon erősítik egymást. Megéreztem, hogy az
eszközök sokfélesége micsoda teljességet eredményez ebben
az életműben!
Szerdahelyi István: Számomra nem az az
érdekes, hogy itt ülünk, és lényegében mind ugyanazt
mondjuk: Hules Béla nagyon jelentős költő volt, noha a
kommunista rendszerben csak hatvanéves korában adták ki az
első kötetét – az eszperantó kötettől eltekintek, az nem
számíthat publikációnak. Ez érthető, hiszen e költő
transzcendentális világképe nemigen illett az akkori hivatalos
ideológiába, logikus, hogy pályára léptetését halogatták,
és a kötete, eltekintve ettől az eltorzult szövegű
Népszabadság-beli kritikámtól, nem keltett visszhangot. Jó.
Meg tudnátok azonban mondani nekem, hogy 1990 óta mindmáig
miért nem ismerik Hules Béla nevét?
Csontos János: Hát mivel megszűnt az
irodalomkritika.
Szerdahelyi István: Irodalmi élet
azért csak van.
Csontos János: Nincs.
Albert Gábor: Éveken keresztül az
Írószövetségben, valahányszor szóba került a József
Attila-díj, vagy Bella Pista állt föl, vagy én javasoltam
Bélát. Felvették a listára, de sosem terjesztették fel. A
választmánytól sosem kapta meg a kellő számú szavazatot.
Bella István: Elég hosszú ideig
voltam az Írószövetség költői szakosztályának a
vezetője, tehát 1986-tól ’98-ig hol titkár voltam, hol
elnök, 1988-tól kezdve a szakosztály vezetőségével
egyetértésben megpróbáltam elérni, hogy ha mással nem is,
valami díjjal ismerjék el ezt a költészetet. Tudom, hogy
igazi költő számára nem jelenti azt a díj, hogy ő költő.
Az más kategória. Ezt minden író és minden költő saját
magán belül érzi, de mégis, ez a simogatás, az emberek
szívsimogatása a díjakon keresztül mégis kell. Nem tudom,
hogy hány választmányi ülésen próbáltam elérni, hogy
ennek az ismeretlen költőnek az életművét jutalmazzák
valamilyen díjjal, mivel a szamárlétra itt is létezik, tehát
József Attila-díj nélkül nem lehet Kossuth-díjat adni. Soha,
soha a javallatom át nem ment, titkos szavazás útján
megbukott, egyszerűen azért, mert az írók és költők nem
olvasnak. És nem tudják ma sem, hogy ki Hules Béla.
az ittség igéi
Elfelejtetted a szót a varázsszót
nem fogod megtalálni
mert minden a szón múlik
ami múlhat a szón
arany
nemespenész
betűk a koporsó oldalán
bevonat a ledugaszolt palackon
elfelejtetted a szót
hogyan küldesz majd palackpostát?
2
még itt vagy. ott nem.
még itt vagy nézegeted a kaput azt mondod itt csodálkozol
láthatod hogy sohase hitted hogy nem lehet hinni
látod.
Azt írtad egyszer: vége van? Valóban vége van? írtad
valahogy így.
egy lányról volt szó akkor őrült álmáról az öröklétnek
őrület.
beszélj.
nyújtózkodj a napon csodálkozz hogy itt vagy
itt
nem tehetsz egyebet csodálkozz mondogasd itt vagyok jé itt
vagyok sose hittem.
3
semmi panasz csodálkozás
és kegyelem a beszédé
kegyelem a beszédé a szóé
amej elvétetik
tatik tetik nem használtatik
a sas nem fogdos legyeket
a sas röpül
a sas sétál egy baromfiudvarban
eszi a kukoricát
miről beszélsz
minek mondod baromfi
fontosabb közlendőd van
a csodálkozás hogy semmi panasz
hogy kegyelem
4
nem öröm mondtam semmiképpen nem öröm
emlékmű ezt is láttam mi mindent
fecsegsz
a fontos szó jó szó nincs jó szó
erre nincs semmire sincs
a szó nem jó semmire
ó ha az angyalok nyelvével hogy föl
föl még ez egyszer
kegyelem
pici
icipici kegyelem icipici szó
szócska ócska
5
nem
ócska mért lenne ócska de ha legalább az angyalok nyelvével
csodálkozol ez
még a
tiéd elejted a szót jönnek kiesnek a fejedből van másik amijen
ojan jé hogy
jével
írtál, csakazértis szamár lásd szamár voltál az hogy mi
voltál voltál voltál
vagy voltál vagy
csodálkozol
és abbahagyni nem lehet holnap is lesz és holnapután talán
csodálkozni hogy
holnap is lett és holnapután föl föl még ez egyszer
le
de nem is ez csak ez is a minden itt itt minden itt minden itt
minden itt
Csontos János: Elhangzott az előbb,
hogy nincs irodalmi élet. Ő ezt tapasztalta, és azt mondta:
akkor csinálunk. Azt csinálta meg Ács Józsival Lickóvadamoson,
amit annak idején Kazinczyék csináltak meg: a levelezésére
gondolok, meg hogy Széphalmon mindenki megfordult. Azt mondta,
hogy most Széphalom a dimbes-dombos Zalában lesz, és
odaszoktunk. Először én is furcsálkodtam, hogy mi ez az
egész, aztán elragadott ennek a bája. Van Bélának egy verse,
hogy Vadamos a világ. Én akkor ezt túlzásnak
tartottam – most már nem tartom annak. Mert a világ mindig
ott van, ahol csinálunk valamit, és ott Vadamoson történt
valami.
Ács József: Amikor a vadamosi házat
megvette, még csak elkívánkozott Budapestről. Vágyott azért
vissza Zalába, a gyerekkori tájra. Szeretett volna egy kis
nyugalmat, napfényt, levegőt – eredetileg csak ennyiről volt
szó. Az újonnan vásárolt parasztház körül persze rengeteg
tennivaló akadt, s ő meghívta a barátait, segítsenek egy
kicsit, közben élvezzék a táj szépségét. Mi persze vittük
magunkkal a kedves könyveinket meg a saját írásainkat, így
fedeztük fel, hogy abban a fantasztikus kis völgyben, ott, Lickóvadamos
legszélén egészen más a szavak akusztikája, mint Pesten, a
Kőfaragó utcában. Ültünk a pajtában reggel kilenckor a
fapadon a verseinkkel, s láttuk, hogy óriási tér nyílik
előttünk, ahol minden átalakul. Ez az élmény volt a
kiindulópontja Béla ötletének, hogy csináljunk szimpóziont.
Szimpóziont, azaz vendégséget. Legyen ez a Vadamosi
Vendégség! Vigyünk le oda embereket! Tapasztalja csak meg
mindenki, hogy a rettenetesen ingergazdag városi létből
kiszakadva mekkora csendet lehet köríteni a versek köré, s
azok ott milyen más hangon szólnak. Tőle származik az a
koncepció is, hogy indítsuk el a Vadamosi Füzetek sorozatát,
ami önálló publikációs lehetőség. Ezzel tulajdonképpen
kialakult egy miniatürizált irodalmi élet, ami addig
növekedett, ameddig szervesen növekedni tudott.
Albert Zsuzsa: Ezekben a Vadamosi
Vendégség című füzetekben Artner Margit több ihletett
rajzát láttam.
Artner Margit: Nekem Béla
apapótlékom volt. Annak idején ők hárman, Bécs Ernő
költő, Béla és apám, Artner Tivadar, együtt kerültek
leventeként a gimnáziumból a második világháborúba,
együtt szöktek meg a fogságból, és jöttek haza. Ez egy
ősi, régi barátság, ma már mindegyikük elment. Ahogy én
felnőtt fejjel emlékszem Bélára, mikor először láttam,
becsöngetett, beállított, apám éppen nálunk volt, habár
elváltak voltak már, és megállt Béla a szoba közepén,
apámmal szemben, kitárta a két karját, félrebiccentette a
fejét, apám lehajtotta a fejét, billegett a hátsó sarkán,
ahogy szokta, és mind a ketten könnyeztek. Hosszú évek után
akkor jöttek fel Pécsről, Kökénnyel és Borival, Béláék,
és akkor hármasban elvittek engem is Bécs Ernőhöz, ahol
ugyanez a sarokbillegetéses kartárogatás Bécs Ernővel
együtt ugyancsak könnyezésbe csapott. Azt hiszem, hosszú idő
után akkor találkoztak. Ők fantasztikus generáció, ez a
Trianon utáni világgazdasági válság idején született
generáció, a mi apáink, akik még latin gimnáziumba jártak,
latin kultúrájuk volt, amin nemcsak a latin nyelvet értem,
hanem azt az európai humán kultúrát, amit ők gyerekkorukban
kaptak meg, és az beleég az ember bőrébe. És ez nekünk már
nincs! A háború után, azt hiszem, ezt a tanárokkal együtt ki
kellett dobni az ablakon ahhoz, hogy utána csak megtanítsanak
nekünk dolgokat. Őket még gondolkodni tanították. Úgy
szoktam mondani, most mennek el a gólemek. Tiszteltem azt, hogy
nem tudom, hány évesen elment eszperantót tanulni egyetemre,
beült az iskolapadba. S tiszteltem azt az energiáját, ahogy
végigjárta az alapítványokat támogatásért a Vadamosi
Füzetekre.
Baán Tibor: Ugyanabban az
iskolában dolgoztam, ahol Béla felesége, Kozák Bori volt
rajztanár. És egy alkalommal mondta nekem, hogy Béla sokat van
egyedül, és tekintettel arra, hogy én költészettel
foglalkozom, meg irodalommal, jó lenne, ha megkeresném.
1984-ben így kezdődött az én ismeretségem vele. Egy őszi
napon, éppen hogy elkezdődött a tanév, fölkerekedtem, és
benyitottam hozzá. Milyen benyomásom volt? Nekem egy kortalan,
papos embert juttatott eszembe, úgy is ölelt át, ahogy a papok
szoktak, nagyon diszkréten, megjelenésének finomsága,
szellemi kisugárzása volt. Érzékeltem, hogy itt egy
kifinomult szellem nyilvánul meg. Egy magasrendű szellem, aki
benne élt a korában. Tudta azt, hogy egy civilizációs
válsághelyzetben él, élünk mindannyian, és a maga nagyon
egyszerű eszközeivel, a ceruzával, az írógéppel
megpróbálta ezt az élményét kifejezni. Felhívni a figyelmet
a korszak ellentmondásaira. Ebben az értelemben magányos
szabadságharcos volt.
Utoljára Tinnyén találkoztam vele.
Megmutatta készülő, pontosabban kiadás előtt álló
kötetét, A lerombolt katedrálist. Az avantgárd ihletettségű
versek egy olyan élethelyzetet exponáltak, amit a mély magány
vagy inkább a kútbadobottság fogalmaival lehetne jellemezni.
Ám ezt ő mégsem a tehetetlenség állapotaként élte meg.
Alighanem azért nem, mert a megfigyelő (a filozófus!) pózába
merevedve nemcsak belülről, hanem kívülről is
vizsgálódott. Kereste a kiutat. Sorsának egyfajta
igazságtétele, hogy a Vadamosi Társaság szellemi vezéreként
sikeresen fölszámolta magányát. Filléres alapú füzeteivel
teret adott homályba került alkotóknak. Elindított egy
irodalomtörténetileg is mérhető vállalkozást.
Albert Zsuzsa: Deák László volt a
kiadója utolsó két kötetének. Az Egér-pillanat és
az Aki A-t mond, mondjon B-t is című, már vastagabb,
reprezentatív könyveknek.
Deák László: Ami vastag, az még
mindig vékony ahhoz képest, hogy mi van kiadatlanul. Amikor
megjelent a kötete, és megvettem, döbbenten láttam, hogy ez
fantasztikusan jó költő, viszont teljesen más költő, mint
amit itt megszoktunk. Nekem nem volt egészen idegen, mert abban
az időben cseh meg lengyel költőket olvastam, nagyon
intenzíven, és azokra Béla sokkal jobban hasonlított, mint a
mi költőinkre, akik akkor épp nagyok voltak. Itt valahogy a
költészet vagy retorikus, vagy érzelmes, vagy érzelmes és
retorikus is. Béla se ilyen, se olyan. Kilóg ebből az
egészből, nem is tudtak vele mit kezdeni, és szerintem a mai
napig se tudnak vele mit kezdeni, ezzel a kicsit száraz,
fanyarkás, kemény, de ugyanakkor lírai dologgal – nem is
tudom megmondani, mitől lesz ez líra, de líra lesz. Béla
pontosan tudott valamit, hogy egy szöveg, ami tulajdonképpen
tárgyias leírás, mitől lesz lírai végül.
Baán Tibor: Valamennyire
magyarázza az a kis ars poetica-szerű vers, azt mondja: a
költészet nagyon kicsi dolog, amit nagyon kicsi lények
csinálnak, és az a legcsodálatosabb, hogy mennyire vigyáznak,
hogy tökéletes legyen, amilyen persze egyáltalában nem lesz.
Bokor Levente: Ez a kísérletező
költészet – amely egyszer csak uralkodó létfeladatként
tűz maga elé valamilyen létértelmezést – a lét sikamló
rejtelmének megfejtésére törekszik. Ő még a másvilágon
sem fog önmagának szerepsémákat fölállítani. Azt
mondhatni, Béla annyira menekül, annyira egérutat keres a
szerepekből, folyvást elemző magatartásával is, hogy csak
néha van egy-egy megnyugvása, és pár olyan verse, melynek
mélyén valami állandó ülepedik le, mint a Sötét
sugallatban. Ez hagyományos értelemben is nagy lendületű
vers. Ugyancsak tudja költőnk, mi az, hogy „klasszikus
költészet”. Valószínűleg az ellene tiltakozás taszított
belőle ki mindenfajta vonzalmat ahhoz, hogy ő, ami az egész
fejét beboltozza, abba besétáljon! Nem, ő ki akar sétálni a
saját fejéből! És ez az a fajta önreflexív, önvizsgáló
gondolkodás, amely végül is csak egy dolgot tud, hogy mi
biztos: az pedig a halál – illetve egy mindent meghaladó
végesség: egy feltámadó és kihunyó aktualitás. Mivel a
dolgokat annyira lehet tovább aprózni, amennyire elérhetetlen
távol van a Magánvaló, a gondolkodás mind újabb perdületre
tesz szert, és mint egy alácsapágyazott padlón, elkezd
gurulni, gurulni, s ő maga sem tudja időnként, hogy hol áll
meg.
Csak a végső kétségbeesésben,
vagy hanyagul lompos eleganciával
oda sem figyelve.
Bármit.
A fegyverek maguktól sülnek el.
Bokor Levente: Arra riadtam föl egyik
éjjel, hogy egyértelműen Bélához köthető jelenetet
láttam, amely szinte összefüggő történetben mesélte el
nekem, hogy mi Béla életművének a lényege. Bizonyos
feddéseket is kiolvastam belőle, hogy jobban kell magad
strapálnod, ne légy erkölcsileg olyan kényelmes, mert ő
komolyan vette az erkölcsi munkát, melynél a „munka”
egyáltalán kezdődik. Másnapra esett a születésnapom, s
aznap senki nem készült hozzá a kórházba, azt hittem, talán
meghalt, ez azt jelenti. Hevesen kezdtem érdeklődni, de
megnyugtattak. Sietve kerestem föl az intenzív osztályon.
Kómában feküdt, sokáig ácsorogtam mellette, füllel nem
hallható hangokra ügyelve. Távozás előtt, az illendőség
kedvéért egy cédulára írtam a nevem, otthagytam az
éjjeliszekrényén. Másnap arra az álomra ébredtem, hogy
valami kivégzés folyik. Mint később egyeztettem az időt,
valóban „elvégeztetett”.
Baán Tibor: Aznap, amikor
meghalt – meglehet, nevetségessé válok, de elmondom –,
abban a szobában, ahol egyébként átolvastuk utoljára
megjelent könyvének gépiratát, ahol mindig beszélgetni
szoktunk nálam, rá gondoltam, nem azért, mert elhatároztam,
hogy rá fogok gondolni, inkább valami sugallatnak
engedelmeskedve. Egyszer csak úgy felnéztem, és arra lettem
figyelmes, hogy egy tollpehely ereszkedik alá. Kint fújt a
szél, és egy tollpehely... Hirtelen nem tudom hova rakni ezt a
jelenséget, mert abban a szobában még csak ágy sincs, semmi
ilyesmi. Ez a jelzés olyan volt, mint egy vers. Egy könnyű,
lebegős valami, amit nem is lehet elmondani, hogy mi. Az a baj
ezekkel a dolgokkal, hogy ezek névre szóló üzenetek, akár el
se kell őket hinni. De nekem mégis olyan volt, mint egy vers.
Csupa virág
– Hules Béla emlékének –
Ki tudja hova estél?
Neked már a nappal is éj
Neved testedről lemállik
Mint kövekről a pázsit
A mézfüvet elhagyják a méhek
Zsongásuk egyre távolabbról hallik –
Végül elhal minden ének
Beleolvad az ősgomolyba lényed
Költő voltál: e létnek pásztora
Kinyújtom kezemet érted
Hiába Más mezőkre tértél
Pedig épp úgy ahogy én most
Magától értetődőn éltél
Cigarettád füstjébe merültél
De napok óta nem írsz nem eszel
Lélegzetet se veszel
Mit mondhatok neked?
Immár mindent tudsz mit tudni érdemes
Nyitott könyvedre hull a lámpafény
Versemben verset írsz Csupa virág a rét
Elhangzott a Magyar Rádióban,
2002. május 25-én. A költőre emlékeznek: Albert Gábor, ArtnerMargit,
Ács József, Balaskó Jenő, Baán Tibor, Bella István, Bokor
Levente, Csontos János, Deák László, Kemsei István, MajtényiZoltán,
Szerdahelyi István.