Kortárs

 

Albert Zsuzsa

Legendás irodalom

Hules Béla (1926–2002)

 

 

Alkalmi vers Sz. Sz. P.-nek

 

(A költő verseiben nem használt ly-t.)

 

Papír, ceruza – kérdezed –
költő vagyok: mit érdekelne.
Itt vagyok költő – felelem –
a gájapadhoz bilincselve.
A papiros ha szárnyra kelne,
ceruza-propeller emelne,
madár lehetnék, énekes.
Lényegtelen és lényeges
sodródik itt, összekeverve.

Furcsa szerzet volt ám a lantos:
keblére vonva hangszerét
vad harchoz és gáláns kalandhoz
nyújtotta ajzó fűszerét.
Csak azok hallgattak zenét
siratván a sok drága vért,
kiket a búban bor vidított,
s kiket
momentán nem szorított
hegyes cipő vagy durva vért.

S a lantos – ha ráérkezett –
húrral, kadenciával bajmolt.
A költő, ki egy ékezet
hejét keresve istent majmol,
részét így veszi
ki a bajból,
és bár halandó – tudva van jól! –
kitörött ceruzát hegyez,
és Hebridákon túl evez –
bár hallja, hogy a vészharang szól.

 

Kemsei István: „Más az, hogy mi lesz a halottakkal, mi az, hogy halott, halál, mi az, hogy meghalunk, és ismét más az, hogy mit kezdjünk mi, az életben maradottak, a halottjainkkal. Mert bárhogy bölcselkedjünk is, nem tudunk átlépni rajtuk, mint egy utunkba esett fatörzsön.” A halálról gondolkodó filozófus Hules Béla eszmefuttatásai ezek, s mi csak rábólinthatunk, hogy bizony, nem tudunk. És főként azért nem, mert annak a fának, akit nem is olyan régen még Hules Bélának neveztek, ma már csak a helye van meg. Evvel a hiánnyal – hiányoddal, Béla – nekünk magunknak kell megküzdenünk a továbbiakban. Néha úgy is, hogy megmagyarázzuk a süketséget tettető világnak, hogy ki is volt hát Hules Béla. És akkor nagyon is esendő szavainkkal elkezdhetjük mesélni, hogy Hules Béla olyan történelembe nőhetett bele, amikor elméletben a költői tehetséggel megáldott ember válhatott akármivé is, ha a kívánatosnál hajlékonyabb volt a gerince, vagy ha alkalmatos helyeken és évszakokban hitte el ráerőszakolt korszakának szirénszavait. De maradhatott szabad ember is, ami bizonyos helyzetekben egyet jelentett az üldözöttel. Sok életpálya törésvonalait végigszemlézve nem is lehet igazán tudni, mi az a tulajdonság, ami ezekben az esztendőkben olyan szabadnak őrizhetett meg valakit, mint Hules Bélát. Hajlam? Veleszületett tisztaság? Becsület? Az alkotó ember természetes önvédelmi gesztusa? Ez is, az is. És a rá annyira jellemző, sokszor kedvesen félszegnek tűnő bölcsesség, a világszemléletnek mélyen a személyiségben gyökerező harmóniája.

Mert Hules Béla a kevés született bölcsek egyike volt, akinek szelíd szerénységétől óhatatlanul távol tartották magukat az emberi hiúság kisstílű ügyei. Vágyott persze ő is egy kicsivel nagyobb elismerésre vagy a költészetét illető figyelmesebb észrevételre legalább, mert az alkotó ember mindig tisztában van az általa megteremtett világ fontosságával, de azt is sejtette valahol, és ezt többször írásban, baráti szóban is megfogalmazta, hogy némiképp hiába vágyik. Mert annak az angyali léptékű büszke szabadságnak, amellyel az ő bölcsessége rendelkezett, nagy ára volt. Az irodalomból való kívül maradással kellett fizetnie érte. Hogy miért? Mert senki máshoz nem hasonlító, nagyon is egyéni stílussal, költői nyelvezettel, mély filozófusi gondolatokkal verte meg a sors. Mert költészete szokatlanul széles skálájú és sokszínű volt kifejezésben, megformálásban egyaránt. Mert amikor indult volna ezen a csöppet sem kiegyenlített pályán, más hangok voltak uralkodók a magyar Parnasszuson. Köztük csodálatos hangok is persze, de a világ az addig kevésbé észlelt hangok hallatán mégis szereti bedugaszolni füleit.

Az irodalomkritika – és valljuk be, az irodalomtörténet is – köztudomásúan lusta szerzet, legfőképpen olvasni nem szeret olyan szerzőktől, akik nem férnek be a különböző méretű, számukra előkészített dobozokba. Sokan állítják, hogy Hules Béla magányos költőnek született, aki arra volt predesztinálva, hogy a világtól, a nyüzsgéstől távol faragja ki a maga ördöggolyóját, aminek cizelláltsága, önmagában való tökéletessége annyira magával ragadóan egyéni volt. De lehet-e születni magányosnak? Irodalomból eleve számkivetettnek? Már hallom is a szokásos hosszú és finom körmondataidban megfogalmazott, kételkedő szavaid, Béla, azt magyarázod, hogy talán Istennek különös tervei voltak veled, éppen úgy, mint mindannyiunkkal, csak más és másképpen, és ezeknek úgy kellett beteljesedniük, hogy te magányra légy kárhoztatva. De ez sem igaz, hiszen régi, hűséges barátaid is voltak szép számmal, és lelkes, érted rajongó tanítványaid, akik ha életformában, stílusban nem is, emberségben, tisztaságban társaiddá szegődtek. De a szeretet! Hova tegyük a szeretetet a nem létező iránt? – kérdezhetjük mi, sírodat körülállók a te mondataiddal. Erre is megadtad a választ. Még tehetünk valamit abból, amit meg akartál tenni, el akartál végezni. Megnézhetjük, amiket meg akartál nézni.

 

Albert Zsuzsa: Érdekes az Új Magyar Irodalmi Lexikonban a Hules Béla címszó. Tele van téves adatokkal, azt se tudták, hogy Zalaegerszegen járt gimnáziumba, eltussolták, ami abban az időben természetes volt, hogy 1956 után Hules Béla nem volt mindig tanár. Egy kicsit le volt csukva, aztán fizikai munkát volt kénytelen vállalni, nem egyszerűen azért, mert úgy gondolta, hogy akkor függetlenebb lesz, hanem mert mint tanárt nem alkalmazták. Mégis, talán használt az életműnek, amennyiben az életmű befejezett lehetne. De tudom, hogy nagyon sok minden maradt a tarsolyában, már csak azért is, mert – ahogy írja is valahol – költő lett, pedig filozófusnak készült. Az Aki A-t mond, mondjon B-t is című, utolsó, életében megjelent kötetének a borítóján Bella István szövegét olvashatjuk: „Hules Béla költészeten kívüli költő. Ez természetesen nem ítélet, még kevésbé előítélet, hiszen Hules Béla a kevés, igazi költők közül való.”

 

Bella István: Ha jól emlékszem, talán 1959 óta ismerhettem őt, a New York kávéházból. Ahol úgyszólván mindenkivel lehetett találkozni. A presszórészében ott ült Devecseri Gábor, a kávéház első szintjén, a Filmhíradó épületével szemközt, közvetlenül az ajtó mellett ült Moldova György minden reggel, a karzatra fölvezető utolsó, jobb oldali asztalnál Szécsi Margit, a karzaton pedig a siserahad, vagyis hát mi, ifjú, magukat költőknek, íróknak, művészeknek, rendezőknek, színészeknek képzelő emberek. Hules Béla is ebbe a hadba tartozott, jóllehet – bár ezt sose vettem abban az időben észre – sokkal idősebb volt nálunk. Velünk egyívásúnak véltük, ő pedig szellemiekben, filozófiai gondolkodásmódban, műveltségben: latin, görög, francia műveltségében sokkal-sokkal több volt nálunk, nagyon furcsa lélek, akire mégis figyelni kell, és akire mégiscsak föl kell nézni. Ez a Hungária – vagy ahogy akkor mondtuk mi, inkább New York – meg hát a saját fiatalságunk végtelen búvóhely volt, és végtelen menhely. Béla meg ennek az egész körnek a jelenléte nagyban hozzájárult ahhoz, hogy minden tragikus életérzés ellenére túléljük a saját fiatalságunkat.

Az ő akkori verseit, legalábbis egy részét, ismertük, illetve ismertem. Engem más ideák mozgattak, mint őt. Egyszerre volt filozófus, mellesleg tanár és költő, és ennek megvoltak a maga prozódiai, formai következményei. Az a másfajta vers, amit ez az egész esztétikai erkölcs szükségképpen megteremtett. Egyébként nem tudtuk, hogy őt a forradalom miatt meghurcolták.

 

Albert Zsuzsa: Amikor Pécsre ment, kikerült a ti körötökből.

 

Bella István: A nyolcvanas évek elején vagy a hetvenes évek végén bukkant fel újra, akkor mint az Élet és Irodalom versrovatvezetője ha az ő saját verseit nem is tudtam azonnal közöltetni, és mint eszperantó nyelven író magyar költőt mutattam be – Adalberto Hules –, végtelen öröm volt számomra, hogy ez így legalább sikerült. Az ő első, igazi megjelenése ez volt.

 

Balaskó Jenő: Bélával úgy találkoztam, még egész fiatal gyerek voltam – nem is tudom, tizenkilenc éves, húsz? –, hogy a Hungária kávéház karzatán vitatkoztunk többen, és valaki Juhász Ferenc rezi várral kapcsolatos versét emlegette. Béla az asztalra csapott: elég legyen! Emlékezetből mondta, elemezte Weöres Sándor idevonatkozó versét, hogy az mennyivel magasabb rendű. Tudni való, hogy Juhász Ferenccel sokat foglalkozott Weöres Sanyi bácsi, s több mint valószínű, a motívum onnan jött át Juhász Ferenchez is – nagyon szép, nekem mind a kettő nagyon tetszik. Emlékezetből mondta mind a két verset, és bizonygatta, hogy a Weöres Sándoré sokkal jobb. Akkor házasodtam meg én gyerekfejjel, a szülők nem jöttek el az esküvőnkre, nem volt lakásunk, nem volt semmi. Béla ezt ott megtudta, azt mondja, gyertek ki! Akkor ő Inezzel lakott Mátyásföldön, a szovjet laktanya mellett, a Lenin úton, volt egy kis ház, kétszobás, az egyik szobát nekünk adták.

Még nem végeztünk a tanulmányainkkal, tanultunk nappal, utána dolgozni mentünk, azt hiszem, valami könyves üzletbe jártam abban az időben. Egyszer megyünk haza hullafáradtan Gittával, Béla leült – na, ide hallgassatok! S akkor olvasta nekünk a Tücsökzenét, reggel ötig vagy hatig! Ez nem vicc. Gitta, emlékszem, el is aludt. Ugyanígy volt a saját verseivel. Lehetett kapni abban az időben füzetlapokat – írólapoknak hívták –, én akkor azokra legépeltem, és osztályozta: tetszik – nem tetszik. Ami tetszett, azt bal oldalra tette, ami kevésbé, azt jobbra.

 

Albert Zsuzsa: Azonnal véleményt kellett mondani. Ilyen felolvasásokra én is emlékszem.

 

Balaskó Jenő: Véleményt kellett rögtön mondani, és osztályozni. Ide-oda-amoda. És ő rakta. Azt mondja: ezt jobbnak tartod? Jó. Akkor ezt megint megvizsgáltatta valakivel. Száz lap ha megmaradt körülbelül az ezerből. A többit bevágta a szekrénybe, aztán azt mondta, jó, ti ezt most demokratikusan jónak tartjátok, beteszem egy borítékba – be is tette egy borítékba –, ezzel elmegyek Weöres Sanyi bácsihoz, és amit ő mond, annak alávetem magam. Abba akarom hagyni a költészetet. Ez volt 1961-ben vagy ’62-ben.

 

Majtényi Zoltán: Én a Móra Kiadóban ismerkedtem meg vele, méghozzá úgy, hogy anyósa, akit Kemeneskének hívtunk, odajött hozzám egy szép napon, és azt mondta: itt van az én vejem, szegény gyerek, nagyon rosszul keres. Kellene neki valami kis műfordítást keríteni. Aztán nagyon jó verseket is ír, jó volna, ha valaki bemutatná Kormos Pistának. Hát, mondom, Kemeneske, mutassa be neki. Ugyanúgy ismeri Pistát, mint én. Na de, azt mondja, mégiscsak jobb, ha előzőleg meghallgatja. S akkor Béla feljött hozzám a lakásomra, én nem tudtam róla előzőleg semmit, a múltjáról Kemeneske nem mondott egy kukkot sem. Én csak azt láttam, hogy följön egy nálam viszonylag idősebb ifjú, és csodálatos szép hangon fejből órák hosszat mondta a verseit. Mondom, ez kitűnő, nagyszerű, valami fordítást tudok is neked adni. Bemutattam Kormos Pistának, arra emlékszem, hogy megismétlődött ugyanaz, ami nálam otthon: Kormos megadóan ült, Béla meg föl-alá járkált, és fejből mondta a költeményeit. Lenyűgözően jól mondta, mert Kormos azért amolyan gascogne-i legény volt, aki kivágta a fűzfapoétákat. De, emlékszem, lenyűgözve hallgatta Bélát, és végül abban maradtak, hogy műfordítást kaphat, de a verseit valami okból nem publikálhatja. Én azt reméltem, elhelyezi Béla egy-egy darabját itt-ott antológiákban, de nem sikerült.

 

Balaskó Jenő: Kizárt dolog lett volna, Kormos Pistának teljesen más ízlése volt.

 

Szerdahelyi István: Én azt hiszem, hogy ekkor az irodalmi életben olyan zárt klikkrendszerek működtek, amelyek nem tették volna lehetővé, hogy Kormos becsempészhesse őt a számon tartott költők körébe. Ez elképesztően nehéz volt, aki nem szervezett generációs csoportosulás tagjaként, bandában tört be a Parnasszusra, az oda be nem tudott furakodni.

 

Csontos János: Azt hiszem, Hules Béla pályakezdéséről ő maga fogalmazott a legautentikusabban, hogy neki előbb kellett elhallgatnia, mintsem elindult volna. Tehát az ő Hallgatás tornya nem volt nyilvános, és ezt a paradoxont nem is tudta később sem föloldani. Szabályosan fizikailag fájt neki a kései pályakezdés. Mert úgy gondolta, hogy az ő kívül rekedésének, annak, hogy nem kanonizálták, elsősorban életkori és nem esztétikai okai vannak.

 

Szerdahelyi István: Ebben egyébként teljesen igaza is volt.

 

 

Szőnyegszövő lány

 

Azon gondolkodom, vajon nagyobb-e a világ,
mint ami elfér szőnyegeiden.
Látod, még egyszer utoljára
fel kell mutatnunk a napot,
holdat, csillagokat,
a szerelmet és az anyát,
amejeket rajtunk kívül senki sem ismert.
A madarak szerelmét és a halakét
még egyszer utoljára a harcosokat
és a paripákat, az eszközöket
és a míveseket.
Itt fel fognak szabdalni mindent.
Az ábrázoltat, az ábrát és az ábrázolót.
Sírás és nevetés ojanok lesznek,
mint gyermekjáték, mint csigahéjak törmeléke.
Ha kérhetném, azt kérném, szőj engemet is
színes fonalaid közé, mert beleszerettem
a szivárvány színeibe olthatatlanul.
És nem mennék, ahová mennem kell
minden pillanat által tovább taszítva.

 

Az egyik, amit szeretnék megjegyezni, az, hogy Hules nekem azt mondta, azért állt be munkásnak, mert rájött, hogy így találja meg azt a kontemplatív, meditatív életformát, ami neki létszükséglete. Ő gondolkodni akar. Lehetetlen gondolkodni, ha valaki magyart tanít, de hogyha valami ilyen teddide-teddoda munkát végez, közben járhat az agya. A versei megjelenésének tulajdonképpen nem politikai akadályai voltak. Az effajta kérdésekben illetékesek nem tudtak belekötni a gondolataiba, mert meg sem értették. Az első kötetében van például egy verse, nem szó szerint idézem, melyben az áll, hogy a költői lét állapotellenes. Minden állapotot tagad. Ettől költő. Ha ezt a kultúrávósok le tudták volna fordítani a saját nyelvükre, ráhökkennek, hogy az állapotellenesség a fennálló állapotok, következésképpen a szocialista rendszer tagadását is jelenti, s ez akár ellenforradalmi gesztusnak is nevezhető. Hules megemelt stílusa azonban megközelíthetetlen volt számukra. Tehát a kötete nyugodtan megjelenhetett.

 

Ács József: Nekem elég sokat mesélt életének erről az időszakáról, persze a távlat megszépítő messzeségéből. Egyfelől kénytelenségből vállalta ezt a gépészi munkát Pécs fölött a vízműnél, másfelől viszont azt mondta, nagyon hálás érte a sorsnak: így legalább végig tudta olvasni a filozófiának azt a részét, amit feltétlenül végig akart olvasni. Másképp ez aligha lett volna lehetséges.

 

Csontos János: Én mint egyszerű, racionális elme azért nem tudtam megbirkózni a filozófiai szövegeivel, mert az volt a problémám, hogy úgy látszott, ezek nem végleges szövegek. Tehát állított valamit, azt egy lábjegyzetben fölülbírálta, majd a lábjegyzet lábjegyzetében fölülbírálta a fölülbírálást. Irtózott valami megállapodottságtól: mindenféle állapottól. A folyamatot akarta rögzíteni: a gondolkodás folyamatát. Nem látok amúgy túl nagy szakadékot a filozófiai és a költői szövegei között, mert ezek állandóan elmozdulnak.

 

Szerdahelyi István: Tulajdonképpen prózaköltemény az, amit ő filozófiaként csinált.

 

Csontos János: Ezért volt szerintem annyira fontos, hogy ebben a bizonyos könyvben, A katedrális pusztulásában, ami javított szöveg volt, az ő értelmezése szerint a szovjet birodalmat rogyasztotta volna össze. És már akkor megírta ezt, amikor még a szovjet világbirodalom élt és virult, és az én filozófiai értelmezésemben – már amennyire ezt lehet mondani – az avantgárd értelme is az, hogyan tud egy katedrálist lerombolni úgy, hogy közben katedrálist épít.

 

Albert Gábor: Pár hónappal a halála előtt jelent meg a Kortársban Kemsei István igényes elemző tanulmánya Hules Béla költészetéről. Ebben többek között ezt írja: „Jó okunk van azt feltételezni, hogy ez az első könyv – mármint a Magányos iniciálé – inkább szűk válogatás, mint egy későn kezdő költő próbálkozásainak gyűjteménye.” Valóban erről van szó, illetve talán nem is egészen erről. Hules Bélának ugyanis volt egy korábbi korszaka, amelynek termése kötetben is megjelent, mégpedig egy eszperantó kötetben (Katoj kaj yevaloj Hungara Esperanto-Asocio, 1982). A kötetben megjelent eszperantó versek egyértelműen műfordítások. Az 1951 és 1955 közt keletkezett eredeti magyar versek javított gépirata Béla jóvoltából birtokomban van, s nem nehéz a verseket azonosítani. Ezek is avantgárd versek, de nem egészen úgy, mint a későbbiek. Béla tudatos és tudós költő volt. Nem véletlen az, hogy Szepes Erika egyik verstani könyvében (Magyar költő – magyar vers. A mai magyar költészet verstani kisenciklopédiája. Tevan Kiadó, 1990, 211–213.) egy különleges és ritka, a magyar irodalomban másutt szinte elő sem forduló antik versforma bemutatásánál Hules Béla egyik versére (A Végső Szirt) hivatkozik. A tudós költő, az avantgárd és a hagyományos költő együtt van és jól megfér ebbe a kötetbe zárva. Hadd említsem meg, hogy Béla költészetének alakulására nagy hatással volt a költő Bécs Ernő. Gyermekkori barátság fűzte őket egymáshoz, de Bélával ellentétben Bécs Ernő verseit az olykor szertelen képgazdagság, az erős, már a formát is felbontó érzelmi töltés jellemzi. Állandó vita volt kettejük között, hogy melyik az igazi költészet, melyik a helyes út, és kis túlzással – de nem minden alap nélkül – az is mondható, hogy Béla bizonyos mértékig Bécs Ernővel szemben, ettől a költészettől eltávolodva alakította ki a Magányos iniciálétól kezdve azt a sajátos költői világot, amely már jellegzetesen, összetéveszthetetlenül az övé. Egy régi, még 1952-ben írt verse, amely természetesen szintén benne van a Katoj kaj yevaloj kötetben, a következőképpen hangzik eszperantó fordításban és az eredeti nyelven, magyarul:

 

 

Antikvo

 

Sur via milda karesboatisto antikva mi remas
lau la iama river’. Sur jetas sin rememoro.
Urboj foraj emergas, knabo de inaj okuloj.
Sveba lulig’. Rerigarde de bordoj forsusurantaj
gaja rikoltantarokulumas. Inundas iliajn
garbojn sunradiar’, kaj dum la boatpreterigas,
nomojn mortajn krias elfore, de mont’ la knabinoj.

 

 

Ókor

 

Símogatásodon úgy evezek, mint régi vizek közt
ókori csónakosok. Felbukkan néha az emlék.
Távoli városokat gondoltam,lányszemű ifjút.
Így lebegek. Suhanó partokról visszatekintve
néznek a víg aratók. Kévéiket öntözi fénylő
déli sugárözön, és mialatt elsiklik a csónak,
holt neveket kiabálnak a távoli dombról a lányok.

 

A Magányos iniciálé világa más. Megjelenése után egy ismertető, elemző kritikát írtam róla, s publikálni is megpróbáltam. Elküldtem két folyóiratnak, de mind a két helyről azzal kaptam vissza, hogy őket ez egyáltalán nem érdekli.

 

Albert Zsuzsa: Szerdahelyi Istvánnak azonban mégis megjelent róla kritikája.

 

Szerdahelyi István: Igen. A Népszabadságba írtam a kötetéről, azzal a címmel, hogy Avantgárd klasszicizmus. Azt próbáltam megmutatni, hogy az igazi avantgárd, a korai avantgárd tartalmi vetületben vizsgálva kirobbanó, anarchista handabandázás. Formai szempontból viszont számos forradalmi újítást vezet be. Béla költészete olyan értelemben klasszicizálja az avantgárdot, hogy mindazokat a formai trükköket, amelyeket az avantgárd kitalált, ő tartalommal tölti meg. Ha ő egy avantgárd formát felhasznál, mindig úgy teszi, hogy ez érzékelhetőbbé, hangsúlyosabbá tegye a mondanivalóját. Egyébként életem legborzalmasabb sajtóhibája ebbe a cikkbe szüremkedett be. Az a szörnyűség történt, hogy ahol azt írtam, hogy „tartalmi törekvések”, abból nyomtatásban az maradt, hogy „talmi”. Éktelen dühvel rontottam a szerkesztőre, most megölöm! Helyreigazítást közöltek, Bélát külön felhívtam telefonon, de ugyanakkor jól tudom, hogy míg a kritikákat az emberek egy ezredrésze elolvassa még, a helyreigazításokat már senki.

 

Csontos János: Kötött kompozíciókat csinált. Nekem a Magányos iniciáléról az az alapélményem, amit ő mondott, hogy ez cenzúrázott kötet. Próbáltam megkeresni, hol van ott törés, én nem láttam benne, de ő tudta. És ezzel a tudattal élt, hogy ezt megcenzúrázták, mert nem tudom, hány darabot ki kellett hagynia belőle.

 

Albert Zsuzsa: Egyébként kitűnő formaérzéke volt, majdnem minden kötetében előfordul egy-egy hagyományos vers. Olyan verset írt, amilyet akart, ő azonban száműzte a képeket, száműzte a rímet. Kérdeztem tőle: miért, nem sajnálja? Azt mondja, ez vagyok én.

 

Szerdahelyi István: Hogy micsoda formaművész volt, arra az jellemző, hogy készült az Európa Kiadónál Tőkei Feri szerkesztésében egy nagy antológia a klasszikus kínai költők verseiből. Feri rám bízta, hogy osszam ki a műfordítók között a nyersfordításokat, s Bélának is odaadtam a szövegeket, válasszon belőlük, amennyit akar. Megtette, s jóllehet elmagyaráztam neki, hogy ezeket a verseket nem lehet az eredetivel azonos szótagszámban lefordítani – a kínaiban ugyanis minden fogalom egy szótag, a sorhosszakat meg kell duplázni –, Hules nekiveselkedett, hogy azonos szótagszámban műfordítson, és ezt a bravúrt meg is tudta csinálni.

 

Csontos János: Hadd olvassak föl egyet!

 

Csen Sziao: Hideg szobában, magányosan várom a telet

Hules Béla hamisítása

 

Azt fűzi hozzá, hogy 1964-ben vagy valamivel előtte, a klasszikus kínai költők darabjainak fordítása közben készült ez a hamisítvány, merő tréfából, és csak most került elő.


Lúd
száll,
dér
hull,
tél
lesz
már.
Tar
fán
szén
szárny
szól
zord
kár.
Éj

csend
kong
hűlt
ágy
vár
nincs
tűz
rést
tár
rég
tört
zár.

 

Ács József: Hihetetlen élmény volt, amikor először találkoztam az Egér-pillanat című kötettel. A nyomdai előkészítésben segítettem, és láttam, hogy egy írógépvers vagy egy minimumra redukált filozofikus mű után ott áll egy gyönyörűen megénekelt dallam, és ezek hihetetlen módon erősítik egymást. Megéreztem, hogy az eszközök sokfélesége micsoda teljességet eredményez ebben az életműben!

 

Szerdahelyi István: Számomra nem az az érdekes, hogy itt ülünk, és lényegében mind ugyanazt mondjuk: Hules Béla nagyon jelentős költő volt, noha a kommunista rendszerben csak hatvanéves korában adták ki az első kötetét – az eszperantó kötettől eltekintek, az nem számíthat publikációnak. Ez érthető, hiszen e költő transzcendentális világképe nemigen illett az akkori hivatalos ideológiába, logikus, hogy pályára léptetését halogatták, és a kötete, eltekintve ettől az eltorzult szövegű Népszabadság-beli kritikámtól, nem keltett visszhangot. Jó. Meg tudnátok azonban mondani nekem, hogy 1990 óta mindmáig miért nem ismerik Hules Béla nevét?

 

Csontos János: Hát mivel megszűnt az irodalomkritika.

 

Szerdahelyi István: Irodalmi élet azért csak van.

 

Csontos János: Nincs.

 

Albert Gábor: Éveken keresztül az Írószövetségben, valahányszor szóba került a József Attila-díj, vagy Bella Pista állt föl, vagy én javasoltam Bélát. Felvették a listára, de sosem terjesztették fel. A választmánytól sosem kapta meg a kellő számú szavazatot.

 

Bella István: Elég hosszú ideig voltam az Írószövetség költői szakosztályának a vezetője, tehát 1986-tól ’98-ig hol titkár voltam, hol elnök, 1988-tól kezdve a szakosztály vezetőségével egyetértésben megpróbáltam elérni, hogy ha mással nem is, valami díjjal ismerjék el ezt a költészetet. Tudom, hogy igazi költő számára nem jelenti azt a díj, hogy ő költő. Az más kategória. Ezt minden író és minden költő saját magán belül érzi, de mégis, ez a simogatás, az emberek szívsimogatása a díjakon keresztül mégis kell. Nem tudom, hogy hány választmányi ülésen próbáltam elérni, hogy ennek az ismeretlen költőnek az életművét jutalmazzák valamilyen díjjal, mivel a szamárlétra itt is létezik, tehát József Attila-díj nélkül nem lehet Kossuth-díjat adni. Soha, soha a javallatom át nem ment, titkos szavazás útján megbukott, egyszerűen azért, mert az írók és költők nem olvasnak. És nem tudják ma sem, hogy ki Hules Béla.

 

az ittség igéi

 

Elfelejtetted a szót a varázsszót
nem fogod megtalálni
mert minden a szón múlik
ami múlhat a szón
arany
nemespenész
betűk a koporsó oldalán
bevonat a ledugaszolt palackon
elfelejtetted a szót
hogyan küldesz majd palackpostát?

 

2

 

még itt vagy. ott nem.
még itt vagy nézegeted a kaput azt mondod itt csodálkozol
láthatod hogy sohase hitted hogy nem lehet hinni
látod.
Azt írtad egyszer: vége van? Valóban vége van? írtad
valahogy így.
egy lányról volt szó akkor őrült álmáról az öröklétnek őrület.
beszélj.
nyújtózkodj a napon csodálkozz hogy itt vagy
itt
nem tehetsz egyebet csodálkozz mondogasd itt vagyok jé itt vagyok sose hittem.

 

3

 

semmi panasz csodálkozás
és kegyelem a beszédé
kegyelem a beszédé a szóé
amej elvétetik
tatik tetik nem használtatik
a sas nem fogdos legyeket
a sas röpül
a sas sétál egy baromfiudvarban
eszi a kukoricát
miről beszélsz
minek mondod baromfi
fontosabb közlendőd van
a csodálkozás hogy semmi panasz
hogy kegyelem

 

4

 

nem öröm mondtam semmiképpen nem öröm
emlékmű ezt is láttam mi mindent
fecsegsz
a fontos szó jó szó nincs jó szó
erre nincs semmire sincs
a szó nem jó semmire
ó ha az angyalok nyelvével hogy föl
föl még ez egyszer
kegyelem
pici
icipici kegyelem icipici szó
szócska ócska

 

5

 

nem ócska mért lenne ócska de ha legalább az angyalok nyelvével csodálkozol ez

még a tiéd elejted a szót jönnek kiesnek a fejedből van másik amijen ojan jé hogy

jével írtál, csakazértis szamár lásd szamár voltál az hogy mi voltál voltál voltál

vagy voltál vagy csodálkozol

és abbahagyni nem lehet holnap is lesz és holnapután talán csodálkozni hogy
holnap is lett és holnapután föl föl még ez egyszer

le

de nem is ez csak ez is a minden itt itt minden itt minden itt minden itt

 

Csontos János: Elhangzott az előbb, hogy nincs irodalmi élet. Ő ezt tapasztalta, és azt mondta: akkor csinálunk. Azt csinálta meg Ács Józsival Lickóvadamoson, amit annak idején Kazinczyék csináltak meg: a levelezésére gondolok, meg hogy Széphalmon mindenki megfordult. Azt mondta, hogy most Széphalom a dimbes-dombos Zalában lesz, és odaszoktunk. Először én is furcsálkodtam, hogy mi ez az egész, aztán elragadott ennek a bája. Van Bélának egy verse, hogy Vadamos a világ. Én akkor ezt túlzásnak tartottam – most már nem tartom annak. Mert a világ mindig ott van, ahol csinálunk valamit, és ott Vadamoson történt valami.

 

Ács József: Amikor a vadamosi házat megvette, még csak elkívánkozott Budapestről. Vágyott azért vissza Zalába, a gyerekkori tájra. Szeretett volna egy kis nyugalmat, napfényt, levegőt – eredetileg csak ennyiről volt szó. Az újonnan vásárolt parasztház körül persze rengeteg tennivaló akadt, s ő meghívta a barátait, segítsenek egy kicsit, közben élvezzék a táj szépségét. Mi persze vittük magunkkal a kedves könyveinket meg a saját írásainkat, így fedeztük fel, hogy abban a fantasztikus kis völgyben, ott, Lickóvadamos legszélén egészen más a szavak akusztikája, mint Pesten, a Kőfaragó utcában. Ültünk a pajtában reggel kilenckor a fapadon a verseinkkel, s láttuk, hogy óriási tér nyílik előttünk, ahol minden átalakul. Ez az élmény volt a kiindulópontja Béla ötletének, hogy csináljunk szimpóziont. Szimpóziont, azaz vendégséget. Legyen ez a Vadamosi Vendégség! Vigyünk le oda embereket! Tapasztalja csak meg mindenki, hogy a rettenetesen ingergazdag városi létből kiszakadva mekkora csendet lehet köríteni a versek köré, s azok ott milyen más hangon szólnak. Tőle származik az a koncepció is, hogy indítsuk el a Vadamosi Füzetek sorozatát, ami önálló publikációs lehetőség. Ezzel tulajdonképpen kialakult egy miniatürizált irodalmi élet, ami addig növekedett, ameddig szervesen növekedni tudott.

 

Albert Zsuzsa: Ezekben a Vadamosi Vendégség című füzetekben Artner Margit több ihletett rajzát láttam.

 

Artner Margit: Nekem Béla apapótlékom volt. Annak idején ők hárman, Bécs Ernő költő, Béla és apám, Artner Tivadar, együtt kerültek leventeként a gimnáziumból a második világháborúba, együtt szöktek meg a fogságból, és jöttek haza. Ez egy ősi, régi barátság, ma már mindegyikük elment. Ahogy én felnőtt fejjel emlékszem Bélára, mikor először láttam, becsöngetett, beállított, apám éppen nálunk volt, habár elváltak voltak már, és megállt Béla a szoba közepén, apámmal szemben, kitárta a két karját, félrebiccentette a fejét, apám lehajtotta a fejét, billegett a hátsó sarkán, ahogy szokta, és mind a ketten könnyeztek. Hosszú évek után akkor jöttek fel Pécsről, Kökénnyel és Borival, Béláék, és akkor hármasban elvittek engem is Bécs Ernőhöz, ahol ugyanez a sarokbillegetéses kartárogatás Bécs Ernővel együtt ugyancsak könnyezésbe csapott. Azt hiszem, hosszú idő után akkor találkoztak. Ők fantasztikus generáció, ez a Trianon utáni világgazdasági válság idején született generáció, a mi apáink, akik még latin gimnáziumba jártak, latin kultúrájuk volt, amin nemcsak a latin nyelvet értem, hanem azt az európai humán kultúrát, amit ők gyerekkorukban kaptak meg, és az beleég az ember bőrébe. És ez nekünk már nincs! A háború után, azt hiszem, ezt a tanárokkal együtt ki kellett dobni az ablakon ahhoz, hogy utána csak megtanítsanak nekünk dolgokat. Őket még gondolkodni tanították. Úgy szoktam mondani, most mennek el a gólemek. Tiszteltem azt, hogy nem tudom, hány évesen elment eszperantót tanulni egyetemre, beült az iskolapadba. S tiszteltem azt az energiáját, ahogy végigjárta az alapítványokat támogatásért a Vadamosi Füzetekre.

 

Baán Tibor: Ugyanabban az iskolában dolgoztam, ahol Béla felesége, Kozák Bori volt rajztanár. És egy alkalommal mondta nekem, hogy Béla sokat van egyedül, és tekintettel arra, hogy én költészettel foglalkozom, meg irodalommal, jó lenne, ha megkeresném. 1984-ben így kezdődött az én ismeretségem vele. Egy őszi napon, éppen hogy elkezdődött a tanév, fölkerekedtem, és benyitottam hozzá. Milyen benyomásom volt? Nekem egy kortalan, papos embert juttatott eszembe, úgy is ölelt át, ahogy a papok szoktak, nagyon diszkréten, megjelenésének finomsága, szellemi kisugárzása volt. Érzékeltem, hogy itt egy kifinomult szellem nyilvánul meg. Egy magasrendű szellem, aki benne élt a korában. Tudta azt, hogy egy civilizációs válsághelyzetben él, élünk mindannyian, és a maga nagyon egyszerű eszközeivel, a ceruzával, az írógéppel megpróbálta ezt az élményét kifejezni. Felhívni a figyelmet a korszak ellentmondásaira. Ebben az értelemben magányos szabadságharcos volt.

Utoljára Tinnyén találkoztam vele. Megmutatta készülő, pontosabban kiadás előtt álló kötetét, A lerombolt katedrálist. Az avantgárd ihletettségű versek egy olyan élethelyzetet exponáltak, amit a mély magány vagy inkább a kútbadobottság fogalmaival lehetne jellemezni. Ám ezt ő mégsem a tehetetlenség állapotaként élte meg. Alighanem azért nem, mert a megfigyelő (a filozófus!) pózába merevedve nemcsak belülről, hanem kívülről is vizsgálódott. Kereste a kiutat. Sorsának egyfajta igazságtétele, hogy a Vadamosi Társaság szellemi vezéreként sikeresen fölszámolta magányát. Filléres alapú füzeteivel teret adott homályba került alkotóknak. Elindított egy irodalomtörténetileg is mérhető vállalkozást.

 

Albert Zsuzsa: Deák László volt a kiadója utolsó két kötetének. Az Egér-pillanat és az Aki A-t mond, mondjon B-t is című, már vastagabb, reprezentatív könyveknek.

 

Deák László: Ami vastag, az még mindig vékony ahhoz képest, hogy mi van kiadatlanul. Amikor megjelent a kötete, és megvettem, döbbenten láttam, hogy ez fantasztikusan jó költő, viszont teljesen más költő, mint amit itt megszoktunk. Nekem nem volt egészen idegen, mert abban az időben cseh meg lengyel költőket olvastam, nagyon intenzíven, és azokra Béla sokkal jobban hasonlított, mint a mi költőinkre, akik akkor épp nagyok voltak. Itt valahogy a költészet vagy retorikus, vagy érzelmes, vagy érzelmes és retorikus is. Béla se ilyen, se olyan. Kilóg ebből az egészből, nem is tudtak vele mit kezdeni, és szerintem a mai napig se tudnak vele mit kezdeni, ezzel a kicsit száraz, fanyarkás, kemény, de ugyanakkor lírai dologgal – nem is tudom megmondani, mitől lesz ez líra, de líra lesz. Béla pontosan tudott valamit, hogy egy szöveg, ami tulajdonképpen tárgyias leírás, mitől lesz lírai végül.

 

Baán Tibor: Valamennyire magyarázza az a kis ars poetica-szerű vers, azt mondja: a költészet nagyon kicsi dolog, amit nagyon kicsi lények csinálnak, és az a legcsodálatosabb, hogy mennyire vigyáznak, hogy tökéletes legyen, amilyen persze egyáltalában nem lesz.

 

Bokor Levente: Ez a kísérletező költészet – amely egyszer csak uralkodó létfeladatként tűz maga elé valamilyen létértelmezést – a lét sikamló rejtelmének megfejtésére törekszik. Ő még a másvilágon sem fog önmagának szerepsémákat fölállítani. Azt mondhatni, Béla annyira menekül, annyira egérutat keres a szerepekből, folyvást elemző magatartásával is, hogy csak néha van egy-egy megnyugvása, és pár olyan verse, melynek mélyén valami állandó ülepedik le, mint a Sötét sugallatban. Ez hagyományos értelemben is nagy lendületű vers. Ugyancsak tudja költőnk, mi az, hogy „klasszikus költészet”. Valószínűleg az ellene tiltakozás taszított belőle ki mindenfajta vonzalmat ahhoz, hogy ő, ami az egész fejét beboltozza, abba besétáljon! Nem, ő ki akar sétálni a saját fejéből! És ez az a fajta önreflexív, önvizsgáló gondolkodás, amely végül is csak egy dolgot tud, hogy mi biztos: az pedig a halál – illetve egy mindent meghaladó végesség: egy feltámadó és kihunyó aktualitás. Mivel a dolgokat annyira lehet tovább aprózni, amennyire elérhetetlen távol van a Magánvaló, a gondolkodás mind újabb perdületre tesz szert, és mint egy alácsapágyazott padlón, elkezd gurulni, gurulni, s ő maga sem tudja időnként, hogy hol áll meg.

 

Csak a végső kétségbeesésben,
vagy hanyagul lompos eleganciával
oda sem figyelve.
Bármit.
A fegyverek maguktól sülnek el.

 

Bokor Levente: Arra riadtam föl egyik éjjel, hogy egyértelműen Bélához köthető jelenetet láttam, amely szinte összefüggő történetben mesélte el nekem, hogy mi Béla életművének a lényege. Bizonyos feddéseket is kiolvastam belőle, hogy jobban kell magad strapálnod, ne légy erkölcsileg olyan kényelmes, mert ő komolyan vette az erkölcsi munkát, melynél a „munka” egyáltalán kezdődik. Másnapra esett a születésnapom, s aznap senki nem készült hozzá a kórházba, azt hittem, talán meghalt, ez azt jelenti. Hevesen kezdtem érdeklődni, de megnyugtattak. Sietve kerestem föl az intenzív osztályon. Kómában feküdt, sokáig ácsorogtam mellette, füllel nem hallható hangokra ügyelve. Távozás előtt, az illendőség kedvéért egy cédulára írtam a nevem, otthagytam az éjjeliszekrényén. Másnap arra az álomra ébredtem, hogy valami kivégzés folyik. Mint később egyeztettem az időt, valóban „elvégeztetett”.

 

Baán Tibor: Aznap, amikor meghalt – meglehet, nevetségessé válok, de elmondom –, abban a szobában, ahol egyébként átolvastuk utoljára megjelent könyvének gépiratát, ahol mindig beszélgetni szoktunk nálam, rá gondoltam, nem azért, mert elhatároztam, hogy rá fogok gondolni, inkább valami sugallatnak engedelmeskedve. Egyszer csak úgy felnéztem, és arra lettem figyelmes, hogy egy tollpehely ereszkedik alá. Kint fújt a szél, és egy tollpehely... Hirtelen nem tudom hova rakni ezt a jelenséget, mert abban a szobában még csak ágy sincs, semmi ilyesmi. Ez a jelzés olyan volt, mint egy vers. Egy könnyű, lebegős valami, amit nem is lehet elmondani, hogy mi. Az a baj ezekkel a dolgokkal, hogy ezek névre szóló üzenetek, akár el se kell őket hinni. De nekem mégis olyan volt, mint egy vers.

 

Csupa virág

 

Hules Béla emlékének –

 

Ki tudja hova estél?
Neked már a nappal is éj
Neved testedről lemállik
Mint kövekről a pázsit
A mézfüvet elhagyják a méhek
Zsongásuk egyre távolabbról
hallik –
Végül elhal minden ének
Beleolvad az ősgomolyba lényed
Költő voltál: e létnek pásztora
Kinyújtom kezemet érted
Hiába Más mezőkre tértél
Pedig épp úgy ahogy én most
Magától értetődőn éltél
Cigarettád füstjébe merültél
De napok óta nem írsz nem eszel
Lélegzetet se veszel
Mit mondhatok neked?
Immár mindent tudsz mit tudni érdemes
Nyitott könyvedre hull a lámpafény
Versemben verset írsz Csupa virág a rét

 

 

 

 

Elhangzott a Magyar Rádióban, 2002. május 25-én. A költőre emlékeznek: Albert Gábor, ArtnerMargit, Ács József, Balaskó Jenő, Baán Tibor, Bella István, Bokor Levente, Csontos János, Deák László, Kemsei István, MajtényiZoltán, Szerdahelyi István.

 

 

 



Nyitólap