Kemény Katalin
Unicornis
Az alábbiak (tulajdonképpen mik is:
naplójegyzetek?, emlékfoszlányok?, vallomások?,
címszókísérletek?, szómagyarázatok?, gondolatforgácsok?,
esszétöredékek?, egy soha el nem készült Hamvas-monográfia
fejezetei?, drámai monológok?, életlenyomatok?) önmagukért
beszélnek, s már csak ezért is vakmerő és felesleges lenne
valamiféle bevezetőt írni hozzájuk. Mi több, talán
kegyeletsértő is Kemény Katalin emlékével és szellemével
szemben, akiről a hozzá közel állók jól tudták, mennyire
irtózott az elő- és utószóktól, minden szájbarágós
kommentártól, a pozitivista indíttatású filológia
álcájába öltöztetett fontoskodástól, az öncélú
erőfitogtatásoktól és a magamutogatástól.
Mégsem hiszem, hogy e szövegek sajtó alá
rendezőjeként szabadna a kényelmes anonimitás jótékony
homályába vonulva azt sugallnom, mintha a lehető
legtermészetesebb volna, hogy napvilágra kerülnek, s most, jó
néhány évtizeddel a megszületésük után a szélesebb
olvasóközönség számára nyomtatásban is hozzáférhetőkké
válnak ezek az egykoron lejegyzett szavak és mondatok, amelyek
közül egyik-másik mára már szinte kibetűzhetetlenné vált
az elsárgult kéz- és gépiratokon. Nem a
„vakszerencsére”, a „fátumra” gondolok itt elsősorban,
melynek köszönhetően megőrződött az utókor számára
(holott könyörtelenül és végérvényesen el is
sodortathatott volna) az a selyemszalaggal átkötött, ámde
amúgy teljesen jelentéktelen külsejű mappa, amelyben ezek a
Kemény Katalin által egybegyűjtött kéziratok lapultak.
(Létükről, nem kizárt, talán egyedül csak neki volt
tudomása – mindenesetre a hagyaték gondozója majdhogynem
véletlenül botlott beléjük.) És nem is csupán a szövegek
rekonstrukciós munkálataival együtt járó gyötrelmekre,
ugyanakkor páratlan szellemi kalandokra akarok itt utalni, hanem
a kételyemre, hogy vajon szabad volt-e ezeket a töredékeket
kiragadni a kéziratlét rejtekéből és intimitásából,
holott ez esetleg homlokegyenest ellenkezik a szerzővel együtt
sírba szállt eredeti szándékkal…
Igen, semmi bizonyosat nem tudhatunk és nem
is mondhatunk arról, vajon miféle szándék vezette Kemény
Katalint, amikor (feltehetőleg a hitvestárs, Hamvas Béla
1968-ban bekövetkezett halála után nem sokkal) elkezdte
papírra vetni e műfajilag nehezen beskatulyázható
töredékeit. Ha hihetünk annak, amit az egyikben olvasunk,
miszerint „sem reményem, sem szándékom úgynevezett
egységes »művé« forrasztani őket”, úgy
valószínűsíthető: Kemény Katalin fejében soha fel sem
merült ezek megrostálása-nyesegetése, stilisztikai
javítgatása, formába öntése, netalántán publikálása.
Ennek viszont ellentmond, hogy a kéziratokon itt-ott mégis
felismerhetők bizonyos gondosság és alaposság nyomai –
mintha szerzőjükben élt volna a titkos remény, hogy egyszer
még hálás lesz értük a szövegek majdani sajtó alá
rendezője.
Mindez persze így nem sok, nem is túl
érdekes: még csak száraz filológiának sem nevezném.
Érdekesebb, ha a szövegek mögöttesére vetünk egy
pillantást. Mi lehetne ugyanis érdekfeszítőbb, mint a
háborút követő évtizedek „második nyilvánosságának”
egyik legnagyobb (úgy is értem, hogy egyik legnagyobb kisugárzású)
gondolkodójával együtt lélegezni, élete részesének,
életútja közvetlen szemtanújának lenni, egy levegőt
szívni, együtt élni (mitleben) vele – később csak
az emlékével, ám ez ugyanaz –, és persze
rögzíteni-dokumentálni mindazt, ami ebből megörökítésre
méltónak mutatkozik. El tudom képzelni persze, hogy e most
napvilágra kerülő töredékek csalódást fognak majd okozni
azoknak (úgy lehet, nem is keveseknek, legalábbis ha hihetünk
a memoárok, az önéletrajzok iránti felfokozott
érdeklődésről tanúskodó eladási statisztikáknak), akik
mit nem adnának a bizalmas és benső információkért, a
szerző vagy a kortársak személyét érintő pletykákért,
netán a „szaftos” részletekért (ŕ la Bartos Róza,
példának okáért), amelyek megszerzésére csak innen, a
testközel közvetlenségéből nyílik lehetőség, s amelyek
(ha vannak is ilyenek) csak nagy ritkán bukkannak fel a
kéziratban. Ugyanakkor az sem lehetetlen, hogy míg egyesek
esetleg épp az alázatot, az őszinte szemérmességet fogják
az alábbi szövegek legszimpatikusabb vonásának tartani
(különben e sajátos diszkrécióból a tavaly könyv alakban
is megjelent mű, A hely ismerőjének első és utolsó
fejezete nyújthatott ízelítőt, hisz Kemény Katalin sem ott,
sem itt nem él vissza helyzeti előnyével, a házastársi
kapcsolatból eredő kitüntetett státusával), addig mások
fülében épp az az „énes” hang fog majd furcsán hangzani,
mely nyilvánvalóvá teszi: itt mindvégig két egyenértékű
félről (emberről és nem utolsósorban alkotó zseniről)
van szó. De akár így, akár úgy: kétség sem férhet hozzá,
hogy a Hamvas Bélával és főképp a Hamvas-életmű
utóéletével és recepciójával foglalkozók, de tágabb
értelemben az utókor számára is megkerülhetetlen
(kor)dokumentummal állunk szemben. E meggyőződésem nagyban
szerepet játszott abban, hogy végül is a töredékek sajtó
alá rendezése, illetve publikálása mellett döntöttem.
És még valami. Az, hogy az itt olvasható
töredékek nem csupán dokumentumértékük vagy amiatt
érdemelnek különös figyelmet, hogy a Hamvas-életmű teljes
mértékben egyéni, ugyanakkor meg mégsem kerülhető
interpretációjára tesznek kísérletet, hanem mert
egyszersmind önálló, szuverén részei is a Kemény
Katalin-oeuvre-nek. Publikálásuk mellett az az érv szól a
leginkább, hogy megvan bennük az, ami az európai – s
egyáltalán: „a” – szellem szinte valamennyi
csúcsteljesítményének sajátja (ennek az elemnek a
hiányában ugyanis mintha valahogy minden írásmű hibádzna,
hiányérzetet hagyna az olvasóban), ami az írás
legtermészetesebb velejárója s egyben megmagyarázhatatlan
enigmája, s amit például – a mind Hamvas, mind Kemény
Katalin szívéhez oly közel álló – Kierkegaard így
próbál körüljárni: „ír, mert az írás [a szerző]
számára luxus, és ez annál kellemesebb és meggyőzőbb
számára, minél kevesebben veszik és olvassák. Sorsát előre
látja egy olyan korban, amikor egyetlen mozdulattal
feláldozzák a szenvedélyt a tudomány oltárán.” Aki ír
(vagyis aki ebben a fenti, kierkegaard-i értelemben
nevezhető írónak, s kétségtelen, hogy Hamvas is, Kemény
Katalin is közéjük tartozik!), az mint egyed valamiképp az
abszolútummal (bármit is értsünk ezen) kerül kapcsolatba –
olyan egyesként, amely maga is abszolút, vagyis magasabb
rendű, mint az általános. A hit (a lét s az ezt
rögzítő-dokumentáló írás) paradoxonához érkeztünk
ezzel, amelynek nézőpontja (továbbra is Kierkegaard
gondolatmenetét követve) „azért nem közvetíthető, mert
minden közvetítés éppen az általános erejénél fogva
történik”.
Ez a paradoxon: kiismerhetetlenül,
idegenül ismerősnek lenni. Ez Kemény Katalin
írásművészetének legsajátabb vonása és utánozhatatlan
varázsa.
Szántó
F. István
Az alábbi, Hamvas Bélára vonatkozó és
látszólag egymással össze nem függő, de
töredékességük ellenére mégis egységes jegyzeteimnek az Unicornis
címet adom. Az unicornis az egyértelműség szimbóluma, az
igazzal való eggyé válásé, mely Hamvas szeme előtt mint
életének/létének végső értelme és célja lebegett, amire
mindvégig vágyott és törekedett, s amit emberi
törékenységünk és töredék voltunk határain belül el is
ért.
A fenti cím egyúttal választ ad arra az
ellene gyakran felhozott bírálatra, hogy ismétli önmagát.
Annyiban jogos e vád, hogy írásainak bármi legyen is az
úgynevezett témája, Hamvas nem képes elszakadni ettől az
alapvető létélményétől, nem képes figyelmen kívül hagyni
ezt a meghatározó életcélját. (Mellesleg személyiségünk
egyszeri és egyetlen voltából következik, hogy nagy
gondolkozónak vagy komolyan vehető művésznek a létről való
alapélménye nem táplálkozhat másból, csakis önmagából.
Hogy azután ez az egyetlen alapprobléma és alapérzés
mennyire univerzális, az minősíti, hogy ki-ki milyen
mértékben tudja a valóság szeleteit összekapcsolni saját
centrumával, illetve hogy kinek-kinek saját centruma mennyiben
fedi le az abszolút centrumot.)
*
(Hamvas-jelenség) Hogy milyen
találóan választottam rövid cikkem címéül a
„Hamvas-jelenség” szókapcsolatot, mi sem bizonyítja
jobban, mint hogy mennyire szuggesztív hatású. Azóta ugyanis,
hogy nyomtatásban is megjelent (nem tudom, hogy tudatos
átvételként-e vagy ösztönösen), mások is élni kezdtek
vele. A „jelenség” szó szerintem azért találó, mert
feloldja a mindenáron való, görcsös beskatulyázási
kényszert, rámutatva annak lehetetlenségére. Persze az Új
Forrásban megjelent cikk korántsem meríti ki a jelenség
egészét. (Sorra venni azokat a kísérleteket, hogy mi módon
kívánták már skatulyázni a hamvasi életművet, hogy milyen
szándékok húzódnak meg ezek hátterében, hogy miért
használhatatlanok stb., stb.)
Jelenség: mi jelent meg benne és általa? Mi
volt benne jelen? Aki egyszer a maga teljességében
megjelent, az örök, az, ha másképp nem, hát mementóként
mindig jelen van.
*
Évekkel ezelőtt egyszer úgy
fogalmaztam, hogy ha valaki meg akarná írni Hamvas Béla
életrajzát, zavarban lenne, vajon puritán mód egyszerű vagy
éppen színes, ezerarcú életére koncentráljon-e. Ma már
talán tudom a választ. Hamvasra az egyszerűség éppúgy
jellemző, mint az ezerarcúság, de a vele kapcsolatban
leginkább alkalmazható fogalom mégis a teljesség.
Ennek plasztikus megnyilatkozása már a születési
konstellációja is. Születésének pillanatában kél fel a nap
a megújult évben, a Kosban, a teremtés és teremtődés
kezdetén a minden csírát, lehetőséget adó életerő
teljében, mondhatnánk: a világ kezdetén. Ez már csak azért
is indokolt megfogalmazás, mert minden egyes
megszületéssel egy új világ születik. De ez a nappont (ascendens)
egészen együtt áll a Halakkal, a zodiákusz végével (a kör
beteljesedésével, a megéréssel). Az életkör teljes. És
valóban: a fokozatokat, az állomásokat fenékig kimerítve,
őket sohasem elkerülve, mindezeket végigszenvedve egészen
a megérésig és a megértésig — valójában ez az ő élete,
ez az ő műve. A Kostól a Halakig eljutni maga a par excellence
alkémiai művelet, a természeti (biológiai) energiák
spirituális esszenciává való átváltoztatása.
Az írók, költők egy része, például Rilke
vagy Valéry, hevesen hadakozik az „irodalmi életrajzok”
ellen. Közéjük tartozik Hamvas Béla is. Mindez indokolt is,
ha arra gondolunk, hogy a legtöbb biográfus véletlenszerű
események, adatok, „hatások” mozaikjából (ne adj’
isten: indiszkréciótól sem mentes „jólértesültségekből”)
rakja össze azt az íróportrét, amelyre nemcsak hogy a modell
mered idegenül, hanem még az olvasót is erőteljesen
félrevezeti. Az újságírók bulvárízű interjúi mellett
teljes joggal gondolhatunk itt a tekintély álarcában
tetszelgő irodalmi parazitákra, az életrajzírók
többségére is. Ez ellen a „műfaj” ellen indokolt a
tiltakozás. Másrészről viszont igazat kell adnunk Ciorannak
is, aki egy helyütt azt írja, hogy lehetetlen, hogy az olvasó
közömbös legyen annak az írónak az élete iránt, aki
hatással volt rá. Valóban, hisz az élet hitelesíti a művet,
a mű az életet. Ritkán ugyan, de akad pozitív példa is arra,
hogy a biográfus magáévá tudja tenni azt az alapélményt,
azt a centrumot, amely körül az író egész élete és műve
forog, pontosabban fogalmazva, a biográfus e centrumot képes a
maga létcentrumába bevonni. (Hugo Ball feleségére, Emmi Henningára
gondolok itt például, akinek Ballról írott életrajzára
maradéktalanul illenek a fentebbiek.)
Igen, a művet valóban lehetetlen a műves
életétől függetleníteni, már csak azért is, mivel a
látható mű épp az életút megjárásának dokumentuma,
tükre, értelme, függetlenül attól, hogy ennek esetleg
ellentmondanak a külső szemlélő által észlelt adatok.
Csakhogy csalásból, kétszínűségből még soha nem
született érvényes műalkotás! A mű hitelességének
mértéke a mögötte, a benne élő személy. Nincs az a
műgond, nincs az a mesterségbeli tudás, amely ne lepleződne
le akár egy-egy rossz helyen alkalmazott partikulában, egy-egy
túlzásban vagy akár a szavakkal meg sem fogalmazható
hangoltságban, amely a mű ál(ságos) voltáról árulkodik. Az
is igaz persze, hogy ennek kihallása a szöveg mögül vájt
fülű befogadót feltételez.
Aki tisztában van az asztrológiai sorskarakterológia
mibenlétével, az nem esik abba a tévedésbe, hogy egy-egy
személy esetében a kozmikus konstellációval azonosítsa a
konkrét életutat, vagy hogy a konstellációt mint kívülről
ható, elkerülhetetlen fátumot vetítse a képlet viselőjére.
A konstelláció nem kívül vagy belül van. Aki ezzel
tisztában van, csak az érti a hérakleitoszi mondat, az „éthosz
antropó daimón” valódi jelentését. Egy rész halhatatlan,
két rész halandó – tudat a mítosz. Ez az emberi sors: egy
részünk halhatatlan, isteni részünk, a szabadság. A
horoszkóp képletében azonban erre semmi sem utal – ez a
jeltelen közép a szabadság, amely szabadon játszik a másik
kétharmaddal, a kozmikussal, ha úgy tetszik: a kötött
törvényszerűségekkel meghatározott természetivel. A kozmosz
részei vagyunk, mikrokozmoszok, s ennyiben korlátozottak,
halandók. A természet önmaga ismétléséből él, ami
egyenértékű önmaga felfalásával a megállíthatatlan
szaporodás érdekében. Ezek – az ismétlődések – teszik
lehetővé, hogy törvényszerűségeit leolvashassuk.
Világrajövetelünk helye és ideje, a
kényszerű három rész a konstitució, s az attól
elválaszthatatlan képességek, időbeli határok, viszonylatok
– lévén az ember a makrokoszmosz esszenciája: mikrokozmosz
– a képletben szereplő jelekből mind-mind leolvashatók. De
nem abban az értelemben, mintha bizonyos csillagállások
hatnának ránk. Inkább arról van szó, hogy (mivel a kozmosz
részünk) ugyanaz a konstelláció működik bennünk, mint a
rajtunk kívüli világban. (Ami fent, ugyanaz van lent –
olvassuk a hermetikus Tabula Smaragdinában.) A
jeltelen közép azonban, az az „egy rész” nincs alávetve a
törvényszerűségek világának (például az
ismétlődésnek), azaz szabad. Ezért, bár számtalan ember
hasonló konstellációval születik, életvonaluk (sorsuk)
strukturális szerkezete is többé-kevésbé megegyezik, mégis,
ahány ember, annyiféle, annyi színárnyalatú élet, éspedig
annak függvényében, hogy a „harmadik”, a szabad, a
halhatatlan rész, a jeltelen közép milyen befolyást gyakorol
a másik kettőre. A konstelláció a helyzeteket, az
eszközöket megszabja, ám hogy imaginációm (a szabadságom)
mit kezd velük, abba már csak tehetetlensége miatt sem képes
beleszólni. A konstelláció ugyanis pontosan kötöttsége (a
törvényszerű ismétlődés) folytán nem is lehet teremtő
erő. Ugyanaz a kedvezőtlennek beállított bolygóviszonylat
míg egyeseknél gátló, másoknál éppenséggel kedvező
hatású lehet. Vegyük példának Hamvas Béla jelentőségének
félreismerését, fel nem ismerését, kudarcait,
kirekesztését. Valószínű, hogy ezek hátterében ott
lehettek bizonyos kedvezőtlen bolygóegyüttállások, s az is
valószínű, hogy az ilyen kudarcok sokakat letörtek, végül
esetleg lejtőre vittek volna. Hamvast azonban minden
sikertelensége egy fokkal magasabbra segítette. Valamennyi
kudarca azt bizonyította, hogy nagyobbra hivatott, mint amit az
evilági siker jelenthet. A magyar Hüperión tanúsága
szerint e kudarc-lépcsők hatására tisztult le benne, hogy a
sikert meg tudja különböztetni a dicsőségtől, amelynek
nincs szüksége külső megerősítésre. (Ezen a ponton
kifejteni a 8-9 sarkán a stellium jelentőségét; hold+Uranus
– a nőprobléma, a merész intuíció stb., okkult misztikus,
végül megtisztult, transzcendens realizálás az írás
alakjában; a kedvezőtlen, a megalázott Jupiter, sikertelenség
pozitív hatása; a gyenge Mercur pozitív értelme, a Venus-Bika
szépségre törekvése etc. – megnézni még egyszer a
képletet, elemezni a részleteket!)
Középen (a nemcsak hogy nem jelölt, de nem
is jelölhető helyen) az isteni részt jelképező madár a fa
csúcsáról szemléli az alsó ágon csipegető (a
konstelláció külső kerületén küszködő) kis Én-t. Bár
mozdulatlan, mégis ő az irányító, mert a kerék se
működhetne a mozdulatlan tengely nélkül, melyen forog. A
madár a fa csúcsán az imagináció, a teremtő akarat. Csak a
rá irányult, imaginatív akarat tudja kimeríteni és
átalakítani (spiritualizálni) a perifériát – a kört
négyszögesíteni.
*
[Hamvas Béla életrajza helyett]
Egy úgynevezett objektív életrajzról eleve le kell mondanunk,
egyszerűen azért, mert ilyen nem létezik. (Az élet
ugyanis, egy ember megismételhetetlen élete nem más, mint maga
a szubjektum, tekintsük bár, természetesen a magunk
szubjektumán és szubjektivitásán keresztül, önmagában,
önmagáért lejátszódó drámának [noha esetleg sorsát
megkísérelhetjük magunkra venni, megpróbálhatjuk bele-élni
magunkat, együtt-élni vele, ami lényegesen több, mintha csak
pusztán szemlélnénk], akár az abszolút szubjektum egyszeri
megnyilatkozásának, ami viszont elválaszthatatlan más
szubjektumok megnyilatkozásaitól.) Nincs hiúbb kísérlet,
mint a történelmi, a „tárgyszerű” „igazság” utáni
kutakodás. A történészek közt dúló vitákban ez
mindannyiszor be is bizonyosodik. A tényeken épp az
interpretáció (mondjuk így: a perspektíva) labilitása miatt
körömszakadtig lehet vitatkozni, anélkül, hogy az eltérő
álláspontok egy millimétert is közelednének egymáshoz.
A legenda, a mítosz igazsága viszont nem
vonható kétségbe. Persze nem is tartanak igényt a
tényszerűségre, hisz a tényektől függetlenül igazak.
(Bár itt az elkoptatott igaz szó helyett talán
pontosabb volna valóságost mondani.) A mese, a rege, a
legenda, vagyis a mítosz valóságát senki sem vonhatja
kétségbe, hasonlóan ahhoz, ahogy az életét sem. Személyes
létünk múltbéli gyökereit a családban, a fajban, a
népben, azaz az ősök természetes kötelékeiben véljük
megtalálni, és a tudatosított vagy ösztönös mintákat
követve saját életünket mintegy ezek folytatásának,
meghosszabbításának tekintjük. Az ember az ősök útján
jár, és egyszer majd maga is őssé válik. Vannak azonban
néhányan (kevesen), akik vagy belső indíttatásra, vagy
egy-egy mester segítségével képesek átlépni a természeti
és/vagy társadalmi kötöttségeken. (Egyébiránt az
úgynevezett társadalmi kötelékek túlnyomólag még a
természeti világ részét képezik!) Ők azok, akik nem a
születésükkel kapott, hanem spirituális ősüket keresik, és
akik a beavatás-beavatódás különböző fokozatain át a
teremtés őstípusaiban saját magukra ismernek, hogy végül az
Egyben mindegyiket levetkőzzék. Ezek az emberek az istenek
útján járnak – levetik a helyhez és az időhöz kötött
énjüket, és visszamerülnek a kezdetekbe (in illo tempore).
Ugyanakkor mint örök minták fel is magasztosulnak, mitikus
valósággá válnak.
*
A fentieket a konkrét életrajzra
vonatkoztatva megállapíthatjuk, hogy egy valóban kimagasló
gondolkodó vagy művész megértéséhez semmivel sem kerülünk
közelebb pusztán azáltal, hogy környezetével, családjával,
iskolai tanulmányaival stb.-vel kapcsolatban ezernyi apró
adatot felkutatunk. Nemde a Hamvassal egyívású és egyidős
társak ugyanolyan körülmények közt is hányféle és
mennyire különböző életutakat jártak be! Ha érték is őt
„hatások”, azok csak abból a szempontból érdekesek, hogy
mit hagyott oda az istenek útja kedvéért. Nem véletlen, hogy
– mint minden kimagasló személy körül – körülötte is
kialakult egyféle legenda. Az ősök útját járó kollektív
pszichének ugyanis elemi szüksége van a spirituális
archetípusra, a hősre, a prófétára, a szentre, aki
összeköti őket azzal, ami számukra ugyan elérhetetlen, de
akinek egyszer volt megjelenése a világban az ő létük
valóságának is záloga. (Jellemző e szempontból Kína
példája, ahol a kollektív psziché általában a személyes
individualitásnál jóval erősebben uralkodik. A
történetírásban – legalábbis a régi Kínában – a
domináns történeti személyek valamennyien legendahősök,
sőt szentek.)
*
Hamvas Béla igencsak vegyes érzelmeket
táplált Krúdy művészete iránt. Amikor egy alkalommal
fiatalemberek társaságában a Krúdyt kritizáló
megjegyzésére azt válaszoltam, hogy „azért Krúdynak
sajátos zenéje van”, ironikusan csak annyit felelt: „Az:
cigányzene.”
Tény, hogy Krúdy atmoszférájában,
borongásában, hőseinek vágyakozásában a magasabb iránt
(ami azonban legfeljebb középmagasnak nevezhető) van valami
letargikus, delejező, akár azt is mondhatnánk, babonás jelleg
(azaz ateizmus), akárcsak a olcsó lőre mellett
hallgatott cigányzenében.
Tény az is, hogy a Hamvas család pontosan
ebben a cigányzenét jellemző sírva vigadásban élte
életét, olyannyira, hogy minden további nélkül témájául
szolgálhatott volna bármelyik Krúdy-regénynek. Ennek a
hangulatnak, sőt hangoltságnak legfőbb meghatározója éppen
a legendaéhség. (Egyébként a hangoltság erősebb kötelék,
mint a hangulat. A hangoltság, a kedély olyasmi, mint egy
hangszeren lejátszható hangskála: lehetetlen belőle az azon
kívül eső hangokat kicsalni, miközben a hangulat sokkal
hajlamosabb eltérni a szélsőségek irányába.) A családot
mindvégig ez a legendavilág tartja össze, még az
ellentétekben, fellángolásokban, csalódásokban is. A
családi legendárium atmoszférája oly erős, hogy alapvető
jóindulatuk ellenére sem voltak képesek senki kívülállót
befogadni. Ez volt az ő valóságuk, ez az illúzió, a folyton
kihunyással fenyegető görögtűz. Ebbe a világba ezer,
természetszerűen apró, de erős szállal fonódik bele a
Krúdy megformálta legendárium, a kihalófélben levő
felvidéki dzsentrik „fenn az ernyő, nincsen kas”
magatartása, azoké az embereké, akik düledező kastélyaikban
álmokat szövögettek, dicsekedtek nemesi őseikkel valamelyik
távoli országból, és büszkén viselték mellükön a
hígmagyarság kokárdáját. Ilyen legenda övezi Freiherr
nagyapát, a tengerészt, a mindenkin uralkodó ómamát, a
család által bérbe vett, elhagyatott Zichy-kastélyt, ahol a
családtagok, akik egyébként a Zichyekkel azonosítják
magukat, élik távolról sem arisztokrata, hanem praktikusnak
gondolt, de a valóságban inkább összevissza, félig-meddig
bohém, félig-meddig előkelősködő életüket. (Lásd a Karneválban
a Csendes otthont.) Álmodoznak a gazdagságról, ami már régen
odalett a gonoszok és/vagy a zsidók ármánykodásának, az
ország megcsonkításának, de talán (ezt is elismerik) saját
élhetetlenségüknek köszönhetően, amire azonban szerfelett
büszkék, hisz ebben is annak bizonyítékát látják, hogy
átlagon felüliek. Annak szemében mindez furcsának tűnhet,
aki az egyén tulajdonságait és magatartásmintáit a
szülőktől származtatja, hisz Hamvas Béla édesanyjának cseh
és édesapjának német gyökerei éppenséggel arra
predesztinálnák a családot, hogy két lábbal álljanak a
földön. Ám ha pillantást vetünk Az öt géniuszban
plasztikusan megrajzolt felvidéki ember képére, úgy könnyen
ráismerhetünk a század elején ott uralkodó kollektív
mentalitásra. Az ómama még magyarul sem tud, de német
szavaira a gyerekek már magyarul válaszolnak. Az apa zsinóros
magyar öltönye egy jellegzetesen német Bildungsmenschet takar,
annak jovialitásával, udvariasságával, kellemes társasági
modorával, kompromisszumra hajló ítéleteivel. Mentalitásuk
fő jellemzője mégis a borongás, a „nekünk úgysem sikerül
semmi” felvidéki szentimentalizmusa. Ha lettek volna világi
sikereik, azok nyilván még szomorúbbakká tették volna őket,
mint az állandó anyagi gondok és a kudarc. És mindezt
áthatja egyfajta provincialitás, távol a korszakot
meghatározó Kossuth-kultusztól. Miután a család
visszatelepül az anyaországba, főleg az édesanya által uralt
zárt, irreális világuk a fővárosban nem képes, de talán
nem is akar beilleszkedni. Ennek lesz következménye a két
idősebb nővér sikertelen házassága s a húg pártában
maradása.
E ködös álomvilág akár erős és mély
tradíciót is jelenthetett volna. Sajnos, amit ők hittek és
éltek meg hagyományként, az többnyire megmaradt a felszínes
szokások és előítéletek szintjén.
Ha a családnak, a külső körülményeknek
lehet befolyása a személyiség kialakulására, úgy Hamvas
Béla életében valóban volt ilyen hatás: ez sarkallta őt
arra, hogy megpróbáljon tudatosan túllépni e kábult,
félálomszerű családi közegen.
*
Hamvas eleinte ösztönösen, később
éles tudatossággal lázad a családi legendárium ellen. Jól
látja, mennyire álságos illúzió mindez. Ugyanakkor tőle, a
család egyetlen fiú sarjától sokat várnak, szinte mindent.
Iróniáját szórakoztatónak tartják, és a tehetség
jeleként értékelik (az is, csakhogy nem abban az értelemben,
ahogy a család gondolja), intellektuálisan pedig egyértelműen
benne tisztelik a család fejét. Első élettervét markánsan
megfogalmazó művének, A magyar Hüperiónnak egyik
legfontosabb célja: a legendát a mítoszba átemelni, mégpedig
saját személyén keresztül. Az ezt megelőző Ördöngösök
című regénye úgyszólván semmi más, mint a hamis legenda
leleplezése, anélkül azonban, hogy őket a mítosz
valóságába emelné.
*
Az érzékeny emberek esetében
éppenséggel az archetipikus szituációk törnek fel az
átlagosnál nagyobb erővel. Kung-ce édesanyja fia
születése előtt egyszarvúval álmodik, Buddháé elefánttal,
Máriának pedig maga Gábriel arkangyal jelenti a Fiú
eljövetelét. Az anyaság szellemi (bátran mondhatjuk)
ezoterikus értelme épp ez: megszülni a Megváltót. A
természeti, majd később profanizálódott értelme pedig ez:
folytatni az életet. Az első az istenek útja, a második az
ősök útja. Ám a még olyannyira profanizálódott
világunkban sem lehet nem észrevenni azt az aurát állapotos
asszonyok körül, ami egyértelműen a messiásvárás
eltörölhetetlen nyoma.
Nem tudjuk, hogy Hamvas édesanyja fia
születését várva milyen álmot látott, ha látott
egyáltalán. Az azonban annál biztosabban tudható, hogy fia
megszületése után számára egyetlen világ létezett,
közepében a hőssel, a bölccsel, a „herceggel”, akit
(bármennyire bőszítette is ez Hamvast már felnőtt korában)
élete végéig a csecsemőkori becenevén Tutunak szólított.
Az anya, anélkül, hogy agresszív lett volna, érzelmi
szívósságával mégis rátelepült az egész családra, és a
gyermek, a fiú hogyne venné magára azt a képet, amit
rávetítenek, amiként bánnak vele. Ugyanakkor valamiféle
ellenkezés, tiltakozás is megszületik abban a gyermekben, aki
szeretne ő maga lenni. Tiltakozás, nem a saját
kitüntetett volta ellen, hanem az ellen, hogy azt mások és
mintegy kívülről ruházzák rá. Így maradt Hamvas fél
lábbal benn a családban, és így lépett át fél lábbal a
sajátjába. Erre vallanak a kamaszkori magános kivonulások a
testvérek, a játszótársak közegéből, valahová a kert
egyik rejtett zugába, olvasmányaival, első zsengéivel. Az
ősök (sikertelen) útját járó családot a fiú persze
sohasem tagadta meg, sőt, még a legnehezebb körülményei
közepette is elnéző szeretettel támogatta, tanáccsal vagy
akár anyagilag is, ám anélkül, hogy őket akár egyszer is
rá tudta volna ébreszteni, hogy ő más úton jár. Egyszer
csodálkozva kérdeztem tőle, vajon miért ír, miért mond
édesanyjának olyasmiket, amik csöppet sem fedik a tényeket.
„Azt és annyit mondok, amennyit elbírnak”, hangzott a
válasza. Mi sem jellemzőbb, mint az a fénykép, amely
1949-ben készült Szentendrén, ahol éppen
szobát béreltünk, hogy Béla, távol a családi és a baráti
látogatásoktól, zavartalanul dolgozhasson a Karneválon.
Anyósom fejében azonban fel sem merült, hogy mennyi
kényelmetlenséggel jár az ő nyaralása ezen az idegen helyen,
ahol egyetlen helyiség szolgált nappaliként és
dolgozószobaként. „Nyaralásnak” persze bajosan nevezhető,
ha egy szűkös, kert nélküli házban tartózkodik az ember, de
az ő számára a világ középpontját, egyetlen elfogadható
helyét jelentette, legalábbis annak alapján, ahogy a
fényképen repkényként csimpaszkodik a fiába. „Ki tartja
még itt?” – kérdezte Béla egyszer tőlem, amikor már
anyja csont és bőr volt, s alig pislákolt benne a biológiai
élet. Azt válaszoltam, hogy várja fia megdicsőülését, a
királyság eljövetelét, amiben az utolsó percéig
töretlenül hitt…
Hamvas azon kevesek közé tartozik, akiknek
életműve azonos életével. Igaz persze, azt is mondhatjuk,
hogy a nagy élet minden esetben azonos az életművel – és
viszont. Ennek az életműnek egyik fő fonala kétségtelenül
az az út, amit a családi legendától a maga mitikus
megvalósításáig megjárt. Ilyen értelemben akár a róla
szóló életrajznak, akár egész életművének az is lehetne a
címe: Hüperióntól a szanjaszinig. Nincs
egyetlen sora sem, amely ne erről az önmegismerésről, ha
kell, önleleplezésről, végül is önmegvalósításról
szólna. Ez az önmagával s (óhatatlanul is) a világgal
szembeni korlátlan őszinteség az, ami megkülönbözteti őt a
többi kortárs írótól, ez a gyermeki kitárulkozás, ami az
egyetlen lehetséges útja a megérésnek. És ez az, ami
mindazokat, akiknek ez az út idegen, a leginkább
elfogadhatatlan.
Nem természetes-e ezek után az idegenkedés
és a hiábavaló erőfeszítés, hogy a „szakértők”
valamilyen filozófiai vagy irodalomtörténeti címszó alá
sorolják? S nem természetes-e, hogy szelleméhes, de a
„szakmától” távol álló s többnyire nem elég művelt
olvasók személyéből és művéből legendát teremtenek, ily
módon is hozzájárulva a hamvasi oeuvre végzetes
meghamisításhoz?
*
(Az életmű) Ha a mű az, amit
magunkból egy élet folyamán kikristályosítunk (az alkémiában
ezt nevezik a bölcsek kövének), akkor Hamvas Béla életműve
az, amit A magyar Hüperióntól a szanjaszinná válásig
megjárt, feloldott, átvilágított, és valóban
kikristályosított.
Ez olyan hatalmas út s egyben mű, amely ha
példa, csak a maga egyediségében, a vállalás (önmagam
vállalásának) kegyetlen bátorságában lehet az.
És a másik: „reám senki sem
hivatkozhat”… És mégis! Az, aminek máig tartó hatása
van, éppen a Hüperión, a varázs. Holott már a Kései
művek melankóliájában eldobja a varázspálcát ŕ la Prospero,
valahogy még véglegesebben és őszintébben, mint a Patmosban
olvasható öninterjúban.
Ami hat, ami faszcinál, amire hivatkoznak,
amit kisajátítanak belőle, az a varázs. Amiért rajonganak,
amit támadnak, amitől félnek, vagy amit elbagatellizálnak, az
mind-mind a Hüperión, még azok számára is, akik
esetleg nem is hallottak erről az írásáról. A könyv (de
még a már egyszer leírt gondolat is!) feltartóztathatatlanul
utat tör magának, amibe a szerzőnek aligha van beleszólása.
De nem csupán a könyvek ilyenek, hanem minden mozdulat is.
Nevezhetem ezt okságnak, vagy ami ugyanaz: büntetésnek
(büntetésnek, „hetedíziglen”). És ami különös (vagy ha
természeti törvénynek tekintem, úgy már nem is olyan
különös), hogy míg a „jó” (például a belátás, a
megbánás, a jóvátétel, a megtérés stb.) egészen ritkán
jár következményekkel, addig a legkisebb rossz is (a hiba)
megállíthatatlan lavinát indít el. Ez a természeti törvény
sajátja: az elkerülhetetlen fizikai romlás. Gondoljunk az idő
természetére, a korszakok hanyatlására: minden önnön
végpontja, a felbomlás felé tart. Minden élet a halál
szolgálatában áll – bárhogy tiltakozzék is ellene,
valójában kívánja a megsemmisülést. (Lásd: gravitáció.)
A böhmei sötét tűzben rejlik a hamu, az életről lehullott
salak. (Lásd még S. Weil: La pesanteur et la grâce!)
Ugyanakkor Hamvas Béla egész élete pontosan
azt célozta, hogy a hüperiónit levetkezve eljuthasson a szanjaszinig.
De ami a hatását, a varázsát (mint formát) illeti, abban
végig ott lappang a hüperióni elem. Mindenkit ott tud
megérinteni, abban a szellemi igényben, amellyel ki-ki
azonosulni kíván, amelynek elérésére képes. Ezért
lelhetők fel (úgymond) táborában egyaránt az okkultisták, a
politizálók, a konzervatívok, a lázadók, sőt még a
„széplelkek” is (akik azt hiszik, hogy az idill tavában
lubickolnak).
*
Egy író, egy gondolkodó (egy ember)
értékének mércéje az, hogy meddig mer leszállni a
kételkedésbe. Más szóval, hogy meri-e kockáztatni az
őrületet. Pascal és Nietzsche ilyen, némileg Cioran is. És
Hamvas? Végigmenni, és azután elviselni, ami marad – azaz
nem megőrülni. Amire a legszebb példa Eckhart életútja.
*
A hit egylényegű az imaginációval. A
hit ugyanis nem szubsztanciátlan, sőt, miként az imagináció,
maga a teremtő energia. Amit hiszek, az ténylegesen van, sőt,
csakis az van.
*
Mi a viszony műveinek még életében
való fogadtatása (az igenek és a nemek), illetve a halála
utáni sikerei között? Ez utóbbiak csorbítják-e, levonnak-e
valamit valódi dicsőségéből? Ha élne, mit szólna ma Hamvas
a sikereihez?
*
Mi Hamvas végső szava? És van-e
egyáltalán? Van, de nem kimondható.
*
(„Lehet-e több a tanítvány a
mesternél?”) A probléma, a különös nehézség
Hamvasnak abban a mondatában rejlik, hogy „Nem szeretem, ha
mesternek szólítanak.” Valóban nem szerette, de hát nem is
volt az – hacsak abban az értelemben nem, hogy
mindezzel tökéletesen tisztában volt. A mondat erről szól.
Azonban mintha épp fordítva volna értelmezhető. Igen, mintha
épp azt jelentené a mondat, hogy Hamvas Béla mester volt,
éspedig olyan jelentős, hogy zavarta, ha ezzel
szembesítették. Az olvasó, a mondat bűvkörébe kerülve,
egyszerre maga is a tanítvány szerepében érzi magát (holott
pedig ha nincs mester, úgy tanítvány sincs!), a mesterek
mesterének tanítványi pozíciójában, amit a
„tanítvány” (nevezzük egyelőre így mindazokat, akikre
hatást gyakorol) nem tagadhat meg anélkül, hogy ne vonna
komoly elmarasztalást a fejére. (Annak a mágiának lehetünk
tanúi itt, hogy az őszintének szánt szavakon mint tükrön
keresztül – mellesleg ez, a tükrözés az írás és a
művészet lényege – olyasmi verődik vissza az olvasóban,
aki maga is tükör, ami nem feloldja, hanem kiélezi az
ellentmondásokat.)
A paradoxon: Hamvas minél érettebb lett,
annál kevésbé érezte magát mesternek, ám annál inkább
vágyott tanítványokra.
Amit ezzel kapcsolatban mindenképp át kell
gondolni: 1. Hamvas Béla azért volt mester, mert tanítványa
tudott lenni az összes jelentős mesternek. Az irodalomkritika
fogyatékos nyelvén egyféle eklekticizmusnak nevezhetnénk ezt.
Természetesen mi sem állt távolabb tőle. Találóbb, ha –
csengjen bár sokak fülében szokatlanul a szó – esszencializmust
mondunk. Mert nem vitás: Hamvas mindenben ugyanazt az
esszenciát találta meg, ugyanazt értette meg, érezte és
fogadta el minden színben. Ennek az a szabadság volt a
feltétele, amellyel lemondott az eredetiségigényről.
Eredetisége az volt, hogy mestereket közvetített, és nem
önmagát népszerűsítette. Ezért ha valaki tanácsért
fordult hozzá, mindig szerzőket ajánlott a figyelmébe, mindig
és mindenkit tanulásra biztatott. Éppen azért juthatott el a
hagyományig, az egyetemességig, mert ő maga tanítvány volt.
2. De Hamvas két értelemben bizonyára nem volt mester:
egyrészt aki végül eljutott odáig, hogy elfogadja az
Evangéliumot („alaposan végiggondoltam”,
„kipróbáltam”), az onnan kezdve csupán egyetlen mestert
ismerhet, ha nem akar a hübrisz vétkébe esni. És Hamvasnak a hüperiónitól
az alázatig tartó útja e hübrisz legyőzésének útja is
egyben… Másrészt azért sem mester, mert benne az Egy-ség
és a Két-ség különös egybefonódása (amit az egyszarvú
szimbolizál) túl van a… Hogy min? Azon, amit hirdetni
lehetne.
*
A lényeges megközelítése
irodalmilag reménytelen. Nietzsche óta például a gondolkodó-e
vagy művész kérdése egyszerűen érvénytelen. Sőt, már
korábban is. Sőt, mindig is. Valahogy túlságosan is európai
ízű kérdés ez, ahol a gondolkodás és a művészet –
hierarchia híján – kettévált. (Azt hihetnénk, ott, ahol a
hierarchikus életrend uralkodik, ez nem következett be.
Valamilyen értelemben azonban rétegződnek, aszerint, hogy
ezoterikusak-e vagy exoterikusak – viszont a forma az ezotériában
nemcsak hogy kötelező, hanem magától értetődő is.
Európában, úgy tűnik, ezek egymásba folynak. Az irodalom az
a par excellence exoterikus alakzat, amibe olykor-olykor
beszivárog az ezoterikus tudás.)
*
Hamvas Béla mint misztikus? Szó
sincs róla. Ahhoz ugyanis, hogy valaki misztikus élményben
részesülhessen, közel sem elég az olthatatlan vágy, hogy
áthatoljon a jelenségvilág burkán. Akár a szufikra, akár a haszidokra,
akár az ismert vagy névtelen brahmanokra, esetleg a középkori
keresztény misztikusainkra gondolunk, valamennyiüknek volt
mestere… (Ezzel kapcsolatban óhatatlanul ki kéne térni a
miszticizmus és gnoszticizmus különbségére, a kétféle
beavatásra, arra, hogy Hamvasban e kétféle hajlam miként
viaskodott egymással, továbbá hogy Hamvas hogyan
helyettesítette a hús-vér mesterek hiányát.)
*
Az, hogy a Hamvas-tanítványok
(legalábbis akiket én ismerek) mind elbuknak, annak egyik oka,
hogy kikerülnek, hogy megrettennek tőlem még a leghívebbek
is, tőlem, aki pedig tengelye vagyok – nem ennek az írott
opusnak, hanem – életművének. (Lásd ezzel
kapcsolatban A. megjegyzését: „Bélához képest Katalin
olyan, mint egyetlen fényszál a karácsonyfán.” Erre Béla
ezt válaszolta: „Lehet, de az a szál a karácsonyfa
aranytengelye.”) Hogy miért mondom ezt? Mert én vagyok a
realizáció – realizált mű nélkül is. Ez nem önteltség.
Ez alázat a napi penzumok és a valóság iránt. Nem lényeges
az sem, hogy mindezt legkomolyabb perceiben s főleg élete vége
felé Ő mondta így. Miért legyen az ember álszerény vagy
álszent önmagával szemben, miért stréberkedjék
fondorlatosan Isten színe előtt? Hogy kicsikarja az üdvöt?
Nem a jutalom az üdv, hanem az arról való lemondás.
*
Hamvas tragédiája az, hogy több volt
mint író, és mégsem tudott lemondani arról, hogy író
legyen. (Tragédiája helyett jobb, ha azt mondom: sorsa
– amennyiben sorson az isteni és a természeti énünk
közötti küzdelmet értjük.) Innen van megszállottsága az
írás iránt, a grafománia, ami nem egyéb, mint az
írásgörcs pandanja. Egyetlen pillanatra sem tudta letenni a
tollat. Ebben az íráspánikban persze hogy nem lehetett leírni
a végső szót – az írás folyamatosan kicsikarta a magáét.
Ezért nem tudott, amire pedig nagyon is képes volt, lazán és
parttalanul társalogni – mert folyamatosan szorongott, hogy
az írástól lopja el az időt. Ennek a görcsös
igyekezetnek a következményei a kapkodó, ziháló, a szinte
egymásra torlódó mondatok – másrészt viszont épp ez
szítja a másokéval összetéveszthetetlen stílusát.
*
Ellenben ha felolvasott, azt mindig
önfeledt, gyerekes örömmel tette, varázslatos hatást téve a
hallgatókra is. Honnan az ellentét a beszéd szakadozottsága
és a felolvasás gördülékenysége között? A magyarázat az,
hogy igazán akkor érezte elemében magát, ha valamilyen
írást tarthatott kezében, amely mintegy testének
részévé vált. Egyik 1918-ból származó, szüleinek írott
levelében arról panaszkodik, hogy csicskása túlságosan nagy
rendet tart szobájában, „holott én azt szeretem, ha
mindenütt papírt látok körülöttem”. Ha élőszóban adott
fontos kérdésekre szabatos, kerek válaszokat, akkor azok
többnyire már írásban előzetesen megfogalmazott mondatok
voltak. Igazi énjének kimondását az írás számára tartotta
fenn: a szárnya alatt melengetett tojást, míg ki nem kelt, nem
merte feltörni. „Tudja, mit jelent írónak lenni? […] Ha az
ember leül, és írni kezd […], tudja, akkor olyan, mintha
mindent tudna. Az emberekbe belelát. Akkor olyan tisztaság
érinti meg. Akkor tud még szeretni is.” (Karnevál,
II. 286.) Ez az írás mágiája. Élő bizonyítéka, hogy a
teremtés archetípusai között milyen fontos helyet foglal el
az írás. Nemhiába kapta Fu Hszi a Ji kinget az
Égtől, nemhiába tud a héber hagyomány a teremtés
betűiről, nemhiába van a Jelenések könyvében
mindenkinek a neve felírva…
A naplójegyzetek első
részlete 2008/1. számunkban olvasható.