Lackfi János
Mese Jancsiról,
Juliskáról meg az apukájukról
Egy fényfestő-dinasztia
kiállítására
Hajdanában voltak festődinasztiák, a
Van Eyck fivérek, Cranachból és Brueghelből volt idősebb és
ifjabb, utóbbiból Jan és Pieter, volt továbbá Giacopo, Gentile
és Giovanni Bellini. A fiak ott császkáltak négykézláb az
apák műhelyében, összemaszatolták magukat és a képeket az
ecsettel. Ha egy megrendelésre készült, elegáns portré
alját a kicsik felérték és összekencézték, a meglett
festők alighanem jót nevettek, „na, e gyerekből festő lesz,
akárki meglássa”, és legfeljebb csak a tekintély meg a
forma kedvéért páholták el a gyerkőcöt, nagy vigyázattal.
Úgy képzelem, hogy János és Julcsi ugyanígy az anyatejjel, a
szobalevegővel szívta magába a fényképészlátást a Fejér
családban, a kicsik rendre összemaszatolták magukat fénnyel
és árnyékkal, ezek ugyanis a fotós rendes munkaeszközei.
Aztán eljön, aminek jönnie kell, Jancsi és Juliska apja,
akár a mesebeli favágó, kiviszi gyermekeit a vadonba, és
otthagyja őket, mert otthon már nincs elég enni való fény.
Jancsi és Juli tehát mostantól az élet, a világ
rengetegében császkál, gyűjtögetnek, áfonyát, szedret,
somot, arcokat, véseteket, tükröződéseket, és bátran
leeszik a mézeskalács házikót a Vasorrú Bába feje fölül.
No, itt a mese félbeszakad, kedves gyerekek,
kezdődik a művészeti faggatózás, mert hiszen ezért
gyűltünk egybe. Elvégre mi közünk dinasztiákhoz,
gyerekszobákhoz, intimpistáskodáshoz, mikor három művész
képeit látjuk, a kiállított fotók társalognak egymás
között, feleselnek egymással, megvan a maguk belső élete.
Ezt a sugdosódást persze talán csak az éjjeliőr bácsi
hallaná, ha éjszakánként fülelve itt járkálna a teremben,
ha a kannás bortól el nem nyomta volna a buzgóság.
Mint tudjuk, kezdetben volt az ige, tehát az
én szakmám művelőinek van némi helyzeti előnye,
nagyképűen elnézhetünk a képzőművészek feje felett.
Utóbb viszont, János evangéliumában olvashatjuk, hogy
a Világosság a világba jött, csak éppen a világ nem fogadta
be. Nos, ebbe a be nem fogadott, mindig megtört, mindig
leárnyékolt világosságba mártogatja fényérzékeny lemezeit
Fejér G. Tamás, Fejér János Gáspár és Fejér Júlia. Ezt
szabdalják puzzle-kockákra, hogy összerakható legyen
belőlük világuk, világunk.
Vegyük hát sorra őket. Itt vannak Fejér G.
Tamás képei. Szociofotók? Igen is meg nem is. Mert hát miből
adódik egy szociofotó ereje: éppen dokumentum voltából.
Dokumentál valami olyasmit, ami a néző számára
kényelmetlen. Él ugyanis a fejünkben valamiféle idealizált
elképzelés arról, milyen az átlagember életszínvonala,
kinézete, ruházata, tárgyi környezete. Látjuk magunk előtt
az IKEA-katalógusból kilépett X urat, a tetszés szerinti
helyi értékkel behelyettesíthető statisztikai embert, kis
aktatáskájával, nyugdíjas állásával, locsolgatott
szobanövényeivel, jól fésült kutyájával, amely a
legritkább esetben sem locsolgatja a szobanövényeket. Talán
egyenesen gyári zacskóba piszkít, ahogy az illik. Aztán
odaállunk ezek elé a képek elé mi mindannyian, nézegetjük
őket, és a szemünkön X úr kukucskál kifelé. És amit lát,
attól megrémül. Szeretne csupa jól öltözött, átlagos és
egyforma X urakat látni, ám ehelyett élet leradírozta,
bemaszatolta, szétvéste, elkalapálta arcok tekintenek rá
vissza. Rémülten, fájdalommal vagy éppen olyan örömmel,
melynek súlyát sok-sok mögöttes fájdalom adja. Miért
rémül meg X úr? Mert az az érzése támad, hogy tükröt
nézeget, saját nyomorú emberi mivoltának, lecsupáltságának,
leradírozottságának, bemaszatoltságának,
szétvésettségének és elkalapáltságának képmásával
szembesül. Egyszer a Népstadion metrómegálló aszfaltján
láttam egy csövest heverni, a lábán pontosan ugyanolyan
színű és márkájú kínai gumipapuccsal, mint amit én hordok
otthon. Most akkor mitől függ, hogy én vagy ő? Alighanem
színes papírdarabok kérdése az egész, amiket pénznek
csúfolunk.
Van itt azonban más is, ezért mondom, hogy
Fejér G. Tamás művészete nem áll meg a – hogy úgy mondjam
– társadalmi egyenlőtlenségek feltárásánál. Itt az
eseti, az egyedi arcokból univerzális képek jönnek létre,
minden arc kimélyül, mint valami kút, és mi zuhanunk, utazunk
benne, talán meg sem állunk a világ túlvégéig. Honnan jön
például ez az időtlen, idő marta női arcroncs a zöld lufik,
rikoltozó virágcsokrok, a kihuzakodott ballagási elegancia
közepette? Indián asszony néz ki idő-sátrából?
Hajófenéken szállított afrikai rabszolganő látja meg újra
a napvilágot Amerika partjára érve? Merthogy ez a ballagó
asszony egyszerre van eltévedve és otthon a világban.
Lefoszlik róla a selyemblúz, ott ballag rongyosan a kezdet
kezdetétől talán az idők végéig. Arca olyan táj, amelyen
évszázadok eróziója, évezredek tektonikája hagyott nyomot.
És melyik dél-amerikai vagy egyenlítői
dzsungel élénkzöldje virít a vigyorgó kis cigányfiú
hátterében? Mangót evett az imént? Vagy mangróvegyümölcsöt?
Esetleg parizert? Esetleg semmit, a gyomra üres, csak a
tekintete van csordultig teli. A művész maga mondta, hogy ebben
a műfajban nem lehet csalni. Meglátszik ugyanis a képen, hogy
van-e mögötte valódi találkozás. Hogy a tekintet valóban az
objektív mögötti szempárnak szól, vagy az e szempár
mögötti profi, de üres semminek. Nagyon nem mindegy. Fejér G.
Tamás azt is mondta, hogy ezek között az emberek között,
szociálisan lecsúszott családok, nyers szakmunkástanoncok
közt élve egy ideig eszébe sem jutott fotózni, eredeti
szakmáját űzni. Félt talán magától, félt ezektől az
emberektől, félt attól, hogy a fotózás beemeli őket a
szemébe, a fejébe, az agyába, ott fognak lakni, tolongani,
felfalják fehér- és szürkeállományát, részt kérnek
mindennapjaiból. Melyikünk olyan erős, hogy lelkében
elszállásolja a világ nyomorát? Nos, barátunk éppen ilyen
erős lett. Felvette többtonnányi súlyú fényképezőgépét,
és lövöldözni kezdett. Bár persze ő ezt a hagyományos
vadászathasonlatot utálja. Mondjuk akkor, hogy maga felé
fordított csövű puskával kezdett lövöldözni, minden
felvétel őt sebezte jobban. Először csak dokumentált, majd a
dokumentációs anyag tömegéből szép lassan kiemelkedtek az
arcok. Kamaszfej egy céllövölde visítóan tiritarka és
ízléstelen, pop-artos hátterén. Apját rajongva ölelgető
kislány, aki a pocaktól nem fér oda apához, apa pedig nem
tudja őt megérinteni, csendes örömmel tartja el a kezét,
mert az piszkos. Tényleg, amennyi mocsok tapad a kezünkhöz,
szabad-e, lehet-e egyáltalán megérintenünk gyermekeinket?
Akárhogy ölelgetjük őket, nem maradunk-e végleg idegenek,
képtelenek a velük való teljes azonosulásra, odaadásra?
Nincs-e ott az a nyavalyás pocak köztük és miközöttünk?
Vagy ott a téglaarcú srác, lemart képével, háttérben
sok-sok tégla. „Csak tégla vagy a falban”, ahogy a Pink Floyd
énekelte. És ez a munkavédelmi sisakos srác, a pólóján bazi
nagy Amerika felirattal? Szétterpesztett, csontos karján
látszik, hogy legalább akkora szeretne lenni, mint Arnold Schwarzenegger.
Hatalmas, erős ember egy hatalmas, erős országban.
Angyaltartást vett föl, de meglepne, ha fel tudna röppenni.
Másutt szorongó büszkeség és megszeppentség, vizsgadrukk:
elkészült az első munka, a vasajtóba illesztett zár. Kész a
táblára rajzolt technikai rajz. Összegyűlt a piacra szánt vesszőkosárhalom,
megvan az érettségi. De vajon mi lesz a vizsgán, mi lesz a
vásárban? Kell-e a portékánk valakinek, mit mond a mester,
mit mond a vevő, veszik-e, viszik-e, vevő-e miránk ez a
világ? Fejér G. Tamás képeinek mesterien billegő egyensúlya
erről a szorongásról beszél. A fényes felületeken majdnem
átcsap az árnyék vize, a jókedv felszínén átüt, átsüt a
belső kín, az arcokat egy helyütt kitakarják az obszcénül
felmutatott középső ujjak.
Fejér János képei első, nem túl avatott
pillantásra is két jól elhatárolt csoportba sorolhatók.
Vannak arcok, és vannak telerovátkolt falfelületek. Micsoda
belső ellentét! Itt kemény kő, ott puha hús. Itt eleven
kifejezés, ott porladó hieroglifák. Van-e közös a két
halmaz képein? Úgy vélem, van. Hiszen ha úgy vesszük, a
falak ugyanúgy elmállanak, mint az arcok, rajtuk a vigyorgás
vagy a gondterheltség redői éppúgy rovásírások, mint a
falakon az évszámok. Ráadásul a falakat emberkezek vésték
tele emberi emlékekkel, dátumokkal, szerelmesük vagy a maguk
nevével. Identitásjegy az arc is, a véset is. Itt jártam
ekkor és ekkor. Szerettem ezt és ezt. Neveznek így és így.
Aztán a kirándulás véget ér, a szerelem elmúlik, a nevet
elnyelik az akták, a temetők. Mégis itt van keze nyoma a
szemünk előtt, ősemberi rovás, modern barlangrajz
formájában. Ahogy az arcok is itt vannak előttünk, és egy
winchesteren talán túl is élik a családjára büszke,
felszegett fejű, bajszos cigányembert. Lám, homlokát az
árnyék félig már be is nyelte, kalapját is félig
befalatozta. A már említett két halmaz (rovátkolt képek és
portrék) metszete az a fal, melyre ügyetlen kezek nemcsak
feliratot, de arcokat is véstek. Ezeket a kőarcokat olyan
valaki faragta a vakolatba, akinek arcát nem látjuk. És ott a
harmadik, a fényképezőgép mögött figyelő arc, amint
rögzíti az ismeretlen arcú ember bekaristolta, pont-pont-vesszőcske
arcot.
Fejér Júlia finoman játékos művész.
Tapogatózó lélek, aki fényeket, tükröződéseket,
vetüléseket, törésvonalakat keres. Egy város sziluettjét,
ahogy ágak szálkázzák szét. Az árnyék zebracsíkjait,
melyek mintha gyalogátkelőhelyet hoznának létre (először
félregépeltem, azt írtam, „hoznának LÉTRA”, és ez
mennyivel pontosabb lenne így!) az egyenetlen domborzatú
téglafalon. Vajon miféle árnyak kelnek át ezeken a falra
vetített zebrákon, s mi lehet úti céljuk? Fejér Júlia
szerencsés kezű fényíró, táncol nála a zöld füvön
mesefigurává dagadó, szoknyás lányalak, menüettes
fénykacskaringót ír le a zongora ornamentikája, balettoznak
az elszáradt kórók, komor tangót lejt a lombvetület a
kövön, kecsesen billegnek a báránykasziluettek, és még a
magasfeszültségű vezetékek is mártogatják a maguk komótos
sinus–cosinus táncát. Ez a táncoló világ fényesedő
világ is egyben. Juli játszik a nappal magával, tűzkereket
sikerít belőle, lencséje prizmájával éppúgy gyűjti
össze, mint a kisgyerek, aki nagyítóval gyújt tüzet. Ezeken
a fotókon rendre lyukat éget az életadó égitest. Egyebek
közt innen a képek önfeledtsége, a világ ha nem is
„felhőtlen” (Júlia szeret felhőket lencsevégre kapni), de
majdhogynem szorongásmentes ábrázolása.
De van-e „családi” összkép, vagy csak
János lehunyt szemű portrésorozatának túloldalán, csak a
gének ki tudja, miféle falra karistolt krikszkrakszaiban? Ha
úgy vesszük, a véset motívuma mindhárom művész képein
megjelenik: hol falfirka formájában (János), hol
szenvedésráncokkal barázdált arcú öregasszony képében
(Tamás), hol egy fénylő ágakkal telitűzdelt
tűpárna-fényképen (Julcsi). Az emberi jelenlét hol arcok,
hol családi tablók, hol kezek vagy árnyak színe alatt
szintén mindhármuknál feltűnik.
Jancsi, Juliska és az apukájuk együtt
ropogtatják a Vasorrú Bába kicsit kesernyés mézeskalács
tetőcserepeit, és hogy a házikó be ne ázzon, fényképekkel
fedik a tetőt. A boszorka varázslata megtörik a fénnyel
írott képeken, nem tud hát bosszút állni. Csak annyit tehet,
hogy megbújik a fotókon rejtőző árny közt, ott áll
szigorú lesben. De a mese most jó véget ért. Mindenki
álmodjék szépeket!
Elhangzott 2007. október
19-én, a Nemzeti Könyvkiadó Galériájában, Fejér G. Tamás,
Fejér János és Fejér Júlia közös fotókiállításának
megnyitóján.