Kortárs

 

Lackfi János

Mese Jancsiról, Juliskáról meg az apukájukról

Egy fényfestő-dinasztia kiállítására

 

Hajdanában voltak festődinasztiák, a Van Eyck fivérek, Cranachból és Brueghelből volt idősebb és ifjabb, utóbbiból Jan és Pieter, volt továbbá Giacopo, Gentile és Giovanni Bellini. A fiak ott császkáltak négykézláb az apák műhelyében, összemaszatolták magukat és a képeket az ecsettel. Ha egy megrendelésre készült, elegáns portré alját a kicsik felérték és összekencézték, a meglett festők alighanem jót nevettek, „na, e gyerekből festő lesz, akárki meglássa”, és legfeljebb csak a tekintély meg a forma kedvéért páholták el a gyerkőcöt, nagy vigyázattal. Úgy képzelem, hogy János és Julcsi ugyanígy az anyatejjel, a szobalevegővel szívta magába a fényképészlátást a Fejér családban, a kicsik rendre összemaszatolták magukat fénnyel és árnyékkal, ezek ugyanis a fotós rendes munkaeszközei. Aztán eljön, aminek jönnie kell, Jancsi és Juliska apja, akár a mesebeli favágó, kiviszi gyermekeit a vadonba, és otthagyja őket, mert otthon már nincs elég enni való fény. Jancsi és Juli tehát mostantól az élet, a világ rengetegében császkál, gyűjtögetnek, áfonyát, szedret, somot, arcokat, véseteket, tükröződéseket, és bátran leeszik a mézeskalács házikót a Vasorrú Bába feje fölül.

No, itt a mese félbeszakad, kedves gyerekek, kezdődik a művészeti faggatózás, mert hiszen ezért gyűltünk egybe. Elvégre mi közünk dinasztiákhoz, gyerekszobákhoz, intimpistáskodáshoz, mikor három művész képeit látjuk, a kiállított fotók társalognak egymás között, feleselnek egymással, megvan a maguk belső élete. Ezt a sugdosódást persze talán csak az éjjeliőr bácsi hallaná, ha éjszakánként fülelve itt járkálna a teremben, ha a kannás bortól el nem nyomta volna a buzgóság.

Mint tudjuk, kezdetben volt az ige, tehát az én szakmám művelőinek van némi helyzeti előnye, nagyképűen elnézhetünk a képzőművészek feje felett. Utóbb viszont, János evangéliumában olvashatjuk, hogy a Világosság a világba jött, csak éppen a világ nem fogadta be. Nos, ebbe a be nem fogadott, mindig megtört, mindig leárnyékolt világosságba mártogatja fényérzékeny lemezeit Fejér G. Tamás, Fejér János Gáspár és Fejér Júlia. Ezt szabdalják puzzle-kockákra, hogy összerakható legyen belőlük világuk, világunk.

Vegyük hát sorra őket. Itt vannak Fejér G. Tamás képei. Szociofotók? Igen is meg nem is. Mert hát miből adódik egy szociofotó ereje: éppen dokumentum voltából. Dokumentál valami olyasmit, ami a néző számára kényelmetlen. Él ugyanis a fejünkben valamiféle idealizált elképzelés arról, milyen az átlagember életszínvonala, kinézete, ruházata, tárgyi környezete. Látjuk magunk előtt az IKEA-katalógusból kilépett X urat, a tetszés szerinti helyi értékkel behelyettesíthető statisztikai embert, kis aktatáskájával, nyugdíjas állásával, locsolgatott szobanövényeivel, jól fésült kutyájával, amely a legritkább esetben sem locsolgatja a szobanövényeket. Talán egyenesen gyári zacskóba piszkít, ahogy az illik. Aztán odaállunk ezek elé a képek elé mi mindannyian, nézegetjük őket, és a szemünkön X úr kukucskál kifelé. És amit lát, attól megrémül. Szeretne csupa jól öltözött, átlagos és egyforma X urakat látni, ám ehelyett élet leradírozta, bemaszatolta, szétvéste, elkalapálta arcok tekintenek rá vissza. Rémülten, fájdalommal vagy éppen olyan örömmel, melynek súlyát sok-sok mögöttes fájdalom adja. Miért rémül meg X úr? Mert az az érzése támad, hogy tükröt nézeget, saját nyomorú emberi mivoltának, lecsupáltságának, leradírozottságának, bemaszatoltságának, szétvésettségének és elkalapáltságának képmásával szembesül. Egyszer a Népstadion metrómegálló aszfaltján láttam egy csövest heverni, a lábán pontosan ugyanolyan színű és márkájú kínai gumipapuccsal, mint amit én hordok otthon. Most akkor mitől függ, hogy én vagy ő? Alighanem színes papírdarabok kérdése az egész, amiket pénznek csúfolunk.

Van itt azonban más is, ezért mondom, hogy Fejér G. Tamás művészete nem áll meg a – hogy úgy mondjam – társadalmi egyenlőtlenségek feltárásánál. Itt az eseti, az egyedi arcokból univerzális képek jönnek létre, minden arc kimélyül, mint valami kút, és mi zuhanunk, utazunk benne, talán meg sem állunk a világ túlvégéig. Honnan jön például ez az időtlen, idő marta női arcroncs a zöld lufik, rikoltozó virágcsokrok, a kihuzakodott ballagási elegancia közepette? Indián asszony néz ki idő-sátrából? Hajófenéken szállított afrikai rabszolganő látja meg újra a napvilágot Amerika partjára érve? Merthogy ez a ballagó asszony egyszerre van eltévedve és otthon a világban. Lefoszlik róla a selyemblúz, ott ballag rongyosan a kezdet kezdetétől talán az idők végéig. Arca olyan táj, amelyen évszázadok eróziója, évezredek tektonikája hagyott nyomot.

És melyik dél-amerikai vagy egyenlítői dzsungel élénkzöldje virít a vigyorgó kis cigányfiú hátterében? Mangót evett az imént? Vagy mangróvegyümölcsöt? Esetleg parizert? Esetleg semmit, a gyomra üres, csak a tekintete van csordultig teli. A művész maga mondta, hogy ebben a műfajban nem lehet csalni. Meglátszik ugyanis a képen, hogy van-e mögötte valódi találkozás. Hogy a tekintet valóban az objektív mögötti szempárnak szól, vagy az e szempár mögötti profi, de üres semminek. Nagyon nem mindegy. Fejér G. Tamás azt is mondta, hogy ezek között az emberek között, szociálisan lecsúszott családok, nyers szakmunkástanoncok közt élve egy ideig eszébe sem jutott fotózni, eredeti szakmáját űzni. Félt talán magától, félt ezektől az emberektől, félt attól, hogy a fotózás beemeli őket a szemébe, a fejébe, az agyába, ott fognak lakni, tolongani, felfalják fehér- és szürkeállományát, részt kérnek mindennapjaiból. Melyikünk olyan erős, hogy lelkében elszállásolja a világ nyomorát? Nos, barátunk éppen ilyen erős lett. Felvette többtonnányi súlyú fényképezőgépét, és lövöldözni kezdett. Bár persze ő ezt a hagyományos vadászathasonlatot utálja. Mondjuk akkor, hogy maga felé fordított csövű puskával kezdett lövöldözni, minden felvétel őt sebezte jobban. Először csak dokumentált, majd a dokumentációs anyag tömegéből szép lassan kiemelkedtek az arcok. Kamaszfej egy céllövölde visítóan tiritarka és ízléstelen, pop-artos hátterén. Apját rajongva ölelgető kislány, aki a pocaktól nem fér oda apához, apa pedig nem tudja őt megérinteni, csendes örömmel tartja el a kezét, mert az piszkos. Tényleg, amennyi mocsok tapad a kezünkhöz, szabad-e, lehet-e egyáltalán megérintenünk gyermekeinket? Akárhogy ölelgetjük őket, nem maradunk-e végleg idegenek, képtelenek a velük való teljes azonosulásra, odaadásra? Nincs-e ott az a nyavalyás pocak köztük és miközöttünk? Vagy ott a téglaarcú srác, lemart képével, háttérben sok-sok tégla. „Csak tégla vagy a falban”, ahogy a Pink Floyd énekelte. És ez a munkavédelmi sisakos srác, a pólóján bazi nagy Amerika felirattal? Szétterpesztett, csontos karján látszik, hogy legalább akkora szeretne lenni, mint Arnold Schwarzenegger. Hatalmas, erős ember egy hatalmas, erős országban. Angyaltartást vett föl, de meglepne, ha fel tudna röppenni. Másutt szorongó büszkeség és megszeppentség, vizsgadrukk: elkészült az első munka, a vasajtóba illesztett zár. Kész a táblára rajzolt technikai rajz. Összegyűlt a piacra szánt vesszőkosárhalom, megvan az érettségi. De vajon mi lesz a vizsgán, mi lesz a vásárban? Kell-e a portékánk valakinek, mit mond a mester, mit mond a vevő, veszik-e, viszik-e, vevő-e miránk ez a világ? Fejér G. Tamás képeinek mesterien billegő egyensúlya erről a szorongásról beszél. A fényes felületeken majdnem átcsap az árnyék vize, a jókedv felszínén átüt, átsüt a belső kín, az arcokat egy helyütt kitakarják az obszcénül felmutatott középső ujjak.

Fejér János képei első, nem túl avatott pillantásra is két jól elhatárolt csoportba sorolhatók. Vannak arcok, és vannak telerovátkolt falfelületek. Micsoda belső ellentét! Itt kemény kő, ott puha hús. Itt eleven kifejezés, ott porladó hieroglifák. Van-e közös a két halmaz képein? Úgy vélem, van. Hiszen ha úgy vesszük, a falak ugyanúgy elmállanak, mint az arcok, rajtuk a vigyorgás vagy a gondterheltség redői éppúgy rovásírások, mint a falakon az évszámok. Ráadásul a falakat emberkezek vésték tele emberi emlékekkel, dátumokkal, szerelmesük vagy a maguk nevével. Identitásjegy az arc is, a véset is. Itt jártam ekkor és ekkor. Szerettem ezt és ezt. Neveznek így és így. Aztán a kirándulás véget ér, a szerelem elmúlik, a nevet elnyelik az akták, a temetők. Mégis itt van keze nyoma a szemünk előtt, ősemberi rovás, modern barlangrajz formájában. Ahogy az arcok is itt vannak előttünk, és egy winchesteren talán túl is élik a családjára büszke, felszegett fejű, bajszos cigányembert. Lám, homlokát az árnyék félig már be is nyelte, kalapját is félig befalatozta. A már említett két halmaz (rovátkolt képek és portrék) metszete az a fal, melyre ügyetlen kezek nemcsak feliratot, de arcokat is véstek. Ezeket a kőarcokat olyan valaki faragta a vakolatba, akinek arcát nem látjuk. És ott a harmadik, a fényképezőgép mögött figyelő arc, amint rögzíti az ismeretlen arcú ember bekaristolta, pont-pont-vesszőcske arcot.

Fejér Júlia finoman játékos művész. Tapogatózó lélek, aki fényeket, tükröződéseket, vetüléseket, törésvonalakat keres. Egy város sziluettjét, ahogy ágak szálkázzák szét. Az árnyék zebracsíkjait, melyek mintha gyalogátkelőhelyet hoznának létre (először félregépeltem, azt írtam, „hoznának LÉTRA”, és ez mennyivel pontosabb lenne így!) az egyenetlen domborzatú téglafalon. Vajon miféle árnyak kelnek át ezeken a falra vetített zebrákon, s mi lehet úti céljuk? Fejér Júlia szerencsés kezű fényíró, táncol nála a zöld füvön mesefigurává dagadó, szoknyás lányalak, menüettes fénykacskaringót ír le a zongora ornamentikája, balettoznak az elszáradt kórók, komor tangót lejt a lombvetület a kövön, kecsesen billegnek a báránykasziluettek, és még a magasfeszültségű vezetékek is mártogatják a maguk komótos sinus–cosinus táncát. Ez a táncoló világ fényesedő világ is egyben. Juli játszik a nappal magával, tűzkereket sikerít belőle, lencséje prizmájával éppúgy gyűjti össze, mint a kisgyerek, aki nagyítóval gyújt tüzet. Ezeken a fotókon rendre lyukat éget az életadó égitest. Egyebek közt innen a képek önfeledtsége, a világ ha nem is „felhőtlen” (Júlia szeret felhőket lencsevégre kapni), de majdhogynem szorongásmentes ábrázolása.

De van-e „családi” összkép, vagy csak János lehunyt szemű portrésorozatának túloldalán, csak a gének ki tudja, miféle falra karistolt krikszkrakszaiban? Ha úgy vesszük, a véset motívuma mindhárom művész képein megjelenik: hol falfirka formájában (János), hol szenvedésráncokkal barázdált arcú öregasszony képében (Tamás), hol egy fénylő ágakkal telitűzdelt tűpárna-fényképen (Julcsi). Az emberi jelenlét hol arcok, hol családi tablók, hol kezek vagy árnyak színe alatt szintén mindhármuknál feltűnik.

Jancsi, Juliska és az apukájuk együtt ropogtatják a Vasorrú Bába kicsit kesernyés mézeskalács tetőcserepeit, és hogy a házikó be ne ázzon, fényképekkel fedik a tetőt. A boszorka varázslata megtörik a fénnyel írott képeken, nem tud hát bosszút állni. Csak annyit tehet, hogy megbújik a fotókon rejtőző árny közt, ott áll szigorú lesben. De a mese most jó véget ért. Mindenki álmodjék szépeket!

 

 

Elhangzott 2007. október 19-én, a Nemzeti Könyvkiadó Galériájában, Fejér G. Tamás, Fejér János és Fejér Júlia közös fotókiállításának megnyitóján.

 

 



Nyitólap