Hubay Miklós
Madách-jegyzetek
„Legyen
világosság!”
Madách még csak a pisla gyertyákkal
megvilágított színpadot ismerhette. Honnét vette azt a
bátorságot, hogy első szcenikai utasítása ez legyen: „Nagy
fényesség”? S vajon van-e ma már olyan
világítóberendezés, amely csakugyan azt a nagy fényességet
tudná érzékeltetni, amelyet a szerző a sztregovai kastély
sötét boltívei alatt gyertyavilágnál elképzelt? A
fényéveken-fényévezredeken átható sugarakban felderengő
kozmoszt, amely akkor kezdte tágulását a Semmiben.
Házszentelő
Ha én a Tragédiát rendezném,
nem engedném az Istent a trónusán ülni, még trónust se
állíttatnék a színpadra, hanem hagynám, hogy az Úr – az
Ádámmal egykorú, Fiatal Úr – úgy sétáljon ebben a
frissen teremtett szép Világmindenségben, mint akinek
elkészült az otthona.
S ha olyan a szférák zenéje: akár
táncolhat is rá. (Kockázatos, de nem képtelen effektus.)* S a
Fiatal Úrral együtt táncolhat a négy babiloni főangyal is.
(Minden angyal eredetileg babiloni és perzsa képzelet
szüleménye – még a Kerepesi temető idétlen
márványangyalai is.)
A leborulásuk a Teremtő előtt: prosternáció
– mint a papszentelésnél vagy mint a katonáéknál a
„feküdj!” vezényszóra.
A legszebbik köztük: Lucifer, aki maga a
fény, a ragyogás, mint a neve is mondja. (A Lucifert játszó
fiatal színész saját arcmását sötét csillogású lakk
álarcként viselheti – legalábbis a bibliai színekben.)
A főangyalok tükröket is viselhetnek
mellükön, hátukon. Vagy a fejükön, vakító süvegként.
Hisz énekelnek is olyasmiről, hogy valami
fényvisszaverődésben jöttek ők létre: „Imádjuk őt a
végtelen kegyért, hogy / Fényében íly osztályrészt
engedett.”
Változatok a Nagy Semmire
„Miért, miért e percnyi öntudat, hogy lássuk a
nemlét borzalmait?”
A meg nem fogant ember nemléte más, mint
az öntudatra ébredt ember elmúlása. A kapitalista gyáros
Londonban ezért bagatellizálhatja el a munkásai jogát a
családhoz és a gyermekáldáshoz: „…ki mondja, hogy
nősüljenek, ki mondja, hogy hat gyermekök legyen?” A hat
vagy hatmillió meg nem született gyermek „potomságát”
hasonlítsuk össze azzal a döbbenettel, amellyel egy felesleges
felnőtt, a halálra ítélt gyilkos száll a sírba. Szíven
ütő pillanat.
Tűzijáték
„A Minden vagyok…”
(J. A.)
Azt a manapság oly sokat emlegetett másságot
Madách magában viselte. Drámaírót nehéz is elképzelni a
nélkül a próteuszi képesség nélkül, hogy Romeóból
percenként Júliává válhat, s Kálvin Jánosból Szervét
Mihállyá.
Madáchnál nemcsak a szerzői mesterség
olajozott pályái voltak meg ahhoz, hogy zsarnoki Fáraót és
demokrata Milthiadészt, élveteg Trikotőzt és Zárdaszüzet, a
szentség illatában fürdő Péter apostolt és embertelen
Patriarchát egyaránt felléptessen, szívük gyökeréig
átérezve őket, hanem – és ez nagyon figyelemre méltó
jellegzetessége Az ember tragédiájának – a
legeslegkülönbözőbb jellemeket igyekszik mint egy és
ugyanazon személyiség természetes variációit bemutatni.
Hogy Ádám – álmában legalábbis, de mindig teljes ádámi
identitással – tízféle mentalitás színében
tízféleképp reagál a mindig elviselhetetlen világra, ez nem
csupán a jellemfestő drámaíró szakmai tudását dicséri
(és utal írói énjének ambivalens, sőt polivalens
voltára).
S ha ehhez a génbankár Ádámhoz
hozzávesszük az oly kaméleoni Évát (aki tarka
színeváltozásában mindig érezhetően megmarad a tündéri
Ősanyának)!
Európára váró ölelő
karok
Korunk uralkodó eszméiről írta
izgalmas könyvét Jean-Marie Domenach 1982-ben, frissiben
olvastam, és pár sort alá is húzogattam belőle. Idézem:
„A szocialistának nevezett hatalom elfojtja
a szabadságjogokat azon ürüggyel, hogy így biztosítja az
egyenlőséget, a kapitalistának nevezett hatalom pedig
igyekszik olyannak mutatkozni, hogy egy csapásra biztosítja az
egyenlőséget és a szabadságot – ami lehetetlen (ahogy Raymond
Aron is írja ezt a Sillage de Tocqueville című
művében). A személyes képességek és a vállalatok szabad
fejlődése szükségszerűen szétválasztja az erőseket és a
gyöngéket, a tehetségeket és a lemaradókat. Így tehát az
egyenlősdi a szabadság rovására fog győzni, a liberalizmus
pedig az egyenlősdi rovására. Innét van az a skizofrénikus
ide-oda ingázás, amelybe majdnem beledöglött Európa: a mi
társadalmaink a szociális elközönyösödés felé menetelnek,
ám ez hamarosan elviselhetetlenné lesz, s ez taszítja az
embereket a patetikus önmegvalósítás irányába, s dobja
köztörvényes bűnözők karjaiba. A fasizmus és a
totalitarizmus az a váltságdíj, amelyet az elvont
individualizmus eszméjéért fizetünk.”
A könyv margójára egy nagy M betűt írtam,
s utána: „LONDON!” Hátha kicsírázik majd belőle egy
naplójegyzet Madáchról…
Amit Domenach a liberális eszmék nagy
teoretikusától, Raymond Arontól idéz, csakugyan klappol a Tragédia
londoni színének tanulságaival: a szocializmustól a
fasizmusig csak pár forduló, közben az a fent említett „l’oscillation
schizophrénique”.
De talán még inkább klappolhatott azzal,
amit Aron ír, már megérezve a neoliberalizmus és a neokapitalizmus
ígérkező diadalmát, a „köztörvényes bűnözők” új
elitjéről. Nem lehetett irigylésre méltó agóniájának a
filmje (1983-ban hunyt el), ha látásai az emberiség
jövőjéről szóltak.
„Virágok és kígyók
között”
A sztregovai katolikus templom
főoltárképét Madách Imre maga restaurálta, az amatőr
festő.
A kígyón taposó Máriát a Mennybemenetel
pillanatában.
A Mária-festő Madách és a londoni színben
Évát mennybe röptető Madách talán e két alkalommal tesz
legszemélyesebb vallomást a boldog-boldogtalan Asszonyról.
Nem silányíthatja a kor oly nyomorulttá trendi
hölgyeit, hogy ne törjön ki belőlük az Ősanya. „Mert
a jó sajátja, míg bűne a koré, mely szülte őt.” Szinte
szóról szóra úgy, mint Kosztolányinak a pesti
úriasszonyról szóló szatírájában, aki „Negyven kiló s
nagyon boldogtalan”, és üres, mint egy kipakolt bőrönd vagy
egy Dekobra-könyv, ám kinyilatkoztatásszerűen árad belőle a
paradicsomi princípium:
Ó, Éva, Éva, régi, édes Éva,
hányszor eszembe jutsz, ha látom őt,
hosszú sörényed, langyos-lusta combod,
mannás, meleg melled, tejízű csókod,
amint heversz, mindnyájunk édesanyja,
a paradicsomban, virágok és
kígyók között, hajad szép sátorában.
Megszületett a megoldás
Az iparosodás korának félelmetes marxi
jóslatai sorra beváltak, s ráadásul egy ki-hitte-volna paradoxia
is beteljesedett: a marxizmus alulmaradt az osztályharcban – kifingott.
Madách (a liberalizmus bajnoka!) a szabadverseny
szubtilis vadhajtásait is észreveszi, azokat is, amelyek
nekünk virágzanak mostanában, ebben a szocialista neokapitalizmusban.
A Tragédia XI. színében, a londoni
vásárban sétálgató gyárosok már sejtetik, hogy
csökkenteni fogják az európai népszaporulatot. A londoni
gyárosoknak már akkor is sok volt az angol. A magyaroknak most
kezd sok lenni a magyar.
„Első Gyáros: …most is lázonganak, /
Hogy meg nem bírnak élni, a kutyák, / S van is tán a
panaszban egy kicsi, / De hát ki mondja, hogy nősüljenek, / Ki
mondja, hogy hat gyermekök legyen.”
Ha még egy-két kört sétálgat a londoni
vásárban Madách két gyárosa, bizonyára kimondják a
reményteljes kulcsszót Európa jövőjéhez: sterilizáció.
A magyar dráma napja,
2007. 09. 21.
A ’80-as évek elején, amikor
valakiknek valamilyen tévedéséből az Írószövetség
elnökének választottak, ez a választás elég paradoxnak
látszott, hisz én egy kapitalista országban voltam egyetemi
tanár, Olaszországban. A magyar írószövetségi elnökséget
is csak úgy vállaltam el, hogy mellette megtarthatom a firenzei
egyetemi katedrát, erkölcsi és anyagi függetlenség okából
is. Az igazi paradoxia azonban az volt, hogy ez a méltóság
vagy funkció úgy állt rajtam, mint tehénen a gatya. Azzal
biztattam magam, hogy minél kevésbé konformistán fogom fel,
talán épp ezért is, jobban csinálom, mint az előttem az
államtól és párttól kinevezett elnökök. Ebben még
lehetett is valami.
Váratlanul, még a mai napig fennmaradt egy
kezdeményezésem, amely persze magán viseli a dráma iránti
elfogultságom önző bélyegét: szeptember 21-ét elfogadtattam
a magyar dráma napjának. Azóta ezen a napon mindmáig
színházi ünnepségeket tartanak, drámaírókat tüntetnek ki,
díjakat osztanak.
1983 szeptemberében proponáltam ezt, mert
akkor volt éppen száz éve, hogy Az ember tragédiáját
– mely könyv alakban, olvasmányként hamar meghódította a
Világos utáni frusztrált nemzetet – Paulay Ede színre vitte
a pesti Nemzeti Színházban. Azóta is mindig közérdeklődést
keltve újítják föl.
Egy életen át tapasztaltam, hogy az igazi
drámaíró igénye mily gyakran elválik a színház
szándékaitól és számításaitól. Hogy éppen Madáchtól
vegyek erre – erre is – találó idézetet: „Két golyó
küzd egymás ellen / Összehullni, szétsietni: / S e küzdés a
nagyszerű fék, / Pályáján tovább vezetni…”
Ritka konstelláció volt tehát az, amikor Paulay
rendezésében egy olyan nagy igényű színpadi költemény
került előadásra, mint Az ember tragédiája.
Hogy ez az ünnep e tekintetben példamutató
szándékú – ez ma talán még inkább evidens.
Idén az Új Színházban volt az ünnepi est,
amely a Szép Ernő-díj kiosztásával kezdődött.
(Én díjnak mondom, dacosan, mert Szép Ernő
húga annak idején a vagyonát azért hagyta ránk, hogy Szép
Ernő nevét egy olyan díj őrizze, amelyet az előző szezon
legmagasabb írói értékét megütő dráma szerzője érdemel
ki. Ám ezt a szándékot mégsem tudtam érvényesíteni – a
hivatali lekicsinylés gesztusa volt abban, hogy ennek az
elnevezése Szép Ernő-jutalom lett.)
A laudációkat és a kitüntetettek műveiből
való röpke bejátszásokat valami vita követte. Nem volt
szárnyaló. Ám világosan kirajzolódott az az esztétikai
irányzat, amely a mai reprezentatív drámának az
életképszerű ábrázolást tartja, és a köznapi beszéd
minél köznapibb művelését. Az egyik jelentős pozíciójú
felszólaló nem győzte a Bánk bánt és Az ember
tragédiáját cikizni – mint a trianoni magyar
búbánat színházi forrásait. Bár nem tartoztam azok közé,
akiktől a vita vezetője hozzászólást kért, mégis
jelentkeztem, és nagyon röviden mondtam annyit, hogy 1883.
szeptember 21-én – fogadni mernék rá – nem volt még egy
európai főváros, ahol olyan színdarabot játszottak, amelyben
az első öt percben elhangozhat egy afféle kérdés, hogy
„aztán mi végre az egész teremtés?”, majd később egy
másik, egy olyan kérdés, hogy vajon „megy-é előbbre majdan
fajzatom?”. Manapság ilyenfajta kérdések, a Földgolyó és
az emberiség sorsát illetően, egyre számosabban merülnek fel
a napi hírekben, és egyre inkább eltűnőben vannak a mai
drámairodalom színpadra vitt alkotásaiban. Én donquijotéskodva
óvtam a drámakritikusokat attól, hogy a modern dráma
látókörét a Szabó család horizontjához szabják.
Már helyemre ülve visszakiáltottam, hogy a transzcendencia
szelét nem szabad kizárni soha a színházból.
Így aztán nem csoda, hogy az egyetlen olyan
felszólaló voltam, akit még egy udvarias taps se honorált.
Túlestünk egymáson.
Utána szívesen leültem volna vacsorázni, de
nem láttam a jelenlevők közt senki olyat, akiről
feltételezhettem volna, hogy elfogadja a meghívásomat egy
vacsorára. Pedig ott volt az egész drámairodalom.
Posztközépkor
A prágai szín: Egy habsburgista
posztközépkor túlélése – a felvilágosodás hajnalfényei
között.
A tanítvány
A második prágai szín álomjelenetében
lép fel. Ádám sokmilliárd fia között nekem a
legkedvesebbik. A párizsi színben magát fejbe puffantó
tisztecske, az egyiptomi szín halálra korbácsolt rabszolgája,
a londoni szín akasztófára vitt gyilkosa mellett… Lám,
mennyi igaz van ebben a nagy, globalizált Szodomában!
Valószínűleg azért szeretem ezt a
Tanítványt, mert mint kirúgott tanár ’57 tavasza óta nem
taníthattam. Magyar fiatalokat: nem. Anyanyelvemen: nem.
Ki fia?
Ahhoz, hogy én Faust társaságában
éljek valami gótikus cellában a hálóköpenyes Wagnerrel
együtt, akit maga Faust is a létezők utolsójának tart, és
hogy a Föld szelleme is, ez a Madáchnál oly kedves jelenés,
rémes szörnyetegként mutatkozzék meg, ha előhívom, vagy
hogy húsvét vasárnapján a város kapuja előtt sétálgassak,
és élvezzem a kéjt, hogy távoli véres háborúkról
diskurálhatunk – mindehhez semmi andungom nincs. Ezért
bizonyára nem is lenne érdemes megszületnem, ezzel szemben
lélekemelő érzéssel, igazi életkedvvel tölt el az a
gondolat, hogy Ádám fiának tekinthetem magam. Hogy ez a drága
ősapa csak azért nem ugrott le a szikláról, hogy egyszer
majd, Kr. u. 1918-ban én is megszülethessem, többek között.
Orff, Bach
Ha Giorgo Strehler azt kérdezte volna
tőlem, hogy milyen zenét válasszon aláfestésül a Fausthoz,
hirtelenjében Orff Carmina Buranáját mondtam volna.
Szeretem ezt a zenét. Vas Istvánék feledhetetlen budai
rakparti otthonát nekem a Carmina Burana zengése is
idézi. Egy időben folyton ez szólt náluk. Az ember
tragédiájához Bach zenéje illik. Talán a János-passió.
Az az ember küzdj is olyan végszó,
amelynek túlnan nincs határa. Szól csakugyan – ewiglich.
Passió?
A Faust minden jelenete
lebilincselő és szórakoztató. Az idill derűje járja át
legtöbbjét. A boldogság áhítása mint téma megnyerő a
közönség számára… Figyelemre méltó életbölcsességek,
aranymondások csillannak elő a szövegből. Az évszázadok
óta népszerű ponyvát beragyogja a nagyköltészet varázsa.
Minden jelenete bővelkedik effektusokban, és jótáll
önmagáért. Az előjátékban felléptetett színigazgató
biztos lehet az egyes jelenetek végszava után felharsanó
tapsban.
Madách Tragédiájában egy
istenáldotta és istenátkozta teremtmény próbálja kivágni
magát egy balul sikerült világmindenségből. „Első,
utolsó ember a világon” – vallja magáról.
De miért van a világon?
Évmilliókat átfogó létében egy percnyi
idill sem található (Talán az Édenben…)
Ádámot a teológia szívesen tekinti Jézus
előképének. Az ember tragédiájában Ádám csakugyan
egy nagypénteki Passiót csinál végig.
A Faust legtöbb jelenete önmagában
eljátszva is szép színpadi produkció lehet. Az ember
tragédiájának egyetlen színe sem értelmezhető és
élvezhető a többi tizennégy szín nélkül.
Milánó dómja előtt
„S a dóm
némán terpedt
Őszben, ködben
az Ég felé…”
A cím Adyé, és a fent idézett
verssorok is. Nemcsak Párizst találta telibe verseiben, hanem
olasz városokat: a nyárdélutánt Rómában, Florenz nyarát
és a sátorszerűen terpedő milánói dómot…
Ady vezetése mellett otthon vagyok
Milánóban; akárcsak szülővárosomban, Nagyváradon, ahol oda
rúg ki a Bémer térre a Rimanóczy-kávéház teraszának
sarka. Márványtáblát érdemel: itt mutatta be délutáni haboskávé
mellett Adyt Lédának Fehérné, s ezzel elkezdődött a XX.
század…
Otthon vagyok itt is. Szaporodnak a hazai
árnyak. A tér túlsó felén egy háztömbön és egy
középkori kolostorfalon át elődereng egy törékeny és
indulatos férfi alakja: Petőfié. Nem látomás, csakugyan ott
van, bronzban, a Szent Ambroziana Könyvtár udvarán. Ferenczy
Béni imádnivaló Petőfije. És csempészáruként hozom a
fejemben Az ember tragédiáját. Bizonyára nem
Madáchért hívtak ide. Vagy talán mégis…
Már vége volt az itáliai szép
évtizedeimnek, Budapesten ért a telefonhívás, hogy a Piccolo
Színház legendás igazgatója, Strehler meghív pár napra
Milánóba, beszélgetni a Faustról. Tudtam, mint
mindenki Olaszországban, hogy Strehler évek óta megszállottan
küszködik Goethe drámájával. (Goethe is egy életen át
küszködött vele.) Itt-ott a közönség elé tárja
stúdió-előadásban valamelyik részletét, de hátravan a nagy
ölelésű Egész bemutatása. Baljóslatú jelek valami
végzeteset sejtettek. Mintha az Alvilág is feltámadt volna,
hogy mélybe húzza Strehlert épp akkor, amikor életműve
megkoronázására készül. A szenzációhajhász lapok
hasábjairól röppentgették fel Strehler fénykoszorúzta
nevét. Adóügyek? kábítószer? – nem emlékszem, s
remélem, már mások sem. És közben újra és újra a Faust-tervek,
elszántan, rögeszmésen. A finis erőfeszítése és
kifulladása volt már ezekben a tervekben. Az üdvösségért
folytatott utolsó harc, olyasmi, amit Illyés ír le
megrendítő versében: Futtató öregség.
Azon időkben a milánói Piccolo Teatro neve
minden bizonnyal a legfényesebb név volt az olaszországi
színházak között, sőt: egész Európában. A teremtő
géniusz kritériumait akkor még a hagyományos kánonok
biztosították, és nem a pártpolitika meg a médiák. Strehler
egyike volt az utolsó legitim géniuszoknak.
Úgy emlékszem, hogy Firenzében, az
úgynevezett Állandó Színházak Szemléjén csillagzott föl Giorgio
Strehler milánói Kisszínháza Shakespeare történeti
drámáinak sorozatával. A milánóiaknak akkor már olyan
büszkeségük volt ez az új prózai színházuk, akár
operában a Scala vagy konyhaművészetben a milánói rizottó.
A Piccolo Teatro egyes előadásai már a
premierjükön nemzeti emlékművekké váltak. Így például a Két
úr szolgája, amelynek leendő Arlecchinóját szinte
anonimitásban nevelték éveken (évtizedeken?) át, hogy ha
majd az előző Arlecchino kiöregszik, és már nem tud
tálcáján tucat pohárral röpködni, tirádákat kivágni vagy
akár bukfencezni is – legyen készenlétben művészete teljes
fegyverzetében a következő Arlecchino. A dalai lámát nem
kreálják ilyen gonddal titkos tibeti kolostorokban. Én is
igyekeztem annak idején úgy ejteni Olaszországba menetelemet
vagy onnan hazautazásomat, hogy csatlakozás címen Milánóban
egy-egy estét tölthessek a magyarbarátsággal megáldott Gozzini
család vendégszeretetét igénybe véve (különben: ők
egyengették Ferenczy Béni Petőfijének útját is
Milánó felé), és ily módon, ha lehet, láthassam újra és
újra Strehler rendezésében a Lear királyt, amellyel
nem tudtam betelni. Valami földről felvert aranyporfelhőben
folyt a játék, és Cordeliát ugyanaz a serdülő színésznő
(Ottavia Piccoli) játszotta, aki a Bolondot is alakította
fiúszerepben. A kettős szerepet filológiailag alá is lehetett
támasztani, hisz a színpadon a Bolond sohasem találkozik Cordeliával,
és amikor a tébolyult Lear ölében hozza Cordelia holttestét,
Shakespeare azt a zavaros elmére valló mondatot adja a
szájába, hogy: „S az én szegény kis bolondomat
megfojtották”.
A Lear király nekem különben egy
hosszú életen át kísérőm és kísértőm volt… Első
drámaírói nekirugaszkodásomnak címe volt, hogy: Lear
herceg, avagy Európa elrablása. Most nem sorolom föl, hogy
hányszor próbáltam drámát, novellát írni úgy, hogy
hátamat ehhez a Shakespeare-drámához vetettem.
Persze láttam közben én is Brook elvilághíresült
Lear királyát is. De számomra a legelső színházi
élményeim közé tartozó Németh Antal-rendezés volt életre
meghatározó. A Bolond versikéi ma is Uray Tivadar hangján
motoznak a fülemben.
A másik mérvadó és képzeletgyújtogató Lear
király a Strehler-rendezés volt… A minden lépéstől
felrajzó aranyporban fürdő történet valóban Európa
mítoszidejét idézte. Középkori volt és történelem előtti
egyszerre. Ahogy a Bolondnak efféle mondataiból is kitetszik a jelen–múlt–jövő
határain átívelő időtlenség: „E jóslatot Merlin fogja
tenni, mivel én kora előtt élek.” Giorgio Strehler Lear
királya valahol a Dower sziklafalain ülő ködből és
délibábból öltött testet. Bár már itt-ott feltűntek
francia, burgundi, angol királyok, sőt, Bedlamben jó nevű
ideggyógyintézet működött. De kérdés, hogy a vizek el
voltak-e választva a szárazföldtől.
Bizonyára közrejátszott a Piccolo
Színházban látott előadás élménye ahhoz, hogy a Te
Imre, itt valami ketyeg című drámai művemben az ifjú Sinkovitsnak
Lear király szerepet írtam, hogy az öngyilkos merénylők
pokolgépének ketyegése mellett bontakoztassam ki a mély
értelmű tragédia tanulságát. (Ez még pár évtizeddel
szeptember 11-e előtt volt, azóta divatba jöttek a
terroristák.) És említhetem továbbá, hogy mélymagyar drámámba
(Tüzet viszek) a Piccolo Teatro Goldoni-előadásainak
hatására írtam bele egy egész jelenetet a Két úr
szolgájából. Minden karizmatikus olasz Arlecchinót
lekörözött e jelenetben Bubik István zsenialitása.
Strehler pár napra kibérelte a dóm melletti
szálloda egyik emeletét az európai és amerikai egyetemek
meghívott Goethe-szakértői számára. Az már a reggelinél
kiderült, hogy jobbára ismerték egymást konferenciákról.
Többen összeölelkeztek – bár elébb eltolták egymást jobb
látótávolságra, hogy elolvassák a gomblyukba tűzött
dögcédulán, hogy hogy is hívják régi kebelbarátjukat.
Éreztem, hogy számomra ennek csak rossz vége
lehet, szóltam az ebédlőben, hogy a szobámba kérek egy
kávét. Éreztem az illetéktelenségemet, és nem akartam
lelepleződni a szakma bennfentesei előtt. „Mi szél hozhatta
ide ezt a soha nem látott alakot?”
Ám épp azon buktam le, hogy szökni akartam.
A folyosón szembe jött velem a nagy Goethe-specialista, régi
jó ismerősöm, Italo Aligihiero Chiusanu. Megtorpant. „Mit
keres maga itt, Hubay? Mióta germanista maga? Tud maga
egyáltalán németül?”
És mintegy megvilágosodva, már olvasta is
fejemre a felismert evidenciát: „A magyarok mindig előjönnek
a maguk Ember tragédiájával, ha Goethe szóba kerül.
Ezért jött ide?”
A letámadás most már engem is lucidussá
tett. Kivágtam én is a magam evidenciáját, ha mégoly
halandzsának hathatott is.
– Messze vannak egymástól, mint Makó
Jeruzsálemtől. Érti ezt ön, Chiusanu?
A fentihez
Nem vált Madách művének javára
azoknak az igyekezete, akik Az ember tragédiájával
kapcsolatban Goethe Faustját kezdték emlegetni.
Egyrészt azért nem, mert e művek csakugyan olyan távol esnek
egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől. Másrészt azért, mert
– akkoriban, de még ma is – Goethe főisteni tekintélynek
örvend, és a vele való versengés holmi malomalji
idétlenségnek hathat. Rana rupta…
Amikor Szerb Antal rövid életrajzot közölt
a világirodalom nagyjairól, Goethe János Farkasról ennyit
írt: „Ő volt Goethe.”
Ez a Goethét csakis önmagával azonosító
meghatározás analóg azzal, ahogy Jehova szokott volt
bemutatkozni az Ószövetségben: „Vagyok, aki vagyok.”
A Madáchot Goethével párba állító
hazafias igyekezet, mondják, szintén Arany János
vesszőparipája volt. Ezt lovagolta tovább Dóczy Jenő, aki
német fordításában Az ember tragédiáját
felcicomázta Goethe rímeivel. Fülbemászó lett.
Ezt írta felül, hál’ istennek, Mohácsi
Jenő fordítása, amelyben német nyelven is a robusztus eredeti
szól.
*Erről egy másik
naplójegyzetben is írtam, úgy emlékszem.