Hubay Miklós
Újabb jegyzetek a
Madách-naplóból
Végtelenbe
vesző fehér boltívek alatt
A pompás, barokk ízlésű nagyváradi
püspöki palotával szemben szinte dacos puritánsággal
húzódott végig a tizenkét kanonoki ház hosszú árkádsora.
Fehérre meszelt boltívek, zömök pillérek. A két talpam még
emlékszik a fapadlat göcsörtjeire, hosszú, hasított
szálfákon kopogott a léptem. A nyugati nap besütött minden
árkádon. Magyarország felől. Közel van a határ, szinte
megszokhatatlan ez. Csak egy-két kilométerre. Ezek alatt a
rusztikus árkádok alatt rossz időben is végezhették
egészségügyi sétáikat a vén papok, méla
breviáriumolvasgatással emelve lelküket transzcendens
világokba. Ide nyíltak a kanonoki házak döngő kapualjai és
a földszinti rácsos ablakok, nemegyszer muskátlival vagy
egy-egy alvó macskával. A bejáratra ügyelő kapus lakhatott
mögöttük, vagy a főpap valamelyik megözvegyült, szegény
rokona.
Nekem egy ilyen élemedett korú néni nyitotta
ki a kapuba vágott ajtót. S neki vágtam ki a magamban már
begyakorlott szöveget, ami szerint megbíztak, hogy ezt a
borítékot kézbesítsem a méltóságos és főtisztelendő
kanonok bácsinak.
A tisztes, kánoni korban levő ősz hölgy
feltehetőleg mosolygott a rövidnadrágos küldöncön, aki
lecsúszott zoknijával inkább a közeli Schlauch park
játszótereiről ideszalajtott pulyának (pestiesen szólva
srácnak) látszott.
Az is voltam.
És a vastag borítékban levő kézirat
szerzője is én voltam. Utóbbi minőségemben névtelenség
fedte kilétemet. Jelszavas boríték is volt a kézirat mellett.
Csak ebből lehetett megtudni, hogy a szerző a debreceni
piarista gimnázium II. osztályú magántanulója.
Igen, ez a kényszerű magántanulóság
(Nagyváradon akkor már nem volt magyar nyelvű gimnázium) adta
nekem azt az aranyidőt, hogy évszámra otthon maradva
naphosszat olvassak, ábrándozzam, és ha a Szigligeti
Társaság pályázatot hirdetett a bölcselet és drámairodalom
köréből, ráértem egy füzetet teleírni arról, hogy
„Optimista vagy pesszimista mű-e Az ember tragédiája?”.
Egy magántanulónak minden órája lyukasóra,
maga a szabadság. Nagyvárad valamennyi kölcsönkönyvtárába
be voltam iratkozva.
Már nem tudom, hogy ki volt az a méltóságos
és főtisztelendő kanonok úr, akit dolgozatommal
megtiszteltem. A váradi káptalannak mindig volt egy-két szép
hangú énekes kanonokja, és mindig volt egy-két tudós
történésze, jeles irodalmára. Nagy tisztelet övezte őket.
Ha Karácsonyi Jánost az ablakból meglátta anyám elbaktatni a
hársak alatt, odahívott, és együtt néztük, némán és
tisztelettel, ahogy elmegy.
A zsibogón, az ócskások könyveskosaraiban
találtam is Karácsonyi Jánosnak egy füzetét, a székelyek
eredetéről és a székely magyarokról. Amit megértettem
belőle, szépen összeolvadt bennem Benedek Elek
mondavilágával. Karácsonyi a hársfák alatt elmenőben is
olvasott, nem csak odahaza, a kanonoksoron. Egyszer-kétszer
megpróbáltam én is nyitott könyvvel a kezemben sétálni a
hársfakorzón. Idétlen vállalkozás volt.
Hasonló idétlenség volt, hogy
kisgimnazistaként Madáchot elemeztem a Szigligeti Társaság
pályázatára. Lehet, hogy akkor már Némethy kanonok volt a
Társaság elnöke. Ő is olvasva járt a fák alatt. Neki egy
kicsit rezgett hozzá a feje és orrán a csíptetős cvikker. Ő
is nagy tudós hírében állott, bár tőle nem olvastam semmit.
Szerette a költészetet, meghívta Váradra Mécs Lászlót és
a dalszerző Fráter Lorándot is. Azt emlegették róla, mint
kanonoki körökben bizarr különösséget, hogy járatja a
Nyugatot. Kisebbségi létünkben mindez békén ölelkezett
egymással, a nótás kapitány Ady Endrével. Bennem is, azóta
is. A Bémer téri kávéházakban Bura Károly és Bura Sándor
muzsikált – mígnem repatriáltak Budapestre.
„Büdös becsvágy” – ezért rótt meg
legtöbbször puritán nevelőapám –, igen, a büdös
becsvágy hajtotta azt a kis idiótát, hogy tizenegy-tizenkét
évesen kéziratával becsöngessen egy kanonoki házba… De
hát ez volt a Trianon, amelyről Kosztolányi azt írta:
„megtébolyul, ki belenéz”. A kisebbségi árnyékvilágban
megteremhetett egy-egy magamfajta bolondgomba.
De az azért mégis meggondolkoztató, hogy a
téma háromnegyed század múltán ma is izgat, meglep, és
minden más témánál inkább készít fel az élet esedékes
végső aktualitására.
„Mit állsz, tátongó mélység,
lábaimnál! Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt…”
Ezt ki kérdi? A tizedik X-be lépő
aggastyán, avagy egy odaátra esett magyar városban egy
magántanuló gimnazista?
Az olvasóhoz (avagy:
Ádám, hol vagy?)
Az álom véget ért, s Ádám az
álomképekből nyert mindent előre tudásával – a függöny
legördülte után bizonyára – nekivágott a Történelemnek.
Soha nem tudott a fenekén maradni. Most éppen abban a
században s annál a pillanatnál tart ő is – folytatva a
történelem neves és névtelen hőseiben a reinkarnálódását
–, amelyben mi vagyunk, e Kalauz írója és olvasója.
XXI. század, a tízes évek körül… Ó,
olvasó! Nem lehetetlen, hogy Ádám most épp te vagy.
Mesekönyv helyett
Olvasni sem tudtam még, amikor már
kedves könyvem volt Az ember tragédiája. A képes
kiadás volt, Zichy Mihály illusztrációival. Hogy az érzékek
csiklandozásában mesteri Zichy Madáchot illusztrálván
rejtett-feltárt oly motívumokat, amelyek már három-négy
éves korunkban megragadják és lebilincselik kisdedi ártatlan
képzeletünket, csak az fogja tagadni, aki nem ismeri Sigmund
Freud meglepő információit az újszülöttek – sőt, a
talán még meg sem születettek – szexuális
jólértesültségéről, amelyet azután merő
jólneveltségből sikeresen elfelejtenek. (Vagy úgy tesznek.)
Annak a két pucér felnőttnek az ölelkezése
a Paradicsom kertfái alatt hamar elgondolkoztatott. Majd utána
az egyiptomi Fáraó mozgalmas udvarában egyetlen pihentető
gondként felragyogott a kép közepén egy hatalmas női popsi.
Családom nőtagjai nem adtak alkalmat, hogy megleshessem őket.
És persze a könyv vége felé a szikla
csúcsán álló ifjú férfi, halálra készen. Ez igen!
Érdemes lesz felnőni.
Örök visszatérés
Soha még egy ily egyenesen és
egyértelműen a vég, a végzet felé siető drámai mű nem
kanyarodott vissza oly meglepő bravúrral kezdeti pontjához,
mint Az ember tragédiája. Az Isten végszava után
(„Ember, küzdj…”) Ádám megint felülhet a Fáraó
trónusára, hogy elkezdje a világtörténetet. Igazából. Most
már ébren, s most már mindent előre tudva. Ugyanazt a kört
fogja megtenni, csak egy emelettel magasabban. Immár a
valóságban. Bizáncot, Rómát, Prágát, Párizst, Londont –
a történelem spirálja szerint. Egy, szinte már a zenei
kompozíció tökélyét felérő dráma törvényei szerint.
Egy kígyófészek áldott
hidege
„A nagyszerű után egy sárdobás…”
Lucifernek ez a kaján pökhendisége
kifizetődő teória lehetne alátámasztani az irónia
katartikus szerepét, avagy a magasrendű értékek
elviselhetetlenségét. Ez a luciferi impulzus bizonyára
hatékony motívum lehet a civilizációk halálában, a tragikum
jegyében. Lucifer szerint ennek az impulzusnak a romantikában
volt a kedves kígyófészke…
A XX. században nevet kapott az az impulzus,
korszerű történelmi folyamattá avanzsált. S azóta úgy
hívjuk: deheroizálás.
(Vajon már nem ennek a neszezését hallottam
első színre vitt drámám írásakor, amikor azt a címet adtam
neki: Hősök nélkül?)
Szép!
„Gyönyörködjem még egyszer
bennetek…”
A Teremtőnek esztétikai örömet szerez a
befejezett Nagy Mű számbavétele. Felhőpáholyból szemléli a
csillagok felvonulását, a kozmikus parádét az angyali seregek
kommentálják:
Milyen büszke
láng-golyó jő
Önfényében elbízottan,
S egy szerény csillagcsoportnak
Épp ő szolgál öntudatlan.
*
Szemadám Györgyöt hallottam nemrég.
Új, madaras könyvéről beszélt. S ő is a Teremtésről. Hogy
a szépség számított ebben is, és nem a praktikum, ami persze
szintén csodás.
De mégis, a szépség számított az Istennek
is.
*
Madách is ezt vallja.
A teremtett világ seregszemléjében
gyönyörködik az Isten.
A Teremtés első napján nem hasonlítható
semmi semmihez. Mindaz, amihez bármi hasonlítható lehetne,
még csak ezután lesz.
Semmihez sem fogható újdonság a teremtett
világ.
Hogy praktikus-e? – majd kiderül. Csak a
szépsége evidens.
*
A sikeres Alkotó örömének ezt az első
pillanatát a költők ismerik. Legjobban talán Weöres Sándor.
Ő Csöngéről megleste a Teremtést. És utána, ahányszor
csak verset írt…
Szeretném remélni, hogy ez az isteni
boldogság megadatott Madách Imrének is, amikor 1860. március
26-án befejezte Az ember tragédiáját – és első
végigolvasásra már működött, akár a Világegyetem.
Minden lehet…
A „nagy minden ezer nemét” (ahogy
Berzsenyink mondja ezt) nemcsak létrehozni kellett, hanem
valamennyi benne nyüzsgő élőlénynek – születésétől
kezdve – megismernie is muszáj, ha nem akar ideje előtt
elveszni.
Ez a „nagy minden” oly beláthatatlan és
amellett oly apróra kifundált, hogy ebbe aztán
belépillantgatva a világra rácsodálkozó gyermek (vagy
aggastyán!) számára bármely teremtésmítosz, kozmológia,
feltételezett ősrobbanás vagy akár a Sixtus-kápolna
mennyezetfreskója oly lehetetlenségnek és éppoly
lehetségesnek tűnik, mint akár az egész képtelen és
létező Univerzum…
Hogy az apuka és az anyuka állítja-e a
karácsonyfát, vagy az angyal hozza? – egyik magyarázat sem
valószínűbb és nem valószínűtlenebb a másiknál.
Ugyanígy a Világ létrejöttének nem lehet kitalálni oly
fellegjáró magyarázatát, amely ne férne bele a végtelen
„mindenbe”. S belefér, még ha netán véges is a világ.
Az Eszme, az Erő és a Jóság hármas
dimenziójában minden lehetséges.
Az oly halandó
ideológiák
A Tragédia kompozíciója oly
sűrű szövésű és koherens, hogy zavarba esik a színházi
rendező, ha szünetet kell kijelölnie benne.
Márpedig szünet nélkül nem szögezheti
ülőhelyéhez a nézőt három-négy vagy ki tudja, hány
órára.
Különösen kényesnek látszik belevágni
Ádám álmaiba, amelyek – az elszenderedéstől a
felébredésig – egyetlen szekvenciát képeznek.
Bár Madách maga is megszakítja ezt az álmot
színváltozásokkal.
A színek szerinti tagolás a Tragédiában
konvencionális adó, amellyel Madách kötelességtudóan fizet
a XIX. századi dramaturgiának. Az álomfolyamatban Péter
apostol és a bizánci Pátriárka között szinte semmi hézag,
csak ugyanazon jelenségeknek más-más arculatát látjuk.
A mechanikus, az egyes városok színtere
szerinti tagolással (Athén, Róma, Bizánc, Prága stb.)
szemben figyelmeznünk kell arra a bensőbb tagolásra, amely az
egyiptomi szín végén már invokálja az athéni demokráciát
s az athéni végén a római dolce vitát…
A cezúra tehát inkább az egyes álomszínek
közepén van, amikorra kialszik az uralkodó ideológia oly
ígéretes hajnalfénye, és az eszményen kiütköznek torz
vonásai. Ilyenkor lép működésbe Ádám avantgárd szelleme,
tétovázás nélkül leszámol eladdigi világnézetével, és
vallani kezdi annak ellentétét…
Szinte lehetetlen szünetet iktatni az
álomfolyamatba. Nemcsak ennek onirikus természete miatt, hanem
azért sem, mivel Madách számára éppen nem az egyes
ideológiák (kultúrák, világnézetek) hitvédelme volt
fontos, hanem sokkal inkább mulandósága, kérészélete…
Minden, mi él és áldást hintve hat,
Idővel meghal, szelleme kiszáll,
A test tuléli ronda dög gyanánt,
Mely gyilkoló miazmákat lehel…
A Jaltában nyakunkba vetett marxizmus
üdvtanát a magyar nép talán azért is bírta elviselni, mert
jó előre megkapta hozzá Madáchtól a védőoltást.
„Szerelem, költészet,
ifjúság”
Diákkoromban legkedvesebb könyveim közé
tartozott Benedek Marcell izgalmas kalandregénye, amelyben a
magyar irodalom történetét mondja el: a Délsziget.
Felejthetetlen volt a Madáchról szóló fejezetben, ahogy
evokálta a londoni szín végét – Ádám felismeri a vásár
és az élet zűrzavarából az égbe szálló eszményi nőt:
„Ah, Éva! Éva!” A felismerés pillanata oly intenzíven
drámai a Tragédiában, hogy – bibliai
szóhasználattal – az ismerés itt beteljesüléssel,
szerelmi eksztázissal ér fel…
Mintha e meg- és felismerésben az a
félreértés szűnne meg, amely az egyiptomi szín óta (ötezer
év óta!) akadályozza Ádám és Éva nászát. Azt Freudtól
is tudjuk, hogy az embernek szerelmi téren a civilizációval
van a legidültebb konfliktusa. Egy illúzió jövője
című művében ír erről, és ajánlja a beletörődést.
A Tower tetején megjelenő angol bakfis (csak
árucikk volt ő is eddig a londoni nagyvásárban), ahelyett
hogy illedelmesen sírjába ugranék, ledobja magáról decens
viktoriánus szoknyáit, alsószoknyáit (van mit), és felragyog
a bástyafokon gyönyörű teste, édeni meztelenségében.
Három szót kiált, mint felhőnyitogató varázsigét:
„Szerelem, költészet, ifjúság” – és a mennybe száll.
Akárcsak az ókor legszebb hölgye, Heléna,
vagy a Szűz Istenanya, akit azóta se győznek magasztalni a
himnuszköltők, pásztorlánykák, anyókák és teológusok.
A XI. szín váratlan apoteózisában Évára
is elmondhatjuk a dicséretet: ő itt a titkos értelmű rózsa.
E jelenet láttán talán Goethe is
rábólintana az Olümposzról: felér ez azzal, hogy „das ewig
Weibliche zieht uns hinan”.
Még teátrálisan is oly finálé ez, hogy
lezárhatja a Tragédia épületét. De Madách nem teszi
le a tollat… Még hátravan a három jövőbeli szín. A
Falanszter, az Űr és a Jégvidék. A megvénült Ádámnak még
találkoznia kell a nyomorult kéjsóvárral, az eszkimó
asszonnyal.
Ha én rendezném a
londoni színt
Minduntalan találkozunk olyan színházi
(vagy filmbeli) produkciókkal, ahol egy szép fiatalasszony
meztelenül jelenik meg… Diákkoromban odavoltunk a nemzeti
színházi Godiváért, amelyben csak a körülötte
röpködő galambok őrizték Szörényi Éva szemérmét.
Németh Antal rettenthetetlen rendezői bátorságát dicsérte
ez is.
A londoni szín végén Ősanyánk váratlan
revelációja a Tower bástyáján – szerintem – megérné,
hogy az Évát annyi változatban megjelenítő színésznő
csakugyan ledobja magáról utolsó fátylait is, és
feltündököljön egy percre paradicsomi Éva-kosztümben.
Az abszolutizmus kora
Azt mondják, börtöncellájában egy
elhullajtott krétadarabra talált a Rab. Ír az asztal lapjára
egy verset a Teremtő Isten dicsőségére. Bemagolja,
letörli… Aztán ír egy másikat, amelyben bírálja Istent.
Bemagolja, letörli…
Állítólag így kezdett megfogalmazódni Az
ember tragédiája.
Ugyanebben az időben Vörösmartyról azt
jegyezték fel, hogy ha egy új verset írt, az első embernek,
akit meglátott, felolvasta, s utána a gyertya lángjánál
azonmód el is égette.
A nógrádi táj titka
Őspark a ház körül, és a nógrádi
dombvidék egy karéja. Lehet-e itt, ilyen környezetben
koncentrálni olyan kérdésekre, hogy „megy-é előbbre majdan
fajzatom”? Vagy éppen itt lehet?
Janus Pannonius váratlanul súgja a fülembe
itt, Csesztvén: „Hidd el a környezet is befolyásolhatja a
költőt, / S az, hogy hol született, érzik a vers ütemén.”
Fourier után – Orwell
előtt. Egy magyar falanszter 1861-ből
Talán időszerű kérdés lehetne
vitákban, könyvben, tanulmányban előhozakodni a
Falanszter-szín madáchi koncepciójával és meglepő
üzenetével a XIX. század közepéről. Közismert Fourier-nak
(a „falanszter” keresztapja is ő!) diadalmas optimista
utópiája éppúgy, mint a jó száz évvel későbbi negatív
utópia, az 1984 Orwelltől.
A korunk problémáival foglalkozó
gondolkodók figyelmét felkelthetné a madáchi
falanszterkoncepció, amely bár átveszi Fourier-tól a
falanszter nevét és néhány külsőleges mozzanatát
(például az U alakú udvart), mégis Madách a fourier-i
optimizmussal teljesen ellentétes negatív utópiát fest az
emberiség jövőjéről a reá váró falanszterizálódás
korában. S teszi ezt olyannyira, hogy néha a megtévesztésig
hasonló eredményre jut, mint majd fog jutni utána csaknem
száz évvel később Orwell.
Ennek a témának francia és magyar tudósok,
filozófusok körében való megtárgyalását proponáltam
egyszer a párizsi Magyar Intézet igazgatójának, aki a
javaslatot szívesen fogadta, s remélhetőleg meg is fog
valósulni. (Ilyen derűlátó utópista vagyok már én is.)
A boldogtalan Jób
Ádám: egy Jób, aki megtalálta a maga
szemétrakását a világtörténelemben. Azon üszkösödik ma
is, soha nem gyógyuló sebeivel… És az ő hitére is
fogadást kötött egymással az Isten és a Sátán. Erről
szól Az ember tragédiája.
Dupla garancia
A dráma végén, amikor Ádámot Isten
belöki a konkrét világtörténelembe, a legnagyobb filozófiai
kérdés, hogy a történelemcsináló Ádám számára
tulajdonképpen mire is fog szolgálni majd az álomban előre
meglátott jövő. Sztoikus emelkedettséggel fog végigsétálni
minden megpróbáltatáson? Vagy szolgál talán az
elviselhetetlennek elviselhetővé tételére? – hisz
rémálmai után a direktben rá mért világtörténelem már
csak déjŕ vu lesz. Az is lehet, hogy az álom
ellenállóbbá teszi Ádámot a megpróbáltatásokra – mint
szérumoltás a szervezetet az igazi halálos kórral szemben,
vagy mint ahogy a kamaszavatás rituáléja készít fel az
életre.
De az is lehet, hogy az emberi történelem
mutatóba kapott (egy rövid álomban átélt) íve –
Egyiptomtól az eszkimó-sötétig – nem más, mint Isten garanciája,
hogy a világtörténelem nem fog idő előtt
abbamaradni. Tehát meglesz az eleje, közepe, vége. Ez
megnyugtató. Hisz egy eljövőtlenített világtörténelmet
még elkezdeni se volna érdemes… Viszont az, amelyről Ádám
az előzetest látta: komplett világtörténelemnek hat,
jól meg van komponálva. Idő előtti világvége esetén az
emberiség visszakérhetné a belépti díjat…
Bölcs Bertha Bulcsunak igaza van
öninterjújában (ez is filozófiai műfaj: soliloquia):
„Mindenesetre úgy kell élnünk és cselekednünk, mintha
létezne jövő.”
Ádám álma egy ilyen mintha-jövő. Vagy
pláne: minta-jövő. Minta-érték-nélkül-jövő. De hogy
meglesz, azt egyaránt garantálja az Isten és az Ördög.
Madách és Domenach
Máig kegyelettel őrzöm az Esprit
legelső számát 1932-ből, amelyben Emmanuel Mounier intonálta
a perszonalista világnézetet, filozófiát. Igyekszem
folytatólagosan olvasni a lapot, ha hozzájutok friss
számához.
Mounier utáni főszerkesztőjének, Jean-Marie
Domenachnak könyvét olvasom (Enqučte sur les idées
contemporaines. Paris, 1987). Szinte minduntalan belebotlom a
Tragédiát idéző gondolatokba.
A történelmi színek Ádám számára szoros
dialektikával váltják egymást. Mintha az álombeli
civilizációváltás mindig új embert is kívánna:
reinkarnálódást. Az Egyiptom–Athén–Róma–Bizánc
szekvencia minden egyes fordulójára érvényes Madáchnál,
amit Domenach így fogalmaz meg történelmi változásként:
„…nem a gazda cseréjét jelenti, hanem a saját magunkhoz
és a dolgokhoz való viszonyunk megváltozását, hogy
felvázoljunk itt és most egy alternatív társadalmat, autonóm
embereivel. A forradalom vagy létünkbe vágó, vagy nincs
is.”
Az eltűnt Éden nyomában
Madáchnál sohasem szól bele a
történelembe az Isten, ám Ádámot minden újabb társadalom
ígérete felé az elveszett Paradicsom emléke, az
Isten-közelség, az „Ádám, hol vagy?” visszhangja hajtja.
S úgy érzem, mintha álomban feküdném:
A rezge hangon messze múltba szállnék,
Hol napsugáros pálmafák alatt
Ártatlan voltam, játszi, gyermeteg…
– ezt ugyan Éva mondja, de Ádám
megrendülten mondja utána. Kivételes súlyt kap itt a
múlhatatlan Éden.
A római színművészeti főiskolások Tragédia-előadásán
G. Pressburger e sorok fontosságát megtetézte azzal a
rendezői gondolattal, hogy amikor itt tartott a dráma, az
utcáról (Via Vittoria) bejött zsinóros atillájában egy
horpadt mellű magyar, és az első emberpárral együtt rebegte
a fenti sorokat. Világos volt: az aggódó szerző jött be a
színházba, el ne rontsák az olasz főiskolások a szöveget
épp ennél a passzusnál.
Dichotómia
Azt hiszem, nem volt még színházi
rendező, akinek sikerült volna Az ember tragédiáját
befejeznie olyan zárójelenettel, amely a nézők – s persze a
kritikusok – általános megelégedésére szolgált volna. Nem
mintha a nézők (s a kritikusok) nagyon tudnák, hogyan is kéne
– a saját megelégedésükre – befejezni ezt a művet.
Megkockáztatnám azt mondani, hogy a Tragédiának
– a mű szelleméből következőleg – nincs egyértelmű
befejezése, sem üzenete. S nem is lehet. Miért gondolom ezt?
Mert a „bibliás” képek (a mennyország, az éden, a
kiűzetés, az ébredés, amelyekbe az Úr meg-megjelenése vagy
szózata is persze beleértendő), e képek tanítása és
közben az álomképek leckéje, könyörtelen és
elhazudhatatlan tanulsága szögesen ellentmond egymásnak.
Ez még nem volna baj, hisz
jelenségvilágunkban az ambivalencia minduntalan érzékelhető,
csak éppen a színpadon nehéz – pláne fináléban szinte
lehetetlen – kétértelműségeket egyszerre megjeleníteni.
Az Úr végszavával s a hozsannázó angyali
kórussal záruló előadás szükségszerűen vitába száll az
egyiptomi színtől az eszkimó-színig látottakkal. Márpedig
ezen álomszíneket nem azért láttuk, hogy
elérvénytelenüljenek. A drámának minden részlete integráns
része a műnek, s amit Madách megírt, ami a színpadon
megtörtént és elhangzott, azt nem bagatellizálhatja el sem az
Úristen, sem egy főrendező.
„Én ámulok, hogy
elmulok” (J. A.)
Két koldus veszekszik az utcasarkon: egy
modern jogállamban melyiküket illeti ez a jövedelmező placc?
Helyben vagyunk. Ez már a történelem vége,
ahogy ezt divat mondani Fukuyama után. Megérkeztünk a XXI.
századba.
A londoni szín már csak ezért is
különleges figyelmet érdemel tőlünk, XXI. századiaktól.
Angol ismerőseimtől úgy hallottam, hogy
amikor Iain Macleod nagyszerű, új fordításában Skóciában
színre került a Tragédia, igencsak meghúzták a
londoni színt. Vagy tán el is hagyták? Túlaktualizálódott.
Ez még (már) Thatcher asszony korában volt.
Terjedelmes szín. Aktív szereplői számát
tekintve is a legnépesebb, de nem terped el benne a cselekmény,
ellenkezőleg: felgyorsulni látszik (pláne a megelőző
második prágai szín után). Madách kritikája itt már minden
londoni vásáros számára a lét gyökeréig vágó,
valamennyien sírjuk szélén üzletelnek, szeretkeznek,
sörözgetnek.
A fogyasztói társadalom menthetetlenül
halálszagú. Ám a halál nem tragikus, nem is hősi, még csak
nem is érdekes. Úgy potyognak ki a létből az állampolgárok,
zsinórban, mint az elromlott játékszerek, lejárt automaták.
Az egyén alig módosít a statisztikán,
akárcsak egy parlamenti választásnál. Azok a vigasztaló,
kétsoros végszavak, amikkel a sorban sírba-ugrálók
búcsúznak, életük abszurdumát summázzák.
„Mulattattam, de nem mulattam” – mondja
halála percében a Bábjátékos.
„Egymást szedtük rá azzal, hogy tudunk: /
Most a valónál mind elámulunk” – így múlik ki a Nyegle
akadémikus.
S feledhetetlen – isten tudja, miért – a
Kisleány életének szelíd hiábavalósága. Íme: „Kis
ibolyáim mind elkeltek, / Majd újak síromon teremnek.”
Világpremier
Vajon mit játszottak 1883. szeptember
21-én Párizsban (az Odéonban, a Comédie Française-ben?
És vajon mit Londonban? Bécsben?
Mindegy.
Bizonyos, hogy sehol sem csigázták föl oly
eget ostromló igényekre a drámát, mint a pesti Nemzeti
Színházban tette Paulay, ahol az első három percben már azt
firtatták, hogy „Aztán mivégre az egész Teremtés?”.
Lássuk, Uramisten, mire
megyünk ketten!
Az Úr: „Be van fejezve a nagy mű,
igen.”
Madách: „Akkor kezdhetem a nagy művet
én.”
A haza fogalma
„Egyet bánok csak, a haza
fogalmát…” – mondja Ádám a Falanszterről álmodva az
oly kecsegtetőnek ígérkező globalizált világban.
Találkozás a tizenéves
szerzővel
Most, hogy egykori tanítványom, Siklós
Olga a kezembe nyomta Madách ifjonti színdarabját, a Csak
tréfát, ismerkedhetem egy új szerzővel, aki lubickol kora
divatos szalonvígjátékainak ötletgazdagságában…
Ki hitte volna a Tragédia freskóit
bámulva, hogy ugyanaz a kéz. (1970)
Mennybemenetel
Zarándoklás ez, minden ősz kezdetén
megtesszük, a kettévágott Nógrád megyébe, hogy előbb –
még magyar részen – a csesztvei udvarház körüli pusztuló
park csendjében tűnődjünk el a Teremtés bizarr kalandján
és a vele járó setesuta világtörténelmen. Mert talán épp
egy ilyen kidőlő fára leülve tűnődött el Madách Imre is
azon, hogy hogyan lehet egyetlen képletben kifejezni ezt a
végtelen térben és időben terjengő izét.
Aztán folytatjuk a zarándokutat tovább, még
a megyehatáron belül, de már az országhatáron túl,
Alsó-Sztregovára, ahol a várkastély gyűjteményében
láthatjuk egy magyar író családi képmásait, az ivadékokat
és az ősöket. (A feliratok megértéséhez nélkülözhetetlen
a zsebszótár használata!)
De most nem engedik be a Magyarországról
érkezőket, akik itt pedig ez évben is megtartanák
előadásaikat szűk körben, csak úgy egymásnak,
Alsó-Sztregova szülöttjéről. Én is felkészültem,
nekifutva egy új megközelítésnek. „Hat létkérdés Az
ember tragédiájában” – mert kiszűrtem belőle
csakugyan hat kérdő mondatot, válasz talán nincs is rájuk,
de kérdőjeleik létünk gyökeréig hatolnak.
Elsőként idézném mindjárt azt a pimasz
kihívást, amelyet a Tragédia kezdetén épp a Teremtő
Úristennek szegez Lucifer: „Aztán mivégre az egész
Teremtés?”
A második kérdés szorongatását végigéli
minden élőlény a Földön – a katicabogártól Shakespeare
Vilmosig: „Miért, miért e percnyi öntudat, hogy lássuk a
nemlét borzalmait?”
Mintha ugyanez a szorongás szólna, ám
mégsem ugyanez, a kikerülhetetlen halállal szemben teszi fel
kérdését Éva, hogy egyedül erre választ is adjon – a
halhatatlanságét: „Mit állsz, tátongó mélység,
lábaimnál?”
Ám nemcsak az egyén, hanem az egész
emberiség sorsa is kérdéses: „Megy-é előbbre majdan
fajzatom, […] / Vagy, mint a malomnak barma, holtra fárad, / S
a körből, melyben jár, nem bír kitörni?”
A Tragédiát író börtönjárt hazafi
sehol nem ír egyetlen szót sem nyomorult nemzetéről. Vagy
mégis?
„Ha nagy Hunyad nem méltó nép körében /
Jő a világra, […] / Mi lesz első hőséből a keresztnek?”
És az a legtöbb férfit (Madách Imrét
mindenképp) legjobban kínzó kérdés – sokszor egy életen
át, a nővel való viszonyunkról: „A nő, méregből s
mézből összeszűrve. / Mégis miért vonz?”
Úgy érzem, e hat kérdés határolta az én
életem horizontját is.
Ám a kastélyba nem engedtek be, úgy
mondták, későn jelentkeztünk. (Egy múzeumba?)
Aztán azt rebesgették, hogy válasz ez arra,
hogy nem kívánunk fejet hajtani a most újfent megfogalmazott
„Beneš-dekrétumok” előtt.
Átballagtunk – kisded sztregovai
zarándokcsoport – a falu másik végébe, a katolikus
templomhoz. És az lett az előadótermem. Itt talán jobban is
kiéleződött a létkérdések transzcendenciája.
Az első pad, ahol ültem, talán a Madách
család kegyúri helye volt. Az oltár fölött Mária
mennybemenetele, amelyet még, ha jól tudom, maga Madách
Imre is javítgatott, restaurált.