Kortárs

 

Vasy Géza

Illyés Gyula és az ő „megbocsáthatatlan bűnei”

 

„Eddig azt hittem, Babitsot érte a legtöbb mocsok ebben az országban. Úgy van. De már versenytársa vagyok, s elszorul szívem az undortól, hogy elébe fogok vágni. Mert én nem bírom.”

Naplójegyzetek, 1960. január 4.

 

Minden támadás, vád, mocsok része a fogadtatástörténetnek. A múló időnek azonban rendszerint jótékony, békítő, feledtető hatása szokott lenni. A kevésbé jelentős alkotók művei félhomályba kerülnek, s ezzel együtt vélt vagy valós vétkeik is jelentéktelenekké válnak, megbocsátásra érdemesebbnek mutatkoznak. Kiemelkedő rangú szerzők esetében bonyolultabb jelenkoruk és az utókor ítélkezése is. Az ifjú József Attila Babits elleni példátlan fellépését évekkel később maga is megbánta, idővel Babits is megbocsátotta, az utókor mégis megértőbben tárgyalta József Attila kritikáját és versét, mint Babits reflektálását. Talán csak manapság jött el az idő a szenvedélymentes elemzésre. A feledhető költői teljesítményt nyújtó Pákozdy Ferenc azáltal vált „halhatatlanná”, hogy az illegális kommunista párt utasítására – és akkori meggyőződését követve – ledorongoló kritikát írt a Külvárosi éj című kötetről. Tettét később ő is megbánta, de az irodalomtörténet-írás is megértőnek mutatkozott, hiszen „parancsra cselekedett”, s ez inkább az illegális pártot jellemzi, mint őt magát. Illyés Gyulának azonban sokan ma is kevésbé hajlandók megbocsátani kritikáját ugyanerről a kötetről a Nyugatban, s még kevésbé Németh László korábbi írását, pedig ezek egyáltalán nem kirívó tételei a korabeli fogadtatásnak. József Attila és Illyés Gyula kapcsolata pedig egyelőre lezárhatatlan és feloldhatatlan kérdéskörnek mutatkozik. Nem annyira az irodalomtörténet-írás, az életrajzi kutatás a ludas ebben, hanem – a tudománnyal szinte semmit sem törődve – a szájhagyomány makacs továbbélése a közvéleményben, amelyet a közírás különböző formái, a média, olykor még szépirodalmi jellegű művek is lelkesen terjesztenek.

Igaznak fogadva el Illyés Gyulának a mottóban idézett s többször is megfogalmazott naplójegyzetét, s figyelembe véve az életmű jelentőségét és terjedelmét, a fogadtatástörténet monografikus téma, s azon belül is több fejezetnek kellene tárgyalnia a bírálatot messze túllépő támadásokat. Ha ez utóbbiakat próbáljuk csoportosítani, akkor három nagy vonulat bontakozik ki, s mindegyik élőnek bizonyul ma is. Elsőként említendő, mert a legismertebb, a József Attila–Illyés Gyula kapcsolat története és jellege. A második a népi–urbánus, a harmadik pedig a népi–bolsevik ellentét. Ha a szembenállások erőteljesebbé válásának időpontját keressük, akkor nagy biztonsággal az 1933–34-es éveket jelölhetjük meg azzal a pontosítással, hogy a népi–bolsevik ellentét gyökerei Párizsig nyúlnak vissza, a radikális kiéleződés viszont csak 1945 után következett be.

A támadások felől vizsgálva Illyés Gyula életművének és életútjának fogadtatástörténetét, első közelítésben öt nagyobb szakaszt érdemes megkülönböztetni. Természetesen mindegyikük tovább lenne tagolható. Megemlítek néhány jellemző, ismertebb példát is.

          1933–1944: a magyar állam és az urbánusok támadásai:

                                az Illyés ellen indított sajtóperek,

                                Fejtő Ferenc álnéven írott cikke a Szép Szóban.

          1945–1948: az urbánusok, a bolsevikok támadásai:

                                Zsolt Béla cikkei,

                                Horváth Márton 1947. januári előadása.

          1949–1965: bolsevik diktatúra:

                                Révai beszéde 1951-ben az írókongresszuson,

                                publikációs tiltások 1960-ig,

                                Gosztonyi János színműve József Attiláról.

          1965–1983: ez a „legbékésebb” korszak, álcázott bolsevik ellenőrzés:

                                a Szellem és erőszak betiltása,

                                a tervezett folyóiratot nem engedélyezik.

          1983–           az életmű posztmodern felejtésének korszaka, amely

                                 ugyanakkor továbbra is életben tartja mindhárom ellentétet.

                                 Néhány példa rövidesen ezekre is következik.

 

Ha az Illyés Gyulát ért vádakat, a „bűnöket” csoportosítani kívánjuk, legcélszerűbb – a biblikusságra rájátszva – hét főbűnről beszélni, amelyek tovább bonthatók lennének, s népmesei fordulattal akár 77 bűnt is említhetnénk. Első pillanatra talán meglepő, de e hét főbűn mindegyike értelmezhető a József Attila–Illyés Gyula kapcsolatban, s a továbbiakban ez marad a középpontban.

                                 1. Kapcsolat Babits Mihállyal

                                 2. A moszkvai út

                                 3. Flóra elhódítása

                                 4. Mindvégig sikeres életpálya

                                 5. Illyés nem zseni, ellentétben József Attilával

                                 6. Ideológiai bűnei vannak

                                 7. Alkalmazkodó természet, kétkulacsos

Megfigyelhető, hogy az első négy szempont inkább az életrajz eseménytörténetére figyel, a további három viszont a személyiségre és a műre, ám ez korántsem jelent kizárólagosságot egyik esetben sem.

Előítélet-mentesen gondolkozva az életrajzi eseménytörténetről az első négy pontban aligha találhatunk érdemben elítélni valót. Vitathatóvá egy kiélező József Attila–Illyés Gyula szembeállításban válhatnak ezek a történések egy olyasfajta értelmezésben, amely az ötödik pontból indul ki, vagyis abból, hogy József Attila zseni volt, Illyés pedig nem, tehát a sikeresség általában és elemeiben is a zsenit illette volna meg. Tudható az is, hogy maga József Attila hajlamos volt egy ilyenfajta értelmezésre, kettejük lírájának ilyenfajta szembeállítására, s ezt az 1934-es moszkvai út ügye erősítette fel, a Baumgarten-díj ismételt elmaradása véglegesítette. Két alkotót nem célszerű – őket sem – méricskélve szembeállítani egymással. Egyikük lírikus, másikuk sok műfajú alkotó, egyikük rövid és tragikus életű, másikuk megérhette nyolcvanadik születésnapját, s munkásságának életében is nagy hatása lehetett. Különböznek egymástól, mint Petőfi és Arany, akikkel össze is vetették játékosan magukat, vagy mint Schiller és Goethe. Zseni is sokféle van.

Azt magának József Attilának is tudnia kellett, hogy Babitscsal kapcsolatban az elemi normákat ő rúgta fel, s 1934-ben ezt már belátta, és meg is bánta tetteit, de azt is tudhatta, hogy a moszkvai útra pártkapcsolatának megszakadása miatt semmi esélye sem lehetett. 1937-ben viszont már nem volt képes a Flóra-kapcsolatot racionálisan megítélni. Ez ügyben Illyés „bűne” csak 1938-ban vált egyértelművé azzal, hogy szeptemberben feleségül vette Flórát. Ugyancsak 1934-től nyilvánvaló, hogy a két költő között lényeges ideológiai, világszemléleti különbségek vannak. Ezeket általában a népi–urbánus szembenállással szokás magyarázni. Különös azonban, hogy még az a József Attila sem függesztette fel vagy csökkentette a vitát a lehetséges antifasiszta szövetségesekkel, s köztük jelesen Illyés Gyulával, aki talán elsőként írt érdemlegesen nálunk a népfrontgondolatról. Összefügg ezzel a hetedik főbűn is. Önmagához képest okkal tarthatta József Attila Illyést alkalmazkodó természetnek (s ez nem bűn eleve, hiszen elsősorban a társadalmi együttélés normáinak megtartását jelenti), de a szolgaság vádja, az 1937-es, félreértésekkel zsúfolt álvita már nem tekinthető normálisnak. József Attila baráti köre s ennél tágabb irodalmártábor is tudott arról, hogy 1934 nyarától József Attila engesztelhetetlenül Illyés-ellenes, de ennek korántsem tulajdonítottak akkora jelentőséget, mint amekkorának ez a költő halála után mutatkozott. Ha József Attilának nem olyan tragikus az életútja, Illyésről való véleménye sem bizonyul annyira jelentékenynek. Tárgyilagosan persze tudnunk kell, hogy ez a vélemény – vagy inkább vízió – az egyre kudarcosabb és egyre betegebb ember önmentő magyarázata, ami átmenetileg, tehát tünetileg adhatott talán megnyugvást is, de magát a bajt nem tudta gyógyítani. Viszont meggyanúsított egy másik embert, akivel csak 1937. november 3-án békült ki a Siesta szanatóriumban. Jelképpé, követendő példává azonban nem ez vált, hanem a szárszói sínek végzete.

Ha a József Attilával s az Illyés Gyulával foglalkozó monográfiákat, tudós tanulmányokat olvasom, többnyire tárgyilagosságra törekvő a kapcsolattörténet vizsgálata. A tágabb közvéleményhez azonban – olvasás vagy híresztelés útján – elsősorban nem ezek juthatnak el, hanem sokkal könnyebben a kritikai, a publicisztikus, az irodalmias formák. S a hét főbűn – meg a 77 többi – napjainkban is meg-megjelenik, azaz megbocsáthatatlannak mutatkozik.

Jellegzetes és szomorú példája ennek az a csaknem nyolcszáz oldalas könyv, amely műfaji önmeghatározása szerint „József Attila életregénye” kíván lenni. A Fogadj szívedbe 2005-ben jelent meg, szerzője Asperján György. Az életregény dokumentumhűséget és fikciót kever. Ez bizonyos mértékig elkerülhetetlen, ám itt a nagyszámú jelölt és jelöletlen idézet dacára sem történik meg a két réteg elválasztása, s így a fikció is dokumentumnak mutatkozik, bár számos alkalommal ismert tények tudatos megmásítása, másrészt a fikció nem a hiátusok kitöltésére szolgál, hanem a szerzői koncepció erősítésére. Ez pedig előítéletes. A szerző rövid előszavában azt állítja, hogy két epizód kivételével a regényben mindennek megvan a valóságalapja, s közli azt is, hogy „senkit nem kívántam megítélni, megbántani vagy megkérdőjelezni”. Nem hihető, hogy az Illyés- és a Flóra-kép megfelelne ennek a szándéknak. A tájékozottabb olvasó könnyen észreveheti, hogy a regény ismert dokumentumokat tudatosan módosít, a kitöltetlen helyekre pedig sokszor rosszhiszemű epizódokat iktat be. Illyés Gyula és Flóra kapcsolattörténetéből meg – félrehajítva a dokumentumokat – regényt kreál, amelyben mindketten negatív szereplőkké válnak, József Attila kijátszóivá, tragédiáját siettetővé.

Állításaimat néhány példával igazolom.

A két költő első találkozására a regény szerint Walleszéknál került sor, József Attila Párizsból való hazatérése után. „Attila Illyést nagyon tehetségesnek tartotta, Illyés csak hallott a kedves, vidám, jópofa Tilinkóról. (…) Illyés nem érezte, hogy neki Attila bármiben is versenytársa lehetne, Attila biztos volt benne, hogy Illyés sikeres ember. Beszélgetett vele, s persze játékosan, de valójában vizsgáztatva franciául is, és megállapította, hogy a kiejtése katasztrofális, mint akinek nincs füle, míg az ő kiejtése közelít a párizsihoz.” Majd Gitta asszony elhívta az „édes Gyulát”, s erre „Attila úgy érezte, hogy Gitta a huszonöt éves Illyést nem csupán anyás rajongással kedveli”. Ehhez képest Illyés kétszer is megírta, hogy a Simplon kávéházban találkoztak először, nem sokkal Attila Párizsból való hazatérése után. (Tehát valószínűleg 1927 szeptemberében.) Kölcsönösen ismerték egymás néhány versét, s rögtön barátkozni kezdtek. Illyés ekkor még messze volt a sikerességtől. A francia nyelvű vizsgáztatás nevetséges, Gitta asszonyt és Luca lányát pedig József Attila évek óta ismerte. A regényíró azonban szükségesnek tartotta már az első találkozásba beleírni a hét évvel későbbi ellenszenvet. Azt viszont elfelejtette Illyéstől átvenni, hogy József Attila tőle kért tájékoztatást a hazai viszonyokról, s azt kérdezte tőle: „Hol lehet itt egy jó mecénást szerezni?”

A regény szerint ezen az őszön „Illyéssel jól megértették egymást, de nem lehetett kitüntetettnek nevezni barátságukat, már csak azért sem, mert Illyés túlzott magabiztossága atyáskodásban jelentkezett”. Bizony fontos barátság volt ez, számos adat igazolja. A túlzott magabiztosság pedig ez időben inkább volt József Attilára jellemző. Illyésre nézve ez rosszakaratú beállítás.

„Attila bejelentkezett Babitshoz, és mert éppen találkozott Illyéssel, magával vitte.” Ezzel szemben maga Babits kérte meg a hozzá akkor még bejáratos József Attilát, hogy hozza el magával barátját. A szinte észrevehetetlen átalakítás célja az, hogy érzékeltethesse az önzetlenséget s majd a későbbi hálátlanságot is. Ugyanis később rendre elhangzik, vádként, hogy „én vittem oda, s onnan is kitúrt”.

Nevezetes fotók készültek egy 1931. áprilisi csillebérci kiránduláson, tankönyvekbe is bekerült a két költő egyik kézfogásos képe, amelyen Illyés „Hosszú bőrkabátjában, fehér sállal a nyakában igen elegánsnak hatott, de hát telt rá neki a havi fixéből, a Nyugatban közölt versei honoráriumából. Attila átadta barátjának dedikált kötetét, és kérte, ő írjon róla a Nyugatban. Illyés megnyugtatta, hogy ír a megértés és elismerés igyekezetével. Rögtön elolvasott néhány verset, az Anyám című tetszett is neki.” A felöltő egy Párizsban használtan vett viharkabát volt, különösebben elegánsnak aligha nevezhető. Illyés bizonyosan nem ígérhette meg, hogy ír a Nyugatban, hiszen e kötetben jelent meg a Babits-csú­fo­ló, s ez aligha lett volna alkalmas József Attila és a lap kapcsolatának rendezésére. Erre Illyés a Külvárosi éj című kötet kapcsán tett kísérletet 1932 végén. Egyébként az ő anyagi helyzete sem elsőrangú. Fizetése lassan emelkedett 150 pengőről, támogatta a szüleit, s nem sokkal e kirándulás után nősült. A kirándulás leírását követő regényszöveg szerint Illyés lenézte, nem tartotta értékesnek, elismerést érdemlőnek József Attila költészetét. Ez a tézis számos alkalommal megjelenik ebben a regényben, Illyés gondolataiba bújtatva, jóllehet Illyés Gyulának egyetlen ilyen megnyilatkozása sincsen, ellenkező előjelű viszont számos olvasható.

Teljesen hamis, Illyést rágalmazó a halálbüntetés elleni röpirat történetének megjelenítése is. Sem Illyés emlékezése, sem a szakirodalom nem támasztja alá a szerző fikcióját, amely a formális logikának sem felel meg, hiszen ha Illyés kibújt volna a felelősség alól, akkor nem fogták volna őt is perbe.

Megkapja Illyés a magáét a Külvárosi éj bírálatáért is. Ez valóban nem lelkendező kritika, de nem is becsmérlő. S elhihető, hogy Illyés szándéka az volt, hogy Babitscsal elfogadtassa költőtársát. Az ő emlékezete szerint József Attila elfogadta ezt a kritikát, amelyet már kéziratban megismert. Barátságuk sem szakadt meg. Jobbára a szakirodalom is úgy tartja, hogy Illyés nem értette meg ezt a kötetet. Nem veszik igazán figyelembe a körülményeket: a Nyugatot mint helyszínt, s azt sem, hogy ez a kötet határhelyzet: az érett költő itt kezd kibontakozni, nagy korszaka éppen elkezdődik. S ezt a nagyságot később sem, mások sem ismerték fel még sokáig.

A regény József Attilája szerint Illyés 1933-ban „fizetést kap a Nyugattól is, és rendszeres publikációinak köszönhetően csak a verseivel, írásaival havonta több száz pengőt keres, el sem tudja képzelni, hogy valaki olyan nyomorban élhet, mint ő”. Azért József Attila nem volt ennyire tájékozatlan.

A legdöbbenetesebb azonban az Illyés–Flóra–József Attila hármas történetének előadása. Flóra könyvet írt, ebben olvashatóak József Attila hozzá írott levelei, Illyésnek is vannak jegyzetei, kortársaknak visszaemlékezései, s ezekben találhatóak tények és állítások. Az életrajzi regény szerzője nem zavartatja magát: módosít vagy kihagy egyes tényeket, s költ egy szerelmi történetet.

Vajon mi szükség volt arra, hogy módosítsa Flóra és Illyés megismerkedésének körülményeit? A regény szerint „Ettől kezdve Illyés Gyula és Kozmutza Flóra sokat gondoltak egymásra. S mivel Illyés kereste az alkalmakat, hogy láthassa álmai nőjét, társaságban viszonylag gyakran találkoztak.” Aligha volt így, de a megfogalmazás középszerűsége mindenért kárpótolhatja az igénytelen olvasót.

Hamis Flóra és József Attila első találkozásának leírása is. Mivel tudná megcáfolni a szerző Flóra könyvének az állítását: „József Attiláról akkor már tudtam, hogy nagy költő”, s hogy ő maga versrajongó volt? A regény szerint 1937 februárjában József Attila „Hallotta, hogy Illyés válik. Lehet, hogy éppen Flóra miatt költözött el a feleségétől, adta be a válópert?” Illyés a magánéletét, annak konfliktusait nem tette közhírré, de még Babitsot sem sietett tájékoztatni. A válópert 1937. november 2-án adta be, akkor költözött el végleg a feleségétől, de még hónapok múlva s vele együtt is többször felkereste Babitsékat. Annak viszont nincs nyoma, később sem, hogy Illyés Flórával valaha is járt volna Babitséknál, pedig a regény ezt látványosan leírja, dúsítva egy olyan elképzeléssel, hogy egy alkalommal éppen József Attila verseiről cserélt lesajnáló hangnemben eszmét Füst Milán, Szerb Antal, Szabó Lőrinc és Illyés. Flórában ezek hatására „Attila varázsa redukálódott”.

Oldalakon át lehetne sorolni az Illyést és Flórát meghamisító közléseket. Mindezek tetőpontja, hogy mindkettejük megnyilatkozásait hazugságnak állítja a regény azzal a mesével, mely szerint 1937 májusától Illyés Flóra lovagja volt: levitte Mátraházára, majd hazakísérte onnan, rendszeresen találkozott vele, s amikor József Attila nyáron a Siesta szanatóriumba került, Flóra hívására azonnal leutazott Tihanyba, ahol boldog heteket töltöttek együtt, közben többnapos kirándulást is tettek. Flóra a barátnőjének is bevallja, hogy szerelmes, Anikó pedig felidézi, hogy Párizsban Flórának volt egy spanyol hódolója, s „Románcuk irigylésre méltóan szép és teljes volt…” Kulcsfontosságú József Attila regénybeli szenvedéstörténetében, hogy Tihanyba érkezve Flóra hosszú ideig nem írt, s nem is válaszolt minden levélre. Ez sem igaz. Megvannak a borítékai a második világháború alatt elpusztult leveleknek. A regényben József Attila összeomlásának indítóoka az, hogy a Japán kávéházban, július 23-án Komor Bandi közölte vele, hogy néhány napja, hét közben együtt hajózott Illyéssel Tihanyba. Mintha Illyésnek nem lett volna munkahelye! Állandóan csak utazgat! Augusztus közepén Flóra, hogy Illyéssel lehessen, néhány napot Budapesten töltött, a huszadikát is. József Attilához orvosi tiltásra nem engedték be. Ezek mégis „Vidám, emlékezetesen fénylő napok voltak. Csak olyan társaságba mentek, amelyben mindenki Illyés barátja volt. (…) Nem takargatták boldogságukat.” A regényírót az sem zavarja, hogy Flóra könyve szerint ő augusztus 14-én jött fel a fővárosba, s még aznap visszautazott, s az sem, hogy létezik tihanyi postabélyegzővel egy augusztus 18-i Flóra-levél, huszadikaival egy boríték. A regényíró ügyetlen is, például október másodikára keltezve már azt írta, hogy Illyésék „igyekeztek úgy konspirálni, hogy kapcsolatuk ne tudódjon ki”. Még egy példa. József Attila november 18-án írta meg Flórának Szárszóról, hogy rendeződött a lakáshelyzetük, „már most vasárnap” meglátogathatja őket. Ez egy csütörtöki nap volt. Azokban az években még gyors volt a magyar posta, még az is elképzelhető, hogy Flóra pénteken este már olvasta a levelet. Mindenesetre 20-án, szombaton válaszolt, hogy későn kapta meg a levelet, s ezért csak egy hét múlva mehet. Ment is. A regény költő-alakmása Flóra kifogását hazugságnak gondolja. Alighanem csak azért, hogy az eddigi száz mellé még egy újabb rossz pontot kapjon az a nő, aki talán tényleg nem volt szerelmes József Attilába, de szerette és becsülte őt, s képességei szerint próbált mindent megtenni érte. A regény viszont döntő mértékben Flórát okolja a tragédiáért.

Sajnos, keveset tudunk József Attila 1937. júliusi életéről, a történések időrendje, a szanatóriumba kerülés időpontja is bizonytalan, de Flóra bűnösségét semmi sem támasztja alá. Három, a Nyugat 1937. szeptemberi számában megjelent Illyés-verset Tasi József a beteljesült Flóra-szerelem dokumentumaként értelmezett, s azt fűzte ehhez hozzá, hogy „úgy tűnik, Flórának Mátraházán, netán Tihanyban is, a hívott, de visszarettenő József Attila helyett más látogatója volt” (József Attila könyvtára és más tanulmányok, 1996, 188–189.). Szabolcsi Miklós monográfiája hivatkozik erre a feltételezésre, mondván: „Lehetséges – bár természetesen nem biztos –, hogy Illyés és Flóra június–júliusban már találkoztak”, majd kijelenti, hogy „Flóra mindenesetre október közepe óta már biztosan tudhatta, hogy inkább Illyést választja, mint a beteg József Attilát”. Tihanyt azonban ő nem említi. (Kész a leltár, 1998, 874–875.) A három vers (Te is meghalnál, Gyűlöltem a címert, Arccal le…) nehezen olvasható egy új, boldog szerelem dokumentumaként. Illyésnek és feleségének kapcsolata már évek óta hullámzó volt, s bizony több okkal képzelhető el az, hogy 1937 nyári hónapjaiban megpróbálták még egyszer újrakezdeni a közös életet.

Ez a regény több ezer példányban megjelent, alighanem el is fogyott. Olvasói hamis képet kapnak minden szereplőről, bizony József Attiláról is. De ő legalább mártírnak mutatkozik, nem számítónak, kisszerűnek, gonosznak.

Flóra – és Illyés Gyula – azonban nemcsak itt jártak rosszul. Fodor Ilona  Szembesítés – Illyés Gyula életútja Párizsig című könyve még 1975-ben jelent meg. A szerző megírta Illyés-monográfiám kanosszáját is, ezt 2000-ben olvashattuk (Csillagokból kopjafa). Ebben vagdalkozva és ingerülten Illyésnek s még inkább feleségének mániákus cenzúrázását kifogásolja, amellyel szerinte meghamisítják a valódi életrajzot. A Szembesítés alig használható, nem tudományos munka, bár ez az igénye. Kiindulópontja az, hogy amit Illyés megírt szépprózai munkáiban, az mind életrajzi hitelességű. Illyés ezt nem fogadhatta el. Ugyanakkor úgy érezte, nincs joga senkinek bármely életrajzi adatát az ő beleegyezése nélkül publikálni. Igaza volt.  Furcsa fintora a jelenkornak, hogy Fodor Ilona tanulmánygyűjteményét egy ifjú kritikus, Demény Péter úgy fogadta, hogy kizárólag erről a publikációról írt A megkésett leleplezés címmel az Élet és Irodalomban (2001. január 26.), teljesen elfogadva Fodor Ilona kapkodó állításait.

Hasonlóan vagdalkozó és egyoldalú Beke Albert vitairata, az Illyés Gyula mint közéleti szereplő (2003). Ez ugyan főleg a Kádár-korszakkal foglalkozik, s fő tétele szerint Illyés kollaboráns volt, aki azonban ezzel semmit és senkinek nem tudott használni. Véleménye szerint Illyésnek „a felesége volt a rossz szelleme”. Egyszóval megint Flóra a legfőbb bűnös. Beke Albert is könnyedén sepri félre a tényeket, s enged meg magának hamis állításokat. Mindezt tetézte azzal, hogy az Egy mondat a zsarnokságról című verset hazugnak és aljasnak minősítette (A Céh, 2005. október 17.).

Csupán két példát említek még. Petőcz András pályakezdő költőként hódoló verssel köszöntötte a nyolcvanéves Illyést. 2001-ben viszont publikálta az Egy mondat Illyés Gyuláról című verset (Beszélő, 2001. 7–8.), s ebben ugyancsak a kollaboráns költő arcképét rajzolta meg kegyetlenül és publicisztikus szinten.

Nemrég jelent meg Sinkó Ervin levelezésének második kötete. Erről Nyerges András írt kritikát az Élet és Irodalomban (2006. december 1.). A cikk első harmada Illyéssel foglalkozik, mert adalékot vél felfedezni Illyés antiszemitizmusának igazolásához. Illik tudni, hogy Illyés soha nem volt az. A Sinkó családdal való kapcsolatában az sem lényegtelen, hogy az író húgával, a szobrászművész Boriskával, aki portrét is készített a költőről, az 1920-as években igen közeli kapcsolatba került.

Egy idézet erejéig itt célszerű visszakanyarodni Asperján regényéhez, amelyben Vágó Márta kapcsán olvasható a következő: „Illyés leszámolt azzal, hogy – bármilyen tehetséges is – bejuthasson egy ilyen gazdag zsidó családba.” Nemcsak róla, József Attiláról sem feltételezhető, hogy így gondolkozott volna.

Ennyi példa talán elég annak dokumentálására, hogy Illyés Gyula hét főbűne és annak 77 elágazása a XXI. században is megbocsáthatatlannak látszik azok számára, akik nem akarnak hinni a tényeknek, s akik hajlamosak arra, hogy egyetlen információ alapján ítéljenek. Nincs még egy magyar író, aki ilyen nagy mértékben ki van szolgáltatva annak, hogy egy másik íróval – jelen esetben József Attilával – való kapcsolatának görbe tükrében mutatkozó torzképe alapján ítéljék meg.

S vonatkozik mindez arra is, ami már nem annyira az életrajzzal, hanem az életművel kapcsolatos. Az ezredforduló posztmodern szemléletű irodalomtörténet-írása – s nem csupán az – hajlamos arra, hogy kiiktassa a nemzeti klasszikusok köréből Illyést, kajánul sajnálkozva azon, hogy nemcsak ma korszerűtlen, hanem már a harmincas években is az volt, főként József Attilával összevetve! Ám ennek tárgyalása külön elemzést igényel.

 

 

 

A „Poétikai töréspontok” – Illyés Gyula és József Attila című konferencián elhangzott előadás szerkesztett változata.

 

 



Nyitólap