Vasy Géza
Illyés Gyula és az ő
„megbocsáthatatlan bűnei”
„Eddig azt hittem, Babitsot érte a legtöbb mocsok
ebben az országban. Úgy van. De már versenytársa vagyok, s
elszorul szívem az undortól, hogy elébe fogok vágni. Mert én
nem bírom.”
Naplójegyzetek, 1960. január 4.
Minden támadás, vád, mocsok része a
fogadtatástörténetnek. A múló időnek azonban rendszerint
jótékony, békítő, feledtető hatása szokott lenni. A
kevésbé jelentős alkotók művei félhomályba kerülnek, s
ezzel együtt vélt vagy valós vétkeik is jelentéktelenekké
válnak, megbocsátásra érdemesebbnek mutatkoznak. Kiemelkedő
rangú szerzők esetében bonyolultabb jelenkoruk és az utókor
ítélkezése is. Az ifjú József Attila Babits elleni
példátlan fellépését évekkel később maga is megbánta,
idővel Babits is megbocsátotta, az utókor mégis megértőbben
tárgyalta József Attila kritikáját és versét, mint Babits
reflektálását. Talán csak manapság jött el az idő a
szenvedélymentes elemzésre. A feledhető költői
teljesítményt nyújtó Pákozdy Ferenc azáltal vált
„halhatatlanná”, hogy az illegális kommunista párt
utasítására – és akkori meggyőződését követve –
ledorongoló kritikát írt a Külvárosi éj című
kötetről. Tettét később ő is megbánta, de az
irodalomtörténet-írás is megértőnek mutatkozott, hiszen
„parancsra cselekedett”, s ez inkább az illegális pártot
jellemzi, mint őt magát. Illyés Gyulának azonban sokan ma is
kevésbé hajlandók megbocsátani kritikáját ugyanerről a
kötetről a Nyugatban, s még kevésbé Németh László
korábbi írását, pedig ezek egyáltalán nem kirívó tételei
a korabeli fogadtatásnak. József Attila és Illyés Gyula
kapcsolata pedig egyelőre lezárhatatlan és feloldhatatlan
kérdéskörnek mutatkozik. Nem annyira az
irodalomtörténet-írás, az életrajzi kutatás a ludas ebben,
hanem – a tudománnyal szinte semmit sem törődve – a
szájhagyomány makacs továbbélése a közvéleményben,
amelyet a közírás különböző formái, a média, olykor még
szépirodalmi jellegű művek is lelkesen terjesztenek.
Igaznak fogadva el Illyés Gyulának a
mottóban idézett s többször is megfogalmazott
naplójegyzetét, s figyelembe véve az életmű jelentőségét
és terjedelmét, a fogadtatástörténet monografikus téma, s
azon belül is több fejezetnek kellene tárgyalnia a bírálatot
messze túllépő támadásokat. Ha ez utóbbiakat próbáljuk
csoportosítani, akkor három nagy vonulat bontakozik ki, s
mindegyik élőnek bizonyul ma is. Elsőként említendő, mert a
legismertebb, a József Attila–Illyés Gyula kapcsolat
története és jellege. A második a népi–urbánus, a
harmadik pedig a népi–bolsevik ellentét. Ha a
szembenállások erőteljesebbé válásának időpontját
keressük, akkor nagy biztonsággal az 1933–34-es éveket
jelölhetjük meg azzal a pontosítással, hogy a
népi–bolsevik ellentét gyökerei Párizsig nyúlnak vissza, a
radikális kiéleződés viszont csak 1945 után következett be.
A támadások felől vizsgálva Illyés Gyula
életművének és életútjának fogadtatástörténetét, első
közelítésben öt nagyobb szakaszt érdemes
megkülönböztetni. Természetesen mindegyikük tovább lenne
tagolható. Megemlítek néhány jellemző, ismertebb példát
is.
1933–1944: a magyar állam és az urbánusok támadásai:
az Illyés ellen indított sajtóperek,
Fejtő Ferenc álnéven írott cikke a Szép Szóban.
1945–1948: az urbánusok, a bolsevikok támadásai:
Zsolt Béla cikkei,
Horváth Márton 1947. januári előadása.
1949–1965: bolsevik diktatúra:
Révai beszéde 1951-ben az írókongresszuson,
publikációs tiltások 1960-ig,
Gosztonyi János színműve József Attiláról.
1965–1983: ez a „legbékésebb” korszak, álcázott
bolsevik ellenőrzés:
a Szellem és erőszak betiltása,
a tervezett folyóiratot nem engedélyezik.
1983– az életmű posztmodern
felejtésének korszaka, amely
ugyanakkor továbbra is életben tartja mindhárom ellentétet.
Néhány példa rövidesen ezekre is következik.
Ha az Illyés Gyulát ért vádakat, a
„bűnöket” csoportosítani kívánjuk, legcélszerűbb – a
biblikusságra rájátszva – hét főbűnről beszélni,
amelyek tovább bonthatók lennének, s népmesei fordulattal
akár 77 bűnt is említhetnénk. Első pillanatra talán
meglepő, de e hét főbűn mindegyike értelmezhető a József
Attila–Illyés Gyula kapcsolatban, s a továbbiakban ez marad a
középpontban.
1. Kapcsolat Babits Mihállyal
2. A moszkvai út
3. Flóra elhódítása
4. Mindvégig sikeres életpálya
5. Illyés nem zseni, ellentétben József Attilával
6. Ideológiai bűnei vannak
7. Alkalmazkodó természet, kétkulacsos
Megfigyelhető, hogy az első négy szempont
inkább az életrajz eseménytörténetére figyel, a további
három viszont a személyiségre és a műre, ám ez korántsem
jelent kizárólagosságot egyik esetben sem.
Előítélet-mentesen gondolkozva az életrajzi
eseménytörténetről az első négy pontban aligha találhatunk
érdemben elítélni valót. Vitathatóvá egy kiélező József
Attila–Illyés Gyula szembeállításban válhatnak ezek a
történések egy olyasfajta értelmezésben, amely az ötödik
pontból indul ki, vagyis abból, hogy József Attila zseni volt,
Illyés pedig nem, tehát a sikeresség általában és elemeiben
is a zsenit illette volna meg. Tudható az is, hogy maga József
Attila hajlamos volt egy ilyenfajta értelmezésre, kettejük
lírájának ilyenfajta szembeállítására, s ezt az 1934-es
moszkvai út ügye erősítette fel, a Baumgarten-díj ismételt
elmaradása véglegesítette. Két alkotót nem célszerű –
őket sem – méricskélve szembeállítani egymással. Egyikük
lírikus, másikuk sok műfajú alkotó, egyikük rövid és
tragikus életű, másikuk megérhette nyolcvanadik
születésnapját, s munkásságának életében is nagy hatása
lehetett. Különböznek egymástól, mint Petőfi és Arany,
akikkel össze is vetették játékosan magukat, vagy mint
Schiller és Goethe. Zseni is sokféle van.
Azt magának József Attilának is tudnia
kellett, hogy Babitscsal kapcsolatban az elemi normákat ő
rúgta fel, s 1934-ben ezt már belátta, és meg is bánta
tetteit, de azt is tudhatta, hogy a moszkvai útra
pártkapcsolatának megszakadása miatt semmi esélye sem
lehetett. 1937-ben viszont már nem volt képes a
Flóra-kapcsolatot racionálisan megítélni. Ez ügyben Illyés
„bűne” csak 1938-ban vált egyértelművé azzal, hogy
szeptemberben feleségül vette Flórát. Ugyancsak 1934-től
nyilvánvaló, hogy a két költő között lényeges
ideológiai, világszemléleti különbségek vannak. Ezeket
általában a népi–urbánus szembenállással szokás
magyarázni. Különös azonban, hogy még az a József Attila
sem függesztette fel vagy csökkentette a vitát a lehetséges
antifasiszta szövetségesekkel, s köztük jelesen Illyés
Gyulával, aki talán elsőként írt érdemlegesen nálunk a
népfrontgondolatról. Összefügg ezzel a hetedik főbűn is.
Önmagához képest okkal tarthatta József Attila Illyést
alkalmazkodó természetnek (s ez nem bűn eleve, hiszen
elsősorban a társadalmi együttélés normáinak megtartását
jelenti), de a szolgaság vádja, az 1937-es, félreértésekkel
zsúfolt álvita már nem tekinthető normálisnak. József
Attila baráti köre s ennél tágabb irodalmártábor is tudott
arról, hogy 1934 nyarától József Attila engesztelhetetlenül
Illyés-ellenes, de ennek korántsem tulajdonítottak akkora
jelentőséget, mint amekkorának ez a költő halála után
mutatkozott. Ha József Attilának nem olyan tragikus az
életútja, Illyésről való véleménye sem bizonyul annyira
jelentékenynek. Tárgyilagosan persze tudnunk kell, hogy ez a
vélemény – vagy inkább vízió – az egyre kudarcosabb és
egyre betegebb ember önmentő magyarázata, ami átmenetileg,
tehát tünetileg adhatott talán megnyugvást is, de magát a
bajt nem tudta gyógyítani. Viszont meggyanúsított egy másik
embert, akivel csak 1937. november 3-án békült ki a Siesta
szanatóriumban. Jelképpé, követendő példává azonban nem
ez vált, hanem a szárszói sínek végzete.
Ha a József Attilával s az Illyés Gyulával
foglalkozó monográfiákat, tudós tanulmányokat olvasom,
többnyire tárgyilagosságra törekvő a kapcsolattörténet
vizsgálata. A tágabb közvéleményhez azonban – olvasás
vagy híresztelés útján – elsősorban nem ezek juthatnak el,
hanem sokkal könnyebben a kritikai, a publicisztikus, az
irodalmias formák. S a hét főbűn – meg a 77 többi –
napjainkban is meg-megjelenik, azaz megbocsáthatatlannak
mutatkozik.
Jellegzetes és szomorú példája ennek az a
csaknem nyolcszáz oldalas könyv, amely műfaji
önmeghatározása szerint „József Attila életregénye”
kíván lenni. A Fogadj szívedbe 2005-ben jelent meg,
szerzője Asperján György. Az életregény dokumentumhűséget
és fikciót kever. Ez bizonyos mértékig elkerülhetetlen, ám
itt a nagyszámú jelölt és jelöletlen idézet dacára sem
történik meg a két réteg elválasztása, s így a fikció is
dokumentumnak mutatkozik, bár számos alkalommal ismert tények
tudatos megmásítása, másrészt a fikció nem a hiátusok
kitöltésére szolgál, hanem a szerzői koncepció
erősítésére. Ez pedig előítéletes. A szerző rövid
előszavában azt állítja, hogy két epizód kivételével a
regényben mindennek megvan a valóságalapja, s közli azt is,
hogy „senkit nem kívántam megítélni, megbántani vagy
megkérdőjelezni”. Nem hihető, hogy az Illyés- és a
Flóra-kép megfelelne ennek a szándéknak. A tájékozottabb
olvasó könnyen észreveheti, hogy a regény ismert
dokumentumokat tudatosan módosít, a kitöltetlen helyekre pedig
sokszor rosszhiszemű epizódokat iktat be. Illyés Gyula és
Flóra kapcsolattörténetéből meg – félrehajítva a
dokumentumokat – regényt kreál, amelyben mindketten negatív
szereplőkké válnak, József Attila kijátszóivá,
tragédiáját siettetővé.
Állításaimat néhány példával igazolom.
A két költő első találkozására a regény
szerint Walleszéknál került sor, József Attila Párizsból
való hazatérése után. „Attila Illyést nagyon
tehetségesnek tartotta, Illyés csak hallott a kedves, vidám,
jópofa Tilinkóról. (…) Illyés nem érezte, hogy neki Attila
bármiben is versenytársa lehetne, Attila biztos volt benne,
hogy Illyés sikeres ember. Beszélgetett vele, s persze
játékosan, de valójában vizsgáztatva franciául is, és
megállapította, hogy a kiejtése katasztrofális, mint akinek
nincs füle, míg az ő kiejtése közelít a párizsihoz.”
Majd Gitta asszony elhívta az „édes Gyulát”, s erre
„Attila úgy érezte, hogy Gitta a huszonöt éves Illyést nem
csupán anyás rajongással kedveli”. Ehhez képest Illyés
kétszer is megírta, hogy a Simplon kávéházban találkoztak
először, nem sokkal Attila Párizsból való hazatérése
után. (Tehát valószínűleg 1927 szeptemberében.)
Kölcsönösen ismerték egymás néhány versét, s rögtön
barátkozni kezdtek. Illyés ekkor még messze volt a
sikerességtől. A francia nyelvű vizsgáztatás nevetséges,
Gitta asszonyt és Luca lányát pedig József Attila évek óta
ismerte. A regényíró azonban szükségesnek tartotta már az
első találkozásba beleírni a hét évvel későbbi
ellenszenvet. Azt viszont elfelejtette Illyéstől átvenni, hogy
József Attila tőle kért tájékoztatást a hazai
viszonyokról, s azt kérdezte tőle: „Hol lehet itt egy jó
mecénást szerezni?”
A regény szerint ezen az őszön „Illyéssel
jól megértették egymást, de nem lehetett kitüntetettnek
nevezni barátságukat, már csak azért sem, mert Illyés
túlzott magabiztossága atyáskodásban jelentkezett”. Bizony
fontos barátság volt ez, számos adat igazolja. A túlzott
magabiztosság pedig ez időben inkább volt József Attilára
jellemző. Illyésre nézve ez rosszakaratú beállítás.
„Attila bejelentkezett Babitshoz, és mert
éppen találkozott Illyéssel, magával vitte.” Ezzel szemben
maga Babits kérte meg a hozzá akkor még bejáratos József
Attilát, hogy hozza el magával barátját. A szinte
észrevehetetlen átalakítás célja az, hogy érzékeltethesse
az önzetlenséget s majd a későbbi hálátlanságot is.
Ugyanis később rendre elhangzik, vádként, hogy „én vittem
oda, s onnan is kitúrt”.
Nevezetes fotók készültek egy 1931.
áprilisi csillebérci kiránduláson, tankönyvekbe is bekerült
a két költő egyik kézfogásos képe, amelyen Illyés
„Hosszú bőrkabátjában, fehér sállal a nyakában igen
elegánsnak hatott, de hát telt rá neki a havi fixéből, a
Nyugatban közölt versei honoráriumából. Attila átadta
barátjának dedikált kötetét, és kérte, ő írjon róla a
Nyugatban. Illyés megnyugtatta, hogy ír a megértés és
elismerés igyekezetével. Rögtön elolvasott néhány verset,
az Anyám című tetszett is neki.” A felöltő egy
Párizsban használtan vett viharkabát volt, különösebben
elegánsnak aligha nevezhető. Illyés bizonyosan nem ígérhette
meg, hogy ír a Nyugatban, hiszen e kötetben jelent meg a
Babits-csúfoló, s ez aligha lett volna alkalmas József
Attila és a lap kapcsolatának rendezésére. Erre Illyés a Külvárosi
éj című kötet kapcsán tett kísérletet 1932 végén.
Egyébként az ő anyagi helyzete sem elsőrangú. Fizetése
lassan emelkedett 150 pengőről, támogatta a szüleit, s nem
sokkal e kirándulás után nősült. A kirándulás leírását
követő regényszöveg szerint Illyés lenézte, nem tartotta
értékesnek, elismerést érdemlőnek József Attila
költészetét. Ez a tézis számos alkalommal megjelenik ebben a
regényben, Illyés gondolataiba bújtatva, jóllehet Illyés
Gyulának egyetlen ilyen megnyilatkozása sincsen, ellenkező
előjelű viszont számos olvasható.
Teljesen hamis, Illyést rágalmazó a
halálbüntetés elleni röpirat történetének megjelenítése
is. Sem Illyés emlékezése, sem a szakirodalom nem támasztja
alá a szerző fikcióját, amely a formális logikának sem
felel meg, hiszen ha Illyés kibújt volna a felelősség alól,
akkor nem fogták volna őt is perbe.
Megkapja Illyés a magáét a Külvárosi
éj bírálatáért is. Ez valóban nem lelkendező kritika,
de nem is becsmérlő. S elhihető, hogy Illyés szándéka az
volt, hogy Babitscsal elfogadtassa költőtársát. Az ő
emlékezete szerint József Attila elfogadta ezt a kritikát,
amelyet már kéziratban megismert. Barátságuk sem szakadt meg.
Jobbára a szakirodalom is úgy tartja, hogy Illyés nem értette
meg ezt a kötetet. Nem veszik igazán figyelembe a
körülményeket: a Nyugatot mint helyszínt, s azt sem, hogy ez
a kötet határhelyzet: az érett költő itt kezd kibontakozni,
nagy korszaka éppen elkezdődik. S ezt a nagyságot később
sem, mások sem ismerték fel még sokáig.
A regény József Attilája szerint Illyés
1933-ban „fizetést kap a Nyugattól is, és rendszeres
publikációinak köszönhetően csak a verseivel, írásaival
havonta több száz pengőt keres, el sem tudja képzelni, hogy
valaki olyan nyomorban élhet, mint ő”. Azért József Attila
nem volt ennyire tájékozatlan.
A legdöbbenetesebb azonban az
Illyés–Flóra–József Attila hármas történetének
előadása. Flóra könyvet írt, ebben olvashatóak József
Attila hozzá írott levelei, Illyésnek is vannak jegyzetei,
kortársaknak visszaemlékezései, s ezekben találhatóak
tények és állítások. Az életrajzi regény szerzője nem
zavartatja magát: módosít vagy kihagy egyes tényeket, s költ
egy szerelmi történetet.
Vajon mi szükség volt arra, hogy módosítsa
Flóra és Illyés megismerkedésének körülményeit? A regény
szerint „Ettől kezdve Illyés Gyula és Kozmutza Flóra sokat
gondoltak egymásra. S mivel Illyés kereste az alkalmakat, hogy
láthassa álmai nőjét, társaságban viszonylag gyakran
találkoztak.” Aligha volt így, de a megfogalmazás
középszerűsége mindenért kárpótolhatja az igénytelen
olvasót.
Hamis Flóra és József Attila első
találkozásának leírása is. Mivel tudná megcáfolni a
szerző Flóra könyvének az állítását: „József
Attiláról akkor már tudtam, hogy nagy költő”, s hogy ő
maga versrajongó volt? A regény szerint 1937 februárjában
József Attila „Hallotta, hogy Illyés válik. Lehet, hogy
éppen Flóra miatt költözött el a feleségétől, adta be a
válópert?” Illyés a magánéletét, annak konfliktusait nem
tette közhírré, de még Babitsot sem sietett tájékoztatni. A
válópert 1937. november 2-án adta be, akkor költözött el
végleg a feleségétől, de még hónapok múlva s vele együtt
is többször felkereste Babitsékat. Annak viszont nincs nyoma,
később sem, hogy Illyés Flórával valaha is járt volna
Babitséknál, pedig a regény ezt látványosan leírja,
dúsítva egy olyan elképzeléssel, hogy egy alkalommal éppen
József Attila verseiről cserélt lesajnáló hangnemben eszmét
Füst Milán, Szerb Antal, Szabó Lőrinc és Illyés. Flórában
ezek hatására „Attila varázsa redukálódott”.
Oldalakon át lehetne sorolni az Illyést és
Flórát meghamisító közléseket. Mindezek tetőpontja, hogy
mindkettejük megnyilatkozásait hazugságnak állítja a regény
azzal a mesével, mely szerint 1937 májusától Illyés Flóra
lovagja volt: levitte Mátraházára, majd hazakísérte onnan,
rendszeresen találkozott vele, s amikor József Attila nyáron a
Siesta szanatóriumba került, Flóra hívására azonnal
leutazott Tihanyba, ahol boldog heteket töltöttek együtt,
közben többnapos kirándulást is tettek. Flóra a
barátnőjének is bevallja, hogy szerelmes, Anikó pedig
felidézi, hogy Párizsban Flórának volt egy spanyol
hódolója, s „Románcuk irigylésre méltóan szép és teljes
volt…” Kulcsfontosságú József Attila regénybeli
szenvedéstörténetében, hogy Tihanyba érkezve Flóra hosszú
ideig nem írt, s nem is válaszolt minden levélre. Ez sem igaz.
Megvannak a borítékai a második világháború alatt
elpusztult leveleknek. A regényben József Attila
összeomlásának indítóoka az, hogy a Japán kávéházban,
július 23-án Komor Bandi közölte vele, hogy néhány napja,
hét közben együtt hajózott Illyéssel Tihanyba. Mintha
Illyésnek nem lett volna munkahelye! Állandóan csak utazgat!
Augusztus közepén Flóra, hogy Illyéssel lehessen, néhány
napot Budapesten töltött, a huszadikát is. József Attilához
orvosi tiltásra nem engedték be. Ezek mégis „Vidám,
emlékezetesen fénylő napok voltak. Csak olyan társaságba
mentek, amelyben mindenki Illyés barátja volt. (…) Nem
takargatták boldogságukat.” A regényírót az sem zavarja,
hogy Flóra könyve szerint ő augusztus 14-én jött fel a
fővárosba, s még aznap visszautazott, s az sem, hogy létezik
tihanyi postabélyegzővel egy augusztus 18-i Flóra-levél,
huszadikaival egy boríték. A regényíró ügyetlen is,
például október másodikára keltezve már azt írta, hogy
Illyésék „igyekeztek úgy konspirálni, hogy kapcsolatuk ne
tudódjon ki”. Még egy példa. József Attila november 18-án
írta meg Flórának Szárszóról, hogy rendeződött a
lakáshelyzetük, „már most vasárnap” meglátogathatja
őket. Ez egy csütörtöki nap volt. Azokban az években még
gyors volt a magyar posta, még az is elképzelhető, hogy Flóra
pénteken este már olvasta a levelet. Mindenesetre 20-án,
szombaton válaszolt, hogy későn kapta meg a levelet, s ezért
csak egy hét múlva mehet. Ment is. A regény költő-alakmása
Flóra kifogását hazugságnak gondolja. Alighanem csak azért,
hogy az eddigi száz mellé még egy újabb rossz pontot kapjon
az a nő, aki talán tényleg nem volt szerelmes József
Attilába, de szerette és becsülte őt, s képességei szerint
próbált mindent megtenni érte. A regény viszont döntő
mértékben Flórát okolja a tragédiáért.
Sajnos, keveset tudunk József Attila 1937.
júliusi életéről, a történések időrendje, a
szanatóriumba kerülés időpontja is bizonytalan, de Flóra
bűnösségét semmi sem támasztja alá. Három, a Nyugat 1937.
szeptemberi számában megjelent Illyés-verset Tasi József a
beteljesült Flóra-szerelem dokumentumaként értelmezett, s azt
fűzte ehhez hozzá, hogy „úgy tűnik, Flórának
Mátraházán, netán Tihanyban is, a hívott, de visszarettenő
József Attila helyett más látogatója volt” (József
Attila könyvtára és más tanulmányok, 1996, 188–189.).
Szabolcsi Miklós monográfiája hivatkozik erre a
feltételezésre, mondván: „Lehetséges – bár
természetesen nem biztos –, hogy Illyés és Flóra
június–júliusban már találkoztak”, majd kijelenti, hogy
„Flóra mindenesetre október közepe óta már biztosan
tudhatta, hogy inkább Illyést választja, mint a beteg József
Attilát”. Tihanyt azonban ő nem említi. (Kész a leltár,
1998, 874–875.) A három vers (Te is meghalnál, Gyűlöltem
a címert, Arccal le…) nehezen olvasható egy új, boldog
szerelem dokumentumaként. Illyésnek és feleségének
kapcsolata már évek óta hullámzó volt, s bizony több okkal
képzelhető el az, hogy 1937 nyári hónapjaiban megpróbálták
még egyszer újrakezdeni a közös életet.
Ez a regény több ezer példányban megjelent,
alighanem el is fogyott. Olvasói hamis képet kapnak minden
szereplőről, bizony József Attiláról is. De ő legalább
mártírnak mutatkozik, nem számítónak, kisszerűnek,
gonosznak.
Flóra – és Illyés Gyula – azonban
nemcsak itt jártak rosszul. Fodor Ilona Szembesítés –
Illyés Gyula életútja Párizsig című könyve még
1975-ben jelent meg. A szerző megírta Illyés-monográfiám
kanosszáját is, ezt 2000-ben olvashattuk (Csillagokból
kopjafa). Ebben vagdalkozva és ingerülten Illyésnek s még
inkább feleségének mániákus cenzúrázását kifogásolja,
amellyel szerinte meghamisítják a valódi életrajzot. A Szembesítés
alig használható, nem tudományos munka, bár ez az
igénye. Kiindulópontja az, hogy amit Illyés megírt
szépprózai munkáiban, az mind életrajzi hitelességű.
Illyés ezt nem fogadhatta el. Ugyanakkor úgy érezte, nincs
joga senkinek bármely életrajzi adatát az ő beleegyezése
nélkül publikálni. Igaza volt. Furcsa fintora a jelenkornak,
hogy Fodor Ilona tanulmánygyűjteményét egy ifjú kritikus,
Demény Péter úgy fogadta, hogy kizárólag erről a
publikációról írt A megkésett leleplezés címmel az
Élet és Irodalomban (2001. január 26.), teljesen elfogadva
Fodor Ilona kapkodó állításait.
Hasonlóan vagdalkozó és egyoldalú Beke
Albert vitairata, az Illyés Gyula mint közéleti szereplő (2003).
Ez ugyan főleg a Kádár-korszakkal foglalkozik, s fő tétele
szerint Illyés kollaboráns volt, aki azonban ezzel semmit és
senkinek nem tudott használni. Véleménye szerint Illyésnek
„a felesége volt a rossz szelleme”. Egyszóval megint Flóra
a legfőbb bűnös. Beke Albert is könnyedén sepri félre a
tényeket, s enged meg magának hamis állításokat. Mindezt
tetézte azzal, hogy az Egy mondat a zsarnokságról című
verset hazugnak és aljasnak minősítette (A Céh, 2005.
október 17.).
Csupán két példát említek még. Petőcz
András pályakezdő költőként hódoló verssel köszöntötte
a nyolcvanéves Illyést. 2001-ben viszont publikálta az Egy
mondat Illyés Gyuláról című verset (Beszélő, 2001.
7–8.), s ebben ugyancsak a kollaboráns költő arcképét
rajzolta meg kegyetlenül és publicisztikus szinten.
Nemrég jelent meg Sinkó Ervin levelezésének
második kötete. Erről Nyerges András írt kritikát az Élet
és Irodalomban (2006. december 1.). A cikk első harmada
Illyéssel foglalkozik, mert adalékot vél felfedezni Illyés
antiszemitizmusának igazolásához. Illik tudni, hogy Illyés
soha nem volt az. A Sinkó családdal való kapcsolatában az sem
lényegtelen, hogy az író húgával, a szobrászművész
Boriskával, aki portrét is készített a költőről, az
1920-as években igen közeli kapcsolatba került.
Egy idézet erejéig itt célszerű
visszakanyarodni Asperján regényéhez, amelyben Vágó Márta
kapcsán olvasható a következő: „Illyés leszámolt azzal,
hogy – bármilyen tehetséges is – bejuthasson egy ilyen
gazdag zsidó családba.” Nemcsak róla, József Attiláról
sem feltételezhető, hogy így gondolkozott volna.
Ennyi példa talán elég annak
dokumentálására, hogy Illyés Gyula hét főbűne és annak 77
elágazása a XXI. században is megbocsáthatatlannak látszik
azok számára, akik nem akarnak hinni a tényeknek, s akik
hajlamosak arra, hogy egyetlen információ alapján ítéljenek.
Nincs még egy magyar író, aki ilyen nagy mértékben ki van
szolgáltatva annak, hogy egy másik íróval – jelen esetben
József Attilával – való kapcsolatának görbe tükrében
mutatkozó torzképe alapján ítéljék meg.
S vonatkozik mindez arra is, ami már nem
annyira az életrajzzal, hanem az életművel kapcsolatos. Az
ezredforduló posztmodern szemléletű irodalomtörténet-írása
– s nem csupán az – hajlamos arra, hogy kiiktassa a nemzeti
klasszikusok köréből Illyést, kajánul sajnálkozva azon,
hogy nemcsak ma korszerűtlen, hanem már a harmincas években is
az volt, főként József Attilával összevetve! Ám ennek
tárgyalása külön elemzést igényel.
A „Poétikai
töréspontok” – Illyés Gyula és József Attila című
konferencián elhangzott előadás szerkesztett változata.