Sárközi Mátyás
Vízszintes zuhanás
Naplójegyzetek, 2006–2007
2006. október 15.
A londoni Magyar Kulturális Központban
megnyitom a Lugossy Mária ötvenhatos emlékműterveiből és
makettjeiből rendezett kiállítást.
Ki ne ismerné a Forradalom Lángját a
Parlament előtt? A csiszolt feketegránit oszlop
felállításának voltak ellenzői. Úgy vélték, hogy ez a
puritán egyszerűségében méltóságteljes és lerombolt
csúcsával igencsak kifejező oszlop, amelynek a tetejét mintha
tankágyú lőtte volna szét, nem illik két régimódian
realista szobormű, a lovát ugrató, elegánsabb Rákóczi- és
a bumfordibb Kossuth-csoportozat közé. Lugossy Mária lemondott
egy korábbi változata kivitelezéséről, amely stilizált
emberi formát is magában foglalt volna. Ennek makettja szintén
látható a londoni kiállításon. Mestere az egymástól
eltérő jellegű anyagok: a gránit, a bronz és az üveg vegyes
alkalmazásának. (Elvégre férje, Bohus Zoltán kiváló
üvegművész.) A korábbi variáción a fekete oszlop
folytonosságát bronztorzó törte volna meg, küzdő emberi
alak, aki kétségbeesetten próbál kitörni a kő kemény
fogságából. Talán jobb a végső megoldás, a mértani
hasáb, a törés, szétzúzódás szürke hegével, melynek
üregéből világol a kiolthatatlan, akár tornádókkal dacoló
láng.
Lugossy Mária a 301-es parcella központi
emlékműtervére kiírt, meghívásos pályázatra is igen
érdekes munkát küldött be (mint a kiállítóhelyiség falán
megtekinthető tervrajz mutatja), tereprendezéses megoldással,
nagyméretű szarkofágokkal, színes gránitelemekkel.
Valaha főként kis léptékű műveket
alkotott, hiszen pályafutását ötvösként kezdte. Most
felavatott székesfehérvári ötvenhatos emlékműve viszont
monumentális. A megrendíthetetlennek hitt fekete monolit olvad
lávává és tűnik el a történelem süllyesztőjében.
Olyan művész munkái ezek, aki pontosan
ismeri az anyagok szerves struktúráját és az abban rejlő
szimbolikát. S tisztában van 1956 jelentőségével,
üzenetével.
Idestova fél évszázada élek Londonban, s
így van ez sok ezer más, 1956-ban idemenekült magyarral is.
Aki nem ügyel, annak kopik a nyelvhelyessége. Londoni
barátaimmal beszélgetve érdekes nyelvészeti megfigyelésekre
van módom.
Egyikük, ha valamit megköszönök neki,
mindig így válaszol:
– Szó se róla.
Nyilvánvalóan az angol beidegzett „don’t
mention it” jár az eszében, ami magyarra fordítva „szóra
sem érdemes”. Barátom már nem érzi, hogy a „szó se
róla” ezzel semmiképp sem azonos.
Egy másik angliai magyar arról tudat, hogy
elromlott a tévéantennája, nem jön be készülékén a magyar
tévéadás. Eddig semmi baj nem volt az antennával, s bárhogy
kereste, nem találta meg a műszaki hiba okát.
– Nem tudom kifigurázni – mondja.
Ugyanis az „I can’t figure it out” ugrik
be neki, s nem sejti, mennyire mást jelent ez ilyesféle
tükörfordításban, mint amit tulajdonképpen mondani akart.
Laci rosszkedvű. Összeveszett a
feleségével.
– Kiestem a Mérivel – panaszolja.
A „we fell out” zavarta meg Lacit, amikor
kedvemért magyarra fordította a szót. Ám Laci csak tizenöt
éves volt, amikor a szüleivel Angliába került ötvenhatban,
munkahelyén is, otthon is angolul beszél. Nem tudja, miért
találom mulatságosnak, hogy ma reggel „kiesett a Mérivel”.
Október 23.
Nem így képzeltem a forradalom
ötvenedik évfordulójának hazai ünneplését. A július
14-én együtt vigadó franciák képe tűnik fel előttem. Az ő
forradalmi ünnepük délelőttjén Párizsban katonai parádé
van, Ste Maxime-ban a polgármester mondja el közhelyeit a
szabadságról, testvériségről meg az egyenlőségről,
felvonulnak amerikai módra az idétlen, de nagyon csinos mazsorettek,
este meg következik a káprázatos tűzijáték. Mindenütt
szerves résztvevője az ünneplésnek maga a nép, a tömeg.
Budapesten az idén a népet kizárták az
ünneplésből. Protokollvendégek sorakoztak fel az
országzászlónál, a plebs a közelükbe se mehetett. Volt
tűzijáték, de csak tévéközvetítés formájában lehetett
megnézni. A nép előzőleg rakoncátlankodott, és nem szereti
a miniszterelnököt. Brechttel szólván: nincs más hátra, a
népet le kell váltani.
Október 25.
Elég jól sikerült az ötvenhatos
„veterán-beszámolóm” Cambridge-ben. Talán nem hoztam
szégyent az estet szervező magyar-angol Julia Seiber-Boyd
fejére. A városháza tanácstermében vagy hetvenen gyűltek
össze, s végig ott volt, nyakában a polgármesteri
aranylánccal, a város első embere is, sőt – azt mondják,
ez ritkaság – az est végén elégedettsége jeléül
beinvitált a szalonjába egy pohárka sherry elfogyasztása
végett.
Persze azzal kezdtem szónoklatomat, hogy friss
ötvenhatos menekültekként mennyire meghatott bennünket Anglia
rokonszenve forradalmunk és a szabadságért hozott áldozataink
iránt, s mennyire értékeltük a Cambridge-i Egyetem
elhatározását, azt, hogy a szabályt megváltoztatva
biztosítja a felvételt a csupán magyar érettségivel
rendelkező menekült diákok számára is. Ezek azután hál’
istennek megállták a helyüket, és kezdeti nyelvi
nehézségeik ellenére 1961-ben tisztes eredménnyel
diplomáztak.
Akkor még az volt a szokás, hogy a két
legtekintélyesebb brit országos napilap, a The Times és a The Daily
Telegraph egy teljes héten át, több oldalon lehozta az oxfordi
és cambridge-i záróvizsgák eredményeit, megnevezve az
összes végzett diákot. Nemcsak a friss diplomások oxbridge-i
kollégiumait írták ki, hanem a középiskolákat is, ahonnét
a kollégiumokba kerültek. Így azután különös
párosításokat olvashattunk az újságban, világhírű
kollégiumok mellett az ötvenes években átnevezett magyar
gimnáziumokat: Caius College – Fürst Sándor Gimnázium, Brasenose
College – Vörös Csillag Szakiskola stb.
Örömmel láttam, hogy a The Times a minap a
britek segítőkészségét megköszönő levelet közölt az
ötven évvel ezelőtti magyar diákoktól. Közülük nem egy
immár angol egyetemen professzor. A lényegre térve utalhattam
arra, amit Budapesten Sólyom László államelnök említett
ünnepi beszédében. Felidézte Dobi István és Bibó István
párbeszédét, amelynek színhelye bizonyára a Parlament volt,
még az orosz tankok visszatérte előtt.
– Ami itt most az országban történt, azt
sokféle szemüvegen át lehet nézni – óvatoskodott a
kommunista állami méltósággá emelkedett Dobi.
– Bizonyára – mondta Bibó –, de ha nem
teszünk fel semmiféle szemüveget, akkor csak egyféleképpen.
A steril hazai protokollünneplésen
Nagy-Britannia igen alacsony szinten képviseltette magát.
Koronás fők, államelnökök, miniszterelnökök és
külügyminiszterek mellé egy volt Európa-ügyi minisztert
delegált. Az a gyanúm, hogy a brit királyi család jól tudja,
miért maradt távol. Ehelyett novemberben a St. James’s-
palota dísztermében ad házi hangversennyel egybekötött
fogadást londoni magyarok számára a trónörökös, Károly
walesi herceg, s itt az ország egyik legünnepeltebb színésze,
Jeremy Irons mondja el Márai Sándor Mennyből az angyal című,
1956-ról szóló költeménye angol fordítását. A
díszszónok Határ Győző lesz, legalábbis ha addig nem hal
meg Piroska, aki újabb agyvérzést kapott a kórházban. „Baj
van, nagyon nagy baj, baj, baj…” – e-mailezi Győző. Ha
Piroska élete hirtelen véget ér, akkor ő nem lesz olyan
kedvében, hogy szónokoljon a hercegéknél.
Október 26.
Az agg Határ Győzőt szüntelenül
foglalkoztatja a halál közelsége. Vizuális formában is:
szőkének születtem fehérre fordultam
sárgán zölden kéken kiterítnek holtan
Állandóan szikrázó nyelvi játékossága
még szomorú gondolatok közepette sem hagyja el:
az életláng bennünk már takarékon
ég s mi kapkodva-kéklő: azért téli-kéknek
mondom – (havasi gyopár: hulladékony) –
kívülnen hidegek: bennünnen égnek
nem „őszikék” mert úgy nyolcvan után
az életdelej tője mindenhogyan ÉSZAK:
arra mutat a magas ég hajlatán
s nincs más csak ez: az Ötödik Évszak
Az emberi élet végső határa kitolódott. Ha
vigyázunk magunkra, s a bajokkal teli világ többé-kevésbé
kímél bennünket, akkor nagy kort megérhetünk. Akár
viszonylagos szellemi épségben. Aminek a megőrzéséhez
fontos, amit Határ Győző úgy nevez, hogy legyünk csináló
emberek. Ám legutóbbi verseskötetében, melynek Plasztikzacskó
a címe, keserűen fakad ki:
a halál árnyékában mindegy, oly-de-oly
eldöglötten dög-mindegy, hogy mit mondott-nem mondott
Descartes. Vagy Kant. Vagy Szent Ágoston. Az apostol. Vagy
herkópáter. Vagy akárki. A halálnak? Mit neki Hekuba –
[…] a halál árnyékában, ahol vagyunk,
megszűnünk mind a hatezer nyelven – Ami még ittlégyen,a
mondhatóság mondhatatlan, mert hatezerszer nincs mivel-kinek
a halál árnyékában hatezer nyelven
megvonják tőlünk a szót.
Október 27.
Megérkeztek az első fényképfelvételek
a magyar rendőri brutalitás véres áldozatairól. Erősíti
benyomásomat, miszerint a népesség jelentős százaléka nem
tekinti Gyurcsány Ferencet 1956 örökösének, s berzenkedett
attól, hogy Gyurcsány vezesse a fél évszázados
megemlékezést. Tény, hogy 1956 után született, de biztos
vagyok benne, hogy pécsi függetlenített KISZ-titkárként még
„az ország ellenségei által szított ellenforradalomról”
beszélt. A nép elégedetlen. Ha kételkedik a megválasztott
és a saját pártja parlamenti frakciójának bizalmát elnyert
kormányfő erényeiben, akkor jól oda kell somni neki, hogy
attól kolduljon.
November 2.
Budapestre visz a vasmadár. Megjelenik A
Király utcán végestelen-végig, és Debrecenben,
érdekesnek ígérkező konferencián szólhatok ötvenhatos
ihletésű, nyugati irodalmi termékekről.
Szokásunk szerint érkezésünk után egy-két
napig rejtőzködünk, akklimatizálódunk, gyűjtjük az erőt a
budapesti látogatás fizikai megpróbáltatásaihoz.
Egyik első dolgunk, hogy megnézzük a
hollywoodi filmet a forradalomról. Különösebb baj nincs vele.
A főszereplők nem igazán jó színészek, a legfontosabb
epizódszerepet játszó Haumann Péter azonban hibátlan. A
történet a közönség soraiban sokakat megríkat. Az ifjabb
nemzedékek ráérezhetnek, milyen volt a forradalom. Goda
Krisztináról, a rendezőről még fogunk hallani. Végre egy
film a közelmúlt magyar történelméről, amelyben nem
szerepel joviális vagy éppenséggel szebb és jobb hazát
óhajtó ávós. Milyen kár, hogy ez év októberében,
novemberében csak a magyar mozik játsszák ezt a nagyvilágnak,
tömegfogyasztásra készült filmtörténetet. Londonban, kellő
publicitással, vonzott volna közönséget.
November 8.
Elkészült a Király utca-könyv,
ma volt a bemutatója, stílusosan: a Király utcában. A Fiesta
Hotel nagylelkűen a Kortárs rendelkezésére bocsátotta egyik
kisebb konferenciatermét, s ebben nem kis része volt a kiadó
új szerző-mozgó propagandistájának, a rokonszenves Laluk
Mártának. Ő szépen megkoreografálta, hogyan kezdődjék az
est. Elképzelése a következő volt: a színpadon kis asztalka,
két szék. Fogas. A falakon századfordulós plakátok.
Nagyanyánk korabeli, tinglitangli zene szól. Bejövök,
kabátom a fogasra akasztom, leülök. Színre lép egy igazi
pincér, rendelek tőle egy igazi kávét. Ekkor érkezik
beszélgetőpartnerem, a Budapest-történész Saly Noémi.
Felállok, üdvözlöm, hellyel kínálom, megkérdezem, kér-e
ő is egy presszót.
Márta fia megnyomja a gombot, felcsendül a
zene. Kezdhetjük. Bejövök, leülök. Ebben a pillanatban
huszonöt ismerős és ismeretlen felnyomul a dobogóra. Tíz
közli, hogy nagy örömmel látott, de el kell rohannia. Tíz
már megvette a könyvet, és szeretné, ha azon nyomban
dedikálnám. Öten megkérdezik, hogy még megismerem-e őket,
mert évtizedek óta nem találkoztunk. Ildiéknél már unokák
is vannak, íme a fotók.
Saly Noémi átverekszi magát az
embergyűrűn. Még öt-hat dedikáció, és Ambrus Lajos
üdvözölheti a könyvbemutatóra egybegyűlteket. Kávéról
szó sincs.
Noémi okosan kérdez, próbálok összefüggő
mondatokban válaszolni.
Jól tettük, hogy a könyv első oldalára
gyorsan odanyomtattunk egy jegyzetkét, miszerint az élet nem
áll meg, a Király utca folyvást változik, szerencsére
többnyire az előnyére. Ugyanis regélek például egy teres
autóparkolóról, melynek a túloldalán a Bazilika kupolája
sejlik fel, s lám, ott hirtelen felhúztak egy nagy
lakótömböt. Szeretettel ajánlok egy étkezdét, ahol pompás
vargabélest ebédeltem, a kirakatból meg Stan és Pan
szakácsruhába öltöztetett szobrocskája integet az utca
népének, s íme, kebab-gyorsbüfé van a helyén. Realista
jelzőkkel leírom, milyen a város legocsmányabb parkocskája,
s mi történik? Rendezett gyermekjátszóteret nyitottak a minap
ezen a sarkon. A hírneves Gozsdu-udvarnál pedig a millennium
óta nem látott sürgés folyik, iszonyú kráterekbe, majdani
többszintes garázsok mélyére lehet lepillantani, ahol téli
sötét délutánokon reflektorok fényénél, de szakadatlanul
folyik az építkezés, sárga kobakkal a fejükön tótok,
ukránok vagy mifélék szerelik a vasbetont, hordják a
gerendákat. Az élet nem áll meg.
November 9.
Gyors ebéd egy Népszínház utcai
kellemes kávéházban. A szomszéd asztalnál a közeli kabaré
jó húsban levő s szép színházi múltra visszatekintő
komikája óriási adag flekken fölött szórakoztatja
barátnőit.
– Drágám, hát voltam ennél a híres
sebésznél. Azt mondta, felhúz, de az két hónap turbánban. A
szemeim alól eltünteti ezeket az izéket, de akkor három
hétig napszemüveget kell hordanom. Hát addig nem
nélkülözhetem az én kedves közönségemet. Pedig a Körmendy
most ismét írt nekem egy remek jelenetet. Olyan nemes veretű,
mint az a régebbi volt, a Levelek az urológiáról.
– Fiacskám, hozzon nekem egy palack
ásványvizet. Pöttyökkel. (Ez a pincérnek szólt.)
A hölggyel szemben egy régiségkereskedő
dáma falatozik, aki beszámol legújabb portyázásáról az Ecserin,
melynek eredményeként lőtt egy „kurva-vájdlingot”,
kőbányai kőáru, kancsó is van hozzá, providenciája szerint
a Maison Fridától származik.
– Drágám, nincs egy jó gyűrűd?
Karácsony lesz, és Évi szülinapja. Kellene egy kis ajándék.
Hát nem pech, hogy Jézusnak is pont akkor kellett születnie,
mint az Évinek?
Nyílik az ajtó, és belép a színészhangú
színész.
– Semmi munkám sincs. Nem beteg valaki? –
kérdi kellemes baritonján.
Nem nagyon hederítenek rá.
– Valaki beteg. De rapidul gyógyul – vetik
oda.
Az ajtó ismét tárul. Bőkeblű hölgy tolat
be.
– Nahát, édeském, milyen isteni a pulcsid!
Bár azért nem perfekt. Olyan Fidesz-színe van…
November 11.
Hirtelen néhány napra visszarepülünk
Londonba. Úgy hittem, Károly walesi herceg, a trónörökös
nélkülünk ünnepli meg a forradalom ötvenedik
évfordulóját. De némi késéssel, amikorra budapesti
könyvbemutatónk időpontját már rögzítettük,
aranyszegélyes meghívó érkezett a St. James’s-palotából.
Ili szerint az ilyesmit nem lehet kihagyni. Közelről meg kell
szemlélni Károlyt és Kamillát.
Már vasárnap Londonban vagyunk, mert
ellátogat hozzánk Kaiser Ottó, aki pompás gépével és
impozáns objektívjeivel angliai magyar írókra vadászik. Be
akarja cserkészni a nagyvad Határ Győzőt wimbledoni tuszkulánumában,
Szirtes Györgyöt Wymondhamban, Bokor Istvánt, aki Stephen Barlay
néven ír angolul, s hajdan Kertész Imre szerzőtársa volt.
Vasárnap délelőtt következnék Gömöri Gyuri, s délután
mi, természetes környezetünkben.
Természetes környezetünket a fényképezés
napján vadul igyekszünk rendbe tenni, ami a dolgozószobám
esetében teljesen reménytelen igyekezet. Ilyen dzsungel még Sipos
Gyulánál sincs Párizsban, pedig nála a ruhásszekrényekből
is könyvek dőlnek ki.
Budapesten megkaptuk a sorozat első kötetét.
Gyönyörű kiállítású könyv, pompás fotókkal,
megtiszteltetés lesz ott feszíteni a második kötetben.
November 13.
Károly herceg és Kamilla cornwalli
hercegnő fogadása a St. James’s-palotában. Nagy biztonsági
ellenőrzés a kapunál, az útlevél mellé még egy személyi
igazolványt kell előkészíteni. Lehetünk vagy kétszázan,
sok ismert arc, a magyarok közül számosan az 1956 előtti
emigránsnemzedékekből is. Egy lengőajtóhoz érkezvén
látom, hogy idős hölgy csoszog mögöttem, kitárom hát az
ajtót, és előreengedem.
– Csak ön után – udvariaskodik Thatcher
bárónő, a hajdani miniszterelnök.
– Kegyed tiszteletbeli magyar, amióta
paprikát vásárolt a Nagycsarnokban – mondom –, már csak
ezért is szívesen tartom az ajtót.
Leülünk. A hórihorgas volt
külügyminiszter, Lord Hurd habcsók jellegű, ősz frizurája
fehérlik az első sorokban, mögöttem Kanócz Pista felesége a
mellé telepedett színésszel, Edward Foxszal társalog.
De csitt, Sebestyén Márta csavargatja az
uráli magyarság nyereg alatt puhított üzenetét. Ezután a
kultuszállamtitkárrá avanzsált Bogyay Katalin lép a
színpadra, s immár megbízható angolsággal üdvözli saját
palotájában a walesi herceget. A múlté már a kezdő
kulturális diplomata, a londoni Magyar Kulturális Központ
élére kinevezett új igazgató, aki hajdan bemutatkozó
beszédében azzal biztatta Anglia kultúrára éhes millióit,
hogy intézetében változatos kínálatot tervez, lesz sok
kiállítás, vetítés, előadás és „dzer vill bí maszkabál”.
Még szerencse, hogy az angolok nem értették,
mi ez, hiszen ilyen szó az angol nyelvben nincs, de álarcos
bált végül hál’ istennek nem rendezett a Kulturális
Központ.
Az államtitkár asszony után Lady Solti
következik, a Covent Garden Operaház néhai
főzeneigazgatójának özvegye, akinek tulajdonképpen
köszönhetjük ezt az estet, hiszen ő van baráti viszonyban a
walesi herceggel. Valerie Solti közvetlen és rokonszenves, mint
mindig. Arról beszél, milyenek az angliai magyarok. Férje a
példa, aki, mint megtudjuk, egyszer tréfából azt mondta neki:
hogy ha nem lovagi, hanem bárói címmel tünteti ki a
királynő, akkor a Lord Soltihoz nemesi előnévként a Stern
nagypapa származási helyét tette volna hozzá, nem bánta
volna azt sem, ha beletörik az angolok nyelve: „Lord Solti of Balatonfőkajár”.
Határ Győző bácsit felsegítik a pódiumra,
leül, és bajusza alatt motyorogva felolvassa beszédét, ami
arról szól, hogy Babits szerint minden korban valamiféle nagy
történelmi díszlet előtt játszódik az életünk, s ez ma
1956 mögénk magasodó háttere.
Kiderül, hogy hazánk koszorús költőjének
éppen ma van a kilencvenkettedik születésnapja, a meghívottak
bátrabbjának kórusa elénekli a Happy Birthday-t.
Győző meg lehet elégedve. Melyik brit alattvalónak dalol
jókívánságokat születésnapján maga a brit trónörökös?
Ezután Vásáry Tamás zongorázik, csépeli a
zongorát irgalmatlanul a Forradalmi etűdnél.
Az Állami Népi Együttes néhány táncosa
következik, ha nem is a legkackiásabbak, de ügyesek.
Mögöttük, a vörös brokáttal bevont falon Holbein
hatalmas, egész alakos festménye tornyosul nehéz keretben, a
tulokarcú, szétvetett lábú VIII. Henrik nézi pökhendien a
magyar ugrabugrálást, s gondolkodik, vetesse-e a Tower
tömlöcébe az egész kiöltözött társaságot. De talán ő
is megenyhül a forgolódó szép lányok láttán és a
fülbemászó táncházzene hallatán.
Károly herceg mindenesetre igen barátságosra
hangolódott, közli, hogy szívesen megtanulná a
csizmaszárcsapkodó csárdásfigurákat, köszönetet mond a
közreműködőknek, név szerint Határ Győzőnek is. Úgy
véli, az 1956 után Angliában letelepedett magyarok ezrei jól
beilleszkedtek a brit társadalomba, melynek hasznos tagjai.
A műsor után a főhercegi pár elvegyül a
vendégek között. Tekintettel arra, hogy az est egyben az 1956
tanúival készített interjúkból készült könyv avatója,
minket, kik e kötetben szereplünk, elsőkként mutatnak be
Károly hercegnek. Tőlem megkérdezi, Angliában lakom-e.
Megnyugtatom, hogy e téren csak nyolcévnyi előnye van velem
szemben. Ilitől tudakolja, hogy ő is író-e. Nem, ő csak
olvasó és házi kritikusom.
Hamarosan Kamillával is parolázhatunk. Kicsi,
idősödő és rokonszenves. Kifejezem reményemet, hogy még
megérem a férje koronázását, bár kívánom, hogy II.
Erzsébet éljen minél tovább. De hát a nagymama százegy
évet élt.
– Bizony, manapság rettentő soká élnek a
királyi család hölgytagjai – sóhajt Kamilla.
(Ha nem éri őket autóbaleset.)
November 14.
Hajnali négykor ébresztő, hatkor már a
repülőtéren kell lenni. Este a Király utcán
végestelen-végig második bemutatója a Petőfi Irodalmi
Múzeumban, Havas Judittal, Liptay Katival. Szerencse, hogy a
reptéri buszon és a repülőgépen egyaránt lehet
szunyókálni.
Népes közönség, kellemes
pódiumbeszélgetés. Havas Judit felolvassa rövid novellámat,
a Nyüglődőt, amiből tulajdonképpen kiderül, miért
lettem író. Azért, mert gyerekkoromban soha nem figyeltek
arra, amit el akartam mondani.
A Múzeum két rokonszenves munkatársával
rövid megbeszélést tartunk: 2007-ben lesz száz éve, hogy
Molnár Ferenc (főként a New York kávéházban) megírta a Pál
utcai fiúkat. Kiállítást rendeznek az alkalom kapcsán,
makett formájában látható lesz a grund. Ami dokumetumanyagom
van a témáról, azt mind postázom nekik.
Valaki meséli, hogy Határ Győzőnek
virágkosarat küldött Károly herceg.
November 15.
Vonaton Debrecenbe. Roppant kellemesen
telik az út, Kass Jánossal és Bánki Verával víg puparlé,
végig az étkezőkocsiban, ahol udvarias a kiszolgálás, és
jó az ebéd. Uras érkezés, autó vár. Bevonulás a Bikába.
Az Irodalmi Napok szervezői, élükön Aczél Gézával,
szívesek, nagyvonalúak.
November 16.
Reggel irány a református Dóczi
Gimnázium. Rendhagyó történelemóra 1956 októberéről. Már
megint fehér szakállas forradalmi veterán vagyok, mint nem is
oly régen Londonban voltam, egy ottani, történetesen katolikus
középiskolában.
Igyekszem láttatóan előadni, mi történt
ötven éve az országban, s hogyan keletkezett a békés
felvonulásból forradalom. Az ötödik sorban ásít egy srác,
ezért rákapcsolok, s még élénkebb színekkel ecsetelem az
oroszok visszatértét, majd kalandos határátlépésemet.
Végül vastaps. De még ennél is szebb, hogy a nagyterem
diákjai felállnak, és köszönő zsoltárt énekelnek. Phű,
nehéz ilyenkor szerénykedő arccal csak álldogálni.
S az intézeti almanach mellé még egy palack
jó bort is kapok.
Az igazgatói szobában a vendégkönyvet
teszik elém. Lapjaira Szabó Magda írt kedveseket, aki
visszajár találkozókra régi iskolájába.
Könnyű ebéd. Megérkezett a konferenciára Pomogáts
Béla és Szörényi László is. Eszegetünk Aczél Gézával, Görömbei
professzor úrral. Pomogáts és Szörényi együttesen tíz
kötetre való irodalmi anekdotát tárolnak a fejükben. A
sírversekre terelődik a szó. Londonban, az íróasztalom bal
fiókjában, kis füzetben van vagy ötven. S hozzájuk tehetem
ezt a hármat Ortutayról, Király Istvánról és Gergely
Sándorról:
Itt nyugszik Tutus,
Inkább gonosz, mint butus.
Király Istvánt hantolták itt el,
Gyászolják Sztálin és Hitler.
Itt nyugszik a Gergely,
Sokáig volt Szergej.
Szépszámú közönség előtt kezdődnek az
előadások. A két főelőadót, Standeisky Évát és Görömbei
Andrást ábécérendben követjük, így rám valamikor
estefelé kerül sor, Vasy Géza előtt. Fárasztó. Egyik-másik
előadásban sok az üresjárat. Van, amiben más sincs.
Arról beszélek, hogyan dolgozták fel 1956
témáját Nyugaton. Említem az amerikai Robert Ardrey A
hősök árnyéka című, 1958-as drámáját, ami Rajk
Lászlóról és Júliáról, harmadik (negatív) hősként pedig
Kádárról szól. Lefordíthatatlan, sőt átdolgozhatatlan
színdarab. De a témát újból meg lehetne írni.
November 17.
Délelőtt lerójuk kegyeletünket
Csokonai Vitéz Mihály sírjánál. Szép, nagy öntöttvas
obeliszk áll rajta, immár makulátlan állapotban. Hevert egy
ideig félredobva, amikor a temetőt megszüntették. Aranybetűs
felirata fekete alapon: „A Múzsáknak szózatja / A Sírt is
megrázkódtatja / S életet fuval bele.”
Csak szebb ez a maga bumfordiságában, mint
amit 1947 táján valamelyik pesti presszóban Határ Győző és
kaján társai írtak volna róla, ha a XX. században él.
(„Itt nyugszik Csokonai, / Gyászolják rokonai”?)
Az Írószövetség nevében L. Simon László
mond beszédet, s érdekes Csokonai-legendákat említ. A
garabonciás diák népmesei hős volt. Olykor négylovas hintón
érkezett, ám csak egyet csettintett az ujjával, és a hintó
lovastul egyszeriben köddé vált.
November 18.
Újabb agyvérzést kapott és a
wimbledoni elfekvőben meghalt Határ Győzőné Prágai Piroska.
Kondoleáló telefon Győzőnek Budapestről
Londonba.
Igen bánatosnak hangzik, de azért talán
kicsit túlzó naturalizmussal sepegi el találkozását a
halottal: „Tudod, hogy már az előző agyvérzésnél
elvesztette a beszélőképességét, lefittyedt a fél arca, ha
bementem hozzá, megismert, de már el sem mosolyodott. Most
pedig valamiféle seb keletkezett a száján…”
Végül azért pityereg.
Biztatom, hogy Piroskára sokan emlékszünk
szeretettel. Őt pedig, lám, becsüli a világ, a brit
trónörökös énekelt tiszteletére születésnapi
köszöntőt. Ha visszatértünk Budapestről, kimegyünk hozzá
látogatóba.
Uzsonna a Centrálban Raffai Pistával. A
veszprémi Új Horizont harmincnégy évi fennállás
után megszűnik. Kultúrára nincs már pénz. Molnár Ferenc,
ha élne, Éhes város című, sikeres korai regénye
után megírhatná annak párjaként az Éhes országról
szóló epikus prózáját, a tőkeéhséggel párhuzamos
pazarlásokról, panamázásokról és urizálásról.
Raffai főszerkesztő úr annyira belefáradt a
pályázó- és kuncsorgólevelek körmölésébe, hogy már nem
is nagyon bánja az életformaváltást, szerzőinél jobban
sajnálja a szerkesztőségi alkalmazottait, akiket kénytelen
lesz szélnek ereszteni. Ezentúl kapálni fog a telken, és
nyesegeti a gyümölcsfáit.
Én viszont nem próbálhatom ki
naplójegyzeteimet kéthavonként az Új Horizont
olvasóközönségén.
November 21.
A sűrű programok után
(könyvbemutatók, debreceni irodalmi napok, társadalmi élet,
tárgyalások, két hosszabb tévéinterjú és három magvas
rádióbeszélgetés) fáradtan utazunk vissza Londonba, ahol
ezernyi teendő vár. Már a repülőgépen hozzuk magunkkal
jeles ifjú történészünket, Lojkó Miklóst, aki újabban
kikutatott adatai alapján tart előadást holnapután
körünkben, a Brit–Magyar Baráti Társaságban, Churchill
és Magyarország címmel. Hozzuk Lojkót, s
táskánkban a szalámit, amivel elkészíthetjük az előadás
utáni borozás-falatozáshoz szükséges szendvicseket. A British–Hungarian
Fellowship is inkább csak nyűg. Tagsága kihalófélben, s
nekem az elnökösködésben nem segít senki.
November 24.
Az előadás jól sikerült. Lojkó
angolsága pompás, történettudósi metodológiája alapos,
tegnap esti mondandója közel járt az érdekfeszítőhöz, a
szalámis szendvicseket pedig tíz perc alatt felfalta a
nagyérdemű hallgatóság.
Miklós ezúttal nem arról a cetliről
beszélt, amit Moszkvában Churchill és Sztalin tologattak
egymás elé a tárgyalóasztalon, felosztva térségünk
országait szovjet, illetve nyugati érdekeltség szerint.
Kutatásai alapján azt mondta el, milyen jól ismerte a magyar
történelmet és a magyar problémákat Churchill. Emellett
felfedezte, hogy a brit politikus 1935-ben, tehát mellőztetése
idején interjút adott a Pester Lloydnak, jóllehet akkoriban
igen keveset nyilatkozott.
Az interjút a már régebben Angliában élő
újságíró és politológus, Listowel őrgróf felesége, Márffy-Mantuano
Judit készítette. Vajon hogyan jutott be a riporterektől
elzárkózó Churchillhez? – vetette fel a kérdést Lojkó
Miklós.
A válasz kézenfekvő. A mellőzött és
anyagi gondokkal küzdő Churchillt tisztelője, a filmmogul
Korda Sándor környékezte meg. Tisztes előleg ellenében
felkérte, hogy írjon filmet V. György királyról, aki akkor
ünnepelte trónra lépése huszonötödik évfordulóját. Hogy
a forgatókönyv formailag is jó legyen, Korda elküldte
Churchill chartwelli kastélyába két legjobb szkriptíróját, Anthony
Asquithot és Biró Lajost. Egy hétig ott időztek. Biró Lajos
felesége, Vészi Jolán a Pester Lloyd főszerkesztőjének,
Vészi Józsefnek (a dédnagyapámnak) volt a lánya. A lap
megbízásából Márffy-Mantuano Judit utat talált
Churchillhez.
(Lady Listowel négy éve, kilencvenkilenc
éves korában még eljött a magyar nagykövetség március 15-i
ünnepségére. Az állófogadáson mindössze két szék
árválkodott a fal mellett, az egyikre letelepedett Határ
Győző, a másikra Márffy Judit.
– Maga kicsoda? – kérdezte éles fisztulahangján
Győzőtől az öreg hölgy.
– Határ Győző író vagyok – hangzott a
válasz.
– Hiába mondja. Már megint nem működik a
hallógépem – legyintett a grófné.)
Úton vagyunk Oxford felé, este az Oriel
Kollégiumban, az angol–magyar körben írói
munkásságomról, azaz magyar nyelvű prózámról fecsegek
angolul.
November 25.
Dugig volt a kis terem, odaadóan
hallgattak, és vettek egyet s mást műveimből a megjelentek. A
magyarok Mit is jelent? szótárat, Albion köd nélkült,
Király utcát, az angolok Molnár Ferenc-monográfiát.
Az Oxford Hungarian Societyt vezető Evans Kati
nyakigláb fia, Dávid egy kis kocsmázást követően, nem
sokkal éjfél előtt, szemergő esőben, megmutatja a
városközpont nevezetességeit, Ili még nem nagyon járt
errefelé. Oxford éjjel is impozáns.
Kati férje, Bob Evans történészprofesszor
az Oriel Kollégiumban szerzett számunkra vendéglakosztályt.
Erről a lakosztályról esszét lehetne írni.
Mint ahogy az már ezeknél az ősrégi oxfordi kollégiumoknál
lenni szokott, a zöld füvű, teres belső udvarról szűk és
kopott feljáró nyílik a lakószobákhoz. Általában puritán
szoba várja a vendéget. Ez esetben viszont igencsak kellemes a
meglepetés. Belépve nagypolgári lakásban találjuk magunkat.
Nagy szalon, antik bútorokkal, perzsaszőnyegekkel, szép
olajfestményekkel, porcelánokkal, csillárral,
hangulatlámpákkal, nehéz bársonyfüggönyökkel. A
hálószobában kifogástalanul kényelmes ágyak. Onnan nyílik
a fürdőszoba. (A keverőcsap intézményét persze itt sem
ismerik. Churchill elragadtatva fedezte fel Jaltában, amikor Sztalinnal
tárgyalt, hogy a meleg vizet a csap keveri a hideggel.)
A falon kis bekeretezett szöveg tudatja, hogy
a vendéglakosztály úri berendezését az Oriel egy régi
végzett diákja végrendeletileg hagyta szeretett
kollégiumára.
November 27.
Meghalt Határ Győző. Kora reggel
rosszul lett, kihívta a mentőket. Elszáguldottak vele a
kórházba. Újra kellett éleszteni. Azt kérte, hogy ha ismét
leáll a szívverése, ne élesszék újra.
Ellenprédikátor
Az „üdvre
ment” Határ Győző
Mendegélnek elfele a múlt századelő
nagy költőegyéniségei. Azok, akik még a K. u. K. világban
születtek, Wagner és Nietzsche szellemében igyekeztek
lelkükkel nagyvonalúan átfogni az egész világot. Veszettül
műveltek voltak, és a történelem viharai közepette,
diktatúrák által rájuk mért kemény sorscsapások ellenére
csak írták, írták a műveiket. Határ Győzőtől huszonöt
aranykötésű könyv sorakozik a polcomon (és sok másféle
is), úgy néz ki ez a sor, mint az amerikaiak Fort Knox-i
bunkere, ahol az államvagyont, az aranytömböket stószolják
halomba.
Nagyon öreg volt („már úgy járok, mint a
kismozdony” – nevetett önmagán, amikor néhány hete a
Wimbledon felé induló metrószerelvény után igyekezett gyors
csoszogással), és igen összetörte a felesége halála.
Piroskát végül tíz nappal élte túl. Most ott áll a mennyek
kapuja előtt. Mint költeményében írta: „üdvre ment”.
Hogyan folytatódik ez a szabad formában szerkesztett vers?
„Nagykulcsos Szent Péter tereli a
népáradatot; mert népáradat, amilyen sokan vagyunk. Harsog,
hogy ott hátul is hallják: gyerünk, gyerünk, befele, nem
várhatok ítéletnapig.
Magam meg, ha nem volnék az, ami vagyok,
halottnak lenni hogy jobban sem kell, holtra csodálkoznám
magam.
De kérem, én ateista vagyok.
Ne akadékoskodjunk, fiam, te is csak:
gyerünk, gyerünk, csődülj befele, pajtás.”
A „sevallásúak” mennyországába
érkezhetett tehát, ugyanis így szerette nevezni önmagát.
Olyan agnosztikus volt, aki töviről hegyire ismerte a
vallásokat, a dogmákat, az istenbizonyításokat. Szent
Ágostont fújta kívülről, és Aquinói Szent Tamást úgy
ismerte, mint hívő a Bibliát. Úgy vélte, hogy ez afféle
parazitaság, hiszen az ilyesfajta gondolkodó abból él, hogy
elutasítja azt, amit nem szeret. S nemcsak a kereszténységgel
foglalkozott, hanem az iszlámmal is. Könyvet írt arról,
milyen veszélyesnek tartja. Ugyanakkor mindig hangoztatta, hogy
bölcselete szíve közepe a tolerancia.
Csodálatos magyar nyelvtudása memoárjai
szerint anyai örökség volt, az istentagadás apai. Miféle
ember volt az öreg Hack (e névről váltott Határra a költő
1946 után), a gyomai Kner-nyomda papírraktárosa? Nem
mindennapi. Kétnyelvű erdélyi szász, aki Poprádfelkán
tanulta ki a papírok sokféle milyenségét, majd onnan Bécsbe
ment, négy vagy öt évig ott élt, s beleszédült az azóta
elfeledett osztrák filozófus, Josef Popper-Lynkeus ateista
mozgalmába. Ennek az volt a lényege, hogy vasárnaponként
elmentek a templomokba, meghallgatták a szentbeszédet, s amikor
vége lett a misének, a kiözönlő emberseregnek
ellenprédikációt tartottak.
Ezért mondta nekem egy ízben Határ Győző,
hogy „Itt van ez a Wittgenstein. Állítása szerint amikor
elvesztette a hitét, akkor egy Isten formájú őr maradt a
lelkében. Nekem soha ilyen őr a lelkemben nem maradt, mert
igazából nem foglalkoztatott az istenség figmentuma.”
Csak a vers kedvéért képzelhette el mennyei
érkezését a költő, valójában beletörődött, hogy
eltűnünk a nagy semmiben. De elmélkedni érdemes volt ezen is,
és Határ magát elsősorban filozófusnak tartotta. Miért lett
író? Építésznek indult, és ezzel párhuzamosan
zeneszerzőnek. Már gimnazista korában megtervezte egy nagy
wagneri fantázia-operaház homlokzatát, oly sikerült rajz volt
ez, hogy évekre kifüggesztették a Markó utcai reál egyik
folyosóján. Hegedülni egy cigányprímástól tanult, s
miután tizenkét évesen kitalált egy zenei aberrált szubdominánst,
Mozartnak képzelte magát. Végül az irodalomnál kötött ki.
Háttérbe szorult az építészet és a zene, mint egy
vallomásában mondotta: „a csillagállásokat kellene
megkérdezni, mi vezette a kezemet.”
Az írói, költői pálya nem feltétlenül
veszélyes, de ha rebellis szellem ír valamit a mi tájainkon,
hamar magára vonhatja a bajt. Az építészmérnökként már
végzett, huszonnyolc éves Határ Győző első műve a Csodák
országa, Hátsó-Eurázia volt, szaritikus és ezoterikus
szociográfia a hazáról, amely felháborította a
hatóságokat. A kéziratot elkobozták, az írót
bebörtönözték. Kiszabadult, és átvészelte a háborút,
élvezte a koalíciós idők újrakezdésének pezsgését,
dolgozott új könyvén, a Helianén, de valamiből élnie
kellett, elszegődött hát az UNRRA nevű nemzetközi
segélyszervezet budapesti irodájához grafikus-tervezőnek, s
közben jó pénzért átépítette az Amerikából küldött
harmadik generációs magyar főnöke luxuslakását. Az
ellenőrző bizottság szovjet részlege hamarosan kitúrta
Magyarországról az UNRRA-t, az író egyik napról a másikra
állástalan csellengővé vált. Elhatározta, hogy
Jugoszlávián át a Fiumébe települt UNRRA után szökik.
Kapcsolatba lépett egy embercsempésszel, hogy az 25 ezer
forintért átsegítse a határon. Az illető azonban a szegedi
ÁVO hadnagya volt, a menekülőt bevitték Szegedre, súlyosan
bántalmazták, majd a bíróság másfél évi börtönre
ítélte.
Hol ütöttek keményebben, a
Horthy-rendőrségnél vagy a szegedi ÁVO-nál? – kérdeztem
egyszer Határ Győzőtől. Nevetett. „Olyan választ kapsz,
hogy nem hiszed el. Szegeden találkoztam a Homug nevű
fickóval, aki már a defenzív osztályon is ott volt mint
verőember. Mondom: »Homug úr, maga itt?« Erre elfeledkezett
arról, hogy a rabokat tegezni kell. »Mérnök úr, mit
csináljak? Máshoz nem értek…« De az egyik fülem csak a
szimmetria végett van a helyén. Ugyanis Szegeden puskatussal
éjjel az álmomban úgy fejbe vertek, hogy a bal fülemre azóta
se hallok semmit. Sikertelen határátlépési kísérletemkor
velem volt az Örzők könyve című írásom
gépirata, ezt elküldték az ÁVO intellektuális osztályának,
és kiértékelték. A tartalmát kilenc hónapra taksálták,
és ezt rátették az ítéletemre, végül majdnem három
esztendeig maradtam benn. Azt fogták rá, hogy a Rákosi-korszak
gúnyrajza. Pedig más sem volt, mint iszonyú háborús
élmények csapadéka, és minden diktatúra kigúnyolása.”
Határ Győző arról is beszélt nekem, hogy
miért jósolt ebben a könyvében katasztrófákat
időszámításunk harmadik évezredére. Azt jövendöli, hogy
olyan háború jön, amely mellett eltörpül a XX. század két
világháborúja. Őt – mondotta – erre a következtetésre
juttatta történelmi tapasztalata. Majd hozzátette: „Mindenki
azt mondja, hogy pesszimista vagyok. De az emberiség piszok
fajtája kipusztíthatatlan. A katasztrófákon átlábol. Mi
teszi lehetővé, hogy ne őrüljön bele? Roppant egyszerű: az
emberi szellem egy beépített fakultása. Kibutulunk a
múltból. A feledékenységünk – Szent Pállal szólva – »végéremehetetlen«.”
Beszélgetésünk e pontján felvetettem atyai
barátomnak, hogy elméletében lehet valami, hiszen az 1950-es
évek aljasságai kezdenek feledésbe merülni, némelyek szinte
nosztalgiáznak. Eszébe jutott egy történet:
„Még a határátlépési kaland előtt
Lukács Györggyel volt érdekes találkozásom. A lélek és
a formák című korai írását rokonszenvesnek találtam.
Amikor a többi moszkovita közt hazajött, a Centrál kávéház
tőszomszédságában akkor még működő hotelban
szállásolták el. Megtudtam a címét. Azt gondoltam, hogy
felviszem hozzá a Csodák országa, Hátsó-Eurázia gépiratát,
hátha javasolja kiadásra. Elvégre ez az ország érdekes
átvilágítása. Felkerestem. »Tegye le! – mondta a
dossziéra. – Pár hét múlva jelentkezzen.« Hazamentem, és
ott találtam a rendőrséget. Három napig az őrszobán
tartottak. Édesanyám nem tudta, hol vagyok, majdnem megőrült.
Soha nem derítettem ki, hogy ki volt gyanús: Lukácsot
figyelték vagy engem.”
Határ Győző elképesztő és egyben
varázsos nyelvművészete közismert. Prózája is „zsong”,
de a nyelvi zsonglőrködés leghűbb tükre természetesen a
vers. A leleményes költészet határi formavilága, érzésem
szerint, a hazai fiatalokra is hatott. Egyszer felvetettem neki
ezt a gondolatot, kíváncsi voltam, egyetért-e vele.
„Erre sok mindent mondhatnék. Kezdem azon,
hogy ennek is megvan a hátulütője. Mindenki azt hiszi, hogy ha
egy könyvemről recenziót ír, teljesen elegendő halálra
dicsérni a nyelvtudásomat, s egyébként egy mukkot sem kell
szólni arról, hogy mi van a kötetben. Ez néha irritál.
Hatott-e bárkire a nyelvi leleményem? Odahaza az, aki
emigrációban élt, azonnal leértékelődik. Nem szeretik az
emigránsokat, nem is nagyon emlegetik őket. Tudom, hogy van sok
olyan fiatal, vagy nálam jóval fiatalabb középkorú is, aki
olvassa a dolgaimat, de a kutya se beszél arról, hogy bárkire
hatottam volna. Ildomtalanság a magyar irodalomban, hogy egy
emigráns (!) bárkire hathatott.”
Amire rátért tisztelt beszélgetőpartnerem,
az számára régen fájó dolog volt. A rendszerváltás után
minden lehetséges elismerést megkapott. A Kossuth-díjat, a
Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, a
Széchenyi Akadémia tagságát. Műveinek jó részét beírták
a halhatatlanok internetes rendszerébe. Ám még teljesebb
elismerésre vágyott. Nem is annyira titokban persze
Nobel-díjra, de főleg olyan széles olvasói rétegekre, akik
betéve tudják s készségesen felmondják regényeinek
epizódjait, magukévá teszik bölcseleti munkáinak főbb
gondolatait, és mindenekelőtt magyar színházakat szeretett
volna látni, amelyek rendszeresen játsszák abszurd drámáit,
és színre viszik hatalmas játékát, a Golghelógit,
mert „nem megoldhatatlan, hogy kilenc egymást követő estén
végigülje a közönség azt az egyenként két, két és fél
órát, hiszen a művem, valld be, lenyűgöző…”
Nem volt a relitások embere. Különösen nem,
ha grandiózus életművéről volt szó. Az az igazság, hogy
írásait nem olvassák tömegek, még a lektűrjeit sem, amilyen
például az Anibel. S ennek oka nem az emigráció
földrajzi távolságában vagy stiláris másságában
keresendő. Az emigránsok munkái a magyar irodalom szerves
részét képezik – erről már régen nincs vita. Aki
külföldön él és alkot, az nem értékelődik le, esetleg a
megszépítő távolság nimbuszát veszíti el, amint a termése
hozzáférhetővé válik.
A tömegsiker elmaradása mindhalálig
keserűvé tette, annak ellenére, hogy a hivatalosság
megkoszorúzta, a vájtfülűek kis köre piedesztálra emelte,
hogy politikai meghurcoltatása miatt sorstársai között
különös becsülete volt, s hogy adys társadalomkritikai
odamondogatásaival sokan egyetértettek.
Így látta vélt el nem fogadásának az
okát:
„Gyakorta az az érzésem, hogy a magyar
irodalomban valahogyan »melléléptem«. Helyesebben: az én
tematikám, az érdeklődési köröm, amit összeírtam, annak
az egésznek a korpusza nincs benne a magyar irodalomban, hanem
mellette van. Ami igazán az én érdeklődésemnek a szíve
közepe, az Magyarországon »nem honos«. Nem érdekli az
embereket. Mint gondolkodó ontológiával foglalkozom. Ez
vonzott legkivált, ez a legmagasabb rendű és
legreménytelenebb fejezete az elmélkedésnek. A magyar
filozófiában ennek majdhogynem nyoma sincs. Az öreg Lukács az
utolsó pillanatban gyorsan megpróbálta ezt pótolni,
összeirkált valamit, aminek nem volt köze a lényeghez.”
Szomorú, szomorú, ám e „mellélépési”
teóriában rejtezhet prózájának és talán gondolkodói
termése kritikai felmérésének is a kulcsa. Bár
megjegyzendő, hogy Határ Győző művészetének egyik
arculatát, a szürrealizmusát a franciák szeretik. Műveiből
egy sem jelent meg fordításban angol kiadónál, de Pepito
és Pepita című regénye Franciaországban elismerésre
talált, szerzőjét nyilvántartják a szürrealizmus
annaleseiben.
Amikor Határ Győző a félresikerült
bokorugrási próbálkozása után kijött a börtönből, a
politikai üldözöttek nimbusza vette körül, de szilencium
alatt állt, csak műfordításokat tehetett közzé.
Szerencséjére nagyon könnyen dolgozott, fel s alá sétálva,
kapásból diktálta gépbe a szövegek gyakran kongeniális
magyar változatát. Hol Pratolinit fordított olaszból, hol Lawrence
Sterne nyelvileg fogós prózáját. A forradalom alatt is a
nyelvtudására volt szükség, a New York-palotával szembeni
mozi pincéjébe gyűjtött, hadifogolyként őrzött orosz
katonákat hallgatta ki. Amikor a dicső napok véget értek,
érezte, hogy menekülnie kell. Feleségével, Prágai
Piroskával lépte át a határt. Ausztriából azon nyomban
meghívta véglegesített munkatársának a BBC magyar osztálya.
A BBC nem volt számára gályarabság. Egyszer
azt mondta: „Amikor majd összekaparják összes műveimet,
biztosan megtalálják a fiókban meg a padláson
mosócéduláimat is. Remélem, ezeket nem fogják kiadni.
Azonban és mindazonáltal amit a BBC magyar osztályán
összeírtam, az háromezer nyomtatott oldal! Például ezer
könyvrecenziót írtam Magyarországon megjelent művekről.
Egyik-másik nagyon érdekes. Például a Szent István Társulat
Egyházatyák-sorozata nagy haditett volt. Sorra-rendre
elküldték, és mindről hosszan írtam. Ezt az ezer recenziót
kapta meg Lakatos Pista, százat kiválogatott a Tevan számára,
megjelentek vastag kötetben. Mit gondolsz, mi történt a többi
kilencszázzal? Pistának nagyon parányi lakása volt, és csak
később árulta el: »Nem tudtam őket hová tenni, a többit
kidobtam…« Aztán kábé ezer színházról vagy
fesztiválról szóló beszámolóm volt. Ott voltam a Godot-ra
várva premierjén, végigéltem az agol színház
úgynevezett II. Erzsébet kori virágzását. Talán érdemes
volna kiadni.”
Úgy hírlik, szülőhazájában összes művei
kiadására készül egy könyvkiadó. Fő helyre a
költeményeit tenném. Mind egy szálig. Természetessége,
ösztönössége ezekben bontakozott ki leginkább.
Az 1980-as évek legvégén a magyar kiadók
keresni, kérni kezdték Határ Győző kéziratait. Kisebb
színműveit bemutatták. S 1990-ben az is ott állt a
Csillag-rend odaítélésének indoklásában, hogy „az éteren
át sugárzott tanulmányaival és esszéivel tartotta a magyar
ifjúságban a lelket”. A Kossuth-díjat a rákövetkező
évben Göncz Árpád nyújtotta át az írónak a Parlamentben.
„A politizálás? Politizálni nem tudok. Nem
élek otthon, nem ismerem név szerint a pártok korifeusait.
Koromnál fogva kiérdemeltem már, hogy a politika felett
álljak. Lehet, hogy az ország és a nemzet skizofrén,
kettéhasadtan él, és a két fél fogat vicsorít egymásra.
Én nem vagyok skizofrén. Bennem nem szakadt ketté se a nemzet,
se a haza, én egyben látom a kettőt. S ha aggódom valamiért,
akkor nem az egyik feléért vagy a másik feléért, hanem az
egészért. Azt, hogy végre sikerült beseperni bennünket az
európai közösségbe, nagy áldásnak tartom, sokat várok
tőle. Megmondom azt is – pedig egyesek szerint nagyon
népnemzeti vagyok, mások szerint urbánus –, azt várom
ettől, hogy nem holnap, nem is holnapután, beletelik abba
három-négy nemzedék, egyszer csak lesz egy új generáció,
amely egyáltalán nem emlékszik majd a mi
torzsalkodásainkra.”
Két évvel ezelőtti, a kilencvenedik
születésnapját ünneplő, rádión végül el sem hangzott
magnetofonos beszélgetésből származnak Határ Győző fentebb
idézőjelek közé foglalt mondatai. Még munkaereje teljében
volt. Azt mondta:
„Öreg vagyok, de ha az öreg írónak nincs
baja, nem fáj semmije, a dereka nem bizsgatja, a lába nem kap
görcsöt, akkor reggel üljön oda a szövegszerkesztőhöz, és
szerkesszen szöveget.”
Wimbledoni háza környékén rótta
egészségügyi sétáit, széles karimájú művészkalapban,
messziről felűnő, semmiképp sem angolos, hosszú teveszőr
kabátban, s közben kicsiny diktafonba mondta születő
költeményeit. Télikéknek nevezte ezeket, mert ha a nála
majdnem harminc évvel fiatalabb „vén” Arany János a
Margit-sziget fái alatt őszikéket írt, akkor mi másnak
hívhatta volna ő e kései verseket.
Azután Piroska nagybeteg lett. S így szólt a
magányos öregember rigmusa: „kilencvenegy év van hátamnak
megette / már én sem vagyok az a / napos kiscsibe / valamerre
gyüszmékelek a fene megette / be jó volna belekarolni / de
nincs kibe”.
Esetében bebizonyosodott, hogy az idegenben
élők magánya a leggyilkosabb magány. (Magyar Nemzet)
November 29.
A londoni Victoria és Albert Múzeumban
zártkörű kiállítás nyílt, amelynek kurátora a Scotland
Yard. Picasso és más világhírű mesterek festményei
függenek a falakon. Milliós értékeket képviselnének, de az
a baj velük, hogy – mind hamisítványok.
A kiállítást csak meghívott műgyűjtők,
műkereskedők és az árverési csarnokok képszakértői
tekinthetik meg, mivel a rendőrség által lefoglalt hamis
képek mellett azt is bemutatja a múzeum, melyek a hamisítás
legjobb technikái. Nem csupán festmények hamisítását
tették virágzó iparággá ügyes kezű csalók, egyesek antik
műtárgyak másolására szakosodtak. Egy lebukott szobrász
például a londoni British Museum asszír domborműveit nézte
meg alaposan, és jó stílusérzékkel hasonló reliefeket
készített. Egész sor nagy gyűjtemény vásárolt tőle, dollárezrekért.
A képhamisítók császára Eric Hebborn volt,
aki az 1960-as években több mint ezer olajkompozíciót adott
el, amíg le nem tartóztatta a rendőrség. De kétes
büszkeséggel a legjobbak között említhetjük hazánk fiát, Elmyr
de Horyt, azaz a néhai Hory Elemért. Ő olyan ihletett és
remekbe készült Matisse-, Modigliani- és Picasso-képeket
festett 1950 és 1960 között, hogy hamisítványait milliomosok
kezdték gyűjteni. Előállt az a bizarr helyzet, hogy ma már
hamisítják és az ő hamis aláírásával látják el a
Picasso-utánérzéseit.
December 6.
Váci Sanyi elegáns vacsorával ünnepli
angliai új élete fél évszázadát a brit tiszti klubban. Én
1956 december hetedikén érkeztem Ausztriából erre a
különös szigetre, angol katonai repülőgépen.
Negyvenszemélyes úri bankett. Nagyon angol.
Ildikó és a Váci lányok mellett Sanyi hajdani
építészirodájának munkatársai foglalnak helyet az
asztaloknál, továbbá ismerősei, közöttük két lord meg egy
parlamenti képviselő. Beszédében vendéglátónk az elangolosodás
fokozatairól beszél, arról is, hogy aki be akar illeszkedni az
itteni társadalomba, annak illő ismernie a brit történelmet,
és igyekeznie kell tisztességes nyelvi szinten kifejezni
gondolatait. Kerek angol mondatokban szónokol, konokul pesties
magyar akcentussal.
December 11.
Ilia Mihály mesélte valakinek: „A
nyolcéves unokám egy nap alatt megtanított internetezni. És
közben csak kétszer hülyézett le…”
December 23.
A világ készül a karácsonyra, száz
meg száz gyerek kap általa álmodott meséket a karácsonyfa
alá, Lázár Ervin pedig, hosszú betegség után, meghalt. Az
egyik legkedvesebb ember volt, akit valaha ismertem, mindig
szíves, nyílt és érdeklődő. Rendkívüli tehetség. Még a
rövid tárcái is eredetiek és megkapóak.
Ketten uralták a magyar gyerekkönyvpiacot jó
barátjával, Csukás Istvánnal. A róluk szóló történet
csak Ervin humorát bizonyítja, mert Csukással szerették
egymást.
A Könyvhéten hosszú sor kanyarog Lázár dedikálóasztala
előtt. Idős hölgy kerül sorra.
– Nahát, milyen nagyszerű, hogy
személyesen is megismerhetem. A kisunokám rajong az ön
meséiért. Jaj de fog örülni, ha dedikálni tetszik neki a
legkedvesebb könyvét.
Azzal leteszi az asztalra Csukás egyik
kötetét.
Ervinnek az arcizma sem rándul, veszi a
tollát és beírja: „Kovács Pistikének szeretetel,
Csukás István.”
Szeretetel. Egy té-vel.
December 27.
Molnár Pista összekötötte két
nevezetes évforduló ünneplését. London immár egyetlen
magyar vendéglőjében, a patinás Gay Hussar emeleti
különtermében ünnepli egyrészt a hetvenedik
születésnapját, másrészt fél évszázados angliai
tartózkodását. Bizony, én is azt írtam anyámnak a
Zugligetbe 1957 elején, hogy „öt évig maradunk, megtanulunk
jól angolul, kitanulunk egy szakmát, és azután visszatérünk
Magyarországra”. Ám a kádári Magyarországra mégsem volt
kedvünk repatriálni öt év leteltével.
Ami azt illeti, Molnár Pista immár falusi
házában tölti az év java részét, Lentikápolnán. Néhány
esztendeje hazatért. Amikor pontosan ötven esztendeje
megismerkedtünk, mivel mindketten a St. Martin művészképző
növendékei lettünk a grafika tanszakon, Pista mindjárt
elmondta, hogy kis faluból került fel előbb a budapesti
művészeti gimnáziumba, majd a Főiskolára, olyan eldugott
zalai falucskából, ahol még postahivatal sincs. A cím így
szólt: „Lentikápolna, utolsó posta Lenti”.
Szorgalmasan tanulta az alkalmazott grafika
fortélyait, végül keresett tipográfus, tervező és
illusztrátor lett belőle. S közben szép linómetszetek,
szitanyomatok és akvarellek kerültek ki a keze alól. Most
falusi nyugdíjasként festeget. Ha unatkozik, elmegy a
kocsmába, és beszélget egy Amerikából hazatért magyarral a
külföldön töltött évtizedek kölcsönös tanulságairól.
A londoni magyar vendéglőben már csak egy
hazai képzésű szakács dolgozik, a főpincér lengyel,
megtanult egy kicsit magyarul. A konyhában portugálok
sürögnek, főzik a paprikás csirkét, sütik a dobostortát
(no, ez olyan is), a személyzet meg főként csokoládészínű
ázsiai emberkékből áll. A különteremben jó a hangulat,
Pista unokái zsibognak a macskaasztanál.
Velem szemben egy tekintélyes úr ül, magyar,
és jól menő kertészetei vannak. Mint kiderül, szintén Lentikápolna
(utolsó posta Lenti) szülötte. A falu két tehetséges fiatalt
küldött fel 1956 elején a fővárosba tanulni, egyet a
Képzőművészetire, egyet a Kertészeti Főiskolára.
Mindketten megelégelték a diktatúrát, Nyugaton élték le
életük nagyobbik felét, nyugalomban, kényelemben.
Hát igen. Egy kis faluból eljöttek ketten.
Magyarországról több mint kétszázezren. Sok.
December 29.
Sűrű a társadalmi életünk. Molnár
István után John Peter, a The Sunday Times nagy
tekintélyű színikritikusa ünnepelte angliai fél
évszázadát. Mint a meghívó szövegében állt, azért
rendezte a koktélt, mert „ötven éve és öt napja angol”.
Angol persze nem lehet az ember, csak akkor, ha annak születik,
de britnek Péter János nagyon brit. Jelezte ezt a tiszteletére
egybegyűlt társaság összetétele.
Még a kabátunktól szabadulunk az
előszobában, amikor Ili bekandikál a szalonba, s újságolja:
– Egy Nobel-díjas ül odabent.
Bár nem érkeztünk korán, és a parkolással
bajlódtunk egy ideig, egyelőre csak öten álldogálnak a
nagyszobában, s a sarokban tényleg Nobel-díjas ül: Sir Harold
Pinter. Mellette egy másik fotelban dudorodik az utóbbi
időkben igencsak kikerekedett hitvese, a kiváló
életrajzíró, Lady Antonia Fraser.
Jánosra nem számíthatunk a bemutatással,
kinn üdvözli a folyamatosan érkező vendégeket.
Odalépek hát Pinterhez, bemutatom magam és
Ilit. A nagy író hallgat, még egy „hallo”-ra sem
érdemesít bennünket.
Koktélpartin bájfecsegni illik.
– Nagy örömmel láttuk – mondom Pinternek
–, hogy visszatért a színpadra, és sikert aratott a Beckett-monodrámával.
(Értsd: szép teljesítmény
végigmonologizálni az estét, ha az embernek rákja van, és kanülön
át nehezére esik a beszéd. Tavaly olyan rossz egészségi
állapotban volt, hogy kérdésessé vált, át tudja-e venni
személyesen a Nobel-díjat.)
Pinter kelletlenül rám néz, és goromba
hangon recseg:
– Mi az, hogy visszatértem? Több mint
ötven éve vagyok színész. Ez legalább annyira köztudott,
mint az írói működésem. Ha maga semmit sem tud erről,
kérdezze meg Johnt.
– Ó, én jól tudom, hogy ön jeles
színész – folytatom rendületlenül, bár lelkem mélyén
kissé sértetten. – Színművészként előbb volt ismert,
mint drámaíróként. De két szerep közt olykor eltelik egy
kis idő.
(Például akkor, ha az ember kutyarosszul van
a rákjával).
– Maga nem figyelte meg, hogy én
folyamatosan játszom, rendezek és nem csak írok.
– Megfigyeltem, hogy olykor ön is
szünetelésre kényszerül – vetem oda, most már magam is
hűvösen, és magára hagyom a paprikás kedvű notabilitást.
(Akaszd fel magad, te modortalan bunkó.
Kertész Imrével kellemesen el lehet beszélgetni. Jó, jó,
most én voltam a gazsuláló külföldi senki, de azért nem
kell gorombáskodni.)
Idővel a sokaságban Péter János barátom
mellé sodródom:
– Mit vacsorázott ma a Pinter? Gratuláltam
a színészi sikeréhez, ő meg felhördült, mintha az anyját
szidtam volna.
– Mindig ilyen – biztat John Peter.
Immár tele a kellemes úri lakás
nagyszobája. Színészek magyaráznak rendezőknek a legújabb
szerepük intellektuális kihívásairól, rendezők
színigazgatóknak arról, hogy kapkodnak értük. Michael Frayn
anekdotázik, egy fejjel kiemelkedve a tömegből.
Emeljük pezsgőspoharunkat János
egészségére. A brit színházi élet színe-java szereti és
becsüli. Valóban: tiszteletbeli angol.
Fél évszázad
1956 decemberében körülbelül húszezer
magyar menekült érkezett Angliába. A romantikára hajló
britek lelkesedtek forradalmunkért, készséggel befogadták
annak a népnek a fiait, amely a szabadságáért folytatott
véres harcot az elnyomó túlerővel szemben. Példaszerűen
szervezték meg az érkezők beilleszkedését. Aki dolgozni
akart, azonnal munkát kapott, a sok száz fiatal pedig –
intenzív nyelvkurzus után – bekerülhetett az egyetemekre,
akár Oxfordba vagy Cambridge-be is.
A nép egyszerűbb gyermekei között voltak
olyanok, akik nem hittek Anglia megszokhatóságában, és
megszöktek. Decemberben tényleg szürke, hideg és
barátságtalan itt a táj vagy a vörös téglás utcakép,
vízszintesen esik az eső. A britek cubákos birkát, ízetlen
ételeket ettek akkoriban, s főként: angolul beszéltek.
Sokaknak úgy tűnt, hogy megtanulhatatlan nyelven. Tehát innen
tértek vissza legtöbben Magyarországra, élve a felajánlott
amnesztiával. Mások igyekeztek továbbállni ígéretesebb
országokba, például Amerikába vagy Ausztráliába.
A többség maradt. S amikor 1989-ben ütött
az igazság órája, összeomlott a szovjet birodalom, és
tájainkra beköszöntött a demokrácia új korszaka, különös
módon nem nagyon mozdult a nyugati magyarság. Harminchárom év
elég volt ahhoz, hogy a befogadó országban gyökeret verjen.
Az angliai magyarok jelzálogkölcsönre családi házat
vásároltak, gyerekeik többnyire már itt születtek. Tehát
túl sok idő telt el ahhoz, hogy a hazavágyakozásból több
legyen, mint sűrű hazalátogatások sora.
1956 végén főleg fiatalok menekültek el. Ez
a generáció immár hetvenesek ősz nemzedékévé öregedett.
Angliában összetart, összejár, elsősorban a nemzeti
ünnepeken: március 15-én és október 23-án. De nem
kétséges, hogy bizonyos mértékig elangolosodott. Van, aki
már keveri a két nyelvet.
Az óriási irodalmi hagyománnyal
büszkélkedő Anglia vonzotta azokat a menekülőket, akik
írói jövőt képzeltek el maguknak. Az volt a dilemma,
próbáljanak-e betörni az angol irodalomba, vagy maradjanak meg
magyar tollforgatónak. A végül íróvá, költővé lett
tucatnyi angliai magyar fiatal közül kettő-három választotta
az átvedlést. Bokor István, a hajdani fiatal pesti
újságíró Stephen Barlay néven ír, főként vastag,
népszerű oknyomozó témakönyveket, például a
repülőszerencsétlenségekről vagy a prostitúcióról. Vizinczey
István (Stephen) fogta meg az isten lábát, Érett asszonyok
dicsérete című angol könyve világsiker lett. (Nem
sorolom ide George Szirtes költőt, hiszen ő kisgyerek volt,
amikor szülei 1956-ban Angliába hozták.)
A meghívók egyike most John Peter
barátomtól, a tekintélyes vasárnapi lap, a Sunday Times
színházkritikusától érkezett. A szöveg szerint azt
ünnepelte, hogy „ötven éve és öt napja angol”. Le a
kalappal Péter János előtt. A nácik által megölt Péter
András művészettörténész 1956-ban Angliába, az Oxfordi
Egyetemre került fia befutott. Partiját London úri
negyedében, Dél-Kensingtonban, elegáns lakásban rendezte meg.
A sarokban a drámaíró, Sir Harold Pinter üldögélt, szokása
szerint morcosan (mely morcosságon a Nobel-díj nem enyhített,
ám súlyos betegsége csak tetézi azt), míg a víg
vendégseregben híres színészek, rendezők sürögtek,
fecsegtek, s oly jeles színpadi szerzők, mint például Michael
Frayn. Valamennyien őszinte megbecsüléssel ürítették
pezsgőspoharukat az angol színházművészetet kívül-belül
ismerő, britté lett magyarra.
Mint egyetlen jelen lévő óhazai honfitárs
kissé meghatva néztem beérkezett barátom megdicsőülését,
de nem irigyen. Elvégre én is elértem valamit. Ötven éven
át, tizenkilenc éves koromtól mindmáig, a nap mint nap engem
körülvevő idegen közegben megőriztem a nyelvi poggyászt,
amit a szülői házból magammal hoztam, s ezzel a hozománnyal
nem bántam rosszul. A hazai írótársadalom nem tart távoli,
ezoterikus csodabogárnak.
Tizenkilenc éven át úgy töltekeztem egy
adott kultúrával, hogy számomra természetellenes dolog lett
volna nyelvet váltani. És valljuk be, mivel egy kis országban
az írók társadalma szűkebb körű, az egymásra figyelés
intenzívebb.
John Peternek valami sikerült. Ötvenévi
munka van ebben. De talán az se volt hiábavaló, hogy én fél
évszázadon át az ellenkezőjén igyekeztem. (Irodalmi
Jelen)
2007. január 1.
Kellemes szilveszteri vacsora Vivienne Menkes-Ivrynél,
ezer csecsebecsével telerakott, barátságos lakásában.
Gesztenyével körített fogolysült. Jó borok. Tizenegykor
elfelejtettük, hogy Magyarországon akkor volt éjfél, akkor
köszöntött be az új esztendő. Ejnye-ejnye.
Január 11.
Azt olvasom a Timesban, hogy az angol
királynő készül meglátogatni az új pápát. Ha valóban
rászánja magát a vatikáni útra, XVI. Benedek érdekes
tárggyal fogja megajándékozni. Egy székkel. A reformáció
előtt a Falon Kívüli Szent Pál bazilikában (San Paolo fuori
la mura) a brit uralkodónak templomi ülés volt fenntartva. Ezt
kaphatja meg II. Erzsébet.
A bazilika, Róma elmulaszthatatlan
látványossága egyetlen az Örök Város templomai közül, ami
megőrizte a több mint ezernégyszáz évvel ezelőtti templomarchitektúra
formáit. Úgy tudni, Szent Pál sírja fölé épült. Hogy
valóban így van-e, annak a megállapítására négy éve
ásatást kezdtek a régészek, tavaly decemberben fejezték be,
és az altemplom kőpadlója alatt márványszarkofágra
bukkantak, amelynek a kora megegyezik Szent Pál kivégzésének
idejével. Kérdés, lefejezett holttestet rejt-e a szarkofág.
Ugyanis Nero császár lefejeztette a rebellis Pált. A sír
azonnal búcsújáró hely lett, és Kr. u. 324-ben kis templom
épült ott, majd 386-ban bazilika. Ez dacolt évszázadok
viharaival, az 1349-es földrengéssel és az 1700-as árvízzel
is, de 1823 júliusában javították a tető ólomburkolatát,
egy ügyetlen munkás tüzet okozott, és a San Paolo fuori la
mura majdnem teljesen leégett.
Az angol királyoknak fenntartott ülést
bizonyára korábban valamelyik vatikáni raktárba vitték,
különben most nem lenne mivel megajándékozni II. Erzsébetet.
Még szerencse, hogy királyi repülőgépen utazik, különben
túlsúlyt kellene fizetnie a székért. De a Times szerint
beérné egy doboz csokoládéval is.
Január 23.
Ili újból kórházban. Kivizsgálás a
szívosztályon. Gyarapíthatom kórterem-szociológiai
megfigyeléseim tárát.
Szemben öreg, kövér, de jóságos arcú arab
néni üldögél az ágya melletti karosszékben. Kendővel a
fején, hosszú szoknyában, amiből csak a cső és a vizelettel
teli zacskó lóg ki alul.
Mindenkihez van egy kedves szava – arabul.
Angolul egy szót sem tud. Bizonyára nem véletlenül az egyik
ápoló arab, ő a néni alkalmi tolmácsa.
A nénike egem is üdvözöl, külsőm után
ítélve biztos benne, hogy arab vagyok, tehát hosszan beszél
hozzám. Majd elővesz egy citromot, komótosan meghámozza és
megeszi.
Az anyókát másnap már haza lehet vinni. Az
ágyat gondosan lemossák, fertőtlenítik, fiatal félvér
lányt helyeznek el benne. A délutáni látogatásra két vidám
barátnője érkezik. Hoztak virágot, narancsot, zajonganak. Az
egyik lány hirtelen ledobja a cipőjét, és úgy, ahogy van,
farmernadrágban, szvetterben, beugrik a beteg mellé, és
orráig felhúzza a takarót. Remek vicc. Majd megpukkadnak a
nevetéstől.
A sarokban súlyos szívroham után lábadozik
egy fehér szakállú ázsiai öregúr. Népes családja este
jön vizitre. Elvben két látogató az engedélyezett maximum,
de hatan jönnek. Egy fiatal nőnek még az arca is le van
fátyolozva, csak a szeme látszik ki. Hozták a kisunokát.
A fátyolos asszony férje távolabb talál
magának karosszéket, beleül, és jóízűen elalszik. A
betegnek nincs étvágya, vacsoráját a társaság szépen
megeszi, kanalankint etetik a levessel a kisfiút.
Február 4.
Uzsonna Váciéknál John Lukács
tiszteletére, aki két előadást tart Londonban Churchillről.
Ili szerencsére jól van már, ez az első nagyobb kirándulása
a kórházi bezártság után.
Fotelszomszédom meghatározhatatlan korú,
élénk hölgy, aki az angol nyelven folytatott társalgás
közepette szívesen sustorog velem magyarul. Hatvan éve él a
szigetországban, bennszülött angol özvegye. Táskájából
egyszer csak bőrbe kötött könyvecskét húz elő, és elém
tárja a kedves meglepetésnek szánt oldalt. Bakfiskori
emlékkönyvét hozta el, amelynek az egyik oldalára apám
karikatúrát rajzolt önmagáról a maga hórihorgas
soványságában, s a skicc alá ezt írta apró
gyöngybetűivel: „Ki ez? Szeretettel Sárközi György.”
Ilyesmit vet papírra az ember, ha jókedvre akar deríteni egy
ismerős kislányt. A szemközti emlékkönyvoldalra Karinthy
Frigyes írt és rajzolt hozzá talán nem méltó, elcsépelt
viccet. Babszemnyi rendőr silbakol a lapon a nagy humorista
találós kérdésével: „Klári, láttál már ilyen kis
rendőrt? Nem? Mert nincs is…”
Következett a magyarázat. Harsányi Klárát
leányka korában édesanyja hozta a házasságba, amikor nőül
vette őt, sorban negyedik feleségeként, Hatvany Lajos. Klára
mamája volt az irodalmi báró utolsó neje, az eszes,
mulatságos és bon mot-iról nevezetes Hatvany Jolán,
azaz Loli (1903–1991). A hatvani Hatvany-kastélyban és a
budapesti Bécsi kapu tér 7. szám alatt mindig zajlott a
társadalmi élet, híres emberek jöttek ebédre, vacsorára,
fogadásra. Hatvanban fiatal, kispénzű költőtehetségek is,
feltáplálás, pihenés, inspiráló beszélgetések végett. Loli
nem mindig volt megértő. Berda sokat ivott, József Attila
hajnalig tartó lelki klinikázást igényelt. Ezért nevezte el
a báróné, Arany János után szabadon, a kastély
vendégfogadóként használt szárnyát „szörnyű
vendégoldal”-nak.
Az egyik legemlékezetesebb fogadást Thomas Mann
tiszteletére rendezte az irodalompártoló, irodalomtörténész
és nem is rossz regényeket író Hatvany Lajos. A német
Nobel-díjas hatszor fordult meg Budapesten, általában a Bécsi
kapu téri palotában lakott, a Várban, ha nem Lukács György
szintén gazdag apja, Lukács József gellérthegyi villájában.
Az egyik budai szoaréról csoportkép készült, ezen balról
jobbra többek közt Bálint György látható, továbbá Márai,
Kerényi Károly, Thomas Mann és a felesége, a háziak, Hunyady
Sándor, Karinthy és félig takarva, hátul ágaskodva apám meg
Cs. Szabó László. Elöl jobbra egy copfos, helyes kislány, Harsányi
Klára, akinek előző nap múlt ki a kedvenc dakszlikutyája,
és ezért megengedték, hogy a felnőttek közé vegyüljön, mi
több, a bőrkötéses emlékkönyvét körbeadogathassa, hadd
írjanak bele a nénik és bácsik. Thomas Mann is írt
megszívlelendő életbölcs sorokat, gótbetűs, pedáns
németséggel.
Más összejövetelek, vacsorák és zsúrok
alkalmával szintén előkerült a könyvecske. Ott látjuk
például Kosztolányi és Szomory Dezső bejegyzését.
(Utóbbiról azt olvashatjuk Thomas Mann fia, a sűrűn
Budapesten időző Klaus Mann naplójában: „Öreg drámaíró,
hiú egy szerzet, monokli, kopottas elegancia, szórakoztatóak
emlékei a századforduló Párizsáról.”)
Utoljára 1937 januárjában, tehát éppen
hetven évvel ezelőtt járt Magyarországon a világhírű
német író. Akkor született József Attila emlékezetes
költeménye, a Thomas Mann üdvözlése. A jeles
vendég tiszteletére felolvasás volt a Magyar Színházban,
Attila nagyon szerette volna elmondani új versét. A cenzor ezt
nem engedélyezte. Hatvany Lajos adta át Mann-nak a kéziratot,
s egyben hevenyészve, álltó helyében lefordította németre.
Később sikerült műfordítást is olvashatott a költemény
címzettje.
Harsányi Klára, azaz Mrs. Waters ma arra
emlékszik, hogy kislányként ketten igyekeztek őt
szórakoztatni. Klaus Mann még versikét is írt hozzá, József
Attila meg a szőnyegre ülve társasjátékot játszott vele.
– Kérhetek Attilától is bejegyzést az
emlékkönyvembe?
– Te csak gyűjtsd a halhatatlanokat –
hangzott a válasz.
Attila az év decemberében lett öngyilkos, a
morfinista, homoszexuális Klaus Mann, a Szabó István által
megfilmesített Mephisto szerzője tizenkét évvel
később, egy cannes-i szállodában.
Február 16.
Kőbányai János figyelmessége folytán
megkaptam Heller Ágnes négy tanulmányt tartalmazó
könyvecskéjét, melynek különös címe van: Pikareszk
Auschwitz árnyékában. Az első tanulmány a magyar zsidó
irodalom úgymond „zsidótlanításának” Heller Ágnes-i
elméletét fejti ki. A szerző néhány regényt elemez ebből a
szempontból, így Molnár Ferenc művét, A Pál utcai fiúkat.
Azt írja, hogy a történetben „három, minden kétséget
kizáróan zsidó fiú szerepel. Ezek közül az egyik, Weisz
jelentéktelen, s mint ilyet az író zsidónak is ábrázolja.
Zsidóságára azonban pusztán a tudatos névválasztás
utal.” (Meg az, hogy ő a gittegylet pénztárosa.)
Majd ezt olvashatjuk: „Hannah Arendt a zsidó
asszimiláció korának két alaptípusáról beszél. Az egyik a
parvenü, a másik, a pária. Geréb a parvenü, Nemecsek
a pária. […] Molnár Ferenc azonban zsidótlanítja
regényét. Sem Gerébről, sem Nemecsekről nem tudjuk meg, hogy
zsidó. Nemecsek neve persze idegenül hangzik, nem
magyarosított, feltehetően cseh. Ennyi jelzésre volt csak az
írónak szüksége.”
Nem világos, mit jelez az író, de Heller
Ágnes szerint azt, hogy mivel szegény pesti szabó fiáról van
szó, aki pária, tehát neve, kék szeme, szőke haja ellenére
biztosan zsidó. De ha Nemecseket az író zsidónak nevezné –
olvassuk a tanulmányban –, akkor kárt tenne a regény
egyetemességében.
Molnár Ferenc a Pál utcában s a környékén
lakó gyerekekről írt. Születtek a „nyóckerben” magyarok,
tótok, svábok, keresztények és zsidók, ugyanabba az
iskolába jártak, és barátkoztak vagy sem. Ki vörösinges
lett, ki gittegyleti tag. Molnár állítólag írótársáról,
a nála egy évvel idősebb, zsidó Pásztor Árpádról
mintázta a Nemecsek által rettegett regénybeli Pásztort, akit
már gyerekként ismert. A világhírű filozófus, a zsidó
Kolnai Aurél állítólag azért magyarosított erre a névre,
mert nagyon szerette A Pál utcai fiúkat, amelynek
szereplője az elegáns Kolnay.
A parvenü asszimilálódó zsidókról Molnár
remek szatírákat írt, az általa megörökített
páriatípusokat azonban nem osztályozta felekezeti hovátartozás
szerint. Azt hiszem, Heller Ágnes téved, amikor Nemecseket
zsidónak véli. Talán egyaránt írhatott volna az irodalmi zsidótlanítás,
valamint a zsidó olvasó azonosuló beleérzése folytán
keletkező „zsidósítás” jelenségéről.
Anyámhoz, Molnár Mártához az 1960-as évek
elején bekopogott egy javakorabeli, kék szemű férfiú, s
közölte, hogy apja a József körúthoz közel volt szabó, s
vele küldte át Neumann doktor úrhoz a javításon,
alakításon vagy vasaláson átesett ruhadarabokat,
öltönyöket. A doktor úr fia, Molnár Ferenc reá
emlékezhetett, amikor megalkotta a kis Nemecsek alakját.
„Nyugalmazott rendőrtiszt vagyok – mondta anyámnak a
váratlan látogató –, s arra szeretnék engedélyt kérni a
nagyságos asszonytól, hogy a nagy író születésnapján
díszőrséget állhassunk néhány régi Pál utcai társammal a
körúti emléktáblánál.”
Lehet, hogy ez is egyike volt az időnként
feltűnő ál-Nemecsekeknek, de anyám leírása szerint vérbeli
gój benyomását keltette.
Március 4.
Ó, mily szomorú történet.
Határ Győzőnek szép nagy, vörös téglás
villája volt Wimbledonban. Eredeti foglalkozására nézve
építészmérnök lévén, a hátsó kert felé még hozzá is
ragasztatott egy új szárnyat, amelyben tükrös szalont
rendezett be. Ott három kávézóasztal körül három
ülőgarnitúra volt, s mikor bevezette ide vendégeit,
választhattak, hogy hová kívánnak letelepedni.
Győző kicsiny gyermek korában néhányszor
bizonyára beléphetett Gyomán Kner Izidorék házába (hiszen
apja volt a nyomda papírraktárosa), és ott beleszagolt a
századelő nagypolgári miliőjébe. Lehetséges, hogy ifjan
mindig hasonló lakhely megteremtésére vágyott. Annyi
bizonyos, hogy egyébként is vonzódott a XIX. század végi
pakfong grandiozitáshoz, és kedvenc zeneműve Berlioz Fantasztikus
szimfóniája volt. Nos, ebben a tágas szalonban nemcsak
jellegtelen régi ülőbútorok állottak, hanem szoborművek is.
Ha nem is bronzból, de valamiféle ahhoz hasonló fémből
burás lámpákat tartó, hegyes keblű, aranyozott nimfák és
egyéb hölgyek.
Szegény Piroska minden születésnapján
leszállítottak a házhoz egy-egy ilyen szobrot Győző
ajándékaként, bár talán jobban szeretett volna olykor
nimfák helyett egy szép új ridikült.
Meghalt Piroska, majd mintegy tíz nappal
később, váratlanul és hirtelen, a kilencvenharmadik évében
járó író is. Árván maradt a wimbledoni ház.
Köztudott volt, hogy a villát Határ Győző
a magyar államra kívánta hagyományozni. Egyaránt szánta
diplomatalakásnak vagy alkotóháznak. Úgy tudni, kifejtette
ebbéli óhaját a londoni Magyar Kulturális Központ
igazgatójának, Bogyay Katalinnak. Levélben is. De határozott
végrendeleti utasítást, úgy látszik, nem adott.
A magyar állam nem mutat különösebb
lelkesedést Győző ajándéka iránt. Végrendelet hiányában
a mintegy másfél millió fontot érő villa örökösének
hatalmas összegű adót kell fizetnie a brit államkasszába,
hogy hozzájuthasson az immár elég rossz állapotban lévő
épülethez, amely London központjától, a magyar
nagykövetségtől több mint egyórányira van. Alkotóházként
nem lenne olcsó a fenntartása.
A megbízott ügyvéd, a vonatkozó
rendszabályoknak megfelelően, hozzálátott megkeresni, milyen
rokonok jelenthetnek be igényt az örökségre. Piroskának az
első házasságából származó leánya él Olaszországban, de
ő csak azt kérte, hogy anyja után néhány személyes
emléktárgyat örökölhessen. Felmerült az ismeretlenségből
Győző édesanyjának egy pesti unokaöccse, és jogot tarthat
részesedésre Piroska budapesti fivére. Utóbbiak
megállapodtak abban, hogy a ház értékét az unokaöcs kapja
meg, az ingóságokat a fivér. A Petőfi Irodalmi Múzeum
jelentkezett, hogy szeretne hozzájutni Határ Győző valamelyik
széles karimájú művészkalapjához, sétabotjához,
tollához, szemüvegéhez, írógépéhez.
Míg a tárgyalások folytak, egyre
elhanyagoltabbá vált a villa. Utca felőli kertfala
megroggyant, könnyen rádőlhetett volna a járókelőkre.
Ezért bedöntötték. Ennek láttán bátorodhattak fel azok a
betörők, akik most fényes nappal kirabolták a házat. A
hátsó ajtót feszítették ki, és elhordták a nimfákat, a
kisebb antik bútorokat. Egy antik szekrényke már nem fért fel
a teherautójukra.
A könyvek, amelyeknek a Petőfi Múzeumba kell
kerülniük, nem kellettek a tolvajoknak, s remélem, nem vitték
el Győző két érdekes, nagyméretű, bekeretezett rajzát a
falról. Vagy azt a skiccet, amit én rajzoltam róla.
Március 12.
Már megint Budapest. A kettesen
zötyögök a Boráros tér felé. Rajtam kívül nincs a
kocsiban más, csak egy öregasszony zsákokkal meg egy kócos
fiatalember, aki jóval arrébb ül, és onnan kiabál szép,
alföldi tájszólásban a máminak:
„Aszonta ez az ember, hogy tejjes ellátást
ad. Hát ételt meg cigarettát adott, de pénzt nem. Nullában
vagyok. Volt ott egy román gyerek, aszonta, hogy megfujcsa. Na,
azt kifizette. Soroksáron van még egy téesz, oda fogok
kimenni. De előbb most benézek a Tiszta Forráshoz. Mit
hallott, lehet ott mosni?”
„Engem az nem érdekel” – mondja az
öreglány.
A szagáról ítélve tényleg rég járhatott
a Tiszta Forrásnál.
Március 15.
Kirándulunk Ilivel a nemzeti ünnepen.
Szép idő van, sütöget a nap. Rég nem jártuk az erdőt. Majd
este megnézzük a tévé összefoglalóját a nap
eseményeiről. Negyvennégyet átélt, rettegő, agg
ismerőseimtől eltérően nem számítok a hajcihőbagázzsal
kiegészülő szélsőjobb komoly rendzavarására. Tüntetés
biztosan lesz, hiszen a kormány és feje nem népszerű,
különösen nem a gazdasági megszorítások, a tanügyi és
egészségügyi leépítések idején.
Nem öltözünk fel turistáknak, útravalót
sem pakolunk, télikabátosan, kokárdásan indulunk útnak a
csillebérci buszvégállomástól. Szinte valamennyi
szembejövő vagy a tisztásokon piknikező kiránduló
kokárdát visel.
Egyhangú tájon át visz az utunk. A
természet még téli álmát alussza, a fák lombtalanok, a
cserjék rőtbarnák, madár sincs sok, bár távolabb pergőn
kopog egy harkály. A lényeg az, hogy friss levegőn vagyunk,
és kényelmesen baktatunk vagy hat kilométert, vissza a
Normafáig, ahol beülhetünk kávézni és palacsintázni.
Este bekapcsoljuk a tévét. Éppen a tizenhét
éve budapesti főpolgármester Demszky Gábor beszéde kezdődik
a Petőfi-szobornál. Szerény, kicsit félszeg fiú volt, amikor
Londonban először találkoztam vele, a rendszerváltás
hajnalán.
Ismert a litográfia 1848. március
tizenötödikéről, amelyen látható a Landerer és Heckenast
nyomda elé gyűlt sokaság. Esik az eső, esernyős pestiek
hallgatják a 12 pontba foglalt követeléseket. Mivel újabban
szokás, hogy a március tizenötödikei ünnepen modern balett
követi a szónoklatot, nem lep meg a sötét öltönybe bújt
táncosok bevonulása Demszky Gábor beszéde előtt. Nagy,
fekete esernyő van a kezükben, bizonyára mindjárt
eltáncolják a 12 pont kihirdetésének forradalmi epizódját.
De miért oly pocakos és ősz egyikük-másikuk? És miért
rágóznak, és miért viselnek napszemüveget?
A tévé hangtechnikusai ügyesen kiszűrik a
kordonon kívül összegyűlt tömeg zaját, de látható, hogy
kifütyülik az érkező Gyurcsány miniszterelnököt, s amikor
a főpolgármester a szónoki emelvényre lép, elkezdődik a
meglepő balett. Tojás és paradicsom repül felé, s az
esernyősök, akikről gyorsan kiderül, hogy nem
táncművészek, hanem biztonságiak, ügyes szökkenésekkel,
robinzonádokkal fogják fel nyitott esernyőiken a
lövedékeket. Egy tojás mégis Demszky zakóján landol. Ő
hősiesen mondja tovább a beszédét, a mikrofonba kapaszkodva,
de idegességtől remegő hangon harsogja, hogy „Nem
félünk!”.
A beszéd java része nem 1848-ról szól.
Végeztével Gyurcsány miniszterelnök spontán rágyújt a
Kossuth-nótára, csak a szájmozgásból és a ritmusból
látható, hogy azt dalolja: „Mindnyájunknak el kell
menni…”
Nagy pfujozás közepette el is megy, s jönnek
– kis színes plasztiksámlikon ugrálva – az elmaradhatatlan
táncosok, hogy a művészet erejével fejezzék ki, mit jelent
számunkra március 15.
Március 17.
Ma délelőtt előadást tartottam az
Íróakadémián. A Művészetek Házában megjelent, mintegy
százfőnyi hallgatóság rokonszenves: mind írók szeretnének
lenni, még a fiatal seregben feltűnő ősz hajú hölgyek is.
Angol szokás, hogy egy-egy előadást derűsen
illő indítani. A színpad sarkában álló zongorára pillantva
beugrik a viszonylag használható poén:
„Hölgyeim és uraim, Magyarországon
gyakori, hogy irodalmi előadások előtt zeneszó csendül.
Legutóbbi felolvasóestemet fuvolás kísérte. Látom, hogy
rendelkezésünkre áll itt egy pianínó. Így bevezetőképpen
eljátszanám önöknek Bartóktól az Este a székelyeknél-t.
(Hatásszünet, majd sóhaj.) Eljátszanám, de sajnos,
nem tudok zongorázni…”
Gyengécske vicc, de azért nevetnek. Nagyobb
bizalommal néznek az elé, hogy másfél órán át fogok hablatyolni
nekik a színpadról, talán nem lesz száraz a szöveg.
Megszabott témának azt kaptam, s V. Bálint
Éva is így jelentett be, hogy aköré építsem fel szabadon
repdeső előadásomat, milyen előnyei s miféle hátrányai
vannak annak, ha valaki idegen nyelvi környezetben válik
íróvá. Beszélek ezután immár fél évszázados
külföldiségem mindenfajta tapasztalatáról, s örömmel
látom, hogy buzgón jegyzetelnek. Szólok az otthonról hozott
nyelvi poggyász jelentőségéről, arról, hogy sok jó
klasszikus vagy kortárs magyar írót-költőt kell olvasni, s
említem Cs. Szabót, aki azt írta valahol, hogy a hazától
távol élő betűvetőnek, az őt körülvevő idegen nyelvi
közeg hullámai közt, fokozottan ügyelnie kell a magyar
stiláris és nyelvhelyességre, mert – miként ezt ő
ábrázolta – minden „utcasarkon” ott áll Arany János,
hogy számon kérje a vétéseinket. Bizony, kétnyelvűként
könnyen eshetünk csapdába, hiszen még Márai is ír a
naplójában egy helyen „konkrét” házfalakról, elfeledve,
hogy amit angolul „concrete”-nek neveznek, az magyarul
egyszerűen beton.
Angliában ritkaság a formabontó próza.
Joyce zseniális avantgárd brillírozása óta kevesen
próbálkoztak vele. Az angol esszé, novella vagy regény
megírásánál éppúgy, mint költemények megalkotásánál az
egyik leglényegesebb, ha nem a leglényegesebb szempont a szavak
megválogatása. A hatalmas szókészletből annak kell beugrania
a megfelelő helyre, ami gondolatilag a legodaillőbb,
legkifejezőbb. Az írónak nagyon ismernie kell a nyelvet.
Ezért nehéz magyar születésű írónak angol irodalmi
prózát fogalmaznia. Bezzeg a kortárs magyar irodalmi próza
gazdag a formabontó kísérletekben. Kérdés, hogy
célravezető-e ez. Írhatunk-e például ösztönösen?
Karátson Gábor jó festő, és mély
gondolkodású, tiszta magyarsággal fogalmazó író. Ő maga
mondta el, hogy Ötvenhatos regényét
ösztönösen alkotta, méghozzá kis részletszövegekből.
Könyve így próbára teszi az olvasót. A lényeg elvész a
részletekben. Az elvont festmény alkotója lehet ösztönös.
Nagyon is. A prózaíró azonban szerintem nem szerkeszthet
ösztönösen, és nem vegyíthet történetleíró mondatokat
mindent elborító lila köddel. A prózakollázs
alkalmazásának is megvan a természetes határa.
Megszavaztatom a hallgatóimat. A száz közül
hárman jelentkeznek, hogy ők bizony formabontó prózát
akarnak írni, legalább annyira „megfirkáltat”, mint
Esterházy vagy Kukorelly.
Március 21.
Anyám ma száz éve született. Mikor
még csak ötven volt, azt reméltem, hogy nagyon soká fog
élni. Mulatságos, hóbortos, fehér hajú dáma lesz, kicsit
olyan, mint a remek angol komika, Margaret Rutherford volt.
Tweedkosztümös, bőkeblű, idős asszonyság, olykor már
kicsit szórakozott, de azért változatlanul sziporkázó
szellemű.
Levelek jöttek s mentek London és Zugliget
között. Az onnan Angliába érkező üzenetek egyre
gondterheltebbek voltak. Írójuk nagybeteg lett, majd 1966-ban,
ötvenkilenc évesen, meghalt.
Ma a Petőfi Irodalmi Múzeumban bemutatták a
majdnem egyórás filmet, amit Sárközi Mártáról a Magyar
Televízió számára készített Mérei Anna és Katona Zsuzsa.
A hajdani Károlyi-palota bálterme zsúfolásig megtelt, a
mögötte lévő teremmel össze kellett nyitni, ott is
felállítottak vetítővásznat. Sok régi barát jött el,
például Ruttkay Kálmán és R. Várkonyi Ágnes, Gyapay
Márta, Fazekas Ica, Rác Andris, Kass Janó, Illyés Ika, meg
új barátok is, akik már nem ismerték személyesen anyámat,
de jól tudják, ki volt. Az újonnan Kossuth-díjas Horváth
Ádám kellő fiúi méltósággal foglal helyet az első sorban.
Széchenyi Ágnes üdvözölte az
egybegyűlteket, majd bevezetőként apámtól olvasott fel
költeményt egy színész. Verset a halálról. Azután az
elvált férj, Horváth Zoltán kiadatlan emlékirataiból
következett hosszú részlet Vészi József közéleti
jelentőségéről. S végül a film. Távolról sem tökéletes,
de nagy empátiával készült, és jó, hogy van. A vetítés
után Lator László méltatta anyám folyóirat-szerkesztői
munkásságát.
Ádám bátyám is szerepel a filmben.
Kossuth-díjas tévérendező létére nem érzi, hogy bántóan
alpári. Egy rendkívüli egyéniség, egy fontos
irodalomtörténeti és politikai személyiség centenáriumán
más trágárságok mellett arról beszél, hogy az hogyan
küldte őt „baszni”. Biztosan azt hiszi, hogy ez modern és
szabados. Inkább patetikus.
Március 27.
A Soho főutcáján lévő Amalfi
presszóban Faludy György fiával és unokájával találkozom.
Fia, Andrew vidékről utazott fel, bottal jár, parkinzonos.
Tanári állását ötvenévesen fel kellett adnia.
Jól elbeszélgetünk, majd megajándékoz
élete regényével, amely magyarul is megjelent, középfinom
fordításban. Nem lehetett könnyű Faludy fiának lenni.
Anyját kilencéves korában elvesztette, s azután apja és Eric
hurcolták őt körbe a fél világon, vagy bevágták egy rideg
angol magániskola internátusába.
Az unoka, Alexander hórihorgas, habókos és
eszes. Anglikán papnövendék. Megy Pestre, fél évig káplán
lesz az ottani anglikán parókián.
Április 2.
Különös Máté-passió-előadás
a Queen Elizabeth Hallban. Fischer Iván úgy képzelte, hogy
felidézi a Bach korabeli, templomi előadások húsvéti
hangulatát, áhítatát. Adva van az Orchestra of the Age of Enlightenment
a saját kórusával és néhány kiváló szólista, például
az evangélista szerepében Rufus Müller.
Fischer Iván a pódium jobb és bal oldalára
osztotta szét a zenekart és a kórust, a szólisták jönnek,
mennek, Krisztus (Peter Harvey) kis dobogóra lép fel, a zenekar
fölé magasodik, valahányszor megszólal.
Gyerekkar nincs. Mindjárt az elején, a Kommt,
ihr Töchter, helft mir klagen! dallamainál hiányolhatjuk
az éles gyerekhangokat, helyettük egy sor hölgy áll ki a
szoprán szólamból a színpad elejére, a szélen egy túl
szűk fekete ruhába préselt, krumpli alakú, elhízott
asszonysággal.
Az elképzelés lényege az volt, hogy a
korálokat ezen az estén együtt lehet énekelni a hivatásos
kórussal, mintha a templomban lennénk. Fischer Iván
meghirdette, hogy akinek ez tetszik, az jöjjön egy órával a
kezdés előtt, átpróbálja velük a zsoltárokat, s azután
beülhetnek az első két sorba közreműködőnek. Igen ám, de
Anglia nagy és népes ország, rangos templomi
kóruskultúrával. A Bach-korálok különböző szólamait
rengetegen tudják. A nagy hangversenyterem az utolsó székig
megtelt, és szinte a teljes publikum énekelni vágyott. A
bejáratnál végül mindenkinek kottát osztottak.
A karmester az előadás kezdete előtt rövid
beszédben ismertette, mire gondolt, és kérte, hogy énekeljük
el az első korált. Elénekeltük, Iván megelégedésére.
Végül azonban sikerült tönkretenni az
előadást. A tizenkét korált fújta a közönség java része,
angolul meg németül, reszketeg öreg fisztulahangon vagy
harsogva, tisztán vagy kissé hamisan. Mögöttem egy vénember
büszkén bizonyította, hogy fejből tudja a tenor kettőt,
előttem két hölgy kellemetlen sipítást művelt.
A jó öreg Johann Sebastian jóvoltából
voltak azért szép és felemelő momentumok. Mert hogyan szól a
régi mondás? „Ha Bach zenéje szól, a Jóisten figyel. S ha
Mozart zenéjét játsszák, akkor az angyalok figyelnek. De a
Jóisten is hallgatózik.”
Április 6.
„Az indiai Frida Kahlo” – így
aposztrofálta a brit sajtó Amrita Sher-Gill festőművésznőt
a Tate Modernben megnyílt kiállítása alkalmából. Amrita nem
volt Frida. Nem származott Mexikóba kivándorolt német zsidó
szülőktől, nem volt egy világhírű festő (Diego Rivera)
felesége, nem volt kommunista, nem szenvedett súlyos
közlekedési balesetet, és nem festett rettenetes fizikai
fájdalmait megörökítő, szürrealista képeket.
Apja gazdag családból származó indiai
filozófus volt, anyja a budapesti Lipótvárosból Gottesmann Marie-Antoinette,
az indiológus Baktay (Gottesmann) Ervin húga. Annyi azonosság
felfedezhető a két művész között, hogy öntörvényű
szabadossággal élték életüket. Kahlo esetében bizonyos,
hogy mindkét nemhez vonzódott, Sher-Gill esetében kevésbé. A
mexikói festő, már Rivera feleségeként, ágyba bújt a
Mexikóba menekült és nem sokkal később meggyilkolt Trockijjal,
Amrita állítólag fűvel-fával, többek közt Nehruval. Nem
tudni, előbb vagy utóbb lett-e magyarországi unokatestvére, Egan
Viktor felesége, aki 1941-ben Lahorban, orvosként,
beavatkozással szüntette meg a terhességét, de fertőzést
idézett elő, és halálát okozta.
Amrita Sher-Gill így mindössze huszonnyolc
évet élt. Gottesman Marie-Antoinette a halálhír hallatán
öngyilkos lett. A delhi Nemzeti Galéria által kölcsönzött
kiállítása bizonyítja, hogy Amrita festészete éppen
kiteljesedőben volt, új, érdekes korszakába lépett, amikor
hirtelen elragadta a halál.
Április 12.
Attila 1956-ban tizenhat évesen érkezett
Angliába. Itt hol jól ment a dolga, hol pedig sanyarú
életszakaszokat vészelt át. Megvásárolta Beethoven
szimfóniáit, és ha gondjai borússá tették, feltette a
lemezjátszóra valamelyiket, zenével vigasztalódott.
Egy időben építkezési vállalkozó volt.
Összeszedett egy brigádnyi szegénylegényt, és vállalta
épületek felújítását. Váratlanul csöngetett be hozzám
egy őszi délelőttön.
– Ne kérdezz semmit, ülj be a kocsiba.
Elviszlek valahová, húsz percig szükségem van rád, semmit se
kell csinálni, utána hazahozlak.
– De Attila…
– Életfontosságú ügy!
A kopott kis autó sokáig kerengett
Észak-Londontól Dél-Kensingtonig, míg végül lefékeztünk
egy ötemeletes régi ház előtt a kerület elegáns részén. A
ház minden emeletén építőmunkások sürögtek, vakoltak,
kalapáltak.
– Kérlek, gyere be, tekintsd meg a
munkálatokat, tegyél fel nekem néhány kérdést angolul, és
már viszlek is haza.
Végigjártuk a palotát, a munkások egy-egy
percre abbahagyták a fűrészelést, malterezést, és nagy
reverenciával vetették rám pillantásukat. Aztán
visszaültünk a kocsiba.
– Phű – sóhajtott Attila, amikor
begyújtotta a motort –, ez jobban sikerült, mint gondoltam.
Útban haza, London északi dombvidéke felé
elmondta, miért volt szükség a jelenésemre.
Egy arab multimilliomos megrendelte
vállalatánál ennek a nagy épületnek az átalakítását
garzonlakásokká. Ő megkezdte a munkát, de az arab nem
fizetett előleget. Az alkalmazottak másfél hónapja ingyen
dolgoznak, bérezésükre nincs pénz. A villanyszerelő
lázítja a brigád tagjait, első lépésként ki akarnak
vonulni az építkezésről, második lépésként
megfenyegették, hogy ha nem fizet azonnal, akkor agyonverik. Ő
megígérte tehát, hogy az arab milliomos végre helyszíni
szemlét tart a házban, s bizonyára késedelem nélkül leteszi
az előleget.
Nos, húsz percen át én voltam az arab
milliomos. Az igazi közben bizonyára a kaszinóban ült. Attila
most a hatvanegyes villamos másik végéről furakodik felém,
sujtásos Bocskai-zekét visel, rajta a közepén lyukas, háromszín
nemzeti lobogót formázó zománcjelvényt. Már évekkel
ezelőtt visszaköltözött Magyarországra. Budapesthez közel
lovardát nyitott, ez ment is szépen, de egyszer levetette a
ló, és minden csontja eltörött. Megnősült, a feleség
által hozott gyerek nagyon szereti az új apukát. A faluban
azonban sandán néznek rá, s úgy emlegetik, hogy „a gyüttment”.
Ha felszólal valamiféle közösségi ügyben a falugyűlésen,
mondanivalóját rendszerint így kezdi: „Én csak egy gyüttment
vagyok, de azért engedtessék megjegyeznem, hogy…”
Nemcsak a falu ügyeiben van mondanivalója. Az
ország ügyeit is kézbe veszi olykor. Október
huszonharmadikán felvonult a rendőrkordonnal szemben,
nemzetiszín (lyukas) lobogót tartva a magasba, úgy is mint
forradalmi veterán. Amikor a fejét a rendőrök többször
odaverték a tömeget locsoló vízágyú oldalához, a zászló
kiesett a kezéből. Azóta számos levelet intézett a
miniszterelnökhöz, a rendőrséghez és az Európai Unióhoz,
hogy kéri vissza a lobogót.
A Könyvfesztivál végett vagyok ismét
itthon. Segítek felavatni Kaiser Ottó külföldi írókat
megörökítő fotóalbumát, amelyben magam is szerepelek,
dedikálom a régebbi könyveimet, s a zárónapon részt veszek
a kerek születésnaposok ünneplésében. Állítólag a
kilencvenéves Szabó Magda és a nyolcvanöt éves Göncz
Árpád is ott lesz.
Sajnos akkor éppen dedikáltam, amikor a
fesztivál díszvendége, Umberto Eco kifejtette bölcs
gondolatait a nagyteremben. De a laudációnál jelen voltam,
miszerint Eco azért fogalmazta nehezen áthatolhatóvá
történelmi regénye első száz oldalát, hogy éreztesse az
olvasóval, milyen küzdelem az írás. A baj az, hogy ez a
valóban megejtően okos és sikeres férfiú szerény
véleményem szerint nem világrengetően nagy író. Bár A
rózsa neve alapötlete és meséje jó.
Este fogadás volt a Petőfi Irodalmi
Múzeumban a könyvfesztivál vendégei számára, Csorba Csilla
igazgatóasszony arra biztatta a jelenlévőket, hogy ha
elköltötték ízletes vacsorájukat, borospohárral a kézben
sétáljanak át a szomszédos terembe, és tekintsék meg a
Budapest–Berlin kiállítást. Eredeti Moholy-Nagy-művek is
láthatók. Ha már túlórát fizetnek a teremőrnek, átmegyek.
Az első kép nagyatyámat ábrázolja, ifjan, Berlinben, Ignotus
és Hatvany Lajos társaságában. A második kiállítási
tárgy a dédapám, Vészi József által Berlinben szerkesztett
folyóirat, a Jung-Ungarn címlapja. Szemközt nagyanyámról
látható fotóportré, a XX. század elején Berlinből küldte
Pestre tudósításait. Ez persze különös csemege számomra, s
bizonyos mértékig megható. Rajtam kívül más nem nagyon
hagyta ott a fogadást e változatos látványt nyújtó,
tanulságos és gonddal rendezett kiállítás kedvéért, de
most belép Csorba Csilla és Kovács Ida, kalauzolnak egy
köpcös, kopasz, nyírott szakállas urat, aki végigszalad a
termen. Ki is ez? Valahonnan ismerős. Lehetne Király utcai
textiles is. De nem. Persze. Ő Umberto Eco.
Április 13. péntek
Csáki Judit vendégei vagyunk a fotogén
fotós Kaiser Ottóval az Alexandra Könyvesház színpadán.
Ottó határ menti és nyugati magyar írókat bemutató
albumának második kötetéről csak jót mondhatok, s nem
csupán azért, mert szerepelek benne. A fotók remekül
komponáltak, jó érzékkel elkapottak. Minő szerencse, hogy Kaiser
mester a fényképező-masináival még meglátogathatta
wimbledoni palotájában, öt perccel a halála előtt Határ
Győzőt, s megörökítette nemcsak az ő karakteres busa
fejét, de a szobrokkal teli úri szalont is, amit a betörők
azóta alaposan megdézsmáltak.
– Érdekes – jegyzi meg mély mezzóján a
kettőnket faggató Csáki Judit –, hogy magukat, nyugati
írókat milyen megállapodott polgári jólét veszi körül.
A képek valóban ezt mutatják. De főként
középkorú vagy még annál is vénebb írók láthatók Kaiser
Ottó albumában. És élete alkonyára csak összeszedi magát
még a bohém emigráns íróféle is. Ifjan nyomorogtunk persze
padlásszobában, és jártunk lyukas könyökű pulóverben.
Most szociológiai tanulmányt lehetne írni a minket
körülvevő bútorokról, képekről, dekoratív célú
vicikvacakokról. Ottó szereti belőni a zugokat, észre se
vettem, amikor dolgozószobámban lefényképezte az egyik
könyvespolc szélét, amelyen tucatnyi apró tárgy fogja a
port: kicsiny rubinüveg kancsó, svéd falovacska, csont
papírvágó kés, szárított tengeri csillag a velencei Lidóról,
antik gyöngyhímzés anyám monogramjával és még sok más. A
csecsebecsék mögött könyvek sorjáznak, és Csáki Judit
érdekes véletlennek tartja, hogy éppen a Catch-22 gerince
van a képen, felveti tehát, nem afféle Catch-22 a mi
szituációnk is?
Filozofikus kérdés. Mi is a Catch-22?
A regényt megíró Joseph Heller szerint olyan állapot, amikor
valamit nem lehet megtenni anélkül, hogy előbb valami mást ne
tettünk volna meg, de ezt az előbb megteendő dolgot a
későbbi nélkül nem tudjuk megtenni. Na már most, hogyan
vonatkoztatható ez frappánsan a mi kinti-benti állapotunkra?
Vagy egyáltalán. Az okos pillantású Judit várakozásteljesen
néz rám.
– A szépírók műveit ábécérendben
igyekszem polcra sorolni, Ottó a h betűt kapta el,
Heinétől Hernádi Miklósig – válaszolom gordiuszi csomót
szabdaló pimaszsággal.
Április 15.
A fesztivál zárónapján, szokás
szerint, a kerek számú születésnaposokat köszöntik. A
kilencvenéves Szabó Magda ígérte jelenlétét, de nem jött
el, a nyolcvanöt éves Göncz Árpád tegnap állítólag itt
volt, de ma nem ünnepelteti magát. Az emelvényre kiültetett
tizenhat író közül így a vele egyidős Fekete Gyula a
korelnök.
Tarján Tamás kérdezget bennünket, s hogy
könnyed legyen a felütés, azzal kezdi, hogy ki mit rendelne
ünnepi menüként. Szól a hatvanéves Aczél Géza, ki nemcsak
a költészetben, de a csülök mindenféle-fajta
elkészítésében is szakértő, ételekről és borokról esik
szó, de desszertet senki sem említ. Megjegyzem hát, hogy a
magam részéről édesség nélkül nincs befejezve semmiféle
étkezés, s ha már irodalmi menüről van szó, ajánlanám az
Esterházy-tortát.
„Hacsak valakinek nem akad a torkán” –
hangzik bal felől a megjegyzés valakitől, aki talán nem
kedveli korunk nagy prózaíróját vagy a műveit.
Végül összegeznünk kell a mögöttünk
lévő hosszú út tapasztalatait. Sánta Ferenc (80) arra int,
hogy az író feladata a jót szolgálni, Fekete Gyula morózusan
nézi a földet, és közli, hogy Európának befellegzett,
Kántor Lajos (70) úgy látja, hogy legjobb, ha mindenki
előfizet a Korunkra, én csak annyit mondhatok, hogy nem vagyok
kész az összegzésre, az előttem álló feladatok jobban
izgatnak, hiszen még zongorázni sem tanultam meg.
Finom Bock vörösbort kapunk fadobozban, a
címkére nyomott, személyre szóló üdvözlettel.
Begördítenek egy hatalmas szülinapi tortát. Happy birthday
to me.
Februárban elsősorban a zenei világ
ünnepelte kedves régi barátomat és hajdani gimnáziumi
osztálytársamat, Peskó Zoltánt a hetvenedik
születésnapján. Karmesterként az európai élvonalba
tartozik, rosszul tették az illetékesek, hogy nem rá bízták
a Magyar Állami Operaház főzeneigazgatói tisztét. Nemcsak
azért kár, mert rendkívüli muzikalitású, mindig nagy
gonddal felkészülő és sokoldalú dirigens, hanem azért is,
mert évtizedes tapasztalata van zűrös operaházak
vezetésében. Aranyos nyugalmával és humorával a velencei La Fenice
Operaház problémáit is elsimította.
Zoli édesapját is volt szerencsém ismerni,
az Evangélikus Gimnázium orgonaművész énektanárát, aki
kicsit Schubertra hasonlított a szemüvegével. Az Evangélikus
Gimnáziumot persze megszüntették a kommunizmus idején, és
átkerültünk a Baross utcai Fazekasba, ahol nem volt
zeneoktatás. De az ünnepségekre kellett volna egy iskolai
énekkar, s mivel Zoltán már akkor zenész hírében állt,
felkérték, hogy szervezzen kamarakórust. Nyolcan álltunk
össze kóristának, de mivel kedves haverunk volt a karnagy,
képtelenek voltunk komolyan venni az énekkari feladatokat. Nagy
nehezen betanultuk Kodály népdalfeldolgozását, miszerint A
juhásznak jól megy dolga. Ebből állt a repertoárunk. Ha
április negyedike érkezett el, hazánk felszabadulásának
ünnepe, kivonultunk a pódiumra, és eldaloltuk, hogy A
juhásznak… Ha november hetedike volt, a Nagy Októberi
Forradalom emléknapja, akkor is a juhásznak ment jól a dolga.
Azt hiszem, még Sztalin halála alkalmából is ezt zengtük el.
Érettségi után Peskó Zoli zeneszerzőnek
készült. Ösztöndíjat kapott a római Santa Cecilia
Akadémiára. Én akkor már Nyugaton éltem, ami azt illeti,
éppen a Szabad Európa Rádió szerkesztője voltam Münchenben.
Nyáron meglátogattam az Örök Városban a Peskó házaspárt.
A római Magyar Intézethez közel, a
gyümölcspiacon gyönyörű cseresznyét árult egy köpcös
parasztember.
– Olaszországban alkudni kell, figyeld,
hogyan csinálom – mondta nekem Zoli, odalépett az árushoz,
és zengzetes olaszsággal rákezdte: – Diákok vagyunk,
hálásak lennénk, ha ezer líra helyett nyolcszázért adna
nekünk fél kiló cseresznyét.
Óriási színészi alakítás következett, a
kis ember égnek dobta a karjait, és úgy jajveszékelt:
– Hajnali ötkor kezdtem szedni a
cseresznyét, hatkor indultam Rómába, száz kilométert
vezettem, és a benzin ára épp most ment fel. El kell tartanom
egy nagy családot, gyerekeket, velünk egy háztartásban élő
idős rokonokat! Mit képzel, kedves uram?
Zoli így aztán átnyújtotta az ezrest.
A köpcös kimérte a fél kilót,
papírzacskóba tette, és fejedelmi gráciával nyomta Zoltán
kezébe, a visszajáró pénzzel együtt.
– Diáknak csak hétszáz…
A kútnál ültünk le cseresznyézni,
köpködtük a magokat, és Zoli elárulta, hogy nem mennek
vissza Kádár Magyarországára. Petrassi zeneszerzéskurzusát
befejezve Franco Ferrara karmesterképzőjét is elvégezte, s
idővel az egyetlen nem olasz zeneigazgató lett nagy itáliai
operaházak élén.
Április 22.
Londonba visszatérve ismét ezerféle
munka vár elvégzésre. 2008-ban lesz a teljes magyarországi
kommunista hatalomátvétel hatvanadik évfordulója. Mivel az
ötvenhatos forradalomról összeállított dokumentumkötetünk
sikeres volt, szerzőtársammal, Pallai Péterrel nekiláttunk
hasonló történelemidéző könyvet szerkeszteni a fordulat
évéről, többek közt az időközben a titkosság alól
felszabadított brit és amerikai diplomáciai jelentések
alapján. Ezekből fordítok most egy kazalnyit magyarra.
Rákosi elvtársról tudtam, hogy gonosz volt
és elvetemült, szadista öröme telt például abban, hogy
miután valamelyik politikustársa elhurcolására és
bebörtönzésére adott utasítást, a végrehajtás előtti
napon még odalépett nyilvános helyen, például a Parlament
folyosóján vagy egy fogadáson az illetőhöz, nyájasan
elbeszélgetett vele, majd megveregette a vállát, és
közölte, hogy „az elvtárs pártmunkájával meg vagyunk
elégedve”.
De úgy hírlett, hogy intelligens és
viszonylag művelt ember. A fordítandó iratokból az derül ki,
hogy ez a rossz külsejű kis zsírgombóc modortalan volt és
közönséges.
1946 nyarán Nagy Ferenc kisgazdapárti
miniszterelnök vezetésével koalíciós küldöttség tett
látogatást az Egyesült Államokban, amelynek tagja volt
helyettese, a kommunista párti Rákosi Mátyás is. A
küldöttség hazautazása után Szegedy-Maszák Aladár
washingtoni magyar követ beszámolt az útról az amerikai
külügyminisztériumban. Eszerint mindenki nagyon jól érezte
magát Amerikában, kivéve Rákosit, aki kijelentette, hogy
reméli, ez volt az utolsó amerikai látogatása.
A delegációt elvitték az Egyesült Államok
egyik legnagyobb vízerőművéhez, a Tennessee Valley gigászi
duzzasztógátjához. Remélték, hogy esetleg amerikai cég
építheti meg ennek a kisebb mását a Dunán. Mister Lillienthal,
a vezérigazgató nem győzött elég szívélyes lenni a magyar
vendégekhez. Rákosi azonban megpillantott a nyári réten egy
mezítlábas amerikai fiút, és megjegyezte: „A gazdasági
élettel talán bajok vannak, ha itt az emberek cipő nélkül
járnak.”
A magyar követségen fogadást rendeztek a
küldöttség tiszteletére, ahol Rákosinak bemutatták a
kommunizmussal rokonszenvező amerikai politikus, Henry Wallace
feleségét. „Ja, maga annak a pinkónak a neje?” –
kérdezte a hölgytől, s büszkén nézett körül, hogy ismeri
a szovjet-társutasok amerikai gúnynevét.
Arról viszont a budapesti brit diplomáciai
misszió vezetője számolt be Londonba küldött jelentésében,
hogy 1946 késő őszén politikai gyűlést tartottak az
Országház előtt, felcsendült a Himnusz, majd a
tömegből kiabálni kezdtek az emberek az emelvényen álló
Rákosinak, hogy amíg a Himnuszt éneklik, kivehetné a
szájából a cigarettát.
Május 6.
Kádár János sírját megbolygatták. A
Szovjetuniót kiszolgáló diktatúra bús képű vezérének
csontjait egyelőre ismeretlen tettesek, akik talán örökre
ismeretlenek maradnak, ellopták a sírból, mert úgy érzik,
hogy „hazaáruló gyilkos” földi maradványai nem nyughatnak
magyar földben. Ebbéli véleményüket öles betűkkel
odapingálták a kommunista elnyomás halottainak szocialista
realista szoborművel ékes emlékfalára. Szép, nagy emlékmű
ez a nemzeti panteonként szolgáló sírkertben, teres parcella
a pártfunkcionáriusoké. Jól meg volt ott eddig Kádár és Kádárné
márványkővel ékes sírja.
A szétszórt csontokat hamar összeszedték,
újratemették, a sírkövet visszamalterozták, a felirat
aranyozását kisuvickolták. Csak Kádár feje hiányzik. Immár
tehát Kádár is kapott újratemetést.
Moldova Györggyel, a hajdani pártvezért
dicsőítő könyv szerzőjével tévéműsorban beszélgettek az
esetről. Moldovának még a nyakán van a feje, de az író
koponyájában éppolyan zűrzavar uralkodik, mint Kádáréban
volt, halála előtt, mikor hatalmába kerítette a szenilitás.
Ismét ajnározta könyve hősét. Az interjút készítő
tévémunkatárs megjegyezte, hogy Kádár negatív alakja volt a
magyar történelemnek, már csak azért is, mert bitófára
küldte Nagy Imrét és a megtorlás idején fiatalok egész
sorát.
„Kádár nagyon helyesen tette, hogy
akasztatott” – válaszolta Moldova György.
Május 10.
Brugassičres-ben hétágra süt a nap.
Kénytelenek voltunk fapadoson lereppenni Nizzába, s onnan
bérelt autón áthajtani a házikónkhoz, mert ha nem teszünk
valamit az épület végével egybeépült s száz éve
érintetlen istálló tetőzetével, akkor a teljesen elkorhadt
tartógerenda egy szép napon megunja az életét, leszakad, és
a tető magával rántja a ház lakott részének a falát.
Holnap jön helyszíni szemlére az építőmester, Monsieur Baiochi.
Úgy látom, az lesz a dolog vége, hogy egy kis szoba-konyha-fürdőszobát
építtetünk a megújuló tető alá, s erre rámegy a hosszú
éveken át megtakarított pénzünk java része. De lesz ennek a
vén parasztháznak egy úri szárnya, ahová elhelyezhető, aki
meglátogat bennünket. Eddig ugyanis a hálószobánkat kapták
meg a vendégek, s mi a szalon széthajtható kerevetére
emigráltunk.
Persze megint van egy kis bosszúság. Ismét
erre járt a télen a környék csibészeinek a bandája, amelyik
egyre több helyre tör be. Vezérük a szemközti házban lakó
iszákos munkanélküli tizenöt éves gyermeke. Ezúttal a kis
szellőzőablakon hasították ki a szúnyoghálót, benyúltak a
résen, és ellopták magát a háló által helyettesített
ablakocskát, ami szépen oda volt támasztva, sajnos
karnyújtásnyi távolságra. Bebújni nem tudtak, hála a
keresztvasnak. Az ablakot asztalossal újra el kell
készíttetni, s ez nem olcsó mulatság.
Jön este hat után, napi munkája
végeztével, Monsieur Bughar, az ifjú arab asztalos. Vidám
kis, sovány, gyors mozgású ember, fehér fogú. No, mindjárt
leméri az ablaknyílást, de előbb ismerkedjünk meg egy
kicsit. Mert tudni való, hogy édesanyja félig spanyol, félig
olasz, de az apja algériai berber, a legelőkelőbb ottani
családból. Az úgy volt, hogy…
– Talán megnézhetnénk az ablakot, Monsieur
Bughar.
– Persze, mindjárt. De ez tényleg nagyon
érdekes. Ugyanis a harminc berber földbirtokos családot
megtámadták a szunniták, minden férfinak elvágták a
torkát. Kihalt mind a harminc család. Akkor hogyan állhatok
én itt most önök előtt? Na, hogyan? Hát úgy, hogy a
nagyanyám terhes volt, s amikor Franciaországba menekült, itt
szülte meg az apámat.
– Micsoda történet, Monsieur Bughar!
Regénybe illő. Ám itt lenne ez az ablak, továbbá szeretnénk
készíttetni önnel egy beépített szekrényt is, és…
– Jártam azóta Algériában, a
feleségemmel meg a két gyerekkel. A feleségem német, ilyen
hosszú szőke haja van. Azt mondja nekem a pasas az
útlevélvizsgálatnál, hogy: „Maga álljon oda félre”.
Mondom: „Már miért állnék félre? Francia turista vagyok,
nem a maga haverja…”
– Ami az ablakot illeti…
– Meg kell mondani önnek, uram, hogy
rettentő nagy kosz van Algériában. Szép polgári villák
sorjáznak a tengerparton, s köröttük mindent elönt a
szemét. Mondom az egyik villatulajdonosnak: „Annyi itt a
szegény ember, miért nem ad öt frankot valamelyiknek, hogy
legalább az ön strandján szedje zsákba a szemetet? Erre a
pasas csak azt válaszolta, hogy…
Majdnem egy teljes órán át ismerkedtünk
Algéria történelmével és Monsieur Bughar
családtörténetével. De hetven euróért készít új ablakot.
Május 12.
Londonban nézzük a tévéhíreket.
Távollétünk alatt nagy szenzációk nem történtek. Még
mindig a Portugáliában elrabolt angol kislány ügye a főhír.
A hírolvasó végül összerendezi a papírjait, felvidulva néz
a kamerába, és bejelenti: „Most pedig krikett.”
Annak idején, a régi jó sztálini években
anyám bosszankodott ezen sokat. Izgalmas külpolitikai
változásokat reméltünk a Nyugattól, s ezért csüngtünk a
BBC hírein. Anyám az angol híradást is értette, amit nem
zavartak, mint a BBC magyar nyelvű műsorát, csak éppen nagyon
nehéz volt fogni ócska rádiónkon. Mire nagy nehezen
rátalált a keresőgombbal, szinte véget ért az adás, már
csak az volt hátra, hogy a bemondó vígan közölje: „And now,
cricket…” Fél évszázados angliai tartózkodásom alatt a
krikett alapszabályait úgy-ahogy megtanultam, de nem
mondhatnám, hogy ez a sportjáték lázba hoz. Milyen sport az,
amelynek része, hogy a mérkőzés egy bizonyos pontján
teaszünet van? A londoni magyar humorista, Mikes György volt
lelkes krikettszurkoló. Ha a szezon idején merészelte
telefonon hívni az ember, üzenetrögzítőjén a következő
szöveg szólalt meg: „Itt George Mikes beszél. Itthon vagyok,
de krikettmeccset nézek. Hagyjon üzenetet, vagy hívjon fel
később.”