Kortárs

 

Sárközi Mátyás

Vízszintes zuhanás

Naplójegyzetek, 2006–2007

 

 

2006. október 15.

A londoni Magyar Kulturális Központban megnyitom a Lugossy Mária ötvenhatos emlékműterveiből és makettjeiből rendezett kiállítást.

Ki ne ismerné a Forradalom Lángját a Parlament előtt? A csiszolt feketegránit oszlop felállításának voltak ellenzői. Úgy vélték, hogy ez a puritán egyszerűségében méltóságteljes és lerombolt csúcsával igencsak kifejező oszlop, amelynek a tetejét mintha tankágyú lőtte volna szét, nem illik két régimódian realista szobormű, a lovát ugrató, elegánsabb Rákóczi- és a bumfordibb Kossuth-csoportozat közé. Lugossy Mária lemondott egy korábbi változata kivitelezéséről, amely stilizált emberi formát is magában foglalt volna. Ennek makettja szintén látható a londoni kiállításon. Mestere az egymástól eltérő jellegű anyagok: a gránit, a bronz és az üveg vegyes alkalmazásának. (Elvégre férje, Bohus Zoltán kiváló üvegművész.) A korábbi variáción a fekete oszlop folytonosságát bronztorzó törte volna meg, küzdő emberi alak, aki kétségbeesetten próbál kitörni a kő kemény fogságából. Talán jobb a végső megoldás, a mértani hasáb, a törés, szétzúzódás szürke hegével, melynek üregéből világol a kiolthatatlan, akár tornádókkal dacoló láng.

Lugossy Mária a 301-es parcella központi emlékműtervére kiírt, meghívásos pályázatra is igen érdekes munkát küldött be (mint a kiállítóhelyiség falán megtekinthető tervrajz mutatja), tereprendezéses megoldással, nagyméretű szarkofágokkal, színes gránitelemekkel.

Valaha főként kis léptékű műveket alkotott, hiszen pályafutását ötvösként kezdte. Most felavatott székesfehérvári ötvenhatos emlékműve viszont monumentális. A megrendíthetetlennek hitt fekete monolit olvad lávává és tűnik el a történelem süllyesztőjében.

Olyan művész munkái ezek, aki pontosan ismeri az anyagok szerves struktúráját és az abban rejlő szimbolikát. S tisztában van 1956 jelentőségével, üzenetével.

 

Idestova fél évszázada élek Londonban, s így van ez sok ezer más, 1956-ban idemenekült magyarral is. Aki nem ügyel, annak kopik a nyelvhelyessége. Londoni barátaimmal beszélgetve érdekes nyelvészeti megfigyelésekre van módom.

Egyikük, ha valamit megköszönök neki, mindig így válaszol:

– Szó se róla.

Nyilvánvalóan az angol beidegzett „don’t mention it” jár az eszében, ami magyarra fordítva „szóra sem érdemes”. Barátom már nem érzi, hogy a „szó se róla” ezzel semmiképp sem azonos.

Egy másik angliai magyar arról tudat, hogy elromlott a tévéantennája, nem jön be készülékén a magyar tévéadás. Eddig semmi baj nem volt az antennával, s bárhogy kereste, nem találta meg a műszaki hiba okát.

– Nem tudom kifigurázni – mondja.

Ugyanis az „I can’t figure it out” ugrik be neki, s nem sejti, mennyire mást jelent ez ilyesféle tükörfordításban, mint amit tulajdonképpen mondani akart.

Laci rosszkedvű. Összeveszett a feleségével.

– Kiestem a Mérivel – panaszolja.

A „we fell out” zavarta meg Lacit, amikor kedvemért magyarra fordította a szót. Ám Laci csak tizenöt éves volt, amikor a szüleivel Angliába került ötvenhatban, munkahelyén is, otthon is angolul beszél. Nem tudja, miért találom mulatságosnak, hogy ma reggel „kiesett a Mérivel”.

 

Október 23.

Nem így képzeltem a forradalom ötvenedik évfordulójának hazai ünneplését. A július 14-én együtt vigadó franciák képe tűnik fel előttem. Az ő forradalmi ünnepük délelőttjén Párizsban katonai parádé van, Ste Maxime-ban a polgármester mondja el közhelyeit a szabadságról, testvériségről meg az egyenlőségről, felvonulnak amerikai módra az idétlen, de nagyon csinos mazsorettek, este meg következik a káprázatos tűzijáték. Mindenütt szerves résztvevője az ünneplésnek maga a nép, a tömeg.

Budapesten az idén a népet kizárták az ünneplésből. Protokollvendégek sorakoztak fel az országzászlónál, a plebs a közelükbe se mehetett. Volt tűzijáték, de csak tévéközvetítés formájában lehetett megnézni. A nép előzőleg rakoncátlankodott, és nem szereti a miniszterelnököt. Brechttel szólván: nincs más hátra, a népet le kell váltani.

 

Október 25.

Elég jól sikerült az ötvenhatos „veterán-beszámolóm” Cambridge-ben. Talán nem hoztam szégyent az estet szervező magyar-angol Julia Seiber-Boyd fejére. A városháza tanácstermében vagy hetvenen gyűltek össze, s végig ott volt, nyakában a polgármesteri aranylánccal, a város első embere is, sőt – azt mondják, ez ritkaság – az est végén elégedettsége jeléül beinvitált a szalonjába egy pohárka sherry elfogyasztása végett.

Persze azzal kezdtem szónoklatomat, hogy friss ötvenhatos menekültekként mennyire meghatott bennünket Anglia rokonszenve forradalmunk és a szabadságért hozott áldozataink iránt, s mennyire értékeltük a Cambridge-i Egyetem elhatározását, azt, hogy a szabályt megváltoztatva biztosítja a felvételt a csupán magyar érettségivel rendelkező menekült diákok számára is. Ezek azután hál’ istennek megállták a helyüket, és kezdeti nyelvi nehézségeik ellenére 1961-ben tisztes eredménnyel diplomáztak.

Akkor még az volt a szokás, hogy a két legtekintélyesebb brit országos napilap, a The Times és a The Daily Telegraph egy teljes héten át, több oldalon lehozta az oxfordi és cambridge-i záróvizsgák eredményeit, megnevezve az összes végzett diákot. Nemcsak a friss diplomások oxbridge-i kollégiumait írták ki, hanem a középiskolákat is, ahonnét a kollégiumokba kerültek. Így azután különös párosításokat olvashattunk az újságban, világhírű kollégiumok mellett az ötvenes években átnevezett magyar gimnáziumokat: Caius College – Fürst Sándor Gimnázium, Brasenose College – Vörös Csillag Szakiskola stb.

Örömmel láttam, hogy a The Times a minap a britek segítőkészségét megköszönő levelet közölt az ötven évvel ezelőtti magyar diákoktól. Közülük nem egy immár angol egyetemen professzor. A lényegre térve utalhattam arra, amit Budapesten Sólyom László államelnök említett ünnepi beszédében. Felidézte Dobi István és Bibó István párbeszédét, amelynek színhelye bizonyára a Parlament volt, még az orosz tankok visszatérte előtt.

– Ami itt most az országban történt, azt sokféle szemüvegen át lehet nézni – óvatoskodott a kommunista állami méltósággá emelkedett Dobi.

– Bizonyára – mondta Bibó –, de ha nem teszünk fel semmiféle szemüveget, akkor csak egyféleképpen.

A steril hazai protokollünneplésen Nagy-Britannia igen alacsony szinten képviseltette magát. Koronás fők, államelnökök, miniszterelnökök és külügyminiszterek mellé egy volt Európa-ügyi minisztert delegált. Az a gyanúm, hogy a brit királyi család jól tudja, miért maradt távol. Ehelyett novemberben a St. James’s- palota dísztermében ad házi hangversennyel egybekötött fogadást londoni magyarok számára a trónörökös, Károly walesi herceg, s itt az ország egyik legünnepeltebb színésze, Jeremy Irons mondja el Márai Sándor Mennyből az angyal című, 1956-ról szóló költeménye angol fordítását. A díszszónok Határ Győző lesz, legalábbis ha addig nem hal meg Piroska, aki újabb agyvérzést kapott a kórházban. „Baj van, nagyon nagy baj, baj, baj…” – e-mailezi Győző. Ha Piroska élete hirtelen véget ér, akkor ő nem lesz olyan kedvében, hogy szónokoljon a hercegéknél.

 

Október 26.

Az agg Határ Győzőt szüntelenül foglalkoztatja a halál közelsége. Vizuális formában is:

 

szőkének születtem fehérre fordultam
sárgán zölden kéken kiterítnek holtan

 

Állandóan szikrázó nyelvi játékossága még szomorú gondolatok közepette sem hagyja el:

 

az életláng bennünk már takarékon
ég s mi kapkodva-kéklő: azért téli-kéknek
mondom – (havasi gyopár: hulladékony) –
kívülnen hidegek: bennünnen égnek

nem „őszikék” mert úgy nyolcvan után
az életdelej tője mindenhogyan ÉSZAK:
arra mutat a magas ég hajlatán
s nincs más csak ez: az Ötödik Évszak

 

Az emberi élet végső határa kitolódott. Ha vigyázunk magunkra, s a bajokkal teli világ többé-kevésbé kímél bennünket, akkor nagy kort megérhetünk. Akár viszonylagos szellemi épségben. Aminek a megőrzéséhez fontos, amit Határ Győző úgy nevez, hogy legyünk csináló emberek. Ám legutóbbi verseskötetében, melynek Plasztikzacskó a címe, keserűen fakad ki:

 

a halál árnyékában mindegy, oly-de-oly eldöglötten dög-mindegy, hogy mit mondott-nem mondott Descartes. Vagy Kant. Vagy Szent Ágoston. Az apostol. Vagy herkópáter. Vagy akárki. A halálnak? Mit neki Hekuba

[…] a halál árnyékában, ahol vagyunk, megszűnünk mind a hatezer nyelven – Ami még ittlégyen,a mondhatóság mondhatatlan, mert hatezerszer nincs mivel-kinek

a halál árnyékában hatezer nyelven megvonják tőlünk a szót.

 

Október 27.

Megérkeztek az első fényképfelvételek a magyar rendőri brutalitás véres áldozatairól. Erősíti benyomásomat, miszerint a népesség jelentős százaléka nem tekinti Gyurcsány Ferencet 1956 örökösének, s berzenkedett attól, hogy Gyurcsány vezesse a fél évszázados megemlékezést. Tény, hogy 1956 után született, de biztos vagyok benne, hogy pécsi függetlenített KISZ-titkárként még „az ország ellenségei által szított ellenforradalomról” beszélt. A nép elégedetlen. Ha kételkedik a megválasztott és a saját pártja parlamenti frakciójának bizalmát elnyert kormányfő erényeiben, akkor jól oda kell somni neki, hogy attól kolduljon.

 

November 2.

Budapestre visz a vasmadár. Megjelenik A Király utcán végestelen-végig, és Debrecenben, érdekesnek ígérkező konferencián szólhatok ötvenhatos ihletésű, nyugati irodalmi termékekről.

Szokásunk szerint érkezésünk után egy-két napig rejtőzködünk, akklimatizálódunk, gyűjtjük az erőt a budapesti látogatás fizikai megpróbáltatásaihoz.

 

Egyik első dolgunk, hogy megnézzük a hollywoodi filmet a forradalomról. Különösebb baj nincs vele. A főszereplők nem igazán jó színészek, a legfontosabb epizódszerepet játszó Haumann Péter azonban hibátlan. A történet a közönség soraiban sokakat megríkat. Az ifjabb nemzedékek ráérezhetnek, milyen volt a forradalom. Goda Krisztináról, a rendezőről még fogunk hallani. Végre egy film a közelmúlt magyar történelméről, amelyben nem szerepel joviális vagy éppenséggel szebb és jobb hazát óhajtó ávós. Milyen kár, hogy ez év októberében, novemberében csak a magyar mozik játsszák ezt a nagyvilágnak, tömegfogyasztásra készült filmtörténetet. Londonban, kellő publicitással, vonzott volna közönséget.

 

November 8.

Elkészült a Király utca-könyv, ma volt a bemutatója, stílusosan: a Király utcában. A Fiesta Hotel nagylelkűen a Kortárs rendelkezésére bocsátotta egyik kisebb konferenciatermét, s ebben nem kis része volt a kiadó új szerző-mozgó propagandistájának, a rokonszenves Laluk Mártának. Ő szépen megkoreografálta, hogyan kezdődjék az est. Elképzelése a következő volt: a színpadon kis asztalka, két szék. Fogas. A falakon századfordulós plakátok. Nagyanyánk korabeli, tinglitangli zene szól. Bejövök, kabátom a fogasra akasztom, leülök. Színre lép egy igazi pincér, rendelek tőle egy igazi kávét. Ekkor érkezik beszélgetőpartnerem, a Budapest-történész Saly Noémi. Felállok, üdvözlöm, hellyel kínálom, megkérdezem, kér-e ő is egy presszót.

Márta fia megnyomja a gombot, felcsendül a zene. Kezdhetjük. Bejövök, leülök. Ebben a pillanatban huszonöt ismerős és ismeretlen felnyomul a dobogóra. Tíz közli, hogy nagy örömmel látott, de el kell rohannia. Tíz már megvette a könyvet, és szeretné, ha azon nyomban dedikálnám. Öten megkérdezik, hogy még megismerem-e őket, mert évtizedek óta nem találkoztunk. Ildiéknél már unokák is vannak, íme a fotók.

Saly Noémi átverekszi magát az embergyűrűn. Még öt-hat dedikáció, és Ambrus Lajos üdvözölheti a könyvbemutatóra egybegyűlteket. Kávéról szó sincs.

Noémi okosan kérdez, próbálok összefüggő mondatokban válaszolni.

Jól tettük, hogy a könyv első oldalára gyorsan odanyomtattunk egy jegyzetkét, miszerint az élet nem áll meg, a Király utca folyvást változik, szerencsére többnyire az előnyére. Ugyanis regélek például egy teres autóparkolóról, melynek a túloldalán a Bazilika kupolája sejlik fel, s lám, ott hirtelen felhúztak egy nagy lakótömböt. Szeretettel ajánlok egy étkezdét, ahol pompás vargabélest ebédeltem, a kirakatból meg Stan és Pan szakácsruhába öltöztetett szobrocskája integet az utca népének, s íme, kebab-gyorsbüfé van a helyén. Realista jelzőkkel leírom, milyen a város legocsmányabb parkocskája, s mi történik? Rendezett gyermekjátszóteret nyitottak a minap ezen a sarkon. A hírneves Gozsdu-udvarnál pedig a millennium óta nem látott sürgés folyik, iszonyú kráterekbe, majdani többszintes garázsok mélyére lehet lepillantani, ahol téli sötét délutánokon reflektorok fényénél, de szakadatlanul folyik az építkezés, sárga kobakkal a fejükön tótok, ukránok vagy mifélék szerelik a vasbetont, hordják a gerendákat. Az élet nem áll meg.

 

November 9.

Gyors ebéd egy Népszínház utcai kellemes kávéházban. A szomszéd asztalnál a közeli kabaré jó húsban levő s szép színházi múltra visszatekintő komikája óriási adag flekken fölött szórakoztatja barátnőit.

– Drágám, hát voltam ennél a híres sebésznél. Azt mondta, felhúz, de az két hónap turbánban. A szemeim alól eltünteti ezeket az izéket, de akkor három hétig napszemüveget kell hordanom. Hát addig nem nélkülözhetem az én kedves közönségemet. Pedig a Körmendy most ismét írt nekem egy remek jelenetet. Olyan nemes veretű, mint az a régebbi volt, a Levelek az urológiáról.

Fiacskám, hozzon nekem egy palack ásványvizet. Pöttyökkel. (Ez a pincérnek szólt.)

A hölggyel szemben egy régiségkereskedő dáma falatozik, aki beszámol legújabb portyázásáról az Ecserin, melynek eredményeként lőtt egy „kurva-vájdlingot”, kőbányai kőáru, kancsó is van hozzá, providenciája szerint a Maison Fridától származik.

– Drágám, nincs egy jó gyűrűd? Karácsony lesz, és Évi szülinapja. Kellene egy kis ajándék. Hát nem pech, hogy Jézusnak is pont akkor kellett születnie, mint az Évinek?

Nyílik az ajtó, és belép a színészhangú színész.

– Semmi munkám sincs. Nem beteg valaki? – kérdi kellemes baritonján.

Nem nagyon hederítenek rá.

– Valaki beteg. De rapidul gyógyul – vetik oda.

Az ajtó ismét tárul. Bőkeblű hölgy tolat be.

– Nahát, édeském, milyen isteni a pulcsid! Bár azért nem perfekt. Olyan Fidesz-színe van…

 

November 11.

Hirtelen néhány napra visszarepülünk Londonba. Úgy hittem, Károly walesi herceg, a trónörökös nélkülünk ünnepli meg a forradalom ötvenedik évfordulóját. De némi késéssel, amikorra budapesti könyvbemutatónk időpontját már rögzítettük, aranyszegélyes meghívó érkezett a St. James’s-palotából. Ili szerint az ilyesmit nem lehet kihagyni. Közelről meg kell szemlélni Károlyt és Kamillát.

Már vasárnap Londonban vagyunk, mert ellátogat hozzánk Kaiser Ottó, aki pompás gépével és impozáns objektívjeivel angliai magyar írókra vadászik. Be akarja cserkészni a nagyvad Határ Győzőt wimbledoni tuszkulánumában, Szirtes Györgyöt Wymondhamban, Bokor Istvánt, aki Stephen Barlay néven ír angolul, s hajdan Kertész Imre szerzőtársa volt. Vasárnap délelőtt következnék Gömöri Gyuri, s délután mi, természetes környezetünkben.

Természetes környezetünket a fényképezés napján vadul igyekszünk rendbe tenni, ami a dolgozószobám esetében teljesen reménytelen igyekezet. Ilyen dzsungel még Sipos Gyulánál sincs Párizsban, pedig nála a ruhásszekrényekből is könyvek dőlnek ki.

Budapesten megkaptuk a sorozat első kötetét. Gyönyörű kiállítású könyv, pompás fotókkal, megtiszteltetés lesz ott feszíteni a második kötetben.

 

November 13.

Károly herceg és Kamilla cornwalli hercegnő fogadása a St. James’s-palotában. Nagy biztonsági ellenőrzés a kapunál, az útlevél mellé még egy személyi igazolványt kell előkészíteni. Lehetünk vagy kétszázan, sok ismert arc, a magyarok közül számosan az 1956 előtti emigránsnemzedékekből is. Egy lengőajtóhoz érkezvén látom, hogy idős hölgy csoszog mögöttem, kitárom hát az ajtót, és előreengedem.

– Csak ön után – udvariaskodik Thatcher bárónő, a hajdani miniszterelnök.

– Kegyed tiszteletbeli magyar, amióta paprikát vásárolt a Nagycsarnokban – mondom –, már csak ezért is szívesen tartom az ajtót.

Leülünk. A hórihorgas volt külügyminiszter, Lord Hurd habcsók jellegű, ősz frizurája fehérlik az első sorokban, mögöttem Kanócz Pista felesége a mellé telepedett színésszel, Edward Foxszal társalog.

De csitt, Sebestyén Márta csavargatja az uráli magyarság nyereg alatt puhított üzenetét. Ezután a kultuszállamtitkárrá avanzsált Bogyay Katalin lép a színpadra, s immár megbízható angolsággal üdvözli saját palotájában a walesi herceget. A múlté már a kezdő kulturális diplomata, a londoni Magyar Kulturális Központ élére kinevezett új igazgató, aki hajdan bemutatkozó beszédében azzal biztatta Anglia kultúrára éhes millióit, hogy intézetében változatos kínálatot tervez, lesz sok kiállítás, vetítés, előadás és „dzer vill maszkabál”.

Még szerencse, hogy az angolok nem értették, mi ez, hiszen ilyen szó az angol nyelvben nincs, de álarcos bált végül hál’ istennek nem rendezett a Kulturális Központ.

Az államtitkár asszony után Lady Solti következik, a Covent Garden Operaház néhai főzeneigazgatójának özvegye, akinek tulajdonképpen köszönhetjük ezt az estet, hiszen ő van baráti viszonyban a walesi herceggel. Valerie Solti közvetlen és rokonszenves, mint mindig. Arról beszél, milyenek az angliai magyarok. Férje a példa, aki, mint megtudjuk, egyszer tréfából azt mondta neki: hogy ha nem lovagi, hanem bárói címmel tünteti ki a királynő, akkor a Lord Soltihoz nemesi előnévként a Stern nagypapa származási helyét tette volna hozzá, nem bánta volna azt sem, ha beletörik az angolok nyelve: „Lord Solti of Balatonfőkajár”.

Határ Győző bácsit felsegítik a pódiumra, leül, és bajusza alatt motyorogva felolvassa beszédét, ami arról szól, hogy Babits szerint minden korban valamiféle nagy történelmi díszlet előtt játszódik az életünk, s ez ma 1956 mögénk magasodó háttere.

Kiderül, hogy hazánk koszorús költőjének éppen ma van a kilencvenkettedik születésnapja, a meghívottak bátrabbjának kórusa elénekli a Happy Birthday-t. Győző meg lehet elégedve. Melyik brit alattvalónak dalol jókívánságokat születésnapján maga a brit trónörökös?

Ezután Vásáry Tamás zongorázik, csépeli a zongorát irgalmatlanul a Forradalmi etűdnél.

Az Állami Népi Együttes néhány táncosa következik, ha nem is a legkackiásabbak, de ügyesek.

Mögöttük, a vörös brokáttal bevont falon Holbein hatalmas, egész alakos festménye tornyosul nehéz keretben, a tulokarcú, szétvetett lábú VIII. Henrik nézi pökhendien a magyar ugrabugrálást, s gondolkodik, vetesse-e a Tower tömlöcébe az egész kiöltözött társaságot. De talán ő is megenyhül a forgolódó szép lányok láttán és a fülbemászó táncházzene hallatán.

Károly herceg mindenesetre igen barátságosra hangolódott, közli, hogy szívesen megtanulná a csizmaszárcsapkodó csárdásfigurákat, köszönetet mond a közreműködőknek, név szerint Határ Győzőnek is. Úgy véli, az 1956 után Angliában letelepedett magyarok ezrei jól beilleszkedtek a brit társadalomba, melynek hasznos tagjai.

A műsor után a főhercegi pár elvegyül a vendégek között. Tekintettel arra, hogy az est egyben az 1956 tanúival készített interjúkból készült könyv avatója, minket, kik e kötetben szereplünk, elsőkként mutatnak be Károly hercegnek. Tőlem megkérdezi, Angliában lakom-e. Megnyugtatom, hogy e téren csak nyolcévnyi előnye van velem szemben. Ilitől tudakolja, hogy ő is író-e. Nem, ő csak olvasó és házi kritikusom.

Hamarosan Kamillával is parolázhatunk. Kicsi, idősödő és rokonszenves. Kifejezem reményemet, hogy még megérem a férje koronázását, bár kívánom, hogy II. Erzsébet éljen minél tovább. De hát a nagymama százegy évet élt.

– Bizony, manapság rettentő soká élnek a királyi család hölgytagjai – sóhajt Kamilla.

(Ha nem éri őket autóbaleset.)

 

November 14.

Hajnali négykor ébresztő, hatkor már a repülőtéren kell lenni. Este a Király utcán végestelen-végig második bemutatója a Petőfi Irodalmi Múzeumban, Havas Judittal, Liptay Katival. Szerencse, hogy a reptéri buszon és a repülőgépen egyaránt lehet szunyókálni.

Népes közönség, kellemes pódiumbeszélgetés. Havas Judit felolvassa rövid novellámat, a Nyüglődőt, amiből tulajdonképpen kiderül, miért lettem író. Azért, mert gyerekkoromban soha nem figyeltek arra, amit el akartam mondani.

A Múzeum két rokonszenves munkatársával rövid megbeszélést tartunk: 2007-ben lesz száz éve, hogy Molnár Ferenc (főként a New York kávéházban) megírta a Pál utcai fiúkat. Kiállítást rendeznek az alkalom kapcsán, makett formájában látható lesz a grund. Ami dokumetumanyagom van a témáról, azt mind postázom nekik.

Valaki meséli, hogy Határ Győzőnek virágkosarat küldött Károly herceg.

 

November 15.

Vonaton Debrecenbe. Roppant kellemesen telik az út, Kass Jánossal és Bánki Verával víg puparlé, végig az étkezőkocsiban, ahol udvarias a kiszolgálás, és jó az ebéd. Uras érkezés, autó vár. Bevonulás a Bikába. Az Irodalmi Napok szervezői, élükön Aczél Gézával, szívesek, nagyvonalúak.

 

November 16.

Reggel irány a református Dóczi Gimnázium. Rendhagyó történelemóra 1956 októberéről. Már megint fehér szakállas forradalmi veterán vagyok, mint nem is oly régen Londonban voltam, egy ottani, történetesen katolikus középiskolában.

Igyekszem láttatóan előadni, mi történt ötven éve az országban, s hogyan keletkezett a békés felvonulásból forradalom. Az ötödik sorban ásít egy srác, ezért rákapcsolok, s még élénkebb színekkel ecsetelem az oroszok visszatértét, majd kalandos határátlépésemet. Végül vastaps. De még ennél is szebb, hogy a nagyterem diákjai felállnak, és köszönő zsoltárt énekelnek. Phű, nehéz ilyenkor szerénykedő arccal csak álldogálni.

S az intézeti almanach mellé még egy palack jó bort is kapok.

Az igazgatói szobában a vendégkönyvet teszik elém. Lapjaira Szabó Magda írt kedveseket, aki visszajár találkozókra régi iskolájába.

 

Könnyű ebéd. Megérkezett a konferenciára Pomogáts Béla és Szörényi László is. Eszegetünk Aczél Gézával, Görömbei professzor úrral. Pomogáts és Szörényi együttesen tíz kötetre való irodalmi anekdotát tárolnak a fejükben. A sírversekre terelődik a szó. Londonban, az íróasztalom bal fiókjában, kis füzetben van vagy ötven. S hozzájuk tehetem ezt a hármat Ortutayról, Király Istvánról és Gergely Sándorról:

 

Itt nyugszik Tutus,
Inkább gonosz, mint butus.

Király Istvánt hantolták itt el,
Gyászolják Sztálin és Hitler.

Itt nyugszik a Gergely,
Sokáig volt Szergej.

 

Szépszámú közönség előtt kezdődnek az előadások. A két főelőadót, Standeisky Évát és Görömbei Andrást ábécérendben követjük, így rám valamikor estefelé kerül sor, Vasy Géza előtt. Fárasztó. Egyik-másik előadásban sok az üresjárat. Van, amiben más sincs.

Arról beszélek, hogyan dolgozták fel 1956 témáját Nyugaton. Említem az amerikai Robert Ardrey A hősök árnyéka című, 1958-as drámáját, ami Rajk Lászlóról és Júliáról, harmadik (negatív) hősként pedig Kádárról szól. Lefordíthatatlan, sőt átdolgozhatatlan színdarab. De a témát újból meg lehetne írni.

 

November 17.

Délelőtt lerójuk kegyeletünket Csokonai Vitéz Mihály sírjánál. Szép, nagy öntöttvas obeliszk áll rajta, immár makulátlan állapotban. Hevert egy ideig félredobva, amikor a temetőt megszüntették. Aranybetűs felirata fekete alapon: „A Múzsáknak szózatja / A Sírt is megrázkódtatja / S életet fuval bele.”

Csak szebb ez a maga bumfordiságában, mint amit 1947 táján valamelyik pesti presszóban Határ Győző és kaján társai írtak volna róla, ha a XX. században él. („Itt nyugszik Csokonai, / Gyászolják rokonai”?)

Az Írószövetség nevében L. Simon László mond beszédet, s érdekes Csokonai-legendákat említ. A garabonciás diák népmesei hős volt. Olykor négylovas hintón érkezett, ám csak egyet csettintett az ujjával, és a hintó lovastul egyszeriben köddé vált.

 

November 18.

Újabb agyvérzést kapott és a wimbledoni elfekvőben meghalt Határ Győzőné Prágai Piroska.

Kondoleáló telefon Győzőnek Budapestről Londonba.

Igen bánatosnak hangzik, de azért talán kicsit túlzó naturalizmussal sepegi el találkozását a halottal: „Tudod, hogy már az előző agyvérzésnél elvesztette a beszélőképességét, lefittyedt a fél arca, ha bementem hozzá, megismert, de már el sem mosolyodott. Most pedig valamiféle seb keletkezett a száján…”

Végül azért pityereg.

Biztatom, hogy Piroskára sokan emlékszünk szeretettel. Őt pedig, lám, becsüli a világ, a brit trónörökös énekelt tiszteletére születésnapi köszöntőt. Ha visszatértünk Budapestről, kimegyünk hozzá látogatóba.

 

Uzsonna a Centrálban Raffai Pistával. A veszprémi Új Horizont harmincnégy évi fennállás után megszűnik. Kultúrára nincs már pénz. Molnár Ferenc, ha élne, Éhes város című, sikeres korai regénye után megírhatná annak párjaként az Éhes országról szóló epikus prózáját, a tőkeéhséggel párhuzamos pazarlásokról, panamázásokról és urizálásról.

Raffai főszerkesztő úr annyira belefáradt a pályázó- és kuncsorgólevelek körmölésébe, hogy már nem is nagyon bánja az életformaváltást, szerzőinél jobban sajnálja a szerkesztőségi alkalmazottait, akiket kénytelen lesz szélnek ereszteni. Ezentúl kapálni fog a telken, és nyesegeti a gyümölcsfáit.

Én viszont nem próbálhatom ki naplójegyzeteimet kéthavonként az Új Horizont olvasóközönségén.

 

November 21.

A sűrű programok után (könyvbemutatók, debreceni irodalmi napok, társadalmi élet, tárgyalások, két hosszabb tévéinterjú és három magvas rádióbeszélgetés) fáradtan utazunk vissza Londonba, ahol ezernyi teendő vár. Már a repülőgépen hozzuk magunkkal jeles ifjú történészünket, Lojkó Miklóst, aki újabban kikutatott adatai alapján tart előadást holnapután körünkben, a Brit–Magyar Baráti Társaságban, Churchill és Magyarország címmel. Hozzuk Lojkót, s táskánkban a szalámit, amivel elkészíthetjük az előadás utáni borozás-falatozáshoz szükséges szendvicseket. A British–Hungarian Fellowship is inkább csak nyűg. Tagsága kihalófélben, s nekem az elnökösködésben nem segít senki.

 

November 24.

Az előadás jól sikerült. Lojkó angolsága pompás, történettudósi metodológiája alapos, tegnap esti mondandója közel járt az érdekfeszítőhöz, a szalámis szendvicseket pedig tíz perc alatt felfalta a nagyérdemű hallgatóság.

Miklós ezúttal nem arról a cetliről beszélt, amit Moszkvában Churchill és Sztalin tologattak egymás elé a tárgyalóasztalon, felosztva térségünk országait szovjet, illetve nyugati érdekeltség szerint. Kutatásai alapján azt mondta el, milyen jól ismerte a magyar történelmet és a magyar problémákat Churchill. Emellett felfedezte, hogy a brit politikus 1935-ben, tehát mellőztetése idején interjút adott a Pester Lloydnak, jóllehet akkoriban igen keveset nyilatkozott.

Az interjút a már régebben Angliában élő újságíró és politológus, Listowel őrgróf felesége, Márffy-Mantuano Judit készítette. Vajon hogyan jutott be a riporterektől elzárkózó Churchillhez? – vetette fel a kérdést Lojkó Miklós.

A válasz kézenfekvő. A mellőzött és anyagi gondokkal küzdő Churchillt tisztelője, a filmmogul Korda Sándor környékezte meg. Tisztes előleg ellenében felkérte, hogy írjon filmet V. György királyról, aki akkor ünnepelte trónra lépése huszonötödik évfordulóját. Hogy a forgatókönyv formailag is jó legyen, Korda elküldte Churchill chartwelli kastélyába két legjobb szkriptíróját, Anthony Asquithot és Biró Lajost. Egy hétig ott időztek. Biró Lajos felesége, Vészi Jolán a Pester Lloyd főszerkesztőjének, Vészi Józsefnek (a dédnagyapámnak) volt a lánya. A lap megbízásából Márffy-Mantuano Judit utat talált Churchillhez.

(Lady Listowel négy éve, kilencvenkilenc éves korában még eljött a magyar nagykövetség március 15-i ünnepségére. Az állófogadáson mindössze két szék árválkodott a fal mellett, az egyikre letelepedett Határ Győző, a másikra Márffy Judit.

– Maga kicsoda? – kérdezte éles fisztulahangján Győzőtől az öreg hölgy.

– Határ Győző író vagyok – hangzott a válasz.

– Hiába mondja. Már megint nem működik a hallógépem – legyintett a grófné.)

 

Úton vagyunk Oxford felé, este az Oriel Kollégiumban, az angol–magyar körben írói munkásságomról, azaz magyar nyelvű prózámról fecsegek angolul.

 

November 25.

Dugig volt a kis terem, odaadóan hallgattak, és vettek egyet s mást műveimből a megjelentek. A magyarok Mit is jelent? szótárat, Albion köd nélkült, Király utcát, az angolok Molnár Ferenc-monográfiát.

Az Oxford Hungarian Societyt vezető Evans Kati nyakigláb fia, Dávid egy kis kocsmázást követően, nem sokkal éjfél előtt, szemergő esőben, megmutatja a városközpont nevezetességeit, Ili még nem nagyon járt errefelé. Oxford éjjel is impozáns.

Kati férje, Bob Evans történészprofesszor az Oriel Kollégiumban szerzett számunkra vendéglakosztályt.

Erről a lakosztályról esszét lehetne írni. Mint ahogy az már ezeknél az ősrégi oxfordi kollégiumoknál lenni szokott, a zöld füvű, teres belső udvarról szűk és kopott feljáró nyílik a lakószobákhoz. Általában puritán szoba várja a vendéget. Ez esetben viszont igencsak kellemes a meglepetés. Belépve nagypolgári lakásban találjuk magunkat. Nagy szalon, antik bútorokkal, perzsaszőnyegekkel, szép olajfestményekkel, porcelánokkal, csillárral, hangulatlámpákkal, nehéz bársonyfüggönyökkel. A hálószobában kifogástalanul kényelmes ágyak. Onnan nyílik a fürdőszoba. (A keverőcsap intézményét persze itt sem ismerik. Churchill elragadtatva fedezte fel Jaltában, amikor Sztalinnal tárgyalt, hogy a meleg vizet a csap keveri a hideggel.)

A falon kis bekeretezett szöveg tudatja, hogy a vendéglakosztály úri berendezését az Oriel egy régi végzett diákja végrendeletileg hagyta szeretett kollégiumára.

 

November 27.

Meghalt Határ Győző. Kora reggel rosszul lett, kihívta a mentőket. Elszáguldottak vele a kórházba. Újra kellett éleszteni. Azt kérte, hogy ha ismét leáll a szívverése, ne élesszék újra.

 

 

 

Ellenprédikátor

Az „üdvre ment” Határ Győző

Mendegélnek elfele a múlt századelő nagy költőegyéniségei. Azok, akik még a K. u. K. világban születtek, Wagner és Nietzsche szellemében igyekeztek lelkükkel nagyvonalúan átfogni az egész világot. Veszettül műveltek voltak, és a történelem viharai közepette, diktatúrák által rájuk mért kemény sorscsapások ellenére csak írták, írták a műveiket. Határ Győzőtől huszonöt aranykötésű könyv sorakozik a polcomon (és sok másféle is), úgy néz ki ez a sor, mint az amerikaiak Fort Knox-i bunkere, ahol az államvagyont, az aranytömböket stószolják halomba.

Nagyon öreg volt („már úgy járok, mint a kismozdony” – nevetett önmagán, amikor néhány hete a Wimbledon felé induló metrószerelvény után igyekezett gyors csoszogással), és igen összetörte a felesége halála. Piroskát végül tíz nappal élte túl. Most ott áll a mennyek kapuja előtt. Mint költeményében írta: „üdvre ment”. Hogyan folytatódik ez a szabad formában szerkesztett vers?

 

„Nagykulcsos Szent Péter tereli a népáradatot; mert népáradat, amilyen sokan vagyunk. Harsog, hogy ott hátul is hallják: gyerünk, gyerünk, befele, nem várhatok ítéletnapig.

Magam meg, ha nem volnék az, ami vagyok, halottnak lenni hogy jobban sem kell, holtra csodálkoznám magam.

De kérem, én ateista vagyok.

Ne akadékoskodjunk, fiam, te is csak: gyerünk, gyerünk, csődülj befele, pajtás.”

 

A „sevallásúak” mennyországába érkezhetett tehát, ugyanis így szerette nevezni önmagát. Olyan agnosztikus volt, aki töviről hegyire ismerte a vallásokat, a dogmákat, az istenbizonyításokat. Szent Ágostont fújta kívülről, és Aquinói Szent Tamást úgy ismerte, mint hívő a Bibliát. Úgy vélte, hogy ez afféle parazitaság, hiszen az ilyesfajta gondolkodó abból él, hogy elutasítja azt, amit nem szeret. S nemcsak a kereszténységgel foglalkozott, hanem az iszlámmal is. Könyvet írt arról, milyen veszélyesnek tartja. Ugyanakkor mindig hangoztatta, hogy bölcselete szíve közepe a tolerancia.

Csodálatos magyar nyelvtudása memoárjai szerint anyai örökség volt, az istentagadás apai. Miféle ember volt az öreg Hack (e névről váltott Határra a költő 1946 után), a gyomai Kner-nyomda papírraktárosa? Nem mindennapi. Kétnyelvű erdélyi szász, aki Poprádfelkán tanulta ki a papírok sokféle milyenségét, majd onnan Bécsbe ment, négy vagy öt évig ott élt, s beleszédült az azóta elfeledett osztrák filozófus, Josef Popper-Lynkeus ateista mozgalmába. Ennek az volt a lényege, hogy vasárnaponként elmentek a templomokba, meghallgatták a szentbeszédet, s amikor vége lett a misének, a kiözönlő emberseregnek ellenprédikációt tartottak.

Ezért mondta nekem egy ízben Határ Győző, hogy „Itt van ez a Wittgenstein. Állítása szerint amikor elvesztette a hitét, akkor egy Isten formájú őr maradt a lelkében. Nekem soha ilyen őr a lelkemben nem maradt, mert igazából nem foglalkoztatott az istenség figmentuma.”

Csak a vers kedvéért képzelhette el mennyei érkezését a költő, valójában beletörődött, hogy eltűnünk a nagy semmiben. De elmélkedni érdemes volt ezen is, és Határ magát elsősorban filozófusnak tartotta. Miért lett író? Építésznek indult, és ezzel párhuzamosan zeneszerzőnek. Már gimnazista korában megtervezte egy nagy wagneri fantázia-operaház homlokzatát, oly sikerült rajz volt ez, hogy évekre kifüggesztették a Markó utcai reál egyik folyosóján. Hegedülni egy cigányprímástól tanult, s miután tizenkét évesen kitalált egy zenei aberrált szubdominánst, Mozartnak képzelte magát. Végül az irodalomnál kötött ki. Háttérbe szorult az építészet és a zene, mint egy vallomásában mondotta: „a csillagállásokat kellene megkérdezni, mi vezette a kezemet.”

Az írói, költői pálya nem feltétlenül veszélyes, de ha rebellis szellem ír valamit a mi tájainkon, hamar magára vonhatja a bajt. Az építészmérnökként már végzett, huszonnyolc éves Határ Győző első műve a Csodák országa, Hátsó-Eurázia volt, szaritikus és ezoterikus szociográfia a hazáról, amely felháborította a hatóságokat. A kéziratot elkobozták, az írót bebörtönözték. Kiszabadult, és átvészelte a háborút, élvezte a koalíciós idők újrakezdésének pezsgését, dolgozott új könyvén, a Helianén, de valamiből élnie kellett, elszegődött hát az UNRRA nevű nemzetközi segélyszervezet budapesti irodájához grafikus-tervezőnek, s közben jó pénzért átépítette az Amerikából küldött harmadik generációs magyar főnöke luxuslakását. Az ellenőrző bizottság szovjet részlege hamarosan kitúrta Magyarországról az UNRRA-t, az író egyik napról a másikra állástalan csellengővé vált. Elhatározta, hogy Jugoszlávián át a Fiumébe települt UNRRA után szökik. Kapcsolatba lépett egy embercsempésszel, hogy az 25 ezer forintért átsegítse a határon. Az illető azonban a szegedi ÁVO hadnagya volt, a menekülőt bevitték Szegedre, súlyosan bántalmazták, majd a bíróság másfél évi börtönre ítélte.

Hol ütöttek keményebben, a Horthy-rendőrségnél vagy a szegedi ÁVO-nál? – kérdeztem egyszer Határ Győzőtől. Nevetett. „Olyan választ kapsz, hogy nem hiszed el. Szegeden találkoztam a Homug nevű fickóval, aki már a defenzív osztályon is ott volt mint verőember. Mondom: »Homug úr, maga itt?« Erre elfeledkezett arról, hogy a rabokat tegezni kell. »Mérnök úr, mit csináljak? Máshoz nem értek…« De az egyik fülem csak a szimmetria végett van a helyén. Ugyanis Szegeden puskatussal éjjel az álmomban úgy fejbe vertek, hogy a bal fülemre azóta se hallok semmit. Sikertelen határátlépési kísérletemkor velem volt az Örzők könyve című írásom gépirata, ezt elküldték az ÁVO intellektuális osztályának, és kiértékelték. A tartalmát kilenc hónapra taksálták, és ezt rátették az ítéletemre, végül majdnem három esztendeig maradtam benn. Azt fogták rá, hogy a Rákosi-korszak gúnyrajza. Pedig más sem volt, mint iszonyú háborús élmények csapadéka, és minden diktatúra kigúnyolása.”

Határ Győző arról is beszélt nekem, hogy miért jósolt ebben a könyvében katasztrófákat időszámításunk harmadik évezredére. Azt jövendöli, hogy olyan háború jön, amely mellett eltörpül a XX. század két világháborúja. Őt – mondotta – erre a következtetésre juttatta történelmi tapasztalata. Majd hozzátette: „Mindenki azt mondja, hogy pesszimista vagyok. De az emberiség piszok fajtája kipusztíthatatlan. A katasztrófákon átlábol. Mi teszi lehetővé, hogy ne őrüljön bele? Roppant egyszerű: az emberi szellem egy beépített fakultása. Kibutulunk a múltból. A feledékenységünk – Szent Pállal szólva – »végéremehetetlen«.”

Beszélgetésünk e pontján felvetettem atyai barátomnak, hogy elméletében lehet valami, hiszen az 1950-es évek aljasságai kezdenek feledésbe merülni, némelyek szinte nosztalgiáznak. Eszébe jutott egy történet:

„Még a határátlépési kaland előtt Lukács Györggyel volt érdekes találkozásom. A lélek és a formák című korai írását rokonszenvesnek találtam. Amikor a többi moszkovita közt hazajött, a Centrál kávéház tőszomszédságában akkor még működő hotelban szállásolták el. Megtudtam a címét. Azt gondoltam, hogy felviszem hozzá a Csodák országa, Hátsó-Eurázia gépiratát, hátha javasolja kiadásra. Elvégre ez az ország érdekes átvilágítása. Felkerestem. »Tegye le! – mondta a dossziéra. – Pár hét múlva jelentkezzen.« Hazamentem, és ott találtam a rendőrséget. Három napig az őrszobán tartottak. Édesanyám nem tudta, hol vagyok, majdnem megőrült. Soha nem derítettem ki, hogy ki volt gyanús: Lukácsot figyelték vagy engem.”

Határ Győző elképesztő és egyben varázsos nyelvművészete közismert. Prózája is „zsong”, de a nyelvi zsonglőrködés leghűbb tükre természetesen a vers. A leleményes költészet határi formavilága, érzésem szerint, a hazai fiatalokra is hatott. Egyszer felvetettem neki ezt a gondolatot, kíváncsi voltam, egyetért-e vele.

„Erre sok mindent mondhatnék. Kezdem azon, hogy ennek is megvan a hátulütője. Mindenki azt hiszi, hogy ha egy könyvemről recenziót ír, teljesen elegendő halálra dicsérni a nyelvtudásomat, s egyébként egy mukkot sem kell szólni arról, hogy mi van a kötetben. Ez néha irritál. Hatott-e bárkire a nyelvi leleményem? Odahaza az, aki emigrációban élt, azonnal leértékelődik. Nem szeretik az emigránsokat, nem is nagyon emlegetik őket. Tudom, hogy van sok olyan fiatal, vagy nálam jóval fiatalabb középkorú is, aki olvassa a dolgaimat, de a kutya se beszél arról, hogy bárkire hatottam volna. Ildomtalanság a magyar irodalomban, hogy egy emigráns (!) bárkire hathatott.”

Amire rátért tisztelt beszélgetőpartnerem, az számára régen fájó dolog volt. A rendszerváltás után minden lehetséges elismerést megkapott. A Kossuth-díjat, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, a Széchenyi Akadémia tagságát. Műveinek jó részét beírták a halhatatlanok internetes rendszerébe. Ám még teljesebb elismerésre vágyott. Nem is annyira titokban persze Nobel-díjra, de főleg olyan széles olvasói rétegekre, akik betéve tudják s készségesen felmondják regényeinek epizódjait, magukévá teszik bölcseleti munkáinak főbb gondolatait, és mindenekelőtt magyar színházakat szeretett volna látni, amelyek rendszeresen játsszák abszurd drámáit, és színre viszik hatalmas játékát, a Golghelógit, mert „nem megoldhatatlan, hogy kilenc egymást követő estén végigülje a közönség azt az egyenként két, két és fél órát, hiszen a művem, valld be, lenyűgöző…”

Nem volt a relitások embere. Különösen nem, ha grandiózus életművéről volt szó. Az az igazság, hogy írásait nem olvassák tömegek, még a lektűrjeit sem, amilyen például az Anibel. S ennek oka nem az emigráció földrajzi távolságában vagy stiláris másságában keresendő. Az emigránsok munkái a magyar irodalom szerves részét képezik – erről már régen nincs vita. Aki külföldön él és alkot, az nem értékelődik le, esetleg a megszépítő távolság nimbuszát veszíti el, amint a termése hozzáférhetővé válik.

A tömegsiker elmaradása mindhalálig keserűvé tette, annak ellenére, hogy a hivatalosság megkoszorúzta, a vájtfülűek kis köre piedesztálra emelte, hogy politikai meghurcoltatása miatt sorstársai között különös becsülete volt, s hogy adys társadalomkritikai odamondogatásaival sokan egyetértettek.

Így látta vélt el nem fogadásának az okát:

„Gyakorta az az érzésem, hogy a magyar irodalomban valahogyan »melléléptem«. Helyesebben: az én tematikám, az érdeklődési köröm, amit összeírtam, annak az egésznek a korpusza nincs benne a magyar irodalomban, hanem mellette van. Ami igazán az én érdeklődésemnek a szíve közepe, az Magyarországon »nem honos«. Nem érdekli az embereket. Mint gondolkodó ontológiával foglalkozom. Ez vonzott legkivált, ez a legmagasabb rendű és legreménytelenebb fejezete az elmélkedésnek. A magyar filozófiában ennek majdhogynem nyoma sincs. Az öreg Lukács az utolsó pillanatban gyorsan megpróbálta ezt pótolni, összeirkált valamit, aminek nem volt köze a lényeghez.”

Szomorú, szomorú, ám e „mellélépési” teóriában rejtezhet prózájának és talán gondolkodói termése kritikai felmérésének is a kulcsa. Bár megjegyzendő, hogy Határ Győző művészetének egyik arculatát, a szürrealizmusát a franciák szeretik. Műveiből egy sem jelent meg fordításban angol kiadónál, de Pepito és Pepita című regénye Franciaországban elismerésre talált, szerzőjét nyilvántartják a szürrealizmus annaleseiben.

Amikor Határ Győző a félresikerült bokorugrási próbálkozása után kijött a börtönből, a politikai üldözöttek nimbusza vette körül, de szilencium alatt állt, csak műfordításokat tehetett közzé. Szerencséjére nagyon könnyen dolgozott, fel s alá sétálva, kapásból diktálta gépbe a szövegek gyakran kongeniális magyar változatát. Hol Pratolinit fordított olaszból, hol Lawrence Sterne nyelvileg fogós prózáját. A forradalom alatt is a nyelvtudására volt szükség, a New York-palotával szembeni mozi pincéjébe gyűjtött, hadifogolyként őrzött orosz katonákat hallgatta ki. Amikor a dicső napok véget értek, érezte, hogy menekülnie kell. Feleségével, Prágai Piroskával lépte át a határt. Ausztriából azon nyomban meghívta véglegesített munkatársának a BBC magyar osztálya.

A BBC nem volt számára gályarabság. Egyszer azt mondta: „Amikor majd összekaparják összes műveimet, biztosan megtalálják a fiókban meg a padláson mosócéduláimat is. Remélem, ezeket nem fogják kiadni. Azonban és mindazonáltal amit a BBC magyar osztályán összeírtam, az háromezer nyomtatott oldal! Például ezer könyvrecenziót írtam Magyarországon megjelent művekről. Egyik-másik nagyon érdekes. Például a Szent István Társulat Egyházatyák-sorozata nagy haditett volt. Sorra-rendre elküldték, és mindről hosszan írtam. Ezt az ezer recenziót kapta meg Lakatos Pista, százat kiválogatott a Tevan számára, megjelentek vastag kötetben. Mit gondolsz, mi történt a többi kilencszázzal? Pistának nagyon parányi lakása volt, és csak később árulta el: »Nem tudtam őket hová tenni, a többit kidobtam…« Aztán kábé ezer színházról vagy fesztiválról szóló beszámolóm volt. Ott voltam a Godot-ra várva premierjén, végigéltem az agol színház úgynevezett II. Erzsébet kori virágzását. Talán érdemes volna kiadni.”

Úgy hírlik, szülőhazájában összes művei kiadására készül egy könyvkiadó. Fő helyre a költeményeit tenném. Mind egy szálig. Természetessége, ösztönössége ezekben bontakozott ki leginkább.

Az 1980-as évek legvégén a magyar kiadók keresni, kérni kezdték Határ Győző kéziratait. Kisebb színműveit bemutatták. S 1990-ben az is ott állt a Csillag-rend odaítélésének indoklásában, hogy „az éteren át sugárzott tanulmányaival és esszéivel tartotta a magyar ifjúságban a lelket”. A Kossuth-díjat a rákövetkező évben Göncz Árpád nyújtotta át az írónak a Parlamentben.

„A politizálás? Politizálni nem tudok. Nem élek otthon, nem ismerem név szerint a pártok korifeusait. Koromnál fogva kiérdemeltem már, hogy a politika felett álljak. Lehet, hogy az ország és a nemzet skizofrén, kettéhasadtan él, és a két fél fogat vicsorít egymásra. Én nem vagyok skizofrén. Bennem nem szakadt ketté se a nemzet, se a haza, én egyben látom a kettőt. S ha aggódom valamiért, akkor nem az egyik feléért vagy a másik feléért, hanem az egészért. Azt, hogy végre sikerült beseperni bennünket az európai közösségbe, nagy áldásnak tartom, sokat várok tőle. Megmondom azt is – pedig egyesek szerint nagyon népnemzeti vagyok, mások szerint urbánus –, azt várom ettől, hogy nem holnap, nem is holnapután, beletelik abba három-négy nemzedék, egyszer csak lesz egy új generáció, amely egyáltalán nem emlékszik majd a mi torzsalkodásainkra.”

Két évvel ezelőtti, a kilencvenedik születésnapját ünneplő, rádión végül el sem hangzott magnetofonos beszélgetésből származnak Határ Győző fentebb idézőjelek közé foglalt mondatai. Még munkaereje teljében volt. Azt mondta:

„Öreg vagyok, de ha az öreg írónak nincs baja, nem fáj semmije, a dereka nem bizsgatja, a lába nem kap görcsöt, akkor reggel üljön oda a szövegszerkesztőhöz, és szerkesszen szöveget.”

Wimbledoni háza környékén rótta egészségügyi sétáit, széles karimájú művészkalapban, messziről felűnő, semmiképp sem angolos, hosszú teveszőr kabátban, s közben kicsiny diktafonba mondta születő költeményeit. Télikéknek nevezte ezeket, mert ha a nála majdnem harminc évvel fiatalabb „vén” Arany János a Margit-sziget fái alatt őszikéket írt, akkor mi másnak hívhatta volna ő e kései verseket.

Azután Piroska nagybeteg lett. S így szólt a magányos öregember rigmusa: „kilencvenegy év van hátamnak megette / már én sem vagyok az a / napos kiscsibe / valamerre gyüszmékelek a fene megette / be jó volna belekarolni / de nincs kibe”.

Esetében bebizonyosodott, hogy az idegenben élők magánya a leggyilkosabb magány. (Magyar Nemzet)

 

 

November 29.

A londoni Victoria és Albert Múzeumban zártkörű kiállítás nyílt, amelynek kurátora a Scotland Yard. Picasso és más világhírű mesterek festményei függenek a falakon. Milliós értékeket képviselnének, de az a baj velük, hogy – mind hamisítványok.

A kiállítást csak meghívott műgyűjtők, műkereskedők és az árverési csarnokok képszakértői tekinthetik meg, mivel a rendőrség által lefoglalt hamis képek mellett azt is bemutatja a múzeum, melyek a hamisítás legjobb technikái. Nem csupán festmények hamisítását tették virágzó iparággá ügyes kezű csalók, egyesek antik műtárgyak másolására szakosodtak. Egy lebukott szobrász például a londoni British Museum asszír domborműveit nézte meg alaposan, és jó stílusérzékkel hasonló reliefeket készített. Egész sor nagy gyűjtemény vásárolt tőle, dollárezrekért.

A képhamisítók császára Eric Hebborn volt, aki az 1960-as években több mint ezer olajkompozíciót adott el, amíg le nem tartóztatta a rendőrség. De kétes büszkeséggel a legjobbak között említhetjük hazánk fiát, Elmyr de Horyt, azaz a néhai Hory Elemért. Ő olyan ihletett és remekbe készült Matisse-, Modigliani- és Picasso-képeket festett 1950 és 1960 között, hogy hamisítványait milliomosok kezdték gyűjteni. Előállt az a bizarr helyzet, hogy ma már hamisítják és az ő hamis aláírásával látják el a Picasso-utánérzéseit.

 

December 6.

Váci Sanyi elegáns vacsorával ünnepli angliai új élete fél évszázadát a brit tiszti klubban. Én 1956 december hetedikén érkeztem Ausztriából erre a különös szigetre, angol katonai repülőgépen.

Negyvenszemélyes úri bankett. Nagyon angol. Ildikó és a Váci lányok mellett Sanyi hajdani építészirodájának munkatársai foglalnak helyet az asztaloknál, továbbá ismerősei, közöttük két lord meg egy parlamenti képviselő. Beszédében vendéglátónk az elangolosodás fokozatairól beszél, arról is, hogy aki be akar illeszkedni az itteni társadalomba, annak illő ismernie a brit történelmet, és igyekeznie kell tisztességes nyelvi szinten kifejezni gondolatait. Kerek angol mondatokban szónokol, konokul pesties magyar akcentussal.

 

December 11.

Ilia Mihály mesélte valakinek: „A nyolcéves unokám egy nap alatt megtanított internetezni. És közben csak kétszer hülyézett le…”

December 23.

A világ készül a karácsonyra, száz meg száz gyerek kap általa álmodott meséket a karácsonyfa alá, Lázár Ervin pedig, hosszú betegség után, meghalt. Az egyik legkedvesebb ember volt, akit valaha ismertem, mindig szíves, nyílt és érdeklődő. Rendkívüli tehetség. Még a rövid tárcái is eredetiek és megkapóak.

Ketten uralták a magyar gyerekkönyvpiacot jó barátjával, Csukás Istvánnal. A róluk szóló történet csak Ervin humorát bizonyítja, mert Csukással szerették egymást.

A Könyvhéten hosszú sor kanyarog Lázár dedikálóasztala előtt. Idős hölgy kerül sorra.

– Nahát, milyen nagyszerű, hogy személyesen is megismerhetem. A kisunokám rajong az ön meséiért. Jaj de fog örülni, ha dedikálni tetszik neki a legkedvesebb könyvét.

Azzal leteszi az asztalra Csukás egyik kötetét.

Ervinnek az arcizma sem rándul, veszi a tollát és beírja: „Kovács Pistikének szeretetel, Csukás István.”

Szeretetel. Egy té-vel.

 

December 27.

Molnár Pista összekötötte két nevezetes évforduló ünneplését. London immár egyetlen magyar vendéglőjében, a patinás Gay Hussar emeleti különtermében ünnepli egyrészt a hetvenedik születésnapját, másrészt fél évszázados angliai tartózkodását. Bizony, én is azt írtam anyámnak a Zugligetbe 1957 elején, hogy „öt évig maradunk, megtanulunk jól angolul, kitanulunk egy szakmát, és azután visszatérünk Magyarországra”. Ám a kádári Magyarországra mégsem volt kedvünk repatriálni öt év leteltével.

Ami azt illeti, Molnár Pista immár falusi házában tölti az év java részét, Lentikápolnán. Néhány esztendeje hazatért. Amikor pontosan ötven esztendeje megismerkedtünk, mivel mindketten a St. Martin művészképző növendékei lettünk a grafika tanszakon, Pista mindjárt elmondta, hogy kis faluból került fel előbb a budapesti művészeti gimnáziumba, majd a Főiskolára, olyan eldugott zalai falucskából, ahol még postahivatal sincs. A cím így szólt: „Lentikápolna, utolsó posta Lenti”.

Szorgalmasan tanulta az alkalmazott grafika fortélyait, végül keresett tipográfus, tervező és illusztrátor lett belőle. S közben szép linómetszetek, szitanyomatok és akvarellek kerültek ki a keze alól. Most falusi nyugdíjasként festeget. Ha unatkozik, elmegy a kocsmába, és beszélget egy Amerikából hazatért magyarral a külföldön töltött évtizedek kölcsönös tanulságairól.

A londoni magyar vendéglőben már csak egy hazai képzésű szakács dolgozik, a főpincér lengyel, megtanult egy kicsit magyarul. A konyhában portugálok sürögnek, főzik a paprikás csirkét, sütik a dobostortát (no, ez olyan is), a személyzet meg főként csokoládészínű ázsiai emberkékből áll. A különteremben jó a hangulat, Pista unokái zsibognak a macskaasztanál.

Velem szemben egy tekintélyes úr ül, magyar, és jól menő kertészetei vannak. Mint kiderül, szintén Lentikápolna (utolsó posta Lenti) szülötte. A falu két tehetséges fiatalt küldött fel 1956 elején a fővárosba tanulni, egyet a Képzőművészetire, egyet a Kertészeti Főiskolára. Mindketten megelégelték a diktatúrát, Nyugaton élték le életük nagyobbik felét, nyugalomban, kényelemben.

Hát igen. Egy kis faluból eljöttek ketten. Magyarországról több mint kétszázezren. Sok.

 

December 29.

Sűrű a társadalmi életünk. Molnár István után John Peter, a The Sunday Times nagy tekintélyű színikritikusa ünnepelte angliai fél évszázadát. Mint a meghívó szövegében állt, azért rendezte a koktélt, mert „ötven éve és öt napja angol”. Angol persze nem lehet az ember, csak akkor, ha annak születik, de britnek Péter János nagyon brit. Jelezte ezt a tiszteletére egybegyűlt társaság összetétele.

Még a kabátunktól szabadulunk az előszobában, amikor Ili bekandikál a szalonba, s újságolja:

– Egy Nobel-díjas ül odabent.

Bár nem érkeztünk korán, és a parkolással bajlódtunk egy ideig, egyelőre csak öten álldogálnak a nagyszobában, s a sarokban tényleg Nobel-díjas ül: Sir Harold Pinter. Mellette egy másik fotelban dudorodik az utóbbi időkben igencsak kikerekedett hitvese, a kiváló életrajzíró, Lady Antonia Fraser.

Jánosra nem számíthatunk a bemutatással, kinn üdvözli a folyamatosan érkező vendégeket.

Odalépek hát Pinterhez, bemutatom magam és Ilit. A nagy író hallgat, még egy „hallo”-ra sem érdemesít bennünket.

Koktélpartin bájfecsegni illik.

– Nagy örömmel láttuk – mondom Pinternek –, hogy visszatért a színpadra, és sikert aratott a Beckett-monodrámával.

(Értsd: szép teljesítmény végigmonologizálni az estét, ha az embernek rákja van, és kanülön át nehezére esik a beszéd. Tavaly olyan rossz egészségi állapotban volt, hogy kérdésessé vált, át tudja-e venni személyesen a Nobel-díjat.)

Pinter kelletlenül rám néz, és goromba hangon recseg:

– Mi az, hogy visszatértem? Több mint ötven éve vagyok színész. Ez legalább annyira köztudott, mint az írói működésem. Ha maga semmit sem tud erről, kérdezze meg Johnt.

Ó, én jól tudom, hogy ön jeles színész – folytatom rendületlenül, bár lelkem mélyén kissé sértetten. – Színművészként előbb volt ismert, mint drámaíróként. De két szerep közt olykor eltelik egy kis idő.

(Például akkor, ha az ember kutyarosszul van a rákjával).

– Maga nem figyelte meg, hogy én folyamatosan játszom, rendezek és nem csak írok.

– Megfigyeltem, hogy olykor ön is szünetelésre kényszerül – vetem oda, most már magam is hűvösen, és magára hagyom a paprikás kedvű notabilitást.

(Akaszd fel magad, te modortalan bunkó. Kertész Imrével kellemesen el lehet beszélgetni. Jó, jó, most én voltam a gazsuláló külföldi senki, de azért nem kell gorombáskodni.)

Idővel a sokaságban Péter János barátom mellé sodródom:

– Mit vacsorázott ma a Pinter? Gratuláltam a színészi sikeréhez, ő meg felhördült, mintha az anyját szidtam volna.

– Mindig ilyen – biztat John Peter.

Immár tele a kellemes úri lakás nagyszobája. Színészek magyaráznak rendezőknek a legújabb szerepük intellektuális kihívásairól, rendezők színigazgatóknak arról, hogy kapkodnak értük. Michael Frayn anekdotázik, egy fejjel kiemelkedve a tömegből.

Emeljük pezsgőspoharunkat János egészségére. A brit színházi élet színe-java szereti és becsüli. Valóban: tiszteletbeli angol.

 

 

 

Fél évszázad

 

1956 decemberében körülbelül húszezer magyar menekült érkezett Angliába. A romantikára hajló britek lelkesedtek forradalmunkért, készséggel befogadták annak a népnek a fiait, amely a szabadságáért folytatott véres harcot az elnyomó túlerővel szemben. Példaszerűen szervezték meg az érkezők beilleszkedését. Aki dolgozni akart, azonnal munkát kapott, a sok száz fiatal pedig – intenzív nyelvkurzus után – bekerülhetett az egyetemekre, akár Oxfordba vagy Cambridge-be is.

A nép egyszerűbb gyermekei között voltak olyanok, akik nem hittek Anglia megszokhatóságában, és megszöktek. Decemberben tényleg szürke, hideg és barátságtalan itt a táj vagy a vörös téglás utcakép, vízszintesen esik az eső. A britek cubákos birkát, ízetlen ételeket ettek akkoriban, s főként: angolul beszéltek. Sokaknak úgy tűnt, hogy megtanulhatatlan nyelven. Tehát innen tértek vissza legtöbben Magyarországra, élve a felajánlott amnesztiával. Mások igyekeztek továbbállni ígéretesebb országokba, például Amerikába vagy Ausztráliába.

A többség maradt. S amikor 1989-ben ütött az igazság órája, összeomlott a szovjet birodalom, és tájainkra beköszöntött a demokrácia új korszaka, különös módon nem nagyon mozdult a nyugati magyarság. Harminchárom év elég volt ahhoz, hogy a befogadó országban gyökeret verjen. Az angliai magyarok jelzálogkölcsönre családi házat vásároltak, gyerekeik többnyire már itt születtek. Tehát túl sok idő telt el ahhoz, hogy a hazavágyakozásból több legyen, mint sűrű hazalátogatások sora.

1956 végén főleg fiatalok menekültek el. Ez a generáció immár hetvenesek ősz nemzedékévé öregedett. Angliában összetart, összejár, elsősorban a nemzeti ünnepeken: március 15-én és október 23-án. De nem kétséges, hogy bizonyos mértékig elangolosodott. Van, aki már keveri a két nyelvet.

Az óriási irodalmi hagyománnyal büszkélkedő Anglia vonzotta azokat a menekülőket, akik írói jövőt képzeltek el maguknak. Az volt a dilemma, próbáljanak-e betörni az angol irodalomba, vagy maradjanak meg magyar tollforgatónak. A végül íróvá, költővé lett tucatnyi angliai magyar fiatal közül kettő-három választotta az átvedlést. Bokor István, a hajdani fiatal pesti újságíró Stephen Barlay néven ír, főként vastag, népszerű oknyomozó témakönyveket, például a repülőszerencsétlenségekről vagy a prostitúcióról. Vizinczey István (Stephen) fogta meg az isten lábát, Érett asszonyok dicsérete című angol könyve világsiker lett. (Nem sorolom ide George Szirtes költőt, hiszen ő kisgyerek volt, amikor szülei 1956-ban Angliába hozták.)

A meghívók egyike most John Peter barátomtól, a tekintélyes vasárnapi lap, a Sunday Times színházkritikusától érkezett. A szöveg szerint azt ünnepelte, hogy „ötven éve és öt napja angol”. Le a kalappal Péter János előtt. A nácik által megölt Péter András művészettörténész 1956-ban Angliába, az Oxfordi Egyetemre került fia befutott. Partiját London úri negyedében, Dél-Kensingtonban, elegáns lakásban rendezte meg. A sarokban a drámaíró, Sir Harold Pinter üldögélt, szokása szerint morcosan (mely morcosságon a Nobel-díj nem enyhített, ám súlyos betegsége csak tetézi azt), míg a víg vendégseregben híres színészek, rendezők sürögtek, fecsegtek, s oly jeles színpadi szerzők, mint például Michael Frayn. Valamennyien őszinte megbecsüléssel ürítették pezsgőspoharukat az angol színházművészetet kívül-belül ismerő, britté lett magyarra.

Mint egyetlen jelen lévő óhazai honfitárs kissé meghatva néztem beérkezett barátom megdicsőülését, de nem irigyen. Elvégre én is elértem valamit. Ötven éven át, tizenkilenc éves koromtól mindmáig, a nap mint nap engem körülvevő idegen közegben megőriztem a nyelvi poggyászt, amit a szülői házból magammal hoztam, s ezzel a hozománnyal nem bántam rosszul. A hazai írótársadalom nem tart távoli, ezoterikus csodabogárnak.

Tizenkilenc éven át úgy töltekeztem egy adott kultúrával, hogy számomra természetellenes dolog lett volna nyelvet váltani. És valljuk be, mivel egy kis országban az írók társadalma szűkebb körű, az egymásra figyelés intenzívebb.

John Peternek valami sikerült. Ötvenévi munka van ebben. De talán az se volt hiábavaló, hogy én fél évszázadon át az ellenkezőjén igyekeztem. (Irodalmi Jelen)

 

 

 

2007. január 1.

Kellemes szilveszteri vacsora Vivienne Menkes-Ivrynél, ezer csecsebecsével telerakott, barátságos lakásában. Gesztenyével körített fogolysült. Jó borok. Tizenegykor elfelejtettük, hogy Magyarországon akkor volt éjfél, akkor köszöntött be az új esztendő. Ejnye-ejnye.

 

Január 11.

Azt olvasom a Timesban, hogy az angol királynő készül meglátogatni az új pápát. Ha valóban rászánja magát a vatikáni útra, XVI. Benedek érdekes tárggyal fogja megajándékozni. Egy székkel. A reformáció előtt a Falon Kívüli Szent Pál bazilikában (San Paolo fuori la mura) a brit uralkodónak templomi ülés volt fenntartva. Ezt kaphatja meg II. Erzsébet.

A bazilika, Róma elmulaszthatatlan látványossága egyetlen az Örök Város templomai közül, ami megőrizte a több mint ezernégyszáz évvel ezelőtti templomarchitektúra formáit. Úgy tudni, Szent Pál sírja fölé épült. Hogy valóban így van-e, annak a megállapítására négy éve ásatást kezdtek a régészek, tavaly decemberben fejezték be, és az altemplom kőpadlója alatt márványszarkofágra bukkantak, amelynek a kora megegyezik Szent Pál kivégzésének idejével. Kérdés, lefejezett holttestet rejt-e a szarkofág. Ugyanis Nero császár lefejeztette a rebellis Pált. A sír azonnal búcsújáró hely lett, és Kr. u. 324-ben kis templom épült ott, majd 386-ban bazilika. Ez dacolt évszázadok viharaival, az 1349-es földrengéssel és az 1700-as árvízzel is, de 1823 júliusában javították a tető ólomburkolatát, egy ügyetlen munkás tüzet okozott, és a San Paolo fuori la mura majdnem teljesen leégett.

Az angol királyoknak fenntartott ülést bizonyára korábban valamelyik vatikáni raktárba vitték, különben most nem lenne mivel megajándékozni II. Erzsébetet. Még szerencse, hogy királyi repülőgépen utazik, különben túlsúlyt kellene fizetnie a székért. De a Times szerint beérné egy doboz csokoládéval is.

 

Január 23.

Ili újból kórházban. Kivizsgálás a szívosztályon. Gyarapíthatom kórterem-szociológiai megfigyeléseim tárát.

Szemben öreg, kövér, de jóságos arcú arab néni üldögél az ágya melletti karosszékben. Kendővel a fején, hosszú szoknyában, amiből csak a cső és a vizelettel teli zacskó lóg ki alul.

Mindenkihez van egy kedves szava – arabul. Angolul egy szót sem tud. Bizonyára nem véletlenül az egyik ápoló arab, ő a néni alkalmi tolmácsa.

A nénike egem is üdvözöl, külsőm után ítélve biztos benne, hogy arab vagyok, tehát hosszan beszél hozzám. Majd elővesz egy citromot, komótosan meghámozza és megeszi.

Az anyókát másnap már haza lehet vinni. Az ágyat gondosan lemossák, fertőtlenítik, fiatal félvér lányt helyeznek el benne. A délutáni látogatásra két vidám barátnője érkezik. Hoztak virágot, narancsot, zajonganak. Az egyik lány hirtelen ledobja a cipőjét, és úgy, ahogy van, farmernadrágban, szvetterben, beugrik a beteg mellé, és orráig felhúzza a takarót. Remek vicc. Majd megpukkadnak a nevetéstől.

A sarokban súlyos szívroham után lábadozik egy fehér szakállú ázsiai öregúr. Népes családja este jön vizitre. Elvben két látogató az engedélyezett maximum, de hatan jönnek. Egy fiatal nőnek még az arca is le van fátyolozva, csak a szeme látszik ki. Hozták a kisunokát.

A fátyolos asszony férje távolabb talál magának karosszéket, beleül, és jóízűen elalszik. A betegnek nincs étvágya, vacsoráját a társaság szépen megeszi, kanalankint etetik a levessel a kisfiút.

 

Február 4.

Uzsonna Váciéknál John Lukács tiszteletére, aki két előadást tart Londonban Churchillről. Ili szerencsére jól van már, ez az első nagyobb kirándulása a kórházi bezártság után.

Fotelszomszédom meghatározhatatlan korú, élénk hölgy, aki az angol nyelven folytatott társalgás közepette szívesen sustorog velem magyarul. Hatvan éve él a szigetországban, bennszülött angol özvegye. Táskájából egyszer csak bőrbe kötött könyvecskét húz elő, és elém tárja a kedves meglepetésnek szánt oldalt. Bakfiskori emlékkönyvét hozta el, amelynek az egyik oldalára apám karikatúrát rajzolt önmagáról a maga hórihorgas soványságában, s a skicc alá ezt írta apró gyöngybetűivel: „Ki ez? Szeretettel Sárközi György.” Ilyesmit vet papírra az ember, ha jókedvre akar deríteni egy ismerős kislányt. A szemközti emlékkönyvoldalra Karinthy Frigyes írt és rajzolt hozzá talán nem méltó, elcsépelt viccet. Babszemnyi rendőr silbakol a lapon a nagy humorista találós kérdésével: „Klári, láttál már ilyen kis rendőrt? Nem? Mert nincs is…”

Következett a magyarázat. Harsányi Klárát leányka korában édesanyja hozta a házasságba, amikor nőül vette őt, sorban negyedik feleségeként, Hatvany Lajos. Klára mamája volt az irodalmi báró utolsó neje, az eszes, mulatságos és bon mot-iról nevezetes Hatvany Jolán, azaz Loli (1903–1991). A hatvani Hatvany-kastélyban és a budapesti Bécsi kapu tér 7. szám alatt mindig zajlott a társadalmi élet, híres emberek jöttek ebédre, vacsorára, fogadásra. Hatvanban fiatal, kispénzű költőtehetségek is, feltáplálás, pihenés, inspiráló beszélgetések végett. Loli nem mindig volt megértő. Berda sokat ivott, József Attila hajnalig tartó lelki klinikázást igényelt. Ezért nevezte el a báróné, Arany János után szabadon, a kastély vendégfogadóként használt szárnyát „szörnyű vendégoldal”-nak.

Az egyik legemlékezetesebb fogadást Thomas Mann tiszteletére rendezte az irodalompártoló, irodalomtörténész és nem is rossz regényeket író Hatvany Lajos. A német Nobel-díjas hatszor fordult meg Budapesten, általában a Bécsi kapu téri palotában lakott, a Várban, ha nem Lukács György szintén gazdag apja, Lukács József gellérthegyi villájában. Az egyik budai szoaréról csoportkép készült, ezen balról jobbra többek közt Bálint György látható, továbbá Márai, Kerényi Károly, Thomas Mann és a felesége, a háziak, Hunyady Sándor, Karinthy és félig takarva, hátul ágaskodva apám meg Cs. Szabó László. Elöl jobbra egy copfos, helyes kislány, Harsányi Klára, akinek előző nap múlt ki a kedvenc dakszlikutyája, és ezért megengedték, hogy a felnőttek közé vegyüljön, mi több, a bőrkötéses emlékkönyvét körbeadogathassa, hadd írjanak bele a nénik és bácsik. Thomas Mann is írt megszívlelendő életbölcs sorokat, gótbetűs, pedáns németséggel.

Más összejövetelek, vacsorák és zsúrok alkalmával szintén előkerült a könyvecske. Ott látjuk például Kosztolányi és Szomory Dezső bejegyzését. (Utóbbiról azt olvashatjuk Thomas Mann fia, a sűrűn Budapesten időző Klaus Mann naplójában: „Öreg drámaíró, hiú egy szerzet, monokli, kopottas elegancia, szórakoztatóak emlékei a századforduló Párizsáról.”)

Utoljára 1937 januárjában, tehát éppen hetven évvel ezelőtt járt Magyarországon a világhírű német író. Akkor született József Attila emlékezetes költeménye, a Thomas Mann üdvözlése. A jeles vendég tiszteletére felolvasás volt a Magyar Színházban, Attila nagyon szerette volna elmondani új versét. A cenzor ezt nem engedélyezte. Hatvany Lajos adta át Mann-nak a kéziratot, s egyben hevenyészve, álltó helyében lefordította németre. Később sikerült műfordítást is olvashatott a költemény címzettje.

Harsányi Klára, azaz Mrs. Waters ma arra emlékszik, hogy kislányként ketten igyekeztek őt szórakoztatni. Klaus Mann még versikét is írt hozzá, József Attila meg a szőnyegre ülve társasjátékot játszott vele.

– Kérhetek Attilától is bejegyzést az emlékkönyvembe?

– Te csak gyűjtsd a halhatatlanokat – hangzott a válasz.

Attila az év decemberében lett öngyilkos, a morfinista, homoszexuális Klaus Mann, a Szabó István által megfilmesített Mephisto szerzője tizenkét évvel később, egy cannes-i szállodában.

 

Február 16.

Kőbányai János figyelmessége folytán megkaptam Heller Ágnes négy tanulmányt tartalmazó könyvecskéjét, melynek különös címe van: Pikareszk Auschwitz árnyékában. Az első tanulmány a magyar zsidó irodalom úgymond „zsidótlanításánakHeller Ágnes-i elméletét fejti ki. A szerző néhány regényt elemez ebből a szempontból, így Molnár Ferenc művét, A Pál utcai fiúkat. Azt írja, hogy a történetben „három, minden kétséget kizáróan zsidó fiú szerepel. Ezek közül az egyik, Weisz jelentéktelen, s mint ilyet az író zsidónak is ábrázolja. Zsidóságára azonban pusztán a tudatos névválasztás utal.” (Meg az, hogy ő a gittegylet pénztárosa.)

Majd ezt olvashatjuk: „Hannah Arendt a zsidó asszimiláció korának két alaptípusáról beszél. Az egyik a parvenü, a másik, a pária. Geréb a parvenü, Nemecsek a pária. […] Molnár Ferenc azonban zsidótlanítja regényét. Sem Gerébről, sem Nemecsekről nem tudjuk meg, hogy zsidó. Nemecsek neve persze idegenül hangzik, nem magyarosított, feltehetően cseh. Ennyi jelzésre volt csak az írónak szüksége.”

Nem világos, mit jelez az író, de Heller Ágnes szerint azt, hogy mivel szegény pesti szabó fiáról van szó, aki pária, tehát neve, kék szeme, szőke haja ellenére biztosan zsidó. De ha Nemecseket az író zsidónak nevezné – olvassuk a tanulmányban –, akkor kárt tenne a regény egyetemességében.

Molnár Ferenc a Pál utcában s a környékén lakó gyerekekről írt. Születtek a „nyóckerben” magyarok, tótok, svábok, keresztények és zsidók, ugyanabba az iskolába jártak, és barátkoztak vagy sem. Ki vörösinges lett, ki gittegyleti tag. Molnár állítólag írótársáról, a nála egy évvel idősebb, zsidó Pásztor Árpádról mintázta a Nemecsek által rettegett regénybeli Pásztort, akit már gyerekként ismert. A világhírű filozófus, a zsidó Kolnai Aurél állítólag azért magyarosított erre a névre, mert nagyon szerette A Pál utcai fiúkat, amelynek szereplője az elegáns Kolnay.

A parvenü asszimilálódó zsidókról Molnár remek szatírákat írt, az általa megörökített páriatípusokat azonban nem osztályozta felekezeti hovátartozás szerint. Azt hiszem, Heller Ágnes téved, amikor Nemecseket zsidónak véli. Talán egyaránt írhatott volna az irodalmi zsidótlanítás, valamint a zsidó olvasó azonosuló beleérzése folytán keletkező „zsidósítás” jelenségéről.

Anyámhoz, Molnár Mártához az 1960-as évek elején bekopogott egy javakorabeli, kék szemű férfiú, s közölte, hogy apja a József körúthoz közel volt szabó, s vele küldte át Neumann doktor úrhoz a javításon, alakításon vagy vasaláson átesett ruhadarabokat, öltönyöket. A doktor úr fia, Molnár Ferenc reá emlékezhetett, amikor megalkotta a kis Nemecsek alakját. „Nyugalmazott rendőrtiszt vagyok – mondta anyámnak a váratlan látogató –, s arra szeretnék engedélyt kérni a nagyságos asszonytól, hogy a nagy író születésnapján díszőrséget állhassunk néhány régi Pál utcai társammal a körúti emléktáblánál.”

Lehet, hogy ez is egyike volt az időnként feltűnő ál-Nemecsekeknek, de anyám leírása szerint vérbeli gój benyomását keltette.

 

Március 4.

Ó, mily szomorú történet.

Határ Győzőnek szép nagy, vörös téglás villája volt Wimbledonban. Eredeti foglalkozására nézve építészmérnök lévén, a hátsó kert felé még hozzá is ragasztatott egy új szárnyat, amelyben tükrös szalont rendezett be. Ott három kávézóasztal körül három ülőgarnitúra volt, s mikor bevezette ide vendégeit, választhattak, hogy hová kívánnak letelepedni.

Győző kicsiny gyermek korában néhányszor bizonyára beléphetett Gyomán Kner Izidorék házába (hiszen apja volt a nyomda papírraktárosa), és ott beleszagolt a századelő nagypolgári miliőjébe. Lehetséges, hogy ifjan mindig hasonló lakhely megteremtésére vágyott. Annyi bizonyos, hogy egyébként is vonzódott a XIX. század végi pakfong grandiozitáshoz, és kedvenc zeneműve Berlioz Fantasztikus szimfóniája volt. Nos, ebben a tágas szalonban nemcsak jellegtelen régi ülőbútorok állottak, hanem szoborművek is. Ha nem is bronzból, de valamiféle ahhoz hasonló fémből burás lámpákat tartó, hegyes keblű, aranyozott nimfák és egyéb hölgyek.

Szegény Piroska minden születésnapján leszállítottak a házhoz egy-egy ilyen szobrot Győző ajándékaként, bár talán jobban szeretett volna olykor nimfák helyett egy szép új ridikült.

Meghalt Piroska, majd mintegy tíz nappal később, váratlanul és hirtelen, a kilencvenharmadik évében járó író is. Árván maradt a wimbledoni ház.

Köztudott volt, hogy a villát Határ Győző a magyar államra kívánta hagyományozni. Egyaránt szánta diplomatalakásnak vagy alkotóháznak. Úgy tudni, kifejtette ebbéli óhaját a londoni Magyar Kulturális Központ igazgatójának, Bogyay Katalinnak. Levélben is. De határozott végrendeleti utasítást, úgy látszik, nem adott.

A magyar állam nem mutat különösebb lelkesedést Győző ajándéka iránt. Végrendelet hiányában a mintegy másfél millió fontot érő villa örökösének hatalmas összegű adót kell fizetnie a brit államkasszába, hogy hozzájuthasson az immár elég rossz állapotban lévő épülethez, amely London központjától, a magyar nagykövetségtől több mint egyórányira van. Alkotóházként nem lenne olcsó a fenntartása.

A megbízott ügyvéd, a vonatkozó rendszabályoknak megfelelően, hozzálátott megkeresni, milyen rokonok jelenthetnek be igényt az örökségre. Piroskának az első házasságából származó leánya él Olaszországban, de ő csak azt kérte, hogy anyja után néhány személyes emléktárgyat örökölhessen. Felmerült az ismeretlenségből Győző édesanyjának egy pesti unokaöccse, és jogot tarthat részesedésre Piroska budapesti fivére. Utóbbiak megállapodtak abban, hogy a ház értékét az unokaöcs kapja meg, az ingóságokat a fivér. A Petőfi Irodalmi Múzeum jelentkezett, hogy szeretne hozzájutni Határ Győző valamelyik széles karimájú művészkalapjához, sétabotjához, tollához, szemüvegéhez, írógépéhez.

Míg a tárgyalások folytak, egyre elhanyagoltabbá vált a villa. Utca felőli kertfala megroggyant, könnyen rádőlhetett volna a járókelőkre. Ezért bedöntötték. Ennek láttán bátorodhattak fel azok a betörők, akik most fényes nappal kirabolták a házat. A hátsó ajtót feszítették ki, és elhordták a nimfákat, a kisebb antik bútorokat. Egy antik szekrényke már nem fért fel a teherautójukra.

A könyvek, amelyeknek a Petőfi Múzeumba kell kerülniük, nem kellettek a tolvajoknak, s remélem, nem vitték el Győző két érdekes, nagyméretű, bekeretezett rajzát a falról. Vagy azt a skiccet, amit én rajzoltam róla.

 

Március 12.

Már megint Budapest. A kettesen zötyögök a Boráros tér felé. Rajtam kívül nincs a kocsiban más, csak egy öregasszony zsákokkal meg egy kócos fiatalember, aki jóval arrébb ül, és onnan kiabál szép, alföldi tájszólásban a máminak:

Aszonta ez az ember, hogy tejjes ellátást ad. Hát ételt meg cigarettát adott, de pénzt nem. Nullában vagyok. Volt ott egy román gyerek, aszonta, hogy megfujcsa. Na, azt kifizette. Soroksáron van még egy téesz, oda fogok kimenni. De előbb most benézek a Tiszta Forráshoz. Mit hallott, lehet ott mosni?”

„Engem az nem érdekel” – mondja az öreglány.

A szagáról ítélve tényleg rég járhatott a Tiszta Forrásnál.

 

Március 15.

Kirándulunk Ilivel a nemzeti ünnepen. Szép idő van, sütöget a nap. Rég nem jártuk az erdőt. Majd este megnézzük a tévé összefoglalóját a nap eseményeiről. Negyvennégyet átélt, rettegő, agg ismerőseimtől eltérően nem számítok a hajcihőbagázzsal kiegészülő szélsőjobb komoly rendzavarására. Tüntetés biztosan lesz, hiszen a kormány és feje nem népszerű, különösen nem a gazdasági megszorítások, a tanügyi és egészségügyi leépítések idején.

Nem öltözünk fel turistáknak, útravalót sem pakolunk, télikabátosan, kokárdásan indulunk útnak a csillebérci buszvégállomástól. Szinte valamennyi szembejövő vagy a tisztásokon piknikező kiránduló kokárdát visel.

Egyhangú tájon át visz az utunk. A természet még téli álmát alussza, a fák lombtalanok, a cserjék rőtbarnák, madár sincs sok, bár távolabb pergőn kopog egy harkály. A lényeg az, hogy friss levegőn vagyunk, és kényelmesen baktatunk vagy hat kilométert, vissza a Normafáig, ahol beülhetünk kávézni és palacsintázni.

Este bekapcsoljuk a tévét. Éppen a tizenhét éve budapesti főpolgármester Demszky Gábor beszéde kezdődik a Petőfi-szobornál. Szerény, kicsit félszeg fiú volt, amikor Londonban először találkoztam vele, a rendszerváltás hajnalán.

Ismert a litográfia 1848. március tizenötödikéről, amelyen látható a Landerer és Heckenast nyomda elé gyűlt sokaság. Esik az eső, esernyős pestiek hallgatják a 12 pontba foglalt követeléseket. Mivel újabban szokás, hogy a március tizenötödikei ünnepen modern balett követi a szónoklatot, nem lep meg a sötét öltönybe bújt táncosok bevonulása Demszky Gábor beszéde előtt. Nagy, fekete esernyő van a kezükben, bizonyára mindjárt eltáncolják a 12 pont kihirdetésének forradalmi epizódját. De miért oly pocakos és ősz egyikük-másikuk? És miért rágóznak, és miért viselnek napszemüveget?

A tévé hangtechnikusai ügyesen kiszűrik a kordonon kívül összegyűlt tömeg zaját, de látható, hogy kifütyülik az érkező Gyurcsány miniszterelnököt, s amikor a főpolgármester a szónoki emelvényre lép, elkezdődik a meglepő balett. Tojás és paradicsom repül felé, s az esernyősök, akikről gyorsan kiderül, hogy nem táncművészek, hanem biztonságiak, ügyes szökkenésekkel, robinzonádokkal fogják fel nyitott esernyőiken a lövedékeket. Egy tojás mégis Demszky zakóján landol. Ő hősiesen mondja tovább a beszédét, a mikrofonba kapaszkodva, de idegességtől remegő hangon harsogja, hogy „Nem félünk!”.

A beszéd java része nem 1848-ról szól. Végeztével Gyurcsány miniszterelnök spontán rágyújt a Kossuth-nótára, csak a szájmozgásból és a ritmusból látható, hogy azt dalolja: „Mindnyájunknak el kell menni…”

Nagy pfujozás közepette el is megy, s jönnek – kis színes plasztiksámlikon ugrálva – az elmaradhatatlan táncosok, hogy a művészet erejével fejezzék ki, mit jelent számunkra március 15.

 

Március 17.

Ma délelőtt előadást tartottam az Íróakadémián. A Művészetek Házában megjelent, mintegy százfőnyi hallgatóság rokonszenves: mind írók szeretnének lenni, még a fiatal seregben feltűnő ősz hajú hölgyek is.

Angol szokás, hogy egy-egy előadást derűsen illő indítani. A színpad sarkában álló zongorára pillantva beugrik a viszonylag használható poén:

„Hölgyeim és uraim, Magyarországon gyakori, hogy irodalmi előadások előtt zeneszó csendül. Legutóbbi felolvasóestemet fuvolás kísérte. Látom, hogy rendelkezésünkre áll itt egy pianínó. Így bevezetőképpen eljátszanám önöknek Bartóktól az Este a székelyeknél-t. (Hatásszünet, majd sóhaj.) Eljátszanám, de sajnos, nem tudok zongorázni…”

Gyengécske vicc, de azért nevetnek. Nagyobb bizalommal néznek az elé, hogy másfél órán át fogok hablatyolni nekik a színpadról, talán nem lesz száraz a szöveg.

Megszabott témának azt kaptam, s V. Bálint Éva is így jelentett be, hogy aköré építsem fel szabadon repdeső előadásomat, milyen előnyei s miféle hátrányai vannak annak, ha valaki idegen nyelvi környezetben válik íróvá. Beszélek ezután immár fél évszázados külföldiségem mindenfajta tapasztalatáról, s örömmel látom, hogy buzgón jegyzetelnek. Szólok az otthonról hozott nyelvi poggyász jelentőségéről, arról, hogy sok jó klasszikus vagy kortárs magyar írót-költőt kell olvasni, s említem Cs. Szabót, aki azt írta valahol, hogy a hazától távol élő betűvetőnek, az őt körülvevő idegen nyelvi közeg hullámai közt, fokozottan ügyelnie kell a magyar stiláris és nyelvhelyességre, mert – miként ezt ő ábrázolta – minden „utcasarkon” ott áll Arany János, hogy számon kérje a vétéseinket. Bizony, kétnyelvűként könnyen eshetünk csapdába, hiszen még Márai is ír a naplójában egy helyen „konkrét” házfalakról, elfeledve, hogy amit angolul „concrete”-nek neveznek, az magyarul egyszerűen beton.

Angliában ritkaság a formabontó próza. Joyce zseniális avantgárd brillírozása óta kevesen próbálkoztak vele. Az angol esszé, novella vagy regény megírásánál éppúgy, mint költemények megalkotásánál az egyik leglényegesebb, ha nem a leglényegesebb szempont a szavak megválogatása. A hatalmas szókészletből annak kell beugrania a megfelelő helyre, ami gondolatilag a legodaillőbb, legkifejezőbb. Az írónak nagyon ismernie kell a nyelvet. Ezért nehéz magyar születésű írónak angol irodalmi prózát fogalmaznia. Bezzeg a kortárs magyar irodalmi próza gazdag a formabontó kísérletekben. Kérdés, hogy célravezető-e ez. Írhatunk-e például ösztönösen?

Karátson Gábor jó festő, és mély gondolkodású, tiszta magyarsággal fogalmazó író. Ő maga mondta el, hogy Ötvenhatos regényét ösztönösen alkotta, méghozzá kis részletszövegekből. Könyve így próbára teszi az olvasót. A lényeg elvész a részletekben. Az elvont festmény alkotója lehet ösztönös. Nagyon is. A prózaíró azonban szerintem nem szerkeszthet ösztönösen, és nem vegyíthet történetleíró mondatokat mindent elborító lila köddel. A prózakollázs alkalmazásának is megvan a természetes határa.

Megszavaztatom a hallgatóimat. A száz közül hárman jelentkeznek, hogy ők bizony formabontó prózát akarnak írni, legalább annyira „megfirkáltat”, mint Esterházy vagy Kukorelly.

 

Március 21.

Anyám ma száz éve született. Mikor még csak ötven volt, azt reméltem, hogy nagyon soká fog élni. Mulatságos, hóbortos, fehér hajú dáma lesz, kicsit olyan, mint a remek angol komika, Margaret Rutherford volt. Tweedkosztümös, bőkeblű, idős asszonyság, olykor már kicsit szórakozott, de azért változatlanul sziporkázó szellemű.

Levelek jöttek s mentek London és Zugliget között. Az onnan Angliába érkező üzenetek egyre gondterheltebbek voltak. Írójuk nagybeteg lett, majd 1966-ban, ötvenkilenc évesen, meghalt.

Ma a Petőfi Irodalmi Múzeumban bemutatták a majdnem egyórás filmet, amit Sárközi Mártáról a Magyar Televízió számára készített Mérei Anna és Katona Zsuzsa. A hajdani Károlyi-palota bálterme zsúfolásig megtelt, a mögötte lévő teremmel össze kellett nyitni, ott is felállítottak vetítővásznat. Sok régi barát jött el, például Ruttkay Kálmán és R. Várkonyi Ágnes, Gyapay Márta, Fazekas Ica, Rác Andris, Kass Janó, Illyés Ika, meg új barátok is, akik már nem ismerték személyesen anyámat, de jól tudják, ki volt. Az újonnan Kossuth-díjas Horváth Ádám kellő fiúi méltósággal foglal helyet az első sorban.

Széchenyi Ágnes üdvözölte az egybegyűlteket, majd bevezetőként apámtól olvasott fel költeményt egy színész. Verset a halálról. Azután az elvált férj, Horváth Zoltán kiadatlan emlékirataiból következett hosszú részlet Vészi József közéleti jelentőségéről. S végül a film. Távolról sem tökéletes, de nagy empátiával készült, és jó, hogy van. A vetítés után Lator László méltatta anyám folyóirat-szerkesztői munkásságát.

Ádám bátyám is szerepel a filmben. Kossuth-díjas tévérendező létére nem érzi, hogy bántóan alpári. Egy rendkívüli egyéniség, egy fontos irodalomtörténeti és politikai személyiség centenáriumán más trágárságok mellett arról beszél, hogy az hogyan küldte őt „baszni”. Biztosan azt hiszi, hogy ez modern és szabados. Inkább patetikus.

 

Március 27.

A Soho főutcáján lévő Amalfi presszóban Faludy György fiával és unokájával találkozom. Fia, Andrew vidékről utazott fel, bottal jár, parkinzonos. Tanári állását ötvenévesen fel kellett adnia.

Jól elbeszélgetünk, majd megajándékoz élete regényével, amely magyarul is megjelent, középfinom fordításban. Nem lehetett könnyű Faludy fiának lenni. Anyját kilencéves korában elvesztette, s azután apja és Eric hurcolták őt körbe a fél világon, vagy bevágták egy rideg angol magániskola internátusába.

Az unoka, Alexander hórihorgas, habókos és eszes. Anglikán papnövendék. Megy Pestre, fél évig káplán lesz az ottani anglikán parókián.

 

Április 2.

Különös Máté-passió-előadás a Queen Elizabeth Hallban. Fischer Iván úgy képzelte, hogy felidézi a Bach korabeli, templomi előadások húsvéti hangulatát, áhítatát. Adva van az Orchestra of the Age of Enlightenment a saját kórusával és néhány kiváló szólista, például az evangélista szerepében Rufus Müller.

Fischer Iván a pódium jobb és bal oldalára osztotta szét a zenekart és a kórust, a szólisták jönnek, mennek, Krisztus (Peter Harvey) kis dobogóra lép fel, a zenekar fölé magasodik, valahányszor megszólal.

Gyerekkar nincs. Mindjárt az elején, a Kommt, ihr Töchter, helft mir klagen! dallamainál hiányolhatjuk az éles gyerekhangokat, helyettük egy sor hölgy áll ki a szoprán szólamból a színpad elejére, a szélen egy túl szűk fekete ruhába préselt, krumpli alakú, elhízott asszonysággal.

Az elképzelés lényege az volt, hogy a korálokat ezen az estén együtt lehet énekelni a hivatásos kórussal, mintha a templomban lennénk. Fischer Iván meghirdette, hogy akinek ez tetszik, az jöjjön egy órával a kezdés előtt, átpróbálja velük a zsoltárokat, s azután beülhetnek az első két sorba közreműködőnek. Igen ám, de Anglia nagy és népes ország, rangos templomi kóruskultúrával. A Bach-korálok különböző szólamait rengetegen tudják. A nagy hangversenyterem az utolsó székig megtelt, és szinte a teljes publikum énekelni vágyott. A bejáratnál végül mindenkinek kottát osztottak.

A karmester az előadás kezdete előtt rövid beszédben ismertette, mire gondolt, és kérte, hogy énekeljük el az első korált. Elénekeltük, Iván megelégedésére.

Végül azonban sikerült tönkretenni az előadást. A tizenkét korált fújta a közönség java része, angolul meg németül, reszketeg öreg fisztulahangon vagy harsogva, tisztán vagy kissé hamisan. Mögöttem egy vénember büszkén bizonyította, hogy fejből tudja a tenor kettőt, előttem két hölgy kellemetlen sipítást művelt.

A jó öreg Johann Sebastian jóvoltából voltak azért szép és felemelő momentumok. Mert hogyan szól a régi mondás? „Ha Bach zenéje szól, a Jóisten figyel. S ha Mozart zenéjét játsszák, akkor az angyalok figyelnek. De a Jóisten is hallgatózik.”

 

Április 6.

„Az indiai Frida Kahlo” – így aposztrofálta a brit sajtó Amrita Sher-Gill festőművésznőt a Tate Modernben megnyílt kiállítása alkalmából. Amrita nem volt Frida. Nem származott Mexikóba kivándorolt német zsidó szülőktől, nem volt egy világhírű festő (Diego Rivera) felesége, nem volt kommunista, nem szenvedett súlyos közlekedési balesetet, és nem festett rettenetes fizikai fájdalmait megörökítő, szürrealista képeket.

Apja gazdag családból származó indiai filozófus volt, anyja a budapesti Lipótvárosból Gottesmann Marie-Antoinette, az indiológus Baktay (Gottesmann) Ervin húga. Annyi azonosság felfedezhető a két művész között, hogy öntörvényű szabadossággal élték életüket. Kahlo esetében bizonyos, hogy mindkét nemhez vonzódott, Sher-Gill esetében kevésbé. A mexikói festő, már Rivera feleségeként, ágyba bújt a Mexikóba menekült és nem sokkal később meggyilkolt Trockijjal, Amrita állítólag fűvel-fával, többek közt Nehruval. Nem tudni, előbb vagy utóbb lett-e magyarországi unokatestvére, Egan Viktor felesége, aki 1941-ben Lahorban, orvosként, beavatkozással szüntette meg a terhességét, de fertőzést idézett elő, és halálát okozta.

Amrita Sher-Gill így mindössze huszonnyolc évet élt. Gottesman Marie-Antoinette a halálhír hallatán öngyilkos lett. A delhi Nemzeti Galéria által kölcsönzött kiállítása bizonyítja, hogy Amrita festészete éppen kiteljesedőben volt, új, érdekes korszakába lépett, amikor hirtelen elragadta a halál.

 

Április 12.

Attila 1956-ban tizenhat évesen érkezett Angliába. Itt hol jól ment a dolga, hol pedig sanyarú életszakaszokat vészelt át. Megvásárolta Beethoven szimfóniáit, és ha gondjai borússá tették, feltette a lemezjátszóra valamelyiket, zenével vigasztalódott.

Egy időben építkezési vállalkozó volt. Összeszedett egy brigádnyi szegénylegényt, és vállalta épületek felújítását. Váratlanul csöngetett be hozzám egy őszi délelőttön.

– Ne kérdezz semmit, ülj be a kocsiba. Elviszlek valahová, húsz percig szükségem van rád, semmit se kell csinálni, utána hazahozlak.

– De Attila…

– Életfontosságú ügy!

A kopott kis autó sokáig kerengett Észak-Londontól Dél-Kensingtonig, míg végül lefékeztünk egy ötemeletes régi ház előtt a kerület elegáns részén. A ház minden emeletén építőmunkások sürögtek, vakoltak, kalapáltak.

– Kérlek, gyere be, tekintsd meg a munkálatokat, tegyél fel nekem néhány kérdést angolul, és már viszlek is haza.

Végigjártuk a palotát, a munkások egy-egy percre abbahagyták a fűrészelést, malterezést, és nagy reverenciával vetették rám pillantásukat. Aztán visszaültünk a kocsiba.

– Phű – sóhajtott Attila, amikor begyújtotta a motort –, ez jobban sikerült, mint gondoltam.

Útban haza, London északi dombvidéke felé elmondta, miért volt szükség a jelenésemre.

Egy arab multimilliomos megrendelte vállalatánál ennek a nagy épületnek az átalakítását garzonlakásokká. Ő megkezdte a munkát, de az arab nem fizetett előleget. Az alkalmazottak másfél hónapja ingyen dolgoznak, bérezésükre nincs pénz. A villanyszerelő lázítja a brigád tagjait, első lépésként ki akarnak vonulni az építkezésről, második lépésként megfenyegették, hogy ha nem fizet azonnal, akkor agyonverik. Ő megígérte tehát, hogy az arab milliomos végre helyszíni szemlét tart a házban, s bizonyára késedelem nélkül leteszi az előleget.

Nos, húsz percen át én voltam az arab milliomos. Az igazi közben bizonyára a kaszinóban ült. Attila most a hatvanegyes villamos másik végéről furakodik felém, sujtásos Bocskai-zekét visel, rajta a közepén lyukas, háromszín nemzeti lobogót formázó zománcjelvényt. Már évekkel ezelőtt visszaköltözött Magyarországra. Budapesthez közel lovardát nyitott, ez ment is szépen, de egyszer levetette a ló, és minden csontja eltörött. Megnősült, a feleség által hozott gyerek nagyon szereti az új apukát. A faluban azonban sandán néznek rá, s úgy emlegetik, hogy „a gyüttment”. Ha felszólal valamiféle közösségi ügyben a falugyűlésen, mondanivalóját rendszerint így kezdi: „Én csak egy gyüttment vagyok, de azért engedtessék megjegyeznem, hogy…”

Nemcsak a falu ügyeiben van mondanivalója. Az ország ügyeit is kézbe veszi olykor. Október huszonharmadikán felvonult a rendőrkordonnal szemben, nemzetiszín (lyukas) lobogót tartva a magasba, úgy is mint forradalmi veterán. Amikor a fejét a rendőrök többször odaverték a tömeget locsoló vízágyú oldalához, a zászló kiesett a kezéből. Azóta számos levelet intézett a miniszterelnökhöz, a rendőrséghez és az Európai Unióhoz, hogy kéri vissza a lobogót.

 

A Könyvfesztivál végett vagyok ismét itthon. Segítek felavatni Kaiser Ottó külföldi írókat megörökítő fotóalbumát, amelyben magam is szerepelek, dedikálom a régebbi könyveimet, s a zárónapon részt veszek a kerek születésnaposok ünneplésében. Állítólag a kilencvenéves Szabó Magda és a nyolcvanöt éves Göncz Árpád is ott lesz.

Sajnos akkor éppen dedikáltam, amikor a fesztivál díszvendége, Umberto Eco kifejtette bölcs gondolatait a nagyteremben. De a laudációnál jelen voltam, miszerint Eco azért fogalmazta nehezen áthatolhatóvá történelmi regénye első száz oldalát, hogy éreztesse az olvasóval, milyen küzdelem az írás. A baj az, hogy ez a valóban megejtően okos és sikeres férfiú szerény véleményem szerint nem világrengetően nagy író. Bár A rózsa neve alapötlete és meséje jó.

Este fogadás volt a Petőfi Irodalmi Múzeumban a könyvfesztivál vendégei számára, Csorba Csilla igazgatóasszony arra biztatta a jelenlévőket, hogy ha elköltötték ízletes vacsorájukat, borospohárral a kézben sétáljanak át a szomszédos terembe, és tekintsék meg a Budapest–Berlin kiállítást. Eredeti Moholy-Nagy-művek is láthatók. Ha már túlórát fizetnek a teremőrnek, átmegyek. Az első kép nagyatyámat ábrázolja, ifjan, Berlinben, Ignotus és Hatvany Lajos társaságában. A második kiállítási tárgy a dédapám, Vészi József által Berlinben szerkesztett folyóirat, a Jung-Ungarn címlapja. Szemközt nagyanyámról látható fotóportré, a XX. század elején Berlinből küldte Pestre tudósításait. Ez persze különös csemege számomra, s bizonyos mértékig megható. Rajtam kívül más nem nagyon hagyta ott a fogadást e változatos látványt nyújtó, tanulságos és gonddal rendezett kiállítás kedvéért, de most belép Csorba Csilla és Kovács Ida, kalauzolnak egy köpcös, kopasz, nyírott szakállas urat, aki végigszalad a termen. Ki is ez? Valahonnan ismerős. Lehetne Király utcai textiles is. De nem. Persze. Ő Umberto Eco.

 

Április 13. péntek

Csáki Judit vendégei vagyunk a fotogén fotós Kaiser Ottóval az Alexandra Könyvesház színpadán. Ottó határ menti és nyugati magyar írókat bemutató albumának második kötetéről csak jót mondhatok, s nem csupán azért, mert szerepelek benne. A fotók remekül komponáltak, jó érzékkel elkapottak. Minő szerencse, hogy Kaiser mester a fényképező-masináival még meglátogathatta wimbledoni palotájában, öt perccel a halála előtt Határ Győzőt, s megörökítette nemcsak az ő karakteres busa fejét, de a szobrokkal teli úri szalont is, amit a betörők azóta alaposan megdézsmáltak.

– Érdekes – jegyzi meg mély mezzóján a kettőnket faggató Csáki Judit –, hogy magukat, nyugati írókat milyen megállapodott polgári jólét veszi körül.

A képek valóban ezt mutatják. De főként középkorú vagy még annál is vénebb írók láthatók Kaiser Ottó albumában. És élete alkonyára csak összeszedi magát még a bohém emigráns íróféle is. Ifjan nyomorogtunk persze padlásszobában, és jártunk lyukas könyökű pulóverben. Most szociológiai tanulmányt lehetne írni a minket körülvevő bútorokról, képekről, dekoratív célú vicikvacakokról. Ottó szereti belőni a zugokat, észre se vettem, amikor dolgozószobámban lefényképezte az egyik könyvespolc szélét, amelyen tucatnyi apró tárgy fogja a port: kicsiny rubinüveg kancsó, svéd falovacska, csont papírvágó kés, szárított tengeri csillag a velencei Lidóról, antik gyöngyhímzés anyám monogramjával és még sok más. A csecsebecsék mögött könyvek sorjáznak, és Csáki Judit érdekes véletlennek tartja, hogy éppen a Catch-22 gerince van a képen, felveti tehát, nem afféle Catch-22 a mi szituációnk is?

Filozofikus kérdés. Mi is a Catch-22? A regényt megíró Joseph Heller szerint olyan állapot, amikor valamit nem lehet megtenni anélkül, hogy előbb valami mást ne tettünk volna meg, de ezt az előbb megteendő dolgot a későbbi nélkül nem tudjuk megtenni. Na már most, hogyan vonatkoztatható ez frappánsan a mi kinti-benti állapotunkra? Vagy egyáltalán. Az okos pillantású Judit várakozásteljesen néz rám.

– A szépírók műveit ábécérendben igyekszem polcra sorolni, Ottó a h betűt kapta el, Heinétől Hernádi Miklósig – válaszolom gordiuszi csomót szabdaló pimaszsággal.

 

Április 15.

A fesztivál zárónapján, szokás szerint, a kerek számú születésnaposokat köszöntik. A kilencvenéves Szabó Magda ígérte jelenlétét, de nem jött el, a nyolcvanöt éves Göncz Árpád tegnap állítólag itt volt, de ma nem ünnepelteti magát. Az emelvényre kiültetett tizenhat író közül így a vele egyidős Fekete Gyula a korelnök.

Tarján Tamás kérdezget bennünket, s hogy könnyed legyen a felütés, azzal kezdi, hogy ki mit rendelne ünnepi menüként. Szól a hatvanéves Aczél Géza, ki nemcsak a költészetben, de a csülök mindenféle-fajta elkészítésében is szakértő, ételekről és borokról esik szó, de desszertet senki sem említ. Megjegyzem hát, hogy a magam részéről édesség nélkül nincs befejezve semmiféle étkezés, s ha már irodalmi menüről van szó, ajánlanám az Esterházy-tortát.

„Hacsak valakinek nem akad a torkán” – hangzik bal felől a megjegyzés valakitől, aki talán nem kedveli korunk nagy prózaíróját vagy a műveit.

Végül összegeznünk kell a mögöttünk lévő hosszú út tapasztalatait. Sánta Ferenc (80) arra int, hogy az író feladata a jót szolgálni, Fekete Gyula morózusan nézi a földet, és közli, hogy Európának befellegzett, Kántor Lajos (70) úgy látja, hogy legjobb, ha mindenki előfizet a Korunkra, én csak annyit mondhatok, hogy nem vagyok kész az összegzésre, az előttem álló feladatok jobban izgatnak, hiszen még zongorázni sem tanultam meg.

Finom Bock vörösbort kapunk fadobozban, a címkére nyomott, személyre szóló üdvözlettel. Begördítenek egy hatalmas szülinapi tortát. Happy birthday to me.

 

Februárban elsősorban a zenei világ ünnepelte kedves régi barátomat és hajdani gimnáziumi osztálytársamat, Peskó Zoltánt a hetvenedik születésnapján. Karmesterként az európai élvonalba tartozik, rosszul tették az illetékesek, hogy nem rá bízták a Magyar Állami Operaház főzeneigazgatói tisztét. Nemcsak azért kár, mert rendkívüli muzikalitású, mindig nagy gonddal felkészülő és sokoldalú dirigens, hanem azért is, mert évtizedes tapasztalata van zűrös operaházak vezetésében. Aranyos nyugalmával és humorával a velencei La Fenice Operaház problémáit is elsimította.

Zoli édesapját is volt szerencsém ismerni, az Evangélikus Gimnázium orgonaművész énektanárát, aki kicsit Schubertra hasonlított a szemüvegével. Az Evangélikus Gimnáziumot persze megszüntették a kommunizmus idején, és átkerültünk a Baross utcai Fazekasba, ahol nem volt zeneoktatás. De az ünnepségekre kellett volna egy iskolai énekkar, s mivel Zoltán már akkor zenész hírében állt, felkérték, hogy szervezzen kamarakórust. Nyolcan álltunk össze kóristának, de mivel kedves haverunk volt a karnagy, képtelenek voltunk komolyan venni az énekkari feladatokat. Nagy nehezen betanultuk Kodály népdalfeldolgozását, miszerint A juhásznak jól megy dolga. Ebből állt a repertoárunk. Ha április negyedike érkezett el, hazánk felszabadulásának ünnepe, kivonultunk a pódiumra, és eldaloltuk, hogy A juhásznak… Ha november hetedike volt, a Nagy Októberi Forradalom emléknapja, akkor is a juhásznak ment jól a dolga. Azt hiszem, még Sztalin halála alkalmából is ezt zengtük el.

Érettségi után Peskó Zoli zeneszerzőnek készült. Ösztöndíjat kapott a római Santa Cecilia Akadémiára. Én akkor már Nyugaton éltem, ami azt illeti, éppen a Szabad Európa Rádió szerkesztője voltam Münchenben. Nyáron meglátogattam az Örök Városban a Peskó házaspárt.

A római Magyar Intézethez közel, a gyümölcspiacon gyönyörű cseresznyét árult egy köpcös parasztember.

– Olaszországban alkudni kell, figyeld, hogyan csinálom – mondta nekem Zoli, odalépett az árushoz, és zengzetes olaszsággal rákezdte: – Diákok vagyunk, hálásak lennénk, ha ezer líra helyett nyolcszázért adna nekünk fél kiló cseresznyét.

Óriási színészi alakítás következett, a kis ember égnek dobta a karjait, és úgy jajveszékelt:

– Hajnali ötkor kezdtem szedni a cseresznyét, hatkor indultam Rómába, száz kilométert vezettem, és a benzin ára épp most ment fel. El kell tartanom egy nagy családot, gyerekeket, velünk egy háztartásban élő idős rokonokat! Mit képzel, kedves uram?

Zoli így aztán átnyújtotta az ezrest.

A köpcös kimérte a fél kilót, papírzacskóba tette, és fejedelmi gráciával nyomta Zoltán kezébe, a visszajáró pénzzel együtt.

– Diáknak csak hétszáz…

A kútnál ültünk le cseresznyézni, köpködtük a magokat, és Zoli elárulta, hogy nem mennek vissza Kádár Magyarországára. Petrassi zeneszerzéskurzusát befejezve Franco Ferrara karmesterképzőjét is elvégezte, s idővel az egyetlen nem olasz zeneigazgató lett nagy itáliai operaházak élén.

 

Április 22.

Londonba visszatérve ismét ezerféle munka vár elvégzésre. 2008-ban lesz a teljes magyarországi kommunista hatalomátvétel hatvanadik évfordulója. Mivel az ötvenhatos forradalomról összeállított dokumentumkötetünk sikeres volt, szerzőtársammal, Pallai Péterrel nekiláttunk hasonló történelemidéző könyvet szerkeszteni a fordulat évéről, többek közt az időközben a titkosság alól felszabadított brit és amerikai diplomáciai jelentések alapján. Ezekből fordítok most egy kazalnyit magyarra.

Rákosi elvtársról tudtam, hogy gonosz volt és elvetemült, szadista öröme telt például abban, hogy miután valamelyik politikustársa elhurcolására és bebörtönzésére adott utasítást, a végrehajtás előtti napon még odalépett nyilvános helyen, például a Parlament folyosóján vagy egy fogadáson az illetőhöz, nyájasan elbeszélgetett vele, majd megveregette a vállát, és közölte, hogy „az elvtárs pártmunkájával meg vagyunk elégedve”.

De úgy hírlett, hogy intelligens és viszonylag művelt ember. A fordítandó iratokból az derül ki, hogy ez a rossz külsejű kis zsírgombóc modortalan volt és közönséges.

1946 nyarán Nagy Ferenc kisgazdapárti miniszterelnök vezetésével koalíciós küldöttség tett látogatást az Egyesült Államokban, amelynek tagja volt helyettese, a kommunista párti Rákosi Mátyás is. A küldöttség hazautazása után Szegedy-Maszák Aladár washingtoni magyar követ beszámolt az útról az amerikai külügyminisztériumban. Eszerint mindenki nagyon jól érezte magát Amerikában, kivéve Rákosit, aki kijelentette, hogy reméli, ez volt az utolsó amerikai látogatása.

A delegációt elvitték az Egyesült Államok egyik legnagyobb vízerőművéhez, a Tennessee Valley gigászi duzzasztógátjához. Remélték, hogy esetleg amerikai cég építheti meg ennek a kisebb mását a Dunán. Mister Lillienthal, a vezérigazgató nem győzött elég szívélyes lenni a magyar vendégekhez. Rákosi azonban megpillantott a nyári réten egy mezítlábas amerikai fiút, és megjegyezte: „A gazdasági élettel talán bajok vannak, ha itt az emberek cipő nélkül járnak.”

A magyar követségen fogadást rendeztek a küldöttség tiszteletére, ahol Rákosinak bemutatták a kommunizmussal rokonszenvező amerikai politikus, Henry Wallace feleségét. „Ja, maga annak a pinkónak a neje?” – kérdezte a hölgytől, s büszkén nézett körül, hogy ismeri a szovjet-társutasok amerikai gúnynevét.

Arról viszont a budapesti brit diplomáciai misszió vezetője számolt be Londonba küldött jelentésében, hogy 1946 késő őszén politikai gyűlést tartottak az Országház előtt, felcsendült a Himnusz, majd a tömegből kiabálni kezdtek az emberek az emelvényen álló Rákosinak, hogy amíg a Himnuszt éneklik, kivehetné a szájából a cigarettát.

 

Május 6.

Kádár János sírját megbolygatták. A Szovjetuniót kiszolgáló diktatúra bús képű vezérének csontjait egyelőre ismeretlen tettesek, akik talán örökre ismeretlenek maradnak, ellopták a sírból, mert úgy érzik, hogy „hazaáruló gyilkos” földi maradványai nem nyughatnak magyar földben. Ebbéli véleményüket öles betűkkel odapingálták a kommunista elnyomás halottainak szocialista realista szoborművel ékes emlékfalára. Szép, nagy emlékmű ez a nemzeti panteonként szolgáló sírkertben, teres parcella a pártfunkcionáriusoké. Jól meg volt ott eddig Kádár és Kádárné márványkővel ékes sírja.

A szétszórt csontokat hamar összeszedték, újratemették, a sírkövet visszamalterozták, a felirat aranyozását kisuvickolták. Csak Kádár feje hiányzik. Immár tehát Kádár is kapott újratemetést.

Moldova Györggyel, a hajdani pártvezért dicsőítő könyv szerzőjével tévéműsorban beszélgettek az esetről. Moldovának még a nyakán van a feje, de az író koponyájában éppolyan zűrzavar uralkodik, mint Kádáréban volt, halála előtt, mikor hatalmába kerítette a szenilitás. Ismét ajnározta könyve hősét. Az interjút készítő tévémunkatárs megjegyezte, hogy Kádár negatív alakja volt a magyar történelemnek, már csak azért is, mert bitófára küldte Nagy Imrét és a megtorlás idején fiatalok egész sorát.

„Kádár nagyon helyesen tette, hogy akasztatott” – válaszolta Moldova György.

 

Május 10.

Brugassičres-ben hétágra süt a nap. Kénytelenek voltunk fapadoson lereppenni Nizzába, s onnan bérelt autón áthajtani a házikónkhoz, mert ha nem teszünk valamit az épület végével egybeépült s száz éve érintetlen istálló tetőzetével, akkor a teljesen elkorhadt tartógerenda egy szép napon megunja az életét, leszakad, és a tető magával rántja a ház lakott részének a falát. Holnap jön helyszíni szemlére az építőmester, Monsieur Baiochi. Úgy látom, az lesz a dolog vége, hogy egy kis szoba-konyha-fürdőszobát építtetünk a megújuló tető alá, s erre rámegy a hosszú éveken át megtakarított pénzünk java része. De lesz ennek a vén parasztháznak egy úri szárnya, ahová elhelyezhető, aki meglátogat bennünket. Eddig ugyanis a hálószobánkat kapták meg a vendégek, s mi a szalon széthajtható kerevetére emigráltunk.

Persze megint van egy kis bosszúság. Ismét erre járt a télen a környék csibészeinek a bandája, amelyik egyre több helyre tör be. Vezérük a szemközti házban lakó iszákos munkanélküli tizenöt éves gyermeke. Ezúttal a kis szellőzőablakon hasították ki a szúnyoghálót, benyúltak a résen, és ellopták magát a háló által helyettesített ablakocskát, ami szépen oda volt támasztva, sajnos karnyújtásnyi távolságra. Bebújni nem tudtak, hála a keresztvasnak. Az ablakot asztalossal újra el kell készíttetni, s ez nem olcsó mulatság.

Jön este hat után, napi munkája végeztével, Monsieur Bughar, az ifjú arab asztalos. Vidám kis, sovány, gyors mozgású ember, fehér fogú. No, mindjárt leméri az ablaknyílást, de előbb ismerkedjünk meg egy kicsit. Mert tudni való, hogy édesanyja félig spanyol, félig olasz, de az apja algériai berber, a legelőkelőbb ottani családból. Az úgy volt, hogy…

– Talán megnézhetnénk az ablakot, Monsieur Bughar.

– Persze, mindjárt. De ez tényleg nagyon érdekes. Ugyanis a harminc berber földbirtokos családot megtámadták a szunniták, minden férfinak elvágták a torkát. Kihalt mind a harminc család. Akkor hogyan állhatok én itt most önök előtt? Na, hogyan? Hát úgy, hogy a nagyanyám terhes volt, s amikor Franciaországba menekült, itt szülte meg az apámat.

– Micsoda történet, Monsieur Bughar! Regénybe illő. Ám itt lenne ez az ablak, továbbá szeretnénk készíttetni önnel egy beépített szekrényt is, és…

– Jártam azóta Algériában, a feleségemmel meg a két gyerekkel. A feleségem német, ilyen hosszú szőke haja van. Azt mondja nekem a pasas az útlevélvizsgálatnál, hogy: „Maga álljon oda félre”. Mondom: „Már miért állnék félre? Francia turista vagyok, nem a maga haverja…”

– Ami az ablakot illeti…

– Meg kell mondani önnek, uram, hogy rettentő nagy kosz van Algériában. Szép polgári villák sorjáznak a tengerparton, s köröttük mindent elönt a szemét. Mondom az egyik villatulajdonosnak: „Annyi itt a szegény ember, miért nem ad öt frankot valamelyiknek, hogy legalább az ön strandján szedje zsákba a szemetet? Erre a pasas csak azt válaszolta, hogy…

Majdnem egy teljes órán át ismerkedtünk Algéria történelmével és Monsieur Bughar családtörténetével. De hetven euróért készít új ablakot.

 

Május 12.

Londonban nézzük a tévéhíreket. Távollétünk alatt nagy szenzációk nem történtek. Még mindig a Portugáliában elrabolt angol kislány ügye a főhír. A hírolvasó végül összerendezi a papírjait, felvidulva néz a kamerába, és bejelenti: „Most pedig krikett.”

Annak idején, a régi jó sztálini években anyám bosszankodott ezen sokat. Izgalmas külpolitikai változásokat reméltünk a Nyugattól, s ezért csüngtünk a BBC hírein. Anyám az angol híradást is értette, amit nem zavartak, mint a BBC magyar nyelvű műsorát, csak éppen nagyon nehéz volt fogni ócska rádiónkon. Mire nagy nehezen rátalált a keresőgombbal, szinte véget ért az adás, már csak az volt hátra, hogy a bemondó vígan közölje: „And now, cricket…” Fél évszázados angliai tartózkodásom alatt a krikett alapszabályait úgy-ahogy megtanultam, de nem mondhatnám, hogy ez a sportjáték lázba hoz. Milyen sport az, amelynek része, hogy a mérkőzés egy bizonyos pontján teaszünet van? A londoni magyar humorista, Mikes György volt lelkes krikettszurkoló. Ha a szezon idején merészelte telefonon hívni az ember, üzenetrögzítőjén a következő szöveg szólalt meg: „Itt George Mikes beszél. Itthon vagyok, de krikettmeccset nézek. Hagyjon üzenetet, vagy hívjon fel később.”

 

 

 

 

 

 



Nyitólap