Kiss Gy. Csaba
Budapest–Zágráb:
oda-vissza
A
horvát nyelv rengetegében
Erdő, sötétlő erdő, ezt érzi az
ember, amikor anyanyelvén túli világba merészkedik. Alig
pislákol az a kevés tudás, amit megszerzett a
tájékozódáshoz. Jó, ha a fő útirányokat nem tévesztjük
el. És ha nem gyerekkorától tanulta, ha nem él abban a
közegben az ember, végig bizonytalan marad valamennyire. Ezt
én még jobban éreztem Horvátországban, hiszen
iskolai-egyetemi tanulmányaim alatt soha nem foglalkoztam ezzel
a nyelvvel. Persze az nem igaz, hogy szervezett keretben
egyáltalán ne tanultam volna horvátul. Dehogynem. Három
egész hétig. Több mint másfél évtizeddel zágrábi
(ki)küldetésem előtt. A külföldi szlavisták emlékezetes
nyári egyetemén. Ám Zágrábban mégis ritkán vettem elő
tankönyvet, nyelvtant. Úgy gondoltam, végső soron szláv
„előéletem” segíteni fog. Nehéz elmagyarázni annak, aki
egyetlen szláv nyelvet sem tud, mit jelent a gyakorlatban a
szláv nyelvek rokonsága, közelsége. Az persze enyhén szólva
túlzás, hogy egy lengyel minden további nélkül meg tudná
magát értetni egy horváttal. Mégis valamilyen alapfokú
információcserére alkalmas két egymástól távolabb eső
szláv nyelv is. Amit még erősít mind a két beszélőben,
hogy tudja a másikról, ő szintén szláv. Nekem a legtöbbet
– természetesen – a szlovák nyelv segített. Nem először
tapasztalhattam, hogy a szlovákot jó kulcsként lehet forgatni
a szláv nyelvek zárjában. Még az orosz beszédet is értem
azóta, hogy – már amennyire – tudok szlovákul. Igaza
lehetett Kollárnak, az egykori pesti szlovák lutheránus
lelkipásztornak (mellesleg a pánszlávizmus egyik apostola, aki
amúgy a szlovákok cseh irodalmi nyelvéhez ragaszkodott, s
nála németül konfirmált egy Petrovics Sándor nevű kamasz
fiú), gondolom ilyenkor, hogy a szlovákok Tátra alatti
szülőhazája a szlávság bölcsője. Így azután
Horvátországban soha nem éreztem, hogy nem tudom
megmagyarázni, mit is akarok. Legalábbis alapfokon. Amikor
kiderült, hogy nem vagyok helybeli – eleinte már az első
szavak után –, rendre valamelyik szláv fajtához soroltak.
Legtöbbször csehnek, szlováknak néztek. Ottlétem vége felé
talán tettem némi haladást a nyelvben, hiszen a rendőrség
postahivatalában már azt kérdezték tőlem, hogy külhoni
horvát volnék-e. A tanuláshoz visszatérve: őszintén szólva
nem volt kedvem ragozási táblázatokat silabizálni, szavakat
tanulni. Inkább csak olvastam és beszélgettem. Mondtam a
magamét, ahogy hallottam másoktól. A mindennapi beszédet
értettem, az újságokban jól eligazodtam. Szavak, fogalmak
magyar jelentésével gyakran nem is törődtem. Tudtam, mit
jelöl a szó, s ennyi elég volt. Így mondták, ez állt a
papíron. Ők biztosan tudják, hogy ez az. Nem kell senkinek
lefordítanom. Magamnak se. Minek, ha egyszer értem. Például
az egyetemen a prijavnica. Így hívják azt a papírt,
amelyet a vizsgára kell magukkal hozniuk a hallgatóknak. A
végén meg ráírom a jegyet, aláírom, s leadom a tanszéki
titkárságon. Világos, afféle, mint nálunk a vizsgalap,
minden tárgyból kell hoznia a vizsgára egyet a hallgatónak.
Azt is érteném, ha gondolkoznom kéne rajta (szerencsére nem
kell!), hogy ennek a főnévnek köze van a prijaviti igéhez,
ami annyit tesz, hogy bejelenteni. De nem kell azzal törődnöm,
mit is jelent a szó magyarul. Zavarban volnék nem egy szónál,
ha a magyar megfelelőjét kérdeznék tőlem. Így viszont
szabadon és felelőtlenül járhatok-kelhetek a horvát nyelv
rengetegében.
Megtörténik, hogy csapdába lépek. Az
egyetemi menzán ketten kerülünk egy asztalhoz. A horvát
kollégát nem ismerem, de szó szót követ, beszélgetünk
egymással hétköznapi témákról tőmondatokban. Nem
emlékszem, mire mondtam én, hogy köszönöm, az ő válasza
pedig úgy hangzott: ne ma na yemu. Az egyik
legegyszerűbb, gyakran használt horvát köznyelvi formula.
Annyit tesz nagyjából, hogy nincs mit, nincs miért. Én pedig
egyszerűen nem értem. Nem értem, és mondom is neki, hogy nem
értem. Kicsit furcsán néz. Közben sebesen próbálom szét-
és összerakni az egyszerű szavakat. Nem jutok semmire. Csak
később pattan föl előttem a szerkezet héja. Akkor és ott:
teljes tanácstalanság. Kollégám meg vállat von, és
elbúcsúzik. Egyszer Kaproncán a pincér talán elmeállapotom
épségében is kételkedett, amikor déltájban ékes
horvátsággal magyaráztam, hogy doruyakot
(reggeli) kívánnék fogyasztani. Merthogy az ebéd: ruyak.
Valamilyen kifürkészhetetlen törvényű gépezet lökte a
nyelvemre az azonos tőből való doruyakot. Utána
helyreállt a nyelvi rend, tudtam, mit kérek, és azt is kaptam.
Nem mindig lyukadt ki rajtam ilyen látványosan a horvát nyelv
magamra vett köpönyege, a kisebb szakadásokat, anyaghibákat,
félreértéseket eltüntette-elsimította a beszélgetőtársak
türelme vagy jóakarata. Többször előfordult, hogy
megdicsértek horvát beszédemért, hiszen a nem horvátok
általában nem szoktak tudni horvátul. Angol beszédért nem
szokott dicséret járni. Lehet, hogy ezért nem tudok angolul.
Zágráb kulcsszavaiból
Tagadhatatlan, hogy a városoknak is van
nyelvük. Szólnak hozzánk már fekvésükkel: hegyvidéken
vannak-e vagy síkságon, tenger mellett vagy folyóparton. És
beszélnek utcáik, tereik, piacaik, házaik, középületeik,
templomaik, emlékműveik. A közlekedési eszközök formája
és színe, a villamos- és buszmegállók csakúgy, mint az
utcatáblák, az utcák nevei, a vendéglők, a kávéházak, a
szórakozóhelyek, az iskolák, a játszóterek vagy a magyarul
csak kukának nevezett szemetestartályok. Az utcák
rendezettsége, tisztasága, egyenes vagy kanyargó jellegük, a
terek tágassága, a zöld területek aránya, a városi parkok,
kertek elhelyezkedése mind-mind jel, amely mond valamit, és
kisebb-nagyobb fáradsággal megfejthető a jelentése. Az
épületeket szemügyre véve könnyen olvashatunk a
történelemről. Melyik mikor készült, milyen pusztításnak,
rombolásnak, átalakításnak volt kitéve a századok, az
évtizedek alatt. Melyik korszakot milyen épületegyüttesek
képviselik, honnan valók voltak az építtetők: hercegek,
érsekek vagy patríciusok.
Az is sokat mond, hogy milyennek tartja magát
a város az önmagáról készített kiadványokban, hogyan
igyekszik idegenek előtt megmutatkozni. Mit tart érdemesnek
népszerűsíteni, hova akarja hívni a vendégeket. Van-e
fényes palotája, patinás múzeuma, elegáns színházi
épülete, kellemes közparkja, vendéglője. Nem kívánok itt a
bédekkerekkel versenyre kelni (zárójelben: készült már a
horvát fővárosról magyar nyelvű kiadvány is néhány éve),
csak a város néhány kulcsszavához szeretnék magyarázatot
fűzni. Mert nemcsak sajátos szóhasználatukról ismerhetők
meg a város lakói, akik közül a törzsökös zágrábiak –
föltehetően ők kisebbségben vannak – valójában egy
nyelvjárást beszélnek, a horvát nyelv kaj változatát
némi német szókinccsel megspékelve. Tegyük hozzá, ez
egyáltalán nem pongyolaságot jelent, hiszen ennek a nyelvnek
több évszázados az irodalmi hagyománya. Van jó néhány
jellegzetes zágrábi fogalom, kulcsszó, melyek éppúgy
meghatározó elemei a város arcának, mint a tájképi elemek,
a nevezetes épületek vagy a szimbólumnak számító terek és
utcák.
Illendő valami kiemelkedővel és
különössel kezdeni a sort. A Latrok tornyával. Valami
effélét jelent a Lotršyak név (föltehetően a
horvátok, akárcsak mi, a latinból örökölték, egyszerűen campana
latronculorum volt a neve). A Felsőváros őrállója ez a
torony, ahonnan mindennap ágyúlövéssel köszöntik a delet.
Tiszta időben és kevéssé forgalmas ünnepnapon már a
pályaudvar előtti téren hallhatjuk a durranást. Közelről
nem annyira romantikus, hiszen inkább pukkanás, ha erős is.
Utána pedig illúziórombolóan papundeklifoszlányok láthatók
a torony ablakában. A legenda szerint maga IV. Béla (aki itt
nagy tiszteletben van, hiszen aranybullájával a tatárjárás
után ő emelte a várost a szabad királyi városok rangjára,
amint olvashatjuk is a közeli emléktáblán) adományozott a
városnak egy ágyút, s meghagyta szigorúan, lőjenek vele
naponta, nehogy berozsdásodjék. A polgári korban azután,
egészen pontosan 1877-ben, törvénybe is iktatták ezt a
kötelességet. A latrokról pedig azért nevezték el a tornyot,
mivel innen szólt a harang, amely figyelmeztette őket, hogy
ideje indulniuk, mert zárják a város kapuit.
Az egyik meghatározó kulcsszóról, a Térről
már szóltam. Nem érdektelen azzal kiegészíteni, hogy az
idevalósiak bennfenteskedve gyakran csak Jellasics placcként
említik. De a város fontos fogalma az Oktogon is,
csakhogy ez Zágrábban nem külső, hanem belső tér.
Bizonyára nem véletlenül magyarázza úgy a horvát
értelmező szótár, hogy nyolcszögű alaprajzú középső
épület vagy nyolcszögű tér épületkomplexum belsejében. A
zágrábi Oktogonra az utóbbi magyarázat áll. Ha pesti
jelenségekkel kellene körülírni, mire gondoljunk, akkor a
Belváros Párizsi udvarát mondanám. Elegáns boltok sorával
vezet át bennünket a virágpiac terétől az Ilica mindig
élénk forgalmú fő- és üzletutcájáig, és valahol a
közepén tényleg ott a nyolcszögű síkidom. De van
Zágrábnak Aluljárója (Pothodnik) is, mégpedig
nagybetűvel, mert az is egyetlen a maga nemében. A pályaudvar
alatt. Benne végig, sőt még egy alsóbb szinten is, üzletek,
kávézók, könyvesboltok, bisztrók, újságosok. Kinek mire
van szüksége. A nap majd minden órájában sűrű itt a
forgalom. De a nyüzsgés mellett rend van és tisztaság, nem
említhető egy napon a budapesti Keleti vagy Nyugati pályaudvar
vidékének aluljáróival.
A Zöld patkóról (Zelena potkova)
semmiképp sem szabad megfeledkezni. Vonattal megérkezvén
rögtön találkozhatunk vele, amint kilépünk a várócsarnok
halljából. Szép parkosított tér áll előttünk lovas
szoborral. Egyike annak a hét parknak, amelyek körbeölelik a
XIX. század végén fölépített, sok vonásával Pestre
emlékeztető Alsóvárost. Ha innen kezdjük, a pályaudvartól,
akkor a Tomislav király (az ő lovas szobra köszönti az
érkezőt) terével kezdődik a patkó, a Strossmayer térrel
folytatódik, majd Közép-Európa egyik legszebb tere
következik, a Zrínyi sétány (horvátul: Zrinjevac).
Róla majd még kell szólni. De a patkó közepe tulajdonképpen
a pályaudvar melletti Botanikus kert, a túloldala pedig a Tito
marsall tér (nem változtatták meg a nevét), a Mazurani´ tér
és a Maruli´ tér. A XIX. századi Zágráb első számú
városrendezője, a Károlyvárosból való Milan Lenuzzi (vagy
Lenuci) volt ennek a nagyszerű gondolatnak a megvalósítója
1897 és 1903 között. Nagyszerű középületek, emlékművek,
szökőkutak, sétautak, pihenést szolgáló padok kerültek a
Zöld patkó parkjaiba, Zágráb belső részének
egyedülállóan érdekes, fákkal-bokrokkal lélegző
urbanisztikai egységébe.
Eszék:
az ország túlsó sarkában
Budapest–Zágráb–Eszék. Ha
közéjük vonalat húzunk, majdnem egyenlő szárú
háromszöget kapunk. Légvonalban Eszék van közelebb
Budapesthez. Le lehetne hajón csurogni a Dunán, nézem a
térképet, a Dráva torkolatáig, s onnan már csak egy ugrás
Szlavónia fővárosa. Jó darab az út Eszéktől Zágrábig.
Úgy érzem a vonaton, legalább akkora a távolság, mint a
Budapest–Zágráb közötti. Hosszú órákon keresztül
zakatol velem a Dráva völgyében. Van időm visszapörgetni a
városban töltött napok élményeit. Visszafelé haladva a
vasútállomással kell kezdeni. Jellegzetes jobb napokat látott
épület. Vidéki állomás. Kiskunhalas, Mezőtúr, Kaposvár?
Esetleg: Pécs? A beszélgetésekben gyakran kopogott a rat
(háború) szó, merthogy 1991 és ’94 között jó négy
esztendeig blokád alatt volt a város. Körbe volt kerítve
három oldalról. Zsák, melynek a szája volt az egyetlen
kijárat Horvátország felé. Különös szellemi légkör volt
ez idő alatt a városban. Amikor megkockáztatom a Nyugat-Berlin
hasonlatot, szapora bólogatás a válasz. Szlavónia egy másik
Horvátország. Más irányból érkezik ide az ember
Magyarországról, mint Zágráb vagy a tengerpart felé. Ide
Baranyán keresztül jövünk. Horvátországi részében
lépten-nyomon láthatjuk még a háborús nyomokat. Frissen
fölújított házak, másutt golyónyomok a falakon. Dárda
környékén az út szélén piros szalagok meg táblák:
aknaveszély, az országúttól nem szabad beljebb menni. Hadak
útja. Erre vonult föl seregével a mohácsi mezőre Szulejmán
szultán. A hajdani híres hét-nyolc kilométeres hídon.
Európai híre kelt, amikor Zrínyi Miklós fölégette. Benne
van a város címerében is. A mostani hídban nincs semmi
különös. Persze a legutóbbi háborúban ezt szintén
fölrobbantották. A Felsőváros felé kellett kanyarodnunk.
XIX. század végi házsor mellett megyünk tovább, a valahai
jólét tanúja, szép parkok, polgári miliő. Mai
megjelenésük néhol kopottas. Az emberek öltözete is
szerényebb, mint a fővárosban. Messziről látszik a vörös
téglás nagytemplom – a szegedi Fogadalmi templomra
emlékeztet. Péntek délután lévén jönnek-mennek az
eszékiek a téren. Arcuk, formájuk szerint jóval kevesebb a
dinári-mediterrán típus, mint Zágrábban.
Szlavóniának ez a része alföldi jellegű, a
táj, az emberek, a konyha sokkal inkább emlékeztet a Duna
mellékére, mint a horvát főváros környékére. A főtéri
nagy boltban három-négyféle őrölt paprikát talál az ember,
van belőle slatka (édes) és ljuta (csípős) is
néhány változatban. Az Aspius étteremben merészen riblji
paprikašt (halpaprikás) kértem, de éhes lévén még
valami levest szintén szerettem volna, ám a pincérnő
elmagyarázta, hogy ez a paprikaš maga is leves.
Kiderült: hamisítatlan Duna menti halászlé. Még a tésztát
is külön hozták hozzá. Akár Mohácson, Baján vagy Patajon.
Az országhatár semmiképpen sem gasztronómiai határ. Az
eszékiek szintén büszkék a halászléjükre, része a város
imázsának.
Messze van Eszék Zágrábtól. Messze a
távolságot tekintve, és a mentalitást is. Erről a
szlavóniai tájról viszonylag kevés hallgatónk van a Magyar
Tanszéken. Pedig ez a régió a horvátországi magyarság
szülőföldje. Baranya déli sarka és Szlavónia. Már ami a
szlavóniai magyar szórványból maradt a legutóbbi háború
után. Rétfalu Eszék külvárosa jelenleg, a szlavóniai
magyarok egyik ősi települése. Mára már nagyjából
fölfalta a nagyváros. Egyáltalán nem falusias a környezet. A
művelődési házban – mintha különös sziget volna –
nézegetjük a régi fényképeket. Az ötvenes években még
pezsgő magyar kulturális élet volt itt. Tánccsoportok tagjai
néznek ránk büszkén a képekről, bajuszos fiúk, mosolygó
lányok. Ők voltak a hajdani amatőr színielőadások
szereplői. Talán a legfiatalabbak is nagyszülők már. Jött a
fürdőszoba, a mosógép meg a televízió, munkalehetőségek a
közeli városban, sőt Nyugat-Európában. Kiröppentek sokan a
fészekből, férjhez mentek horvát emberhez, vagy horvát
lányt vettek feleségül. A régi művelődési formák lassan
kikoptak a divatból, szórakozni a közeli Eszéken lehetett,
természetesen horvát közegben. Eltűnt a régi falu, új
szomszédok érkeztek, akik nem tudnak magyarul. Van még magyar
kulturális egyesület, de egyre kevesebben vannak, akik
fönntartják. A kisebbségi sors egyik gyakori magyar
tapasztalata: a szórványok fölszívódása.
A főtéri szállodai szobában, ahová rendre
beköszön a nagytemplom harangzúgása, a szlavóniai rádió
magyar adását hallgatom. Otthonos vidéki beszéd. A hallgatók
telefonálnak. Egy baranyavári öreg magyar fölajánlja
ajándékul Petőfi-kötetét az éteren keresztül. Azt
szeretné, hogy olyan valaki jelentkezzék érte, aki tudja, így
mondja, „használni”.
(Folytatjuk)