Kortárs

 

Kiss Gy. Csaba

Budapest–Zágráb: oda-vissza

 

 

 

 

 

A horvát nyelv rengetegében

 

Erdő, sötétlő erdő, ezt érzi az ember, amikor anyanyelvén túli világba merészkedik. Alig pislákol az a kevés tudás, amit megszerzett a tájékozódáshoz. Jó, ha a fő útirányokat nem tévesztjük el. És ha nem gyerekkorától tanulta, ha nem él abban a közegben az ember, végig bizonytalan marad valamennyire. Ezt én még jobban éreztem Horvátországban, hiszen iskolai-egyetemi tanulmányaim alatt soha nem foglalkoztam ezzel a nyelvvel. Persze az nem igaz, hogy szervezett keretben egyáltalán ne tanultam volna horvátul. Dehogynem. Három egész hétig. Több mint másfél évtizeddel zágrábi (ki)küldetésem előtt. A külföldi szlavisták emlékezetes nyári egyetemén. Ám Zágrábban mégis ritkán vettem elő tankönyvet, nyelvtant. Úgy gondoltam, végső soron szláv „előéletem” segíteni fog. Nehéz elmagyarázni annak, aki egyetlen szláv nyelvet sem tud, mit jelent a gyakorlatban a szláv nyelvek rokonsága, közelsége. Az persze enyhén szólva túlzás, hogy egy lengyel minden további nélkül meg tudná magát értetni egy horváttal. Mégis valamilyen alapfokú információcserére alkalmas két egymástól távolabb eső szláv nyelv is. Amit még erősít mind a két beszélőben, hogy tudja a másikról, ő szintén szláv. Nekem a legtöbbet – természetesen – a szlovák nyelv segített. Nem először tapasztalhattam, hogy a szlovákot jó kulcsként lehet forgatni a szláv nyelvek zárjában. Még az orosz beszédet is értem azóta, hogy – már amennyire – tudok szlovákul. Igaza lehetett Kollárnak, az egykori pesti szlovák lutheránus lelkipásztornak (mellesleg a pánszlávizmus egyik apostola, aki amúgy a szlovákok cseh irodalmi nyelvéhez ragaszkodott, s nála németül konfirmált egy Petrovics Sándor nevű kamasz fiú), gondolom ilyenkor, hogy a szlovákok Tátra alatti szülőhazája a szlávság bölcsője. Így azután Horvátországban soha nem éreztem, hogy nem tudom megmagyarázni, mit is akarok. Legalábbis alapfokon. Amikor kiderült, hogy nem vagyok helybeli – eleinte már az első szavak után –, rendre valamelyik szláv fajtához soroltak. Legtöbbször csehnek, szlováknak néztek. Ottlétem vége felé talán tettem némi haladást a nyelvben, hiszen a rendőrség postahivatalában már azt kérdezték tőlem, hogy külhoni horvát volnék-e. A tanuláshoz visszatérve: őszintén szólva nem volt kedvem ragozási táblázatokat silabizálni, szavakat tanulni. Inkább csak olvastam és beszélgettem. Mondtam a magamét, ahogy hallottam másoktól. A mindennapi beszédet értettem, az újságokban jól eligazodtam. Szavak, fogalmak magyar jelentésével gyakran nem is törődtem. Tudtam, mit jelöl a szó, s ennyi elég volt. Így mondták, ez állt a papíron. Ők biztosan tudják, hogy ez az. Nem kell senkinek lefordítanom. Magamnak se. Minek, ha egyszer értem. Például az egyetemen a prijavnica. Így hívják azt a papírt, amelyet a vizsgára kell magukkal hozniuk a hallgatóknak. A végén meg ráírom a jegyet, aláírom, s leadom a tanszéki titkárságon. Világos, afféle, mint nálunk a vizsgalap, minden tárgyból kell hoznia a vizsgára egyet a hallgatónak. Azt is érteném, ha gondolkoznom kéne rajta (szerencsére nem kell!), hogy ennek a főnévnek köze van a prijaviti igéhez, ami annyit tesz, hogy bejelenteni. De nem kell azzal törődnöm, mit is jelent a szó magyarul. Zavarban volnék nem egy szónál, ha a magyar megfelelőjét kérdeznék tőlem. Így viszont szabadon és felelőtlenül járhatok-kelhetek a horvát nyelv rengetegében.

Megtörténik, hogy csapdába lépek. Az egyetemi menzán ketten kerülünk egy asztalhoz. A horvát kollégát nem ismerem, de szó szót követ, beszélgetünk egymással hétköznapi témákról tőmondatokban. Nem emlékszem, mire mondtam én, hogy köszönöm, az ő válasza pedig úgy hangzott: ne ma na yemu. Az egyik legegyszerűbb, gyakran használt horvát köznyelvi formula. Annyit tesz nagyjából, hogy nincs mit, nincs miért. Én pedig egyszerűen nem értem. Nem értem, és mondom is neki, hogy nem értem. Kicsit furcsán néz. Közben sebesen próbálom szét- és összerakni az egyszerű szavakat. Nem jutok semmire. Csak később pattan föl előttem a szerkezet héja. Akkor és ott: teljes tanácstalanság. Kollégám meg vállat von, és elbúcsúzik. Egyszer Kaproncán a pincér talán elmeállapotom épségében is kételkedett, amikor déltájban ékes horvátsággal magyaráztam, hogy doruyakot (reggeli) kívánnék fogyasztani. Merthogy az ebéd: ruyak. Valamilyen kifürkészhetetlen törvényű gépezet lökte a nyelvemre az azonos tőből való doruyakot. Utána helyreállt a nyelvi rend, tudtam, mit kérek, és azt is kaptam. Nem mindig lyukadt ki rajtam ilyen látványosan a horvát nyelv magamra vett köpönyege, a kisebb szakadásokat, anyaghibákat, félreértéseket eltüntette-elsimította a beszélgetőtársak türelme vagy jóakarata. Többször előfordult, hogy megdicsértek horvát beszédemért, hiszen a nem horvátok általában nem szoktak tudni horvátul. Angol beszédért nem szokott dicséret járni. Lehet, hogy ezért nem tudok angolul.

 

 

Zágráb kulcsszavaiból

 

Tagadhatatlan, hogy a városoknak is van nyelvük. Szólnak hozzánk már fekvésükkel: hegyvidéken vannak-e vagy síkságon, tenger mellett vagy folyóparton. És beszélnek utcáik, tereik, piacaik, házaik, középületeik, templomaik, emlékműveik. A közlekedési eszközök formája és színe, a villamos- és buszmegállók csakúgy, mint az utcatáblák, az utcák nevei, a vendéglők, a kávéházak, a szórakozóhelyek, az iskolák, a játszóterek vagy a magyarul csak kukának nevezett szemetestartályok. Az utcák rendezettsége, tisztasága, egyenes vagy kanyargó jellegük, a terek tágassága, a zöld területek aránya, a városi parkok, kertek elhelyezkedése mind-mind jel, amely mond valamit, és kisebb-nagyobb fáradsággal megfejthető a jelentése. Az épületeket szemügyre véve könnyen olvashatunk a történelemről. Melyik mikor készült, milyen pusztításnak, rombolásnak, átalakításnak volt kitéve a századok, az évtizedek alatt. Melyik korszakot milyen épületegyüttesek képviselik, honnan valók voltak az építtetők: hercegek, érsekek vagy patríciusok.

Az is sokat mond, hogy milyennek tartja magát a város az önmagáról készített kiadványokban, hogyan igyekszik idegenek előtt megmutatkozni. Mit tart érdemesnek népszerűsíteni, hova akarja hívni a vendégeket. Van-e fényes palotája, patinás múzeuma, elegáns színházi épülete, kellemes közparkja, vendéglője. Nem kívánok itt a bédekkerekkel versenyre kelni (zárójelben: készült már a horvát fővárosról magyar nyelvű kiadvány is néhány éve), csak a város néhány kulcsszavához szeretnék magyarázatot fűzni. Mert nemcsak sajátos szóhasználatukról ismerhetők meg a város lakói, akik közül a törzsökös zágrábiak – föltehetően ők kisebbségben vannak – valójában egy nyelvjárást beszélnek, a horvát nyelv kaj változatát némi német szókinccsel megspékelve. Tegyük hozzá, ez egyáltalán nem pongyolaságot jelent, hiszen ennek a nyelvnek több évszázados az irodalmi hagyománya. Van jó néhány jellegzetes zágrábi fogalom, kulcsszó, melyek éppúgy meghatározó elemei a város arcának, mint a tájképi elemek, a nevezetes épületek vagy a szimbólumnak számító terek és utcák.

Illendő valami kiemelkedővel és különössel kezdeni a sort. A Latrok tornyával. Valami effélét jelent a Lotršyak név (föltehetően a horvátok, akárcsak mi, a latinból örökölték, egyszerűen campana latronculorum volt a neve). A Felsőváros őrállója ez a torony, ahonnan mindennap ágyúlövéssel köszöntik a delet. Tiszta időben és kevéssé forgalmas ünnepnapon már a pályaudvar előtti téren hallhatjuk a durranást. Közelről nem annyira romantikus, hiszen inkább pukkanás, ha erős is. Utána pedig illúziórombolóan papundeklifoszlányok láthatók a torony ablakában. A legenda szerint maga IV. Béla (aki itt nagy tiszteletben van, hiszen aranybullájával a tatárjárás után ő emelte a várost a szabad királyi városok rangjára, amint olvashatjuk is a közeli emléktáblán) adományozott a városnak egy ágyút, s meghagyta szigorúan, lőjenek vele naponta, nehogy berozsdásodjék. A polgári korban azután, egészen pontosan 1877-ben, törvénybe is iktatták ezt a kötelességet. A latrokról pedig azért nevezték el a tornyot, mivel innen szólt a harang, amely figyelmeztette őket, hogy ideje indulniuk, mert zárják a város kapuit.

 

Az egyik meghatározó kulcsszóról, a Térről már szóltam. Nem érdektelen azzal kiegészíteni, hogy az idevalósiak bennfenteskedve gyakran csak Jellasics placcként említik. De a város fontos fogalma az Oktogon is, csakhogy ez Zágrábban nem külső, hanem belső tér. Bizonyára nem véletlenül magyarázza úgy a horvát értelmező szótár, hogy nyolcszögű alaprajzú középső épület vagy nyolcszögű tér épületkomplexum belsejében. A zágrábi Oktogonra az utóbbi magyarázat áll. Ha pesti jelenségekkel kellene körülírni, mire gondoljunk, akkor a Belváros Párizsi udvarát mondanám. Elegáns boltok sorával vezet át bennünket a virágpiac terétől az Ilica mindig élénk forgalmú fő- és üzletutcájáig, és valahol a közepén tényleg ott a nyolcszögű síkidom. De van Zágrábnak Aluljárója (Pothodnik) is, mégpedig nagybetűvel, mert az is egyetlen a maga nemében. A pályaudvar alatt. Benne végig, sőt még egy alsóbb szinten is, üzletek, kávézók, könyvesboltok, bisztrók, újságosok. Kinek mire van szüksége. A nap majd minden órájában sűrű itt a forgalom. De a nyüzsgés mellett rend van és tisztaság, nem említhető egy napon a budapesti Keleti vagy Nyugati pályaudvar vidékének aluljáróival.

A Zöld patkóról (Zelena potkova) semmiképp sem szabad megfeledkezni. Vonattal megérkezvén rögtön találkozhatunk vele, amint kilépünk a várócsarnok halljából. Szép parkosított tér áll előttünk lovas szoborral. Egyike annak a hét parknak, amelyek körbeölelik a XIX. század végén fölépített, sok vonásával Pestre emlékeztető Alsóvárost. Ha innen kezdjük, a pályaudvartól, akkor a Tomislav király (az ő lovas szobra köszönti az érkezőt) terével kezdődik a patkó, a Strossmayer térrel folytatódik, majd Közép-Európa egyik legszebb tere következik, a Zrínyi sétány (horvátul: Zrinjevac). Róla majd még kell szólni. De a patkó közepe tulajdonképpen a pályaudvar melletti Botanikus kert, a túloldala pedig a Tito marsall tér (nem változtatták meg a nevét), a Mazurani´ tér és a Maruli´ tér. A XIX. századi Zágráb első számú városrendezője, a Károlyvárosból való Milan Lenuzzi (vagy Lenuci) volt ennek a nagyszerű gondolatnak a megvalósítója 1897 és 1903 között. Nagyszerű középületek, emlékművek, szökőkutak, sétautak, pihenést szolgáló padok kerültek a Zöld patkó parkjaiba, Zágráb belső részének egyedülállóan érdekes, fákkal-bokrokkal lélegző urbanisztikai egységébe.

 

 

Eszék: az ország túlsó sarkában

 

Budapest–Zágráb–Eszék. Ha közéjük vonalat húzunk, majdnem egyenlő szárú háromszöget kapunk. Légvonalban Eszék van közelebb Budapesthez. Le lehetne hajón csurogni a Dunán, nézem a térképet, a Dráva torkolatáig, s onnan már csak egy ugrás Szlavónia fővárosa. Jó darab az út Eszéktől Zágrábig. Úgy érzem a vonaton, legalább akkora a távolság, mint a Budapest–Zágráb közötti. Hosszú órákon keresztül zakatol velem a Dráva völgyében. Van időm visszapörgetni a városban töltött napok élményeit. Visszafelé haladva a vasútállomással kell kezdeni. Jellegzetes jobb napokat látott épület. Vidéki állomás. Kiskunhalas, Mezőtúr, Kaposvár? Esetleg: Pécs? A beszélgetésekben gyakran kopogott a rat (háború) szó, merthogy 1991 és ’94 között jó négy esztendeig blokád alatt volt a város. Körbe volt kerítve három oldalról. Zsák, melynek a szája volt az egyetlen kijárat Horvátország felé. Különös szellemi légkör volt ez idő alatt a városban. Amikor megkockáztatom a Nyugat-Berlin hasonlatot, szapora bólogatás a válasz. Szlavónia egy másik Horvátország. Más irányból érkezik ide az ember Magyarországról, mint Zágráb vagy a tengerpart felé. Ide Baranyán keresztül jövünk. Horvátországi részében lépten-nyomon láthatjuk még a háborús nyomokat. Frissen fölújított házak, másutt golyónyomok a falakon. Dárda környékén az út szélén piros szalagok meg táblák: aknaveszély, az országúttól nem szabad beljebb menni. Hadak útja. Erre vonult föl seregével a mohácsi mezőre Szulejmán szultán. A hajdani híres hét-nyolc kilométeres hídon. Európai híre kelt, amikor Zrínyi Miklós fölégette. Benne van a város címerében is. A mostani hídban nincs semmi különös. Persze a legutóbbi háborúban ezt szintén fölrobbantották. A Felsőváros felé kellett kanyarodnunk. XIX. század végi házsor mellett megyünk tovább, a valahai jólét tanúja, szép parkok, polgári miliő. Mai megjelenésük néhol kopottas. Az emberek öltözete is szerényebb, mint a fővárosban. Messziről látszik a vörös téglás nagytemplom – a szegedi Fogadalmi templomra emlékeztet. Péntek délután lévén jönnek-mennek az eszékiek a téren. Arcuk, formájuk szerint jóval kevesebb a dinári-mediterrán típus, mint Zágrábban.

Szlavóniának ez a része alföldi jellegű, a táj, az emberek, a konyha sokkal inkább emlékeztet a Duna mellékére, mint a horvát főváros környékére. A főtéri nagy boltban három-négyféle őrölt paprikát talál az ember, van belőle slatka (édes) és ljuta (csípős) is néhány változatban. Az Aspius étteremben merészen riblji paprikašt (halpaprikás) kértem, de éhes lévén még valami levest szintén szerettem volna, ám a pincérnő elmagyarázta, hogy ez a paprikaš maga is leves. Kiderült: hamisítatlan Duna menti halászlé. Még a tésztát is külön hozták hozzá. Akár Mohácson, Baján vagy Patajon. Az országhatár semmiképpen sem gasztronómiai határ. Az eszékiek szintén büszkék a halászléjükre, része a város imázsának.

Messze van Eszék Zágrábtól. Messze a távolságot tekintve, és a mentalitást is. Erről a szlavóniai tájról viszonylag kevés hallgatónk van a Magyar Tanszéken. Pedig ez a régió a horvátországi magyarság szülőföldje. Baranya déli sarka és Szlavónia. Már ami a szlavóniai magyar szórványból maradt a legutóbbi háború után. Rétfalu Eszék külvárosa jelenleg, a szlavóniai magyarok egyik ősi települése. Mára már nagyjából fölfalta a nagyváros. Egyáltalán nem falusias a környezet. A művelődési házban – mintha különös sziget volna – nézegetjük a régi fényképeket. Az ötvenes években még pezsgő magyar kulturális élet volt itt. Tánccsoportok tagjai néznek ránk büszkén a képekről, bajuszos fiúk, mosolygó lányok. Ők voltak a hajdani amatőr színielőadások szereplői. Talán a legfiatalabbak is nagyszülők már. Jött a fürdőszoba, a mosógép meg a televízió, munkalehetőségek a közeli városban, sőt Nyugat-Európában. Kiröppentek sokan a fészekből, férjhez mentek horvát emberhez, vagy horvát lányt vettek feleségül. A régi művelődési formák lassan kikoptak a divatból, szórakozni a közeli Eszéken lehetett, természetesen horvát közegben. Eltűnt a régi falu, új szomszédok érkeztek, akik nem tudnak magyarul. Van még magyar kulturális egyesület, de egyre kevesebben vannak, akik fönntartják. A kisebbségi sors egyik gyakori magyar tapasztalata: a szórványok fölszívódása.

A főtéri szállodai szobában, ahová rendre beköszön a nagytemplom harangzúgása, a szlavóniai rádió magyar adását hallgatom. Otthonos vidéki beszéd. A hallgatók telefonálnak. Egy baranyavári öreg magyar fölajánlja ajándékul Petőfi-kötetét az éteren keresztül. Azt szeretné, hogy olyan valaki jelentkezzék érte, aki tudja, így mondja, „használni”.

 

(Folytatjuk)

 

 

 

 

 



Nyitólap