Rövid megjegyzés
A Kortárs januári számában rövid
cikket közöltem egy recenzióról. Szövegek gondos
szembesítésével erről elsősorban azt állapítottam meg,
hogy számos jelöletlen idézetet tartalmaz egy korábbi
írásomból, valamint két kollégám egy-egy publikálatlan
szövegéből (Egy cikk margójára. Vigyázat, kompilátor!).
Idézetekkel támasztottam alá állításaimat; cikkemben
egyetlen olyan következtetés sem található, amelyet ne egy
vagy több vonatkozó s idézett szöveghely nyomán vonnék le.
Terjedelmi okokból természetesen nem citáltam valamennyi,
állításaimat alátámasztó szöveghelyet, de így is
bőséges példatárat adtam az olvasónak.
Az érintett szerzőnek a cikkre adott, az
áprilisi lapszámban megjelent reagálása (Rémképek és
lövészárkok. Egy történet margójára) olyan
tulajdonításokra építi érvelését, amelyeket nem támaszt
alá idézetekkel. A személyemet és szándékomat illető
minősítéseire a „vád” bizonyítékainak hiányában
éppúgy nem kívánok reagálni, miként az írásmódomat
illető, pontatlan, de bőségesen ismételt jelzőire sem
(„útszéli” és „alpári”, ilyennek minősíthető
stílus természetesen egyetlen írásomban sem található).
Védekezését a kétségbeesés érthető következményének
tekintem. Embert próbáló feladat megmagyarázni a szóban
forgó példatárat, nem is sikerül másképp, csak
önellentmondásokba keveredve. Tanúságtétel esetén – mint
ismeretes – a logikai ellentmondás az igazmondás hiányának
lehetséges, de nem bizonyító erejű jeleként funkcionál. A
szerzőnek a személyemet és szándékomat illető állításai
szövegek, vagyis tárgyi bizonyítékok híján csupán
történetmondásra hagyatkozó személyes tanúságtételnek
tekinthetők, önellentmondásait pedig, tartózkodván a
tulajdonításoktól, nem minősítem.
Vajon miképpen lehetséges egyfelől
elismerni, hogy a hivatkozott doktori vita helyben elhangzó
szövegei valakire olyan hatást tettek, amely alól nem tudta
kivonni magát („az ott elhangzottak alól nehezen vonhatta ki
magát”), s ezért recenziójában hosszabb szó szerinti
átvételek keletkeztek a hallás után jegyzetelt szövegekből,
másfelől arra hivatkozni, hogy ezek az átvételek a
recenzeált kötet szempontjából is „irreleváns
szövegrészeknek, megállapításoknak számítanak”, tehát
(?) „semmiféle okom nem lett volna (sic!) ezek jelöletlen
beépítésére”? Formalizálva: 1. nagy hatást tettek rám a
hallott szövegek, 2. ezért önkéntelenül (jelöletlenül)
idéztem azokat, 3. ezen általam (jelöletlenül) idézett
szövegek nem bírnak jelentőséggel, 4. ezért nem is lett
volna okom (jelöletlenül) idézni azokat (amiket
[jelöletlenül] idéztem).
Arról már ne is ejtsünk szót, hogy a
gyorsírás készségszintű ismerete híján miképpen tud
valaki egy tízsoros, három többszörösen összetett
mondatból álló – normál beszédtempóban felolvasott –
összefüggő szövegrészt egyszeri hallás után szó szerint
lejegyezni, s végül – ez már a könnyebbik vége –
változtatás és idézőjel nélkül beilleszteni megrendelt
recenziójába. S ha erre a hihetetlen notációs bravúrra
mégis képes lenne, miből gondolja, hogy csak az olvasott
szöveget védi szerzői jog?
Ellentétben a szerző állításával, aki
ezzel csak eggyel több idézetet tagad le fölöslegesen, kurta
kritikájában Kálmán C. György szó szerint a következőket
írta: „Boka egy helyen Szirák Pétertől idézi ugyanazt a
szöveget, amit később csaknem ugyanúgy sajátjaként mond el.
Mindegy.” (Élet és Irodalom, 2005. szeptember 30.). Csak
ismételni tudom magam: az utolsó szót leszámítva, annak
ellentmondva, erről beszéltem.
Bónus Tibor