Kortárs

 

Rövid megjegyzés

 

A Kortárs januári számában rövid cikket közöltem egy recenzióról. Szövegek gondos szembesítésével erről elsősorban azt állapítottam meg, hogy számos jelöletlen idézetet tartalmaz egy korábbi írásomból, valamint két kollégám egy-egy publikálatlan szövegéből (Egy cikk margójára. Vigyázat, kompilátor!). Idézetekkel támasztottam alá állításaimat; cikkemben egyetlen olyan következtetés sem található, amelyet ne egy vagy több vonatkozó s idézett szöveghely nyomán vonnék le. Terjedelmi okokból természetesen nem citáltam valamennyi, állításaimat alátámasztó szöveghelyet, de így is bőséges példatárat adtam az olvasónak.

Az érintett szerzőnek a cikkre adott, az áprilisi lapszámban megjelent reagálása (Rémképek és lövészárkok. Egy történet margójára) olyan tulajdonításokra építi érvelését, amelyeket nem támaszt alá idézetekkel. A személyemet és szándékomat illető minősítéseire a „vád” bizonyítékainak hiányában éppúgy nem kívánok reagálni, miként az írásmódomat illető, pontatlan, de bőségesen ismételt jelzőire sem („útszéli” és „alpári”, ilyennek minősíthető stílus természetesen egyetlen írásomban sem található). Védekezését a kétségbeesés érthető következményének tekintem. Embert próbáló feladat megmagyarázni a szóban forgó példatárat, nem is sikerül másképp, csak önellentmondásokba keveredve. Tanúságtétel esetén – mint ismeretes – a logikai ellentmondás az igazmondás hiányának lehetséges, de nem bizonyító erejű jeleként funkcionál. A szerzőnek a személyemet és szándékomat illető állításai szövegek, vagyis tárgyi bizonyítékok híján csupán történetmondásra hagyatkozó személyes tanúságtételnek tekinthetők, önellentmondásait pedig, tartózkodván a tulajdonításoktól, nem minősítem.

Vajon miképpen lehetséges egyfelől elismerni, hogy a hivatkozott doktori vita helyben elhangzó szövegei valakire olyan hatást tettek, amely alól nem tudta kivonni magát („az ott elhangzottak alól nehezen vonhatta ki magát”), s ezért recenziójában hosszabb szó szerinti átvételek keletkeztek a hallás után jegyzetelt szövegekből, másfelől arra hivatkozni, hogy ezek az átvételek a recenzeált kötet szempontjából is „irreleváns szövegrészeknek, megállapításoknak számítanak”, tehát (?) „semmiféle okom nem lett volna (sic!) ezek jelöletlen beépítésére”? Formalizálva: 1. nagy hatást tettek rám a hallott szövegek, 2. ezért önkéntelenül (jelöletlenül) idéztem azokat, 3. ezen általam (jelöletlenül) idézett szövegek nem bírnak jelentőséggel, 4. ezért nem is lett volna okom (jelöletlenül) idézni azokat (amiket [jelöletlenül] idéztem).

Arról már ne is ejtsünk szót, hogy a gyorsírás készségszintű ismerete híján miképpen tud valaki egy tízsoros, három többszörösen összetett mondatból álló – normál beszédtempóban felolvasott – összefüggő szövegrészt egyszeri hallás után szó szerint lejegyezni, s végül – ez már a könnyebbik vége – változtatás és idézőjel nélkül beilleszteni megrendelt recenziójába. S ha erre a hihetetlen notációs bravúrra mégis képes lenne, miből gondolja, hogy csak az olvasott szöveget védi szerzői jog?

Ellentétben a szerző állításával, aki ezzel csak eggyel több idézetet tagad le fölöslegesen, kurta kritikájában Kálmán C. György szó szerint a következőket írta: „Boka egy helyen Szirák Pétertől idézi ugyanazt a szöveget, amit később csaknem ugyanúgy sajátjaként mond el. Mindegy.” (Élet és Irodalom, 2005. szeptember 30.). Csak ismételni tudom magam: az utolsó szót leszámítva, annak ellentmondva, erről beszéltem.

 

Bónus Tibor

 

 

 



Nyitólap