Végh Attila
Tévedés
Volt, hogy
összetévesztettelek valakivel,
akit nem ismerek, de most már késő.
Nem vagy ők. Szereped van nálam.
Most már legrosszabb esetben is csak
veled téveszthetlek össze.
Benned történik meg a fatális hiba,
a házibuliban, ahová veled érkezem.
Már az ajtóból megpillantalak.
Hozzád lépünk. „Engedjétek meg, hogy
összetévesszelek benneteket. Ez te vagy.
Ez meg te.” Azzal elengedem a kezed,
te helyet cserélsz, én kézen foglak.
„Úgy. Most már mehetünk. Szia.”
Távozunk. A buli egy tévedéssel több.
Nem sokkal utánunk megint csöngetnek.
Újabb tévesztő érkezett. Téved és távozik.
Amikor már mindenkit összetévesztettek,
az árnyékbuli levegője sóhajt. Soha ilyen
tág tér a szeánsznak. A tévedők egymásra
néznek, körbeülik a hatalmas csontasztalt.
Szemükben elszánt esték. Összeérintik ujjaik.
Zár az áramkör, az idézőkön végigfut, kisül.
Tévotthonaikban a hazatértek mind elterülnek.
A padlóra zuhanok. Azt hiszem, infarktus.
Érzem, közel a halál. Fölém hajolsz. Az
utolsó kép: hajad szemembe lóg. Az utolsó
szavakat szomorúan mondod: „Azt hiszed,
haldokolsz? Tévedsz. Isten hozott a világban.”
Szóvers
1956-ra
CÍMER FREI
Fohász
Jöjj
el, Bethor, segíts meg engem, aki megnyitottam szellemkapum
szárnyait, mert emlékszem az eljövendő röpülésre, mert én
etetem a még meg nem született
denevért, kinek Togruim lesz majd neve, ki eljön majd, hogy
hatalmas, kék lelkeivel elborítsa az éjszakát, kinek szurkos
pillantásából csillóözön árad, s megmérgezi a bomló
éghajlatot, mert a Föld megérett már a Legszentebb
Rohadásra, mert amíg idióta seregei az eget fürkészték,
amíg tenyerükből etették a búcsúzást, amíg
háziasították a távolság szellemét, s amíg
szabadidejükben a Jó piramisát pingálták, addig alant, a
tömörség honában, a savószagú mélyben mi, éjjellátók
a Rossz tükörgúlájának adtuk életünket, és lásd, Bethor,
Vérömlenyek és Húscafrangok Parancsolója, elkészült az
irdatlan homokóra, a negatív piramis, a kiherélt fáraók és
nyomorékká vert királyok sírkertje, és nem porló ideák
feküsznek benne, hanem benne rohangál, őrjöng ádáz
cseléded, a Halál, csak arra várva, hogy te, Sebek Bűzhödt
Fejedelme, Férgek Gyóntatója, sikolyoddal betöltsd üregét;
jöjj hát, Undorító Isten, ölj úgy, mintha élelmet adnál,
okádd mohos szívem odvába a fiait felfaló Kronosz, a
lepkenyelv-úton vágtázó Sátán és a Nagy Önfertőző
erejét, és ezerszer ne legyen remény; szard tele, Belek
Tekergő Rémhercege, a végtelen tölcsért, a fordított
földmélyi piramis emléklatrináját, szívd magadba a talaj
vak lakóinak akaratát, pumpáld baljóslatú lelkünk a
reménykedők, a hívők és a szeretők évezredes
panoptikumába, és borítson el mindent a gyötrelem,
pupillámban robbanjon fel a Hold, perzselje föl szívek
millióit, és te, Halvaszületettek Dajkája, szüld világgá a
dögvész véres, ordító csillagát: Uram, fogadj szolgáid
közé, nyisd meg előttem a szürke sereget, engedd, hogy én is
a politikusi pályát válasszam!