Kortárs

 

Végh Attila

 

Tévedés

 

Volt, hogy összetévesztettelek valakivel,
akit nem ismerek, de most már késő.
Nem vagy ők. Szereped van nálam.
Most már legrosszabb esetben is csak
veled téveszthetlek össze.
Benned történik meg a fatális hiba,
a házibuliban, ahová veled érkezem.
Már az ajtóból megpillantalak.
Hozzád lépünk. „Engedjétek meg, hogy
összetévesszelek benneteket. Ez te vagy.
Ez meg te.” Azzal elengedem a kezed,
te helyet cserélsz, én kézen foglak.
„Úgy. Most már mehetünk. Szia.”
Távozunk. A buli egy tévedéssel több.
Nem sokkal utánunk megint csöngetnek.
Újabb tévesztő érkezett. Téved és távozik.
Amikor már mindenkit összetévesztettek,
az árnyékbuli levegője sóhajt. Soha ilyen
tág tér a szeánsznak. A tévedők egymásra
néznek, körbeülik a hatalmas csontasztalt.
Szemükben elszánt esték. Összeérintik ujjaik.
Zár az áramkör, az idézőkön végigfut, kisül.
Tévotthonaikban a hazatértek mind elterülnek.
A padlóra zuhanok. Azt hiszem, infarktus.
Érzem, közel a halál. Fölém hajolsz. Az
utolsó kép: hajad szemembe lóg. Az utolsó
szavakat szomorúan mondod: „Azt hiszed,
haldokolsz? Tévedsz. Isten hozott a világban.”

 

 

 

 

Szóvers 1956-ra

 

CÍMER FREI

 

 

Fohász

 

Jöjj el, Bethor, segíts meg engem, aki megnyitottam szellemkapum szárnyait, mert emlékszem az eljövendő röpülésre, mert én etetem a még meg nem született
denevért, kinek Togruim lesz majd neve, ki eljön majd, hogy hatalmas, kék lelkeivel elborítsa az éjszakát, kinek szurkos pillantásából csillóözön árad, s megmérgezi a bomló éghajlatot, mert a Föld megérett már a Legszentebb Rohadásra, mert amíg idióta seregei az eget fürkészték, amíg tenyerükből etették a búcsúzást, amíg háziasították a távolság szellemét, s amíg szabadidejükben a Jó piramisát pingálták, addig alant, a tömörség ho­nában, a savószagú mélyben mi, éjjellátók a Rossz tükörgúlájának adtuk életünket, és lásd, Bethor, Vérömlenyek és Húscafrangok Parancsolója, elkészült az irdatlan homokóra, a negatív piramis, a kiherélt fáraók és nyomorékká vert királyok sírkertje, és nem porló ideák feküsznek benne, hanem benne rohangál, őrjöng ádáz cseléded, a Halál, csak arra várva, hogy te, Sebek Bűzhödt Fejedelme, Férgek Gyóntatója, sikolyoddal betöltsd üregét; jöjj hát, Undorító Isten, ölj úgy, mintha élelmet adnál, okádd mohos szívem odvába a fiait felfaló Kronosz, a lepkenyelv-úton vágtázó Sátán és a Nagy Önfertőző erejét, és ezerszer ne legyen remény; szard tele, Belek Tekergő Rémhercege, a végtelen tölcsért, a fordított földmélyi piramis emléklatrináját, szívd magadba a talaj vak lakóinak akaratát, pumpáld baljóslatú lelkünk a reménykedők, a hívők és a szeretők évezredes panoptikumába, és borítson el mindent a gyötrelem, pupillámban robbanjon fel a Hold, perzselje föl szívek millióit, és te, Halvaszületettek Dajkája, szüld világgá a dögvész véres, ordító csillagát: Uram, fogadj szolgáid közé, nyisd meg előttem a szürke sereget, engedd, hogy én is a politikusi pályát válasszam!

 

 

 

 

 



Nyitólap