Kiss Gy. Csaba
Budapest–Zágráb:
oda-vissza
Zárában
kezdődött
Fehér a fény. Nincs hova bújni előle,
árnyékban is utolér. Felhőtlen az ég, nem mozdul a levegő,
forró szorítással ölel magához. Amikor elindulunk délelőtt
háromnegyed tíz tájban a Bölcsészkar épülete felé,
árnyékban már legalább 35 fok meleg van. Egyik-másik tanár
is ingujjban, nyakkendősen szaporázza lépteit a tengerparti
épület irányába. Ünnepi alkalomra ilyenkor, mondják e
délszaki világban, megengedi a protokoll a zakó nélküli,
nyakkendős-rövid ingujjas eleganciát. Ez az emlékkép rémlik
föl a nyári egyetem megnyitó napjáról. 1983-at írtak.
Készültem már odahaza erre a napra. Annak a nyárnak az
elején vagy huszonöt leckét megtanultam kívülről a Matica Hrvatska
által 1966-ban kiadott nyelvkönyvből, melyet Kovács
Pistától örököltem. Hrvatskosrpski (Audio-vizuelna
metoda). Föltűnt, hogy horvátszerb van ráírva, s nem a
nálunk megszokott szerbhorvát. Szerencsére volt hozzá
kazetta, úgyhogy a kiejtést eredetiben követhettem. Máig a
fülemben van az első szavak muzsikája. Ahhoz elegendő volt a
gyorstalpaló magántanfolyam, hogy a külföldi szlavisták
jugoszláviai nyári szemináriumán nem kellett kezdő
csoportban járnom a horvát nyelvórákra. Akkor még csak
bölcsészkar volt a városban. Pompás helyen. A riván. Riva,
mint Velencében. Tengerparti sétány, mondanám. Hozzátartozik
errefelé a városokhoz, a kisebbekhez és a nagyobbakhoz is.
Azért megnézem az Anic-féle horvát értelmező szótárt:
fallal övezett és rendezett tengerpart a városi kikötőben.
Aki nem járt e tájakon, annak talán nem egészen érthető.
Dalmácia városai a tenger felé nyílnak. Arra vezetnek a fő
utak, onnan jött barát és ellenség. Ezért a riva
különleges intézmény. Az érkezés és indulás helye.
Többnyire itt hullámzik a korzó.
Szóval ezen a riván áll a tekintélyes
épület, amelynek dísztermében gyülekeztünk az ünnepélyes
megnyitóra. Később hallottam, hogy a két világháború
között, amikor a város enklávéként az Adria keleti partján
Olaszországhoz tartozott, egy olasz gimnázium volt benne.
Következtek a megnyitóbeszédek. Úgy-ahogy értettem, ami a
pódiumról eljutott a fülemig. A szláv nyelvek
köztudomásúlag segítenek egymásnak. A következő napokon
itt tartották az egész társaságnak – lehettünk vagy
százötvenen – az előadásokat. Az irodalomtörténetről
szólókon igyekeztem jegyzetelni, egyre többet fölfogtam a
hallottakból. Szorgalmasan jártam a reggeli nyelvórákra, a
szabad időmet a tengerben töltöttem, esténként
végigkóboroltam a várost. Kezdtem lassan elmerülni ebben a
világban. Három dolog vonzott különösen. Maga a tenger és a
mediterrán táj – fűszeres illatával, délszaki
növényzetével. A horvát kultúra fölfoghatatlannak tetsző meanderei,
a horvát-jugoszláv-szerb háromszög enigmája, a régi horvát
irodalom addig számomra elképzelhetetlen gazdagsága –
többek között éppen Zára XVI. századi költőivel, Petar Zoranictyal
és Brne Karnarutictyal (Szigetről szóló elbeszélő
költeményét forrásként használta Zrínyi Miklós). És nem
utolsósorban a város köveiben a tapintható történelem
rétegei. Az ókortól meglévő folyamatosság. Minden
pusztítás, ostrom (volt belőle néhány, olyan kegyetlen
dúlás, mint például a kereszteseké 1202-ben vagy az 1943-as,
illetőleg az 1991-es bombatámadások), újabb és újabb
hódítók, különböző államalakulatok ellenére. Az elkopó
római latinitás, a horvát–olasz arány történelmi
hullámzásai ellenére. És minden különösebb búvárkodás
nélkül föltárult a múlt rétegei közül a magyar szint,
középkorunk egy darabja. Amiből odahaza csak töredékek
maradtak. A Mária-templom harangtornyának belsejében akár meg
is lehet tapogatni az oszlopfőkön hármas csoportokban
látható betűket: R.CO-LLO-MAN-NUS. 1105-ben vonult be Könyves
Kálmán Zára városába. Nem az apokalipszis lovasaként, hanem
gondoskodó uralkodóként, aki közös érdekekre apellált. Bonfinit,
Mátyás történetíróját idézve: „Így szinte az összes
dalmát elállt a velencések mellől, visszatért a pannonok
szövetségébe, legelőször a záraiak, akik elzavarták a
velencei hatóságot, és bebocsátották a király által
küldött őrséget.”
Nem tudom, kitől hallottam a butácska
szójátékot: boldogság Zára – bú Zadara. Merthogy
horvátul ennek a városnak úgy hangzik a neve, hogy Zadar.
Magyarul rögtön érezhető a két szó hangulata közötti
különbség. A könnyedén lebbenő Zára trocheusa mellett a
zordan koppanó Zadar. Amit persze a horvátok nem hallanak a mi a-hangunk
híján. Tegyük hozzá, a magyar Zára nem egyenlő az olasz Zarával
sem, hiszen a mi nyelvünkön a szókezdő z-ből nem lesz
a kiejtésben enyhe dz. A városnak jólétet és
békességet hozó közös királyainkra – Kálmán mellett
elsősorban Nagy Lajosra – emlékezvén, gondolom,
természetes, hogy mi a saját nyelvünkön szólítjuk. A két
világháború közötti szép olasz könyv így beszél a
városról: „Zára! szépen csengő neved úgy harsan idáig a
történelemből, mint egy trombitaszóló.”
Amikor a nyelvgyakorlatokon fogalmazást
kellett írni, képzeletbeli rádióműsor vázlatát vetettem
papírra, kicsit töprengve, milyen hanghatásokat lehetne egy
valódi rádióműsorban fölhasználni: a tenger
mormolásától, a hajókürtöktől a sirályok vijjogásáig, a
kissé monoton, mélabús dalmát népdaloktól a zárai
harangokig. A horvátok megérkezésnek (dolazak) mondják
a maguk honfoglalását. Ott állnak a historizmus horvát
festői által a képzelet díszes ruháiba öltöztetett
vezérek a sziklaszirtek között habzó Adria fölött, a tér
és idő végtelenjébe pillantanak. Hazára leltek. Valahol ezen
a tájon, a tenger mellékén. Itt született meg a IX–X.
században a középkori horvát állam. Megérkeztek tehát.
Ahogy magam is odaérkeztem közel negyedszázada a horvát nyelv
és kultúra kapujába.
Csurgó és Kapronca
között
A csurgói állomás. Itt kezdődik az
átkelés. Az utolsó város Magyarországon, utána már csak
Gyékényes következik, a határállomás. Áthaladok újra és
újra Csurgón, alig látok valamit a városból, néhány
tetőt, tornyot csupán. ’90 februárjában vagy márciusában
itt korteskedtem. Délután érkeztem, másnap reggel már
indultam vissza. A teremre emlékszem, ahol szorongtak a
választópolgárok, a bizakodó hangulatra meg a vastag falú
régi parókia vendégszobájára. Semmit sem láttam Csokonai
városából. Csokonai? Miért is volna éppen az övé? 1799
májusától csak néhány hónapig volt a városban helyettes
tanár, és maga az iskola, a XVIII. század végén alapított
református gimnázium (ismét visszakapta az egyház) legalább
annyira érdemes az utókor emlékezetére, mint a költő. Nekem
talán mégis azért elsősorban Csokonai, mert a magyar irodalom
történetét iskolásként én még földrajzként is tanultam.
Mindig kíváncsi voltam arra, hol éltek, merre jártak a magyar
írók-költők. Hátha tapintható még ott valami a
szellemükből. Vonzottak a magyar glóbusz helységei, melyek
tőlük kaptak ragyogást. Csurgó pedig – tőle, az angyali
költőtől. A magyar költészet Mozartja, ahogy A. mondja. Itt
írta, Csurgón, fergeteges színjátékát, a Karnyónét.
Zágrábi tanárként veszem észre, hogy a dráma egyik
szereplője horvát. Bár szerzői utasításként azt írja:
„ez mindég rácossan fog beszélni”. Szerb volna talán?
Úgy gondolom, nem. A debreceni Csokonai talán nem érzékelte
annyira a különbséget a délszlávok között, esetleg hallott
szerb szót valahol, vagy valakit szerbes ejtéssel magyarul
beszélni, s valami hasonlót érzékelt itt. Ne feledjük azt
se, van Kalocsa környékén olyan falu, melynek horvát
nemzetiségű lakóit ráchorvátnak nevezik. A határ közeli
városban költőnk valószínűleg inkább horvátokkal
találkozott. Lázárnak, a boltossegédnek a beszédjében
elsősorban mássalhangzók zöngésítésével és a sok
kicsinyítéssel érzékelteti a másságot.
Zákány-Gyékényes. Így pontosabb. A
zákányi domb előtt áll meg a vonat, ha az állomást
Gyékényesnek hívják is. Itt azután leszáll még mutatóban
egy-két magyar. A senkiföldjén rendszerint egyedül vagyok a
kocsiban, majd csak Kaproncán, a túloldalon szállnak föl a
Zágrábba igyekvő horvátok. A valahai vasfüggöny (volt
ilyesmi Magyarország és Jugoszlávia között szintén, a
Szeged környéki tanyavilágban még a ’80-as években is
igazoltattak egyszer civil ruhás határőrök) tanújaként még
fölbukkan egy roskadozó figyelőállás, és máris a hídon
vagyunk. A Dráva. Szürkéskék, olívzöld, barnába hajló.
És innen egyáltalán nem ezüst, mint az országcímerek
(Magyarországéban és Szlavóniáéban is) egyik pólyájában
a humanista vagy romantikus magyarázat szerint. Hömpölyög,
zúdul, mélán szétterül, a hídlábaknál örvénylik. Mikor
hogy. Szimbolikus hely. És állandó mozgásban van. Két
ország határát mossa. Le- és fölfelé menet is át kell
kelni a folyón. És a túloldalon kezdődik valami, gondoljuk,
ami nem olyan, mint az innensőn: „…már ott, a Dráva-hídon
túl szembeszökik valami változás, némi eltérés a vidék
alapszíneiben meg a domborodások jellemében. Meg se kell
különösebben figyelnünk, hogy a kalauz az »egy perc« mellé
»jedan csász«-t kiált, meglátszik, hogy más földön
vagyunk” – így útirajzában a száz évvel ezelőtti magyar
vándor, Solymossy Sándor 1901-ben, aki később azután a
magyar néprajztudomány jeles képviselője lett. Persze inkább
valami belső érzésről lehet szó. Az volt annak idején, és
az ma is. Száz év alatt még jócskán nőtt is a lelki
távolság. A vasúti híd mellett egy közúti. De csak belső
horvát forgalom halad át rajta. Kocsival itt nem lehet átmenni
Magyarországról Horvátországba. Egyszer, vasúti sztrájk
idején (nehogy csalódjanak Zágrábban a vizsgára várók) a
csurgói polgármestertől kértem segítséget. Jókora kört
kellett megtennünk autóval Csurgótól Kaproncáig.
Vonaton percekig tart az egész. Elfutunk Dernye
(Drnje) vasútállomása előtt, fiatal zágrábi történész
kollégám, Hrvoje Petric falumonográfiájában (2000) nemrégen
készült színes fényképen láthatjuk együtt a gyékényesi
és a dernyei labdarúgókat. Ennek a nemzedéknek remélhetőleg
újra természetesek lesznek a kapcsolatok. A sínek mellett Vegeta-silók
mutatják, hogy Kapronca következik, ott azután horvát
beszéddel telik meg a kocsi.
Alsódomború: Donja Dubrava!
– avagy egy átkozott
költő a Muraközből
2003 novemberében Kaproncán rendezett a
zágrábi egyetem történeti intézete nemzetközi tudományos
szimpóziumot a Drávamellék határtérségeiről. Igazi
„köztes” tanácskozás volt ez. Határszélekről folyt a
szó, hiszen mossa ez a folyó a stájer, a szlovén, a magyar
és a horvát partokat egyaránt. Abban az értelemben is köztes
volt, hogy az előadók tudományterületek határsávjaiban
mozogtak: földrajz, történelem, irodalom egymással
szomszédos mezsgyéin. A magyar irodalom Dráva-képéről
kíséreltem meg áttekintést adni. Oláh Miklós Hungariájától
kezdve (az országcímer ezüst pólyáiról az elsők
egyikeként állította, hogy a négy országos folyót
jelképezik) Zrínyi Miklóson át XX. századi költőinkig.
Jókai az Erdély aranykorában festett képet erről a
tájról, hiszen itt esett meg 1666-ban a végzetes vadászat, a
Csáktornya és Varasd közötti erdőben. „A Dráva mellékén
vagyunk – így a nagy mesélő –, egyikében azon végtelen
lankaságoknak, mikben a vad is eltéved. Mindenfelé erdők,
évezredes ihar- és égerfák, és az erdők tövében víz.
Nagyszerű mocsár, melyből vízi virágok és sás helyett
óriási szálfák nőttek elő, miknek lehajló gallyairól
gyökereket húz az éltető víz színe.” Baksay Sándor
(író és református lelkipásztor, később püspök) Az Osztrák–Magyar
Monarchia írásban és képben című sorozat Dunántúlról
szóló (IV.) kötetében a Drávát a leggyorsabb és
legrakoncátlanabb címerfolyónak nevezi: „Amerre megy,
mindenfelé ágyat vet magának, s jobbra-balra holt Drávák
szegélyezik útját, melyekkel mint egy pajkos gyermek a
nevével, telefirkálja a partokat: »Itt járt a Dráva«;
felszaggatja vagy eltemeti a két ország határcölöpeit, mert
innen, majd amonnan csap el egy szeletet a másikhoz. […] Gyors
és váratlan áradásinak játékszer a védgát, a kitépett
fákat széles árteréről felgyűjtve sodrába hordja, fejjel
buktatja mélységeibe, ágaikat fövenybe temeti, fölszínén
éveken át rothadoz a felülkerült gyökérzet, végre csak a
kopasz törzsök sötétlik a vízszín alatt a hajósok
veszedelmére. Nem egyesíti, hanem külön választja melléke
népeit.” Amikor előadásomban Somlyó Zoltánhoz értem, és
szülőfalujához, a muraközi Alsódomborúhoz, melynek nem
tudtam a horvát nevét, Zvonko Kovác zágrábi szlavista
kollégám kiáltott közbe: Donja Dubrava! Kiderült azután a
szünetben, ő is odavaló. A mi „átkozott költőnkről”
azonban soha nem hallott. Amikor másnap a tekergős folyam
mentén kirándulásra indultunk, útba ejtettük Alsódomborút
is. Túl sok nem maradt róla emlékezetemben, hiszen csak
keresztülbuszoztunk rajta. A Dráva közelébe települt a falu,
nem messze attól a helytől, ahol a Mura beléfolyik. Gönczi
Ferenc néprajzi munkájában (Muraköz és népe, 1895)
azt olvassuk róla: „Alsó-Domború élénk, nagyszámú
intelligenciával bíró nagyközség. Olvasóköre is van. Az
itt lakó Hirschler-testvéreknek – kik hazafias érzületük-
s közügy iránti lelkesedésükről megyeszerte ismeretesek –
nagyszerű fakereskedésük van, mely hazánkban egyike a
legnagyobbaknak. Vagyonos lakói jó magyar hazafiságuk által
is kitűnnek.” Nem biztos, hogy e sorok tetszenének horvát
kollégámnak. Schwarz Simon, Somlyó Zoltán édesapja, aki egy
dombóvári nagykereskedelmi cég főnöke volt, minden
valószínűség szerint beletartozott az intelligencia (úri
osztály) említett körébe. A rövid percek alatt néhány
régebbi házat ugyan fölfedeztem a busz ablakából, de
sejtésem sem volt arról, merre kéne keresni, ha egyáltalán
megvan még, a költő szülőházát. 2005 decemberében
említettem Somlyó Györgynek, mikor egymás mellett ültünk a
Nap Kiadó könyvbemutatóján, hogy szeretnék vele egyszer
beszélni édesapjáról meg Alsódomborúról, hetek múlva
azután már csak a halála hírét vehettem. Az egykori
muraközi faluhoz a leginkább hiteles kalauzunk maga Somlyó
Zoltán lehet, a méltatlanul elfeledett költő. Évszámolvasó
című versében harmincévesen készít számadást életéről.
Születésével kezdi:
Ezernyolcszáznyolcvankettőben
születtem nyáron én,
és azóta egyre,
egyre az életem várom én.
Nyolcvankettő
júniusban, Drávaparton, Domborún,
hol a legszebb
rózsa nyílik, hol a legszebb lomb borul.
Ezernyolcszáznyolcvankettő:
első évem be fakó!
Kis fürészgyár
rossz zugában voltam vaksi kis lakó!
Tulipános udvar
mélyén hulltak első könnyeim
magyar földnek
horvát kéztől boronált göröngyein.
1911 májusából való Az átkozott költő
szól című vallomása: „Lent a falumban apró, rozoga
híd áll a Dráva egy vékony, beteges ere felett. Mindössze
öt lépés hosszú. Az innenső hídfőn piros-fehér-zöld
táblás jelzés van, túlról piros-fehér-kék: Horvátország
– öt lépésnyire. Gyerekkoromban sokszor mentem át e kis
hídon, a lila rekettyés alján, és boldog voltam, hogy oly
rövid idő alatt egyik országból a másikba lehet sétálni.
Boldog voltam, és megszerettem magam nagyon, mikor észrevettem,
hogy a rövid hídon legszívesebben vagyok, mert innen is, túl
is, nem volt hosszú maradásom: mindig megálltam a pallón, és
nagy biztonságban éreztem magamat a két ország között.
Később aztán ez lett a legvégzetesebb
szomorúságom. Megtudtam, hogy se magyar, se horvát nem vagyok,
csak félszeg, furcsa keverék, s a két ország egyike se tud
megtartani, s egyiket se tudom külön átérezni. Szerencsétlen
vagyok: hazátlan vagyok és kitagadott, s még ma is egy kurta
hídon ragad a lábam – örökké víz fölött állván,
idegenségemtől beteg szemeimmel egyre mosom a dolgokat,
szeretnék szépen tisztán látni mindent: eredetemet, utamat,
megállásaimat, nekilendüléseimet – de nem lehet.
Két ország hajtott ki magából, az egyiknek
gyökerei elromlottak a kezemben, a másiknak gyökerei
korbáccsá váltak. Talán ezt szeretem jobban! Érzem, hogy
ebből az egyoldalú siralmas szeretetből áll össze verseim
lélektana: a horvát vad kultúra és a magyar szomorúság
serkentő ereje – ezek kapcsolódtak össze bennem halálos
egésszé.
Hogy nagyobbára szerelmes verseket költök,
ne riassza vissza az olvasót és kritikusaimat! A szerelem az
egyetlen lehetőség, amely a hontalan költőt megmentheti a
hazaárulástól!…”
A magát magányra ítélő költő, a bohém,
az örök csavargó és a szerelem lovagja ifjú éveiben
végigjárta a vidéki szerkesztőségeket Szegedtől
Nagyváradig és Pécstől Fiuméig, rövid ideig még Angéla
nővérénél fönt a Karszton, Vrboskóban is meghúzta magát.
Szinte kínálják magukat a horvát, horvát-magyar helyek
alaposabb vizsgálatnak. A családi fészekből kikerülve-kiesve
megtapasztalta a nyomort is, keserűségében stilizálta magát
a sors kiátkozottjának. Somlyó Zoltán, akit a nagy
Nyugat-nemzedék árnyékában nem mindig lát igazi
jelentőségének megfelelően az utókor, pedig „költészete
nemcsak repülni vágyik, de szárnyalhatna is, mivelhogy
szárnyalásban fogant, s képes magasröpülésre”, írta
róla a kései költőtestvér, Kormos István. Muraközi
emberünk gyakran visszatér verseiben a szülőföldi tájhoz, a
Dráva-part hangulataihoz, a légrádi komppal átkelő horvát
parasztokhoz. A vissza nem térő ifjúkor iránti nosztalgia, az
emlékező távlaton át megjelenő falusi harmónia jellemzi e
képeket. Népdalok, nóták muzsikája szólal meg ezekben a
versekben. A Vén tutajos dalában ilyen, dalra
emlékeztető hangütésben:
Kemény a
gerenda válla,
rossz fekhely a
deszkaszál.
Szomorú az
égre nézni
S látni, a hold
hogy kaszál.
Ma Légrádon,
Domborúban,
Holnap már
Eszék alatt.
Fut a Dráva,
visz a Dráva
Föld fölött
és ég alatt.
(Folytatjuk)