Kiss Gy. Csaba
Budapest–Zágráb:
oda-vissza
Jelek
és magyarázatok
Mi maradt nekem Zágrábból?
Lapkivágatok, jegyzetlapok, horvát szavak, könyvek.
Találkozások, beszélgetések, egyetemi órák emlékei.
Kollégák arca a Bölcsészkarról (kissé furcsa, ha magyarul
írom a Filozofski fakultet nevét), diákoké, barátoké. A
magyar tanszék asztalokkal, könyvespolcokkal zsúfolt szobája,
az öreg villanyírógép benne. Jelek halmaza. Utcarészletek,
lassan poroszkáló kék villamosok, pezsgő élettel teli
belvárosi kávéházak, vendéglők, idétlen lakókaszárnyák
és barátságos kisvárosi zugok. Területenkívüliség és
otthonosság. Szüntelen magam mögött éreztem – velem volt
– Magyarországot, de mintha egy kicsit szabadabb lettem volna
tőle. Horvátországban sohase bosszantott annyira a politika
sok botorsága, nem az én bőrömre ment a játék. Minden
kötöttség nélkül tanulhattam a horvát múltat és jelent.
Kirándulóként jártam ott a művelődés kertjeiben,
szemelgettem a gyümölcsökből kedvem szerint, nem kellett
belőle vizsgáznom.
Történetek, szövegek, szavak kísértenek.
Hogy újramondjam őket. Mit jelentenek, arra vagyok kíváncsi.
Egy horvát kaleidoszkóp képei forognak előttem koronként,
minden logika nélkül. Áttűnnek egymásba, egyszer élesebbek,
másszor szétoldódnak kontúrjaik, nehéz megragadnom őket.
Szeretnék tisztában lenni velük. Megnevezni s elmagyarázni
őket. Olyanformán, ahogy a rongyszőnyeg készül,
motívumokat, színeket váltakoztatva, amilyen darab épp a
kezemhez kerül. A műfaj nevét nem tudom. Mondjuk: ingázás. A
két város, a két kultúra, a két nemzet között. A mától a
tegnapokig, s egy tegnap éppúgy lehet az öt esztendő, mint a
korábbi évek bármelyik napja. Horvát közegben. Vagyis:
milyennek látom benne magyar magamat, és milyen lesz a horvát
rajtam, egy magyaron áteresztve. Nem tudós elemzés, hanem
tapasztalás szerint.
Öt év – száz utazás
Utazó tanár. Miféle fajzat volna ez?
Mint a vándorszínész vagy a drótostót. Valami efféle.
Odautazik, tanít, vizsgáztat, dolga végeztével továbbáll.
Vendégtanár – aki föllép az adott helyen mint vendég. Ez
mindenesetre jobban hangzik. Van persze ebben is ideiglenesség,
átmeneti jelleg. Nálunk valamikor a nyolcvanas években terjedt
el az utazó egyetemi oktatók fajtája. Andrzej Vincenz, lengyel
atyai barátom (foglalkoztam az ő apjának, a világháború
alatt Magyarországra menekült írónak a munkásságával)
Heidelbergben lakik, hosszú ideig onnan járt tanítani a
göttingai egyetemre. Keresztül majdnem egész Németországon.
Az én útjaim jóval rövidebbek voltak. Miskolccal kezdtem,
még 1994-ben, Zágrábbal folytattam. Ott lettem 1999 őszétől
a magyar irodalom vendégtanára. Havonta kétszer kellett útra
kelnem, többnyire három, ritkábban négy napra. Az öt év
alatt csupán egyszer nem tudtam elmenni. Amikor meghalt apám.
Soha nem számoltam ki, mit jelentett ez a
megtett távolságot tekintve, és azt sem, hogy mennyi időt
tölthettem összesen odalent. Visszatekintve mégis kíváncsi
vagyok rá. Öt éven át ingáztam Budapest és Zágráb
között. Évente tíz hónapot számolva ez kereken összesen
száz utazás volt oda és vissza. Ha a megtett távolságot
nézzük, egy út 370 kilométer, oda-vissza 740. A száz alkalom
tehát nagyjából 74 ezer kilométer megtételét jelentette.
Időben pedig az utazások alatt (a hivatalos menetrend szerint a
leggyorsabb vonat menetideje öt óra volt, s többnyire azzal
mentem-jöttem, bár ez nem mindig sikerült) életemből úgy
1200 óra pergett le a két város között. Akárhogy számolom,
ez legalább 50 nap. Munkás órák és napok, mert hétfő
reggel lefelé menet rendszerint az órákra készültem,
visszafelé pedig szorgalmasan silabizáltam a horvát napi- és
hetisajtót. Ha a Horvátországban töltött időt számolom,
1999 októberétől 2004 októberéig ez legalább 350-370 nap
volt. Egy év. Az én horvát évem. Amely jóval régebben
kezdődött, és máig nem fejeződött be.
Oda és vissza nemcsak egy szomszédos
országba utaztam, hanem gyakran a két nyelv és kultúra
közötti szakadékban botorkáltam. Mert szakadék ez a határ,
akármilyen vékony is a térképen vonala. A valóságban ugyan,
ha kitekint az ember a hídon, a Dráva örvényei között
nehezen tudja fölfedezni. Ez szintén valami titokzatosságot
sugall. Magyarok és horvátok világát a szomszédság
ellenére mintha sötét függöny választaná el egymástól.
Persze: a nyelv. A XX. század történelme. Volt idő, amikor
csak a madarak járták át a határon. Mégsem tudom
megmagyarázni, miképpen tűnhetett el ennyire mindkét nemzet
tudatából a közös történelem emléke. A táj pedig mintha
ugyanaz volna a folyón innen és túl. Az arcok, a gesztusok is
hasonlítanak. Az ételek ízében sem itt, a Dráva mellékén,
sem keletebbre – Mohács és Eszék táján – nem érezhető
különbség. Sokat forgolódtam ezért történelmi
útvesztőkben. Néha mintha elvadult bozótosba tévedtem volna,
ahol én – akárcsak regényében Fabrio, a kortárs horvát
író – az Ady által megidézett hajdani, eltévedt lovasnak
vak ügetését hallhattam.
Újra és újra meglep, hogy történelmi
emlékezetünk mennyire egy srófra jár, mítoszaink mennyire
hasonlóak, még akkor is, amikor a modern nemzet
megformálásának kényszere magyarokat és horvátokat
szembeállított egymással. A historizmus festményei
csereszabatosak, ha kicserélnénk egyik-másik föliratot, senki
sem venné észre. Ám külön-külön tanuljuk múltunkat, még
a közös részét is, így a néhány magyar kroatistán és
horvát hungarológuson kívül hajlamosak vagyunk azt hinni,
két egymástól független tartományról van szó. Más, persze
más. Magyar meg horvát. De olyan másság, amelyben nem nehéz
önmagunkat fölismerni. Ez a leghosszabb utazás.
A fiumei gyors
Ott várok rá minden második hét
szerdáján a zágrábi pályaudvaron, tíz perccel délután
négy óra előtt. Ne tessék zokon venni, mármint Horvát
Államvasutak, de ez a vonat ritkán érkezik pontosan. Várni
kell rá. Legalább tíz-tizenöt percet, s ez még jó, mert
előfordul, hogy még többet késik, és akkor a budapesti Déli
pályaudvarra szintén jókora késéssel fog befutni.
Jöhetek-mehetek addig a pályaudvaron, otthonos tér. És
otthonos a horvát szó is. Kolodvor. A német Bahnhof
megfelelője. Tükörfordítás, mint a magyar pályaudvar.
Ugyanaz a nyelvi logika és a purizmusnak hasonló igénye. Ahogy
idejövök, gyalogosan vagy villamossal, Miskolc jut eszembe. A
négy év ingázás Budapest és Miskolc között. Az állomás
ott is olyan, mint egy erőd. Stílusával a történelmet
idézi. Persze nagy a különbség a pályaudvar előtti teret
tekintve. Miskolcon az a tér bizony elég vidékies. Ott
fordulnak meg a villamosok. Szemben pedig a helyi autóbuszok
megállója. És nem a belvárosba vezető impozáns
parkoknak-tereknek a nyitánya ez a tér. A Szinva patakon
(folyón?) át szegényes díszletek között indul a villamos
befelé. Miskolc mégiscsak – legfönnebb – regionális
központ.
Tehát a vonat. Budapest és Zágráb között.
Amikor először olvastam Krležánál a fiumei gyorsról,
eszembe nem jutott volna, hogy nekem is ez lesz a sorsom, és
évekig fogom járni a Glembayak, Emericzyek útját: „A fiumei
[a horvátban: fijumanski] gyors édeskés karbolszagot
árasztó, csipkés huzatú bársonyülésén, a
Božjakovinától Lepavináig és Csurgótól Dombóvárig…”
Meg a horvát képviselőkét, akik száz éve hivatalból
jártak, akárcsak én – bár föltehetően első s nem
második osztályon –, föl Pestre meg vissza. Újabban már
termeskocsi van. Furcsán hangzik magyarul ez a vasúti
neologizmus. Valami modern dolog. Szebb, fejlettebb, mint
amilyent mi megszoktunk. Akár Nyugaton. Látom is az illemhelyen
a föliratot, egy bécsi cég nevét. Nincsenek itt már kupék,
sem vörös bársony, sem karbolszag. Repülőülések vannak,
egymástól merev karfákkal elválasztva. Egy társaság,
család nem tud összeülni. Viszont többen elférnek.
Németországban, Franciaországban ültem efféle vonatokban. A
jövő, gondolhatja a közép-európai polgár. Mert szeret
fölnézni oda. A nagyvilág központjaira. Kisebbrendűségi
érzéssel, melyben ott forr valaminő türelmetlen harag és
öntelt gőg keveréke. Európa és mi. A hangsúly az ésen
van, ami inkább elválaszt, mint összeköt. Az antemurale (a
lengyelek mellett főleg a horvátok és a magyarok ismerik ezt a
szót, hozzátéve persze a birtokos jelzőt: christianitatis)
hagyománya. Hogy mi lettünk volna a keresztyénség védfala.
És rendre cserbenhagytak minket. Hiába véreztünk annyit,
hősi kitartásunkat csak a mi tájainkon tartja számon, ha
számon tartja, nemzeti mítosz. Amikor 130 éve ezt a vasutat
megépítették – ez a történet mára szintén mítosz –,
Európa egyik legkorszerűbb vasúti pályája volt. Izgalmas
műszaki megoldásokkal, különösen Károlyváros és a
célállomás között. Elő kellene keresni egy régi
menetrendet, hány óra volt akkoriban a menetidő. Most kereken
kilenc óra. A két világháború közötti magyar turizmusról
szóló doktori disszertációban olvasom: a harmincas években a
reklám 15 órával biztatott. Budapest vasúton mintegy 370
kilométerre van Zágrábtól, Zágráb pedig Fiumétól 230-ra.
A két főváros közötti menetidő még valahogy elfogadható,
de ha arra gondolok, hogy Fiuméig még legalább négy óra
hosszáig kell utazni, nem valószínű, hogy a vasút
versenyezni tud a közúti közlekedéssel. Ha kész lesz
Budapesttől Fiuméig az autópálya, Pesten reggelizhet az
ember, és Fiuméban ebédel. Mikor? Talán még nem holnap. A
vasút fölújítását sem sietik el túlságosan. Mintha az
észak–déli közlekedési csatornák kevésbé fontosak
volnának, mint a nyugat–keletiek. Főleg a nyugatiaknak.
Nekünk persze igen. A mi érdekeink, ez esetben a magyaroké és
a horvátoké, akárhogy forgatjuk, csak a mienkéi. Mások, mint
a multinacionális vállalatoké vagy mondjuk a nyugati
országoké. Ők nem fogják a fejüket fogni miatta. A mi
fejtartásunkra viszont a Nyugat felé fordított arc jellemző.
Mert másként provinciálisak maradunk. Lenézzük magunkat. Meg
a szomszédainkat. Nagyképűen vagy kicsinyhitűen. Tertium non
datur?
A Tér
A villamosra várunk a Száva úton. Egyre
többen. Valami bizonytalanság remeg a levegőben. Elterelték a
villamosokat. Jönnek aztán konvojban, egymás után a
szerelvények. Jól öltözött, idősebb, bajuszos úr fordul
hozzám: mondja, kérem, melyik megy a Térre? A bennszülöttek
így mondják. A Tér. Nagybetűvel. Amiből Zágrábban csak egy
van. A Jellasics bán tér. A központ, fórum, agora. Mindig
irigyeltem azokat a városokat, amelyeknek van ilyen
középpontjuk. Rynek – eleinte sokat rágódtam a lengyel szó
jelentésén. Tér, főtér, piactér. S mivel a német
„Ring”-ből származik, mondhatjuk körtérnek is. Ahogy
Budán városbeli szűkebb pátriám főterét hívják:
Körtér. Móricz Zsigmond körtér. Ám Lengyelországban minden
városban kell lennie ryneknek. Oda vezet minden út. Akkor
érkezik meg az ember, ha eljut erre a térre. Ennél beljebb
már nem lehet menni. Innen már csak kifelé. Végpont és
kezdet. Budapestnek nincs ilyen középpontja. Nincs Budának és
Pestnek sem. Posztmodern városok ezek, gondolhatjuk, igazi
centrum nélkül. Különös hullámmozgásban kígyóznak
útjaik, néha körutakkal félkörbe fordulnak-tekerednek,
másutt meg kiegyenesednek. Mintha keresnének valami
viszonyítási pontot. De az vonal. A Duna szalagja.
A modern Zágrábot a XIX. század második
felében úgy tervezték a horvát világ centrumának, hogy
legyen benne ilyen középpont. A várost, városokat egyesítő
hely. Ahol az Alsóváros, a Felsőváros és a Káptalan
találkozik. És találkoznak a zágrábiak. Meg két táj: eddig
ér a Száva síksága, itt kezdődik a Zágrábi-hegység. Ez a
hely tényleg agora, fórum. Nyáridőben éjfélig vagy még
tovább tart a délvidéki zsivaj. Egyszer közelről is
megtapasztalhattam. A Dubrovnik Szálló ide nyíló ablakából.
Talán a hajnali órákat kivéve szüntelen a forgalom. Emberek
és villamosok. A Jellasics teret kávéházak és elegáns
üzletek karéjozzák. Itt dobog a város szíve. Az egykori
vásártéren. Népviseletes parasztok, árusok bódéi a száz
évvel ezelőtti festményen, körben kisebb-nagyobb
polgárházak, mint amilyenből mutatóba maradt a pesti Kálvin
tér és a Ráday utca sarkán. A piachoz vezető átjárón a Harmica
fölirat a régi harmincadvámot és magyar szót idéz. A
száz évvel ezelőtti századforduló modern és historizáló
palotái állnak sorfalat az északi oldalon.
A Tér közepén pedig szobor. A bán
emlékműve. Marcus Aurelius kapitóliumi szobrának a
modorában. Harciasabb nála, hiszen kivont kardját nyújtja
előre. Még az osztrák–magyar – és a magyar–horvát !
– kiegyezés előtt állították ide. A horvát történelmi
tudat közepéből a szimbolikus tér közepébe. Ha valaki akar
valamit mondani múltról vagy jövőről, Horvátországról,
annak ide kell jönnie. Itt tartották 1990–91-ben a
tömeggyűléseket. Már ez is történelem. Az akkori
eseményekből kis részleteket mutat a dokumentumfilm a Városi
Múzeum kiállításán. De alkalmas a Tér sokkal prózaibb
célokra is. Talapzatához kuporodhatnak jó időben a bámész
idegenek, és kitűnően megfelel találkahelynek is. Két
kiemelkedő pontja van a Tér színpadának. A szobor meg a
nyugati oldalon az utcai óra. Ellenőrizhetem, korán jöttem
vagy késtem-e. A város kirakatában vagyunk. A közép-európai
stílusú kávéházakban kiülnek egy kis dumapartira a
művészek, nyakkendős polgárok, randevúzó fiatalok és
pletykás öregasszonyok. Ha kis időm van még, benézhetek a
könyvesboltok valamelyikébe. Van belőlük több. A mindenkori
kínálat újdonságai a kirakatokban. Még nem öntött el
mindent a szellemi silányság, de itt is egyre több könyv
képviseli az ezoterikus és gasztronómiai irodalmat.
Az állandó keresztülvonulásnak
napszakonként és évszakonként változnak a szereplői. Reggel
és déltájban rikkancsok kiáltoznak az óra és a
villamosmegálló között. Ádventi időben megjelennek a
gesztenyesütők. Karácsonyhoz közelebb pedig ide is jut a
bódékból, ahol forralt bort mérnek. Tavaszi-nyári időben
vonatot formázó városnéző kisbuszok szerelvénye indul a
Térről. Délután-este szivacsként vonzza magához ez a hely
az Ilicán korzózókat. Erre vezet a legtöbb zágrábi
villamosnak az útvonala, sorra öntik a Térre az érkezőket,
szívják magukba a várakozókat. Nincs fegyelmezett sorban
állás, emberfürtök lódulnak neki, mégis különösebb
lökdösődés nélkül gyorsan föltöltődnek a kocsik. A hely,
amelyet nem lehet elkerülni. Zágráb tere. A Tér Zágrábja.
Jellasics szobra
Meg kellett szoknom, ha idehaza Zágráb
kerül szóba, mindig megkérdezik: és Jellasics? Hát…
köszöni szépen. Nekem is sokáig a Petőfi-vers sorai csengtek
vissza a fülemben a Bécs felé futó gyáva bánról. És 1848.
szeptember 29., a pákozdi csata. A magyar honvédsereg első
diadala. Évről évre meg is ünnepelték. Mint a magyar
honvédség napját – a kommunizmus alatt. Azt már nem tudom,
volt-e ennek valami köze az ötvenes évek első felében
hivatalosan ápolt jugoszlávellenességhez. Később olvastam,
hogy ez a győzelem horvát történészek szerint nem is volt
akkora. Kétségtelen viszont, hogy a bán serege elvonult a
csatatérről Bécs felé. Mindenesetre ez volt a történelem
egyetlen horvát–magyar háborúja. Ha annak vesszük. Mert a
Drávához érkezvén a bán leparancsoltatta a piros-fehér-kék
horvát zászlókat, és fekete-sárgákat tűzetett ki
helyettük. Vagyis az uralkodó nevében támadta meg
Magyarországot. Annak az uralkodónak a nevében, aki öt
hónappal korábban aláírta Pozsonyban az országgyűlés
által hozott új törvényeket. Megszülethetett az első
felelős magyar kormány. 1848 tavaszán Jellasics
Horvátországnak kívánt szabadságot, laza kapcsolatot
Pest-Budával, föderatív alapon átalakítandó Habsburg
Birodalmat.
A tegnapi ezredes és romantikus költő.
Amikor jó húsz éve a Szabó Ervin Könyvtár katalógusában
matatva az Eine Stunde der Erinnerung címet viselő
verseskönyvecskére akadtam, először nem is akartam elhinni,
hogy róla van szó. A szerző neve azonban minden kétséget
kizárt: J. G. F. Freiherr von Jellaschich. Az egyik versben
Mátyás király folytat párbeszédet Zrínyivel, a szigeti
hőssel, a horvátok bátor nemzetének képviselőjével. A
király testvéri öleléssel akarja a hőst köszönteni, hiszen
ahol ily szívek dobognak, így a költő, nem vész el soha a
haza. A versben szereplő haza pedig – Mátyás királyé és
Zrínyié is. Nem fér kétség hozzá: a közös haza. Nálunk
Kossuthéhoz, lent az ő nevéhez fűződött a
jobbágyfölszabadítás. Nemzeti hős a horvátok szemében, az
önállóságért, a horvát tartományok egyesítéséért
vívott küzdelmek szimbóluma. Ha 1849 után azt kapták is
jutalmul Bécstől, amit a magyarok büntetésül. Bármekkora
túlzásnak érzi ezt valaki, a XX. századi magyar és horvát
tragédiákhoz képest szinte idillnek látszik, ami akkor
történt. Ha Kossuth és Jellasics valami csoda folytán előre
látott volna hetven-nyolcvan vagy száz esztendőre, talán
kezet nyújtanak egymásnak. A Horvát Iparművészeti Múzeum
emlékezetes biedermeier kiállításán ez jutott eszembe,
amikor egymás mellett láttam a tárlókban a két
nyakkendőtűt Jellasics és Kossuth miniatűrjével. Talán a
muzeológusoknak is fölrémlett volna a bán német verse?
1866-ban állították föl emlékművét a
Téren, ha nem is pontosan a mai helyére. Akkoriban – egészen
1947-ig – épp az ellenkező irányba mutatott a kardjával.
Észak felé, Magyarország irányába. 1990 októberében,
amikor visszaállították a szobrot, megfordították. Most
tehát a bán előrenyújtott kardja déli irányba mutat. Évek
óta csekély sikerrel győzködöm honfitársaimat, hogy most
nem Belgrádot fenyegeti. Pedig nem egy kitűnő kollégám írta
már ezt csattanóként. Elég egy képzeletbeli vonalat húzni a
szobor talapzatától déli irányba, s a tengerig jutunk el,
Szerbia fővárosa viszont innen keletre van.
Nézem a mostani horvát
történelemkönyveket. Mintha inkább kerülnék az 1848-as
háborús konfliktus kérdését. Jellasicsnak, a katonának a
megítélése ugyan jóval pozitívabb, mint korábban, de a
horvát–magyar szembenállást nem hangsúlyozzák annyira. A
2002 őszén megrendezett közös történésztanácskozásról
beszámoló újságcikk a Veyernji Listben viszont azt
panaszolja, hogy a magyar tudósok „eladták” a bánt
Bécsnek. Vagyis kizárólag az udvar eszközének tekintik,
mintha csupán a Habsburgok és a magyarok közti
összeütközés egyik figurája lett volna, s hajlamosak
megfeledkezni Kossuth horvátokat fenyegető törekvéseiről. A
pró és kontra érveket meghagyom a kérdéskör szakértőinek.
A két nemzeti narratívát úgysem lehet közös nevezőre
hozni. Kár is volna próbálkozni ilyesmivel. A duplex
veritas tipikus esetével van dolgunk, mivel a két
nemzetállami koncepció kölcsönösen kizárta egymást. Ez
lehetne a közös kiindulópont a további magyarázatokhoz.
Egyébként egész Közép-Európában ez a két leginkább
hasonló nemzeti hőskultusz, Kossuthé és Jellasicsé.
(Folytatjuk)