Léka Géza
Serfőző Simon:
Varjúleves
Orfeusz – Szépírás,
2006
Kisbolygó. Az írószövetségi
bemutatón így nevezte legújabb, tizenhárom elbeszélést
tartalmazó kötetét, a Varjúlevest Serfőző Simon, s
ennél szemléletesebben talán nem is fogalmazhatott volna.
Maradva a kozmikus metaforánál: útja és fénye ily módon nem
függhet mástól, mint az életmű darabjait amúgy is
mozgásban tartó, legfőbb energiaforrástól, ami Serfőző
esetében egyet jelent a téridőbe ágyazottság minden
ösztönös és tudatos vonatkozásának együttes
vállalásával, s amelynek fenntartásához, folyamatos
működtetéséhez mindössze egyetlen földi csoda, egyetlen
rövid életszakasz minőségi muníciója szükségeltetik: a
gyermekkoré, a Gyerekidőé. (A regénytrilógia – A
kis vadóc, Nyulak a hurokban, Nincs maradás – egy
kötetben a Püski Kiadónál látott napvilágot 2002-ben.)
Móricz Zsigmond szerint az egyes ember egész
élete során döntően abból táplálkozik – abból indul ki
és ahhoz tér vissza –, amit úgy nagyjából
tizenöt-tizenhat esztendős koráig magába szívott.
Természetesen kivételek voltak, vannak és lesznek is, ám azok
sorában, akikről Móricz beszél, Serfőző kétségtelenül az
élen menetel. Önéletrajzi regényében az őt fölnevelő
szűkebb és tágabb közösség nemcsak sajátos történelmi
képződményként van jelen, de sok évszázados kultúrája
által is, hiszen a későbbi versek, prózák és drámák
kifogyhatatlan lelőhelyeit, emocionális csomópontjait
mind-mind megtaláljuk a Gyerekidő lapjain. A
szegényparaszti miliő mindennapos gyakorlata, a népi kultúra
horizontális és vertikális kiterjedései a szerzőben tizenhat
éves korára komplett világképpé állnak össze, melynek
tagoltságáról, ok-okozati összefüggéseiről, azok
tartalmáról és terjedelméről sokkalta nagyobb biztonsággal
fogalmazhatunk ma már, mint a folklór legújabb kori
reneszánszát elindító 1970-es évek előtt.
Néhány esztendeje egyik legkiválóbb
népzenészünket, a duda és a különböző furulyák
nagymesterét, Juhász Zoltánt faggattam a népi kultúra
helyét, mai szerepét illetően, aki több mint három
évtizedes tapasztalatainak esszenciájaként a következőket
mondta: „Az én mestereim úgy ismerik a népi kultúrát, hogy
beleszülettek, és máig benne is élnek. Amikor megkérdeztem
tőlük, hogyan tanultak furulyázni, dudálni, egyöntetűen
vallották: maguktól. Ez eddig mindenki számára nyilvánvaló,
elcsépelt tény. Ám azt már kevesen értik – márpedig ez a
lényeg –, hogy amikor ezek az emberek a hangszert használni
kezdték, akkor az a zenei világ, amely a környezetükben
szólt, már teljes egészében a fejükben volt. Ugyanakkor
vésődött be, amikor az anyanyelv, tehát ugyanolyan
öntudatlanul, mindenféle racionális didaktikát megkerülve
jutottak a tudás birtokába, ahogy az ember az anyanyelvét
elsajátítja. A hangszeren már »csak« meg kellett
szólaltatni mindazt, aminek a birtokában voltak. Ez a metódus
természetesen nemcsak a nyelvre és a zenére igaz. Sajnos,
ebben az intézményesült világban már nem használható egy
az egyben, de tanulni mindenképpen kell belőle, mert szerintem
a mi világunk alapvető problémái éppen abból származnak,
hogy ezt a módszert teljesen elvetettük. És elvetjük ma is,
noha egészen biztos, hogy bizonyos pontokon rá vagyunk
utalva.”
Juhász Zoltánnak igaza van: ez a metódus
nemcsak a nyelvre és a zenére, de érvényes az irodalomra is.
Legalábbis Serfőző Simon esetében bizonyosan, hiszen
írásművészete minden tekintetben megerősíti a népzenész
által elmondottakat. A Varjúleves történetei –
amelyek talán csak a bőség zavara miatt maradtak ki a Gyerekidő
lapjairól – nem szólnak másról, mint a szóban forgó
közösség s egy, a gondjaira bízott és szüntelenül
feladatok elé állított gyerekember mindennapos viszonyáról,
kényszerű küzdelmeiről. Arról a „beavatási”
folyamatról tehát, amelyben a lépten-nyomon fölbukkanó
értékkategóriák (még) nem relativizálhatók, nem
kényszeríthetők különféle értelmezési tartományokba,
hanem eredendő lényegük szerint: funkcionalitásukban
képesek megmutatkozni. Ebben a sokáig kikezdhetetlennek hitt,
ám éppen Serfőző gyerekidejében halálos sebeket kapott
szerkezetben – legyen szó akár tanyasi, akár falusi
környezetről – minden azonos önmagával, sem az ingerek, sem
a rájuk adható válaszok elől nem lehet kitérni.
A Varjúleves – túl azon, hogy
címében egy újabb hiteles, rokon értelmű fogalommal
gazdagítja az első lírai öszszegzés, a Holddal
világítottunk emblematikus attitűdjét – tökéletesen
modellezi ezt az örömökben és keservekben egyaránt
bővelkedő tanulási időszakot. Legkarakteresebb eszköze ebben
maga a nyelv, hiszen a főhős nézőpontja, szóhasználata és
mondatfűzése – az éppen aktuális történések ösztönös
ellenpontjaként – minden esetben defenzívából indul, s
abban is marad mindaddig, míg az adott helyzet megoldásának
tanulságai számára nyilvánvalóvá nem válnak. A gyermeki
személyiségfejlődés folyamatának szinte minden fázisába
bepillantást nyerünk, hiszen mind a helyesnek érzett
cselekvések, mind az egyes szereplőkhöz intézett
kijelentések belső beszéd formájában folytatódnak tovább,
így a viselkedés motívumainak mélyebb rétegeihez is
közelebb jutunk. Mindezt az teszi különösen megejtővé, hogy
keverednek bennük a korábbi tapasztalatokat és a mindenkori
megfelelni vágyás erőit hasznosítani igyekvő szándékok. A
könyv címadó elbeszéléséről azonban külön is szólni
kell, mert egyetlen rövid, már-már triviális részletét
kiemelve is nyomban szembetűnik, hogy ebben a néprajzi
értelemben hallatlanul zárt, autentikus közösségben a napi
valóság csupán karnyújtásnyira van az emberi létezés
minden örömét, búját-baját megnevezni képes népdalok
világától.
A történetben a kisfiú gondos mérlegelés
után rájön: ha elérkezik az idő, s menni kell a háztól,
úgy a létfenntartáshoz szükséges táplálékok közül az
év minden szakában rendelkezésre álló, mi több,
úton-útfélen elejthető vetési varjú mutatkozik a
legkönnyebben beszerezhetőnek. Azonnal a tettek mezejére lép.
Csúzlija félrehord ugyan, ám szerencséjére egy, a
telefondrótnak nekicsapódó példány a lába elé hullik, de
szemből sehogyan sem tudja megkaparintani, mert a madár
rikácsolva hánykolódik, dobálja magát a fűben. Ekkor
taktikát változtat. „Ha ő így, akkor én meg amúgy.
Hátulról próbáltam megmarkolni. Erre megfordult, és olyat
csípett a kezem fejébe, hogy eljajdítottam magam. Elöntött a
pulykaméreg: nehogy ő akarjon már megenni engem! S most már
két kézzel estem neki…”
Mi bizonyítja, hogy a népdalok
forrásvidékén járunk?
Bő két évtizede, hogy e sorok írója éppen
a már idézett s a dudáját felfújó Juhász Zoltán mellett
billegtetve magát az Állami Népi Együttes színpadán ezt a
hevesi, palóc strófát harsogta a nézőtér felé:
Péterkére mentem vóna,
elejbem állt egy nagy gólya.
Ha a botom nem lett vóna,
talán meg is evett vóna.
A Varjúleves főhősét formáló
hatások az íróban már belső tulajdonságokká,
személyiségjegyekké érlelődve érhetők tetten, amint
látványosan, ám „mindenféle racionális didaktikát
megkerülve” fűzik tovább s igazgatják a történeteket.
Ebből eredően Serfőző azzal is tökéletesen tisztában van,
hogy mit, milyen elvek, alapigazságok mentén és milyen
mélységig akar megmutatni az anyanyelvi szinten birtokolt s a
történelem által sokszorosan visszaigazolt mikrokörnyezet
egyetemes értékeiből. Ennek köszönhető, hogy stílusa,
mondandója egy pillanatra sem válik mesterkéltté, még olyan
érzékeny, a jellemet és szellemet egyaránt szilárdító,
sőt meg is edző fogalmak közelében sem, mint amilyen a
nélkülözés, a szegénység vagy – velük párhuzamosan –
a tisztesség és a morál. Ugyanilyen feltűnő, hogy ez a
zártságában is friss levegőt árasztó közeg éppúgy nem
tűri a fikció üresjáratait, mint a fölösleges okoskodást.
Serfőző pontosan tudja, hogy az elbeszéléseket végig
kordában tartó s szinte a másodpercekkel is elszámolni tudó
ráció a legcsekélyebb funkciótlanságot (életidegenséget)
sem képes eltűrni, ezért még arra sem hajlandó, hogy az
egyes darabok végét „irodalmilag megoldja”. Összébb se
rántja, s a horizonton se tágít. Mindez arányérzékét is
dicséri, mint ahogyan az is, hogy az utolsó epizód, a
beszédes című Irány a világ! záró mondatában
mégis megteszi. Igaz, csak parányit mozdít a blendén, de
általa is kinyílik a világ. „Semmi nem állhatja utamat”
– mondja magabízón, azzal a mámorral a lelkében, amely csak
azok számára élhető át igazán, akik Serfőző Simonhoz
hasonlóan kisfiúként s a szó legszorosabb, de átvitt
értelmében is váz alatt kerékpározva vágtak neki, s
tartják az irányt azóta is.