Kortárs

 

Léka Géza

Serfőző Simon: Varjúleves

Orfeusz – Szépírás, 2006

 

Kisbolygó. Az írószövetségi bemutatón így nevezte legújabb, tizenhárom elbeszélést tartalmazó kötetét, a Varjúlevest Serfőző Simon, s ennél szemléletesebben talán nem is fogalmazhatott volna. Maradva a kozmikus metaforánál: útja és fénye ily módon nem függhet mástól, mint az életmű darabjait amúgy is mozgásban tartó, legfőbb energiaforrástól, ami Serfőző esetében egyet jelent a téridőbe ágyazottság minden ösztönös és tudatos vonatkozásának együttes vállalásával, s amelynek fenntartásához, folyamatos működtetéséhez mindössze egyetlen földi csoda, egyetlen rövid életszakasz minőségi muníciója szükségeltetik: a gyermekkoré, a Gyerekidőé. (A regénytrilógia – A kis vadóc, Nyulak a hurokban, Nincs maradás – egy kötetben a Püski Kiadónál látott napvilágot 2002-ben.)

Móricz Zsigmond szerint az egyes ember egész élete során döntően abból táplálkozik – abból indul ki és ahhoz tér vissza –, amit úgy nagyjából tizenöt-tizenhat esztendős koráig magába szívott. Természetesen kivételek voltak, vannak és lesznek is, ám azok sorában, akikről Móricz beszél, Serfőző kétségtelenül az élen menetel. Önéletrajzi regényében az őt fölnevelő szűkebb és tágabb közösség nemcsak sajátos történelmi képződményként van jelen, de sok évszázados kultúrája által is, hiszen a későbbi versek, prózák és drámák kifogyhatatlan lelőhelyeit, emocionális csomópontjait mind-mind megtaláljuk a Gyerekidő lapjain. A szegényparaszti miliő mindennapos gyakorlata, a népi kultúra horizontális és vertikális kiterjedései a szerzőben tizenhat éves korára komplett világképpé állnak össze, melynek tagoltságáról, ok-okozati összefüggéseiről, azok tartalmáról és terjedelméről sokkalta nagyobb biztonsággal fogalmazhatunk ma már, mint a folklór legújabb kori reneszánszát elindító 1970-es évek előtt.

Néhány esztendeje egyik legkiválóbb népzenészünket, a duda és a különböző furulyák nagymesterét, Juhász Zoltánt faggattam a népi kultúra helyét, mai szerepét illetően, aki több mint három évtizedes tapasztalatainak esszenciájaként a következőket mondta: „Az én mestereim úgy ismerik a népi kultúrát, hogy beleszülettek, és máig benne is élnek. Amikor megkérdeztem tőlük, hogyan tanultak furulyázni, dudálni, egyöntetűen vallották: maguktól. Ez eddig mindenki számára nyilvánvaló, elcsépelt tény. Ám azt már kevesen értik – márpedig ez a lényeg –, hogy amikor ezek az emberek a hangszert használni kezdték, akkor az a zenei világ, amely a környezetükben szólt, már teljes egészében a fejükben volt. Ugyanakkor vésődött be, amikor az anyanyelv, tehát ugyanolyan öntudatlanul, mindenféle racionális didaktikát megkerülve jutottak a tudás birtokába, ahogy az ember az anyanyelvét elsajátítja. A hangszeren már »csak« meg kellett szólaltatni mindazt, aminek a birtokában voltak. Ez a metódus természetesen nemcsak a nyelvre és a zenére igaz. Sajnos, ebben az intézményesült világban már nem használható egy az egyben, de tanulni mindenképpen kell belőle, mert szerintem a mi világunk alapvető problémái éppen abból származnak, hogy ezt a módszert teljesen elvetettük. És elvetjük ma is, noha egészen biztos, hogy bizonyos pontokon rá vagyunk utalva.”

Juhász Zoltánnak igaza van: ez a metódus nemcsak a nyelvre és a zenére, de érvényes az irodalomra is. Legalábbis Serfőző Simon esetében bizonyosan, hiszen írásművészete minden tekintetben megerősíti a népzenész által elmondottakat. A Varjúleves történetei – amelyek talán csak a bőség zavara miatt maradtak ki a Gyerekidő lapjairól – nem szólnak másról, mint a szóban forgó közösség s egy, a gondjaira bízott és szüntelenül feladatok elé állított gyerekember mindennapos viszonyáról, kényszerű küzdelmeiről. Arról a „beavatási” folyamatról tehát, amelyben a lépten-nyomon fölbukkanó értékkategóriák (még) nem relativizálhatók, nem kényszeríthetők különféle értelmezési tartományokba, hanem eredendő lényegük szerint: funkcionalitásukban képesek megmutatkozni. Ebben a sokáig kikezdhetetlennek hitt, ám éppen Serfőző gyerekidejében halálos sebeket kapott szerkezetben – legyen szó akár tanyasi, akár falusi környezetről – minden azonos önmagával, sem az ingerek, sem a rájuk adható válaszok elől nem lehet kitérni.

A Varjúleves – túl azon, hogy címében egy újabb hiteles, rokon értelmű fogalommal gazdagítja az első lírai öszszegzés, a Holddal világítottunk emblematikus attitűdjét – tökéletesen modellezi ezt az örömökben és keservekben egyaránt bővelkedő tanulási időszakot. Legkarakteresebb eszköze ebben maga a nyelv, hiszen a főhős nézőpontja, szóhasználata és mondatfűzése – az éppen aktuális történések ösztönös ellenpontjaként – minden esetben defenzívából indul, s abban is marad mindaddig, míg az adott helyzet megoldásának tanulságai számára nyilvánvalóvá nem válnak. A gyermeki személyiségfejlődés folyamatának szinte minden fázisába bepillantást nyerünk, hiszen mind a helyesnek érzett cselekvések, mind az egyes szereplőkhöz intézett kijelentések belső beszéd formájában folytatódnak tovább, így a viselkedés motívumainak mélyebb rétegeihez is közelebb jutunk. Mindezt az teszi különösen megejtővé, hogy keverednek bennük a korábbi tapasztalatokat és a mindenkori megfelelni vágyás erőit hasznosítani igyekvő szándékok. A könyv címadó elbeszéléséről azonban külön is szólni kell, mert egyetlen rövid, már-már triviális részletét kiemelve is nyomban szembetűnik, hogy ebben a néprajzi értelemben hallatlanul zárt, autentikus közösségben a napi valóság csupán karnyújtásnyira van az emberi létezés minden örömét, búját-baját megnevezni képes népdalok világától.

A történetben a kisfiú gondos mérlegelés után rájön: ha elérkezik az idő, s menni kell a háztól, úgy a létfenntartáshoz szükséges táplálékok közül az év minden szakában rendelkezésre álló, mi több, úton-útfélen elejthető vetési varjú mutatkozik a legkönnyebben beszerezhetőnek. Azonnal a tettek mezejére lép. Csúzlija félrehord ugyan, ám szerencséjére egy, a telefondrótnak nekicsapódó példány a lába elé hullik, de szemből sehogyan sem tudja megkaparintani, mert a madár rikácsolva hánykolódik, dobálja magát a fűben. Ekkor taktikát változtat. „Ha ő így, akkor én meg amúgy. Hátulról próbáltam megmarkolni. Erre megfordult, és olyat csípett a kezem fejébe, hogy eljajdítottam magam. Elöntött a pulykaméreg: nehogy ő akarjon már megenni engem! S most már két kézzel estem neki…” 

Mi bizonyítja, hogy a népdalok forrásvidékén járunk?

Bő két évtizede, hogy e sorok írója éppen a már idézett s a dudáját felfújó Juhász Zoltán mellett billegtetve magát az Állami Népi Együttes színpadán ezt a hevesi, palóc strófát harsogta a nézőtér felé:

 

Péterkére mentem vóna,
elejbem állt egy nagy gólya.
Ha a botom nem lett vóna, 
talán meg is evett vóna.

 

A Varjúleves főhősét formáló hatások az íróban már belső tulajdonságokká, személyiségjegyekké érlelődve érhetők tetten, amint látványosan, ám „mindenféle racionális didaktikát megkerülve” fűzik tovább s igazgatják a történeteket. Ebből eredően Serfőző azzal is tökéletesen tisztában van, hogy mit, milyen elvek, alapigazságok mentén és milyen mélységig akar megmutatni az anyanyelvi szinten birtokolt s a történelem által sokszorosan visszaigazolt mikrokörnyezet egyetemes értékeiből. Ennek köszönhető, hogy stílusa, mondandója egy pillanatra sem válik mesterkéltté, még olyan érzékeny, a jellemet és szellemet egyaránt szilárdító, sőt meg is edző fogalmak közelében sem, mint amilyen a nélkülözés, a szegénység vagy – velük párhuzamosan – a tisztesség és a morál. Ugyanilyen feltűnő, hogy ez a zártságában is friss levegőt árasztó közeg éppúgy nem tűri a fikció üresjáratait, mint a fölösleges okoskodást. Serfőző pontosan tudja, hogy az elbeszéléseket végig kordában tartó s szinte a másodpercekkel is elszámolni tudó ráció a legcsekélyebb funkciótlanságot (életidegenséget) sem képes eltűrni, ezért még arra sem hajlandó, hogy az egyes darabok végét „irodalmilag megoldja”. Összébb se rántja, s a horizonton se tágít. Mindez arányérzékét is dicséri, mint ahogyan az is, hogy az utolsó epizód, a beszédes című Irány a világ! záró mondatában mégis megteszi. Igaz, csak parányit mozdít a blendén, de általa is kinyílik a világ. „Semmi nem állhatja utamat” – mondja magabízón, azzal a mámorral a lelkében, amely csak azok számára élhető át igazán, akik Serfőző Simonhoz hasonlóan kisfiúként s a szó legszorosabb, de átvitt értelmében is váz alatt kerékpározva vágtak neki, s tartják az irányt azóta is.

 

 

 

 

 



Nyitólap