Lackfi János
Bálnafogsorszerű
hűtőrács
A Csajka szénfekete volt, sőt
hollófekete, testén kékes-szivárványos csillámlásokkal,
hatalmas, ezüstözött bálnafogsorszerű hűtőráccsal. És
amerre nézett az ember, elején is, hátulján is kacsok,
cirádák, csigák burjánoztak rajta, mintha beállították
volna Brezsnyev mesés szőlőlugasába, ahol a gyémántbor
terem, és ezüstszőlő, ezüstuborka meg ezüsttök
kisebb-nagyobb indáit futtatták volna rá. Csajkát sosem
lehetett látni az utcán, az csak a moszkvai nagyuraknak volt, a
nagyságosoknak meg méltóságosoknak.
Brezsnyev állítólag annyira félt, hogy
megmerénylik, öt példányt tartott kéznél saját magából.
Mind annyira hasonlítottak rá, hogy saját maga sem tudta volna
megkülönböztetni saját magát saját magától, de
szerencsére megmondták neki, melyik ő. Éppen ezért öt
Csajkát is tartott, s ha kigördült vele egy Csajka a Kreml
egyik kapuján, igazából öt Csajka gördült ki a Kreml öt
kapuján, és mindegyik pontosan ugyanolyan volt, és még a
sötétített üvegablakok mögött is pontosan ő ült
mindegyikben, úgyhogy a merénylő igencsak zavarba jött volna,
melyiket lője le, már abban az esetben, ha mindegyiket
egyszerre látja. Mert ha nem látja egyszerre, akkor csak
egyszerűen tüzet nyit, és Brezsnyevnek egy az öthöz esélye
van az életre vagy a halálra.
Persze az is igaz, hogy ha ez a történet már
ide is eljutott, mihozzánk, a nagy fényes Birodalom poros
alvégébe, hát akkor igazán lehetett róla fogalma annak a
lövöldözős embernek is, és vagy földhöz csapja a
puskáját, mondván, ez teljesen reménytelen, vagy összeszűri
a levet az atyuska palotájából az egyik szobalánnyal, akit
aztán Brezsnyev egy szép napon észrevesz, és derékon ragad a
vörös bársonyfüggönyök homályában. Huh, megvagy, bukkanna
elő Brezsnyev csupaszemöldök Miskamedve-arca a fedezékből,
mosolyogni próbálna, de nem olyan köptetős-orvosságosan,
ahogy a felvonulásokon szokott, amikor csak annyira kicsit
integetett, mintha a szemét árnyékolná reszkető kézzel,
vagy mintha madzagon icipiciket rándítanának csak időnként a
kezén, ahogy a búgócsigán szokás. Nem, Brezsnyev hódító
mosolyt erőltetne magára, hangosan csikorognának belé arcán
a megmerevedett inak, mint a kis tornászlányok csontjai, mikor
erőszakkal spárgánál szélesebb terpeszbe kényszerítik
őket. És a gyengéd légyott után, amelyet nálunk a tévé
még a tizennyolc éven felüli filmekben sem mutatott, bár
olyan filmeket én sose láttam, mert nem volt szabad, szóval
utána, miközben a fővezér mákszínű mellszőrzetét
babrálja, a kis szobacicus kiszedte volna belőle, mint
Sámsonból a haja titkát, hogy melyik Csajkában fog ülni
másnap, és az információt Brezsnyev hálószobájának
erkélyéről, ahová kiment volna levegőzni, elfütyörészte
volna annak a merénylő barátjának, aki aztán egy gyönyörű
fenyő tövében lekottázza a dallamot, míg a forradalmi
testőrcsizmák ott csikorognak körülötte a kavicsos
sétányokon.
És akkor hiába lett volna, hogy a Csajka
minden alkatrésze a legjobb minőségű acélból van, azért is
eszik meg negyven-ötven liter benzint, és nem keveréket, hanem
simát, sőt szupert, de mindegy is, mert kőolajunk, az aztán
volt annyi, mint a szemét, ráadásul minden évben egyre több
lesz, ott a grafikon a földrajzkönyvben. És hiába lett volna,
hogy az ablaka, az a sötétített üveg mindenhol golyóálló.
És hiába is kettőzték volna meg az őrséget a kapuknál.
Mert ott, ahol a legkevésbé várják, előlépett volna a
Merénylő, sátánian felröhög, mi pedig mindannyian vele
röhögünk, mert ezt természetesen nekünk is látnunk kellene.
És felemel egy vállról indíthatós, szuperpáncéltörő
valamit, sokkal jobbat, mint amilyenek a nálunk is látható,
tízéves nyugati filmekben vannak, mert hiszen az alatt a tíz
év alatt azok a filmhősök, főleg az amerikaiak, és ez a
merénylő amerikai lett volna, egy csomót fejlődtek, és
nyilván a puskáik is.
De Brezsnyev nem így halt meg. Úgy halt meg,
hogy beteg voltam, otthon ültem fürdőköpenyben. Beteg lenni
nagyon szerettem, mert elmentünk a doktor Lázárhoz, akinek
nagy, fehér tepsikezei voltak, de nagyon finoman mozgatta őket,
akár egy karmester, aki saját magát, ezt a hatalmas belső
szimfonikus zenekart vezényli, és volt egy leheletnyi bajusz az
orra alatt, épp csak akkora, mintha egy rendes bajuszt
elfeleztek volna. Szerettem menni a hangtalanra linóleumozott
csupatisztaság kórházfolyosón, röpülünk a teljesen
tükörfényes acéllifteken, és mindenkit udvariasan
előreengedünk, és mindenki udvariasan előreenged, és
mindenkin nyakkendő van és kosztüm, és még a büfékaja is
ehető, és kedves a kiszolgálás, mert itt, fiam, minden tele
van régi úrifiúkkal és új pártkáderekkel, nagyon vigyázz,
sosem lehet tudni, kibe botlasz, mert ezek szeretik egymást, ők
az uralkodó trupp, és bár hivatalosan gyűlölködnek, azért
nagyon jól megértik egymást, az urak ugyanis szeretnek mindig
felül maradni, bármiféle rendszerben, ezeknek a disznóknak
meg hízeleg az arisztokrata társaság, és ráadásul mindkét
banda óriási a protekciózásban, ebben, látod, felülmúlják
egymást, és ez itt az ő kórházuk, mi betolakodók vagyunk
itt, sem káderek, sem arisztokraták, mi nem protekciózunk,
csak hát ugye a régi családi ismeretség.
A Lázárnak mindig azt kellett mondanom,
lázam van, akkor is, ha nem volt, akkor főként, mert még
elbagatellizálja, és nem ad antibiotikumot, és a Lázár
kiselőadásait meg kellett hallgatni, nagyon szórakoztatóak
voltak, ahogy a köhögés vákuumeffektussal felszippantja,
kérem szépen, a garatra a váladékot, és a kezén lévő
vastag óarany pecsétgyűrű a garat magasságát jelezte
pantomimmozdulattal, és mint egy szivattyú, kérném
tisztelettel, kilöki magából, lendült előre a
pecsétgyűrű, az, kérném alázattal, egy biológiai folyamat,
zárta le a tételt a két lágyan, nagyon lágyan összekulcsolt
kéz és egy kedves homlokráncolás. A Lázár doktor mindig
olyasmiket magyarázott, amiket mi is tudtunk vagy legalábbis
sejtettünk, esetleg az iskolában is tanították. De ahogyan ő
magyarázta, olyan jól el lehetett képzelni, és a fantáziát
csak segítette a hangtompítós iroda, a műbőr ülés, a
tupírozott hajú, fehér köpenyes nővérke, a teljesen
üvegből készült szekrény, benne a gyógyszerekkel és
villogó műszerekkel. Itt aztán lehetett képzelődni, nem
úgy, mint a suliban, ahol maszatos képek lebegtek a falon,
senki arcai, mindenki arcai, lehettem volna én vagy Laci bácsi
a szomszédból, költő és hadvezér, élt 1651–1709. Aztán
ott volt a sok mozgékony kéz-láb-nyak, igen, a kezeket is
figyelni kellett, ahogy dobálnak, szurkálnak, leveleket
küldenek tovább, meg a lábakat, merre tekeregnek, aztán a
falon a DOLGOZNI CSAK PONTOSAN, SZÉPEN, AHOGY A CSILLAG MEGY AZ
ÉGEN meg a NÉPPEL TŰZÖN-VÍZEN ÁT, tudtuk, hülyeség az
egész, mert a csillag nem megy sehová, nincs lába, tűz meg
víz pedig a kazánban és a vizesblokkban van, nép, az meg
ténylegesen nincs is, a bolsik találták ki. Ezért nem
lehetett az iskolában figyelni.
Itt nem volt szinte semmi, mégis minden
érdekes volt, nem tudom, hogy csinálták. Ült csak az ember,
és ámult. A váróban ült mellettem a széken egy kommunista
vagy úriember, akinek az orrából pamatok lógtak ki, mintha
fűvel ültették volna be. Jó vastag, szürke fűvel, szinte a
zizegését is hallani lehetett. A füléből ugyanilyen fű
csüngött csimbókokban, sőt, még a bibircsókjain is
előtört egy-egy szál. Mi sem logikusabb hát, mint hogy a pali
feje belülről csupa-csupa szőr lehetett igazából. Nyilván a
száján keresztül öntözte, vagy leemelte a kopaszra kopott
koponyafedőjét, és ott töltött nekik. Talán még
növényvédőszert, ilyesmit is.
Vagy ott az a másik, aki szemben újságot
olvas. Mikor megjöttünk nagymamával, már ott ült, és
olvasott. Népsportot, az érdekelhette így. De meglehet, hogyha
összecsukja ezt az újságot, az egész pasasból alig marad
valami, mert az a része, amit az újság eltakart, valójában
nincs is, és amikor becsukja a lapot, a két csukló és kézfej
lepotyog a földre, a melltől lefelé létező teste meg eldől
az ülésen, eddig az újság fogta csak össze az egész embert.
A kórház körül voltak fák, és mindig volt
ég is, általában nap is, mert csak napos időben érdemes
betegnek lenni, az égen felhők labdáztak, az ágak meg úgy
recéződtek, hogy sose lehetett tudni, ugrál-e köztük egy
veréb vagy akár több is, vagy csak a szél focizik ott.
Ahogy a Lázár magyarázott, a kellemes
kutyagumibarna műbőr ülőke átmelegedett a fenekem alatt.
Egyszeriben a testem is csupaüveg szekrény lett, a doktor
nemcsak a bőröm vékony hártyáját tapogatta röpke
tamtam-mozdulatokkal, saját kézfején dobolgatva, hanem
miközben felöltöztem, szinte egyenként megmutogatta a
szerveket is, a tüdőt, ahogy pumpál, a gonosz kis bacilusokat,
amiket most elkapunk. Elmagyarázta, hogy a tüsszögés, az,
kérném szépen, azért következik be, meg hogy a
nyálkahártya, kérném tisztelettel, egy olyan szövet, amely,
továbbá hogy a tüdőgümőcskék, kérem alázattal, csókolom
a kezét, üdvözlöm, kedves Klárika. Mindig valami nagyon úri
úrnak gondoltam én ezt a Lázár doktort, de kiderült, hogy
egyszerű parasztgyerek, szelfmédmen, a maga erejéből
küzdötte fel magát ide, elitkórház, elitbelgyógyász, a
folytatást meg már tudtam, hogy mi lesz belőlem ilyen
jegyekkel, és hogy százszor jobb egy tisztességes munkásnak
lenni, vagy utcaseprőnek is akár, mint semminek, egyáltalán
semminek, most döntsem el, mi leszek. Hiába no, én nem vagyok
egy olyan magam-magam csinálta ember, ezt jelenti angolul, engem
már megcsináltak mások.
Jó volt az ágyban reggelizni, teázni. Sokat
inni, hallgatni, ahogy csobog lefelé a mellemben, mintha a
Lázár magyarázná, mintha üvegből volna a nyelőcsövem, és
menne végig, bucskázva, bugyborogva, furcsa bordázatokat
rajzolva, mint a tavaszi esővíz az aszfalt mentén. Üres lett
az egész lakás, turkálhattam apám holmijai közt és anyám
szekrényében, vagy kimehettem a tavaszba a hordó tetején
redőző rozsdás vízbe nyúlkálni, göröngyöket morzsolgatni
és gyúrni össze agyaggá, dobálni velük akármit, a bokrot,
ahol zirrenve porlott szét a göröngy, a szomszéd kutyáját,
amely csak egyre dühösebb lett és prüszkölt, a kerítést,
amely annyifele vágta szét a földet, ahány drót
érintkezésébe beletaláltam.
Kicsiként ha beteg voltam, időnként
nagyanyám ápolt. Jól bedunsztolt dunyhával, nagypárnákkal,
még a fürdőköpenyemet is rám adta. Nemigen tűrt
ellentmondást, édesapja orvos volt, úgyhogy ő is értett
minden betegséghez és gyógyszerhez. Latin szavakkal emlegette
őket, mint aki jó ismerősük, és a nevén szólíthatja
mindet, úgy is mint infékció, grippe, krupp, elixir thymi,
ipecacuana meg pulmonális lob. A lábamat felpolcolta, a
kártékony nedvek úgy lecsurognak, és ki tudom köpni őket.
Köpködtem is rendesen az odakészített, vízzel teli pohárba,
úszkáltak a gennylebernyegek, fura halak egy akváriumban,
átvilágította őket a lámpa, mikor apámék hazajöttek,
megmutatta nekik azt a köpetmennyiséget, ami ebből a
kisfiúból kijött, ők meg nagyon köszönték, de most már
inkább öntse ki, nagymama.
Most inkább zsebkendőbe vagy vécébe
köptem, vagy nekifutásból ki a tetőtéri ablakon,
kíváncsian, hogy meddig megy el, kis köpéstócsák
borították a cserepeket, de némelyik átívelt a csatorna
fölött, és lenn csattant a teraszon, vagy a fűben kötött
ki, láttam szinte magam előtt, ahogy a vékony turhacsík
függőhídként átível két fűszál közt.
Nem létezik, hogy egy ilyen kis kopasz
köpcös ennyit tudjon zongorázni, ez először is nem létezik,
másodszor pedig, ha létezik is, nem igazság, pont ma, pont
amikor beteg vagyok, és még csak hétfő sincsen, ami
műsorszüneti nap, gondoltam tajtékozva, amikor ötödször
kapcsoltam már be a tévét, és nem az volt benne, ami a
műsorban szerepelt. Bánatomban kibontottam egy zacskó tejport,
megcukroztam, sűrű, vizes nyákot kevertem belőle. Olyan lett,
mint a tapétaragasztó, amikor a padlásteret csináltuk, a
fehéres kásában apró szigetek úszkáltak, összetartó
csomócskák, melyeket ki kellett pukkasztani, levegő volt a
belsejükben, s a félig alvadt sűrű pelyhek rátapadtak a
nyelvemre, a fogam közt meg roszogott a kristálycukor, és erre
csöngetnek.
Félve kilestem az ablakon, nehogy a kalapos
ember legyen, talán megneszelte, hogy szaglászom utána, nem
állt ott senki, talán a postás lehetett, megnézem, mit
hozott, a bejárati ajtóban ott állt a Szepi bácsi, nyísd ki,
te kőlyök, rögtön a kezembe nyomta a szerelőládát, és
indult befelé. Na mí van, szímuláns, bűdös az ískola, he?
És hól vannak az őseid, kíhaltak, mint a dínoszaurusz, vagy
kílőtték őket a vílágürbe? Zsebre dugott kézzel szimatolt
körbe a lakásban. Vastag volt a keze, a nadrágja feszült a
pocakján, úgyhogy mindig csak félig dugta zsebre a kezét, a
nagyja kinn maradt, kilógott a szőrös kézfeje. Mákos
üveggyapot haj, vastag szemöldök, mely beszéd közben, nem
is, ordítás közben, mert Szepi bácsi repertoárjából a halk
hangok hiányoztak, folyton fel-le mozgott, homloka pedig
összevissza gyűrődött, tornáztak rajta a ráncok.
Szepi bácsi sóhajtozva és szentségelve,
hosszan méregeti a vízaknát, mintha valamire várna, mondjuk
egy vízözönre, amely megkíméli attól a
kényelmetlenségtől, hogy oda le kelljen ereszkednie. Biztos,
ami biztos, megkérdezi, hogy tényleg folyik-e, honnan tudjuk,
láttuk? Felnyitja az öntöttvas fedőlapot, lentről hallatszik
a víz sziszegése, hózz egy elemlámpát, bűdös kőlyök, a
halvány fénykévével sokáig söpröget a félsötét lyukban,
arca egyre gondterheltebb. Az Ísten szakassza rátok a róhadt
életet, mér nem tísztességes emberre szabtátok ezt az
elszabott lyúkat, mászik le a könyvtárlétrán, melyet az
imént hoztam ki neki, karját magasba tartja, átlósan fordul,
hogy eltűnhessen a nyílás betonnégyszögében. Hózzál már
egy franciakúlcsot, túdod, melyik az, hallom lentről a
vartyogó, barlangmélyi hangot, mint amikor üres műanyag
pohárba beszél az ember. A krimikben így telefonálnak a
túszejtők, ha követeléseiket közlik a rendőrséggel,
kérünk egy kétszemélyes sportrepülőt meg tízmillió
frankot, de a bankjegyek különböző sorszámúak és
címletűek legyenek, ne jelöljék meg őket, a pénz legyen a
bőröndben, a bőrönd a repülőben, a repülő itt és itt, de
ha valamivel próbálkoznak, a lánynak befellegzett, nagyon
dühösek tudunk ám lenni, kicsit dühös vagyok Szepi bára,
hogyne tudnám, mi az a franciakulcs, olyannal vágta fejbe a
tévében a szerelőnek öltözött betörő a biztonsági őrt.
Kóc, gépzsír, különböző átmérőjű kulcsok, páka
szerencsére nem kellett, útálok ódalenn fórasztani,
kászálódik ki Szepi, mint Micimackó, aki kihízta a
kijáratot.
Hallod, az őreganyád, az kíkészit engem, de
kettő perc alatt. Ott áll, nézi a kezemet, aztán csak mondja,
de még levegőt se vesz kőzbe! Hogy aszongya, szerelő úr, a
strang a másik oldalon jön be, maga fordítva teszi fel azt a
hollandert, meg amugy is kevés a kenőcs a tőmítéshez,
kisajnálja belőle. Míre én, nézze, naccsága, nem az első
hollanderem, jól lesz az felrakva, ílyen szúperül. Mire ő,
fórdítva van, híggye el, én se ma jőttem le a falvédőről,
végigcsináltam két világháborút, láttam már száz ilyen
nyikhaj szerelőt, láttam én még vérbe fagyva is. A te
nagymuterod, he? Telibeszéli lyúkkal az embernek a hasát.
Míre én megmérgedek, hát a tetves úristenit, csínálja a
naccsága, ha annyira ért hozzá, aszt vágom óda a
franciakúlcsot. Csínálom is, mongya erre az őregasszony,
felkapja a kúlcsot, hajtja rá, ha anyagom volna, nem is
fízetném itt magát drága pénzért. Az állam leesett,
kíszedtem a kezéből a melót, naccsásasszony, ez nem járja,
túggya mít, megcsinálom ezt magának íngyér, bérmentve, de
tőbbet íde be nem teszem a lábam, akkor lássam, amikor a
hátam kőzepét. Add azt a kócot, szímuláns!
Hány éves vagy te, srácom, tízenkettő, nem
is látszol annyinak, nem adnak még frőccsöt a kócsmában,
mí, hogy adtak már, na ne mesélj, sebaj, egy-két év,
lenővöd a csajszikat az ósztályban, ílyen szőrös leszel,
mint én, nézd meg, a fűlemben is van szőr, meg még a hátam
kőzepén is, hogy azt hógy szeretik a nők, mícsoda, nem
kífejezés, ímádják, csak a szőrös pali kell nekik.
Múltkor is, elmesélem, níncsenek ítt az őseid. Már a
telefonba olyan ízés vólt a hangja, túdod, hát még ahogy
ajtót nyított, amílyen szerelés lengett rajta, ujjuj,
túdtam, lesz itt szerelés, ólyan semmi kis cúccok, pedig
semmi gatyarohasztó meleg. Mondja nekem a nőci, nézze már meg
a mósogató alatt, míndig folyik, valami tőmítés kéne, de
nagyon, az a nyámnyila férjem meg híjába bújt be oda, csak
káromkodott, meg a kószos kezét törölgette a nadrágjába,
útána még jobban eresztett az egész, móshattam ki a
tetejébe a rúháit is. Mondom, bízza csak íde,
naccsásasszony, míntha máris új volna, nem lesz itt semmi
hézag. Na, lehajolok, meglátom azt a róhadt mósogatót,
asszonyom, móndom, hógy a fészkes fenébe férjek ítt be,
szűk ez még egy patkánynak is, nemhogy embernek. Úgyan már,
búgja a fűlembe, csak nem fútamodik meg, mester úr, és
megborzolta itt hátul a nyakamat, na, fóhászkodom,
atyaúristen, még ítt beszorulok a hasizmaimmal, úgy kell
kíoperálni, az asszony meg ne tudja! Ná, mondom, asszonyom,
én bepréselem, csak maga segítsen, tartsa addig a szerszámot,
érted, hógy addig tartsa, jó, mi? Ná lett is tömítés
rendesen, azóta is beugrom néha hózzá, hogy karbantartsuk a
szerkentyűt.
Ná, hallod, az a vén dísznó Brezsnyev is.
Szőrös pasas volt az is, csak a szemöldökéből kitelt vólna
két kőzepes ecset, az is azért vítte ólyan sókra. Reggel
megyek be a melóhelyre, bejön a főnök, de nórmális srác
amúgy, na, fíúk, egyperces néma felállás az eszkápé
elhúnyt főtitkára emlékére, rójuk le tíszteletünket,
fíúk, mózgás-mózgás. Mí meg éppen szalonnáztunk, móndom
csendben, ne csesszél már kí velem, Lajoskám, sváb gyerek
vagy te is, halál farka az a Brezsnyev, hogy egy sváb gyerek
felálljon neki? De annak a párttitkárnak rőngenfüle vólt
vagy mí a szar, mer űvölt ótt nekem, hogy maga nem méltó,
hogy a múnkásósztály tagja legyen, de ítt
véleményszabadság van, tessék kífáradni a fólyosóra, ha
jóbban tetszik, ne befólyásolja az őntudatos múnkásokat,
ná, legyen neki, ha már annyira ódavan, feltápászkódtam,
megyek kífele, de csak szép tempósan, nem kell azt elsietni,
ez a marha meg egyre vőrösebb, és útánam kíáltja, nem
erőszak a dísznótor, ahogy becsapódott mőgöttem az ajtó,
hallottam a harsány rőhögést, végigrőhögték a néma
felállást, ólyan dűhösen róhant el az az ember, hógy még,
tíszta hűlyék vagytok, gyerekek, mondta a Lojzi, hát mí a
büdös túróér nem lehet kíbírni azt az egy percet, ez a
marha most pattogni fog, mínt a kecskeszar a deszkán, és én
víszem el a balhét.
Ná, végeztünk, aggy egy kis kóvászos
úborkát, őcsi, bíztos van a hűtőbe, hű, de jó rópogós,
túdod, este is ez a legjobb, van, amit nem túd az asszony, de
főzni ígen, hozza a pőrköltet a rezgő galuskával, harapom
mellé az úborkát, íszom a póhár sőröm, ná, mondom,
Szepi, mégis neked van a legjobb dólgod a vílágon, egye
penész a sok napközbeni szarakodást! Ott lakok, túdod, a
Flóriánnál, a panelba, egy mese az egész, kíül az ember a
balkonára, és az a győnyörű, vílágító sok kócsi, ahogy
őzönlenek a sőtétben, és már égnek az ősszes panelban a
víllanyok, mint valami ékszer az egész, fólyékony arany,
ahogy áramlik. És elgondolni, hogy míndegyik kís kócsiban
ótt ül egy ilyen ípse, kíköpött mínt én, aszt kóslat a
dólgai útán, mínt egy hangya, vagy megy haza az asszonyhoz
meg skúbizni a tévét, én meg itt nézem őket, és hógy az
ablakok mőgött is ótt áll százezer ílyen kis pasas,
kísember, melósember, és nézi a sőrével a kezében ezt az
egészet, vagy a meccset nézi, vagy az anyut dőgönyözi, és
akkor nekem elmehetnek a francba a Tátrával meg a Fátrával
meg a Lomnici-csúccsal, amikre fől kell menni, hogy
lejöhessünk róluk, mert ez az én Niagara-vízesésem és
Ejfel-tornyom, ótt a ház előtt, a lábam előtt, és nem is
kell más.