Kortárs

 

Vilcsek Béla

A kritikai kiadás fontossága

Babits Mihály levelezése 1890–1906; 1907–1909; 1909–1911; 1911–1912

 

 

Kritikai kiadásokra márpedig szükség van. A kritikai kiadásnak szakmai berkekben nincs kellő becsülete, mert – úgymond – kevés egyéni invenciót, irodalomelméleti és irodalomtörténeti felkészültséget igényel, jobbára adatgyűjtésből, meglévő szövegek összerendezéséből, jegyzetek elkészítéséből áll, magyarán: elegendő hozzá a kellő szorgalom vagy szorgosság. Könyvkiadói szemszögből pedig azért nem túl népszerű ez a „műfaj”, mert egy-egy jelentősebb író vagy költő életművének kritikai kiadása akár több évtizedes elkötelezettséget is jelenthet. Idő- és pénzigényes – melyik kiadó tervezhet ilyen hosszú távra manapság? –, csak szűk szakmai kör érdeklődésére tarthat számot, tehát garantáltan kis példányszámban adható ki, csekély bevétel várható tőle. A kritikai kiadásokat szorgalmazók ezzel szemben azt vallják – helyesen –, hogy a tudományos szakmának igenis kötelessége irodalomtörténetünk nagyjai hiteles szövegének helyreállítása (az idők során, a sok kiadás és figyelmetlenség következtében tekintélyes mérvű szövegromlás is bekövetkezhet), a művek keletkezési körülményeinek és az író vagy költő élettényeinek minél alaposabb feltárása, vagyis a lehető legfelkészültebb, biztos adatokon nyugvó műértelmezés vagy műértés előmozdítása. Az említett nehézségek és ellentmondások miatt némiképp érthető, miért is akadozik még legnagyobb íróink és költőink esetében is a kritikai kiadás munkálatainak megkezdése vagy éppen a teljessé válása. A gondokat csak tetézi, hogy akár egyetlen kritikaikiadás-sorozat kiteljesítésére egy ember nem vállalkozhat, arra egyetlen kutatói élet(pálya) kevésnek bizonyul. Csak kutatói csoportok összefogásának és összehangolódásának eredményeként születhet meg egy alkotói életút teljes körű filológiai feltárása. S ahol bizony többféle irodalmi vagy szaktudományos ízlés vagy iskola érvényesülése is elképzelhető, megnő a veszélye a színvonal vagy az egységesség elve sérülésének. S természetesen megnő a felelőssége a sorozatszerkesztőnek, hogy mindezeket a veszélyeket elhárítsa. Mindent egybevetve tehát: a hazai kritikai kiadásoknak szakmai ellenérzés, kiadói ellenérdekeltség, pénzhiány és szervezési nehézségek közepette kell(ene) megvalósulniuk. Ezt a sok gondot és akadályt pedig csak keveseknek sikerül leküzdeniük.

Üdítő kivétel a Babits kritikai kiadás, mely az elmúlt évek során folyamatosan dolgozta fel a Nyugat kiemelkedő alkotójának és szerkesztőjének tevékenységét. Ma már teljesnek mondható a költő regényeinek (A gólyakalifa, Tímár Virgil fia, Elza pilóta, Kártyavár, Halálfiai) kritikai kiadása. Megtörtént drámáinak (a két egyfelvonásosnak, A Simóné házának és A literátornak, valamint a két verses drámának, a Laodameiának és A második Éneknek) mintegy nyolcszáz oldalas kritikai feldolgozása. A Babits Könyvtár sorozat, mely a kritikai kiadás filológiai hátterét jelenti, a tizenegyedik köteténél tart. Előkészületben van a kisprózai művek, valamint az esszék, tanulmányok közreadása. S megkezdődtek Babits Mihály levelezésének kiadási munkálatai is. Ez utóbbiak keretében eddig négy kötet jelent meg, s a négy kötet 1890-től 1912-ig tartalmazza a költőhöz írott, illetve a költő által írt valamennyi levél betűhív szövegét, részletes jegyzetapparátus kíséretében. (A vállalkozás nagyságát jól mutatja, hogy ha a még jobbára ismeretlen, pályakezdő művész levelezésének kritikai feldolgozásához is négy kötet szükségeltetett, vajon a beérkezett alkotó, a nagy tekintélyű szerkesztő vagy a rettegett kurátor leveleinek filológiai feldolgozásához és közreadásához még hány kötetre és mekkora tudományos erőfeszítésre lesz szükség!) Az első kötet sajtó alá rendezője Zsoldos Sándor, a másodiké Szőke Mária, a harmadiké Sáli Erika és Tóth Máté, a negyediké Sáli Erika. A négy kötet felépítése azonos. Mindegyik kötet három részből áll. Az első az eredeti írásmód szerint, a megírás vagy a keltezés időrendjében, sorszámmal ellátva közli az adott időszak leveleit. A második rész a jegyzeteket tartalmazza. A jegyzeteken belül először egy, a sajtó alá rendező készítette, mintegy két ív terjedelmű átfogó tanulmány foglalja össze a korszak levelezésének általános jellemzőit. Ezután következnek a szoros értelemben vett jegyzetek, amelyek az első résszel azonos sorszám mellett az adott levélre vonatkozó minden információt (levélíró, címzett, feladás helye és ideje, a kézirat jellegzetességei, eddigi megjelentetései) közölnek, s megjegyzésekkel, valamint magyarázatokkal látják el őket. A jegyzetek végén a kötetben használt szakirodalmi és egyéb rövidítések feloldása szerepel. A kötetek harmadik nagy fejezetét minden esetben az úgynevezett mutatók jelentik, amelyeknek részeként, pontos oldalszámmal ellátva, immáron tételes felsorolását kapjuk a leveleknek és a jegyzeteknek, majd külön a levélírók és a címzettek szerinti csoportosításban is áttekinthetjük a kötet anyagát. Végül külön összeállítás segíti az eligazodást szerzők és műfajok alapján, a levelekben előforduló irodalmi vagy irodalomtörténeti művek szerint, s mindezekhez természetesen részletes névmutató is társul. A választott módszertani-szerkesztésbeli megoldások nemcsak az adott kötet használatát könnyítik meg, de – mivel az egész sorozat ezeket az elveket követi – lehetővé teszik az egyes kötetek közötti „átjárást” is. A sorozat külön ékessége a Banga Ferenc tervezte ízléses borító, melynek közepén kötetenként az adott időszak egy-egy jellemző Babits-kéziratának fotómásolata látható, valamint a könyvek végén található fénykép-összeállítás, amely szintén egységesen tizenhat, a költőről és levélkéziratairól készített fényképmásolatot tartalmaz.

Babits Mihály teljes levelezésének közreadása nagy szakmai kihívás. A feladat méreteit és jelentőségét pontosan megmutatja az az értő és adatgazdag összefoglalás, mely a sorozatszerkesztő, Sipos Lajos által írott bevezető tanulmányban olvasható. Eszerint „Babits Mihály levelezése mintegy 10 000 tételt jelent. Ebből kb. 1250 a költő saját kezű irata, 8000-nél több azoknak a híradásoknak a száma, melyek Babitshoz szólnak... Óriási anyag ez, terjedelemben Goethe és Schiller, Thomas Mann, Stefan Zweig, Kazinczy Ferenc és Arany János levelezéséhez hasonlítható. Gondolatilag azonban ez a levéltömeg gazdagabb anyagot kínál amazoknál. Mivel a levélírók vagy címzettek között ott van Kiss József, Ady Endre, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Kassák Lajos, Karinthy Frigyes, Szabó Dezső, József Attila, Radnóti Miklós, Berda József, Bartalis János, Tamási Áron, Illyés Gyula, Vas István, Weöres Sándor, Bálint György (hogy mutatóban essék csak szó néhányról) meg Beöthy Zsolt, Rákosi Jenő, Tormay Cecil, Surányi Miklós, Herczeg Ferenc, valamint Szabó Ervin, Jászi Oszkár, Kornfeld Móric, Weiss Manfréd, Zadravecz püspök, Bethlen István, Szilasi Vilmos, Buday Dezső, Lukács György, Hóman Bálint, Szekfű Gyula, a Baumgarten-díj révén pedig költők, írók, dilettánsok sora – ebből az irattömegből kitetszik a 20. század társadalomtörténete: az a változás, mely a literátus vármegyei hivatalnokokat elválasztotta a polgári-értelmiségi pályán boldoguló utódoktól, a kiegyezés körüli idők emberét az első világháború, a forradalmak és a kezdődő második világégés emberétől. A levélanyag ugyanakkor végigkíséri az irodalomtörténeti korszakváltásokat is. A legrégibb levelek (például Kozma Andor, Rákosi Jenő és mások küldeményei) stílustani és gondolati szempontból a népnemzeti iskolát reprezentálják; a Kiss József érdeklődését mutató kártyák A Hét körét idézik; Mohácsi Jenő, György Oszkár, majd Juhász és Kosztolányi  híradásai A Holnap, a Nyugat és az új irodalom szerveződését mutatják; A Tett és a Ma körébe tartozó iratok a magyar avantgárd dokumentumai; az utána való levelek a neofolklór, az új tárgyiasság, az új klasszicizmus, a posztavantgárd kibontakozását, alakulását, módosulását kísérő iratok. Ez a hatalmas levéltömeg nem egy esetben értelmezi, kiegészíti, magyarázza a kor és Babits viszonyrendszerét, számtalan alkalommal fontos befogadástörténeti információt ad, felvillantja a költő esztétikai gondolkodásának alakulását.”

S valóban, már az eddig megjelentetett levelek alapján is igazolódni látszik az a korábbi feltételezés, hogy a magyar modernség képviselői közül Babits egyike azon keveseknek, akik a premodernből a modernbe való átmenet, illetve fordulat következményeivel mind elméletben, mind gyakorlatban komolyan szembenéznek. Már pályája legelején érzékeli, és alapvető alkotói, alakítástechnikai problémaként éli meg, hogy a klasszikus költői eszköztár, a kortársi szalonköltészet kerete mennyire nem elegendő immáron a megváltozott világkép kifejezésére, mennyire szükség volna egy eredendően új művészet-, személyiség- és műfelfogásra. 1905-ben például a következő, első pillantásra meghökkentő gondolatmenettel áll elő a barátjához és költőtársához, Juhász Gyulához írott levelében: „Ezennel üdvözlöm Önben az objektív művészt: kérem, tartsa meg jó feltételeit s ne folytassa a lírát, amelyet hiszen Önnek is elég oka volt megúnnia, mint nékem. Szeretnék filippikákat tartani, nyilvánosan, ez átkozott szellemirány, a líra ellen, amelynek egyáltalán nincs joga a művészetek örökkévalóságára igényt tartani, mert hisz egész új betegség! alig kétszázéves, az ókorban nem voltak lírikusok, a középkorban csak egyoldalú lírikusok voltak s a reneszánsz Petrarkáinak csak egyik oldala – és a leglaposabbik –, Aretinóinak pedig, hogy folytassam a geometriai hasonlatot – csak egyik éle – s nem a legélesebbik – volt a líra. Soha a 19. század előtt művészet alatt lírát nem értettek. Ön érteni fogja, minden Szász Károlyok dacára, ha azt állítom, hogy még a Goethe-félék sem az igazi lírikusok – ez apollonikus, parnasszusi, alkalmi költészet époly kevéssé a modern értelemben vett líra, mint a régi görögök dyonisiusi költészete a maga általánosságában. A modern lírikus jellemvonása, hogy mikor költeni kezd, behúnyja szemét s ez az aligmúlt század előtt egyáltalán nem volt így. (Byron kezdte.) Hogy ne értsen félre, ki kell fejeznem, hogy nem annyira a líra nevű műfaj, mint az átkos lírai szellem ellen harcolok. És ezalatt nem az egyénit értem; minden kor objektív költői egyéni módon látták a világot s szubjektív költői (az úgynevezett lírikusok) egyéni reakciójukat fejezték ki – Pindarus lelkesedését, Catullus dühét, Propertius érzéki indulatát –, de mindig a világért és a világ ellen; s szemét behúnyni még a félénk Tibullusnak sincs esze ágában sem... Ah, nyitott ablakok friss szele: áldott objektivitás, jöjjön el a te országod. Eladnám elsőszülöttségi jogomat egy tál – objektív lencséért!” (Juhász Gyulának, Szekszárd, 1905. augusztus 3. előtt) Egy esztendővel később Babits újabb sürgető, állítással felérő kérdéssel fordul barátjához: „felteszem Önhöz a kérdést, amely engem most rendkívűl ingerel, – feltétlen válaszát várva: Mit gondol: meg lenne-e alapítható, rövid időn belül, mai tehetségeinkkel, egy egészen sajátos jelleggel bíró (minden más nemzet modern lyrájától különböző) modern magyar lyra?” (Juhász Gyulának, Szekszárd, 1906. augusztus vége) A levelek alapján pontosan végigkövethető az a szellemi-esztétikai érési folyamat, mely a költészet úgynevezett személytelen elmélete és az objektív tárgyias versgyakorlat megformálódásához vezet, s az első két verseskönyv anyagát eredményezi. (Az első, a Levelek Iris koszorújából kötetnek nem véletlenül kerül a centrumába, csupa dőlt betűvel szedve, a Húnyt szemmel... című programadó költemény.)

A levelek egyszersmind hírt adnak a személyiség belső formálódásának folyamatáról is. Arról a különleges és kettős folyamatról például, hogy miközben az ifjú diák, majd tanár tudatosan készül az irodalmi pályára, országos hírnévre tesz szert verseivel, s a Pokol fordítására vállalkozik, addig családja, rokonsága s főként édesanyja továbbra is gyermekként igyekszik kezelni őt, túlzott aggályoskodással veszik körül. Mint azt az első levelezéskötet sajtó alá rendezője, Zsoldos Sándor találóan megállapítja: „az egyre magasabbra szárnyaló szellemű írónak addigi környezete egyre terhesebbé válik. Amennyire rászorul anyja gondoskodására, annyira menekül is előle, egyre nehezebben tud kommunikálni vele.” Vagy már az ekkortájt írott levelekből kirajzolódik a babitsi személyiségnek egy meghatározó jegye: a rejtőzködés, a „külső” élettől a „belső” s egyre inkább az irodalom felé való menekvés. A második kötet gondozója, Szőke Mária írja: „A Babitsot érzelmileg érintő eseményekről utalásszerűen vagy sehogyan sem értesülhet a levelek olvasója, nem fedi fel érzelmeit arról, hogyan élte meg öccse súlyos betegségeit, a fogarasi földrengést, a vonat kisiklását, nincs nyoma a fogarasi szerelemnek sem, csak a Sugár című vers alapján indult meg az életrajzi kutatók nyomozása a még fellelhető adatok után. Babits hangneme ezekben a levelekben csak ott melegszik fel és lesz őszintén nyílt, ahol olvasmányélményeiről, irodalomról, költői és szellemi feladatairól szólhat...” Babits életét és pályáját végigkíséri egészségi és kedélyállapotának hullámzása. A fogarasi időszakban írott levelekből a személyiségnek olyan alaptulajdonságaira derül fény, mint a magányra vagy depresszióra való hajlam, a szorongás, a túlérzékenység vagy a gátlásosság. Az 1910. november 27-e előtt Osvát Ernőnek küldött levelében például a következőképpen számol be lelkiállapotáról: „Én igen szomoru és terméketlen szezont éltem át, mint Ön tudja. Fogaras az oka mindennek, vagy legalább én Fogarast okolom. De bizom magamban és remélem hogy nem fog egészen megölni ez a böjtölés a pusztában. Ki tudja? másutt kétségkivül más panaszaim lennének. Az én műfajom: a jeremiádok.” Vagy, hogy a négy levelezéskötet által felölelt időszak utolsó két esztendejéből is említsünk hasonló, az egészséget érintő személyes panaszokat, idézzük Babitsnak 1911. december 1-jén Móricz Zsigmondhoz küldött levelének részletét: „…Az azelőtti héten pedig beteg voltam. Influenzám volt s oly fej- és szemfájásom, mely minden jó kedvemet elrabolta. Végtelen melankoliával tekintettem az egész világra s ennek a melankoliának ma sincs vége. Kezdem érezni az élet rövidségét. Minden nap rövid, s a betegségek és a haszontalanságok és a depressziók még jobban röviditik. És – ars longa.” A példák és idézetek vég nélkül sorakoztathatók volnának. A lényeg: a négy kötet levelezésanyaga – az alapos jegyzeteléssel és a magyarázatokkal kiegészülve – nagyon fontos és mindenekelőtt hiteles adalékokkal szolgál a pályakezdő Babits és költészete jobb megismeréséhez.

S hogy végezetül mi a magyarázata annak – a levelezéskötetek közreadása erre csak újabb bizonyságot jelent –, hogy a Babits kritikai kiadás esetében minden további nélkül sikerül úrrá lenni a bevezetőben számba vett nehézségeken? Egy magyarázata van, illetve talán most már kettő. Az egyik személyi, a másik intézményi. Az egyik a sorozatszerkesztő személye. Sipos Lajos láthatóan nagyon akarja, hogy ez a sorozat teljessé váljék, mondhatnánk, a szívügye ez. Meg is tesz mindent azért, hogy álma, vágya teljesüljön. Oktat az ELTE Bölcsészettudományi Karán, tudományos konferenciák rendszeres szervezője és előadója, alapkönyvek írója, szerkesztője. (Legutóbb jelent meg az Elektra Kiadóház gondozásában Babits-életrajza, valamint a Krónika Nova Kiadónál egy általa szerkesztett, csaknem ezeroldalas kézikönyv, Irodalomtanítás a harmadik évezredben címmel.) A legfontosabb számára azonban, minden bizonnyal, a Babits kritikai kiadás maradéktalan megvalósulása. Evégett pályázatokat ír, alapítványokkal, kiadókkal, nyomdákkal tárgyal, egyetemi hallgatókat, doktoranduszokat s természetesen a szakma legkiválóbbjait igyekszik megnyerni az oly fontosnak tartott „ügy” támogatására, az abban való közreműködésre. S lám, végül minden kötethez valahogy csak sikerül megtalálnia a legmegfelelőbb személyeket, szervezeteket, előteremtenie pénzt, paripát, fegyvert. Rejtély, hogyan csinálja. Az eredmények mindenesetre őt igazolják. Sokat köszönhet neki a Babits-kutatás. S hogy mi a másik, a sok reménnyel kecsegtető intézményi magyarázata a sikernek? Ehhez tudni kell, hogy az elmúlt időszakban a Babits kritikai kiadás kötetei a legkülönfélébb kiadóknál, alapítványoknál jelentek meg. A legutóbbi időben azonban egy helyen látnak napvilágot a legújabb kötetek. Mondhatni, a helyükre kerültek. Az Akadémiai Kiadóhoz, ahol több évtizedes tapasztalat, megfelelő szerkesztői, korrektori háttér áll rendelkezésre az ilyen típusú könyvek megjelentetéséhez. A személyi és az intézményi összefogással talán mégiscsak elérhető e kezdetben lehetetlennek tetsző vállalás teljesítése, Babits Mihály levelezésének teljes kritikai kiadása. (Historia Litteraria Alapítvány – Korona Kiadó, 1998; Akadémiai Kiadó, 2005; Akadémiai Kiadó, 2005; Magyar Könyvklub, 2003)

 

 

 

 

 

 



Nyitólap