Kortárs

 

Bánki Éva

Vita nuova

 

 

 

 

 

 

– Én e helyett a flegmatikus, kacér hölgy helyett szívesebben ismertem volna meg egy önfeláldozó szerelmest – sóhajtott Emília.

Gianetta megértően bólogatott, és újra a varázsgömbhöz fordult, hogy elmormolja a megfelelő varázsszavakat. De egyetlen hangot sem tudott kiejteni, a kristálygömb mélyén már ott ágaskodott egy újabb lángocska.

– Úgy látszik, itt minden megy a maga útján – tette hozzá Filostrato gúnyosan.

 

– A Palicsi-tóra jártunk fürdeni – kezdte egy halk, reszketeg Hang, noha az utcáról újra feltámadó kiáltozás miatt a vendégek nem értették jól a történet kezdetét. – Miért választja el deszkafal a mamákat és a papákat, a nagylányokat és nagyfiúkat, a kisfiúkat és a kislányokat, kérdeztem az öltözők felé menet a dadustól. Mint minden nyáron, most is diadalmasan villogott a Palicsi-tó. Ha a férfiak és a nők együtt mennének a vízbe, akkor mindegyiküknek egy pici gyereke lenne, mondogatta a dadus. A felnőtteknek egy nagyobbacska, a kisebbeknek pedig egy játék csecsemője. Szerettem volna egy játék csecsemőt, de a dadus nem engedett el, ott kellett téblábolnom a női öltözők, a női deszkapalánk mögött a „női vízben”. Nem láttam, de éreztem, hogy a fiúknak a téblábolása is más. Hallottam a fröcskölésüket – Istenem, gondoltam, ma hány, de hány játék babám vagy kisgyerekem lehetne!

De a dadus meséjét sohasem hittem el egészen komolyan. Fürödtünk, megszárítkoztunk, aztán mamussal és papussal málnaszörpöt ittunk a cukrászdában. Itt a nőknek-férfiaknak nem kellett különválni, egymás vállához-kezéhez érve ugyanazt a málnaszörpöt itták ugyanazokon a székeken. A szárazföldön máshol voltak a deszkafalak, ezt később tudtam meg, de kislányként is érzékeltem – nem a testek, hanem az osztályok, vallások között. A dadus szemére húzott kendővel ott ült az árnyékban a cukrászda mögött. Vigyázott a kosarakra meg a féléves Annikára, az unokahúgomra.

A szoptatós nőknek árt a palicsi víz, mondta mellettünk egy doktor bácsis külsejű úr, de felpiszkálja a női méhet, mint valami ajzószer, a fogantatást elősegíti, mondta, és monokliját levéve bemutatkozott. Ő volt Schiller bácsi, az egyik szabadkai körorvos. Játssz csak szépen Ervinkével, mutatott mamus a doktor bácsi fiára. Én ránéztem Ervinkére, akinek a szemébe kis sárga tüzeket égetett a májusi nap, ez a gyorsan támadt jó idő. Sokkal magasabb volt, sokkal erősebb és magabiztosabb nálam, de ezek a sárga pontok most már az én lelkemben villództak.

 

A hölgyek a szemüket törölgették selyemcsipkés zsebkendőjükkel. Elisa felsóhajtott, és mintha csak véletlen lenne, a kezét végighúzta Pamfilo karján.

 

Hogyan kezdődhet a szerelem – folytatta a Hang –, a menyasszony a vőlegényt miről ismeri fel? Hogy gyújtogat közöttünk Ámor vagy a Lélek, kiválasztva az alkalmat, a hirtelen jött forróságot, a májust, a Palicsi-tavat, az ősi tavaszünnepet. Sétálgatva kerülgettük a szalmakalapos polgárlányokat, a bajszos úrfiakat, az egymáshoz simuló bakákat és cselédeket, az egész Egymásba Karoló Magyarországot, amit később soha nem láttam ilyen szépnek és szívderítőnek. Ervinke, aki már verseket írt a gimnáziumi önképzőkörben, nem sokat törődött velem személyesen, a Vita Nuováról mesélt, amelyben Dante megírta első találkozását Beatricével. A firenzei lány is piros-fehér-zöld színű ruhát hordott, a hit, remény, szeretet jele, magyarázta Ervin, és körülöttünk is mindenütt piros-fehér-zöld zászlók lengtek. Tavasz volt, gyönyörű tavasz, az első és egyetlen.

Ervin nemcsak Dantéról, hanem a Déli-sark meghódításáról, Párizsról, a pesti körutakról, a hidroplánról, a drót nélküli telefonról is beszélt. Az se baj, ha kitör végre a háború, mondta Ervin, nem baj, ha az oroszokat és a szerbeket végre megleckéztetjük, mert a vérfrissítéshez háború kell, a háborúhoz nagy költők, nagy felfedezések. Ervin csodálatos gépekről mesélt, melyekkel az ellenséget meg lehet téríteni, lángoló-lobogó verssorokról, melyekből elektromos tűzszikrák pattannak ki. De mire felcsaptak volna a tűznyelvek, a dadus szólított, hogy indulnunk kell. Ekkor szégyelltem először, hogy kilencesztendősen nem napernyős-kalapos nevelőnő kísérget, hanem a fejkendős Erzsike.

Testvérem nem volt, pedig a ház, amit a Barberini nagypapa épített az unokáknak, dédunokáknak, ükunokáknak, a leghatalmasabb ház volt Topolyán. Mivel nem voltak testvéreim, nem volt gyerekszobám se, az egész második emeletet kettesben laktuk Erzsikével. Mihelyt hazaértünk, belelapoztam a régi mesekönyvekbe, nézegettem a királykisasszonyokat, akik tündérszárnyakon vagy hercegek karján emelkednek fel; kezembe vettem az aranykapcsos emlékkönyvemet, ahova az unokatestvéreim írtak nemes udvarlókat kívánó verseket. De ez a tavasz nemcsak elkábított, hanem meg is változtatott. Nézegettem a hímzéseimet, az arany, kék, vörös hímzésmintákat, melyeket a nagynénéim hímeztettek velem. Micsoda vacak dolgok, gondoltam, de eszembe jutott, hogy én lány vagyok, és se költő, se hidroplántervező nem lehetek.

Milyen jó lenne a Barberini-ház Ervinkének, jutott eszembe. Ervin szabadkai volt, az apja egy kikeresztelkedett, „piros-fehér-zöld” körorvos, míg a Barberinik szefárdok voltak – ez szépen, romantikusan hangzott volna, ha apám és nagyapám nem szekérről fel-le ugráló terménykereskedőkként járták volna a bácskai falvakat. De már ez sem számított. Attól a perctől kezdve, hogy megláttam, csak Ervinre gondoltam.

Aztán nem sokat találkoztunk, hiszen kitört a várva várt, az eget és földet, birodalmakat, Szabadkát és Topolyát, a Schillereket és a Barberiniket is megrázó világháború. Ha a nagynénéimhez utaztam Szabadkára, franciaórára vagy teadélutánokra, néha láttam Ervinkét, aki nem mehetett a frontra lángszavakkal buzdítani a magyarokat, mert még mindig csak nagygimnazista volt. Hogy megismerjem Dantét, egy szakadt nyelvkönyvből titokban olaszul tanultam, de elszomorítottak ezek az olvasmányok, mert úgy láttam, a háború, a mi háborúnk a sok régi olasz csetepaténál is szomorúbb dolog.

Ervin egy idő múlva már nem járt a teadélutánokra, de láttam a korzón, ahogy csokornyakkendősen, nagyfiúsan lángszavakat ismételget, vagy nyilvánosan bókol az úrihölgyeknek és titokban (de én jól láttam) a cselédlányoknak is. Hát nem örülsz a háborúnak, kérdeztem, mikor személyesen találkoztunk egy hangversenyen, ahol senki sem figyelt a zenére, hanem azt latolgatták, hogy Olaszország kinek az oldalán lép be. Ervin még csak nem is válaszolt. A háborútól, a szenvedéstől a Palicsi-tó is összezsugorodott, de Ervin gyönyörű volt, magas, királyfias, csokornyakkendő és magasra tartott homlok. Ha csak az ujjhegyére gondoltam, a borozóház jutott eszembe, ahol az Énekek énekében a király a menyasszonyt szerelemre kényszeríti.

Egy idő múlva Ervin egy olyan oldalhoz tartozott, ahol senki sem hordott csokornyakkendőt, és ahol elítélően beszéltek a körorvosokról és a terménykereskedőkről. De volt egy fájdalmasabb dolog is: Ervin az özvegy nénikémhez, Hallernéhez járt udvarolni. Ez a Mici néni pedig, akitől óvtak a szüleim, értette Ervint, értette a legújabb eszméket, sőt, egyetértett azzal, hogy Schiller Ervin, egy köztiszteletben álló körorvos fia Szabadkán a cselédlányokat szakszervezetbe tömöríti. Barberini nagypapa, aki az üzlet miatt jött Szabadkára, és otthon panaszkodott a tűrhetetlen felvásárlói árakra, mesélte, hogy Schiller Ervin, ez a gigerli felcsinálja a cselédlányokat, mielőtt kezükbe nyomná a szakszervezeti tagkönyvet.

A cselédkorzóra pillantva én is gyakran láttam, hogy Ervint az Eszme mire kényszeríti. Arról is beszéltek, hogy Ervint még érettségi előtt kiteszik a gimnáziumból. Ez rettenetesen megijesztett, hiszen attól féltem, hogy emiatt a szüleim nem tekintik majd jó partinak. De ki törődött az érettségivel, vagy akár a Palicsi-tóval, amely 1918-ban még jobban összezsugorodott. A szervezetek, a tagkönyvek, az eszmék és a nemzetek állandóan változtak. Bácskát elfoglalták, és belénk diktáltak, amit belénk lehetett: újfajta nyelvet, békediktátumot, új ellenségeket. A jóságos magyar parasztok közben agyonverték nagyapám bátyját, a moholi kocsmárost. Hol van az Úr, hol van a Messiás, kiabált a nagyapám, aki a sok sorscsapást (hogy kitört a háború, hogy nem született fiútestvérem) azzal magyarázta, hogy őseink hitét elhagytuk.

De a nagypapa, egy Lisszabonból csodák révén megszabadult Barberini sarja nem volt ügyefogyott. Orvosnak tanulsz, kislányom, parancsolta, „specialista” leszel, olyan specialista leszel, mint a férfiak, mert új idők jönnek, és amúgy sincs fiú, akire hagyjuk a Barberini-házat. Szívesebben tanultam volna irodalmat, de azért azt sem bántam, hogy a szüleim Belgrádban vagy Budapesten orvosnak taníttatnak. Ám bárhogy is igyekeztem, sokáig nem találkoztam Ervinnel. Csak legendák jártak róla, ezek a legendák vagy rémhírek úgy keringtek, mint a léggömbök a levegőben, és én csak azért akartam tanulni, „specialista” lenni, hogy rátaláljak végre.

Egyesek azt mesélték, hogy ’19-ben az Alföldön szervezkedett, járt egy hidroplánnal a magyar gabonatáblák felett, és szórólapokkal biztatta ellenállásra a magyar népet. De a világban annyi „hely” lett újabban, annyi társaság, annyi ország, annyi párt, mint ahány kitalált ország létezett a régi meséskönyvekben. Sohasem láttam meg azt a nevezetes hidroplánt, amivel Ervinke elmenekült Prágába, Prága után Bécsbe, Bécsből Salamancába, Salamancából Moszkvába. Én boncolásokra jártam az egyetemre, saját szememmel láttam a szervezetbe lerakódott betegségeket. Mert azoknak az ereit is elnyűtte a háború, a különös béke, akik sohasem foglalkoztak történelemmel. Ervin más anyag, gondoltam, a bőre alatt kanyargó, titokzatos, kék és vörös folyókkal, a nyirokereiben kerengő verssorokkal.

Ötödéves koromban, az egyik boncolás után, mikor is egy proli agyondohányzott, rettenetes tüdejét nyitottuk fel, a professzorom, ahogy lehúzta a kezéről a gumikesztyűt, a műtő falához döntött. Engedjen, Klárika, suttogta, de én megdermedtem, miközben a professzor megmarkolta a nemi szervemet – a szőlőt, a tavaszt, a gránátalmát, mindent, ami Ervinre várt bennem. Kiáltottam volna, ha nem féltem volna a medikusoktól, a medikáktól, a szégyentől, a diplomától, a közelgő államvizsgától. A professzor az egyik combomat felhúzva szétnyitotta a köpenyemet. Nagyon fájt, rettenetesen fájt, úgy éreztem, nemcsak a medikák, a medikusok, hanem a kórház mögött az egész fényárban úszó Budapest bennünket figyel. Egy műtő volt ez, és nem a borozóház, ahol a menyasszonyt kényszerítik a szerelemre.

De nem volt időm sokáig bánkódni, hiszen hamarosan a híres professzor asszisztense lettem, ám „visszér-specialistaként” is csak Ervint kerestem. Most épp Bécsben él, szabadverseket ír, újságolták a nagynénéim. Én is tudtam, hogy Bécsben, Párizsban, Berlinben, Rómában, Moszkvában gyülekeznek a világ nagy forradalmárai, köztük Ervin, aki nemcsak a forradalomra, hanem a nagy műre, az új Isteni Színjátékra készül. Én helyettesítettem a professzort a magánrendelőjében, ahol a visszeres lábú nőbetegek – köztük operettszínésznők, követségi titkárnők, a harisnyájukat csak incognito lehúzó arisztokrata hölgyek – mind az új Dante-fordításról beszéltek. A Babitséról, a Schiller Ervinéről, a háború utáni Európát egyesítő szellemi gyökerekről.

Mikor egyszer a váróterembe kísértem ki egy nagyon emelkedett hölgyet, az egyik félig lefátyolozott szép nő mögött – incognito – Ervin arcát pillantottam meg. Éreztem a menyasszony hangját, a vőlegény hangját, de hallani nem hallottam semmit. Udvariasan mosolyogva végig kellett hallgatnom a szép hölgy panaszait, bekísérnem a rendelőbe, végignéznem, ahogy a selyemharisnyáját lehúzza, és megmutatja a visszereket a térde alatt, amelyek olyan csúnyák voltak, mint a csalódások vagy a földbe vájt gyökerek.

Ervin mégis engem választott, nem a lefátyolozott Szindbád-hősnőket, nem a szép testű munkáslányokat, akik szavalókórusokban léptek fel, nem a híres költők unokahúgait, akik Ervin pályáját is egyengették volna. Hiszel bennem, hiszel az én jövőmben, kérdezte Ervin, mikor másnap egyedül felkeresett a rendelőben. Engem választott, engem, Barberini Klárát, és mihelyt legálisan is visszatérhetett Budapestre, eljegyzett menyasszonya lettem. De Ervinnek nemcsak a pénzemre, a bácskai gyökerekre, a Palicsi-tó emlékére volt szüksége, hanem más asszonyokra is, hiszen nagy művész akart lenni. A rendelőben megvizsgáltam a kék-vörös-sárga visszereket, amiket a hálószobák mélyén Ervin csókolt meg.

De nem maradhattunk sokáig Budapesten, más városokat, más rendelőket is meg kellett ismernem. Láttam francia bokákat, bécsi visszereket és aztán – hiszen mindenhonnan menekülnünk kellett – patentharisnyába burkolt orosz térdeket. Csak azt sajnálom, mondogatta Ervin, hogy a szüzességedet nem nekem adtad. Nem meséltem el Ervinnek, hogy milyen körülmények között vesztettem el, ő egy nagy re készült, már nem versekre, hanem egy nagy regényre (Tolsztoj, Aragon, Dosztojevszkij, Gide, Hemingway, Malraux), olyan műre, amiben a visszereknek, a műtőknek nem lehetett semmilyen szerepük.

Bármilyen hihetetlen, minket Moszkvában is ezek a visszerek mentettek meg! Mert csak a tapasztalatlanok hiszik, hogy egyedül a nők lába visszeres, pedig a KB-tagság sem véd meg a mélyvénás trombózistól, specialistákra szükségük van a legnagyobb teoretikusoknak és a legnagyobb haduraknak is. A harmincas években még tyúkszemet is vágtam (fájdalom nélkül), csak Ervinke „nagy műve” nem tudott soha elkészülni. Pedig szebb volt, mint valaha, olyan ragyogó, olyan aranybarna, mintha minden reggel a Palicsi-tó vagy annak az álmok legmélyén látott visszfénye fürdetné tisztára. Nekem is ahhoz a tóhoz kéne visszatérnem, hogy foganjak, hogy egyszer gyerekünk legyen, mondtam Ervinnek mosolyogva, hiszen az a víz gyógyhatású, az a víz csodatevő. De Ervin csak a fejét rázta: még várnunk kell, a nagy még nem készült el, a világ egy új háborúra készül.

Hát vártuk a világháborút, aztán a végét, közben a nagy születését. A sok görnyedezéstől, tyúkszemvágástól én görbe és alacsony lettem, Ervinke pedig egyre szebb. Ezek a moszkvai magyarok nem ismernek el, mondta Ervin panaszkodva, nem is látják át regényem struktúráit, nem is ismerik a változó vajdasági viszonyokat. Hogy mielőbb hazatérjünk, hogy mindenki „átlásson” mindent, én a nagypapától tanult zsoltárokat imádkoztam, és én kértem Istent, hogy a férjem minden terve sikerülhessen. A szerelmünkért nem mertem imádkozni, Ervin sokszor hangoztatta, „blokkolja”, hogy a szüzességem virágát nem neki ajándékoztam. De ha hozzám szólt, ha megérezhettem a palicsi aranysugarakat a tekintetében, mindent megértettem; Uram, irgalmazz nekünk, Uram, vonj minket, bűnösöket a kebledre, imádkoztam minden reggel, ha Ervint láttam a PRW-bizottság felé indulni aktatáskásan.

Ahogy mindig is sejtettük, a partizánok győztek, és közben nem is volt szükség csodafegyverekre vagy egy olyan forradalmi műre, amely igazsága és szépsége révén meggyőzi a nagyhatalmakat. De azért a Balkánon sokáig bizonytalan maradt a helyzet: Ervin tárgyalt a hadurakkal, én pedig egy boszniai partizánkórházban dolgoztam. Végül megtelepedhettünk Újvidéken, ahol most már a saját rendelőmben vizsgálhattam a visszereket. Arra gondoltam, elmúltam negyvenöt éves, hiába is járnék a Palicsi-tóra. Aki Szabadkán született, mind boldogtalan, mesélte Ervin, az egyik barátját felrobbantotta egy gránát az első nagy háborúban, a másikkal az ópium és az unalmukban fürdőkbe járó rossz nők végeztek, a harmadiknak pedig a torkát vágták el Budapesten. Nem is akartam hallgatni ezeket a szomorú történeteket, alig éltek Bácskában rokonaink, és nem mindegyikkel a gránátok végeztek. Mindenhol halott nevek.

Ervin utazott QRB-, WTF-kongresszusokra, meghívták Belgrádba, Zágrábba, Moszkvába, Budapestre, kéziratok sorsáról döntött, és ezt a döntési tudományt tanította az egyetemeken. A helyzet „konszolidálódott”, de a „nagy mű” még mindig nem készült el; Ervin olasz és magyar irodalmat tanított az egyetemen (most a Vita Nuova fordítására készült), a lányok és a fordítások minden idejét lefoglalták.

Dantéból kollokváltatok, utazz csak nyugodtan, mondta, mikor bezártam a rendelőmet, hogy elutazzak Belgrádba, életem első visszér-konferenciájára. Másnap a klimax utáni visszértágulatokról nagy sikerű előadást tartottam; a taps után rohantam, hogy Ervinnek telefonáljak, de a telefon csak csengett-csengett Újvidéken, és senki sem vette fel. Már a semmitől is, már a szaggatott hangtól is megijedtem, de felvette egy szerb férfi a telefont, az élet keserű, mondta szerbül, és azonnal letette a kagylót. Úgy megijedtem, hogy Ervin bajban van, hogy meg se vártam a következő előadást, rohantam Belgrádból haza. Hogy hagyhattam cserben Ervint, vádoltam magam, de a kapkodásban rossz vonatra szálltam, csak keringtem fejvesztve ebben az elátkozott országban, mint ahogy a menyasszony járt-kelt éjszaka az Énekek énekében.

Egy cetlit találtam a belgrádi lakásunkban: Palicsra mentünk fürdeni a tanítványaimmal. Épp tavaszünnep volt, a levegő a sok-sok reménységtől megáradni látszott, zengtek a madarak, mintha ez lenne a legutolsó tavasz. Láttam a deszkabódét, a deszkafalakat, a simogató fényt, az aranyló pontokat Ervin szemében.

Nem való a fürdés már egy ilyen idős tanárnak, gondoltam, egy hatvanéves szív már nem bírja a viháncolást, a Palicsi-tó delejes sugárzását. Bármikor szívrohamot kaphat. De a saját szívemben csak a viháncoló és csodaszép lányokat láttam, a tanítványokat, akik virágot szórnak Ervin hajába, vizet fröcskölnek a homlokára. Hallottam a dadus szavait, mi történik, ha lányok és fiúk együtt fürdenek, és úgy éreztem, nem tudok a bezárt lakásban maradni. A jövendő Messiásért, a fürdőző Ervinért zsoltárokat mondtam, igazi nagypapa-zsoltárokat. Akkora erővel, olyan lelkesen áradt a tavasz, hogy éreztem, elítéltettünk, végünk van.

Ervint, az ő gyönyörű, holtan is aranybarna testét zárt kocsival hozták haza. Emelkedett gyászbeszédet mondott a rektor, a hazafiságáról és mozgalmi elkötelezettségéről szónokolt az FRH igazgatója, a kabinetfőnök a PQA-ban. A magyar irodalmi lapok is megemlékeztek Ervin haláláról, vitatkozva azon, mi is tekinthető „nagy műnek” a nagy művek között. A ZPF egy titkosügynököt küldött a lakásba, hogy turkáljon Ervin iratai között; ugyanilyen feljegyzéseket keresett Ervin tanársegédje is, egy fiatalember, aki szerbnek mondta magát, de lehet, hogy szlovák, magyar vagy német volt éppenséggel. Én azon töprengtem, ki volt a legutolsó lány, aki Ervinnel cicázott. Pedig a férjem óvatos volt, nem akart gyereket, nem akart semmi igazi tisztséget, amíg a „nagy mű” el nem készül. Ezt a nagy művet (családregény, eposz, a KGU-ról szóló leleplező kommentár) nemcsak a „titkárok”, nemcsak a PQA-ügynökök, a tanársegédek, hanem én is kerestem Ervin papírjai között.

Kilenc hónap múlva becsöngetett hozzám egy szőke hajú diáklány egy aranybarna bőrű, sötét szemű csecsemővel, akinek a pupilláján ott ragyogtak a Palicsi-tó visszfényei. Ragaszkodtam hozzá, hogy a kisfiút Ervinnek nevezzék.

 

A láng ellobbant, a Hang elhallgatott, és patakzott a könny a hölgyek szeméből. Hát láthatjátok, barátnőim szólalt meg Neifile –, Dante példája is megkívánja, hogy érzéseinket, mint ez a hölgy, oly sok türelemmel viseljük.

– Csak ne lenne olyan vicces ez a visszér-specialista – sóhajtott Dioneo. Ám szakítva a régi szokással, most Emília fakadt dalra:

 

Én a Szerelemmel már együtt élek,
mióta Napom kilencszer fordult át;
ismerem sarkantyúját és a zablát,
s tudom, miattuk miként nevetek és félek.

Észt és erényt ellene nem remélek,
úgy tennék, mint ki, mikor kitör a vihar,
odaáll, hol legerősb a zivatar,
merthogy ott kevésbé szenved a lélek.

 

Énekelték volna tovább is, de a pincérek behozták az estebédet, és a firenzeiek rögtön asztahoz telepedtek. Filostrato intett Giovanninak, az írnoknak, aki elfogódottan helyet foglalt Pamfilo mellett.

Közben Gianetta hátat fordított a kristálygömbnek. A lángocska négyszer is felvillant, és négy másik Hang duruzsolt bánatról, csalódásról a fülükbe. Ám vacsora alatt oly kiváló volt a hangulat, hogy ezekkel a novellákkal mit sem törődtek.

 

 

 

Részlet a Magyar Dekameron című, készülő könyvből.

 

 

 



Nyitólap